A mese bölcsessége a párkapcsolat titkáról 4.

Meddőség

A pszichoterápiás tapasztalat megrendítő tapasztalatokat hoz, hogy valaki, aki valójában nem tart ott belül, hogy gyermeke születhessen, és itt van egy komoly elakadás, hogyha átugorja ezt a problémát, a probléma attól nem oldódik meg, és ezt próbáltam most kifejezni. Akkor most minden együttérzésemet latba vetve egy picit erről, hogy ebben a mesében is a nő nem fogan meg, nem szül gyereket. Nem történik meg, egyszerűen nem tart ott. Nem tudjuk, hogy ő nem tart-e ott, vagy a kapcsolat, föltehetően egyikőjük sem tart ott. Ma ennek a mesének a két főhőse titokban nagyon sok pénzért menne el a Kaáli Intézetbe. „Nem, nem tudjuk, miért nem születik gyerek, pedig nagyon jól indult minden. A férjem egy nagyon sikeres valaki.” (19:05)
(Itt csak ilyen villanásokat akarok mondani.) Például az elakadás ott történik, hogy nincsen elrendezve belül, nincsen megbecsülve a női természet. Emlékeztek, erről is beszéltünk, hogy a külső-belső természet útjára rátalálni. Hogy egy nőnek ez milyen fontos, hogy rátalálok a belső- és külső természetemre. De hogyha ma egy nő nagyon férfias életet él, ugye hogy iskola, karrier, tik-tik-tik…, én biztos, hogy senkitől nem sajnálom, de ezzel egy emberkép is jár. Egy kép arról, hogy milyen egy nőnek lenni, vagy milyen nőnek is lehet lenni, vagy milyen nőnek is kell lenni, vagy mitől jó, hogy én olyan nő leszek. Mi következik ebből? Nincsen eléggé megbecsülve az anya szerep, egyáltalán az, hogy anyának lenni. Ez a szerep nincsen belül igazán megbecsülve. Talán fejben igen… „Ó, igen, igen, ez nagyon szép…” s belül meg egy félelem, hogy „Nem, hát… ha én csak anya leszek, az egész világ az anyaságot nem értékeli. Márpedig én értékes vagyok, nem akarok egy olyan helyzetbe és szerepbe kerülni, amit az egész világ nem értékel, mert ma már se a férfi, se a nő nem értékeli különösebben, hát én viszont értékes vagyok, nem akarok ebbe a szerepbe belecsúszni.
Aztán itt van egy olyan szempont, mikor ez a nehézség fönnáll, általában egy következő dilemmát látunk, ezt most közbevetem. Tudatosan: akarok gyereket, és van egy nem tudatos motívum, ami ennek feszül, s azt mondja, hogy „Nem, nem, nem szabad.” Ami tudatos, hogy akarok, ezért megyek, és minden utat végigjárok, de ezzel szemben feszül egy tudattalan motívum, ami erősebbnek bizonyul, mint a tudatos, és kioltja ennek a lehetőségét. Például az, hogyha valójában tudatossá tenném, azt mondanám, hogy „Nem, ez az anya szerep semmilyen sikerrel nem jár. Számomra, én azt gondolom, hogy anyának lenni ez nem előrejutás, ez nem érték, nem érdem, nem jó, nem megbecsülés, nem, én így nem fogok tudni kiteljesedni. Akarok nagyon gyereket, mert azt mondom, hogy ez a kiteljesedés része.” Valójában van benne egy nagyon mély félelem, hogy elvesztem a kiteljesedés fonalát, ha anya leszek. Olyan hátrányba kerülök, amit nem engedhetek meg magamnak.”
Lehet itt egy másik motívum: „Egyszerűen lemaradok valamiről. Egyszerűen le fogok csúszni. Hát látni való, hogyha most kiesek öt évre, hat évre, nyolc évre, ha több gyerekre gondolok, hát akkor annyira lemaradok, hogy egyszerűen ez nem egyeztethető össze azzal a képpel, hogy én szeretnék valakivé válni.” De ez a valakivé válás már nem a női természet alapján valakivé válás, hanem a kultúrnormák, a társadalom jelenlegi ars poetica-ja szerint való valakivé válás, ami éppen ütközik a női természettel. (22:15)
