Hanganyagok‎ > ‎2010-2011‎ > ‎

2011.01.18


Választás, döntés, elköteleződés

Ismétlés

Múlt alkalommal igyekeztünk belemélyedni: választás, döntés, elköteleződés összefüggéseibe. Hogy mennyire nem mindegy, hogy van különbség aközött, hogy választásaim vannak, aközött, hogy vannak döntéseim, a választások után vannak döntéseim, illetve vannak előzetes döntéseim, még mielőtt elkezdek választani. Például mikor valaki azt mondja, hogy nem a tökéleteset keresem, hanem az elég jót. Nem a tökéleteset keresem, vagy a minden szempontból a legjobbat, hanem azt a valakit, akivel meg tudok elégedni, hogy ezt a valakit keresem. Ez egy előzetes döntés, és az előzetes döntés után állok neki a választásaimat meghozni. És hogy… nem akarom ezt hosszabban mondani, mert erről nagyon sok szó esett a múltkori alkalommal. Tehát lényegi különbség van a között, hogy döntés, vagy választás. S tudjátok, ahogy olvasgattam a szakirodalmat, most egymás után jelentek meg nagyon izgalmas könyvek a választásról, a döntésről, töröröm-döröröm, és az a sajátos megfigyelésem, hogy szinonimaként használják a két szót. Választás és döntés, mintha ugyanaz lenne. Az lehet, hogy ahogyan beszélnek róla, ott megjelennek a különbségek és az árnyaltságok – én inkább ezt szívesen, már a szóban is a megkülönböztetésemet megteszem. Tehát választás és döntés nem ugyanaz, és ha csak választásaink vannak – emlékeztek, ez volt a fájdalmas fölismerésünk, és ráadásul minden választásunk egy nyilvánvaló értékre vonatkozik, akkor egyszer csak leülhetünk majd a fotelünkbe, és csodálkozva föltehetjük a kérdést, hogy ki rontotta el az életünket. Mert valami ilyesmi megtörtént, miközben folyton-folyvást, mindig valami értéket választottunk, és közben tönkrement az életünk – nagyon kisarkítva. Ez minden nehézség nélkül meg tud történni a döntések hiányában.

És aztán viszonylag kevesebbet beszéltünk a döntés és az elköteleződés összefüggéséről. Minden esetre – inkább a példát mondom, és akkor utána (Kitűröm, bocsássatok meg. Szellőztetek, ez milyen jó így. Szóval… majd szóljatok, ha becsukjam az ablakot.) – hogy milyen nagy különbség van aközött, hogy döntök, és elköteleződök. Azért van nagy különbség, mert, s most a papi életemre gondolok, nem rejtettem ezt véka alá sohasem, hogy a papi életemben háromszor kerültem olyan helyzetbe, amikor rájöttem, hogy én valamikor hoztam döntést, de most hiányzik a megfelelő elköteleződés. Tehát ahhoz, hogy továbbra is pap tudjak lenni, ahhoz amellett a döntésem mellett most meg kell tudnom tanulni, vagy el kell kezdenem gyakorolni az elköteleződést, mert döntés volt, de bizonyos értelemben az elköteleződés nem elégséges. Ezt háromszor is nagyon világosan megéltem. Ezt kifejezhetjük úgy is, hogy újradöntésre van szükség. Persze az újradöntés épül már az első döntésre, tehát az újradöntés nem a semmiben lebeg, vagy nem ott, akkor hozom meg A DÖNTÉS-t, hanem – talán jó ez a kifejezés – újradöntök valami és valaki mellett, aki mellett már döntöttem valamikor. De hát ez reális is, hát változunk. Az rendben van, hogy van egy folytonosság bennünk, de változunk mi magunk is, változnak a körülmények, a helyzetek, az értékrend bennünk alakul és változik, az érzelmi állapotunk – minden, minden, minden változik. Hogyne volna lehetséges az, hogy olyan sok változás történik bennünk és körülöttünk, és sok mindenben, hogy az szükségessé teszi, hogy a megváltozott nagyon sok körülmény között – belső-, külső körülmény és adottság között – egy újradöntést hozzak, mert az a régi túlságosan is a régi önmagamhoz és a régi összefüggéshez volt megfelelő, onnan fakadt, onnan jött. Attól az még egy jó döntés lehet. Ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, sokszor amikor rájövünk, hogy „Te jó ég, én assz’em nem vagyok elkötelezett!” inkább azt mondanám ezt… Mert elkötelezett vagyok, lehet hogy játék a szavakkal, elkötelezett vagyok, csak nem vagyok elköteleződve. Elkötelezett vagyok, az „elköteleződve”, az hiányzik itt és most. Hogy akkor azt gondoljuk – nagyon gyakran, pont mert túl sok minden más ahhoz képest, amikor a döntést hoztuk, mert ott összeállt valami – hogy „Ajjaj, elrontottunk valamit, ott akkor rosszul csináltuk.” De ez nem ezt jelenti, hanem hogy lehetőségünk van szabadon egy újradöntést hozni. Egy újradöntést, illetve egy valamikor való döntésünk mellett elköteleződni. Hej, ez nagyon fontos. Nekem fontos volt, az biztos rájönni erre, és hogy ezzel annak a realitását is tiszteletben tartjuk, amit mondtunk, hogy nem vagyunk kész áruk, egyikünk se kész. Hát akkor hogyne volna szükséges újból döntéseket hozni, akár ugyanazzal kapcsolatban. (06:00)
„Tudom mit tettél tavaly nyáron”

S ugye akkor beszéltünk arról, föltettem ezt a kérdést, és már megyünk is át az új témára, ami nagyon szorosan kapcsolódik az eddigiekhez, hogy tulajdonképpen hogy lehetséges az, hogy a röpke előzetes kutatás alapján átlag 35 éves valaki, aki itt ül. Így van, tehát ha te pont 35 éves vagy, akkor te vagy a csoport szíve, te, s a többiek köréd rendeződve ülnek itt. Szóval, hogy hogyan lehet az, hogy nem t’om 30-35-40-45 évesen, hogy a párválasztásról, meg a döntésről, meg ilyenekről beszélünk. Ugye erre eléggé rácsodálkoztunk múltkor. Megbolondultunk, vagy…? Emlékeztek erre a filmcímre, hogy „Tudom mit tettél tavaly nyáron”? Tulajdonképpen ennek a világában vagyunk, tehát most lehetőségünk van arra, hogy rájöjjünk, hogy mit tettünk tavaly nyáron, mit tettünk 5 évvel ezelőtt nyáron, vagy 10 évvel ezelőtt télen. Tulajdonképpen mit is tettünk mi? Mert hát hiszen ha a párválasztás alapvető motívumai tudattalanok, akkor éppen erre van bizonyos helyzetekben, bizonyos kihívásokban szükségünk, hogy rájöjjünk, hogy „Mit is tettem én 25 évvel ezelőtt?” De ennek van – ez nem csak félelmetes, vagy nem csak kihívás.

