Mire van szükség egy boldog házastársi kapcsolatban 2. Kapcsolati tényezők (párkapcsolat) 1.

11. Spirituális érzékenység

Kaptam egy levelecskét. „Kedves Feri atya! Elmagyaráznád a múltkori amitől félsz megtörténik – amiért félsz nem történik meg történetet?” És utána: „Léccike!” Minden esetre rózsaszín papírom érkezett, ez sokatmondó, viszont van egy záradék: „Köszönjük.” Ez többes számban van. Hát most elvégezzem ezt a brutális mesetrancsírozást? (Tessék? Nem te írtad, jó, jó. Ez az. Kübi meg azt mondja, min fog akkor ő gondolkodni.) Jó, akkor egy picit beszélek akkor erről, de nyilván most nem a, nem a mesét akarom elemezni, vagy értelmezni, hanem hogy mit jelent egy párkapcsolat, családi kapcsolatrendszer tartóssága, egészsége, boldogsága meleg elégedettsége szempontjából a spiritualitás. Nyilván erről akarok beszélni, de akkor menjünk a rövidke mese felől. Ugye a mesében azt történt, el nem mondom még egyszer, csak a fő elemeket, mert van két ember, aki nem volt múltkor, és annyira együtt érző vagyok, mindig azokkal, akik nehéz helyzetben vannak. Most itt beszélek fél órát és nem ismeritek a mesét, ez rettenetes lenne. Nagyon egyszerűen, hogy van egy fiú, aki nem mer elindulni vándorútra, és végül jön a bölcs bagoly, és azt mondja, hogy „Fiúcska, te nyugodtan induljál el, mert amiért félsz, az nem történik meg.” De a vándor pedig elmondja, hogy ő mitől fél. Hogy ő nagyon fél attól, hogy el fog tévedni, és attól, hogy rászakad az éjszaka, és ott kell az éjszakát töltenie az erdőben egyedül, és hogy bele fog esni a verembe, és nem fog neki segíteni senki, és egyedül marad, és… hogy ő ettől fél. S a bagoly megnyugtatja őt, hogy „Amiért félsz, az nem történik meg.” És ugye mi történik? Hogy minden, amitől az ifjú vándor fél, az mind megtörténik, tehát eltéved, beesik a verembe, ott az éjszaka, egyedül éjszakázik, épp csak hogy túléli, és aztán akkor jön az erdőkerülő és megmenti őt, és végül találkozik a bagollyal és a szemére veti, hogy „Hogy mondhattad azt, hogy amiért félek, az sosem történik meg, mikor minden megtörtént, amitől féltem?” S akkor a bagoly válasza az, hogy: „Amitől féltél, az valóban mind megtörtént, de amiért féltél, abból semmi sem történt meg.” Ugye, így fejeződött be a mese, és… hát ezt én nagyon bírom, hát, szóval…, mint a saját gyerekemre tekintek, és éppen szombaton voltam Érdligeten a ciszter nővéreknél, és elmondtam nekik ezt a mesét, mert ha egyszer, akkor már most mindenhol. Így van ez, látjátok, egyszer kell készülni és öt lesz belőle. És akkor volt ott egy német nővér, s a német nővérnek a magyar nővér tolmácsolt. S amikor kimondtam a végső mondatot, hogy „Mindaz, amitől félsz, az mind megtörtént, de amiért féltél, abból semmi nem történt meg.” Följajdult a tolmács, és azt mondta: „Most kezdhetem elölről!” Ez jól mutatja ugye, hogy mennyire összerakjuk ezt a kettőt, amitől és amiért félünk. Há-háj, én meg csak somolyogtam magamban. (14:10)

Mit jelent itt ez a spirituális szál?
Ugye arról beszéltünk, hogy a párkapcsolatban, nagyon nyilvánvalóan a mi kultúránkban szerelem-alapról indulunk, és szerelem indíttatásából megyünk és történik a nem tudatos választás. Ugye nagyjából ez volt a kiindulópontunk. Ez az első lépés.
A második: na de azt is beláttuk, hogy a szerelem éppen arra a legalkalmasabb, hogy valami olyan lélek- és életállapotba kerüljünk általa, ami egészen a csecsemőkori személyiségfejlődésünknek az állapotával hozható párhuzamba. Ugye, hogy szimbiózisban vagyunk, és szavak nélkül, és óriási egység-élmény, és mindent megadsz, amire szükségem van, és így akarok élni, és ez sose fog elmúlni, és nincs is idő, és nincsen semmi, s nem mész dolgozni, és kész. Ahogyan egy csecsemő sem dolgozik, hát te sem, és ugye ez volt a második összefüggésünk, hogy éppen a szerelem az, ami bennünket, vagy legalábbis bennünk valakiből egészen-egészen föltámasztja azt a csecsemőt, azt a pici babát, és valami nagyon hasonlót élünk át a szerelemben, és éppen, éppen azáltal, hogy a szerelemben ráadásul átéljük nagyon sok mindennek a kielégülését. Hát naná, hogy jó, hogy ez nekünk nagyon kell, és ne múljon el, há-há. (Most jön a harmadik pont.)
Mi történik azonban a szerelem múltával, ahogy csillapszik a biológiai hecceltségünk? Szép lassan kirúgódunk ebből a hallatlan ideális és idealizált állapotból és világlátásból és élményvilágból. Ki, egyszerűen kipenderülünk onnan. Mit jelent ez? Ezt nehezen szoktuk viselni, és ilyenkor föltárul valami, hogy tulajdonképpen a szerelemben a társunkat nagyon idealizáljuk, de közben az idealizálásnak van annyi alapja, hogy a társunk ténylegesen a szükségleteinkre ráhangolódik, ráadásul a tudattalan szükségleteinkre is rácuppan, és azt szépen, szépen megadja nekünk. Ezért – jön egy egyszerű mondat – tulajdonképpen a spiritualitás felől nézve azt mondhatjuk, hogy a társunkat istenítjük. Pontosan ez történik: a társam mindent meg tud nekem adni, ő szavak nélkül megért, őmellette oltalom van és gondoskodás, sosem fogunk egymástól elszakadni, sosem leszek egyedül, most már sosem leszek egyedül, most már tudom, hogy mellette igazi biztonságra találtam, és ő gondoskodik az én ki nem mondott szükségleteimről is. Ez nem csak a csecsemőnek a vágya-képe az édesanyjáról, vagy a gondoskodó személyekről, hanem az embernek egy nagyon sajátos vágya, és nagyon sajátos kapcsolati leírása, amit az Istenre vonatkoztatva él meg. Hogy nem vagyok egyedül, hogy van oltalom, van gondviselés, van biztonság, és a többi. Miért jön ez ide? Azért, mert ha van bennem egy ápolt, tudatos spiritualitás, akkor ahogyan a szerelem lecseng – Mert amikor szerelmes vagyok, úgyis kár mondani bármit, tehát ha szerelmes vagyok, nem kell idejönni. Lehet, hogy ezért nem maradt még el egyetlen alkalom se, már a részemről. Hát egy szerelmes ember, az, az… Eszembe jutott egy teológia professzorunk, szoktam őt emlegetni, főleg, hogy jön a tavasz. Még messze van, de jön, azt mondják, és ugye azt mondta, mikor május volt, a madarak csiviteltek, csiviteltek, világos volt, meleg volt, hát szóval… és akkor látta, hogy a teológián civilekkel együtt jártunk itt Pesten, és akkor azt mondta: „Na ide figyeljenek – sokkal flegmábban mondta, flegma ember volt – ide figyeljenek, mikor én körbeadom a jelenléti ívet, akkor ne írogassák be azokat, akik nincsenek itt. Azt gondolják, nem tudom megérteni, hogy tavasz van, hogy maguk szerelmesek? Hát akkor menjenek a Gellért-hegyre és akkor ott érezzék jól magukat, ne írogassák be egymást itt a jelenléti íven. Hát a teológián vagyunk, hát jöjjenek ide, mondják meg, hogy szerelmesek.” S ekkor volt egy fiatal pár, belelkesedtek, ők is azt gondolták, a teológián vannak, s akkor odamentek, hogy akkor: „Mi azért nem voltunk a múlt alkalommal, mert nagyon szerelmesek voltunk, és hát még most is vagyunk, hát hallottuk, a professzor úr azt mondta, a Gellért-hegy…, pont ott voltunk, nagyon nagyszerű volt.” A professzor válasza: „Akkor igazolatlan.” (20:00)