Ilyen nagyon mély motívum lehet, ezt nagyon gyakran hallom hogy éppen… Ó, annyi emlékem van erről. Ahogyan anyák azt mondják, hogy: „Én szeretnék mindent megadni a gyermekemnek, mindent.” És sokszor az összes lélektani ismeret a görcsöket növeli. Ismerős ez? Ha valakiben a sok lélektani ismeret már görcsössé tette a gyomrot, már ne olvassatok többet, hagyjátok már az egészet! Ugye, és akkor beáll az ideg, de már ott beáll, be vagyok szorulva, azt mondom: „Ú, én emlékszem, még a Feri is beszélt a magzati élet fontosságáról. Ú, ú… tehát…” És most mondom, hogy mennyire irracionális tud lenni egy félelem. Az illető azt mondja: „De hát ez rettenetes, rögtön nem derül ki, hogy már van bennem valaki. Mondjuk másfél-két hónap, mondjuk, ú, akkor két hónap, és csak úgy vagyok, közben ő meg már ott van. Most még nem foganhatok meg, mert még most a férjemmel nem vagyunk elég jóba. Hát így, így nem lehet, mert mindent meg kell neki adni.” (Nem t’om, hogy jó helyen… Nézzétek el a járatlanságomat. Lejjebb… jó, nekem nem lesz sose tökéletes, tehát… szóval.) Akármilyen egészen megdöbbentően hangozhat is, de például az összes lélektani ismeretünk is – nem a lélektani ismeretekkel van a baj, nyilvánvalóan, szegény nem tehet róla, hogy van. De hogy ezek is táplálhatják azt a félelmet, hogy már az első kilenc hónapban iszonyatosan el lehet szúrni. Annyira… hát most már minden könyv ezt mondja: a magzati kornak az első néhány év… észre sem veszem, és elszúrom. Ez hihetetlen erős kiszolgáltatottság lehet, és akadálya annak, hogy az a gyerek megfoganjon és megszülessen. Ez lehet, hogy nagyon furcsán hangzik, és mégis az emberi lélek simán… És sokszor annak, hogy egy gyerek van csak egy családban, ugyanez a dinamika van a hátterében. Egy rettenetes félelem, hogy „Nem lehet több, mert ennek az egynek sem tudunk mindent megadni. Hát nem, nem, ma felelősen, hogy mindent, és az iskolák és a különórák, és az Adidas cipő, kamionos póló… Hát ahhoz, hogy egyszerűen… hát egyre is kevesek vagyunk.” (25:15)
Nagyon gyakran azért nem születik a gyerek, mert az illető egyszerűen nem tart még ott. Tehát egyszerűen a személyiségfejlődésében ő még valamit át akar élni. Például ő egy jó kislány – mindig ez a jó kislányos történet – és azt mondja: „Én már gyereket szeretnék, az a jó kislánynak az életútja.” És belül van egy tudattalan motívum, vööááá, kis genyó, tudattalan motívum, s az meg azt mondja: „Te még nem is hódítottál, semmi flört nem volt az életedben, nincs egy fia csábítás se. Hol maradnak a kalandok? Hát így még nem lehet.” Hogy az illető egyszerűen nem végzett még valamivel. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell tenni, el is lehet gyászolni. „Nem, én olyan nő vagyok, én nem.” S akkor szép. (26:20)
Olyan is lehet, hogy valaki még először ki akarja tombolni magát, de közben már házas. Hogyne volna ilyen, nagyon is van, nagyon. Azt mondja: „Házas vagyok, jó, birtokon belül vagyok, megvan a kerítés, na, akkor hadd szóljon.” Olyan is lehet, hogy valaki még gyerek akar lenni. Hogyne volna ilyen. „Én még gyerek szeretnék lenni. És most, megtaláltam az én mackómat, és, hát… Hát hol, hol, hogy jönne már ide még egy gyerek? Itt vagyok én. Ide ne jöjjön még egy kölyök.” De tudatosan azt mondom: „Igen, mennyire jó lenne.” Nem tudatosan pediglen „Én, én, én kérem!”
És természetesen lehet olyan motívum is, hogy valakinek az életútján van valami olyan életesemény, ami egyáltalán nem került a helyére, nincsen elrendezve, nincs a helyén, és az őt fogja és tartja. Ameddig azon valahogy nem tud átdolgozódni… Ilyen motívum lehet például az, hogy ha valakinek az édesanyjával való kapcsolata nagyon problémás, nincs átdolgozva, nincs, nincs… vagy megsiratva, vagy nincs egy jó örökség, ő úgy érzi, hogy nincsen áldás, hogy az anyámtól nem kaptam áldást. Hogy van egy tudatos vágy, én szeretném majd másképp csinálni, sokkal szebben, és de vágyok egy gyerekre, belül pedig van egy rettenet, azt se tudom, hogy kell anyának lenni. Gőzöm sincs, fogalmam sincs. Fölül azt mondom: „Nem, úgy, ahogy az anyám csinálta nem, én sokkal többet akarok és tudok adni.” És belül egy nem tudatos félelem: „De hát azt hogy kell csinálni? Fogalmam sincs, hogy kell csinálni. Ú, ez nagyon ijesztő, fogalmam sincs, hogy kell.” Én ezt nagyon átérzem. (28:30)

