Kapcsolati tényezők (párkapcsolat) 2.

Döntöttek egymás támogatása mellett. Ugye, és itt a döntésen egy nagyon fontos hangsúly volt. Ugye, és ezt ütköztettem azzal a gondolattal, hogy sokszor látom, hogy fiatal férfi, fiatal nő az oltár előtt, tulajdonképpen egy ki nem mondott döntésben van, s a ki nem mondott döntés az valahogy így szól: „Döntöttem, hogy te leszel az, aki egy életen keresztül engem szeretni fogsz, és ezért felelősséget is vállalok. Úgyhogy Isten előtt is vállalom, föl is öltöztem hozzá szépen, esküt is teszek, hogy úgy döntöttem, te fogsz engem szeretni egy életen át hűségesen. Hát azt mondta erre egy kedves feleség, több mint 10 éve házas, azt mondta: „Feri, én pont így házasodtam meg.” S akkor, ez olyan érdekes, vannak olyan csoportok, amik nem t’om én, alakultak 5 éve, 8 éve, 10 éve, sokakat én eskettem, s tudjátok, most már egy ilyen refrénszerű dolog szokott lenni. Ebben a csoportban is én eskettem őket, úgy jöttünk össze, vagy úgy jöttek össze és már régóta együtt vannak, egy csoport, közösség, s akkor mikor mondom nekik ezt a mondatot, ez az édesanya, feleség azt mondja: „Feri, ezt miért nem mondtad a házasságkötés előtt? Hát ezt neked mondani kellett volna.” Mit gondoltok, miért nem mondtam? Ja, hogy nem kérdezték, jól van. Igen, ez egy ilyen családi minta, hogy „felelj, ha kérdeznek, kisfiam”, de egyébként meg ne beszélj. Igen, elhangzott a jó válasz – mert nem tudtam. Azért nem mondtam, mert akkor még nem tudtam. Ezt most tudom, ezt most láttam meg ilyen világosan, hogy igen, igen, ezért az a nagy kiállás, a nagy bátorság. Ugye, akkor aztán boldogan megy a lagzi. Ugye, és még nem tudják, hogy min táncolnak. Na jól van. Eszembe jut, valaki azt mondta: „Ez a Feri rettenetes, mindent a fonákjáról lát.” Hát dehogy is! Csak majdnem mindent. Jó, tehát: Döntöttek egymás támogatása mellett.
Erős családegység-tudat. Ide meg azt… emlékszem, itt a szentmiséről, meg az éneklésről beszéltem. Emlékszem, emlékszem, ez…, már otthon is emlékeztem rá. Jó, jó, oké. (18:00)

4. Részei vagyunk egymás életének

Itt kiemelkedő fontossága van ennek a szónak, ami éppen a családterápiás kutatások, satöbbinek az egyik gyümölcse, hogy az a kapcsolat nagyon erős és tartós alapra épül – most társkapcsolatról beszélek – amelyben a társak, házastársak, házasfelek barátai egymásnak. Hogy a tartósság nagyon egyértelmű összefüggésben van a barátsággal. Hogy milyen óriási dolog az, hogy mi barátai is vagyunk, vagy lehetünk egymásnak. És lehet, hogy éppen férfi-nő, férj-feleség, főleg mitt’omén apa-anya témában vannak nézeteltéréseink, de a barátságunk ettől fönnáll, vagy megmarad. Milyen nagy dolog az, amikor a barátságot is építem. Például azt mondom, hogy azért annyi energiát beleteszek ebbe a kapcsolatba, akkor is ha ilyen vagy olyan mélypont, nem t’om én mi, mint amennyit a barátommal megtennék. Vagy fölteszem ezt a kérdést: A barátommal ezt megtenném? Ugye, a feleségemmel simán. Ez egy nagyon fontos kutatási eredmény, tehát a tartósság és a barátság közti összefüggés. (Oké. Haladunk itt, kérem szépen.) (19:35)

5. Szülői szövetségben tudunk lenni egymással

(Akkor erről nem beszéltem még.) Szülői szövetségben lenni egymással. Ez azt is jelenti, mondom a fonákjáról… Amikor történik egy válás. A válás kapcsán megélheti a két fél úgy, hogy „Én már nem vagyok a férjed, én már nem vagyok a te feleséged, mi már nem vagyunk házastársak, de szülőtársak maradtunk.” Most így mondom, a legegyszerűbb hétköznapi szavakkal, nem a teológiai logikának a keretén belül beszélek most. A házastársi kapcsolat akkor ugye fölbomolhat, itt megszűnhet, most mondom, nem teológiai keretben beszélek, ugye elköltöztek, minden, új házasságok vannak. „Mi már nem vagyunk egymásnak házastársai.” De a szülőtársságot nem lehet megszüntetni. Mert ha tetszik, ha nem, a gyerek azt mondja: „Mindenképp te vagy az én anyám és apám.” A gyereknek nem áll szabadságában dönteni arról, hogy ki az apja és ki az anyja, minekünk, ha már gyerekünk van, többé már nem áll szabadságunkban dönteni arról, hogy szülőpár, vagy szülőtársak akarunk-e lenni, vagy nem. Nincs többé itt már szabadságunk. Ezt rettenetesen utáljuk hallani. Ugye, mert ma a szabadság…, és akkor valaki ezt megpiszkálja, akkor már minden csúnyát rá lehet fogni. De hát nem, itt nincsen szabadságunk, itt, ebben nincs szabadságunk. Szabadságunk abban van, hogy hogyan éljük meg azt a realitást, hogy mi mármost, amíg itt vagyunk ebben a világban, szülőtársak vagyunk és maradunk. Ez egy realitás, és szabadok vagyunk, hogy most utáljuk, vagy nem utáljuk, mi ezt így éljük meg vagy úgy. Ebben nagyon szabadok vagyunk, rengeteg szabadságunk van benne, de a döntésünknek már van egy következménye. Ezt azért hangsúlyozom ennyire, mert látom, hogy válások kapcsán, sokszor válás után sok-sok évvel egyszerűen, mint hogyha ennek az egyszerű realitásnak nem lennének birtokában sokan, hogy itt történt akkor egy fölbonthatatlan helyzet. Ha úgy is gondolom, hogy a házastársi kapcsolatot föl tudtam bontani, ha így is gondolom, a szülőtársi kapcsolat biztos, hogy nem bontható föl. Legföljebb azt nem élem meg, legföljebb azt nem úgy élem meg, hogy a gyerekünknek, vagy a gyerekeinknek az jó legyen. Legföljebb nem kommunikálunk, vagy haragba vagyunk, de ugye ez pontosan a tékozló fiú története, hogy a tékozló fiú gondolja azt, hogy lehet olyat csinálni, amitől ő már nem lesz apjának fia, hanem csak egy béres. Ugye, ez a tékozló fiúnak a tévedése, s ezért gyönyörű ez a történet, mert a tékozló fiú jön és azt mondja: „Nem, nem, én olyasmiket tettem, hogy a világ rendje ezáltal megváltozott. Eddig az apám voltál, de én eltékozoltam a vagyont, megettem egy kis disznóhúst is, ez a kettő együtt mármost azt jelenti, hogy én nem vagyok a te fiad.” És az apa tulajdonképpen ezt…, így szereti, úgy szereti, persze. De mi van a szeretete mögött? Egy realitás. Az apa azt mondja, ilyen nagyon egyszerűen: „Vártalak haza, fiam.” Hát ez az ütős ebben a történetben, hogy azt gondolja a fiú, hogy a tettével a létezés rendjét át lehet írni, azt meg nem lehet. És az apának ez a zsenialitása, ő egyszerűen tudja, hogy „apa-fia”. Ennyit tesz az apa, s ez bőven elég nagyon sok mindenhez. A gyerekeknek is egy válás után de nagy dolog az, hogyha van egy férfi meg egy nő, s mind a ketten azt mondják: „Mi szülőtársak vagyunk, és maradunk.” Hát ebből egy olyan világ tud akkor alakulni, amiben például a válás adta nehézségek valamennyire kezelhetővé, élhetővé válnak. (Annyi mindent szeretnék még mondani. Mondom a következőt. Ezért nem is állok itt meg sokáig.) (24:25)

