A családi működés, kapcsolatrendszer adottságai, készségei 3.

A sárkány

Gondoljatok – nekiindulok most, mint a legkisebb testvér, vagy fiúgyermek – csak a sárkányos mesékre! Mert a sárkányos mesékben a sárkány sokszor az a valaki, aki valami nagyon fontos dolgot tud, amit a hős nem. És mi történik a mesékben? Az, hogy nagyon…, van egy roppant (Csaba, te megint hasonló helyen ülsz, mint múltkor. Ez jó. Csaba azt mondja, odaült prédának. Jól van, majd használlak. Szóval, szóval…) Nagyon óvatlanok és járatlanok lehetünk akkor, hogyha azt gondoljuk, hogy a sárkány semmi másra nem jó, mint hogy levágjuk a fejét, és hogy a hétfejű sárkány meg pláne nem jó másra, mint hogy mind a hét fejét levágjuk, majd dicsőségesen bevonuljunk királyságunkba. Óha! Több évtizeddel ezelőtt megjelent egy könyv, a nők elsárkányosodásáról szólt. Mi történik akkor, ha éppen az előző alkalmak kapcsán azt mondjuk: a házastársunk és mi magunk vagyunk ez a sárkány. H-hm. Egymásnak vagyunk ez a sárkány. Hogyha azt gondoljuk, hogy a sárkánnyal semmi mást nem lehet tenni, mint lenyisszantani a fejét, az nem lesz jó egy kapcsolatban megoldásnak. És hogyha a meséknek az ősibb rétegét nézzük, ahol nem egyszerűen csak levagdostuk a sárkány fejét, akkor ott a következőre találunk rá. A sárkány hogyha… (Ó, meg vagy fázva. Szegény!) hogy a sárkány nem csak trombitálni tud, nagyokat trüsszenteni, fújni, hanem néha, hogyha meg tudjuk szelídíteni, és szót tudunk vele találni, akkor sokszor még a sárkány hátára is rá lehet ülni, gyeplőt lehet nem tudom én… rárakni, és a sárkány nagyon jó helyekre el tud bennünket vinni. Lásd: Avatar 3D. (Tessék? IMAX? Te egy fan vagy? Jó.) Tehát a sárkány, hogyha nem nekiállunk rögtön lenyisszantani a fejét, hanem megszelídítjük, akkor a sárkány olyasmit tud, amit mi nem, s a sárkányon keresztül az életünk úgy tud gazdag lenni, hogy csak a sárkánnyal együtt tud gazdag lenni. Akkor is, ha az a sárkány nő, s akkor is, hogyha férfi. (07:10)

Hogyha a meséknek egy másik rétegét is nézzük, akkor pedig pláne kiderül az, hogy a sárkánynak egyáltalán nem csak a fejét lehet lenyisszantani, bár ha hét van, akkor nagy ingerenciánk támad, hogy gyakoroljunk, hanem a sárkány arra való, hogy az embert elnyelje. Beza. És hogy amikor az embert a sárkány elnyeli, az olyan, mint egy beavatási szertartás. A sárkány az embert elnyeli, és aztán kiköpi, és aki végig tud menni a sárkányon… belül, övé a királyság. Ehelyett a mi kultúránkban nagyon gyakran a férjünkre és a feleségünkre úgy tekintünk, mint a sárkányra, és le akarjuk vágni a fejét. Ahelyett, hogy megszelídítenénk, de még inkább, a legnehezebb próbán mennénk át, engednénk, hogy lenyeljen minket. Tudjátok – most lerakom ehhez a papírt, mert ez nagyon drámai – bizony a jótevő sárkányok nagyon fontosak. Sokszor a sárkány akkor és az által tud jót tenni velünk, hogyha mi kibírjuk a próbát, és engedjük, hogy a sárkány lenyeljen, megcsócsáljon, bezabáljon, és utána elengedjen. És mi itt a kísértésünk? Hogy van nálunk egy kés (Hogyhogy, hol a késem? Nem t’om. Látjátok?) – most képzeljétek el, én vagyok a sárkány gyomrában – s fogom a késem, és egy jó ötletem támadt: kivágom magamat ebből a helyzetből, és kimenekülök a sárkányból. Erre, aki a meseterápiával foglalkozik azt mondja: „Nahát, nagy különbség van, hogy valaki kimenekül a sárkányból, vagy megmenekül a sárkányból.” (09:40)

Elkezdtem ezen gondolkodni, hogy a magyar nyelv milyen szép. (De jó, ez a két mikrofonos előadás, ezt így…, s aztán a következő alkalommal három. Most nem merem földobni, mert akkor fizethetek egy csomót.) Elkezdtem játszani ezzel a szóval, hogy a sárkány gyomrából az embernek nem kimenekülnie kell, főleg nem elmenekülnie a sárkánytól, hanem engedni, hogy a sárkány bennünket lenyeljen, és utána az utolsó kísértést elhárítani, hogy kivágjuk magunkat a gyomrából, és hagyni, hogy végül kiköpjön bennünket. Hogy a magyar nyelv milyen zseniális. (Ezt nem t’om, itt a fegyveremet így be…) A magyar nyelv zseniális, mert azt mondja, hogy az ember nem kiszületik az anyjából, hanem megszületik. És hogy éppen a lélektan milyen fontos, finom szempontokat mond, hogy szükségünk van arra a nehézségre és fájdalomra, ami újszülöttként ér bennünket akkor, amikor átmegyünk a saját megszületésünkön. Hogy az fontos, hogy életünk első alaptapasztalata, hogy van egy nehézség, és átmentünk rajta. Hogy van egy nehézségünk, és megmenekültünk belőle. Nem kimenekültünk, hanem megmenekültünk. Hogy igen, nem véletlen, milyen szépen van kitalálva az élet, hogy egyetlen magzatnak a kezében sincsen szike. „Na, mármost anyám, elég volt, egyre sötétebb van, most lett elegem…, én boldogságra termettem, hogy az életet élvezzem. Hol van az a Hawaii?” S akkor Skkrr-tty-zz-kz. (Utoljára ilyesmit a Nyolcadik utas a halál című filmben láttam, és az nem a párkapcsolat boldogítóságáról szólt, az egy horrorfilm volt. Hogy féltünk mi attól? Hát mikor fiatalok voltunk, tizenéves voltam, mikor bejött. Ú, még most is emlékszem, hát ez életre szóló, ahogy ott kijön belőle. Na.) Tehát nem kiszületünk, hanem megszületünk, átmegyünk valamin, és mert átmegyünk valamin, ez bennünket valamilyenné képes tenni. Olyan, mint egy beavatás. (12:25)