Ezt a sort hosszan folytathatnánk, de minden esetre van egy közös szál, hogy valami miatt ő nem tart még ott, és a lélek ezt nagyon sajátos formában közvetíti és kifejezi. Ebben a mesében is ezt látjuk, hogy a nő nem tart még ott. (Köptem egyet. Milyen jó, hogy van azért egy kis távolság.) Hogy hallottuk a mesében? „A nő, ahogy új életre kel, egyszer csak megváltozik. Megváltozik, és beleszeret a férfibe, aki az életét adta volna, és aztán az életét adta.” És mi történik? Pont fordítva. Azt mondanánk, és ugye ez a férfilogika, hihetetlen, hogy milyen háládatlan, micsoda egy hálátlan nőszemély. Azt gondolom, hogy az itt ülő férfiaknak a zöme ezt átélte. (Egészségedre!) „Hogy ezt a hálátlan…, hogy tud ilyen lenni?” Ez azonban a mesében nem erkölcsi kérdés. Itt nem erkölcsi kérdés, hogy miért olyan, hanem itt történik a nővel valami nagyon fontos dolog. Ez pedig az, hogy végre beleszeret valakibe. De zúzós kis történet! Ez nyilvánvaló, hogy a ma világának is egy klasszikus modellje. Megházasodok nagyon sajátosan, még az apai világból indulva, törvényt tisztelve, és ott hűséges akarok lenni, s természetesen templomi esküvő, holtomiglan-holtodiglan. A tudattalan motívum ha a felszínre kerül, akkor holtodiglan-holtáiglan, ahogy egy kedves valaki mondta az esküben. Így volt, ez így volt. (30:50)

Az esküvő az egy döbbenetes csodálatos tere annak, hogy mi mindent lehet ott tapasztalni. Most azok iránt való mély tiszteletem, akiket eskettem, nem engedi meg, hogy szaftos történetekkel szórakoztassalak benneteket. Szóval… a nővel történik valami, ez pedig az, hogy tényleg életre kel. Hogy nem arra az életre kel, ami a régi életnek egy rezzenéstelen folytatása, hanem tényleg életre kel, egyszer csak szerelmessé tud válni. Ahogy ez szokott lenni, nyilván nem a férjébe, mert a férje a régi világ része. Egy régi dinamika része, egy régi, egy régi, maga a választás is, a tudattalan motívumok. Ezek tulajdonképpen most ebben a pillanatban, ahogy az élet kezd benne föltörni, egy régi világ részeként jelentkeznek, és jelennek meg. Amikor személyiségfejlődés történik velünk, az nem egyszer nem azon a kitaposott úton jár, amire mi magunk egyébként a fejünkben, vagy az erkölcseinkben azt mondanánk, hogy ennek így kell mennie. Ha az élet úgy beindul bennünk, az éppen akkor, amikor kidolgozatlan részeinket kezdi az élet átjárni, nyilvánvaló az történik, mint amikor egy folyó egyszer csak elárad, és ott még semmilyen partja és semmilyen fala, és semmilyen útja nincs neki. Sokszor, amikor valami új dolgot be tudunk hozni az életünkbe, az a természetes, hogy nem is tudunk vele mit kezdeni. Az egyszerűen most bennünk megy, és mozog, és mi magunk is kicsit meglepődünk, hogy „te jó én, én ilyen is tudok lenni? Ezt én csináltam, vagy ezt én érzem, ezt én gondolom, vagy ezt én vágyom? Hát ilyen velem még nem volt. Miért tudnánk rögtön bánni vele? Nem tudunk vele bánni, ez a normális. Hát a nő számára az ő saját lelkében egy ismeretlen terület az, hogy beleszeretni valakibe. Hát mekkora lépés a személyiségfejlődés szempontjából, hogy „Haljál aztán utánam!” és az, hogy „Beléd szerettem.” Ez nem egy nagy lépés? Óriási lépés. (33:25)