Most akkor visszatérek, tehát… (Hát nem, látjátok, ha valaki szerelmes, ennyit bír. Tehát most… 20 perc és már muszáj. Jaj, most erről eszembe jut egy másik. Azért a tudomány és technika: fantasztikus. Gimnáziumi tanár barátom a következőről panaszkodik: „Miután fönt vagyok a facebook-on, arra jutottam, hogy megnézem az osztályom tagjait, hogy ki, mikor és hogyan szokott facebook-ozni. És mit látok? Hogy az én növendékeim, akiknek osztályfőnöke vagyok, a saját óráim idejében is facebook-oztak.” Hát ez fantasztikus. Ugye erre mondják: a mi időnkben papírgalacsint dobáltunk, ó, micsoda, micsoda idők. Ugye akkor még talán vasút sem volt… Na jó. (21:10)

Erről eszembe jutott egy másik történet. Nem hülyéskedek, ez valóban megtörtént, egy XIX. századi halotti anyakönyvből származik ez az idézet: „X.Y. meghalt 1880-valahányban. Halál oka: szívinfarktus (mikor hallotta, hogy jön a vonat, belehalt).” Hallotta, hogy jön a vonat, hát mi ez, mi ez? 130 évvel ezelőtt ilyenbe belehaltak, hogy jött a vonat. Na, ez tényleg, egy halotti anyakönyvből van.

Ott tartok, hogy a társunkat, tulajdonképpen hogyha most a spiritualitás világából, vagy annak a szóhasználatát élve értelmezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy istenítjük őt. Ezért egy ápolt és tudatos spiritualitás óriási lehetőséget ad arra, hogy a társamat és Istent meg tudjam egymástól különböztetni. Hogy úgy körülbelül a kapcsolatunk második évétől – mert addig mindegy, tehát addig, addig ne gyere, Gellért-hegy, nincs igazolatlan, csináld, minden – kezdve úgy földerenghet az, hogy Isten ott, feleségnek való itt. Isten ott, ez a pasi itt. Isten – pasi, Isten – pasi. Ezt érdemes minden nap sokat elmondani. Isten – pasi, Isten – pasi. Azért, mert ugyanis az illuzórikus elvárásaink az istenítésből fakadnak. Az istenítés hátterében pedig a szerelem áll, és a szerelem hátterében pedig az a fajta nagyon sajátos regresszió áll, és a biokémiai változások állnak, amit olyankor átélünk, s az egész folyamat roppantul érthető. De egy ápolt spiritualitásban el tudom engedni azt, és elviselhetővé válik, hogy te tényleg nem tudsz gondoskodni rólam. Hogy melletted néha biztonságban vagyok és néha nem. Hogy te az a valaki vagy, aki a szükségleteimet néha kielégíted, és néha nem. Hogy néha megértesz, és néha nem. Hogy mikor szerelmesek voltunk, szavak nélkül is értettél, most meg még szavakkal együtt sem. Hogy régen jó volt együtt lenni, most meg néha jó együtt lenni. Hogy akkor mindez elfogadhatóvá válik. Különben a görcsös kapaszkodásunk és ragaszkodásunk ahhoz, hogy itt valami félreértés történt, tehát hogy az első néhány évben mentek jól a dolgok, a dolgok akkor, abban a szerelmi állapotban voltak pont a helyükön. Egyébként érthető, hogy azt gondoljuk, hogy pont akkor voltak a dolgok a helyükön, mert akkor szerettünk. Ugye, meg bennünket is akkor szerettek, és volt… hát persze, hogy azt mondjuk, hogy akkor voltak a helyükön a dolgok. Erre a legbölcsebb, ha például azt mondjuk: Igen, ez talán a legreálisabban úgy mondható, hogy a mennyország előíze. Mennyország – Föld. Mennyország – Föld. Mennyország – Föld. Annyi… meg tudtok bocsájtani? (25:10)

Most visszatérek a meséhez. Ha azokat a legmélyebb igényeket és szükségleteket, ami a csecsemőben és a szerelmesben hallatlan erővel lángol és tombol, úgy, hogy közben azt teljes természetességgel a másiktól várja, akkor azok… 5-6 nagyon egyszerű van.
Jaj de jó, nem vagyok egyedül, jaj, de jó! Már én nem tudok menni az anya után, de az anya jön, jön, ha szükség…, jön, nem vagyok egyedül.
Oltalom alatt vagyok. Ebből következik, hogy…
Biztonságban vagyok és biztonságban érzem magam.
Gondoskodnak rólam.