Kedves ismerőseim 30 éve házasok, és eljöttek valakinek az esküvőjére, s láttam, ahogyan nagyon boldogan fogták egymás kezét. Kérdeztem, hogy „Na, na?” Azt mondja a feleség: „Feri, egyre jobban szeretek esküvőkre járni.” 30 éves házas, az összes gyereküket fölnevelték már, minden gyerekük 18 fölött van. „Egyre jobban szeretem. Tudod, itt ülök, s ahogy benne vagyok az esküvőben, rájöttem, s egyre jobban rájövök, hogy milyen nagy dolog ez. Hát mit tudtam én, hogy az egy milyen nagy dolog! Most 30 éves házasként, most de, de jó dolog ez. Hogy én 30 éve mit csinálok? De érdekes ez! Hát most jövök rá.” Vagyis éppen annak a realitásában vagyunk, hogy a párválasztás alapvető motívumai tudattalanok, hát akkor hogyne volna értelmes dolog 35 meg 65 évesen leülni és elgondolkodni, hogy „Mit csináltam én 50 évvel ezelőtt?” 58. Éppen most áldottam meg egy házaspárt, 58 éve házasok. Az csinos, nem? (Szóval, akkor tehát… hol is tartunk?) (08:40)
A párválasztás hiánymotivált, illetve elégtelen okai

Ugye a döntésekből jövünk, választás, döntés, elköteleződés, és azt ígértem nagyon nektek, hogy megnéznénk akkor a párválasztás, főleg aztán kihegyezve a házasságkötés hiánymotivált, vagy elégtelen okait és motívumait. (Hadd fájjon. Ismét egy jó alkalom elé nézünk, jó brutális lesz, szokás szerint.) Most előre szeretnék valamit bocsátani. A cím tudjátok, nagyon fontos, én mindig a címmel kezdem, én csak úgy nem locsogok-fecsegek, mindig van a cím, és aztán a pontok. Na mármost. Örülök, hogy ti is emlékeztek erre a jó szokásomra, na mármost, a cím tehát így szólt: A párválasztás, illetve a házasságkötés hiánymotivált, illetve elégtelen okai. Jó cím, ugye? Hát akkor álljunk is itt meg szerintem egy kicsit, ünnepeljünk. Ugye, amikor a családterápiából tanultam, hogyha valaki valami jó dologhoz eljut, vagy egy pár ott a terápia során eljut valami nagyon fontos és szép dologhoz, akkor álljunk meg ünnepelni. Ne, ne szaladjunk el a szép dolgok elől, tehát akkor van egy jó címünk. Egészségetekre! (10:20)

Tudjátok, hogy mi nem a cím? Biztos, hogy ezt fogjátok megjegyezni, mindegy… Az szokott lenni, tehát a cím… már rég nem emlékeztek rá. Mint ahogy a zsiráfra emlékeztek, ugye? Meg a sok nyál már előttetek is van. Most soroljon föl valaki három szempontot a zsiráf-kommunikációból! Na jó, jó. Nem azért jöttem, hogy cikizzelek titeket. Szóval nem az a cím, hogy a válás legnyomósabb motívumai, mert máris tudom, ahogy belekezdek: „Hát ez én vagyok. Hát tessék, az első pontosan telibe talált engem. Hát én tavaly nyáron így házasodtam meg. Ja, hát akkor…” És te még most naiv vagy, mert jön még tizenkettő. És hogy szokott ez lenni? Ugye, hogy több mint a fele az ránk stimmel, és tudjátok, mi lesz a furcsa? Hogy aki nem kötött házasságot, ő is magára fogja venni. „Az, de milyen érdekes! Egyedül vagyok, és rám is stimmel – ezt… de durva!” Ezt azért mondom, mert valóban, nem a válás legmarkánsabb motívumait fogom fölsorolni, nem válóokokat mondok most, hanem olyasmikre csodálkozhatunk rá, és olyasmi tudatosulhat bennünk, ami lehetőséget ad arra, hogy újra döntsünk. Hogy mélyebben tárjuk föl magunkból azt, hogy hogyan tudjuk az újradöntésünket meghozni, erről van itt szó, nem arról, hogy valamit elrontottunk. Hát éppenséggel kikerülhetetlenül tudattalanok a párválasztási alapmotívumok. Akkor ez azt is jelenti, hogy kikerülhetetlenül elégtelen motívumok is belejátszanak a döntéseinkbe, a párválasztás és a házasságkötéssel kapcsolatban. Kikerülhetetlenül fogunk magunkra ismerni. Semmi baj, így normális. Majd szívesen hozok egy-két példát a saját papi életemből. Hogyan ismertem föl az elégtelen és hiánymotivált motívumaimat. Nem mondom, hogy örömteli, de nagyon fölszabadító. Szóval…(12:50)
1. Menekülés otthonról, menekülés valakitől, vagy valamitől

Ez máris egy egész univerzum. Éppenséggel édesanyám is eszembe jutott, aki külön, én nem is tudom milyen engedéllyel, annak idején, kötött házasságot 17 évesen, (Tessék? – Korengedmény. Hát drága, te elemedben vagy ma! Ez a… hát ezt… ez jó, ez jó. Hát ezt én is tudom, csak a… Nem, én abban voltam bizonytalan, hogy kitől. Tehát hogy valami egész, valamilyen miniszteri engedély, vagy nem t’om mi kellett akkor. Tessék? Gyámhatóság? Gyámügy? Az Ügy és a Hatóság ugyanaz? Tehát valami Gyám… És ez így volt annak idején is? ’53-ban?) Tehát akkor az ’53-as Gyámügy adott anyukámnak engedélyt ’52-ben, mert hogy mondom, 17 éves volt, hogy – még negyedikes gimnazistaként – házasságot kössön egy nála 10 évvel idősebb férfivel, vagy 15, nem emlékszem rá, mert nem az apukám. (Kedves. Most az én bőrömön csinálod ezt? Szóval…) S emlékszem, ahogyan anyukám arról beszél… Most gyorsan mondok egy összefüggést. A dédnagymamám – bocsássatok meg, tehát ez már csak így megy – egy igazi bigott katolika volt. Hát most ne katolikusozzunk egy nőt! Ő katolika volt, és bigott katolikaként ott lebzselt állandóan a sekrestye körül, nem t’om, stoppolta a káplánok zokniját, vagy nem t’om mit csinált, és relatív elhanyagolásban részesítette a nagymamámat, de nagyon vallásos volt cserébe, aminek a nagymamám kifejezetten tudott örülni egy egész életen keresztül, nem is járt templomba, tehát hatott az örökség. Az értékeket átvesszük, mindenképpen, tudjátok. Az értékátadás helye a család. (15:55)