A kérdés azonban nyilván, nyilván az, hogy képes vagyok-e valamiképpen egységbe hozni ezt az egész életemmel, az egész személyiségemmel, vagy pedig átesek a ló túlsó oldalára. Megmámorosodok valamitől, ami megjelent az életemben, s az teljesen ellenőrizetlen módon, gátlástalanul engem kizsigerel. Itt pontosan ez történik egyébként. A nő átesik a ló teljességgel másik oldalára, és bármilyen elvetemültségre képes, mert ő most szerelmes lett, mert most valami élet támadt benne, és ez most diktál neki. Elgondolkodtató, hogy ami addig diktált, az apa megmondta, hogy minek hogy kell lennie. Most pedig egy ösztön megmondja neki, hogy minek hogy kell lennie. Érezhető ez? Ilyen értelemben csöbörből vödörbe kerül. A valódi fejlődése akkor történik, vagy történne meg, hogyha ez az élet – persze úgy, ahogy ő akar – megjelenik benne, és ő most nem ugyanazzal a megoldással próbálkozik, hogy akkor aztán teljesen alávetem magam, és akkor hadd szóljon vagy az apámnak, vagy az ösztönnek, hanem elkezdek ennek az újnak valami máshogyan teret adni az életemben, nem teljesen elveszíteni a gyökereket az előző történetemmel. De itt ez nem történik meg, ez jól mutatja a személyiségfejlődés nehézségét és buktatóit. (34:55)

Önismereti csoportokba mikor jár valaki, állítólag innen is egyesek elkezdtek ilyeneket, micsoda felelőtlenség! Hogy ott nem egyszer történik az, hogy van valami személyiségfejlődés, s az illető megmámorosodik valami újtól, és akkor szétver valamit maga körül. És akkor utána két évig azon dolgozunk, hogy azt hogyan lehet helyrehozni. Ezért is lehet az, hogy nagyon sokan kívülről az egyháznak főleg nagyon… (Na jó, ezt értitek. Nem kell mindent kimondani.) Hogy azt mondják, hogy „Nulla önismeret, nulla csoportozás, nulla pszichó-izé, nulla…, mert láttunk ilyeneket, mind elszálltak, mind. A mese látnivaló, hogy nem egy pszichológus vitairata az egyházzal szemben, hanem ez évezredek óta tapasztalata annak, aki figyeli, hogy hogyan működik a lélek. Hogy igen, ez nem egyszer meg szokott történni. És látjuk, hogy a nőnek tulajdonképpen ez kudarcát okozza. (36:25)

Alá-fölé rendelő helyzet

Van itt egy másik nehézségünk. Ez pedig az, hogy egyrészt a nő nagyon nehéz helyzetbe kerül nem csak azért, mert az élet szerelem formájában számára ismeretlen tájakra viszi őt. Nagyon szép ez a szimbólum, hogy hajóút, ismeretlen vizekre evez. Hanem ő maga egyáltalán nem érti meg még a saját félelmeit, sem a saját vágyait. Nem, azoknak teljesen kiszolgáltatottan él. A férfi pedig ugyanúgy nem érti meg, hogy mi történt velük, hanem vissza akar menni az apjához. Nem történt valódi tudatosulás és megértés. És a nő azért is nehéz helyzetbe kerül, mert a férfi adta vissza neki az életet, és ezért lekötelezetté vált. Nagyon nehéz, mikor én az életemet odadobom neked, hajlandó lennék érted meghalni, és utána egy hatalmas morális fölénybe kerülök azzal szemben, akinek az életét megmentettem. Ez egy nehéz helyzet. Nagyon nehéz úgy egy társkapcsolatban lenni, hogy az egyik magát iszonyú magasra emeli, ő mindig türelmes, „Jó, hát kiabálj csak, ordítsál, ahogy szoktál, nyugodtan, nyugodtan. Látod drágám, ez az, amit én sosem tennék veled. De te csak csináld nyugodtan, látom hogy ez, ez…, látom, jó, hát ilyen vagy. Nem tudom, mondjuk vasárnap fogsz-e áldozni ezek után? Jó, egyébként a te dolgod, a te dolgod, én nem szólok bele. Mi a gyerekekkel ott leszünk a misén. Mi fogunk tudni úgy áldozni, hogy nekünk ez nem fog problémát okozni.” Egy kapcsolatban, amikor ilyen, hihetetlenül az élet hozta alá-fölé rendelő helyzet támad, úgy nehéz társkapcsolatban lenni. Ez furcsa lehet, és mégis, a léleknek van egy ilyen működésmódja, nehéz ilyen értelemben alávetettnek lenni, nehéz. Hogyha a királyfi nem veszi észre, hogy itt mi történik, és nem emeli magához, és nem megy oda, ahol a királykisasszony van, akkor ez az alá-fölé rendelő helyzet tönkre tudja tenni a kapcsolatot, akármilyen furcsán is hangzik. Tönkre tudja. És sokszor, emlékszem évekkel ezelőtt beszéltünk erről, hogy annak a félnek a felelőssége, akit megcsaltak. Ugye a mi világunkban főleg ez ilyenkor szokott megjelenni, ez az alá-fölé rendelő helyzet. Én vagyok például egy nő, akit megcsaltak. Ez azt jelenti, mikor kiderül, hogy én morális fölénybe kerülök a férjemmel szemben. Alá-fölé rendelő helyzetbe kerülünk, és ha megbocsájtok, ez még inkább így lesz. Ez kikerülhetetlenül így van. (40:00)

