Hanganyagok‎ > ‎2010-2011‎ > ‎

2011.01.25

Köszöntelek benneteket, Isten hozott titeket!

Remélem, lesz hangom a mai alkalommal. Azt gondoltam volna, hogy bővel lesz hely. Tényleg ezt gondoltam, mert hogy 160-an közülünk elmentek síelni, és akkor azt úgy kellett volna, hogy legyen hely, de akkor nincsen. Minden esetre nem tudom most rögtön elkezdeni, mégpedig azért nem – már a témánkat nem t’om elkezdeni – mert tegnap a síelés közben egy barátunk meghalt. És hogy egy olyan valaki Attila, aki egészen közénk való volt, s közülünk való volt, és hogy azt gondoltam, hogy ezt elmondom rögtön a legelején, mert nem tudok különben itt egy alkalommal veletek lenni, mert hogy sokunkat ez nagyon mélyen érint, mert ő olyan valaki volt, aki nagyon benne volt a keddjeinkben, és aztán a kedden túli sok mindenben. Hogy ő nagyon sokat tett értünk, meg sokat szervezett, és hogy egy balesetben meghalt ott kint tegnap. Attiláról van szó, Hodász Attiláról, és hogy azért is gondoltam, hogy ezzel kezdem, mert hogy vannak köztetek olyanok, akik ezt már tudtátok, és aztán akik nem, és hogy ez ne így menjen, hanem inkább akkor mondom. Én magam úgy tartok ezzel, hogy sehogy se tartok vele, tehát körülbelül úgy tartok vele, hogy nem fér a fejembe, hát itt tartok vele. Úgyhogy túl sok mindent nem tudok ehhez mondani, csak azt, hogy ez most még nekem nem fér a fejembe, és hogy eszembe jut az, ahogyan valaki egyszer azt mondta, hogy amikor valakit szeretünk, vagy valaki fontos nekünk, akkor mikor kimondjuk neki azt, hogy „szeretlek téged”, vagy hogy „fontos vagy nekem”, akkor tulajdonképpen ezzel a mondattal azt is mondjuk, hogy „nem fogsz meghalni”. Hogy ez valahogy benne van ebben a mondatban. Amikor valakinek őszinte szívvel ezt mondom, hogy „szeretlek téged” akkor ezzel minthogyha szavak nélkül azt is mondanám – nem csak azt, hogy nem akarom, hogy meghalj, hanem – hogy „nem fogsz meghalni”. Lehetetlen, hogy valakit szeretek, és meghaljon, hát ez egyszerűen lehetetlen, tehát az embernek ez nem fér a fejébe, hogy ez megtörténhet. Hogy valaki fontos nekem, vagy nekünk, és akkor ez megtörténhet, hogy ez, ez nem fér a fejembe, én itt tartok ezzel. És hogy természetesen van bennem – miközben a fejemmel ott tartok, hogy nem tarok benne sehol, csak hogy nem fér bele, ugye kilöki a fejem ezt a gondolatot – hogy aközben a szívemben van valami olyan rezdülés, és olyan bizalom Isten felé, hogyha én emberként azt mondom valakinek, hogy „szeretlek és fontos vagy nekem”, hogy ebben valahogy azt is mondom, hogy „nem fogsz meghalni”, hogy akkor van valaki, akit Istennek nevezünk meg, de aki a szó mögött egy nagy titok, és valamiképp az élet forrása, és ha ő azt mondja valakinek, hogy „szeretlek”, azért annak van súlya. Hogyha Ő azt mondja valakinek, hogy „fontos vagy nekem”, abban sokkal több erő van, minthogyha nekünk meglennének a szavaink, az erő nincsen meg benne. Ugye, és ezért mondjuk, mondjuk a szavakat, és nagyon vágyunk rá, hogy egy-egy szó mögött valódi teremtő, éltető erő legyen. Ezért nagyon bízunk a szavakban, és néha nagyon csalódunk bennük, s hogy most valahogy így vagyok ezzel, hogy van az a, az a szó, amire azt mondjuk, hogy „az Ige, aki testté lett”, és hogy annak az Igének van olyan ereje, ami nekünk nincsen. Most én Pannonhalmáról jövök, bencés atyáknak tartok lelkigyakorlatot, de nem akartam, bár azt gondoltam, úgyis kevesen leszünk, akkor majd elmarad, de aztán hát arra…, azt mondtam Várszegi Asztrik főapát úrnak, hogy „Tudod, az az élettapasztalatom, könnyű embereket elküldeni, nehéz őket összehívni.” S én arra gondoltam, ne maradjon el, inkább gyorsan idejövök, aztán visszamegyek. De hogy az, hogy most ott vagyok, azért az arra, arra is nagyon jó lehetőség volt, hogy kértem ott a bencés atyákat, hogy vegyük be a mai szentmisébe, és imádkozzunk Attiláért, úgyhogy ma az egész pannonhalmi bencés közösség őérte imádkozott, és hogy én a következőt gondolnám, hogy tovább tudjunk…, a mai alkalomban a témánkhoz is egyáltalán elérjünk, hogy szerintem kellene most nekünk Attiláért imádkozni, erre gondolok. Legyetek ebben szabadok, ha valaki csak csöndben van, az csöndben van, ha valaki tudja mondani a szavakat, mondja, hogy talán ennek most itt van az ideje, hogy most van itt az ideje, nem majd egy óra múlva, hogy arra gondolok, egy nagyon egyszerű Üdvözlégy Máriát elimádkozhatnánk. Most tényleg legyetek szabadok, aki mondja, mondja, aki nem, nem, és… de hogy talán, talán a helyzetet értjük, amennyire belefér a fejünkbe, és hogy akkor, Kübi, kérlek oltsd le ezeket az erős fényeket, és elég, ha ott egy kicsi marad, és akkor… én is leülök.

(…)

Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. – Adj Uram örök nyugodalmat neki! – És az örök világosság fényeskedjék neki. Ámen.

Köszönöm ezt nektek. Akkor próbálok „alkalmas” lenni – nem lesz könnyű. (09:10)

Eszembe jutott egy történet. Egyszer vizsgáztunk, még levelező tagozatos voltam a teológián, két évet jártam ott, és aztán lettem nappalis, és az egyik vizsga során meghalt egy vizsgázó. Egyszerűen ott, valahogy attól a stressztől, vagy az izgatottságtól, vagy a félelmétől. Egy idősebb bácsi volt, ez egy levelező tagozat, 70 körül járt, kihívták a mentőt, de nem lehetett rajta segíteni, és akkor olyan kábán meg bambán ültünk ott, hogy hát, vizsgázni jöttünk, hogy ez hogy van most? S akkor emlékszem, hogy akkor beszüntettük a vizsgát, s bementünk a kápolnába, és akkor ott ültünk pár percet csöndben a kápolnában, és akkor ott volt a vizsgáztató atya, akinél meghalt ez a valaki vizsga közben. Emlékszem, hogy ő fölment, ott az ambó mögé állt, s ott mondott néhány mondatot. És hogy nem csak az volt nagyon megrendítő nekünk, hogy ezzel a helyzettel ott és akkor tulajdonképpen nem tudtunk mit kezdeni, csak éppen átéltük, hanem hogy ott van a pap, akit talán a legmélyebben érint ez, mert hogy talán a legközvetlenebbül őhozzá kapcsolódik, és mégis neki kell beszélnie. Támadt egy együttérzésünk vele kapcsolatosan. Most valahogy így érzem magam, hogy én is szívesen leülnék oda, aztán… Akkor most a témánk. (11:10)