Most egy mellékmondat. Hát pontosan tudjuk, hogy egy családból, egy családban alapvetően azok az értékek lesznek a mieink, akik attól a személytől származnak, akikkel a kötődésünk és az érzelmi elérhetőség ki tudott alakulni. Lehet egy édesapa, aki Dr. és PhD. és doktor, és nagy tudományos Gyámügy tagja, simán lehet, és nem érti, hogy a fia meg a lánya miért nem. Mert nem volt otthon. Azokkal az értékekkel, amikkel nem egy érzelmi kapcsolódásban, gyerekként találkozunk, hiába az apám, hiába az anyám, nem jön át. Kell az átvivő anyag. Az meg, hogy „Szeretlek!” az meg az. Ezen akkor nincs mit csodálkozni. „Honnan vette ez a kölyök ezt a hülye életet?” Na, tehát a nagymamámnál jártam, és akkor a nagymamám ugye relatív elhanyagoltságtól szenvedvén az anyai szeretet mintáit nem tanulta meg. Megszületett az én édesanyám egy olyan házasságból, hogy az én nagymamám egy olyan férfihez ment hozzá, akit nem szeretett, de a rangjának megfelelt. Tehát egyrészt volt egy férfi, akit nem tudott megfelelően szeretni, kérdés, hogy akarta-e egyáltalán, és ráadásul adott volt egy kislány, ez volt az én édesanyám, akivel kapcsolatban meg tehetetlen volt, mert azt sem tudta, hogy mit kezdjen vele, mert nem volt elégséges anyai minta. Akkor el tudjátok képzelni, hogy az én édesanyámat a háború utáni nehézségekre hivatkozva hogyan pöccintették vidékre zabigyereknek. A zabigyerek kifejezés nem pontos, lelencgyereknek, olyan huszonötödik futott mégnek. Ezért aztán el tudjuk képzelni, hogy amikor az édesanyám visszaért valahogyan a családba, akkor 17 évesen úgy döntött, hogy na jó, neki ebből éppen mármost elege van. Hogy elege van egy olyan édesanyai kapcsolatból, amiben ő nem kap…, a sérelmei, fájdalmai, hiányai… jöjjön a házasság! Nem tűnik elégséges motívumnak, ugye? Ha látjuk az egész történetet, értjük, hogy miért dönt valaki úgy 17 évesen, hogy nosza neki, s érettségi előtt megházasodik. Szerintetek érettség volt benne? Az én édesanyám mennyire volt erre érett? hát semennyire se. Most a… nem csak, hogy az érettségije nem volt meg, az érettség is hiányzott. És hogy közben az egész nagyon érthető, nem látok benne semmi furcsát, főleg nem elítélnivalót, főleg nem olyasmit, ami fölött pálcát törhetnék, vagy moralizálhatnék fölötte. Dehogy is! Nagyon érthető, csak nem elégséges oka annak, hogy valakivel egy életre szóló kapcsolatban éljek, nem elégséges oka. (19:20)

Amikor valaki erre rájön: „Te jó ég! Hát hiszen én otthonról menekültem. Hát hiszen elegem volt abból, hogy az anyámmal legyek, aki újból és újból sérelmeket, vagy fájdalmat okoz, vagy a puszta jelenlétével azokra emlékeztet. Hát lehet, hogy már régen nem, de én már hordozom azt az X évet előtte. Hogy mikor valaki ezt fölismeri magában, akkor ez egy nagyon nagy lehetőség, hogy újra döntsön, vagy hogy bizonyos szempontból egy sokkal érettebb döntést hozzon, amilyet nem is tudhatott hozni 17 évesen, nem is kell tehát rajta számon kérni. Hát, ennyit az anyukámról, s akkor eljutottunk hozzám. Nem, magamat átugrom most, a…

Mondok még példákat. Menekülés valamitől. Menekülés lehet valamitől például az, menekülés attól, hogy egyedül maradjak. Tehát van egy pont, ahol azt mondom, hogy inkább megházasodok, mint hogy annak a fenyegetettségében éljek, hogy talán sosem találok magamnak pasit. Inkább jöjjön a házasság. Akkor valamitől, a magánytól igyekszem magamat megmenteni. Elégtelennek és hiánymotiváltnak nevezzük azokat a motívumokat és okokat, amelyekre – így mondhatjuk nagyon egyszerűen – negatív okok. Nem valami pozitívumra, főleg nem pozitív rendszerre vonatkoznak, hogy boldoggá tegyelek téged és a gyerekeket, és én is boldog legyek, és, és, és…, hanem valami negatív indok. Például, hogy ne legyek magányos. Szerintem hihetetlenül érthető, hogy valaki nem akar magányos lenni. Én nagyon meg tudom, én már csak meg tudom érteni…, hogy nagyon érthető, hogy valaki nem akar magányos lenni. Na de attól még… az elégtelen oka és motívuma egy életre szóló kapcsolatnak. (21:35)

Barsi Balázs atyát szoktam emlegetni nektek, ő azt mondja, egyszer emlékszem, még én papnövendék voltam, ő hát ugye szerzetes, és azt mondja egy helyen, hogy „Na, hát igen, igen, látom én – akkor növendék nevelő volt, novícius magiszter – sokan jönnek, s azt mondják, azért akarok szerzetes lenni, hogy ne kelljen egyedül lennem. Annyira jó, itt vagyok a minoriták között, s átélem azt, hogy sose vagyok egyedül, egy közösség oltalmazó karja fon körbe.” S akkor azt mondja: „Ha valaki azért dönt a szerzetesség mellett, hogy ne legyen egyedül, tuti, hogy egyedül fogja érezni magát. Igen ám, de a helyzet ennél árnyaltabb. Vannak olyan testvéreim, akik pedig azért mennek szerzetesnek, hogy jaj de jó, akkor egyedül lehet lenni. Jaj, de jó, nincs ott állandóan valaki, nincsenek ott gyerekek, állandó bőgés, állandó pelenka… aztán meg a lóvé hazatolása talicskával. Jaj de jó! Háhhh, én egy ilyen szusszanós életet élek most.” Azt mondja Barsi Balázs atya: „Hát aki pedig azért megy el szerzetesnek, hogy ne zaklassák, zavarják őt mások, beleértve a feleségét meg a gyerekeit is, sose lesz egyedül. Rettenetes élete lesz szerzetesként, mindig ott fog valaki lábatlankodni, mindig valakibe bele fog botlani.” Ez a szerzetesi verziója annak, amit mondtam. Egyszerűen nem elégséges ok. (23:25)

Következő, igen, hát ilyen is lehet, például egy nagyon tekintélyelv, vagy autoriter szülői magatartás elől. Beleértve akár a szülői bántalmazás elől, vagy szexuális bántalmazás elől menekülni. Hogyne, és akkor az illető azt mondja: „Gyorsan, gyorsan, valami menedékhez, valami menedékbe!” De nem a menedéken van a hangsúly, bár még az is hát elégtelen ok lenne, hanem hogy el, el, el egy olyan környezetből, ami tönkre tesz engem. És aztán ilyen lehet akár az is, hogy válás következtében – ahogy mondani szokták a népmesékben és nálunk – lesz egy mostoha. Menekülés a mostoha elől. Hmm, ez nem népmesei motívum, hanem látom, hogy az anyám azzal a másik pasival, az apám azzal a másik nővel, és valahogy már nincs ott helyem. S az a másik valaki meg nem találja meg a helyét a családban, inkább lelépek. Ez tehát az első: menekülés otthonról, valamitől vagy valakitől. (24:45)
2. Félelemből