6. Méltányosságra alapuló szülői feladatvállalás

Ez ma nagyon nehéz, nagyon, mert ma már ahhoz, hogy tartós, meghitt, megelégedett kapcsolatban tudjunk lenni, úgy tűnik nem elég az a régi minta, hogy a férfi mikor hazajön a munkából, azt mondja, hogy: „Anyukám, a gyerekek a te dolgod.” Úgy tűnik, hogy ez, ez nem nagyon működik már, tehát hogy a nők ezt már nem nagyon szeretik. Így, így, így. Tehát ez ma egy realitás, ez ugye egy mai valami, amiről beszélünk. Száz évvel ezelőtt öööö, kétszáz… Hogy így valamennyi méltányosság – direkt így mondom – méltányosságon alapuló szülői feladatvállalásra van szükség. Ez mit jelent? Közben pedig van egy másik véglet is, ez pedig az, hogy a férfi most ukk-mukk-fukk, legyen olyan, mint egy gondoskodó anya. Egy férfi nem tud anya lenni, egyszerűen nem tud. Nem tud, ez a létezés világa. Nem tud, apa tud lenni. És mert férfi, és mert apa, például a csecsemősírásnak a fekvenciájára az agya evolúciósan nem érzékeny. A következtetést levontátok?

Hát hányszor hallottam ezt, hogy…, ugye a kultúra most nagyon előreszaladt, a nők most azt nagyon-nagyon… Drága nők, ó, hogy nagyon várjátok, hogy a pasik egyszerre legyenek a munkahelyen Darth Vader, vagy nem t’om mi, Obi van Kenobi, „talicskával a pénzt”, de mikor átlépik a mit t’om én mi, a családi ház küszöbét, akkor meg átváltozzalak nem t’om én, jóságos macivá, és a… Megvan a férfipárja is, persze. Ugye ez az irreális elvárások világa. Emlékeztek, ami honnan jön? Szerelem, személyiségfejlődés megismétlése, Egyetlen személytől megkapjuk, ahogy a csecsemő megkapja az édesanyjától az összes szükségletére való választ, s akkor ebből adódóan beindulnak ezek a dinamikák, amik a személyiségfejlődésünk elejéből jönnek, és utána ezeket már később elvárás formájában tesszük rá a társunkra. Érthető, hogy miért van így, nagyon érthető, hogy miért vagyunk tele irreális elvárásokkal. Ez például az, ugye, de van egy alaptapasztalatunk az életről, hogy valaki, akivel úgy indult az élet, jó esetben, mint az anya és a csecsemő között, és azt mondta az anya: szeretlek, és ez azt jelentette, hogy minden szükségletedet én egy személyben ki tudom elégíteni. Tí-da-da-da-da-da-da. És amikor szerelmes leszek, és visszacsúszok a személyiségfejlődés… és közben jön a biokémiai állapot, s a tudattalanok szépen összesimulnak. Azok is, tényleg, azok is, mmm… Nem csak a nyálkahártyák találkoznak oly bensőségesen, hanem a tudattalanok is m-hmm-mm. Ugye, és mikor ez kezd lecsengeni, akkor már csak marad a fájdalom, a hh-hááaaa, és továbbra is egy embernek muszáj, hogy ő megadjon mindent, mert én emlékszem rá, hogy volt ilyen valamikor. Emlékszem rá, emlékszem, emlékszem rá! Nem is megyünk vissza a csecsemőkorig, hanem hát a szerelemnek az élményeit hordozzuk magunkban hihetetlen erővel, és hát, „De hát tudta csinálni! Két éve még tudta, tudta!!! Nem, hát dobostortát hozott a munkahelyemre, odajött és hozott dobostortát! Dobosat hozott, mert az a kedvencem, és most nem hoz, egy rohadt mignon-t nem hoz.” És itt aztán keresztül-kasul a dinamikák áramlása megy. „Akkor ez biztos már nem is szeret, de én akkor már nem is vagyok neki fontos, tgzgzgz-ggrrzz.” Ugye, és mint amikor tudjátok, a lefolyó így lü-blü-blüü…, de hogy jutottam ide? (29:20)