Az ember nem kihal, legföljebb az emberiségről mondhatjuk, hogy majd egyszer kihal, hanem meghal. Az ember meghal. Ez azt jelenti, hogy egy folyamaton átmegyünk, és ahogy átmegyünk egy folyamaton, azáltal leszünk valakik. Ezért az ember nem – most így mondom – ezért az embernek a lehetősége nem az, hogy őt kiváltsák, hanem hogy megváltsák. Ezért Jézus az embert nem kiváltotta, hanem megváltotta. Ezért az embernek nem kimenekülnie kell, hanem megmenekülnie. Nem elmenekülni, nem kimenekülni, hanem megmenekülni. Talán érzékelhető, hogy az életnek ezek a kulcspillanatai, ezek nem KI-vel kezdődnek, hanem MEG-gel. Meg, meg…, megszületni, megmenekülni, meghalni, megváltódni. Ezért, amikor most beszélünk arról, hogy „Jó, akkor mi minden lehet segítségünkre a társkapcsolatban?” akkor ez nem az elmenekülés, vagy a kimenekülés iránya, hanem arra vagyunk kihegyezve, hogy tudnánk a szó legjobb értelmében megmenekülni? Megmenekülni azokból a nehézségekből, amelyekben a társkapcsolatban találjuk magunkat, megmenekülni. Ezért, le is rakom a késemet, nem bántjuk a sárkány gyomrát. (14:20)

Praktikus tapasztati bölcsességek az egymásra találásban

Folytatom még ezt a sort, hogy milyen fölismeréseink, kapaszkodóink lehetnek. (Azt mondja, hogy… nem, nem ismétlek. Jó? Csináljuk, nyomjuk! Nem ismétlek. Most azt látom, megint ott álltok egy páran. Gyertek, üljetek le! Úgyis most tartottam egy szünetet. Tegye föl a kezét az, akinél még van hely, és gyertek, integrálódjatok. Nagyon köszönöm, ha egy picit tartjátok a kezeteket. Ott a szélén van egy csomó hely. Ott is van. Jól van. Oké.)
Kidolgozni a kidolgozatlan lélekrészeinket

Tulajdonképpen valamit nem fogalmaztunk meg lehetőségként, de nyilvánvalóak sokszor beszéltünk róla: kidolgozni a kidolgozatlan lélekrészeinket. Emlékeztek erről…? Ami bent, az kint. Ugye, ha kifelé valamit megvetünk, elutasítunk, belerúgunk, fenyegetőnek tartunk, dühítőnek, csalódást okozónak, elviselhetetlennek, kibírhatatlannak, az azt jelenti, hogy az, amit ott kint valakiben elviselhetetlennek, csalódást okozónak, fárasztónak, dühítőnek, félelmet- és rettenetet keltőnek látunk, az éppen megfelel annak, hogy itt bent azzal a dologgal, valamivel nem tudunk mit kezdeni. Hiszen akkor kint is tudnánk vele mit kezdeni, ha itt bent tudnánk vele mit kezdeni. Vagyis van itt egy annak megfelelő lélekrészünk, ami nincsen kidolgozva, nincsen kézbe véve, egy csomó minden ott nincsen tudatosítva. Ezért rettenetesen kiszolgáltatottak vagyunk, és itt belül, ezt a belső munkát úgy próbáljuk megúszni, hogy eltávolítjuk, kirekesztjük és belerugdosunk abba, amiben kívül megtestesül minden, ami itt (belül) nincsen kidolgozva. Vagyis egy óriási lehetőségünk, hogy amikor elakadunk, föltesszük ezt a kérdést, na ez most mit mutat nekem, mi nincs itt rendesen bennem kidolgozva? Mert ha ki lenne dolgozva, nem lennék ennyire dühös rád, főleg már nyolc éve. Ház biz… akkor nem lennék ennyire, nem lennék ennyire csalódott, nem gondolnám, hogy boldogtalanná tettél, hogy elrontottad az életemet, ezt nem gondolnám. Itt valami belül nincsen kidolgozva. Mi lehet ez? (16:45)

Mondok is nektek egy példát. Sportolói múltam fölvértezett egy rossz tulajdonsággal. Ez pedig az, hogy meg tudok halni a pályán. Ez nagyon jó tulajdonság a sportpályán, ugye ott… 200-as pulzus, 210, 220, 230… az nagyon, tehát hogy krrrr, halálig sportolni. Ugye, ezt megtanultam a sportból. Igen ám, de ugyanez a modell, hát hogy mondjam…, nem ígér túl hosszú életet. Ez rendben van egy verseny erejéig, de hogy az egész életet így, ugye ez nem annyira. Nekem van egy nem eléggé jól kidolgozott részem, ez pedig az, hogy leülök, és azt mondom, hogy: „Fütyülök rátok. Kedd? Ma nem jövök, beteget jelentek.” 11 év, még sosem jelentettem beteget. Majd megüzenem az Andrással, hogy beteg vagyok, majd ideáll, és azt mondja: Feri beteg. S akkor majd sajnáltok, én meg lógatom a lábam, megnézem a snooker VB-nek az adását, hááj, de jó is lesz ez. De nem, én nyomom. Mi ennek a következménye? Én nagyon megtanultam nyomni. (A beállásból más gondolataid támadtak, hogy így beálltam?) Én nagyon megtanultam dolgozni, ezt nagyon, ez megy nekem. A kiegészítő igazsága megy kevésbé, az kevésbé megy. Előbb-utóbb… hol a felelősség? Gyerünk! Akkor másokért… most már ennyi emberért felelősség, s most már még többen, azt akkor nagyon, most már nagyon, nagyon… Ez megy. Mi történik, miután énbennem ez a rész nincsen egészen tisztességesen, rendesen kidolgozva? „Inkább belehalok!” Nem olyan szívderítő, ugye? Mi történik az egyházközségben? Ugye, ez az én gyakorlóterepem. Az asszonyok egyre nagyobb rémülettel ülnek a misén. (Ez nem igaz… akkor is fölemelem.) Például nagykedden belázasodtam, 38, nagyszerdán már reggel is 38. Nagyhét az nagyhét, végig tolod. Ugye, hát végig is toltam, nincs abban baj. Na, szóval… csak hogy az arcom meg mbbghh… S az asszonyok mit csinálnak ilyenkor? Az asszonyok elkezdik a kiegészítő igazságot képviselni. „Feri atya, olyan sápadt vagy.” Most ebben a helyzetben erre van legkevésbé szükségem. Látjátok, máris elindult a társas dinamika. Énbennem van egy kidolgozatlan rész, most éppen minden erőmet összeszedem, amivel az ellenkező irányba megyek, vagyis hogy „Nagyhét…!” Ezért az asszonyok elkezdik a másik oldalt képviselni. Mit csinálnak az igazán jó asszonyok? Mert hát szeretnek, elkezdik tolni a krémest, és akkor ilyen cinkos mosollyal néznek rám, és mondják: „Feri atya, tudjuk, hogy szereted az édességet…” Na de én két napja nem ettem mást, csak száraz kenyeret. Hát a krémes az, amire a legkevésbé van szükségem. Elkezdenek a sekrestyében halomba állni a kaják, mert egyébként se szoktam túl sokat enni, de hát amikor meg 38 fokos lázam van reggel, akkor meg aztán pláne nem kívánok krémest reggelire. És akkor az asszonyok meg azt látják, nem gyógyul, nem javul, erre még több asszony kezdi betolni magát a szituációba, és elkezdenek a csokoládék, a krémesek, a „minyomok” (Ezt így gyerekkoromban hívtam.) és már nem tudok úgy menni Óbudán, hogy valaki ne állítana meg, hogy: „Ferenc atya…!” S a legkedvesebbek, tudjátok, ezt egy férfitől kaptam. Éppen 38 fokos lázam van, nagyhét van, s jön egy férfi, és azt mondja: „Te Feri, te idősebbnek látszol a korodnál.” Ez az, amiről azt mondo… (Hát ez nem igaz.) ez az, amiről azt meséltem nektek, múltkor, hogy a kiegészítő igazságok, minél inkább nem tekintjük őket nagyon hasznos kiegészítő igazságnak, annál lehetetlenebb módon kezdik el kifejezni magukat. Ugye, és amikor azt gondoljuk, hogy na most akkor éppen mindenre szükségem van, csak azokra a hülyeségekre nem, amiket itt nyomatnak nekem, akkor tulajdonképpen mi van ennek a hátterében? Egy kidolgozatlan rész. Például, hogyha énbennem az a rész ki lenne dolgozva, és az asszonyoknak elmondanám, úgy, ahogy ők szokták. „Jaj, ne is mondjátok! Tudjátok, milyen rosszul vagyok? 38 reggel…, jaj, ha ti ezt tudnátok?” Már mennének is a fenébe el, hát ezt hallják egész nap, egymásnak is ezt mondják. Ugye, és akkor sitty, eltűnnének, elfogynának a krémesek, és elkezdenének arról beszélni, hogy „Jaj, hát azért a papunk nincsen túl kemény fából faragva, kicsit…” S akkor egymással megdumálnák, hogy „Ne, ne vegyél krémest neki, hát így is puha. Megkérdeztük, hogy hogy van és már 10 perce itt sír?! Hát ezt ne, hát csak óvatosan.” (23:10)