Most nagyon nagy kérdés az, hogy mit kezdek én ezzel a morális fölénnyel. Évekkel ezelőtt hosszan, legalább egy alkalmat szántam erre, hogy „Az áldozat felelőssége a kapcsolatban, a kapcsolatért”. Ugyanis sokszor nem a megcsalás az, ami a kapcsolat folytatását ellehetetleníti, hanem az áldozatnak az a morális fölénye, amit nem hajlandó többé elengedni. Ami újból és újból hivatkozási alappá válik. Egy olyan kikezdhetetlen, erős fegyver, amivel szemben a másik mindig vesztes lesz. Egy ilyen helyzetben hogy fogunk szeretkezni? Egy hatalmas morális fölénnyel élő valakivel hogy lehet szeretkezni? Nekem itt nagyon nagy kérdőjeleim vannak. Ezért óriási felelőssége van a kapcsolatért annak a valakinek, aki nagyon sajátosan áldozat lett, illetve aki morálisan fölénybe került. Őneki nem egyszer bizonyos szempontból nagyobb, vagy élesebb a felelőssége. Főleg akkor, hogyha az, aki elkövetett egy bűnt, valóban bocsánatot kér, és igyekszik jóvátenni a vétkét. Ilyenkor óriási felelősség hárul az áldozatra. Például a mi világunkban az áldozatnak a felelősségét teljesen az árnyékba toltuk, erről szinte sosem beszélünk. (41:50)

A nő tehát valószínű, hogy két dolog miatt is azt az utat választja, amit választ. Választhatna mást is, de itt látunk két motívumot. Az egyik: az élet – még benne persze rendezetlenül – fölszínre tör a szerelem formájában. A másik pedig: keres valakit, akivel valamiféle társhelyzetbe kerülhet. Sőt, nagyon érdekes, hogy jóval maga alá valót keres, ez nagyon érdekes, ez a párhuzam.

Akik befejeztétek a mesét, sokan úgy írtátok, hogy hajóskapitány. Ez nagyon érdekes, hogy miért gondoltátok, hogy hajóskapitány? Hajósról van csak szó. És látszik, hogy nem bírta el a lelketek, hogy a királykisasszony egy egyszerű hajóssal áll össze. Így van, a legtöbb mese befejezésben átírtátok hajóskapitánnyá. Nincs hajóskapitány a történetben, de nem bírtátok elviselni ezt, hogy a királykisasszony csak úgy egy úúú… Nem, legalább egy hajóskapitány. Látjátok, ez történt velünk. (43:05)

Tulajdonképpen itt a nő a személyiségfejlődésnek egy nagyon fontos lépésére szánhatja és szánta is el magát, ami azonban a kapcsolat tönkretételével fenyeget. A férfi pedig semmit nem okult a történetből, szimbolikusan megy vissza az apa világába. Nem kezdik el kidolgozni ezt az új világot, vagy életet, hanem megy vissza oda. A bukásuk ebből a szempontból szimbolikusan törvényszerű. Nem tudom, hogy fáj-e nektek ez, vagy biztos van olyan, aki csak azért nem megy el, mert nagyon bent ül, s azt mondja: „Na ha még tovább folytatja ezt az erkölcstelen dumát, soha többet nem jövök, ez az erkölcstelenségnek ez a rejtett propagálása. Ez egy pap?” Most azonban éppen azt tesszük, amiről hónapokon keresztül beszéltünk, hogy megnézzük, hogy az árnyékban milyen érték van. Hogy van-e ott valami érték? Hogyan látnánk, hogyan próbálhatjuk mi integrálni azt az értéket ami nagyon is a mi kultúrkereszténységünkben az árnyékban van? Megtörténik tehát a bukás, azt is mondhatnánk, hogy egy rettenetes konfliktus ez a férfi és a nő között. És itt mondanék megint két szösszenetet. (Hú, az idő! Jaaj!) Két szösszenet. (44:35)
A veszekedés: a szorongástól való szabadulás