A párválasztás hiánymotivált, illetve elégtelen okai

A témánk az az, hogy megpróbáljuk átgondolni, hogy milyen motívumai, milyen egy tartós, és meghitt és elkötelezett házastársi vagy párkapcsolatra nem elégségesen megfelelő motívumai vannak bennünk, ahogyan a döntésünket meg szoktuk, vagy meg tudtuk hozni, vagy adott esetben ahogy a döntések előtt szoktunk állni. Természetesen nem csak elégséges motívumaink vannak a döntéseink mögött, hanem lehetségesek olyan motívumok, amelyek nem elégségesek. Emlékeztek, nagyon hangsúlyoztam nektek azt, hogy itt nem a válási okokról beszélek, tehát mikor egymás után hozom ezeket a gondolatokat, akkor nem arról beszélek, hogy milyen szempontokra hivatkozva érdemes elválni egymástól, vagy szakítani. Tehát ha valaki ráismer egy-egy motívumra, akkor ne úgy hallgasd, hogy máris akkor betárazok, és aztán már ma este lesz mit mondanom a férjemnek, mert napnál is világosabban Feri elmondta, hogy az elégtelen ok volt a házassághoz. Már csak az egyházi bíróság pöcsétje kell. Éppen nem erről beszélek, ezt múltkör nagyon-nagyon hangsúlyoztam, hanem hogy érdemes nekünk minél előbb fölismerni a bennünket motiváló, ámbár egy tartós és meghitt és elégedettségre irányuló kapcsolatnak a nem megfelelő motívumait, ugyanis ha nem megfelelő motívumok miatt vagyunk együtt, vagy legalábbis ezek indítottak bennünket, ennek biztos, hogy az árnyéka ott van a kapcsolaton. Ez valamiképpen nem tudatosan, tudatosan bekerül a kommunikációba, az összetartozásunkra, az együttlétünkre, ha akarjuk, ha nem. És éppenséggel egyébként válságokban, vagy krízispontokban, vagy „normatív válság”, ahogyan szokták mondani, tehát kikerülhetetlen, az életünkkel együtt járó válság, vagy pedig életciklus váltópontjainál – ezek a nehézségek, tehát az elégtelen motívumok föl szoktak tárulni. Vagy pedig csak az elégtelenség tárul föl, az, hogy valami itt nem stimmel, és nem működik, és magunk se tudjuk, hogy mi az, ami miatt nem működik, és akkor sokszor a háttérben már kezdeti okokra találunk rá, amelyek nem tudták elégségesen meghatározni a házastársunkhoz fűződő kapcsolatunkat, és ennek a gyöngesége ott, ott remeg, ott remeg a kapcsolatban. Ezért tehát mikor ezekre az okokra rátalálunk, ennek azért van nagy jelentősége, mert újra döntési helyzetbe kerülhetünk, újradönthetünk. Tulajdonképpen azt is lehetne mondani, hogy bizonyos szempontból szabadabban, és sokkal mélyebbről hozhatunk meg olyan döntést, amire akkor, amikor a döntés megtörtént, nem is volt lehetőségünk. Mert hát hiszen egy 18 éves fiatalember, egy 20, egy 25, egy 30… tulajdonképpen akármeddig mehetünk, mikor visszanéz az életére, nagyon is láthatja azt, hogy olyan motívumokból és érettségből tudott döntést hozni, amilyen neki akkor volt. Hát 20 évesen az olyan 20 évesnyi, 25 évesen se több, mint 25 évesnyi, az csak annyi, nem több. És hogy milyen nehéz egyébként – csak egy utalás – egy egész életutat nézünk, és valaki visszanéz az életéből, akkor éppen az időskornak az egyik legnagyobb nehézsége, és valaki akkor tud az időskorával valamiképpen egyensúlyba kerülni, ha azzal a teherrel tud mit kezdeni, hogy idős és bölcsebb fejjel akaratlanul is visszanéz az életére, és azt mondja, hogy „A mai eszemmel kevés dolgot csinálnék pont úgy. Lehet, hogy ugyanazokat a döntéseket meghoznám, de akkor se úgy. Meg a döntések között nem úgy élnék.” És a többi, és a többi… és ezért az idős kornak ez egy kifejezetten óriási kihívása, hogy mit kezdjünk azzal a teherrel, ahogy már jóval-jóval több van mögöttünk, mint előttünk, és ami mögöttünk van, azzal már nem lehet mit kezdeni. Legalábbis bizonyos szempontból nem lehet, más szempontból lehet. (16:30)

Tehát ha gondoltok ezekre az elégtelen, ott és akkor elégtelen motívumokra, akkor talán gondoljátok magatokat idős embernek, hogy most éppen abba a helyzetbe kerültem, mint a nagypapám, vagy a nagymamám szokott lenni, hogy most távlatom van arra, hogy ránézzek, hogy mit is tettem tavaly nyáron. Emlékeztek, ez volt a refrénünk. Tehát szó sincs, hogy válóokokat nézegetnénk és gyűjtögetnénk, inkább egy mélyebb elköteleződésnek a föltételeiről beszélek. (17:10)
Ismétlés