(Miről beszélek? Help! És tényleg, valamit nagyon akartam ezzel érzékeltetni, valamit… Hogy? Az irreális elvárások. Jaj, úgy van, úgy van! Te vagy a cupp! Jó. Úgy van.) Akartam mondani a párját is ugye, nehogy most a nők mennek haza, s azt mondják: „Ez milyen egy szemét, egy pasi ez is itt, kihasználta ezt a helyzetét, hogy őnála van a mikrofon és bennünket alázott. Hát a pasi változata is ugyanez. Hát mi pasik meg ugyanígy visszük ezt a dinamikát, ugye, most a csecsemőkor, személyiségfejlődés, biokémia, szerelem, satöbbi, és akkor visszük, és azt mondjuk: „Ha a nő azt mondta nekem, hogy szeretlek, akkor legyen gondoskodó anyamaci.” Hát ezt minden férfi nagyon szereti. Hát… na jól van. Hát persze, hogy szereti a férfi. Volt egyszer… Kérdezte a terapeuta a házasfeleket: „Mondjatok egy-két dolgot, mi lenne az, amit már nagyon régóta vártok és úgy él bennetek, ez annyira jó lenne nektek, és nem kapjátok meg? Milyen jó lenne, megpróbálhatnátok megadni egymásnak.” Hát a férfinek mi volt az első gondolata? „Én azt szeretném, hogy amikor nézem a meccset, akkor te állj mögém, s negyedóráig gyúrd meg a vállamat.” Hát világos. Igen ám, de hogy közben pedig, tehát megvan ez a „Legyél anyamedve és gondoskodj a gyerekekről…” ugye, és ahogy férfiak sokszor ezt egy teljesen megragadhatatlan módon szokták mondani, hogy „Hát teneked kell az otthon melegét…” Ez egy nagyon nehéz dolog ugye, és a nők: „Jó, persze, majd igen, lesz…” De amikor föltekeri a termosztátot, ugye a férfi rögtön sípolni kezd. „Én keresem azt a sok pénzt, és már 23 fok van, ez nem igaz, vegyél föl egy pulóvert! – De hát te mondtad, otthon melege. – De ezt nem, ez ha pénzbe kerül, akkor nem!” Tehát ugye bennünk meg ez így áll össze, hogy kellene nekünk egy ilyen anyamedve. Azért is jutott eszembe az anyamedve. Egyszer végeztem egy (Ú, de nagyot sóhajtottál! Ki volt az? Te voltál az! Az anyamedvénél, ugye?)

Onnan jutott eszembe, hogy egyszer végeztem egy irányított meditációt, és a meditációnak az volt a célja, hogy itt belül meg tudjam találni a biztonságos helyet. Annak nagyon nagy jelentősége van, hogyha él bennem egy nagyon világos kép, hogy itt belül hogyan tudom leírni azt a biztonságos helyet, ahova én, miközben kint nem tudom én, egy előadóterem tele van, s elvárások feszülnek nekem, hogy nekem legyen egy biztonságos helyem, ahova én vissza tudok húzódni. S akkor ebben a meditációban – ezt nagyon őrzöm, mert ez egy nagy kincs – például volt két segítő állatom. Biztonságos hely. Úgy teljesen, ahogy most beszélek róla, itt belül persze már látom is. Nagyon jó volt, kicsit ott is vagyok. Vissza tudok térni ehhez a biztonságos helyhez, az érzelmileg nehéz helyzetekben, vagy stresszben, vagy akármi, vissza tudok oda térni, ez nagyon megerősítő. Volt két segítő állat velem, az egyik volt az anyamedve. Ugye, nyilván innen jutott eszembe. Anyamedve! S én… az anyamedve ült, a kandallóban lobog a tűz, ez az én képem, s az anyamedve nem kiterítve van, (Hát végül is, vegetáriánus vagyok. Biztos hely, ott meg egy döglött mackó. Hát ne is már.) tehát ott van az anyamedve, s ahogy lobog a tűz, én beülök az anyamedvének az ölébe, a nagy mancsával átölel. S nézek ki az ablakon, és ott szárnyal a sas. (De nehéz veletek, de nehéz! Látjátok, kell nekem ez az anyamedve. Na szóval.)

Tehát hogy milyen óriási jelentősége van annak, hogy itt belül meg tudom találni ezt a biztos helyet, és hogy innen jutott eszembe az anyamedve, hogy persze, hogy mi férfiak… Megint, csak most a sort nem mondom el, csecsemő, regresszió, biokémia, szerelem, elvárások, most már nem mondom ezt mindig végig, hogy közben pedig ugye mi az irreális elvárásunk? Hogy miközben egész nap az összes gyerek szépen van, rendben van, a tűzhely, a nem t’om én, mindenféle melegek mindenhol vannak, és még pénzbe se kerül, mert úgy azt te sugárzod. Nem, hát ez a minimum, hát így, így képzeljük el, és hogy aztán este pedig történik a csodás átváltozás. Nem? Hát egyszer csak anyaszag elmegy, úgy van, konyha-fíling megszűnik, és a hálószoba ajtaján…, s a férfi csak fekszik, és azt mondja: „Vetkőzz!” Persze! Most nyilván, tehát megvan, megvan a párja, ahogyan hordozzuk magunkban ezeket a, hogy egy személyben minden megvan, egy személy majd mindent megad, és majd ő…, és az én szükségletem…, és ő válaszol… (35:50)