Összes szükséglet: gondoskodásban vagyok. És végül mindez még egy nagyon fontos… hogy élek, és nem félek a haláltól. Hogy most éppen élek, és eszembe sem jut most az, hogy félnem kellene valamitől, beleértve a halált is. Ezek a legalapvetőbb, mélyebb, mélyebb dolgok, amik ott vannak egy csecsemőben, mikor neki jó. Hogy nem vagyok egyedül, hogy gondoskodnak rólam, hogy oltalom alatt vagyok, hogy biztonságban vagyok és élek, és ezért eszembe se jut, hogy… háá. (26:55)

Amikor a mi vándorunk útnak indul, akkor az összes félelmével, egyebekkel indul útnak. Ugye úgy kezdődött a történet, már az összes társa nekiindult, kivéve ő, pedig már elmúlt 18 éves. Mire következtethetünk ebből a bevezető mondatból? Hogy gyerekkori sérülései vannak. Az életkorának megfelelő lépést nem tudta megtenni. Úgy kell neki a bölcs bagolynak kérvényt benyújtani. „Légyszi, légyszi!” Na. Ezért ő azokkal a félelmekkel él, a spiritualitással szeretne nagyon találkozni, a spiritualitást a bölcs bagoly jelenti, ő fejezi ki. Az ifjú vándorban a spiritualitás nincs még a helyén, az még kint van a bölcs bagoly formájában jön-megy. Most hogyha elemezni akarom a saját mesémet. Rettenetes, hova süllyedtem. Mitől fél a vándor? Attól, hogy eltéved, hogy ráesteledik, hogy egyedül lesz, és végül, ahogy egyedül lesz, beesik a verembe, és ott talán még meg is fog halni. A bagoly képviseli a spiritualitást, és azt mondja: „Az Isten oltalmában vagy. Az Isten nem engedi, hogy meghalj. Az Isten gondviselő Istened. Az Isten biztonságba fog téged helyezni. Az Isten kielégíti a legmélyebb vágyaidat.” Ezt jelképezi a bagoly. Hol van itt egy fordulat még? Nyilván ott, most már nem a mesében, hogy amitől félünk, a mögött az van, amiért félünk, az pedig mindig valamiképpen spirituális kérdésekhez vezet. Most ha énnekem van egy ápolt, élő spiritualitásom, ez azt fogja jelenteni, hogy én tudom, hogy még ha meghalok is, élni fogok. Hogy Isten egy gondviselő Isten, akkor amikor énbelőlem kifogy az élet, ő ajándékoz a sajátjából nekem. Nekem nincs életem önmagamban, sem önmagamtól, de az életnek van egy forrása, és én abból fogok ajándékba kapni. Tehát az Isten oltalma alatt vagyok, gondviselés, satöbbi, ami nem azt jelenti, mert nagyon sokan itt újból el szoktak akadni, hogy mindez csak a halálig tart. Ugye, tehát az oltalom azt jelenti, hogy itt a földön nem érhet baj. De nem ezt jelenti, hanem azt jelenti, hogy még ha baj is ér, az oltalom nem szűnik meg. Még ha a legrosszabb is történik velem, amit emberként el tudok képzelni, mondjuk hogy meghalok, az nem jelenti azt, hogy az élet elvész belőlem, mert Isten azzal engem megajándékoz. Ez egy ápolt, gondozott, tudatos spiritualitásból, és az abból fakadó meggyőződésből az ember életének része lehet. Ezért tehát a vándor amiért fél, ha van egy ápolt spiritualitás, akkor tudja, hogy amiért fél, az sosem történik meg. Amitől fél, azonban az megtörténhet, ettől ő csak reálisabb lesz.

És hogyha ezt most megint a párkapcsolat felé elviszem, óriási jelentősége van annak, hogy én tulajdonképpen, amikor ráébredek a saját illuzórikus elvárásaimra, igényeimre, szerelem, a szerelem biokémiája, a szerelemnek a mélylélektana, a szerelemnek a dinamikája. Ugye, ezeket most már leírtuk ezerszer. Hogy rájövök arra, hogy megengedhetem azt, hogy te ember legyél. Szabad neked embernek lenni. Esendőnek, gyarlónak, néha jónak, néha rossznak, néha adsz, néha nem, néha elveszel. Néha jó, néha… akkor ez megengedhető. Mi az, ami engem segít ebben? Hát a spiritualitásom. Az nagyon nagy segítségemre van. Mert ugyanis hogyha Istent letöröljük az égről, a vágy mindezek után bennem marad, és azt mondom: „Hát már régen nem várom, hogy Isten adjon nekem oltalmat, akkor valaki kell, hogy legyen.” És a helyzetem még rosszabb lesz, mert akkor emberektől kezdek el olyasmit várni, amit ember sosem tud, és sosem tudott és nem is fog tudni megadni. A vágyaim azonban attól még bennem lesznek akkor is, hogyha ateista vagyok, s elkezdek olyasmit várni a másiktól, amit ember nem tud megadni. Ez lehet, hogy…, nem tudom, hogy… olyan nagyon magatokba vagytok roskadva. Most nem tudom, hogy ez, ez… minden esetre, száz szónak is egy a vége, nem tudom, hogy miért vagytok magatokba roskadva, és ez nektek jó hír vagy nem, vagy unjátok, vagy izé, vagy ecet, ahogy egy kedves magasugró barátom mondta. Nehezen használta a szavakat, nehezen találta is meg őket, és hát ugye először találni kell, és akkor lehet használni, ezért ő ezt a kifejezést használta, hogy ecet. Mindig, ha valami szó nem jutott eszébe, akkor mondta, hogy izé, ecet. És akkor mi találgathattunk, hogy ez mi. (33:15)