Érzékelhető ez a dinamika? Ezt át lehet tenni a párkapcsolatra, simán át tudtad tenni. Mert ezért mondtam el. Tehát van egy rész, és akkor az nincs kidolgozva, és persze, mikor éppen teher alatt vagyunk, akkor megyünk mindig abba az irányba, amerre nekünk a legkönnyebb menni, az pedig mindig az egyoldalúság felé vezet. Ezért a feleségünk, a férjünk elkezdi nyomni a másik részt, amit meg úgy élünk meg, hogy "Na most ez aztán amire a legkevésbé van szükségem.” Ezt ő elkezdi akkor még jobban képviselni, hogy az egyensúly meglegyen, merő jó szándékból, és benne vagyunk néhány perc alatt a katasztrófa közepén. Tehát a következő gondolat így szól: mikor ilyesmiket élünk át, akkor ez mindig fölszólít bennünket arra, hogy egy lélekrészünket elkezdjünk sokkal-sokkal hatékonyabban kidolgozni. (24:10)

Ide kapcsolódik a gondolat, ahova tovább tudunk menni. Egy kapcsolatban tulajdonképpen állandóan egyensúlyozunk is. Képzeljünk el egy férfit és egy nőt, de bármelyik bármelyik lehet, mert klasszikus történet lesz. Képzeljük el, hogy a férfi éppen ilyen jó kis magának való valaki, ő úgy nagyon leül és meg tud elégedni az élettel. Ismertek ilyen pasit? Így ül, és nézi a snooker vb-t, és neki minden jó. Tehát ha Ronnie O’Sullivan nyer, az is jó, ha Higgins nyer, az is jó, mert ő csak úgy nézi a snooker… Ez egy óriási kincs és igazság, de az igazságnak a másik fele a feleségénél van. Aki mit csinál? „Állj már föl, hát csinálj már valamit, hát nem lehet téged, nem lehet… egy férfi vagy, és mindegy, hogy ki nyer? Hát ilyen férfivel házasodtam meg? Gyerünk már! Gyerünk már! 28 éve vagy asszisztens, kicsit szedd már össze magad, ne elégedj már meg mindennel az életben! Évfolyamelső voltál, és te még… „ Ez a kiegészítő igazsága. Az egyik óriási nagy dolog, meg tud elégedni az élettel, a másik, akinek vannak álmai, vágyai az életről, azokat majd ő megvalósítja. Csak hogy két emberben van. Ez, ez csak a nehézségünk, ugye, hogy két igazság, az egyik az egyiknél van, a másik a másiknál. És mi a rossz forgatókönyve ezeknek a helyzeteknek? Mondok egy családterápiás beszámolót. (26:00)

A családterapeuta rájött arra, hogy… hát, most nincs elég székünk… rájött arra, itt a férfi, jól, itt ücsörög. Itt a nő, ő is ücsörög, de ő ilyen rajtra készen. S akkor a terapeuta azt mondja: „Hát akkor az a tanácsom, hogy találjatok ki minden napra egy-egy vágyat. Te is mire vágysz, meg te is mire vágysz, és legalább egy vágyat, a társadnak egy vágyát azt elégítsd ki. Töltsd be az ő vágyát! Tehát nagyon reális vágyakat kérünk.” Mi történt? Elindult a dinamika a kapcsolatban, látszólag ez nagyon jó ötlet, ugye. (Ó, te szegény! Tényleg, ez a sárkányos… Nem te. Nem, nem…) A terapeutának ez egy nagyszerű ötlete volt, majd most akkor figyelnek egymás vágyaira, kifejezik őket, betöltik, és az élet olyan szép lesz, mint előtte sose volt. Áhá, ha ez így működne. Hát vagy így működik, vagy nem, de ebben az esetben nem működött így. Mert mi történt? A feleség azt mondta: „Hát, ez remek! Na, akkor legitim dolog, mondom a vágyaim.” És mondta. A férj azt mondta: „Jó, jó, hát akkor rendben, azért egyet-egyet azért lehet, rendben van, a terapeuta mondta, jó.” S ő is elkezdett mondani egy-egy vágyat, és a felesége azt mondta: „Jó nyomon vagyunk! Mondjad!” És tényleg kielégítette a férfinek a vágyait. És most jön a csavar. (Ági, már alig várod…) Mert a csavar ott van, hogy a férfi egyszer csak azt mondja… (Jól láttok? Ennek fele se tréfa. Kérem szépen, itt van egy szakadék, ezt most vettem észre. Itt el lehet tűnni. Ennek itt fele se tréfa.) Rájött valamire a férfi: ez egy nagyon veszélyes dolog. Mert itt a felesége egyre jobban fogja mondani a vágyakat, ennek sose lesz vége. Mi lesz az ő megelégedettségével, hogy ő majd csak úgy ül és néz ki a fejéből? És tudjátok, mi történt? A feleség nagy boldogan mondta a vágyakat, a férjnek elkezdett egyetlen egy vágya se eszébe jutni. Ültek, és a terapeuta mondta, hogy „Hát csak valami eszedbe jut? – Nem, nem.” S gondolt a veremre, ott mögötte, na azt nem, nem, és elkezdtek még jobban eltávolodni egymástól, mint ahogy addig voltak. Mert ugyanis a férfi azt mondta: „Hát jól van, most akkor így van, most akkor a feleségem itt vágyózik, hát én akkor meg ellensúlyozom. Ugye, akkor ő csinálja, akkor én…” S a felesége minél lelkesebben fejezte ki a vágyait, ő annál jobban visszahúzódott, hogy: „Na csak óvatosan!”, mert a kapcsolati egyensúlyt akartad fönntartani. Nem csak a saját egyensúlyát, hanem a kapcsolati egyensúlyt. (29:50)