Nagyon gyakran egy társkapcsolatban a veszekedéseknek a nem tudatos motívuma tulajdonképpen a félelemtől és a szorongástól való szabadulás. Nem jutok el a vágyig, nem jutok el a félelemig, de van bennem egy nem tudatosult szorongás. Hát a szorongás az tudatosul, csak hogy mi van mögötte, abból semmi. És hogy föloldjam a saját szorongásomat, ezért inkább veszekszem, inkább támadok. Például, amikor a férfi nem elégíti ki a szükségleteimet, nem figyel rám eléggé. Pontosan tudja, hogy az én szeretetnyelvem a minőségi idő. „Az én szeretetnyelvem a minőségi idő!” Nem az enyém, csak mondom. A minőségi idő, és nem kapok belőle. Mit tesz a feleség? Nem a mély vágyát hozza elő, és azzal kezd valamit, nem a félelmét mondja el a férjének, hogy „Egyre rettenetesebben aggódok, mi lesz így velünk? Én félek, féltem a kapcsolatot, félek. Érted ezt? Félek, nem tudom, ez hogy lesz így. Félek, mert itt van valami nagyon fontos, és te ezt egyáltalán nem látod, vagy nem értetted még meg. Én ettől most már…, ez belőlem előhoz sok mindent. Félek.” Hát lehet, hogyha nyolcszor elmondom ezt egy férfinek, talán meghall belőle valamit. De se a vágy, se a félelem. Mi az, amit a nő kommunikál? A haragját, az indulatát. Ugye, a harag és indulat. A férfi pedig természetesen a haragig jut csak el, és arra válaszol. És mit csinál? Védi magát. Akkor itt van két ember, aki fél, és közben egymást szapulják. Szép játék. Mind a ketten egyre jobban félnek, és egyre jobban küzdenek, veszekednek, harcolnak, és egyre jobban a saját szorongásukat a haragjukkal oldják. Ennek a mesének van, és lehet egy ilyen látása. Nem jutnak el a mélyvágyig, sem a félelemig, beindul valami, s akkor csihi-puhi. (47:10)

Alacsony önbecsülés

A másik, ami sokszor a veszekedésnek a dinamikájában ott van, és ez utalás az előző gondolatokra is, hogy a legtöbben ma Magyarországon alacsony önbecsüléssel érkeznek a társkapcsolatba, és labilisak. Bármikor úgy érzik, hogy ami biztosnak tűnt, az kicsusszanhat alóluk. Mi történik, ha alacsony az önbecsülésem? Hmm. Alap esetben meg akarom erősíteni. Látjátok, ezért érdemes ide járni. Ez egy nagyon-nagyon okos dolog volt most. Alacsony az önbecsülésem, meg akarom erősíteni. Hogy lehet úgy megerősíteni az önbecsülésemet, hogy tulajdonképpen nem kell érte dolgozni? Úgy van. Leértékelem a társam. Nem kerül semmibe. Elég jó módszer. Tehát elkezdek veled veszekedni, leannyizlak, lebecsüllek, „Hogy lehetsz ilyen? Nem tudsz már…, egy pirítóst nem tudsz megcsinálni? Hát drágám gyere, megmutatom, hogy készül a pirítós. Figyelsz? Már ahogy elkezdted, nem volt jó.” Ma Magyarországon a legtöbb embernek gyönge és irreálisan negatív önértékelése van, bekerül egy társkapcsolatba, és él valakivel, akivel kapcsolatban sem a mélyvágyig, sem a félelmekig nem jut el, de oda eljut, hogy „Na, akkor…!” Itt megint azt a logikát látjuk, amit nem egyszer látunk, hogy ez jó nekem, de tönkreteszi a kapcsolatot. Az, hogy jó nekem, persze nagyon idézőjelesen jó, pillanatnyilag jó. Hát ha valakit cikizek, kritizálok, az pillanatnyilag jó. (49:30)

A férfi és a szolga

A férfi és a szolga között is történik valami fontos dolog. A mese azt mondja, a férfi is valamiképpen birtokába kerül valami baráti kapcsolatnak. Eddig csak azt hallottuk, hogy apa-fia, király-királyfi, vagy király és fiú kapcsolat, s egyszer csak van egy fiatalember, meg egy szolga. S a szolga hűséges ehhez a fiatalemberhez, aki történetesen királyfi. Itt is kezdődik valami személyiségfejlődés. De a mesének a fordulata nagyon fájdalmas. Mégpedig azért, mert a személyiségfejlődés sem a férfiben, sem a nőben nem tud igazán, igazán mederbe terelődni, főleg olyan mederbe nem tud terelődni, ami a kapcsolatnak javára tud lenni, hanem egy másik mederbe terelődik. ÉS a válasz, az öreg királynak a gyilkos parancsa, indulata. Ez pedig mit jelent? A mese visszatér oda, ahonnan elindult: „Rendnek kell lenni. Aki megcsalta, az pusztuljon!” Kapaszkodhatunk ebbe, hogy „aki megcsalta, pusztuljon”, mi lesz a kapcsolattal, mi lesz a gyerekekkel? Én most nem erkölcstelenségre buzdítok bárkit, csak az árnyékból előveszem ezt a témát. (51:10)