Jaj, de nem szép az élet azért? Énszerintem nagyon szép, mert szoktam, ez úgy megy bennem, próbálok átülni oda, és hallgatni, hogy… Néha olyan benyomásom támad, miután mondjátok nekem, különben nem érteném, vagy nem fognám föl, de ha már szóltok, akkor értem. Nem is az, hogy értem, mert akkor már, akkor már fölfogom, hogy „Azért Feri, te olyan lehangoló is tudsz lenni.” Elgondolkodtam, hogy miből is jöhet ez. Például mi kell ahhoz, hogy el tudjunk menni otthonról, hogy egyáltalán kedvünk legyen, mondjuk főleg, ha volt egy családi világunk, hogy onnan lelépni, és akkor megházasodni, és elkezdeni nulláról, semmiről… Hát azért az ideálok kellenek hozzá. Hát egy serdülőnek kellenek az ideálok. Egy ifjú embernek kellenek az eszmények. Ez pont egybevág a szerelem világával is. Tehát azt gondolom egyébként, hogy az, hogy vannak ideáljaink, és eszményeink, és egyáltalán hogy a szerelemben tudjuk idealizálni a másikat, ez nagyon hasznos dolog, nagyon hasznos. Kell hozzá, csak van egy pont, ahol egyszerűen a fejlődésnek az akadálya lesz. Ezért mondtam, hogy a menedékeink előbb-utóbb börtönné válnak. Az egy gyönyörű menedékünk tud lenni, hogy fantáziálok arról, hogy talán van egy jobb kiadásod. Hogy ez nem annyira tetszik nekem, de hát én simán el tudom képzelni, hogy te egy minőséggel jobb legyél. Ugye, nekem nem esik nehezemre, csak azt nem értem, miért nem csinálod már? Hát miért, mennyibe állna neked? Tehát hogy van egy pont, ahol ilyen értelemben az ideáloknak, az eszményeknek az idealizálásnak és az eszményítésnek az ideje lejár, mert már az ott akadállyá válik, és már nem segíti az életet. És az életünkben gyakran van ilyen, hogy valami, ami addig segítette az életet, ahogy megy, megy az élet, egyszer csak már kezd akadály lenni. És akkor milyen óriási jelentősége van ennek, emlékeztek, anyához, apához, testvérhez, önmagamhoz oda el, hogy nem csak valamit hozunk, mindig egy-egy életszakaszból valamit el is kell engedni. Nem tudunk átlépni a következő szakaszba, ha nem engedünk el valamit. Tudom, ez szokott – hát legalábbis ahogy fantáziáltam ezen – egy ilyen fájdalmat okozni, hogy például ezekről beszélek, akkor ez ú, el-elvesz tőlünk valamit, hogy sokak… egészen odáig is mentem ebben a szerepcserében, hogy megpróbáltam átélni, hogy mi történhet, hogy olyan lehet talán még akár, mint hogyha a reményt akarnám elvenni. Hogy eddig legalább hevített bennünket az, hogy még azért ez lehet „olyan”, s akkor jön valaki, aki azt mondja: „Nem lesz olyan.” Ugye, hát menjen a csudába, hát ezt én nem hallgatom! Ó. Én meg épp fordítva gondolom, hogy éppen hogy nem, nem a reménynek a szétmorzsolása történik ilyenkor, hanem… és ezért emlékszem, volt már többször, mikor azt mondtam, hogy ez most 28 éven felülieknek szól. És tényleg így gondolom, tehát ezért ide ne jöjjön egy 17 éves srác. Nem, hát egy 17 éves embernek teljesen mást kell mondani, teljesen. Nem. (39:40)

Mária Rádió kedves ifjú hallgatói! Ti ketten! Most nektek mondom. Ha ti 17 évesek vagytok, kapcsoljátok ki! Tomboljatok, legyetek szerelmesek, őrüljetek meg egymásért, idealizáljátok egymást! Nektek ez az üzenetem. De erre meg nincs szükségetek, hogy mondjam, mert úgyis csináljátok. Szerbusztok! Na jól van, most magunk maradtunk, tehát akkor tudjuk folytatni. (40:20)

(Mennyi az idő? Te jó ég! 9 van még csak? Hát már annyi mindent beletettem ebbe az estébe, hát mit akartok még? Kiszeditek a szuszt belőlem. Na, tehát… oké.)

7. Családi szerepek

Jól differenciáltak, de rugalmasak. A családi szerepek, amelyek jól differenciáltak, de rugalmasak. Valami egyre inkább kikristályosodó szereposztásra szokott szükség lenni egy tartós, hosszú távú, meghittség felé menő, megelégedett kapcsolatban. Valamiféle szereposztás, és közben pedig ennek a rugalmassága. Egy modellt szeretnék nektek mondani. Egyszerűen csak – nem azért, hogy így kell csinálni, csak hogy tudjátok, hogy lehet így is csinálni. Ugye, hogy azon túl, hogy beszélnek arról, hogy demokratikus szerkezetű család, s akkor megy esténként a nagy kupaktanács, és akkor hogy legyen, és mindenki beleszól, és a kicsit is megkérdezik. Most ő…, persze nem úgy lesz, de mindegy, megkérdezik. És aztán a hagyományos típusú családmodell: apa, a férfi a család vezetője, vagy feje, és akkor tük-tük-tük-tük… de közben az a dolga, hogy szeresse úgy a családtagokat, mint saját magát. Mellékmondat: ugye nem uralkodásra kapott megbízatást, hanem szolgálatra. És ugye hát, van, ahol a nő hordja a gatyát. (41:55)

De most nem ebben a mintázatban akarok erről gondolkodni, hanem arról, hogy sokszor akármelyikben is vagyunk, ahogy a kapcsolat megy előre, nem egyszer úgy tűnik, hogy az egy elég jól járható út, hogy szakértői területek vannak. Hogy a nő lehet a konyhában főnök, és a férfi igazodik akkor is, ha ő is tud pörköltöt csinálni. De most a felesége megkérte, hogy vágja föl ilyen kockákra a húst, akkor nem muszáj elmondani, hogy az lehetne kisebb vagy nagyobb, nem, ezt nem, egyszerűen nem muszáj szóvá tenni. És egy másik területen pedig a férfi szakértői területe lehet például a mosogatás. Most ez egyébként nem véletlen, hogy eszembe jutott, mert sosem felejtem el, ahogy egy házaspár egyszer jött hozzám, sok-sok évvel ezelőtt, és a téma a mosogatásnak a technikája volt. Rettenetesen, abban, mintegy lakmuszpapíron ott tombolt a konfliktus maga. A férfi azt mondta: „Mosogatni úgy kell – de még akkor nem volt mosogatógép, ugye úgy is lehet – az ember elmossa, utána pedig szépen beállítgatja, az lecsöpög, s amikor lecsöpögött, akkor behelyezi a szekrénybe.” A feleség azt mondta: „Ezt a hülyeséget honnan veszed? Azért van a törlőkendő, hogy amikor elmostuk, kicsit lerázzuk, és eltöröljük.” És ebben a konfliktusban az egész életük benne feszült. Az ily helyzeteknek az egyik megoldási lehetősége, hogy olyan értelemben is van egy egyenlőség köztünk, feladat- és munkamegosztás, és szerepmegosztás, hogy lehetségessé válnak a szakértői területek, és az egyikben én igazodok, miközben lehet, hogy nekem igazam van, és a húst tényleg 2,5 centiszer 2,5 centire érdemes, mert az pont úgy, akkor zsugorodik, kiadja, izé, belül, közé… de végül is hogyha 2 centiszer 2 centi, úgy is ehető. Meg akkor a kapcsolat is fogyasztható lesz. Különben nagyon fogyasztható a pörkölt, és fogyaszthatatlan a házasság. Na, oké. (45:00)