Az első gondolataink így voltak, hogy:
Menekülés otthonról, menekülés valamitől vagy valakitől. – Nem ragozom.
Félelemből. – Akár a szegénységtől való félelem, vagy valamiféle sajátos sajnálat és félelem együtt, hogyha szakítanék veled, akkor mi lenne veled. Hogy féltelek téged, hogy te abba majd belepusztulsz, vagy nem t’om mi történik majd veled, miközben az nem történne. Tehát valamiféle félelem.
Az előző kapcsolat gyógyítása okán. – Hogy egy szakítás, főleg hogyha nem csak szakítottak velünk, hanem mondjuk megcsaltak bennünket, az sebet üt bennünk, és nagyon gyakran a sebet egy olyan, egészen zsigeri megoldással akarjuk gyógyítani, hogy „Na, akkor gyorsan ide egy újat! Akkor talán az előző nem fog annyira fájni.” Nem egy szerencsés ötlet, egyáltalán nem szerencsés. Ezzel együtt bizonyára volt, hogy voltunk annyira gyöngék, hogy mégis ezt választottuk, akkor lehet tudni, hogy itt elmaradt egy fájdalomnak, egy szakításnak, akár egy megcsalásnak, egy csalódásnak, egy sebzettségnek a valamiféle meggyógyulása. Ez egyszerűen csak annyit jelent, hogy a szakításnak, a sebzettségnek a fájdalmait, a következményeit, az elvarratlanságát azt törvényszerűen visszük a következő kapcsolatba, és kapcsolatra. (Egészségedre!) Az törvényszerűen akkor így történik. Ez azt jelenti, a helyzetünk akkor egyszerűen csak nehezebbé vált, mert ez azt jelenti, hogy egyszerre kell – most így mondom – kellene egyre jobban lelkesednünk valakiért, vagy megnyitni magunkat arra, hogy szerelmes vagyok és jaj, de jó, hogy te vagy és megláttalak, és közben ezzel egy érzelmileg teljesen ellentétes munkát is kéne végezni. Hogy és de szörnyű, hogy velem azt történt, hogy megcsaltak, és átéltem, és… Nagyon nehéz érzelmileg két ennyire erőteljes folyamatot egyszerre vinni. Ez nagyon nehéz, ha egyáltalán lehet. Ezért aztán, mert hogy általában nem lehet, ez az emberi természetnek nehéz, hogy délelőtt gyógyítom a sebeim, délután meg önfeledten örülök neked. Ez azért nehéz lenne így. Ezért mi szokott lenni? Össze szoktak a szálak kuszálódni. De hát erről volt szó, ezt most csak vissza akartam hozni. Tehát az előző kapcsolat gyógyítása vagy felejtés céljából. Ugye, ez is milyen, a természetünk… Nem a természetünket kell bántani emiatt. Ugye valahogy az emberi természetünk olyan, olyasmi, hogy a fejünknek, a tudatunknak azt mondja, hogy „Ide figyelj, Gazdi! Majd te eldöntöd, hogy ez jó-e vagy nem, én minden esetre arra vagyok kitalálva, hogy téged életben tartsalak. Tehát akkor én nézek neked egy másik pasit, másik nőt. Most hogy ez pont jó lesz-e neked, azt nem tudom, de én egy ilyen egyszerű működésre vagyok beállítva. Én azt szeretném, hogy ezen jussál túl.” Sokszor a tudatosságunkra van szükség, és én ezt hallottam nem egyszer tőletek, hogy azt mondtátok: „Ó, én tudom, egy szakítás után kicsit hűvösre teszem magam.” Hogy igen, mennek azért az érzések ide-oda-amoda, csak nyugi. Hosszú távon jobban járok vele, a leendő társam is, meg a következő kapcsolatom is, ha most egy kicsit jegelem magam, s inkább most valaminek a lezárásával, befejezésével foglalkozom, hogy utána tudjak újat kezdeni. Tehát nem az emberi természetünk a ludas ebben, ő segíteni akar nekünk. De van a nyakunkon azért mégiscsak egy golyóbis, lehet néha kérdezni őt is, hogy tud-e egy jobbat ennél, és akkor általában van jobb.
(Most a következő, azt hiszem ez volt az utolsó, amiről beszéltünk…) A saját, elsősorban individuális önazonosságunk kapcsolatban való keresése. – Erről még beszéltem. Hogy nyilván való, hogy a társas életben való elmélyedésünk, egy párkapcsolat az individuális önazonosságunkra is hatást gyakorol, nyilvánvaló. De a társkapcsolatban elsősorban és alapvetően a társas énünkkel veszünk részt, és nagyon problémás, ha valaki egy társkapcsolatot eszköznek tekint arra, hogy úgy elkezdje alapvetően kitalálni, hogy ő ki. Mert azért hogyha egyáltalán nem tudom megmondani, hogy ki vagyok, úgy nehéz egyáltalán valamiféle, hát tartós, biztonságos közeget nyújtani egy kapcsolat számára. De láttam ilyen kapcsolatokat bőven, hogy tulajdonképpen a társát egy gyakorló terepnek tekintette. Tehát hogy minden féléket csinált, meg mondott, meg érzett, meg nem t’om mit csinált, és közben úgy érdeklődve nézte magát, hogy „Ki is vagyok én? De érdekes, ilyet is tudok, meg olyat is. Most megcsaltam, most belerúgtam, most… jé, de érdekes, nahát, ezt is tudom, jé, jé.” Hát azért, azért ez fájdalmas, nagyon. Tehát egy valamennyire, valamennyire kiforrott személyiségnek kellene lennünk, valamennyire. Nem mondtam, hogy teljesen, mert hööö…, valamennyire. Tulajdonképpen az élet nincsen úgy alapvetően rosszul kitalálva. Ez alatt azt értem, hogy nem véletlen, hogy úgy nem tudom én, régen, anno…, békeidőkben állítólag – bár ez lehet, hogy egy legenda, egy ilyen városi legenda – általános iskolás negyedik-ötödikesek nem jártak még egymással. Hogy az oviban, hogy egy kicsit még odébb menjek, hát volt olyan, hogy a lányok összesúgtak-búgtak, hogy kibe is vagyok szerelmes. Volt egy olyan lány, egészen járatlan még a férfiakkal való kapcsolatban, el is mondta a fiúnak. Úgyhogy… hát látszik, hogy ez nem az a kor, hát mi történik, ha egy ötéves kislány odamegy egy öt és fél éves fiúhoz, és úgy a maga módján úgy elmondja, hogy „Te, nem gondolod, hogy én lennék a te Tündér-bogarad?” Hogy mondjuk mi szokott ilyenkor történni a nagycsoportban? Hát én el tudom képzelni, hát megverik. Hát fog az… kap jobbról, balról, hát egy ötéves fiú, hát mit kezdjen ezzel? Odament egy lány: „Nem akarod, hogy én legyek a Tündér-bogarad?” Hát egy ötéves fiú mit csináljon ezzel, hát hova rakja? Most egy negyedikes kisfiú meg kislány, hát… Hát most nem akarok részletekbe belemenni, de hát, szóval számomra egészen érdekes az, ahogy megy le a kor. Hogy egyre lejjebb, és egyre cikibb hogyha nem jársz 11 évesen valakivel, de már komolyan. Mert alsóban csak úgy lazáztál, most így, hogy ilyen érettebb 11-es vagy…, azért most már úgy körbenézel, hogy most már ki való hozzád, most már akárkivel nem, így 11 fele. Hát szóval állítólag régen olyasmi volt, hogy még úgy középiskolás korunkban úgy, úgy, hát úgy inkább epekedtünk még csak. Illetve nagyszerű lehetőség volt az, hogy közösségekhez, csoportokhoz, satöbbi tartoztunk, és lehetett kóstolgatni egymást. „Jé, ez egy nő, mmm…” Hát énszerintem ez serdülőkorban ez egy tényleg nagyon érdekes dolog, hát én visszaemlékszem rá, „Hát ez, ez érdekes… ez kétség kívül más, mint én. Hát hogy, hogy?” És nyilván a lányok is valahogy így vannak ezzel, hát ezért egészen normális, egy 16 éves lány még a tanárjába szerelmes. Ez ren… nagyon normális. A… most… jó, hát, nem t’om…, na jó. Nem, mert eszembe jutott, hogy… na jó, hagyjuk ezt. Ne. Ne, tehát úgy beszélek, mintha 80 éves lennék, de csak egy jelenséget szerettem volna itt megmutatni, hogy az élet abból a szempontból nem volt rosszul kitalálva, hogy valahogy az a társas közeg, az a kultúra, ami körülvett bennünket, az nagyjából, egészéből annyira adott engedélyt a társas kapcsolatok kialakulására, amennyire a személyiség érettsége egyáltalán ott tarthatott, ahogy egy társas kapcsolatban egyáltalán egy 15-16… satöbbi, úgy érdemes volt belemerészkednie. Ma ugye itt egy teljes zűrzavar van, tehát… ezt aztán most igazán nem ragozom. Tehát egyszerűen a személyiség nem tart ott. Ezt lehet akárhogy ragozni, 11 évesen nem tudok ott tartani, de 16 évesen se tudok ott tartani, nem tudok ott tartani, amit esetleg a kapcsolatban meg megpróbálok megvalósítani. Szóval a természetnek azért van valamennyi ideje, vagy rendje, vagy ciklusa, vagy valamicsodája szokott lenni, és azért akármit nem lehet benne. Tehát lehet kicsit gyorsítani, kicsit lassítani, van ilyesmi. Szóval akármit, hát… na… hát most remélem, nem valami koravén papnak láttok, most ilyeneket beszélek, csak próbáltam egy jelenséget. Vagyis hogy azt gondolom, ha én 13 évesen nekiállok, hogy ott realizáljak egy életre szóló kapcsolatot, és ezt mondjuk a szexnél kezdem – hát az a…, ott, ott, ott… Hát hol kezdjem? Hát ott tudom legjo… Hát 13 évesen azt tudom legjobban megragadni. Főleg férfiként. Azt 13 évesen nagyon jól meg tudom ragadni. Hát az összes többi az fényévekre van tőlem, azt se tudom, hogy mit kéne megragadni. Na de a cicit azt meg tudom ragadni. Az ha kicsi, ha nagy, az kézre áll már 13 évesen is. Hát naná, hogy 13… - igen, igen, most megérkeztem közétek. Mondjuk a bencés atyáknak nem mondtam ilyen példákat. Szóval azt tartom természetesnek, hogy 13 évesen bénák vagyunk, hát énszerintem az a normális. Hát az a normális, hogy 13 évesen keressük egy ilyen alap szinten saját magunkat. Hát tulajdonképpen 13 évesen bizonyos szempontból még el se jutottam oda, hogy magamat keressem. Hát ez a vicc, még el se kezdtem, de már a cicit markolászom. Ezt, erre rátaláltam, Zsolt, nagyon, ezt… a régi szép idők! Nem, hát 13 évesen… hát hogy, 13 évesen tudjátok, én hol tartottam? Sose tudjátok meg. Én majd biztos, ezért… hogy kiadjam itt magam? 13 évesen én azon gondolkodtam, hogy kell csókolózni. Hát ez, ez, ez foglalkoztatott, és azt néztem, milyen szemétség, hogy hát hiába látom, de mi van benn, mi történik benn? Na jó, szóval, na, tehát 13 évesen, tizen…zi-zi-zii egészen normális, hogy valaki magát keresi. Hogy hát persze, kacérkodik egy kapcsolattal, meg ott dumál, meg hát vannak történések, de hát alapvetően egy óriási kérdése az, hogy egyáltalán én ki vagyok, vagy „Mi, mi…, mit csináljak én?” Jó. Van, akinek a serdülőkora elhúzódik. Ugye szépen ki lehet tolni. Ma egyébként különösen is, tehát itt ezért van egy belső diszharmónia vagy disszonancia. Miközben ma már a serdülőkor kihúzódik 19-20 éves korig, az ifjúkor meg harmincon túl, még valaki ifjúkorúnak éli meg magát. Lehet, hogy még úgy is van, de hát nem t’om… és közben pedig a kapcsolati működésmódunk éppen ellentétes irányba mozog. Akkor miért csodálkozunk azon, hogy itt ebből rengeteg problémánk fog adódni? Egészen nyilvánvaló, hogy problémáink fognak adódni. Hogy az első kapcsolatainkban olyan marhaságokat csinálunk, hogy csak bégetni lehetne. hát hogyne azokat csinálnánk. Még jó, ha nem, nem… kaszaboljuk egymást agyon. Ugye, hogy van valami, valami óvatosság bennünk. Hát még ez nagy dolog! (Na, visszatérek. 44 éves vagy, 44 éves vagy, ahh… Tessék? Ja benn van, persze, mert már előre gondoltam, hogy itt fogom elveszteni a fonalat. Hát egy… ez a minimum, hogy készülök. Akkor negyedik… ötödik pont.) (33:10)
5. Külső kényszer, vagy megfelelni vágyás