Tehát még lenne egy… ezt még akkor hozzá érdemes tenni a történethez, meséhez, a spiritualitáshoz, hogy a nehézségünk azonban a realitásban abból fakad, hogyha valakinek elég sebzett a lelke ahhoz, hogy egyébként is szíves örömest várja a társától azt, amit legföljebb Istentől érdemes várni, de ő azért azt a társától várja, és végül ráfanyalodik valamiféle istenkapcsolatra, hogy na jó, ha majd nem, akkor majd az Isten, akkor azt ugyanolyan gyermeki módon teszi, mint ahogy a társát idealizálta, és várja el tőle azt, hogy mindent megadjon, és ezért újabb csalódás fog következni. És ezért beszéltem jó pár évvel ezelőtt arról, hogy az egyik legfájdalmasabb dolog az, ha Istent idealizáljuk. Tehát jó, akkor most én eljárok templomba, akkor most már nem a férjemtől várom, hogy az én szükségletemet az én szavaim nélkül is megértse és kielégítse, akkor jó, akkor legyen az Isten, rendben van, jó. Tehát ha ez a hit, akkor jó, én benne vagyok, jó, rendben. Jó, elhittem a papnak, hogy ez nem a férj, akkor Mennyei Atya, itt a pálya, itt a tér, lehet szabadon, lehet piros is, sárga is, mindegy, csak hát legyen, legyen. Ugye ez egy újabb csalódás forrása lesz, mert a dinamika semmit sem változott. Ugyanaz a logika, ugyanaz a belső sebzettség, ugyanaz, amire Hofi Géza azt mondja, hogy: „Anyuka, … – a folytatást már ismerjük – ha ébren van, miért alszik?” Ez akkor ugyanaz a dinamika, de most nem a férjemtől várom el ugyanúgy, hanem most én megint kis csecsemő vagyok, ülök a templompadban, és a kis csecsemőként idealizálom Istent, és azt mondom, hogy „Hókusz-pókusz, most!” És semmi, és csak a pap csinálja a dolgát, ott ment tovább az ima, hát azért nem erről volt szó. Jó, még egyszer becsukom a szemem. Mondok egy varázsigét: „Egy-kettő-három, egy-kettő…” Hát ez semmi, még mindig csak a misén ülök. (Hát, ezért, ezért nekem a fejemet veszik. Na, mindegy. S közben az ingem is hogy áll rajtam. Engedjétek meg, rendbe hozom magam. Általában 9 óra után szokott a nadrág lecsúszni rólam, és most megtörtént 9 előtt, na látjátok, a spiritualitást nem adják mindenhez. Komoly meló.) Sikerült összefüggésbe állítanom akkor mindezt? (36:30)

A párkapcsolatban, éppen mert szerelem alapú – most a mi kultúránk, ezt most nem ragozom mindig – tulajdonképpen a legősibb félelmeink is megjelennek, nem csak a legmélyebb vágyaink. A legősibb félelmeink ugyanúgy ott vannak, mint a legmélyebb vágyaink. De a legősibb, legmélyebbről fakadó félelmeinket nem szoktuk tudatosítani, csak a vágyainkat. És a legősibb félelmeink éppen ezek, hogy egyszer csak egyedül maradok. Ezért inkább jöjjön a függés, még az is jobb, mint félni valamitől, ami bekövetkezhet, és nem rájönni arra, hogy amiért félek, sosem következik be. Gyönyörű az összes spiritualitás, az összes kultúrában, hogy azt mondja, hogy… Most ezt… ezek az a baj, hogy most szavak lesznek, tehát ebbe belebotlunk itt most, a szavak, a szavak… Tehát ha van spiritualitás, ott az ember azt szokta mondani volt, hogy: Nem vagyok egyedül, Isten velem van. Egy érettebb spiritualitásban pedig azt mondja: Isten nincs egyedül, vele vagyok. De egy még érettebben pedig már valami kölcsönösségről is lehet szó. Ugye, mert ez, hogy kifogja a ma embere az aranyhalat, azt mondja: „Na, mondjad, aranyhal, mi kell?” Az önimádat társadalmában leannyizzuk az aranyhalat. (38:20)

Éppen a szerelmességünk miatt a legmélyebb és legősibb és legtudattalanabb félelmeink is hihetetlen erővel vannak jelen. Egyszer csak már nem gondoskodsz rólam, egyszer csak már nem leszünk együtt, elveszíthetlek téged. Egyszer csak megtörténhet, hogy már nem törődsz velem, és nem figyelsz rám. Ezek a legmélyebb félelmeink, és hogy végül – a legmélyebb félelemnek a záró pontja – ebbe én bele fogok halni. Ez, ez a legvége: és ebbe én bele fogok halni, mert egyedül vagyok, mint egy csecsemő, és tényleg belehalok, ha az anya nem jön. Ezek a legmélyebb félelmeim pedig milyen irányba visznek bennünket? Főleg, mert nem tudatosak, és aztán az idealizálás révén a társunkat istenítjük, ezért aztán rengeteg elvárásunk támad, majd pedig, majd pedig a leglehetetlenebb, kapcsolatot romboló stratégiákat választjuk arra, hogy a félelmeinktől meg tudjunk menekülni. Mi magunk választjuk a legrombolóbb stratégiákat. Vagyis már nem „Kérlek, légy szíves, engedd meg a kádba a vizet, úgy fürdenék egyet benne!” hanem „Nem felejtettél el valamit? Jó, mondok bökszavakat: dugó, polip…” Ugye ezzel kicsit szenyózok is, hogy hátha mégse… azért jöjjön rá, hogy itt vannak ilyen elrejtett izé szavak. Ilyenkor, na, a leglehetetlenebb stratégiákat választjuk. Emlékeztek a zsiráf-kommunikációra? Nagy szív, hosszú nyak, sok nyál. A panaszkodásaink, az elégedetlenségünk, a haragunk, az indulatunk, a szemrehányásunk mögött kielégítetlen szükségletek vannak nagyon gyakran. De már nem a szükségletemet mondom, mert már a kielégítetlen szükségleteimre vonatkozóan már negatív stratégiákat alkalmazok. Már a haragomat fejezem ki, és azt várom, hogy te a haragból is megértsd azt, hogy egy szükségletemet nem elégítetted ki, amit most már akkor muszáj kielégítened, mert ez a minimum, hiszen te vagy az Isten. Érthető, amit mondtam? Nem hangzik jól, ugye? Nem, nem, ezt látom rajtatok, nem hangzik jól. (41:25)