Például félhetek – ugye erről beszéltünk most az előbb, hogy félelem a magánytól, félelem a szegénységtől. Van ilyen, hogy például van sok tesóm, de csak egy apám van, és hiába tolta talicskával haza a pénzt, szétosztottuk X felé, abból nem jött ki a pecó. Ezért aztán én nem szeretném a következő 10-20-30 évemben gályázni azért, hogy valahogy egyáltalán a lakhatás és öö…, ehhez egyáltalán nincs kedvem. De nem valakit választok, hanem nem akarok úgy járni, hogy az életemet ebben a relatív szegénységben kelljen tölteni, ezt aztán nem. Ami nagyon, nagyon óvatosan akarom mondani, nagy megértéssel, hogy amióta megnyíltak a határok, nagyon sokan jönnek, jöttetek Erdélyből, Fölvidékről, sokan érkeztetek innen, onnan és amonnan, és sokszor egy nehezebb gazdasági környezetből, vagy közegből. Ha valaki minél inkább egy valóban megterhelő szegénységből, pláne nyomorból érkezik. A nyomor és a szegénység nem ugyanaz. A nyomor az emberi méltóságot veszélyezteti és tönkreteszi, a szegénység nem. A kettő között van különbség. Ha pláne valaki nyomorból érkezik, megint csak hogyne volna reális motívuma az ő házasságkötésének, hogy csak el onnan a nyomorból, és rettegés, hogy végig kell élnem úgy az életem, ahogyan az anyámon láttam. S azt mondom: „Na, ezt nem! Én ilyen életet biztos nem.” És amióta a legkisebb erdélyi falunak a legkisebb házacskáján is lehet parabolaantenna, hát, van elképzelésünk, hogy van másfajta élet is. Hogyne volna ez érthető motívum? Nagyon érthető. A kérdés, hogy mennyit tart ki, mennyire tart ki. (27:20)

Meséltem nektek, vagy mondtam nektek az életem az egyik legfájdalmasabb jegyesoktatói tapasztalatát. Ez a jegyesoktatás ez nem is tudom, mi ez, de, tehát így mondják mások kívülről. Nem szoktam oktatni jegyeseket. Emlékszem, két határon túli fiatalember volt, és amiről most beszéltem, azért az ott volt az ő életükben, ha nem is ennyire súlyosan. De annyira, annyira el akartak lépni és távolodni a nyomorúságtól, vagy attól a szegénységtől, amit ők már nagyon terhesnek éreztek és szabadon, egy más életet akartak, hogy a pénztárcájukat sohasem tették egybe. Annyira fontos volt nekik, hogy „Ez az enyém, ez az enyém.” Mert ahol fölnőtt, ott nem volt olyan, hogy enyém, hát a kenyeret is vagy megosztották, vagy éheztek. Nincs enyém. S ahogy van neki fizetése, és itt van, és van enyém, és ez egészen odáig ment, hogy néhány héttel a házasságkötés előtt beszámoltak arról, hogy van közösen vett hűtőszekrényük, amit 50-50%-kal vásároltak meg, a hitelrészt nem tudom, de két polc a férjjelölté, és két polc a feleség jelöltté. Bizony. Két polc itt és két polc ott, s mindenkinek megvolt a maga kajája, és mindenki a maga ételét ette. És együtt ették, egy asztalnál, de mindenki a magáét ette. Ugye könnyű nekünk erre azt mondani: „Hát ezt nem, hát ilyen…!” Lettünk volna olyan szegények, mint ők, nem tudhatjuk, hogy mi erre hogy válaszoltunk volna később. Honnan tudhatjuk, hogy hogyan? Tehát megint csak azt mondom, nagyon is megértem, csak éppenséggel hogy lehet így egy társkapcsolatban lenni. Olyan rossz érzéseim voltak, mikor kiderült még a házasságkötés előtt, hogy külön polcuk van, és hogy nem egyszer megtörténik az, hogy az egyikük azt mondja, hogy: „Te, adnál nekem a joghurtodból? – Te ne haragudj, nem, hát nem. Hát miért? Hát ha az enyém, akkor mondhatom, hogy nem. Nem? Hát nem adnék. Hát nekem is egy van csak. Hát ez egy joghurt, pici a 2 deci, hát… sőt annyi se, ugye, az annyi se már, csak izé, kis kóstoló, hát nem, én ezt magamnak vettem és nagyon szeretném megenni. Hát téged szeretlek, de hát ez az én joghurtom. Nem értem, a kettő hogy ne férhetne meg?” Ó, elragadtattam magamat velük kapcsolatban. Tudtátok, hogy sohasem szabad olyat mondani, énnekem ez az elvem, soha, hogy „Szerintem ti ne…” Hát ilyet szerintem tilos mondani. Sokszor egy ilyen önbeteljesítő jóslat válhat belőle. Esküvő előtt a pap megmondta, hogy „szerintem ne”, rettenetes. Legföljebb ha nagy énerővel rendelkeznek, s azt mondják: „Megmutatjuk neki.” Az nem jó, de ezt honnan tudhatnám előre, úgyhogy nem hazardírozunk, 19-re nem húzunk lapot. Úgyhogy óvatosan a következőt mondtam nekik, hogy „Nézzétek, most van még egy alkalom, nem az utolsó alkalmon akarom nektek mondani, de énszerintem, ha nem történik valami változás abban, ahogyan ti összetartoztok egymással, én innen nehezen tudom elképzelni…” – mondtam iszonyú élesen és határozottan. És hogy, látjátok, ezt így mondtam, elég hogyha hát most…, és tudjátok, mi történt? A következő alkalommal a férfi nem szólt hozzám egy szót sem, nem állt velem többet szóba. Egyetlen szót se…, nem köszönt, leült, próbáltam vele szó…, nem szólt hozzám, megtartottuk az egy órát, a feleség egy kicsit hogy jelezze, tipródott, és végignyomtuk az egy órát, elköszöntünk. Kezet fogott velem, de nem köszönt nekem, majd pedig elmentek és megeskették őket ott, ott messze, ahonnan érkeztek. Nem is t’om mit tettem volna, ha nekem kell esketni őket? Hát megeskettem volna őket, hát most ki vagyok én, nem hozhatok helyettük döntést. Ennek a fájdalma most is bennem van. Te jó ég! A további történetét is tudnám mondani, de nem esik jól. Mert az, amit úgy el tudunk képzelni… Azt, nyugodtan, a fantáziátokat használjátok. (32:30)

(Hát, ezt a… hát ez jó. Hallottátok? „Elváltak?” Szóval… Rátok bízom, hogy szerintetek mi történt ebben az esetben. Valami baj van? Valamit nem csináltam jól, vagy… Most nem, ne… áhh, jól van, tovább mondom, tessék. Tessék, tovább mondom! Jó, ilyen erőszakosak vagytok. Csak mert félek tőletek, azért. Semmi pozitív motívumom nincsen. Nem kell, ugye, Péter? Nem, csak neked mondjam el majd utána. El, elmondom.) Annyit tudok még, hogy a feleség a házasságkötés előtt írt nekem egy hosszú levelet, leendő feleség. S leírta benne azt, hogy „Feri, én értettem, amit te mondtál. Értettem, és nagyon köszönöm, hogy ezt te mondtad.” Igen, és akkor… de nagyon, egy nagyon szép, gyönyörűen szép, hiteles levelet írt, nagyon szép levél volt, amitől csak még jobban aggódtam. Nagyon szép levél volt, és elmondta, hogy miért fog megházasodni, és miért, és nagyon meg tudtam érteni. Utána fél év múlva találkoztam vele az utcán, elég elgyötört volt az arca, s azt mondta: „Feri, úgy beszélnék veled egy negyedórát.” S akkor beszéltem vele egy negyedórát, na ez az, amit nem mondok el nektek, de nem sok örömteli volt benne. Eddig tudom a történetet. Jó? Na. (34:40)