A külső kényszer – mondjuk annak a látványos formája régen nyilván sokkal jellemzőbb volt, ugye a kultúra is más volt, tehát a külső kényszer sokkal jellemzőbb volt, annak a látványos formája. Na de a külső kényszer, ami valójában valamiféle kényszer kívülről, belül azonban annak a sokszorosa. Nem vagyok még elég stabil, elég érett személyiség, még nagyon fontos nekem, amit apa mond meg anya. Hát hogyne volna lehetséges az, hogy az a néhány mondat, amik őtőlük jönnek, bennem hatalmas erejű visszhangot keltenek. És én akarva, akaratlanul, tudatosan, nem tudatosan meg akarok nekik felelni. Hát hogyne ismernénk ezt. Főleg keresztény, vagy kultúrkeresztény körökben sokszor az első házasság erre a házasságkötéskor nem elégséges motívumra épül, vagy erre a motívumra is épül. Hogy egy lány, aki egy aranyos, kedves, rendes, „kátólikus”, ja katolika, rendes katolika, és akkor hát persze hogy tulajdonképpen szinte még a szülei szemével keresgél. Még nem is jutott el a saját szeméhez. Még a szülő…, kinek örülnének a szüleim? Lehet, hogy ez nem is tudatosul, de ahogyan az értékeket nézi „Az, legyen ő is egy rendes, csak ne katolika, katolikus legyen, és így…, s rendes legyen…” És akkor eltelik néhány év, és „Te jó ég! Hát ki választotta ezt a pasit?” És bizony van, hogy 3 év, vagy 13 év múlva valakinek egyszer csak kezd valami beszűrődni, hogy „Tulajdonképpen ez az én választásom volt?” Most a döntésről ne is beszéljünk, hogy volt-e döntés. „Hogy ez az… én szememmel választottam, vagy még a szüleimével?” Hát ennél rosszabbat is tudok. A pap szemével, na az aztán már durva. „Elmentem X.Y. atyához, és megkérdeztem: Atya, szerinted ő jó lenne?” Hát a pap persze azt mondta: „Nekem jó.” És akkor ezt te magadra értelmezted, „Hát, ha a pap is ezt mondja… apu-anyu meg úgy kacsint csak úgy… hát akkor minden oké.” A gyerek a szülei világának a részeként él, alakul, bimbózik a személyisége. De hát 18-19 évesen akárhol tarthatunk még itt belül, akárhol. Hát látjuk azt, hogy valakik 40-50 évesen kezdenek neki lázadni. Hát ezt is ismerjük, nem? Hát hogyne ismernénk. Az nehéz egy munkahelyen, egyszer csak van egy 45 éves férfi, addig egész normális munkaerő volt, és elkezd kötözködni. Nem érti senki, hogy mi van vele. Hát most 17 éves, most, és a főnökével most meccseli le a cuccokat. Hát ha a lázadáshoz valaki 40-50 évesen ér el, hát márpedig látjuk, hogy így van, hát nőknél is ugyanígy van, ugye ez a… „Ki a babszobából, Nóra öntudatára ébred.” S akkor… azt mondja: „Gyerekek, tőlem vannak?” Ugye állítólag az anya a biztos, de ilyenkor nem. Ezzel azt akarom mondani, hogy most nézzük ezt az összefüggést, hogy hogy ne látnánk azt, hogy valaki 40-50 évesen jut el a serdülőkori lázadásig. Akkor a választása hány évesen történt? Mármost ha a belső órát nézzük. (37:30)