Annyira nehéz felnőttnek lenni, nagyon. Tegnap volt nálam valaki, egy problémájáról beszélt, házastársával együtt, és olyat játszottunk, hogy megpróbáltuk kitalálni, hogy mi minden lehet e helyzet mögött. Egyáltalán mi mindenről szólhat az, hogy… és akkor volt egy egyszerű helyzet. Egyáltalán, hogy mi mindenről szólhat? Mert ugye ők már mentek a maguk vágányán, és mind a kettő pontosan tudta, hogy arról szól, hogy a másik hülye. És akkor elkezdtünk hipotéziseket alkotni, hogy mi, egyáltalán csak hogy bővítsük, hogy a szabadságunk növekedjen. Nagyon érdekes tapasztalat volt, én mondtam legalább 6-7 nagyszerű hipotézist, egyik találóbb volt, mint a másik, arról ne is beszéljünk, hogy igaz is. A hatból egyetlen egyel tudtak mit kezdeni, a legegyszerűbbel. Ezzel azt akarom mondani, hogy amit most átéltek, az normális. Mmm. Lehet, hogy túl sok is, illúzióromboló. Ááá, akkor ennyi az élet? Ez a kérdés fölmerült bennetek? Akkor ennyi ez az egész? Ez? Ennyi lesz? Mint ahogy egyszer, jelentkezett egy nő egy párkapcsolati előadás után és azt kérdi: „Na most akkor miért érdemes megházasodni?” Ezt, ezt kérdezte. „Ennek most akkor mi értelme van?” És tudjátok, ez az, amire csak annyit tudok mondani: ez egy nagyon jó kérdés. Te drága, te föltetted azt a kérdést, amit a többség nem tesz föl. Mire azt mondja: „Pontosan tudom, hogy mire jó. Hát, jön az Isten, és aranyhal és a jó tündér keveréke lesz, és térül-fordul és minden jó lesz.” Ez egy nagyon jó kérdés. Jól van, jó, nem t’om, hogy jó-e, csak… Erre számítottatok, vagy ezt akartátok? Azt mondja: „Köszönjük.” Ez ide van írva. Hát… Na, nézzük akkor a mai anyagot – elég csúnya. Most van élményetek arról, hogy milyen az, amikor röviden mondok egy témát, és milyen az, amikor úgy mondom, mondom. Ugye, ezt elmondtam egy mesében, most meg háromnegyed órában. Melyik a jobb? A mese. A mese, mert akkor még lehet azt hinni, hogy nem kell komolyan venni az egészet. Na jó. Na, hülyéskedek, na, jó. Tehát. (44:40)
Kapcsolati tényezők (párkapcsolat)

A megelégedett, tartós, hovatovább boldog kapcsolat kapcsolati tényezői.

1. Elkötelezettség egymás és a kapcsolat iránt

Nem elég egymás iránt elköteleződni, a kapcsolat iránt. A kapcsolat iránti elkötelezettségnek egy nagyon fontos állomása szokott lenni a házasságkötés. Emlékeztek? Elkötelezettség három szintje: személyes, morális, strukturális. A jegyescsoportokba, tehát azért az már egy kontraszelektált társaság, amikor előkerül az, hogy most tulajdonképpen megházasodni, vagy nem, még egy házas…, szentségi házasságra készülő jegyescsoportban is nem egy, nem kettő, nem három ember mondja azt, hogy tulajdonképpen nem kéne megházasodni. Hogy tulajdonképpen nem a papír… Hát ki mondta, hogy a papír? Se papír, se pap. Ez nem a kő, papír, ollónak egy mai változata egyházias formában. A házasságkötéstől való idegenkedésre nyugodtam ezer dolgot lehet mondani, én magam egy szép listát tudnék írni, nem is kell, hogy megszólaljatok. Ugye elöl vannak ezek, hogy „Nem a papíron múlik. – A szüleim is elváltak, akkor minek megházasodni? – Nagyon sok rossz tapasztalatom van, nekünk azonban sikerülni fog.” És a többi, tehát mindenféle verziók vannak. Azért magunk között szólva, amikor valaki úgy dönt, hogy nem házasodik, ő nem veszi el, ő nem… akkor az úgy a mélyben miről szól? Énnekem itt nagyon kritikus észrevételeim vannak. Minden tiszteletemet fönntartom, jó szándékot, becsületet, mindent, mindent, mindent. Mondhatjuk azt, hogy itt rengeteg kultúrtévedés van, meg átgondolatlanság, de azt látom a legtöbb esetben, hogy ez valamiképpen az elköteleződésnek a hiányát is tükrözi. Valamiképpen. Könnyebb azt mondani, hogy tulajdonképpen nem is házasodtunk meg. Amikor valaki nem házasodik meg, az sokszor egy kiskapunak a fönntartása. Nem tudom ezt másképp mondani. És tényleg van olyan, hogy valakik nem házasodnak meg és gyönyörű szép életet élnek, és van biztonság, és minden van. Nem akarok mindent egy kaptafára vágni. A mondanivalómnak a veleje csak az, hogy nem tudom, hogy nem érdemes-e a gyors válaszok helyett ezt jó mélyen átgondolni? Hogy ez hogy is van akkor, hogyha valaki azt mondja: „Nem, ezt nem.” Én ilyenkor nagyon szoktam gyanakodni.