Mese-befejezések

Elérkeztünk oda, hogy nézhetnénk, hogy fejeztétek be a mesét, azt hiszem, elérkeztünk ide. Emlékszem, két instrukciót mondtam. Az egyik: ne legyen happy end. A másik kérés az volt, hogy de tudjatok benne hinni. Tehát úgy fejezzétek be, hogy ne legyen egy ilyen nagyon olcsó happy end, mert abban ti se hisztek, de olyan legyen, amiben hinni tudtok. Nagyon érdekes befejezéseket kaptam, néhányat elolvasok, illetve idézek.

Van, aki úgy fejezte be a mesét, hogy ha minden úgy marad, mint volt, akkor miután megölette az öreg király a királylányt és a hajóst (nem kapitányt, hajóst), utána a férjen is betöltötte a törvényt, vagyis őt is utána küldte a tenger habjaiba. Hiszen a törvény az törvény, nem változott meg. Érezhető, hogy ha ezt így fejezzük be, ez a törvény totális diadala az élet fölött. De hát valami egészen emberfeletti diadal. Na jó. Egy másik befejezés, hogy amikor meghal az öreg király lánya, és a hajós, aki nem kapitány, az öreg királyt esztelen indulat szállja meg, leöleti a fiút és a szolgát, hogy megkaparintsa az élet három levelét. Ez nem happy end, hinni azonban nem szeretnék benne. Na most, ha megengeditek, akkor néhány rövid befejezést elolvasok. Sok-sok érkezett, hosszak, jók, érdekesek, na most, ezt mondja. (53:30)

„Hát én most ezzel a három levéllel útnak indulok, és megkeresem a szárnyas farkast (Tapasztalt keddi alkalomra járók… így találkozik két mesemotívum.) – mondja a királyfi – aki vagy kettéharap, vagy nem, de ahhoz nekem is lesz pár szavam. Utam során pedig addig is, míg rátalálok a szárnyas farkasra, gyógyítani fogok. Mindenkit meggyógyítok, akivel találkozom, és kéri. Hűséges szolgám, Bence (Egy újabb motívum.)továbbra is társam leszel-e kalandjaim során?” Bence némán rábólintott. „Drága volt márkám, vétked fölött én szemet hunyni most nem tudok. (Ez most egy vallomás. Nem az enyém, csak…) de halálodat egyáltalán nem kívánom. Félrelépésed leoldja rólam a régi, ostoba megállapodásunk kötelékét. Sokkal inkább kívánom, hogy légy boldog azzal, akit szívedből igazán szeretsz, de előtte alaposan gondold át a házasodási föltételeit. Ha zsarnokian teljes önfeladást kívánsz társadtól, abból semmi jó nem származik, abba mindnyájan belepusztulunk.” – „Drága királyom! Törvényességed feddhetetlen, de a kegyelem hiányzik udvarodból. Nem csodálom, hogy leányod ilyen furákat gondol a házasságról. Az életet ugyan a törvények tartják fönn, de az életet magát mindannyian kegyelemből kapjuk. Azt kívánom, légy a jövőben irgalmasabb, kegyelmesebb, bölcs király!” – „Hajóskapitányom! (Nem kívánt rész törlendő.) Csalódásom mérhetetlen, de megértem botlásod. Annak idején engem is elbűvölt ugyanaz a szirén, kinek dalától halálos mámorban fürdesz. (Jaj, de könnyű nevetni más meséjén!) Kívánom, hogy ébredj föl még idejében!” Ezzel a néhai volt királyfi vándorbotot fogott, és tarisznyájában a három zöld levéllel, Bence kíséretében útnak indult. A fűben két kígyó siklott utánuk. (Hmm. Értékes mese. Nézzük csak. A következő… ez volt a leghosszabb, a többi rövidebb lesz, remélem, érdekel titeket.) (56:30)

A királylány föltámad, de a kiabálásukat senki sem hallja meg odakint. Sorsukkal megbékélnek, és azt a pár napot, amíg még életben vannak, a kriptában egymás karjában töltik. (Egy piciny Rómeó-Júliás beütése van ennek a mese-befejezésnek.) Néha ugyan dörömbölnek az ajtón, hisz alapvetően élni akarnak. Segítség nem érkezik, ajtó nem nyílik, de ők nem esnek pánikba. Tudják, már csak pár napjuk van együtt, azt beszélgetéssel töltik. Mikor már járni sem tudnak, átkarolják egymást, és így halnak meg.