Van itt aztán egy nagyon sajátos motívum – a teljesség igénye nélkül beszélünk – mikor valaki azt mondja: „Már tudom, hogy ővele én nem tudok élni, vagy nem akarok élni.” Hát mondhatja így is, hogy nem ő az igazi… De ha valaki lendületben van, akkor lendületben van, tehát… Hogy mikor valaki azt mondja: „Ha szakítanék vele, akkor nem tudom, hogy kibírná-e. Nem akarok neki fájdalmat okozni a szakítással. Nagyon labilis, én nem akarom őt tönkretenni. Ha szakítanánk, nem is tudom, mit csinálna.” Most hogyha egy kicsit továbbmegyünk, akkor „Mikor pedztem valamit ebből, azt mondta, ő öngyilkos lesz. Ja, akkor tudom, mit csinálna.” Mikor valaki kimondva, vagy kimondatlanul a neki kimondott vagy kii nem mondott társának a szempontjai alapján félti a társát attól, hogy ő egy helyes döntést hozzon, félti tőle a másikat. Akkor inkább próbál 50-60 évet leélni egy elégtelen motívum alapján, mert ott már nem a másikra vonatkozó döntés miatt van vele, hanem sajnálatból, vagy félelemből, hogy mi lesz vele, hogyha én azt mondom, hogy „Nem.” Vagy hogy ki fogja-e bírni? Lesz-e elég erős? Hát, igen. De a helyzetünket nyilván megnehezíti, hogy tudunk olyan történeteket, hogy a másik nem volt elég erős, tudunk ilyet. Van, akinek egy szakítás után elakad az élete. Tudjuk, hogy van ilyen, hát persze, hogy aztán akkor azt mondjuk: „Ó, ez nagy realitás, hogy ez így lehet.”

Azonban az életünk más területein nagyon is ismerjük azt, amikor egy pillanatnyi, de elég jelentős kellemetlenséget szeretnénk elkerülni, és ezért hosszabb távú, sokkal lehetetlenebb kellemetlenségeket vállalunk magunkra. Ezt biztos, hogy ismerjük. Mikor a munkahelyen nem mész oda a főnöködhöz, hogy „Ez a munka sok.” Hát azt, azt… és akkor utána három hétig belepusztulsz. Ismeritek a nyuszika és a medve, meg a halállista történetét? Ugye ismeritek? Hát muszáj, hogy ismerjétek. Akkor csak a poént mondom el, úgy persze nem lesz vicces, de akkor gyorsabban tudunk haladni. Az állatok egymás után találkoznak a medvével, s a medve mindig halálosan nyugodtan elővesz egy listát: „Kígyó, te rajta vagy a halállistán. – Uáááá!” S ugye, a történetet találjátok ki továbbra, és akkor így végig az egész állatkert, vagy farm, vagy szavanna, vagy nem t’om, és végül jön a nyuszika. Megáll a medve, nyuszika meg vvá-vvá…vvá, medve halálos nyugalom… „Nyuszika, te is rajta vagy a halállistán.” S akkor a nyuszika ezzel egy kicsit össze… „Vvá-hh… te medve, ccc-vvv…, nem lehe…lehe… nem húzhat…, nem lehetne… hogy, hh-vvv… kkki, kihúznál a halállistá-táá-tááról? – De lehet.” Ezt ne felejtsétek el, hogy sokszor egy pillanatnyi nehézség elkerülése ami ott és akkor lehet rettenetesen megterhelő és fenyegető, olyan nehézségeket veszünk magunkra, amik alatt aztán nem jó egy életen keresztül nyögni. (Hú, de lassan haladok. Áhá! Miért írok ilyen kis betűvel? Nem t’om elolvasni. Akkor mondom a következő szempontot… Jó. Azt mondja…) (39:35)
3. Előző kapcsolat gyógyítása az előző kapcsolat felejtése céljából.

Itt jó pár motívumunk lehet. Mikor valaki elhagy bennünket, szakítanak velünk, brutálisabb esetben megcsalnak és úgy szakítanak. Még brutálisabb esetben megcsalnak, nem szakítanak és megint megcsalnak, majd elhagynak. Tehát ezt lehet variálni, fantáziátokra bízom, és amikor valakit elhagynak, megcsalnak, elhagynak és megcsalnak, megcsalnak és elhagynak, nem csalnak meg, de elhagynak, mmm… Azért az általában az önbecsülésünkben, a stabilitásunkban, és, és, és… elég komoly léket szokott ütni. Az nagyon fáj, ha nem üt léket, akkor is fáj, fáj és fáj. Az emberi természet nagyon csalafinta, azt mondja: „Hát, Feri, ha fáj, gyógyítsd meg! – Igen, hát milyen jó ötlet! Hogy kéne?” Ugye, értitek, mire akartam célozni? Hogyne ismernénk azt, ugye „kutyaharapást szőrivel” alapon, hogy „Megsebződtem, nem kellettem annak a férfinek, na, majd én most bebizonyítom, hogy kellek én a pasiknak. Majd én megmutatom.” Lásd: Üvegtigris 3. Az Üvegtigris 3 című opusz nagyszerű példáját adja ennek a motívumnak. (Remélem láttátok. Szó se lehet róla. Én elmentem a helyszínre is, oda zarándokoltam. Tényleg, nagyon jó hely egyébként, nagyon jó hely. Na. Tessék? Hol van? Há-há! Szóval… Pest környéki tavacskát keressetek. Hát egy kis izgalom… Szóval…) Hogyne ismernénk azt a belső nagyon ösztönös motívumot, hogyha megsebződtem például a női vagy a férfi önbecsülésemben. Lehet, hogy egyébként az egész emberi önbecsülésemben megsebződtem, de én most ezt úgy ítélem meg, hogy ez most a nőnek szólt. „Nem vagyok neked elég jó nő? Na, akkor majd megmutatom, hogy fog az a pasi bomlani utánam!” És akkor, egy nőnek nem nehéz egy pasit elcsábítani. Mrhh…, mrhh…, mrhh! A férfi ugyanígy járhat el. „Mi, azt gondolo…” A férfi nem pont ugyanazt mondja, a férfi azért: „Báhh, nekem szükségem van egy nőre? Dehogy van, majd én megmutatom, hogy bármelyik nővel akármit! Majd én megmutatom, hogy arrr…” Hát, olyan is lesz. Szinte bosszút lehet állni a következő kapcsolatban az előzőért. Ugye, akkor ott továbbmegy a motívum. Nem csak az van, hogy most akkor, akkor most gyorsan találok valakit, és megmutatom, hogy lesz, aki engem elvesz. Ugye, így lehet ezt továbbvinni, „Majd én megmutatom, hogy lesz, aki elvesz! És majd, mikor én már fél év múlva ott állok az oltárnál, akkor fog rájönni, hogy mit veszített. S olyan rohadt szép leszek, olyan gyönyörű leszek, hogy tanulja meg egy életre, fájjon neki egy életen keresztül, küldök neki képet neten.” Szóval itt a bosszútól az önbecsülés… tehát itt egy tárháza lehet annak, hogy éppen melyik motívum kerül előre, hogy hogyan akarom én a férfi, vagy az emberi, vagy akármilyen önbecsülésemet, tartásomat visszanyerni. Psssz…! Ne, nem tűnik túl stabilnak, és a társam nem tud róla semmit, ez benne a szép. Csak boldog úgy, úgy szegény. Hmm. (44:15)