Van családterapeuta, aki a következőt mondja erre, és nem is katolikus, nem is keresztény. Azt mondja: „Együtt élni tartósan valakivel és nem megházasodni vele – most tartós, mikor gyerekek vannak – a másik iránti tiszteletlenség.” Ezt egy családterapeuta mondja. De e mögött – én most nem moralizálni akartam, főleg nem ítélkezni – azt gondolom, hogy itt félelmek vannak, többek között az elkötelezettségtől való félelem. Vagy annak a félelme – ez egy gyermeki fantázia is lehet – hogy akik megházasodnak, azok el tudnak válni, ha nem házasodunk meg… Megvan a logika? Velünk akkor ez nem történhet meg. A házas mintha magasabbat bukna. Ugye, onnan magasabbról esik, de mi nem voltunk, tehát mi, itt ez olyan…, legföljebb majd akkor szakítunk. Az más, mint elválni. És itt ezer dolgot kezdhetünk el ötletelni. Én csak óvatos akarok lenni, ha szabad így mondanom, értetek, vagy miattatok, hogy ha önámításban vagytok, szerintem érdemes azt föltárni. Egyszerűen csak ezt akarom ezzel kifejezni. (Na, menekül a papír. Jó.)

Egyébként nagyon gyakran tapasztalom, hogy vannak olyanok, akik mindig nyitva hagynak egy kiskaput. A szívükben nyitva hagynak egy kiskaput, és ezt hogyha egy ilyen őszinte helyzetben vagyunk és belenézünk a szívünkbe, akkor ezt szoktuk tudni, hogy nyitva hagytuk. Nyitva hagytuk egy első szerelem felé, a nagy szerelem felé, nyitva hagytuk egy jobb pasi felé, egy jobb nő felé. Tudjátok, milyen dinamika szokott itt lenni? Az, hogy: Rendben van, megházasodtunk egymással, de valójában van egy rejtett igényem és vágyam, keresem a jobb változatodat. Te is jó vagy, ez is így nagyon jó, de valószínű, hogy kell lennie egy jobb változatodnak. Most egy ideig türelmes vagyok, és ezt megpróbálom belőled kipasszírozni, mert látom, hogy milyen gyarló vagy. Hát rátok nézek, mennyi gyarló ember. Ebből az következik, hogy kell, hogy legyen egy jobb kiadásod. Biztos, hogy kell lenni, ez nem, ez így nem tökéletes, ezt látom. Tehát akkor kérlek, panaszos vagyok, nem t’om, bármi…, itt jönnek a negatív stratégiáink, és végül azt mondjuk: Nem, hát úgy látszik, hogy őbelőle nem lehetett kihozni ezt a jobb változatot, akkor valahol akkor itt kell ülnie. Hát nyilvánvaló, hogy ennél rendesebbnek is lehet lenni, pontosabbnak is lehet lenni, meg őszintébbnek is, hát ez teljesen nyilvánvaló. Hol is van akkor ő? Az emberből nincs jobb változat. Ez az üzenet. Egyikünkből sincs egy jobb változat.

Ez van, ez a változat, így, kockás ingestül. Múltkor azt találtam magamról gondolni, hogy nem sok jót lehet várni egy olyan embertől, aki az élete nagy részét fekete zokniban tölti. Hát tényleg, ezen gondolkodtam, milyen érdekes, magamat elkezdtem úgy látni, hogy az életemben körülbelül – most hogyha mondjuk élek 60 évet, akkor körülbelül – most a alvásidőket leszámítom – is nagyjából 30 évet fekete zokniban töltök. Ez egészen megijesztett. Hogy tulajdonképpen ez hogy hat énrám? Egy ember, aki 30 évet fekete zokniban élt. Ebben semmi, semmi romantikust nem látok. Na jó. (52:40)

Tehát onnan indultunk ki, hogy nincs belőlünk egy jobb változat. Ez a változat van. És amikor valaki nyitva hagy egy kaput a szívén, akkor tulajdonképpen vagy azt mondja, hogy „Jó vagy, de akit én igazán szeretek, az a te jobb változatod, és most azért nem szeretlek téged, mert hát a jobb változatodat várom. Tehát ha most a jobb változatod lenne itt ma este, akkor őt nagyon tudnám szeretni, nagyon képes lennék rá, de hát ma is csak ez jött, ez…” És ugye a másik verzió, hogy az egy másik ember, hogy a te jobb változatod egy másik ember, és azért erre nyitva hagyom magam. Na jó. (53:40)

(Na, hol tartok? Igen.) Utolsó mondat ehhez. Tudom, ezt is szoktam emlegetni nektek, de olyan szép, úgyis a spiritualitásra kérdeztetek rá. Hogy a katolikus házasságkötéskor a pap először a kapcsolatot áldja meg. Nem a házasfeleket áldja meg, hanem a kapcsolatot, és csak utána áldja meg a férfit meg a nőt. Ez gyönyörű, gyönyörű. Gondolom, ebben nagyon sok nem tudatos is van, egyszerűen csak így alakult, de ez nagyon szép. Amikor kimondja a férfi és a nő a legfontosabb mondatokat, hogy én hozzád megyek feleségül, s én elveszlek téged feleségül, akkor a pap fogja, és ugye fogják egymás kezét, és akkor megáldja a kapcsolatot. Ez gyönyörű, s csak utána a két felet. Háhá! Tehát elköteleződés a kapcsolat mellett, nem csak a másik ember mellett.

Mit jelent még: elköteleződés a társam és a kapcsolat mellett? Azt jelenti, hogy komolyan veszem magam. Tulajdonképpen ezt jelenti, hogy saját magamat komolyan veszem. Amikor az elköteleződés nem történik meg, abban sokszor van egy olyan kiskapu hagyás vagy nyitás, hogy: „De azért én szeretnék egy felelőtlen gyerek is lenni, és hogyha úgy adódik, én ott kislisszanok.” Vagyis nem veszem komolyan magam. Oké. (55:40)