A meghittségnek volt a kutatások szerint egy olyan ismérve, hogy a meghitt kapcsolatnak – mondhatnám így – az egyik következménye, vagy inkább ismérve az, hogy képesek vagyunk a szerepeket a helyzethez alkalmazkodóan is rugalmasan kezelni. Ennek akkor van például nagy jelentősége, amikor az egyik fél valami miatt gyöngévé válik. Bármi miatt lehet ő gyönge, mondjuk megbetegszik. Az asszony megbetegszik, és hiába ő a konyhafőnök, de betegen fekszik. Most a férfi mondhatja: „Ott te vagy a főnök. Semmi közöm a konyhához, ezt így beszéltük meg 8 évvel ezelőtt, le is írtuk. Tehát nem, nem, nincs kisbetűs, hogy betegség esetén a férfi átveszi a feladatokat, nem, ilyen nem volt. Te vagy a főnök, tessék. Vasárnap én még 2,5 centire vágtam a húst, most akkor tessék, akkor…” Hát hogy ezt nevezem rugalmasságnak, hogy képesek – ahol meghitt kapcsolat van – sokszor megbeszélés nélkül is képesek vagyunk érzékelni, például egy esti beszélgetés során, hogy kinek az energiaállapota nagyobb, és kié kisebb. És lehet, hogy egyébként úgy szoktuk, hogy a felség mondja, mondja, mondja, a férfi hallgatja, de most a férfi föl van dúlva, a feleség azt tudja mondani, hogy „Igen, nekem még mondjuk 3000 karaktert kellene kommunikálnom este, mert én még hiányban vagyok, de most én befogom a számat, mert látom, hogy valami nagyon-nagyon megy benne. Most akkor ő mondja, és ő mondja, és akkor se dől össze a világ, ha én a magamét ma nem mondom. Ma lehet akkor ő a középpontban.” (47:00)

A jól működő családoknak volt egy másik ismérve – most akkor hozom ezt a szálat – ez pedig az, hogy egy jól működő… (Mókás.) Egy jól működő családban képesek vagyunk arra, hogy a családnak bármelyik tagja lehessen a középpontban és bármelyik tagja tudjon kint is lenni. Tudunk a középpontban is állni, és tudunk kint is lenni. Ezért meg tudjuk ünnepelni a születésnapokat és akkor ő ott áll középen, és ő kap egy kitüntetett figyelmet. „Nem, nem, engem ne ünnepeljetek, nem…” Tudjátok, az micsoda… A családi rendszer…, hogy milyen családot romboló tud lenni, mikor a férj meg a gyerekek úgy összefognak, pedig nem is könnyű nekik, és úgy megbeszélik, hogy „Na, anyátoknak egy szép meglepetést, valamit, szülinapra. Na, találjunk ki valamit!” És akkor kedvesen odamegy a nem tudom én, a nagylány, vagy a nagyfiú, vagy valaki, mindegy, hogy „Anya, anya!” s akkor az anya egy ilyen mély sóhajtással azt mondja: „Jaj, drágáim! Nem kérek én semmit, csak tudjátok, hogyha be lenne vetve az ágyatok, legalább egy hétig, nekem az lenne az ajándék.” Hát most rendben van, de a jól működő családhoz hozzá tud az tartozni, hogy bárki, igen, oda tud állni a középpontba, lehet őt ünnepelni, lehet érte dolgozni. Nagyon szép az a kifejezés, és reális is, hogy „Egy mindenkiért, mindenki egyért.” Az jó, a család működéséhez egy elég jó minta. Nem azt mondom, hogy így kell, csak hogy ez is egy elég jó minta. Hogy képesek vagyunk így működni. (49:00)

Ugye ezért például, hogyha van egy nagyon nárcisztikus személy a családban, egy nárcisztikus személlyel nehéz ezt megvalósítani, mert ő mindig a középpontban akar lenni. Az nehéz. Minél nárcisztikusabb valaki, annál nehezebb vele ebben a családi kapcsolatrendszerben jól lenni. Nagyon fontos lenne, hogy rá tudjon arra látni. (Ez… ó, jól van.) (49:35)