A… igen, nevezzük akkor nevén is ezt, bizonyítási vágy. Ilyen is lehet. Be akarom bizonyítani magamnak, hogy attól én még nő vagyok. Olyan érdekes az emberi lélek. Egy nő azt mondja: „Bebizonyítom, hogy nő vagyok.” Hmm! Hmm! És közben mégis így van. Ugye erre lehet azt mondani, hogy mikor egy nő csak a férfivilággal való összefüggésében látja és tartja magát nőnek, egyébként nem. Az zűrös. S képzeljétek el, egy pap, aki csak akkor pap, ha vannak hívők. Hmm. Most a Balatonban úszok, „Hol itt egy hívő?” Ajjaj, kezdtem elveszteni az önazonosságomat. Papként kezdtem el úszni, s… „Hát hogy térek vissza? Ez rettenetes. Akkor inkább… egy medúza.” (Szóval… Tehát, na… Feri, olvasd el, mert különben nem… Segítek magamnak, látjátok, ez egy nagyon pozitív dolog.) (46:00)

Nehézség lehet, mikor egy teljesen belül le nem zárt kapcsolat továbbmegy bennem, miközben elkezdem a következőt. Van, aki azt mondja, hogy „Én nem tudok egyedül élni – majd ez külön is lesz – akkor a hiány és a veszteség, muszáj, hogy az egyik kapcsolatból átkatapultáljam magamat egy másikba.” Facebook? Tehát nem kell nulláról kezdeni, jó tanács. Van azért választék. Hogy ne volna olyan, hogy mikor ott a nagy fájdalom, van a nagy fájda… Na egyébként is, mikor vannak a nagy mélypontjaink és kríziseink, tudjátok ti azt, hogy egy természetes működésmódunkkal az elmúlt időknek a kulcsfigurái, referenciaszemélyei és tekintélyszemélyei vissza szoktak jönni az életünkbe, elkezdjük őket keresni. Valahogy visszanyúlunk valami stabil pontig. Ilyenkor szoktunk visszamenni valakihez, akinél úgy érezzük, hogy na ott, ott van egy biztos kapaszkodó. ez a belső logikája annak, amikor valaki szakít, egy újabb, és akkor mégis az előző. Mégis az előző. Ja nem, mégis… Ez egy teniszmeccsben nem rossz, szeretjük a hosszú labdameneteket. (Na! Jaj, Feri.) Ezzel azt akarom csak mondani, hogy sokszor, mikor visszatérünk egy régi tekintélyszemélyhez, vagy referenciafigurához, akkor ez nem rossz, ez meg tud erősíteni bennünket, nem biztos, hogy ott kell maradni. Tehát lehet, hogy csak annyi a cél, hogy egy kicsit ott megerősödünk, csak egy kicsit. (Ja, ez ez volt, jó, akkor tudom… Jó. Kicsit mintha szét lennék esve, ezt nem értem, hát mi van? Január közepe és szét vagyok esve?! Azt mondja… ó, milyen érdekes ez. A nemjóját! Jé, csak miért írtam ezt ide?) (48:42)
4. Mikor valaki a saját individuális önazonosságát egy kapcsolatban akarja megtalálni.

Ez lehet, hogy elvontnak tűnik, valaki valójában a saját, nem személyes, mert a társas is személyes, a társas önazonosságunk is személyes. Mikor valaki az individuális önazonosságára, alapállására szinte egyáltalán nem talált még rá, de ezt egy kapcsolattól várja, hogy az majd megadja neki. De egy kapcsolat a társas önazonosságunkban segít, nem az individuális önazonosságunkban. Nagyon problémás megpróbálni egy kapcsolatban rájönni, hogy ki vagyok én. Mondok egy példát. Teljesen más világból, de ugyanerről van szó. Mikor valaki egyáltalán nem kristályosítja ki magában az individuális önazonosságát, hanem 18 évesen szerzetes lesz. Ez jó, ez nektek nem fog fájni. És ő szerzetes lesz, és éli a szerzetes életét, ez nagyon szép mindaddig, ameddig a rend őt nem kezdi zavarni. Az lehetetlen, hogyha én egy szerzetesrend tagja vagyok, előbb-utóbb a rendtársaim ne legyenek elviselhetetlenül idegesítőek, legalábbis néhányan. Legalábbis a főnök. A párhuzamok világosak, elviselhetetlenek lesznek. S ebben a pillanatban hova kellene nekem visszatérnem? Mikor éppen a közösségi kapcsolataimban nem vagyok jól, akkor vissza tudok térni az individuális önazonosságomba, az távolságot is jelent ettől, itt meg tudok erősödni, ki tudom dolgozni az erőforrásaimat, rálátok a helyzet nehézségére, és vissza tudok lépni oda. Há! A képem, a bokszoló, aki három percig krr-kk-ppp-krr…, gong, még egyet behúz…, s utána beül a sarokba, s akkor legyezik, kiveszik a fogvédőt, csurog a nyál, legyezik, kap két pofont, szalmiák, ssss-sss, föl van repedve az arca, azt dzs-cs-dzss…, elkezd buzogni a víz, kapja a kis cumit. És mit csinál? Gongatnak, és visszamegy. Miért jött ki a küzdelem közös teréből? Nem azért, hogy… kiül a sarokba első menet után és azt mondja: „Hát itt nincsen pofon. Hát ez itt nem is rossz. Hát én hülye vagyok, én ott benn állok, engem ott ütöttek három percig, itt meg szék is van, legyeznek is, cumi is van, hát hülye leszek én oda visszamenni. Hát mit csinálok én, megbolondultam?” Ugye, és akkor tü-rü-rüü… (51:45)

Most leírtam a válások alapmotívumát. Tehát, hogy visszatérjünk a szerzetes barátunkhoz, hogyha őneki lenne a piros sarok. Ő a piros sarokban megpihen, az ő individuális önazonossága. „Hát azért csak tudom, ki vagyok. Jó, ott bántanak…” Most mindegy, hogy bántják-e vagy nem, ő úgy éli meg, hogy őt bántják, ott pofozzák, K1: Shilt – remélem, ismeritek. Most kikapott szegény, sajnáltam. Na, mindegy. És itt erőt gyűjt, de azért, hogy oda visszamenjen. Nem a pofonért megy vissza. Hát ki megy vissza a pofonért? Nem a pofonért megyünk vissza, hanem itt erőt gyűjtünk, hogy ott aztán történhessen valami jó. Na de hogyha valaki, nincsen neki sarka, értitek, tehát jön a… pofonfát már nem rázzák, s a… „Hova üljek? Mit csináljak?” Na ilyenkor szokta a jó szerzetes testvér azt mondani, hogy „Az a baj most, hogy megrendült az istenkapcsolatom is. Azt se tudom, most akkor mit csináljak itt? Mit keresek én itt?” Há-há! Nem volt individuális, valamennyire kiforrott önazonosság, nincs hova visszatérni. Amikor tehát valaki egy kapcsolattól várja és egy kapcsolatban akarja saját magát kidolgozni, úgy mindenestül, nulláról…, az nagyon nehéz lesz. Hát nem fogja bírni. Ezért valamennyire a mai világban – régen más volt – valamennyire fontos, hogy kidolgozzuk magunkat. De nem azért, hogy a sarokban ülve – most nem mutatom meg még egyszer – nem azért. Vissza tudjunk menni. Hát azért fújok egy kicsit. Visszamegyek és… Hát milyen szép az, mikor jól összevesznek reggel, az egy olyan szép pillanat. Jól összevesznek, és akkor a feleség is grr-zszss, a férfi is brrr-dzss-dzss, s akkor hazamennek, és akkor azt mondja a férfi: „Te, akarok valamit mondani. – Nem, nem, nem, én, én akarok valamit mondani.” S akkor ha ezen most nem vesznek össze, s a feleség azt mondja: „Te, hát én végig gondoltam ezt a reggelit. Hát micsoda egy marhaság volt, hát sajnálom, hogy egy pillanat alatt fölrobbant az agyam. Hát nem, nem, ezt sajnálom.” Mire a férfi azt mondja: „Tudod mi az érdekes? Én is pont ezt akartam mondani. Jaj, hát de sajnálom, tényleg, most én meg mit pampogtam ott reggel. Hát aj, de hülyeség!” Öööö… cupp-cupp. Tehát hogy azért lépek ki a társas világból az individuális világba, hogy ott megerősödjek és visszamenjek cupp-cuppozni. Hát különben zö-zöö-zöö, megyek kifelé… hiába vannak lezsírozva a meccsek, ugye nem lesz soha jó övem. Na, jó. Igen, aha, haha! (55:40)