Tehát ezzel megint csak azt akarom mondani, hogy van ez így. Hát ezt a bölcsességet tudtam most így, így… Ne is haragudjatok, egész nap lelkigyakorlatot tartottam, most mit vártok tőlem? Tehát hogy persze, mikor rájövök, akkor nehéz. Nem, nem a ti bőrötökön derülök ezen, nem derülök rajta egyáltalán, viszont nem is esek kétségbe. Hát én, én aztán pláne… de hogy ténylegesen azt gondolom: jó, erre rá lehet jönni, és akkor utána nőtt a szabadság tere. Nőtt, nőtt a döntési lehetőség. Igen. Tehát, ugye könnyen … elmondom, én hogy voltam ezzel. (38:21)

Mikor újból és újból rájöttem a papságom elégséges és elégtelen motívumaira, volt benne elégtelen bőven, mikor én úgy, mikor érzelmileg úgy följött idáig, így a fejemig, hogy mit tettem tavaly nyáron, akkor az majdnem mindig énbennem azzal a mondattal társult, hogy „Na, akkor elszúrtam az életem.” Úgy az első ösztönös mondatom nekem mindig ez volt. Úgy gondolkodás nélkül így vaáhhh jött kifele. De jó, azért nem rohantam rögtön a püspökig, hanem ána-hana-ana… aludjunk rá egyet, m-hm-hm, igyunk egy kólát… Ez a kettő majdnem a problémáim 50%-át meg szokta oldani, de lehet, hogy keveset mondtam. Tehát hogy így akarom ezt nektek mondani, így, igen. (39:30)

Ez a külső kényszer, vagy megfelelni vágyás – úgy lehetne összefoglalni, s ezzel tulajdonképpen még tágabbra vonjuk ennek a pontnak a körét, hogy tulajdonképpen a döntés nem rólam, de még csak nem is rólad, hanem valamiképpen – egy harmadik személyről szól. Talán ez a legprecízebb megfogalmazás, mert ebbe nagyon sok minden belefér, hogy kik és ki lehet az a harmadik személy, aki abban a döntésben nyomósabb motívum, mint te, vagy én, vagy ketten együtt. Mondok erre egy példát, saját életből lesz. (40:20) Talán ezt említettem… hát, nem tudom. Mikor, hogy mi történt velem akkor, amikor ráébredtem egy papság felé való döntésem elégtelen motívumára. Az történt, hogy a nagypapám, az apai nagypapámnak az élettörténetén ahogy töprengtem, meg gondolkodtam, meg újból és újból mentem apukámhoz és kéretem tőle, hogy beszéljen nekem a nagyszüleimről, meg a dédszüleimről. Nagyon hálás vagyok egy történekem tanáromnak, aki 17 évesen, mert történelemre fakultáltam, azt mondta, hogy „Nahát a történelem fakultációnak egy fontos része a családtörténet,.” És 17 évesen arra szólított föl bennünket, hogy kezdjük el kutatni a családfánkat. És ennek nagyon sokat köszönhetek, egy egyszerű történelemtanár, aki úgy mondta az anarchiát és monarchiát, hogy „anarkia” és „monarkia”. Ezzel együtt adott egy jó ötletet az élethez. És ennek során ugy akkor mentem az apukámhoz: „Te apa, ez hogy volt, és ez hogy volt…?” A dédnagyapám egy erdélyi csíki favágó. Két méter magas, nagy darab. „Hol az a fa?” Hát favágó, hát mit kérdezzen? Ugye a dédnagyapám, és akkor születnek a gyerekei, és az összes gyerek otthon marad Csíkba’, kivéve, mint ahogy a népmesében, hogy az én nagyapám az egyetlen valaki, fogja a tarisznyáját, és mikor Csíkból elindultam, egészen eljutottam Rákospalotáig. Ugye, és ő egy nagyon tehetséges fafaragó. Ott gyönyörű dolgokat csinál, hallatlanul ügyes a keze, a fiatalember azt mondja: „Hej-haj, na, majd én megcsinálom itt „Pöstön” a szerencsémet! Majd én egy szobrász leszek.” Apai nagyapám. És mi történik? Megy előre az élete, fír… nem t’om mit csinál, farag, fúr, fúr, nem t’om, mit csinál. Na, csinálja, amit kell, s szép dolgok kerülnek ki a keze alól, s azt mondja: „Na, érdemes volt nekem Pestre jönni.” Na, és mi történik vele? Hát mint minden normális férfivel, szerelembe esett. Szerelembe esett a nagyapám, na, lerakta a vésőt, fakalapácsot, s ment udvarolni. Igen ám, de pechjére, a lány, akibe mélységes szerelembe esett, egy tisztségviselőnek volt a lánya. Hát ez akkor… Na, azt mondták a lány szülei: Hiába dúl a szerelem, rangon alul, a nagy semmibe, nem adjuk a lányunkat.” Na, akkor nagyapám megalkudott, kétszeresen is. Egyik az, hogy „Na, most akkor hivatás vagy a nő, hivatás, vagy a nő, hivatás, vagy a nő?” Ez volt az egyik alku. Azt mondta: „Hát, akkor legyen a nő.” Ez az egyik alku. Másik alku: „Na, hát akkor leendő apósom, azt ajánlom magának, én elmegyek, akkor egy tisztességes foglalkozásom lesz, elmegyek az ipari oskolába fafaragást tanítani. Jó lesz-e?” Ugye rendes volt az após, azt mondta: „Jó, csapjon a markomba!” Ez a dédnagypapámnak a története a mi szempontunkból. Ezután már csak a maga kedvtelésére farigcsált ezt-azt. (44:50)