Kapcsolati egyensúly

Ez a következő nagyon fontos gondolat, hogy mindig létezik egy kapcsolati egyensúly. Ez több kevésbé jó egyensúly szokott lenni. A nehéz az, amikor elkezdjük az egyensúlyt úgy fönntartani, hogy egyre jobban el kell távolodnunk egymástól. Mert ő egyre…, ő bízik az életben, kockáztat, ő nekilát és a barátnőivel megfecsegik azt, hogy milyen hihetetlenül fontos az életben az, hogy kreativitás legyen, az intuícióra kell hallgatni. A férfi meg ennek arányában azt mondja: biztonság, biztonság, bankszámlaszám, minimum 1-2 milla elrakva, nagyon nyugi, nagyon nyugi. A feleség meg a következőt beszéli a barátnőivel: „Hát egy ilyen férfi mellett, ha én ezt nem képviselem, a kapcsolatunkban egyszerűen nem lesz semmi élet.” Ezért még belehúz. A férfi azt mondja: „A feleségem kezd… egészen megbolondult már, ez nem igaz, csupa hülye barátnője van, ezek…” És megpróbálják egymást kiegyensúlyozni, törekednek a kapcsolati egyensúlyra. De a kapcsolati egyensúlynak mi az ára? Ez. Ez lett az ára. Lehet úgy is… (Nem t’om beledugni a kezemet… Úgy adná magát, így beledugom a kezem, és… Olyan rugalmatlannak érzem magam. Mit csináljak veled? Meg se lehet fogni. Na.) (31:40)

A jobbik megoldás a következő. De ezek ötletek. Nem az… így kell csinálni, csak hogy elindul a fantáziánk. Azt mondja a férfi: „Mi lenne, hogyha mondanék egy ilyen nagyobb vágyat? Úgy odamondanám neki. Hát tulajdonképpen sose engedtem meg magamnak, hogy én egy olyan, olyan vágyat mondjak, amire én magam is azt gondolom, hogy az lehetetlen.” S megengedné magának, hogy egy olyan szinte lehetetlen vágyat mondjon. „Drágám, lehetne liba helyett kacsa?” Kimondana valamit ebből a vágyából, amit mindig visszafog, mert biztonság, elégedettnek lenni az életben, ne akarjunk túl…terjeszkedni, inflálódni, fölfúvódni. Akkor a feleségnek nem szükséges őt ellenpontoznia. A feleség közelebb jön. Azt mondja: „Hú, hát a férjem… milyen jó, akkor tényleg, azért rájövök – mondja a feleség – hogy azért a biztonság az nekem is fontos. Azért az, az tényleg.” S akkor ő elkezdi magába venni a biztonságnak az értékét, a férj meg az intuíció, vállalkozás, kaland, s egyre közelebb kerülnek. De az egyre közelebb kerülésnek mi az ára? Hogy azt a részt, amit a társuk képviselt, idebent elkezdjem kidolgozni, s elkezdjem tudni én képviselni azt, ami a társamnak a része volt, és ami félelmet keltett, bosszantott, csalódást okozott, és a többi. Így közelebb tudunk egymáshoz kerülni. Különben a kapcsolati egyensúly fönnmaradásának (Hát, szóval… ez! Hát ezzel megküzdök a mai nap. A kapcsolati egyen… hát ez nem igaz. Mit csináljak vele?!) A kapcsolati egyensúly fönnmaradásának nagyon drága az ára. Mégpedig az, hogy miközben a kapcsolati egyensúlyt akarják fönntartani, paradox módon eltávolodnak egymástól. (Egészségedre! Kijött belőled, ugye? Te lenyelted, és most kijött. Jó.) (34:10)

Kölcsönös felelősség vs. felelősség magunkért

Szerintem fontos dolgokról beszélünk. Ugye, ezek fontosak? Én nagyon fontosnak tartom. Most elmondanék egy másikat, de előtte iszom, mert… olyan erősek ezek a lámpák, hmm, hogy… A kultúránkban, ahogy növekedtünk és fejlődtünk, óriási jelentősége volt annak, hogy csoport, hogy törzs, hogy klán, ebből nőtt ki az ember. Nem az individualitással kezdtük, hanem a társas világgal kezdtük, ez egész nyilvánvaló. Erkölcs, felelősség, összetartozás, társas világ, szocializáció. Hagyományok, szokások, és a többi. Ez tartotta meg a kultúrát. Az egyes ember ezen belül növekedgetett, találgatott rá saját magára. Kölcsönösen felelősséget…, megtanultunk felelősséget vállalni egymásért. Anya a gyerekéért, a gyerek az idős szülőéért, barátok a barátokért, katona a katonatársáért, és a többi, és a többi. A kölcsönös felelősség, egymásért felelősnek lenni, és, és, és, és… Mi történt azonban előbb-utóbb? Előbb-utóbb egy nagyon sajátos változás jött létre. Az egyes embernek az életlehetőségei egyre gazdagabban kezdtek kibontakozni. Látszólag egyre inkább a többiektől függetlenül tudtam elképzelni és megvalósítani az életet. Ez nem olyan régóta van így, ezért nagyon találó úgy annak a könyvnek a címe, hogy „Proletár reneszánsz”. Hogy ami régen az uralkodók kiváltsága volt, az mármost a miénk. Az egyszerű, egyszerű polgároké, az egyszerű embereké. Úgy élünk ma, mint 3-4-500 évvel ezelőtt a királyok. De úgy élünk! Hát nem megdöbbentő ez? Meleg víz, étel, ital, nem fázunk, dőzsölünk, hahh, mint a királyok. Mi lett ennek a következménye? Elkezdtünk az individuáció útjára lépni, elkezdtünk nagyon saját magunkra találni és ébredni. Az emberiség tömeges méretekben ilyen helyzetben még sosem volt. Ezzel viszont átlendültünk, az inga átlendült a másik oldalra, elkezdtük a társas kapcsolatot, a csoportot, a nemzetet, a vallásos összetartozásunkat, az egyházainkat és az összes többit kezdeni leértékelni. Középpontba került az egyes ember – erről beszéltünk tavaly sokat, ugye. Egyediség, együttesség, egyetemesség. Az egyediség került a középpontba. Azt egészen leértékeltük, egy kis egyetemességgel körbevettük magunkat, s azt gondoltuk, majd így vígan élünk. De hogy közben meg ez nem működik. És mi lett ennek a következménye? A kapcsolataink, amelyek ebben a világban vannak, egyszerűen kezdenek tönkremenni. Hát nem kezdenek, már régen tönkrementek, már meg se bírjuk őket kezdeni. Már annyira bénák vagyunk itt a nagy egyediségünkben, az egyetemességnek a burkaival együtt, hogy teljesen szerencsétlenné váltunk, tanácstalanná. (38:00)