2. Döntöttek egymás támogatása mellett

Döntés született egymás támogatása mellett, és kezd kialakulni, illetve ápolnak egy közös belső világot. Egy kedves ismerősöm azt mondta, férj és feleség, ültek velem szemben, s akkor azt mondja, hogy: „Hát az a mi legnagyobb problémánk, hogy nem működik jól a kommunikáció.” S akkor elkezdtünk arról beszélni, a kommunikáció, a kommunikációról. Hogy mi nem működik akkor? S akkor azt mondja a férfi, hogy „Az a baj, hogy a feleségem egy éves lemaradásban van. Vagyis hogy én megélem valahogy a kapcsolatunkat, ebből van egy belső világ, a belső világban itt vagyok én, itt van a feleségem, és akkor én gondolok és érzek valamit, és tartom valaminek a kapcsolatunkat. A feleségem pedig egy teljesen más kapcsolatot lát, ami körülbelül annak megfelelő, ahogyan én egy évvel ezelőtt láttam minket.” Nincs közös belső világ. Nem csak a külső világban fontos, hogy legyen közös világ, legyen nem t’om nappali, meg házas ágy, vagy hogy hívják azt. Nászágy? De hát… hogy hívják azt? Hitvesi! Hitvesi ágy, de jó, életemben nem mondtam ki ezt a szót. Hitvesi ágy. Hanem nagyon fontos, hogy belül legyen egy közös világ. A kommunikáció azért nem megy, mert nem tudnak egy közös térben, egy közös belső világban lenni. Azt külön ki kellene munkálni, azt a közös belső világot. (57:45)

Tehát döntöttek egymás támogatása mellett. Megint csak egy családterapeutát szeretnék idézni, aki azt mondja: „Amikor a párkapcsolatban az történik, hogy szép lassan már a szerelemnek ezek a sajátosan leírt jellegzetességei elmúlnak, és elkezdünk nagyon sok elvárást támasztani a társunk felé, azért, hogy a csecsemőkori igényeink és szükségleteink úgy elégüljenek ki, ahogy…” Ezt most már értjük. Azt mondja, hogy: „Hát ebből adódóan nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a házasságkötésben végül is a legritkább esetben kötnek az emberek azért házasságot, hogy egy másik emberről gondoskodjanak.” Ugye a legtöbb ember, mikor házasságot köt, akkor szeretné a saját jólétét biztosítani – fizikai, érzelmi, trallala, trallala. Nem véletlen tehát, hogy azt mondja a szakirodalom, egy külön döntést kell hoznunk amellett, hogy gondoskodóak leszünk, támogatjuk a társunkat. Most ennyi csak, hogy döntök a társam támogatása mellett. Egy csecsemő a bizalmát adja az édesanyja felé, sokkal többet nem, de az nagyon nagy dolog. A bizalmát, meg a létezését. Mikor eltelik 2-3-4 év, azt mondom: „Én még mindig bízom benned, én mindent, amit egy csecsemőnek adnia kell, én azt most is adom, de kezdek csalódni, most már kezdem úgy érezni, hiába bíztam benned. Elkezdek ordítani, toporzékolni, s azt gondolom, semmi mást nem kell betennem, csak a bizalmamat.” Na jó. Hmm. (60:00)

A foci olyan jó dolog. Nézünk focimeccseket, amióta vannak ezek a lavórok a házak tetején, azóta annyi focimeccset lehet nézni, amennyit csak akarunk. Hát annál gyönyörűbb dolgokat, mint ahogy valaki helyzetbe hozza a társát, nehezen tudok elképzelni. Egy egyéni szóló is nagyon szép, de amikor valaki anélkül passzol, hogy fölnézne, s úgy passzolja át a lasztit, és természetesen üresbe megy a labda. Hát nem a lábára, csak üresbe, hogy mire a labda odaér, odaér a csatár is – hát az valami gyönyörűség. Mit jelent, hogy döntök egymás támogatása mellett? Hogy folytonosan döntök amellett, hogy téged helyzetbe foglak hozni. Helyzetbe hozlak, mint középpályás a csatárt. Mint kapus a középpályást, jobb szélsőt, bal szélsőt. Na jó. (Azt mondja: 3. pont, ezt még gyorsan elmondom… nem is…) Mondok még ide egy gondolatot, mert ez időben nagyon ide… kicsit… na, összeszedem magam. (61:30)

Nagyon gyakran amikor megtörténik az elköteleződés, akkor egy sajátos folyamat veszi kezdetét – majd a folyamatot szeretném úgyis egyben leírni – amikor az elköteleződés megtörténik, nagyon sokakban a következő változás megy végbe. „Akkor ez most azt jelenti, hogy eddig én nagyon sokat tettem bele ebbe a kapcsolatba, most kérem a jutalmat. Udvaroltam, fáztam az esőben, epekedtem, lehetett úgy, ahogy te akartad, azt a lehetetlen filmet néztük meg, amihez neked volt kedved, oda mentünk nyaralni, amit te választottál. Most, hogy megházasodtunk, lezárjuk ezt az időszakot, és mostantól kezdve normális mederbe fognak menni a dolgok. Hát eddig volt, kényeztettelek, meg mi, tehát azt gondolom, hogy te is beláthatod, hogy ez örökké nem tarthat. Hát az, amit én eddig beletettem, ez nyilvánvaló, hogy az én erőimen messze túl volt.” Tehát hogy a házasságkötéssel akkor most végre normális mederben fognak menni a dolgok, vagyis (nyíl) most akkor kérem a jutalmat. Ezzel szemben döntök a támogatásod mellett. (63:10)

3. Létezik, kialakítjuk, megteremtjük egy családegységnek a tudatát

A párkapcsolatnak, családegységnek a tudatát. Mondom a példát, hogy az egységnek a tudata mennyire tudattalan szokott lenni. Annak a jelentősége mennyire elveszett a mi individualitást napfénybe helyező világunkban. Úgyis a spiritualitás előkerült. Rengetegszer hallottam azt, ahogyan azt mondják: „Minek szentmisére menni, otthon is tudok imádkozni. A szentmisére járásnak nagyon negatív következményei vannak, például: emberek köhögnek, emberek prüszkölnek, embereknek szaguk van, nincs hely, rossz a beszéd, nagyon rossz a beszéd, nagyon rossz és hosszú a beszéd.” Annak a világnak a szinte döbbenetes elvesztése, hogy mit jelent, hogy közösen vagyunk és csinálunk valamit. Hogy a spiritualitásban ennek a világnak az elvesztése döbbenetesen szembetűnő. „Én sokkal jobban tudok egyedül imádkozni.” Tagadta valaki? Hát amikor én elmegyek egy közösségbe imádkozni, akkor nyilvánvalóan számítok arra, hogy ott azt a fajta elmélyülést és csöndet nem fogom megkapni, amit otthon, ha egyedül vagyok, meg tudok teremteni magamnak. De hát nem is azért megyek. Az, hogy az imádságnak például egy közösségi világa van, és ez hogyan, hogyan ad valamit hozzá az életemhez, és én hogyan adok hozzá valamit, hát ennek a látása szinte, szinte elveszett a legtöbb ember számára. És akkor hetente hallom ezeket a mondatokat: „Teljesen fölösleges egy közösség, ott az ember csak dühös lesz, meg ideges lesz, meg…” Ez valaminek a hihetetlen elvesztése. (65:55)