Mikor én azon gondolkodtam, hogy 18 évesen, mikor egy osztályfőnöki órán bejött a KISZ megbízott, és azt találta mondani, hogy „Fölolvasom azoknak a listáját, akiket a KISZ nem javasol továbbtanulásra.” Na most ezen a listán azt hiszem én is szerepeltem, és ez bennem mélységes dolgokat indított el. „Igen, én meg akkor nem megyek se főiskolára, se egyetemre! Kommunista átnevelő… izé… bástyájába, szocpol-t tanulni… káá-zsáá-zsáá! Majd én egy rendes melós leszek.” Na, de hát mit csináljak? Először Spinoza jutott az eszembe, akit nagyon tiszteltem. Igen, Spinoza ugye a filozófia… nagyszerű. Spinoza jutott eszembe, ő üvegcsiszoló volt. Hát…. de nem tetszett. Mondtam: „Kedves Spinoza, ne haragudj, de…, nagyon tisztellek továbbra is, de ez a csiszolgatás, ez nem az én világom.” És akkor eszembe jutott a nagyapám. A nagyapám után meg Jézus. „Hát, ha két ilyen rendes valakinek jó lett ez, nagyapámnak is jó volt, Jézusnak is jó volt, hát akkor csak én is elleszek vele.” Így lettem asztalos szakmunkás. Há-há! De ezt mind azért mondtam el, mert egyszer úgy harminc-x-évesen, ücsörgök nagy nyugodtan, „Milyen jó papnak lenni!” Valahogy így csináltam, mondom: „Hát, szép ez a papi élet, főleg, ha van egy stabil hivatása az embernek.” Míg egyszer csak valami elkezdett recsegni alattam, s eszembe jutott egy gondolat, olyan, olyan a fenekemtől indult, puff, betüremkedett az agyamba: „Te Feri, hát te nem csak akkor döntöttél valamiről, amikor azt mondtad, hogy asztalos leszel, mint a nagyapád, hanem hát mikor te papnak mentél, hát te akkor azt mondtad: <<Na, az én nagyapám nőt választott hivatás helyett. Na, Feri, lehet-e másképp?>>” Hát, ez a gondolat úgy befészkelte magát az agyamba… Tényleg így volt, mert rájöttem, hogy ennek realitása van. Realitása van, hogy ahogyan a családunkból érkezünk, és a családunkból olyan hihetetlen finom rejtett összefüggések is meghatároznak minket, hogy igenis énbennem ez bennem volt, mert én 17 évesen megkérdeztem az apámat: „Hogy volt a te szüleiddel, mesélj nekem, hogy, hogy?” Én ezt tudtam, és én igenis, mikor papnak mentem, volt egy nem tudatos gondolatom: én most a nagyapám helyett, amit ő nem, majd én, nagyapa. Ide nézz! Majd a te unokád kicsit érted is, neked is, helyetted is – majd mi odaát összekapaszkodunk. Unoka, meg a nagyapa, mi együtt csináltunk valamit. Ugye, ő a nőt, én a hivatást. Hát ez nem rossz így, a családban marad, ugye. Szóval tudjátok, ezt azért mondtam el, mert nem tudom, hogy ennek a drámaiságát sikerült-e elmondani, szerintem nem. Tehát itt most már látszik, hogy túl vagyok rajta, de mikor elindult az ideg a fenekemből, hát nem volt ilyen vicces. Egy kicsit se, tehát úgy akkor kggrr-hrr-rrr. Ugye az első gondolatom pedig, hogy „Na, Feri, elszúrtad az életed! Na, most annyi neked. Na, te bevállaltál valamit a nagyapádért, azt meg nem kérte.” Hát ez… ettől súlyos, hogy ezt te magad megcsinálod, hát nem kért rá senki. Na, jó. (49:05) Tehát ez volt a következő pont, amit már nem tudom, mi. De tudom, az, hogy a párválasztásom, vagy legalábbis annak egy súlyos motívuma nem rólam szól, nem rólad szól, hanem egy harmadik személyről. Ezzel ki akartam ezt a kört nagyon tágítani, hogy bárki és bárhogyan beleférjen, s ezért a realitást meg tudjuk engedni magunknak. De látjátok, nincs velem semmi baj. Ugye, ezt én mondom, Lópici Gáspár. Ez is egy motívum. Van más is, jól van, el van rakva. (Következő. Furcsán hangozhat.) (49:50)
6.Éretlen, infantilis okok

Még ha olyan furcsán hangozna, de épp a saját életedre gondolhatsz: éretlen, infantilis okok, éppen néztem, hát én assz’em, hogy ezt névvel is lehet, mert hát volt neki neve akkor is, mikor láttam. Nem mondom… tehát egy neves zenészünk, de ő maga mondta el a történetet, meg a férje. Hogy azt mondja a neves zenészünk, nő, hát csak hogy kijöjjön a történet, hogy azt mondja, hogy: „Hát, nagyon jóban voltam egy férfivel – Háhh, régen ezek így mentek. – jóban voltam nagyon, és úgy éppen sétáltunk egy házasságkötő terem előtt, s akkor oldalba bökött a srác, nagyon, annyira jóban voltunk, és azt mondja: Mi lenne, hogyha beugranánk ide? Mire én mondtam: Hát ugorjunk.” S bementek , bementek, azt mondja: „Mikor lehetne leghamarabb házasodni, mert most úgy föl vagyunk ajzódva? Rá vagyunk úgy hangolódva a témára, hogy itt… hát ez a hely szelleme.” És akkor: „Hát nézzék, holnap bejöhetnek.” Gondolom, ő se vette komolyan. „Ja, jól van.” Beírták őket másnapra, megházasodtak. Azt mondja a férfi: „A tévében láttam, ott volt a tévében, a szememmel láttam én… tehát az így volt akkor, mert láttam…” Tehát azt mondja a férje, hogy: „Hát tulajdonképpen 8 évig tudtunk is élni együtt.” Tehát hogy, most nagyon egyszerűen mondom: még egy hülyeség is kitart 8 évig. Hát ezzel úgy…, végig… úgy belegondoltam, hogy is volt ez? Hát akkor nem tűnt annyira, hogy mondjam, olyan fajsúlyosnak. (52:00)

Erről eszembe jut egy kedves ismerősöm, ugye hát őnekik a templomi házasság volt a valami. A polgárira azt mondták, hogy hát egy vicc. De hát ugye mégis kellett, mert a kölcsön miatt, és akkor ugye bementek, ment a lista, hogy mit kérnek. Pezsgő – van otthon. Akkor… s így mentek tovább… ugye, hogy di-di-dzzi, nagy könyv, nem t’om én, virágszirom, akármi, konfetti – nem kell… Sóhajtott egyet ott az adminisztrátor, azt mondja: „Ne csinálja már, mi ebből élünk, hát valamit már csak… na, hát kérjenek már valamit.” És akkor: „Jól van, legyen zene. – Jó és mit kérnek, van nagyszerű Bachunk van, Mozartunk van… - Na nem. Legyen zene, de mi hozzuk. – Hát, jól van, csak fizessék ki. Kifizetik, hozhatják a zenét.” Flúgos barátaim azt mondták, hazamentek, hát, azért valami jó zenét kéne, jó, jó zene legyen. Nem Tankcsapda lett, vagy valami ilyesmi, kicsit ennél archaikusabbak voltak. Azt mondja a fiú: „Hát énszerintem legyen Kékszakállú herceg vára.” Azt mondta a lány: „Jó, tudok ezzel azonosulni, legyen az.” És képzeljétek el, az esküvőn fogták, és bet… „Judit… a kulcsot…!” Ez egy komoly belépő volt, ez így történt, ahogy mondom, nagyon, hát egészen eredeti pár volt. Rettenetesen eredetiek voltak. Azt mondták, hogy aztán rájöttek, hogy válasszuk azt a „miminal art” változatát az esküvőnek. És akkor kérdezték, hogy: „Mivel fogtok jönni?” Hát, úgy nézték a cipőjüket, „Hát, izé… hát cipővel, biztos cipővel.” És ez adott nekik egy ötletet, és képzeljétek el, hogy fölszálltak a buszra. De úgy, ahogy mondom, mind a ketten otthon laktak, fölszálltak a busra, nő menyasszonyi ruhában, úgy mentek, és akkor… Mozaik utca, hát miért, hát valahogy oda kell jutni a templomig, hát… és az emberek így nézték, hogy ezek hülyék, vagy ez komoly, vagy valami… És ezt képzeljétek el, akkor ugye egyik busz, másik busz, találkoztak a buszmegállóban, ott csókot váltottak, és akkor a 158-as busszal meg már együtt. És azt mondják, hogy hát mikor leszálltak a buszról, azt mondták, hogy ezt semmi másért el nem cserélték volna. A buszon valaki megkérdezte, úgy ült a buszon: „Ez komoly?” Ők úgy állnak, ugye: „Ez teljesen.” Erre megtapsolták őket. Kaptak egy vastapsot a buszon, leszálltak, mentek a templomba. Na, ez jutott arról eszembe, hogy hát ilyen infantilis okok. Hát áá-rááá-ráá, egy jó ötlet. (55:30)