Itt megtanultuk azt, hogy felelősséget vállalunk egymásért. Ez nagyon szép. Volt azonban itt ennek egy árnyéka. Ennek a világnak van egy árnyéka. Nagyon hajlamosak voltunk folyamatosan kölcsönösen egymást felelőssé tenni a saját életünkért. A kölcsönös felelősségre hivatkozva a nyelvünk nagyon jól mutatja ezt: „Ne bosszants föl! Ne dühíts engem! Ne idegelj föl!” Ez mit fejez ki? Most azon túl, hogy nem szép magyar… Azt fejezi ki, hogy a saját érzelmeimért téged teszlek felelőssé. Tehát te változtasd meg a magatartásodat, azért, hogy énnekem ne kelljen a haragommal mit kezdeni. Ugye, nagyon egyszerű. Tehát a kölcsönös felelősségvállalás világában az árnyékunk az volt, hogy nem vállaltunk eléggé felelősséget magunkért, hanem megosztottuk a felelősséget, és túl sokat vártunk a többiektől. Ők legyenek jók, és erkölcsösek, ne bosszantsanak, tartsák meg az illemet, ne zavarjanak bennünket, és akkor mi is jó emberek leszünk. Könnyű úgy jó embernek lenni, hogy körülöttünk mindenki rendesen viselkedik. Ugye, és amikor bizonyos közegekben közöttünk nem működtek rendesen az emberek, vettük a fegyvereket, a pálcákat, a kardokat, és nekiálltunk olyan vehemenciával agresszívnek lenni, ami egy valamit mutatott jól, hogy belül kidolgozatlanok vagyunk az ilyen helyzetekre. Mi történt? Átmentünk a másik súlypontba, itt maximálisan felelősséget vállalunk magunkért. Ugye már szinte az őrültségig. Ugye, itt ülök és azt mondom: „100%-ig én vagyok felelős az életemért. 100%-ig felelős vagyok az egészségemért. 100%-ig felelős vagyok, hogy a szívem hogy dobog. A bélbolyhaim állásáért 100%... kizárólag én. Én vagyok a sorsom kovácsa, kovásza, Kovászna, minden én vagyok. Minden én, és én…, én teszem magam boldoggá, és én teszem magam boldogtalanná, és … Ennek az árnyékában a társas kapcsolataimnak az összes értéke van éppenséggel. Teljesen irreálissá tettük azt, hogy „Találj ki valamit az életben, csak érezd nagyon, vagy nem t’om mi, és az meg kell, hogy valósuljon, mert azt kitaláltad!” Hát ezeket abszurdumnak tartom. (40:50)

Hol vagyunk most? Próbáljunk csak egy kapcsolatban lenni, valamelyik irányba szoktunk sarkítani. Nehéz helyzetekben azt mondjuk: „Te vagy a felelős! Te vagy a felelős, tessék, tessék, változz meg!” Más helyzetekben azt mondjuk: „Nem, én, én vagyok a felelős a saját sorsomért. Te engem nem fogsz bosszantani, én akkor is elmegyek. Én akkor is azt választom, én akkor is úgy fogom csinálni, csinálj amit akarsz. Én élem a saját életem…” Mind a kettőből kiszedtük a rosszat. Mikor fölismerhetnénk azt, hogy igen, egymásért felelősek vagyunk, de nagy dolog volna érted felelősséget vállalni, hovatovább nem mondjuk a te életedet szolgálni, akkor azt mondjuk: „Nem, nem, te szolgáld az enyémet!” Itt meg kihalásztuk azt, hogy: „Nem, énnekem jogom van a boldogsághoz! Jogom van ahhoz, hogy én úgy éljek, ahogy akarok, jogom van, hogy én azt válasszam, ami nekem tetszik.” És aztán nekem így van jogom, meg úgy. Áhá. S mind a kettőből kiválasztottuk ezt a részt, s ennek kapcsán a kapcsolataink és mi magunk is rettenetesen boldogtalanok lettünk, nagyon. Mondom az egyáltalán nem szívderítő lehetőségünket. (42:20)

(Ezért kezdtem azzal… a sárkány… Hogy nézek már ki? Nézzetek rám! Mi történt velem? Ez jól kifejezi a nem t’om mimet. Tessék! Help! Nehéz ám egy kézzel, te se lennél ügyesebb. Na, most… annyira nehéz, hogy ne az alsógatyámba tűrjem be az inget. Na, szóval… Az egyáltalán nem annyira szívderítő… megnézitek, hogy sikerült-e? Jól van már! Tessék? Tűrjem ki? Köszönöm, az igénytelenség ars poetica-ját hallottuk. Úgyis kijön. Na, szóval, paposan… Feri atya.) (43:55)