Mikor a saját individuális önbecsülésünk nincsen kidolgozva valamennyire – nem kell teljesen, valamennyire – akkor szokott például az lenni, hogy zavarnak a saját gyerekeink. Akkor egyszer csak rájövök, hogy „Mit keresnek ezek itt? Most én szeretném a saját életemet élni, most már kezdek rájönni, hogy mi a saját életem, s itt vannak ezek a neveletlen kölykök. Hát hogy lettek ezek ilyen neveletlenek? Mert ha még jól neveltek lennének, de nem azok. Hát ki csinálta ezt?” De most nem akarok egy picit sem igazságtalan lenni, mert könnyű nekem papként mások bőrére… ne, ne, ne, ne. Az egészen természetes, amit szoktam nektek évente kétszer idézni, hogy egy kedves anyuka az ötödik gyereke születése után – szülte is, de születése után – leült nálam, lerogyott, kis könnycsepp, tüp-tüp-tüp…, kis csönd, tüp-tüp-tüp, s akkor azt mondja: „Tudod, Feri, ha lehetne, én a gyerekeimet kilőném a Holdra.” Természetes mélypontok vannak. A krízisek beletartoznak, de mikor valaki ezt nem úgy éli meg, hogy itt és most, vagy mostanában, vagy egy nehéz időszak, hanem rájön, hogy ezek a kölykök úgy alapvetően nem férnek bele az életébe… Amikor valakinek valamennyire az individuális önazonosságából nem születik egy döntés, hogy megbeszélem a társas énemmel: „Hát te figyelj, te társas én!” (Hát el lehetne nevezni valahogy kedvesen. Nem t’om én, hogy, hogy nevezzük? Valami szépet! Ez most… valami szép név? Tessék? – „Józsi.” – Hát ezt…! Köszönöm szépen, ezt nagyon…, nem kell, hogy elsőre sikerüljön, látjátok. 9%-nyi próbálkozásunk lehet nyugodtan, amíg az igazit meg nem találjuk, tehát nem, nem… Na jó, mindegy. Tehát… semmi leleményesség nincs bennem most. A társas ént nevezhetjük mondjuk… – „Élettársnak!” – Ú, ez meg már fájt is, tehát… Nem t’om, nevezzük Szocikámnak. Kis Szocim. Tehát szólok a kis Szocimnak, hogy – nem, ez nem jó, ennek politikai áthallásai vannak, nem, ez nem jó. Nem, hát ilyet nem. Hogy? – „Pajtikámnak!” – Pajtikám? De hát én nem t’om, nálunk a komondor volt a Pajti. Na jó, jó… Jó, akkor a következő alkalomig a postacímre szeretnénk jó megoldásokat, és a… – „Heretogén!” – Hát, ez nagyon…! Tessék? Hát, ez egyre rosszabb lesz. Jó. Köszönöm a becsületes igyekezetet.) Carl Gustav Jung is azt mondta, az ember legistenibb erénye a becsületes igyekezete. Tehát most valami spirituális történt velünk suttyomban, szóval… (59:55)

A társas én odamegy az individuális énhez, s azt mondja neki: „Te, Indikém! (Ez nem az Indy500-as, hanem csak úgy…) Te, Indikém! Énszerintem érdemes lenne kicsit itt ftty-ftty…” Mire az Indi azt mondja: „Szerintem meg nem. Énszerintem meg nem! Énnekem van annyi tervem az életre, én azt nem, nem…” És hogyha ők ketten jól megbeszélik a dolgot, s rájönnek, hogy mind a kettőnek jó tud ez lenni… Há-há! Akkor van egy meggyőzött individuális én. Az individuális énnek nem kell természetszerűen a társas énnel szemben állnia, hát lehetnek partnerok is (Partnerek.), hát hogyne lehetnének. „Én dolgozok egy kicsit érted. – Na jó, én is érted.” És amikor az individuális én partnerré tud lenni a társas énnek, akkor van hova visszahúzódni, amikor a kapcsolat recseg-ropog, mikor jönnek a pofonok. Há! Ott meg lehet erősödni, levegő, cumi, s akkor vissza lehet menni. Ha ez nincs, ümmrrr, tényleg, döbbenetes történeteket tudnék mondani. Hogy nők 3-4-5 gyereket úgy hagynak el, mintha sosem lett volna az övék. Ftty! Így. És kívülről nem rétjük, hogy mi történt. Belülről meg valami olyasmi, hogy eddig a társas én mondta meg, hogy hogyan kell, egy jó, kulturált társas én volt, jól megmondta mindenkinek ott belül, hogy mit hogy kell csinálni, és végül az individuális én azt mondta, hogy „Na most lett elegem, hogy még meg se születtem! Itt vagyok 50 évesen, és még meg se születtem, 40 évesen, és még meg se születtem. Na, akkor most már kérem a jussom!” S puff, elkezd egy olyan életet élni, hogy mindenki nézi: „Hát a hittancsoportban ő volt a Tündi-bündi, hát ővele meg most mi történt?” Vagy egy férfi, aki ugyanez. Ő meg volt a cupp az éjszakában, s lelép, és egy totál más életet él. Na, erről beszélek, hogy valamennyire a mai világban nekünk az individuális én stabilitására szükségünk van, de a papnak is. Kezdenek lejárni ezek az idők, hogy 18 éves fiatalemberek sitty-sutty be a Papnevelő Intézetbe, és aztán fényes tekintettel, lángoló arccal… Lehet, csak aztán akkor papként lesz nehezebb. Lehet, hogy nem elsősorban akkor van ott az ideje. Lehet, hogy még előtte. Ja, hogy akkor lehet, hogy akkor nem lesz pap, az már lehet. Hm. Én senkit nem erősítenék meg, aki nagyon fiatalon ő pap akar lenni, hogy „Ennél szebbet el se tudok képzelni. – Igen, pap akarsz lenni? Jó, jó, aztán miért?” (63:20)