A másik, reggel ott ül mondjuk 10 ember. Na jó, nálunk 25! Van egy egyszerű ima: „Gyónom a Mindenható Istennek, és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem. Imádkozzatok érettem testvéreim…” – ugye, ez a vége felé. És közben ahány néni ül a templomban, annyiféle ritmusban mondja. Elviselhetetlen. Azt szoktam ilyenkor gondolni, hogy egyszer megcsinálom, hogy azt mondom, hogy „Jó, ez most kinek-kinek a magánimádsága volt, egy közös térben zajlott a csengetés után. Nagyon tudjuk értékelni, és most pedig szentmisén vagyunk.” Ez például azt jelenti, hogy egymásra kellene hangolódnunk, nem azt, hogy ki tudja hangosabban a maga ritmusát fújni. És persze mindig van olyan néni, aki nem csak, hogy a maga ritmusát fújja, mert az még akkor hagyján lenne, tehát a kakofóniában is van valami varázslatos, de van olyan valaki, aki pedig valamiféle Istentől kapott küldetésének tartja azt, hogy egy kicsit előbb mondjon mindent, mint bárki más. És ezért ha a tömeg begyorsít, akkor ő is mindig. Mert őneki az a lényeg, hogy ő még akkor előbb mondja. (67:35)

Tehát például a közösségben végzett imának az egyik lényege, hogy egymásra hangolódunk. Tehát elfelejtem azt, hogy én ezt most lassabban mondanám, vagy gyorsabban, most én kiemelném ezt a szót, vagy nem. De nem, a ma világában mit szoktunk tenni? Azt mondjuk: „A Hiszekegyben van néhány szó, azt nem mondom.” Jól van, ez nagyon tisztességes, becsületes, rendben van, csináld nyugodtan, de hol érthető ez? Minél individuálisabbak vagyunk, annál kevésbé éneklünk, kivéve az operaénekesnek tartók, akik aztán meg nagyon nyomják. Például az imádságban amikor éneklünk, nem azért éneklünk, mert jó a hangunk, nem azért, mert a mise előtt beénekeltünk, és már most, most már most megy, nem azért, mert begyakoroltuk, és most akkor előadjuk, hanem közösen vesszük a levegőt. Éneklünk, egy közös valami van. A közös éneklésnek óriási spirituális jelentősége van. Nem véletlen, hogy kitalálták, -tuk, csináljuk. De most akkor az a pechem, hogy látlak titeket. Ugye, és látom, hogy…(?) Ugye közben éppen éneklünk, tehát a Dicsőség a magasságban Istennek énekeljük… Istennek biztos, hogy mindegy. Tehát ez nem ilyen kérdés. De veled mi van? Tehát hogy, hogy lesz ez így jó neked? Tehát most egy közös térben kifejezem, hogy éppen hogy érzem magam, hát gratulálok. Ez hogy fog téged gazdagítani, ez növelni? Az istenkapcsolatodra ez hogy…, hogy, hogy? Sz’al érted vagyok dühös, ha szabad ezt…, de nem, izgulok, meg oda vagyok már, hogy énekelj. Tehát ne érd… egyszerűen kezd el énekelni! Tehát ne gondolkozzál, énekelj! Ki van vetítve, kezdd el csinálni. Ilyen kis izék vannak, pöttyök vannak, följebb-lejjebb, vonalak között, azt valahogy próbáld nézni, hadd szóljon. Most úgy… ezt látleletének tartom annak, hogy ha már olyanok, akik most katolikus, keresztény hívőkre gondolok, akik elvileg ugye tudatosan közösség, és egyház, és az imádságunk maga a katasztrófa. Tényleg, a gyerekmisén csináltam már ilyet. „Az Úr legyen veletek! - … - Emeljük föl szívünket! - … - Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek! - …” Tavaly körülbelül ennyi választ hallottam. Akkor mondtam, hogy: „Nagyon örülök neki, hogy ilyen mély tisztelettel adóztok az imádságommal kapcsolatosan, hogy ezt meghallgattátok. Ez itt egy válaszolós ima. Tehát most mondom: Az Úr legyen veletek! És a te lelkeddel! Emeljük föl szívünket! Fölemeltük az Úrhoz! Na, akkor ezt most csináljuk meg még egyszer!” Ezt megcsináltam a fél 10-es misén. Hát most ezt… „Az Úr legyen veletek!” ő meg az autót tologatja. „Emeljük föl szívünket!” ugye akkor nyúl, leejtette… Hát, ezt… és tényleg, amikor a tömegben van ez a kakofónia, még hagyján, de mikor tíz ember nem tud egymásra hangolódni, kész vagyok tőle. Egyszerűen ki… látjátok, most is, hogy már, már régen már azt mondjátok, menjünk tovább, és én még mindig itt időzök. Nem tudok rátok hangolódni, ugye, csak fújom a magamét. (Mondjad? Van ilyen. Jaj, de… Szerencséd, hogy az együttérzés megnyilatkozásaként értelmezem ezt a mondatot, különben nem örülnék neki. Van ilyen. Hát… na jó.) (72:30)

El is fecsegtem az időt. Milyen érdekes, most eszembe jutott, mindjárt fogunk imádkozni, hogy itt nem szoktuk ezt csinálni. Ugye, hogy egyben szoktunk lenni. De érdekes! Édesek! Jól van. Jó. Akar-e valaki hirdetni? (72:54)