Ami igazán reális lehetőségszámba megy számomra, az az, hogy megtanultam itt, az individualitás világában maximálisan felelősséget vállalni magamért. annak józan realitásában, igen, fölvenni az életem felelősségét, saját magamért. Nem másokat felelőssé tenni, hogy így boldogság, úgy…, hogy így…, nem, a saját felelősségemet vinni maximálisan. Ezt itt megtanulom, s utána átjövök ide, és azt mondom, hogy miközben maximálisan megtanultam ott a saját életemért felelősséget vállalni, itt pedig felelősséget vállalok érted. De inkább azt a kifejezést használnám, itt pedig, igen, teljesen annak a szolgálatába állítom magam, ami te vagy. Próbálom a te életedet szolgálni. Így, így, így, és ezt a kettőt egyszerre csinálom. Ez az, amit nem szeretünk hallani. Mert vagy azt mondjuk, hogy: „Jó, így kölcsönösen felelősek vagyunk…, de legalább akkor magamért ne kelljen már akkor annyira. Akkor legalább lehessen üvöltözni a gyerekekkel, hogy rendetlenek, akkor legalább lehessen korholni a másikat, lehessen szidni és panaszkodni, és őt felelőssé tenni. Legalább annyi nyereségem legyen.” Itt meg: „Jó, akkor legalább a dolgok úgy vannak, ahogy én akarom. Akkor legalább úgy van. Nem baj, hogy tönkremegy minden, nem baj, de legalább én akkor futok.” Úgy tűnik, hogy az élet akkor megy tovább, hogyha mind a kettőből a jobbik részt elkezdjük valósítani. Hogy miközben felelősséget vállalunk maximális módon magunkért, azzal együtt nem azt mondjuk, hogy: „Te is felelős vagy magadért! Én is átmentem sok nehézségen, most ez a te dolgod.” hanem közben nekiállok az ő életét szolgálni, s a kettőt egyszerre csinálom. És a kölcsönösség ott jön létre, hogy közben az igazságosság rendje ne sérüljön meg, hogy ő is ezt csinálja. Hogy egyszerre maximálisan felelősséget vállal magáért, és közben meg értem él. Most sarkosan mondtam. (46:25)

Ezt a kettőt kellene tudnunk egyszerre vinni. Én úgy látom, hogy most a zömünk ebben a fázisban van, vágyakozva pillantunk valami kapcsolati boldogság felé, de közben azt mondjuk, hogy az élettel perlekedünk. Azt mondjuk: „Ide figyelj, élet! Most azért vagy az egyik, vagy a másik. Azért mindent nem adunk. Most itt maximálisan én vállaljak felelősséget magamért, és még éljek érted? Ezt a kettőt együtt? Azt már nem.” Pedig ha kapcsolatot is akarok, a kettőt együtt. Az egyiket, a felelősségvállalást magamért, ezt megteszem magamért. Talán ezt jól értitek, mit akarok ezzel mondani, hogy „Hajlandó vagyok érted élni, a te javadat szolgálni, ezt meg megteszem a kapcsolatért.” Nincs igazságtalanságról szó. Az egyiket megteszem magamért, a másikat megteszem a kapcsolatért. Látszólag dupla terhet vettem magamra, és úgy tűnik, hogy ez igazságtalan, mert legalább vagy az egyiket, vagy a másikat. A fejlődés azonban éppen az, hogy mind a kettőt, és nem az, hogy egyiket se. És ahogy – most akkor csak még egyszer elismétlem – az igazságosság úgy áll helyre, hogy ő is úgy jár el, ahogyan én. Micsoda nagy dolog egy olyan nővel élni! Hát, ezt még kimondani is szép. (Újabb variációk székpakolásra.) Most elálmodozom azon, egy olyan nővel élni, aki szolgál engem, és felelősséget vállal magáért. A saját… (Hihíí! Mit nem tetszik mondani?) Hát ez olyan, hát tudjátok, hogyha az élet tud ilyen lenni, hogy léteznek olyan nők, maximálisan felelősséget vállalnak magukért, és szolgálják a házastársukat… Hát ez jól hangzik. Most a férfiak nagyon boldogok lettek. Nem t’om, most belenézek egy-két nő szemébe. Most ne, ne értsétek félre, mert tovább is van. (49:00)

Teri – Feri

Azt akarom ezzel mondani, hogy kedves nőtársaim! Miért? Énbennem van érzékenység, ne gondoljátok, hogy ez csak egy szóvirág. Nem, de erről majd úgyis akarok beszélni, még belefér az időbe. Hogy itt van bennem nem csak Feri, hanem Teri. Így van, tényleg így van. Hát mikor az individuáció rögös útján eljutottam oda, hogy a saját női lélekrészemmel kezdtem valamit tudni kezdeni, akkor volt egy pont, „egy magányos éjszakán…” mikor arra gondoltam, hogy „Feri, itt az idő, hogy nevén nevezd a női lélekrészed! Bánj vele rendesen. Hogy hívod?” Rájöttem, hogy ő: Teri. S ezért a magányos éjszakáimon Terivel beszélgetek… Hát, ez nagyon jó! Hát, ez jó, ezt elmondom. Azt mondta egy nőtársam: De fárasztó! Hát hogy volna már az? Hát Teri olyanokat tud, amit Feri nem. Hát ezt csak tőle tudom meg. Tudjátok mekkora élmény az, leülni egy film elé – szoktam ilyet csinálni – leülök, és megy egy romantikus kosztümös film. Nem vennék rá jegyet, tehát Rambo 27 is egy kicsit úgy, az rendben van, de egy kosztümös, három órás, érzelem 5 csillagos film? Humor nulla, izgalom ilyen fél pötty, de az csak egy nyomdahiba, érzelem öt. Hát, na most, hát tudjátok, hogy mikor néznék meg egy ilyen filmet?! Haha! Csakhogy néha megbeszélem a Terivel, s Teri azt mondja: „Feri, az, az, én azt szeretném. Én ma este…” Tényleg így van, most kinevet… És megyek, és elkapcsolom a snookert, BL döntőt, (hüppög – szerk.) és azt nézzük, amit Teri akar. És ráadásul olyan gyakorlatot találtam ki, hogy úgy nézek ilyen filmet, hogy nagyon tudatosan mindig a női szereplőkkel azonosulok. (A következő: 5 fekvőtámaszt kell lenyomni. Rájöttem, látszik, hogy most valahogy így az ingerküszöbig jutottunk. Úgy ezt, ezt érzékelem, tehát hogy eddig még valahogy, de most már túl vagyunk rajta.) (52:30)

Ez akart a következő pont lenni, de nem felejtettem el, hogy miért indultam el ott. A következő pont az akart lenni, hogy nekiállok az ellentétes nemű teljes belső világommal valamit kezdeni. Nyugodtan nevezd őt el, és beszélgessetek. „Te mit szeretnél?” és ő azt mondja: „Hát mikor kérdeztél engem utoljára? Hát úgy éltünk itt, tudod, 44 éve vagy a férjem.” Ilyeneket szokott mondani. „44 éve élünk együtt, és most kérdezed meg először? Ó, de nehéz téged, ú, de nehéz veled élni.” Jogosan mondja. 44 év után most kérdezem meg először, hogy mit szeretne? Há! Ezért, azon túl, hogy a ki nem dolgozott részeimet elkezdem kidolgozni, azon túl létezik két külön világ, a férfi és a női világ, és mikor azt elkezdem egyszerűen csak kidolgozni magamban, óriási fölismerésekre, élményekre lehet szert tenni. Olyan fantasztikus fölismeréseim tudtak lenni, hogy milyen normális az, ahogyan egy nő tud érezni, és ahogyan bizonyos döntéseket meghoz, az férfi aggyal maga a képtelenség, de mikor Teriként ülök, és nézem… De igaza van, de igaza van! Na. Elindultam, hogy belenézzek néhány nő arcába. Mert hogy azért, hogy hát milyen óriási dolog az, képzeljétek el, hogy léteznek olyan férfiak, akik maximálisan felelősséget vállalnak magukért… Jól, jól kezdődik… és utána úgy döntenek, hogy a ti életeteket akarják szolgálni. Miért nem jelentkezik valaki már? Itt szerénykedtek, na. (54:45)