Ugye tudjátok, mint a Hét mesterlövészben, mikor kérdezik, hogy – most a hétből ki ki, azt nem tudom, de az egyik kérdezi a másikat, hogy – „Te (köhögés… Ez is volt a filmben, s akkor, mikor kiköhögte magát az egyik mesterlövész, akkor azt kérdezi, hogy…) Te, most mindent értek, tehát hogy miért öltünk, mikor menekültünk, meg minden rendben van, csak azt mondd meg nekem, mikor az első dördülés elhangzott, miért ugortál bele a kaktuszbokorba?” Mire a válasz: „Ott és akkor jó ötletnek tűnt.” Nézzétek meg eme klasszikust, a Hét mesterlövész, ott aztán meglesz ez a jelenet.(56:30)

(Mondanék még… nézem, mennyi az idő? El-elvesztettem a fonalat.) A kutatások azt bizonyítják, és ebben van jó hír is, hogy amikor mélyen átéljük az érzéseinket, vagy az érzelmeinket, majdnem mindig azt gondoljuk, hogy azok sokkal tartósabban lesznek, mint amilyen tartósak azok valójában. Ennek van jó, meg rossz oldala. Tehát amikor mondjuk szerelmes vagyok, akkor azt mondom: „Az biztos, hogy kitart! Erre a pár évtizedre, ha úgy elnegyedelem, akkor is elég lesz, ez aztán ki fog nekem tartani.” Két év múlva meg: „Hogy volt? Hogy tudtam ezt én szépnek látni?” Nem őt, tehát ezt a vonását. „Hát szerintem annyira nem változhatott meg.” Tehát az érzelmeinket, amelyek nagyon átjárnak bennünket, azt gondoljuk, hogy nagyon hosszan fognak tartani. Ez a peches része. A szerencsés része meg az, hogy amikor például rettenetesen szomorú vagy, vagy rettenetesen dühös, vagy rettenetesen csalódott, vagy iszonyatosan kiábrándult, akkor is azt gondolod, hogy ha ezt úgy nagyjából megfelezed, akkor is élethosszig fog tartani, és nem így van. Ez a jó hírem. Minden esetre azonban, ahogyan az érzéseink és az érzelmeink átjárnak bennünket, sokszor valóban ezzel az illúzióval borítanak el, hogy ez mindig így lesz. És ez nem így van. De amikor azt gondolom, hogy mindig így lesz, hogy egyébként hát van egy csomó problémám, de amit érzek, az stimmel, akkor az érzés huss, s a problémák maradnak. Ugye, akkor ez egy húzós helyzet. Ezt érdemes azért tudni. Nem véletlen, mikor autót vezetünk, tanulunk vezetni, azt szokták mondani az okos autó…oktatók, tehát akik az autóvezetést oktatják, hogy akkor mondhatod magadról, hogy megtanultál vezetni, ha egy egész évet végig vezettél már. Tavasz, nyár, ősz, tél. Tehát hiába van jogsid, és hiába tudsz nyáron vezetni, még nem tudsz ősszel, ősszel nem tudsz télen, télen nem tudsz tavassal. Amikor lement egy év, akkor mondd egyáltalán azt, hogy tudok vezetni. Nem azt, hogy jól – hogy tudok. (59:30)

Éppen most hallottam, hogy a bencés rendben is – emlékeztek, tavaly, vagy tavaly!, múlt alkalommal mondtam ezt nektek, hogy ha egy 18 éves fiatalember jelentkezne papnak, én azt mondanám, hogy menjen egy kicsit, stabilizálódjon. Ugye, ne, ne kapkodjuk azt el annyira. Hogy hát most kiderült, hogy a bencés atyák így járnak el. Bizony, bizony nem vesznek már föl 18 évesen. Hát látjátok, átment. Na, szóval ennyit akkor arról, hogy éretlen, vagy infantilis okok, illetve nagyon tartósnak vélt érzések vagy érzelmek, amelyek elégnek tűnnek. (Következő… hú, na ebbe még most belehúzok.) (60:30)
7. Jön a baba

Ez nehéz. Ez egy nagyon árnyalt kérdés. Hú, hát ezt legalább több felől kell mondani. Először a statisztika. Mit gondoltok, hogy a házasságkötések hány százaléka történik – nem azt mondom, hogy azért, inkább hogy – arra föl, hogy jön a baba? Na, nagyon… látszik, hogy reálisak vagytok. Körülbelül egynegyede, tehát 25%. Nem kevés, az nem kevés. Hát százezrekről beszélünk, így. Most a következőket gondolom erről, mert itt sok szempontot kell szerintem egyben látni.