8. Nyílt és világos kommunikáció

Lásd: zsiráf. Akkor itt mindent tudunk, most szeretném akkor ezt a témát elmélyíteni. Most nézzünk akkor egy mélységet, valami összefüggést. Képzeljünk el egy karácsonyi jelenetet. Valódi, ez egy terápiás ülésnek a leírásából származik, családterápián mondja el a férj és a feleség ezt a történetet. Ott van a Karácsony, és mit csinál a férfi? A férfi éppen, 24-e reggel, a karácsonyfát díszíti. A feleség pedig gyorsan még pucol, gyorsan még ezt csinál, gyorsan még azt, és közben próbálja megszólítani a férfit, és azt mondja: „De még ezt is csináld meg, légy szíves, és akkor azt is csináld meg…” és a férfi meg nem válaszol. A feleség egyre feszültebbé válik, egyre dühösebbé, és végül akkor fölcsattan, hogy: „Hát nem hallod, amit mondok?!” A férfi meg, 24-én reggel, bár már áll a karácsonyfa, fogja magát, és az utolsó díszt már nem rakja föl, hanem puff, lemegy a garázsba. Ez egy klasszikus jelenet, a férfi csinál valamit, a nő mondja, és próbálja vele a kapcsolatot fölvenni, és a férfi nem reagál, a nő egyre dühösebb, és akkor rászól, és a férfi puff, és… A nő utánament a garázsba, és iszonyatosan dühös volt, és azt mondta: „Ez nem lehet igaz, hogy még Karácsonykor is ezt csinálod!” A férfi pedig tovább hallgat, amitől zzzzzsss… Tehát a fűtést ki lehet kapcsolni nyugodtan, mert zzzssss…, alulról most zzzsss… és végül persze bepöccen és akkor bemond egy mondatot. „Veled nem lehet élni.” Ugye, megalapozták a bejglit. Nem csoda, hogy ez az egyébként Magyarországon szokásos történet, már ahol van garázs, de a többi az általában stimmel, csak a garázs egy gyönge pont. Mi történt? Most ha kívülről nézzük, akkor azt mondjuk, hogy hát igen, itt a kommunikációval volt valami probléma. Kétség kívül a feleség próbálta fölvenni a kommunikáció fonalát, a férfi nem értjük, hogy miért nem reagált, értjük, a nő nagyon bedurrant, de ugye nem tetszik nekünk, amilyen stílusban mondta ezt. Ugye a férfi nem tudta kezelni ezt a kirobbanó indulatot, akkor kilépett, akkor tudjuk, ugye most már az elméleteket jól tudjuk, hogy a férfiak szeretnek kilépni ezekből a helyzetekből, féltik az egészségüket. Tényleg így van, hát harci állapotba kerül a szervezetünk. Ez, hát az evolúció nem arra talált ki bennünket, de tényleg. Az evolúció nem arra találta ki a férfit, hogy családterapeuta legyen, egyszerűen nem, tehát nem, egy ilyen evolúciós program kevésbé határozta meg a törzsfejlődést. Nem, nem ez az evolúció iránya, úgy tűnik, hogy férfiak családterapeuták legyenek. Nem, tehát ezért a férfi azt mondta: „Jó, most még három mondat… ha még ezt hallgatom, mert benn maradok ebben a harci helyzetben, akkor a hormonszintem úgy megváltozik, még 3 óra múlva is krrggttss… A feleségem már halálosan nyugodtan fogja énekelni a Mennyből az angyalt, tőlem meg, ha vért vennének, szép adatok jönnének ki.” A férfi a maga módján szintén a Karácsonyt próbálja megúszni, megtartani, meg… ő inkább…, legalább egy biztos dolog van, a fa.

Tehát nyilvánvaló, rengeteg észrevételünk lehet a feleségről és a férfiről, és akkor nekiállhatunk elmondani a feleségnek, hogy ezt ne így, és úgy, és akkor a férfinak is, hogy ne így, ne úgy, reagálj már rá, hát látod, és fogadd el, hogy feszült volt. Most ne így mondd, hanem úgy mondd, per…, jól van. De mi történt? Most úgy azon túl, hogy rögtön tudtuk, hogy mit kéne nekik csinálni, mi történt? Ahogy elkezdünk beszélgetni, ahogy a feleség ahogy mondja ezt, hogy „Te sose hallgatsz meg, amikor valami fontosat mondok, hogy mindig azt csinálod, hogy ilyenkor lelépsz és lemész a rohadt garázsba…” Amikor halljuk ezeket a mondatokat, akkor tudhatjuk, hogy amikor a feleség elkezdi azt mondani, hogy „Te sose figyelsz rám, hogy mindig azt csinálod, hogy amikor valamit meg kéne beszélni, vagy amikor…, akkor te lelépsz.” hogy tulajdonképpen a feleség már nincs ott. Illetve azt is mondhatjuk, hogy nagyon is ott van, csak nem tudjuk, hogy hány éves. Mert nem 43, az biztos. Hát a személyiében az van, hogy született… és akkor 43 éves, de aki ott próbál kommunikálni, ő már nem 43 éves. Mert amikor elkezdjük mondani, amikor már így ösztönösen az érzések, az indulatok, a minden megy, s így szakadnak föl belőlünk ezek, hogy „Te sose figyelsz rám! Nem igaz, hogy mindig ezt csinálod velem!” akkor nem egyszerűen csak dühös vagyok, vagy csalódott, kiábrándult, vagy a többi, hanem már tik-tik-tik-tik, regresszióban vagyok. Mert a mindig, meg a soha, ezek tulajdonképpen a gyereknek az időfölfogását tükrözik. Egy gyerek még nem látja az időt, nem tudja. Őneki mindig van, meg soha. Egy gyerek az nagyon a jelenben van, ezért is nehéz neki késleltetni, azt úgy kell megtanulni. Hát amikor valaki elkezdi, és ezt egy ilyen mély átéléssel mondja, ő tényleg úgy éli meg, hogy soha, és tényleg úgy éli meg, hogy mindig. Az egy szubjektív élménye neki valamiről, de ez nagyon jól párhuzamba hozható egy gyereknek a világ- és helyzetlátásával, ahogy ő visszacsúszik, és már a rémület, és a félelem. Na de mitől csúszik ő vissza? S akkor a feleség elmondja, de ráadásul ez nem is tudatos, s itt nyilván ezért mondom el, hogy kommunikáció. De hát akkor mélyítsük el a témát. A feleség még sosem gondolkodott el azon, hogy tulajdonképpen miért ismétlődnek meg ezek a helyzetek. Miért történik ez újból és újból? Hogy ő mondani akarja, a férfi nem válaszol, akkor egyre dühösebb lesz, a férfi még kevésbé válaszol, ő fölcsattan, a férfi kimegy. Hogy van ő ebben benne? S akkor kiderül, hogy a feleség, amikor kicsi lány volt, akkor egy olyan családból érkezik és származik, ahol az apa egy kiszámíthatatlan valaki volt, de ráadásul elég agresszív volt és indulatos. És hát ráadásul, olyan klasszikus férfi módján, nem volt a kommunikáció az erőssége, és amikor úgy váratlanul belobbant a feje, akkor csihi-puhi, adott a gyerekeknek. Ezért a nő hoz egy mély élményt abból, hogy amikor a férfi hallgat, az veszélyes. Az veszélyes, mert nem lehet tudni, hogy mi megy benne. De ha még csak ez lenne, hogy veszélyes, és nem lehet tudni, hogy mi megy benne. Azért nagyon veszélyes, mert az lehet ennek a helyzetnek a vége, hogy bántani fog. Mert ez az alapmintám otthon, hogy a férfi az a valaki, akit nem lehet, hiába mondjuk, nincs visszajelzés, nincs visszajelzés, hallgatás van, és a hallhatásból egyszer csak agresszió jön. A feleség tehát egy zsigeri félelmet él át, miközben december 24-én csiripelnek a madarak, a férfi éppen gyanútlanul egy egyenleten gondolkodik, miközben rakosgatja föl a karácsonyi figurákat, és a feleség valami teljesen máshol van. És amikor már feszült, és a haragját fejezi ki – ugye a harag mögött félelem, indulat, agresszió mögött ki nem elégített szükséglet, ugye ismerjük már ezeket – hogy ez hozza a dinamikát. Akkor megkérdezi a terapeuta, hát a férfinek is megvan a hozzáadott része, nyilván. Ő meg egy olyan családból származik, és akkor most mondhatnánk ide is egy történetet, de most akkor hagyjuk, most nézzük csak ezt a szálat. A terapeuta megkérdezi: „Most vissza tud-e emlékezni olyasmire, hogy végül is maguk között, mint férj és feleség, egyszer azt történt, hogy maga mondta, a férfi nem válaszolt, maga megint mondta…, és végül aztán akkor a férfi megütötte magát.” Azt mondja a feleség: „Nem, ilyen sose történt meg, ez sosem történt meg.” S a terapeuta kérdezi, hogy: „De maga továbbra is akkor ettől fél. – Igen, én ettől félek.” S a férfi mondja: „De hát én soha se bántottalak még téged, de hát nem is akarok. Tudod, én azért megyek ilyenkor el, mert persze, hogy elkezdek dühös lenni, hát én úgy élem meg, hogy te engem szekálsz, és elmegyek éppen azért, mert nem akarlak bántani. Nem ellened megyek el, hanem éppen azért megyek el, hogy ne, ne, ne, inkább elmegyek, az a legjobb, ha elmegyek.” (60:00)