Nem árt stabilizálódni az individuális énben, mert papként van ring, jön a pofon. Ú, hát ha egy pap nem áll a lábán úgy egyébként, akkor egy egyházközségben, vagy egy szerzetesrendben úgy kikészül, mint a sicc. Mert – így szokták mondani a népmesékben – nagyon erős projektív felület. Egy pap nagyon erős projektív felület, ezért aztán mindig lesznek, akik „Ó, az atya!” Igen, és a másik: „…az a rohadt!” Nem egyszer hallottam ilyet, hogy én egyszerűen csak ott misézek, s valakiben az megy: „Mit keres ez itt? Takarodjon innen, tűnjön el a templomomból, takarodjon innen!” Hát ez szerintetek rólam szól? (…) Köszönöm. Hogyha te…, szóval nem tudsz olyan pap lenni, hogy ne kapjál hideget-meleget, nem tudsz olyan pap lenni. Ha nincs hova visszahúzódni, hogy lesz? Akkor elkezded gyűjteni azokat, akik mindig szépeket mondanak, hogy valahogy el tudd viselni azt, amikor csúnyát mondanak? Akkor hogy, ezt fogod játszani? Most ezt úgy mondom nektek, mint hogyha ez egy szerzetesi továbbképzés lenne. Na, csak a párhuzamot akarom nektek mondani. Jó, tehát: saját, individuális önazonosságra szükségünk van valamennyire. (65:30)

Még egy gondolat ide. A Hamupipőke-motívum. A Hamupipőke-motívum, amikor valaki, például egy nő – most az egyszerűség kedvéért, hogy ne kelljen nagyon fordítani – olyan aranyos, aranyos, aranyosan a nagy férfihez hozzámegy. Annyira ügyes, hogy meg tudja illegetni-billegetni a topánkáját, azért ha fölkérik táncolni, tud forogni, azért az kell. És ahogy ott teszi-veszi magát a báli cipellőjében, egyszer csak azok a tekintetek valóban fixálódnak. Ebből aztán az következik, megkérik a kezét, de ő tulajdonképpen belül még egy „györök”, „györök”, „györök”. És ez a „györök”, ahogy akar ott fölnőni a családban, az már nem az eredeti család, tehát ott van a királyfi, közben már király is lett ugye. Akkor a férjem a király, gyerekeim a királykisasszonyok meg a királyfik, és én ki vagyok? Az összes többi stimmel, de én, én… S azt mondja: „Nekem az eredeti családból se volt könnyű kilépni, tehát hogy onnan se léptem ki, csak átkatapultáltam magam egy másikba. Hát most akkor énnekem úgy tűnik, hogy a mostani családomból kell kinőni felnőtté.” Nagyon sokan, akik vagy anya, vagy gyerek szerepben vannak nagyon-nagyon önfeledten, természetesen, sokat a párkapcsolatban, s ebben ez az érdekes: vagy anya, vagy gyerek, vagy mind a kettő, ők sokszor nem az eredeti családjukban nőnek föl, hogy aztán felnőtt a felnőttel tudjon megházasodni. Az eredeti családban nem nőnek föl, csak meglesz a koruk, Gyámügyre nincs szükség, és mert megvan a koruk, megházasodnak, és az új, a saját családjukban nőnek föl. Na de akkor minden dinamika a saját családra megy, ami dinamika az eredeti családban lett volna természetes. Akkor a férjemmel szemben kell kivívni azt, hogy én felnőtt nő vagyok. Nem az apámmal szemben, a férjemmel szemben. Ez a Hamupipőke-motívum.

Akkor a férjemmel szemben kell lázadni, a férjem akkor direkt érd… Mit csinál egy serdülő? Egy serdülő, ha jó szülei vannak, akkor van a legrosszabb helyzetben, mert akkor igazságtalanul kell utálnia, és haragudnia néha a szüleire, hogy el tudjon onnan távolodni. Hát muszáj, a harag…, kell hozzá az erő. Most belátom, én most azt gondolom, megértem arra, hogy a serdülő korból az ifjú kor világába lépjek. Persze! Haragudni kell, dühöngeni kell, milyen igazságtalanság, sértettnek kell lenni, az apám ilyen, az anyám ilyen, nem is szerettek! Lehet, hogy 5%-a se igaz, de erre szükségünk van, hogy el tudjunk távolodni. Ha érzelmileg nem tudunk eltávolodni, jaj, akkor nem távolodtunk el. Tehát ezért sokszor egy jó apa, meg egy jó anya nem érti, hogy miért igazságtalanok a gyerekei vele. Mert föl kell nőniük. Ha lenne miért dühösnek lennie, egyszerűbb lenne, így meg csinálni kell. Ez azt jelenti, hogy ott van mondjuk az a szegény férfi, aki azt hitte, hogy azt a bálozó lánykát elveszi, társra lel, (fütyülés – szerk.), de nem ám. Ezért aztán az a pasi lehet a világ legjobb királyfija, a világ legigazságosabb Mátyása, akkor is utálni kell őt, mert nem tudunk különben fölnőni. És ebbe jól bele lehet ragadni. Erre rá lehet jönni, hogy „Jé, én most az apám helyett a férjemmel szemben növök föl. Vele kapcsolatban… Az apámnak sose mertem azt mondani, hogy NEM, és most kezdem kipróbálni. De izgi!” „Drágám, főznél vacsorát? – Nem. – Drágám, bedobnád majd a csekkeket? – Nem.” Hát most válik felnőtté, hát egyfelől érthető, másfelől meg ajjajjajjaj. Sok válásnak a belső logikája az, hogy egy ugráson keresztül, most válok le az apámról. Egy ugráson keresztül, most válok le az anyámról. csak bejött egy harmadik szereplő, őt használom ehhez. (71:10)

Eszembe jutott egy film, néhány nappal ezelőtt láttam: Egy egyéjszakás kaland története. Talán láttátok, nem tudom, jó későn volt, és a… - de nem tudom már melyik adón – a filmnek a dramaturgiája a következő logikára épült: egy kis beszélgetés, egy kis szex, egy kis beszélgetés, egy kis szex, és ez így. És amikor épp egy szex-rész volt, akkor a férfi egyszer csak azt mondta mondjuk, hogy: „Emma!” Látom, van élettapasztalatotok. Jó, örülök neki, csak hogy Nóra volt. Ugye, és akkor a film ugye, egy ilyen, hááá jelenet, és akkor a nő ellökte magától a férfit: „Nem, nem az vagyok!” De miért, mit várt? Hát három órája ismerik egymást. Hát én sokszor egy év alatt se tanulom meg a gyerekek nevét, pedig nem vagyok módosult tudatállapotban. Most magunk között szólva, hát ha én egy három órás kapcsolatban, módosult tudatállapotban, hozva az egész múltamat, az eleven kapcsolataimat, az előző történeteimet, amiket nem is zártam le mellékesen, és kiszakad a számon az, hogy „Emma!”, ez éppen a realitás. Hát az az illúzió, hogy én Nóra vagyok, ő meg Richárd, na ez az illúzió. Hol, hol vannak ők ettől három óra után? Nem, ott van egy Emma, meg ott van egy Józsi. (De jó! És tud, és tud, tud! Hogy mást ne mondjak.) Projektív felület. Hát nem tud más lenni, hát… ó…

Szerintem egy nagyon tartalmas, összeszedett 1 óra 15 percen vagyunk túl, nagyon örülök, hogy sikerül néha közel a tökéleteshez produkálni. Vaaahhh! Szeretne-e valaki hirdetni? (73:52)
Comments