Látjátok, nem véletlen mondtam az elején, hogy nagy kísértés, hogy fogjátok magatokat, előrántsátok a kést, és a sárkány gyomrából magatokat kivágjátok. A beavatás az, hogy hagyom, hogy a sárkány lenyeljen, és aztán kiköp, valahogy másként. Én ennél jobbat nem nagyon látok. Tehát az összes többi: ússzuk meg olcsón. Tudjátok, létezik egy film, melyiken, assz’em a Spektrumon, a Svindlerek. Ott van? Na. És ott van egy szlogen. A szlogen nagyon-nagyon tanulságos, azt mondja, így szól: „Ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, nem is igaz.” Elég jó, iránymutató bölcsesség. Valaki kínál nekünk olyan utat, hogy „Fél áron is megy! Okosba’.” Kicsit úgy magunk között: „Társkapcsolat okosba’. Nem kell annyira azért belenyomni magad, nem… Az a pár év, az…” Én az ilyet nem, ezt nem tudom, tehát Párkapcsolat okosba’ – ez nekem nem megy. A papság se megy így okosba’ – vagy engedem, hogy lenyeljen a sárkány, vagy nem. Okosba’ ez nem. Ez – hogy mondjam – jó egy másfél órás filmnek, de… Jól van. Bárcsak átélnétek, amit én! Na, jól van. (56:55)

Szétfejlődés

Vannak olyan családterapeuták, akik kerek perec azt mondják, hogy egy kapcsolatban elképzelhetetlen a szétfejlődés nélkül lenni. Hogy minél hosszabb távú egy kapcsolat, a személyiségfejlődés megy a maga irányába, és az a normális, hogy a férfi és a nő elkezdenek szétfejlődni egymástól. Előbb-utóbb az történik, hogy ránézünk, és azt mondjuk: „Hát ők már annyira szétfejlődtek, hogy itt mármost nem lehet mit tenni, hát szétfejlődtek. Normális, hogy fejlődnek, már szinte semmi közös nem marad bennük. Az egyiket most nagyon ez érdekli, a másikat meg nagyon az, az egyik ebbe az irányba ment, a másik abba, hát akkor, tegyünk pontot a végére.” A helyzet ennél sokkal árnyaltabb. A szétfejlődés komoly realitás, de nem is ezt mondanám, hogy szétfejlődés, hanem hogy a személyiségfejlődésünknek nyilván vannak bizonyos természetes irányai. (57:55)

Mondok egy kapcsolati példát. Képzeljünk el egy jó kislányt – sokaknak ez nem lesz nehéz. Te vagy ez a jó kislány, megtanultál mások szolgálatára lenni, ott jól, jól, nagyon felelősséget vállalni, elkészíteni a családnak az uzsonnát, a tízórait, kiporszívózni szombatonként, leszaladni vásárolni, minden Karácsony előtt sok bejglit sütni. Hm, tehát rólad beszélek. Ez mind nagyon nagy kincs. Mi az, ami nincsen eléggé kidolgozva? Az, hogy NEM. Az nincs kidolgozva, hogy NEM. „Idén drágáim csak mákos lesz.” Esetleg, hogyha már nem kell ennyire durván tudnod képviselni magadat, azt is megteheted nagy lazán, vacsoránál ültök: „Gyerekek, választhattok. Idén mákos legyen, vagy diós?” A gyerekek: „Diós!” A gyerekek: „Mákos!” Mert persze a két gyerek az biztos, hogy az egyik „Diós!”, „Mákos!”, és te megtartod a saját értékeid, és azt mondod: „Gyerekek, azt kérdeztem volt: Diós VAGY mákos?” És akkor lesz vagy diós, vagy mákos, s az élet megy tovább. Képzeljük el azt a nőt, aki elkezdi megtanulni azt, hogy NEM. „Ennyit bírok. Most Húsvét előtt nem tudok tojást is tojni, meg ablakot is pucolni. A kettő biztos nem megy együtt. Nem, értsétek meg. Vagy az egyik, vagy a másik, de inkább az ablakpucolás legyen.” Akkor a nő megtanul nemet mondani, ez a jó kislány, találkozik a férjével, persze már házasok 8 éve, közös gyerekeikről beszélünk. A férfi meg honnan jön? Onnan… egy férfi nem nyavalyog, veri, tépi a szél, meg se kottyan, ő ebből a világból jön. Tehát nem sírunk, nem rinyálunk, nem panaszkodunk, nyomjuk az életet, toljuk. Igen ám, s valahogy elkezdi a másik értékes részét kidolgozni, leülni, és azt mondja: „Én most arra vágyom, hogy… De jól esne, hogy…” Ugye, ő ezt nem tanulta meg a családban, hogy odaállok, és „De jól esne, hogy… Kényeztess, Mucikám!” Nahát ez nem volt náluk divat. „Mi az, hogy kényeztess? Anyámasszony katonája? Adok olyan pofont, hármat fordul a fejed! Kényeztess, Mucikám?” (61:30)

Most képzeljünk el egy jelenetet, ami az ő személyiségfejlődésüknek egy pillanatfölvételét fogja ábrázolni, gondolom már látjátok is jól, hogy mi fog történni. A férfi túl van már régen az EU stresszen, tehát már 200-as pulzus, 240-es vérnyomás. Ó, hát most én férfi leszek, ha ezt mondom? Férfi maradok, ember maradok én? Mit mond az apám? Itt belül már mondja is az apám, látom az apám sűrű szemöldökét. Azért csak úgy összeszedi az összes férfiúi bátorságát, és azt mondja, amit azt gondolt, hogy csak egy nő tud ilyet mondani, s azt mondja, hogy: „Muci! A nyakamat, a nyakamat egy kicsit… gyurmázd meg a nyakam!” De ez az ő személyiségfejlődésének egy hatalmas ugrása. Patrik Sjöberg ugrott ekkorát utoljára a BS-ben. Amíg le nem égett. S ül a feleség: „…Nem!” Ezt nevezik szétfejlődésnek. (63:00)