A kommunikációt itt már régen nem pusztán csak az határozta meg, hogy most képesek vagyunk-e én-üzeneteket mondani, ugye becsúsztunk valami nagyon sajátos helyzetbe. A párkapcsolatban, társkapcsolat, családi kapcsolatrendszer, kikerülhetetlenül történik ez meg. Kikerülhetetlenül, folyton-folyvást csúszunk bele a még föl nem tárt, át nem dolgozott, kézbe nem vett, föl nem dolgozott eredeti származási családi történeteinkbe, és azoknak a dinamikájába. Folyton-folyvást azokba csúszunk bele. Nem vagyunk 43 évesek, se 33 évesek, se 23 évesek, 7 évesek vagyunk, 5 évesek, 12, és annak megfelelően is látunk. (60:50)

Akkor itt mondanék még egy – ó, most veszem el a reményt, figyeljetek, most, most jön a genyózás. Úgyhogy kérlek benneteket, hagyok néhány percet, találjátok meg a biztos helyet, térjetek oda, a saját anyamedvéteket találjátok meg. Nekem van medvém, hát nektek legyen az, amit szeretnétek, nyugodtan, skorpiók, kígyók jöhetnek, ki tudja, hogy kinek mi. Olyan hihetetlen mélyen belénk tud ivódni a családtörténetünknek sok dinamikája, a félelmekkel együtt, az igényekkel együtt, és mindennel együtt, hogy amikor tudattalanul társat választunk magunknak, akkor a kutatások szerint – erről beszéltünk már – nagyon keressük a hasonlót. Ugye erről sok szó esett? Keressük a hasonlót, aki hasonlít hozzánk, a családi szerepeket, a családi élményeket, átéléseket illetően. Igen ám, de a kutatások egy eléggé megdöbbentő dologra mutattak rá. Ez pedig az, hogy nyilván, ebben a hasonlóságban olyan valakit is keresünk, aki a gyerekkorunktól kezdve a számunkra fontos személyeknek az alapvető adottságait, személyiségvonásait, magatartásformáit tudja képviselni. Akinél – ugye emlékeztek erre – tudjuk ott folytatni, ahol a származási családból abbahagytuk. Ugye, erről esett sok szó. Most ha összevesszük ezeket a tudattalan motívumokat, akkor mi jön itt ki? Hogy már tudattalanul, de eleve olyan valakit választottunk, aki – első szint – olyan valaki, aki alapszinten nagyon is tudja ugyanazokat a működésmódokat, amelyeket mi a származási családból láttunk. A nő az apjától, a férfi az anyjától nagyon is tudja ezeket a működésmódokat. Hát az az ismerős. Sajátos módon gyógyulni is akarunk. Emlékeztek, ez is egy fontos motívum. Akkor tudunk gyógyulni, hogyha azokat a tapasztalatokat, azokat az élményeket, amiket a származási családból hozunk, valamiképpen meg lehet ismételni már az új családban, de lehetőség van a korrekcióra, valahogy azt másképpen most megcsinálni. Itt is erről volt szó, tulajdonképpen éveken keresztül a helyzetet úgy is láthatjuk, hogy egy óriási lehetőség, hogy végre, itt ebben a helyzetben, Karácsonykor, valami másképpen tudjon lefutni és megtörténni, mint ahogyan azt a feleség a maga származási családjából történetként, élményként, élettapasztalatként hoz. Ez oké eddig, ugye? Ezért, és most jön a fájdalmas része ennek az első szintnek, ezért aztán kiderült az, hogy a társválasztás tudattalan motívumai – mikor ezt most már így egybevettük a négyet, és majd még hozzáteszek valamit, de majd legközelebb – ráadásul szinte, úgy tűnik, a választásban fontosabbnak bizonyult, hogy a társunk, a származási családból jövő tapasztalataink negatív részét képviselni tudja, mint a pozitívot. Tehát tudattalanul is olyat választunk, aki azt meg tudja jeleníteni és képviseli, azt, nem csak a pozitívot, ráadásul a negatívat is. S ugye itt a gyomros rész (Jó étvágyat majd a vacsihoz.), hogy olyat választunk tudattalanul, akiben a negatív dolgok is benne vannak, hogy tudjunk gyógyulni, hogy tudjuk folytatni, mert az ismerős, mert az… mert az. De ez még csak az első szint. (65:25)