Ha jön a baba, és valaki bekopogtat, hogy ő szeretne megházasodni, akkor ez egy nagyon komoly dolog. Óriási kincs, hogy jön a baba, egy élet, óriási kincs, megbecsüljük. Most az azonban valóban még egy kérdés, hogy „Csak emiatt-e?” Hogy csak és csak és csak és csak? Tehát azért itt egy, egy, szóval egy felelősségteljes beszélgetéssorozatot muszáj elindítani, mert egy újabb statisztika. Mit gondoltok, hogy ma Magyarországon – assz’em ez tavalyi statisztika, vagy tavalyelőtti – hogy mikor a gyerkőc egy éves, hány százaléka az egyéves gyerekeknek már egyszülős modellben nő? Ó, hát azért ennyire nem durva, azért úgy képzeljétek el, hát egy éves a gyerek. Aha, igen, 10%, 10. Hát az egy bődületes dolog, az bődületes. Hát tíz…, most fölnövő 10 gyerekből 1 egyetlen szülővel nő föl mióta az eszét tudja. Az bődületes. Ő akkor nagyon nagy odafigyelésre, törődésre… hát, na, értitek. Nagyon, nagyon, nagyon. Most ezért hogyha ezt… most ezt a két statisztikát egymás mellé akartam állítani. Tehát azt gondolom, hogyha van egy férfi meg egy nő, és vannak egyéb motívumai, akkor azért fújhatunk, hogy „Huhh, jó, azért van más is.” Ha csak ez az egyetlen motívum, és egyébként úgy azt gondolnák, hogy nem, még akkor is lehet, hogy érdemes megházasodniuk. Még akkor is, mert nem tudhatjuk, hogy éppen az, hogy gyermekük lesz, és hogy apa lesz és anya lesz, hogy az mit tesz velük, és hogy ők hogyan nőhetnek föl ehhez a helyzethez. Hogy hogyan vállalhatnak valamiért felelősséget, ez, ez… ne mi döntsünk helyettük, tehát még ott, még ott is. Ez… ez valahogy egy ilyen… ez nem szakirodalom, csak ilyen papi eljárásmód. De abban is biztos vagyok, hogy minden áron: ne. Szóval minden áron: ne. Mert lehet, hogy jobb, hogyha valamit egész nyíltan és nyilvánvalóan valaki nem vállal, hogy akkor azt vállalja, ogy lehet, hogy jobban járnak, ha azt ő ott rögtön vállalja. Ismerek ilyen férfit, aki rögtön megmondta, hogy „Te, én e mögé sose tudok beállni.” Ez korrekt, ezzel lehet valamit kezdeni. Nagyon nehéz, nagyon fájó, de legalább lehet vele valamit kezdeni. Akkor tudom, hogy oda nem építhetek, máshova kell. De hogy „Jó, hát akkor…” az sokkal rosszabbat tesz mindenkivel. Ez legalább akkor korrekt. Most amiket mondtam, csak ilyen nagyon-nagyon óvatosan mondom csak, tényleg azt gondolom, hogy ez egy nagyon érzékeny téma, most nem a tutit akartam megmondani, nem hogy mit kell csinálni, csak hogy, hogy hú, ez itt egy nagyon körültekintő, átbeszélgetést, átgondolást igényel, és még ha ezt megteszik ők maguk is magukkal, egymással, meg még egy külső személlyel, még akkor is lehet, hogy rossz döntés születik. Hát hiszen akkora a nyomás. Ugye, hát akkor a környezet, akkor valami miatt ők nyilván azt gondolják: „Ha jön a baba, akkor meg kell házasodni.” Akkor ott külső nyomás, belső nyomás, kevés szabadság, tehát ú, azért az, az egy nagyon nehéz, és ezért odafigyelést igénylő helyzet. Ezt, ezt tudom rá mondani. De azt gondolom, hogy ahol valakivel ez így történt, ott azért bizony ez egy későbbi munka kérdése lesz akkor, hogy „Igen, akkor hogyan tudok megint szabadabban elköteleződni, vagy dönteni?” Igen, ezt gondolom, hogy ez, hogy a gyerekeknek is ez tenne jót. Ha ő akkor ezt beismerné, azt mondja: „Igen, így van.” és ezzel kezdene valamit. (66:30)

Talán erről ennyit tudok. Igen, talán még azt, hogy hatalmas…, tehát ugye van valahogy egy ilyen elvünk, hogy a kiszolgáltatottat és a védtelent kell támogatni. Hát egy gyerek… a házasságban, vagy egy családban az elsősorban a gyerek, vagy a gyerekek, nyilván. Tehát ezért nagyon mellé szoktam állni olyan szülők mellé is, akik azt mondják, hogy „Érzékeljük a születendő életnek ezt a kiszolgáltatottságát és ezt a ránk utaltságát, és legalábbis amennyire tudjuk, tisztességesen megpróbáljuk. Ezt is szerintem el lehet fogadni. Persze a rossz érzéseim ettől csak növekszenek, ugye, hogy egy gyerekkel kapcsolatban valamit megpróbálunk, azért ez egy kicsit… De az a tapasztalatom, és tudnék erről is történeteket mondani, hogy egészen lehetetlen, instabil állapotból indul valami, és a felek hozzánőnek. Egyszerűen belenőnek a saját életükbe. Van ilyen. Van ilyen, ezért ennek a lehetőségét, ha ők tudják vállalni, akkor azt gondolom meg kell adni, és támogatni kell. Hátha bele tudnak nőni. (68:05)

Mondok akkor egy záró történetet, hogy nem egyszer volt olyan élményem is, hogy jött hozzám házaspár, 20-30-akárhány éve házasok, és mondják, hogy „Hát, nehézségeink vannak.” És nemegyszer történt az, hogy elkezdték mondani a nehézségeket. Tíz perc alatt elmondtak két olyan nehézséget, amelyekre hivatkozva általában el szoktak válni, és még csak tíz percnél tartottunk. Ezután a maradék időben mondtak még hármat, ebből kettő olyan, miről azt szoktuk-ták mondani, hogy az válóok, egy meg olyan, ami közvetlenül nem válóok, csak mondjuk „ezt a négy nehézséget nem tudják megbeszélni”. Ez közvetlenül nem válóok, csak mondjuk… és ugye ülök, és azt mondom: „Most miért jöttek? Tessék mondani, mit csináljak?” És akkor, nem egyszer volt ilyen tapasztalatom, azt kérdeztem: „Jó, jó, ezt értem, most akkor miért vagytok együtt?” Mert akkor ez a nagyobb kérdés, hát akkor ez lesz a nagyobb kérdés. „Akkor miért vagytok együtt?” És tudjátok, olyan gyönyörű dolgokat tudnak mondani emberek, és úgy mennek el, hogy „Igen, négy probléma megoldatlan, kommunikáció nem stimmel, de szeretjük egymást.” Csak mondom, van ilyen. S a… hát akkor mondok még egy ilyet. (70:00)

Hát ezt most hallottam a múlt héten, olyan szép, hogy hihetetlen. A férfi rendszeresen 8-9 után ér haza, ami azt jelenti, hogy annyira mondja, hogy hazaér, de csak 11-re ér, és akkor ez így megy évszámra. Itt mit csinál egy rendes feleség? Kiakad, kipusztul, mint az öntözetlen fikusz, szóval… De nem ám így a mi főhősünk! Mert ő az egyik este a 747. este elgondolkozik a sorsán: „Hát végül is hogyha most még 40 évig ezen túráztatom magam, hogy nem jön haza, énszerintem nagyon boldogtalan leszek. Igen, ez így lenne.” Ugye kell a megerősítés az embernek. „Hát én azt hiszem, hogy akkor én ezt elengedem. Akkor az esti dolgokban magamra fogok számítani.” Jön haza a férj, azt mondja: „Te, rájöttem valamire: én az esti dolgokban magamra fogok számítani.” A férj elgondolkodott és azt mondja: „Jó ötlet.” Csakhogy, csakhogy attól kezdve elkezdett korábban hazamenni. Azt mondta: „Akinek ilyen felesége van, az becsülje meg.”

Akkor ezzel, ezzel… és akkor mondjunk egy… nem is, akar-e valaki hirdetni? (72:00)
Comments