Éppen mind a kettő azt csinálja, ami a saját személyiségfejlődésüknek egy óriási, óriási lépése. Hogy a férfi összeszedi minden nőies bátorságát, és kényeztetést kér, beismerve, hogy valamire szüksége van, hogy vágyik valamire, hogy gyönge, hogy esendő, hogy a nő tud neki valamit adni, amit ő nem tud magának megteremteni. Óriási dolog. És a nő pedig a férjével, egy férfi, akihez azért ment hozzá, mert macsóbb a macsónál, mert erős és kopasz, és ő most ennek a 120 kiló kopaszságnak azt mondja, hogy NEM. Ez a személyiségfejlődés. Csak mi lesz a kapcsolattal? Ezért szokott egy előítélet lenni, hogy: Na, valaki elment pszichológushoz, na, valaki elment ide-oda, nekilátott személyiség-fejlődni, s megbolondult. Ugye, addig mentek jól a dolgok, míg nem állt neki személyiség-fejlődni. „A pszichológusok tönkretették a feleségem.” Mmm? „A férjemet meg nem kellett tönkretenni, mert úgy volt már…” Mi lesz a kapcsolattal? Ez itt a nagy kérdés. (64:35)

Az első gondolat: először is érdemes látni, hogy éppen ez történik. A legtöbb kapcsolatban ugyanis ennek a tudatosítása nem történik meg, hiszen nem beszélgetnek. Hiszen a férfi nem mondja el a nőnek, hogy: „Tudod, te ezt el se tudod képzelni, hogy énnekem micsoda erőfeszítésembe kerül, hogy kifejezzem azt, hogy én gyönge is vagyok, meg hogy nem bírok néha dolgokat, hogy kényeztetésre szorulok, és hogy elengedjem magam. Te el se tudod képzelni, nekem micsoda nehézség volt elmondani, amit kértem.” És a feleség se mondja el a férjének, hogy: „Te, tudod, hogy milyen büszke tudok lenni magamra, hogy tudtam NEMeket mondani?” Nem tudják, hogy mi történik kettejük között, meg azt se, hogy mi történik bennük, mert nem mondják el, csak mindenki próbálja a maga fejlődését nyomni, de nincsen egyeztetés. S micsoda nagy dolog, a férfi elmondja: „Tudod, hogy ez nekem milyen nehéz?” S a feleség azt mondja: „Tudod, hogy 8 évet úgy éltem le, hogy mindig féltem attól, hogy neked nemet mondjak. Azt gondoltam, hogy nem szabad neked nemet mondani. Azt gondoltam, ha nemet mondok neked, rossz feleség vagyok. Azt gondoltam, ha nemet mondok neked, az egész származási családomat szembeköpöm. Hogy nem vagyok jó keresztény, ha azt mondom, hogy NEM. Tudod, milyen nagy dolog, hogy én tudok neked nemet mondani? Át tudod te ezt érezni?” A férfi azt mondja: „Meg tudod te érteni…?” A nő: „Át tudod érezni…?” És amikor a nő megérti, s a férfi átérzi, hogy mi is történik kettejük között, akkor egy nagyon fontos dolog történik. Nem oldódik meg a helyzet, mert még a férfinek ugyanúgy folyamatosan sokszor szüksége lesz tudni a vágyait kimondani, a nőnek meg szüksége lesz egy csomószor azt tudni mondani, hogy NEM. De legalább tudják, hogy mi történik velük, és ez egy közös történetté tud válni, és el tudnak kezdeni drukkolni egymás fejlődéséért. „Micsoda egy ütőképes pasim lesz, ha kinő a haja! Hihetetlen lesz! Lesz hajas pasi, kopasz pasi, és fú, micsoda repertoár lesz!” S a férfi meg azt mondja: „Micsoda egy nagyszerű nő lesz itt mellettem! Hihetetlen! Belevaló is lesz, nem csak gondoskodó. Ez az egyik, mikor el tudunk kezdeni örülni egymás személyiségfejlődésének akkor is, hogyha az aktuális helyzetekben éppen szembe megy azzal, ami nekünk egy óriási nagy dolog lenne. De ez csak a kapcsolat fönntartásával tud működni. Például, hogy erről beszélünk. (67:55)

A másik nagyon fontos gondolat. Amikor rájövünk, hogy a személyiségfejlődésünk következő lépése tulajdonképpen az, hogy…, akkor szabad megtalálnunk a legitim tereit annak, ahol a személyiségfejlődésünknek ezt a lépését meg tudjuk tenni. Például a nő azt mondja: „Hát rájöttem, a férjem nem ellenségem. Hát nem, hát most miért vele meccseljem ezt le? Őrültség lenne. Hát a kapcsolatunk sokkal többet ér. Tudok neki nemet mondani, ha akarok, de hát most csak azért, hogy én most megerősödjek a 28 ezer NEM-ben, hát ez nem fogja megérni.” És azt mondja: „Igen ám, de úgyis középvezető vagyok a munkahelyen. Majd a munkahelyen gyakorlok.” És megtalálja az életnek azt a területét, ahol bővel van lehetősége a személyiségfejlődésben azt a lépést megtenni, amire egyébként tényleg szüksége van, és közben a kapcsolatban meg csak annyira, amennyi a kapcsolatnak is jó tud lenni. Megtalálni a legitim tereit bizonyos személyiségfejlődés dolgoknak. Meg lehet találni a legitim módjait és a legitim tereit. És a férfi azt mondhatja: „Jó, hát akkor, végül is létezik masszőr.” Legitim módon, kéthetente befekszem, és khhaa…” Ez érthető, ugye? Tehát az, ami úgy tűnik, úgy elsőre, hogy szétfejlődés, és vége az életnek, hát az egyik elindult erre, a másik elindult amarra… Hát arra fejlődik, hát az a normális, hogy ő arra fejlődik. Ó, haha! Még maradj egy kicsit benn a sárkány gyomrában! (70:00)

S akkor egy utolsó, még van három perc talán… áhá, na jó. Volt még egy gondolat, egy kósza gondolat itt a fejemben, de elfelejtettem, elment. Beharangozom akkor a következő alkalmat. Nagyon várom ezt az alkalmat, már énbennem úgy volt, hogy legalább két héttel ezelőtt el szeretném ezt kezdeni, de aztán mindig gazdagodott a téma. Ez pedig az, hogy egy kicsit beleuntam abba, hogy így a családterápiás megfontolások, meg a lélektan, meg mi…, kicsit belefáradtam. Nézzük meg teljesen máshonnan, és arra gondoltam, hogy nézzük meg, hogy mit mond a mese bölcsessége a párkapcsolatnak a titkáról, hogy mit tud a mese. Nagyon jókat tud a mese, nagyon, nagyon. Összegyűjtöttem, már vagy huszonvalahány pont, ezt mind elmondom. Jól van. Hogy nézzük meg egy teljesen más megközelítésből is, ú, mert úgy tudunk igazán, az van most az árnyékban, ugye. Ez van elöl, és a mese meg hátul. Jó. Köszönöm a figyelmet. Jó volt veletek. Akar-e valaki hirdetni? (71:40)