Mert mondhatnátok azt: „De Feri, te itt hoztál egy karácsonyi történetet! Há-á! Visszaemlékszünk rá. Azt mondtad, hogy a férfi sosem bántotta a feleséget. Akkor ő nem volt olyan, ő nem hordozta azt.” De mi történt? Az történik ugyanis, hogy olyan mélyen és hallatlan erővel sül belénk annak a tapasztalata, amit a származási családból hozunk, hogyha a társunk azt nem is képviselné, mert azért azt mondtuk, alkoholista ne legyen, kiprovokáljuk. Tudattalanul, a magatartásunkkal valamiképpen megpróbáljuk elérni, hogy mégiscsak létrejöjjön a számunkra ismerős helyzet. Tehát még ha nem is lőnénk ki pont azt a valakit, aki pont úgy tud bennünket bántani, mint ahogy azt megszoktuk, addig ügyeskedünk, fondorkodunk, míg tényleg megcsal, míg tényleg ordít rám, míg tényleg nem figyel rám, míg tényleg, míg tényleg, míg tényleg. S akkor sóhajt, hogy: „Tudtuk, tudtuk, ez az élet, ilyen az élet.” És megy lefelé a spirál, és ahogy a Szentírásban van: „Akinek nincs, attól még az is elvétetik, amiről azt gondolta, hogy van neki.” És egyre rosszabbul tudunk lenni, „Ezt nem értem, ez miért megy ez így? Miért vagyok ilyen boldogtalan? Hogy tudtam megint beválasztani?” Ja, de már most már nem ezt mondjátok, hanem bevonzani. Hát ettől meg tudok bolondulni, ez a bevonz… „Miért vonzok be mindig…? Bevonzottam megint egy olyat, aki nem köteleződik el.” Szép lenne, ugye, hogy te csak úgy, úgy… Nem, tudattalanul te választottad, drága, mert az az „ösmerős”. De ez nem azt jelenti, hogy te vagy a felelős, te vagy a hibás – akkor most még rosszabbul érezheted magad. Nem ezt mondtam. Csak hogy vannak bennünk a tapasztalásnak, az élettapasztalatnak és a tudattalannak olyan belső erői, amik működnek, élnek és virulnak. Mi meg csak lesünk, hogy ez most „Hogy, hogy, miért vonzottam be megint egy olyan pasit? Tök aranyos, csak nem házasodik.” Hagyd ezt a vonzás-teóriát, most a csillagokat meg pláne. A csillagok arra valók, hogy egy szép nyári estén fölnézz, és „De szép!” Ennyi, tehát… most kivéve, ha csillagász vagy, akkor nyugodtan. Nem kell csillagozni ehhez, de ez még csak a második szint. (68:20)

Mert ha véletlenségben nem kiprovokálnunk a társunkból (Egészségedre!), vagy legalábbis a magatartásunkkal mindent elkövetni ahhoz, hogy létrejöjjön a már ismerős helyzet, a régi keréknyom, az ismert kapavágás. Akkor mi történik? Ebben az esetben is ezt történik végül, van egy utolsó menedékünk, hogy sikerüljön mégiscsak elszúrni, és azt tudjuk mondani, hogy mi látjuk jól a világot. Ugye, a világ akkor is úgy van, ahogy én láttam. Hát ez az, tehát ezért vagyunk… ugye realitásvesztés, a saját gyerekkori élettapasztalatunkat kiterjesztjük, és akkor azt gondoljuk, hogy a világ olyan. Ugye, és akkor ezt meg is csináljuk, meg is teremtjük magunk köré. Harmadik szint: mi történik? Itt is ez történt. A feleség éppenséggel nem olyat választott, akiben nyílttá vált volna az agresszió valaha is felé, akkor tudattalanul ő nyilván: „Szerettem volna szót érteni, a félelmemet, a szorongásomat akartam oldani azzal, hogy mondja már el, hogy mit gondol, vagy hol van ő. Ő is december 24-én van-e, vagy valahogy lemaradt egy évvel, vagy kakukk, mi van?” Minden esetre ez a mostani gondolatmenetünk szerint azt jelenti, hogy addig provokálja a társát, míg abból az agresszió elő nem jön. De itt a férfiből nem jött elő. Mi történik ilyenkor? Mi az utolsó mentsvára annak, hogy végül mégiscsak azt gondoljuk, hogy tudjuk mi az élet…? Tök mindegy, hogy mit csinál, mi akkor is azt gondoljuk, hogy ő olyan. Tehát ha nem csinálja, akkor is belelátjuk. Belelátjuk, és azt mondjuk: „Jó, 19 éven keresztül egyszer se bántott, háhh, eddig. Hát hogyne tartanám fönn az összes félelmemet, az összes stratégiámat. Holtomiglan-holtodiglan – ugye, ahogy egy kedves valaki mondta: holtodiglan-holtáiglan. Ugye, hát szép, szép. Ugye, ezt nehéz aztán ezt megmagyarázni. De tényleg így volt, ú, ez egy kicsit velőtrázó, nem? „Szeretlek téged. Holtodiglan-holtáiglan. Téged el nem hagylak.” Hogy akkor pedig ha mégsem vagy olyan, vagy nem csinálod úgy, akkor is én tovább félek és aggódok, és ez fönntartja ugyanezt a működésmódot és rendszert. És még van szép 30 Karácsonyunk is, akkor ezeket még lejátsszuk, tuk-tuk-tuk. Mind e mögött nagyon sajátos élettapasztalatunk van, és az, ahogy tulajdonképpen mi magunk… (Hú, hát itt az idő. Én be sem fejezem ezt a mondatot.) nem tudatosan, nem vagyunk rosszak, nem akarjuk bántani a másikat általában, vagy egy ideig. Nem, nem bírok egy szép véget találni, ez nem igaz, pedig próbáltam valami emelkedett vég… de hát csak ezek jönnek. Tehát nem akartam ezzel senkit sem bántani, hanem csak azt mondani, hogy na, hogyha már túl vagyunk az idealizáláson, az irreális elvárásokon, satöbbi, és van már ilyen tapasztalatunk, akkor nézzünk rá. Mi is történik itt? Tulajdonképpen ki mit kommunikál, ki mit észlel, ki mit fog föl? Mi történik itt? Például ez, amiről most beszéltünk. (72:30)

Hát csók a családnak! Akar-e valaki hird…? Én akarok hirdetni. Igen, eszembe jutott. Nagy dolog, hogy ezek eszembe jutnak ilyenkor, teljesen más működésmód, hogy még egy alkalom van itt, egy, és aztán Millenáris Park. Nézzétek a honlapot! Tehát egy záró alkalmunk lesz itt, s akkor lesz helyünk. (72:55)