Olyan, tudjátok, érdekes ez, hogy azt hiszem, erre mondják azt egyáltalán nem közhelyszerűen, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. Ténylegesen, ahogy olvasom ezeket a befejezéseket, érezzük, hogy hol bicsaklik meg a befejezés, ugye, hogy hol nem ad választ valami nagyon alapvető dologra, akkor ezen elkezdünk nevetni. Én legalábbis így vagyok vele. De közben meg van benne valami nagyon gyönyörű szál, mert van benne. Ugye, és milyen érdekes ez a kettősség, hogy milyen nehéz egy mesét úgy befejezni, hogy valahogy ott a dolgok valahogy, valahogy, egy igazi mesei fordulattal a helyükre tudjanak kerülni. De nem könnyű befejezni így egy mesét! Nagyon nem könnyű, és tudjátok miért nagyon izgalmas ez nekem? Mert hogyha hosszú töprengés után sem tudjuk a mesét úgy befejezni, hogy az ne legyen alpárian happy end-es, de közben ne legyen „patakokban foly’ a vér” Shakespeare-es, hanem valahogy olyan, amiben hinni tudunk. Tehát ha hosszú idő töprengése után se könnyű szabadon befejeznünk így egy mesét, akkor mi van velünk? Nem megrendítő ez? Hogy éljük akkor az életet? Hogy itt van, itt van egy mese, egy helyzet és azt mondom: befejezheted, ahogy akarod. Ne legyen irreális, tudjál benne hinni. És nem is könnyű befejezni. Nekem ez nagyon-nagyon elgondolkodtató, nagyon. Úgyhogy folytatom. (59:30)

Én ott folytatnám másként, hogy a királyfit és a hű szolgáját a király előszólítja a rejtekből. Amikor a hazug mesét előadó királylány meglátta a férjét, azon nyomban összeesett és meghalt. Nagy volt a döbbenet, az öreg király is megrendült. Bár korábban azt a gondolatot forgatta magában, hogy halálra adja csalárd lányát és a hajóst. A szomorú jelenetet látva előlépett a szolga, és azt mondta: „Uram, királyom! Van egy lehetőség, hogy lányod újra éljen, a királyfit is ez mentette meg.” „Tedd meg, amit tudsz!” – mondta a király. Ekkor a szolga rátette a halott királylány szemére és szájára a három levelet, s az tüstént életre támadt. Mindenki nagyon elcsodálkozott. „Lányom! – mondta neki a király – Bár korábban gaztettedet hallva halálra akartalak titeket adni, úgy döntöttem, hogy választás elé állítalak. Választhatsz, hogy királykisasszonyként, vagy hajósfeleségként akarsz tovább élni, föltéve, ha a királyfi illetve a hajós elfogadja a választásod.” (Itt egy mediációs ülésbe csöppentük be.) Tanácstalanul nézett maga elé a királykisasszony, hiszen sem a királyfit, sem a hajóst nem szerette. (És ez a mesei fordulat!) Tanácstalanul nézett maga elé a királykisasszony, hiszen sem a királyfit, sem a hajóst nem szerette, hanem a szolga iránt lobbant lángra. (Látjátok, az élet azt az utat tapossa, ami neki tetszik. Azt mondja…) Azt gondolta magában, majd csak megleszek valahogy a királyi udvarban, és bűnbánó arccal a királyfira nézve jelezte, hogy őt választaná. De a királyfi, akit szintén a három levél keltett életre, s akiben szintén ugyanazon hatást keltett, mint legelőször a királykisasszonyban, azt felelte: „Én inkább hazamegyek édesapámhoz, sokat tanultam, találok magamnak megfelelő párt. (Vagy pártot.) Nem maradt más a királykisasszonynak, mint a hajós, aki még azzal a szenvedéllyel szerette őt, mint amit akkor érzett, amikor a királyfit a vízbe dobták. Ő nagyon megörült, hogy megmenekült a haláltól, és elnyerte a királykisasszony kezét. „Rendben van, fiam – mondta a király a távozó, immár nem királyfinak – menj haza, gazdagon megjutalmazlak, hű szolgádat is megtarthatod.” – „Köszönöm, király uram, ha megint jön az ellenség, csak üzenj nekem.” Lányához és a hajóshoz fordulva azt mondta: „Áldásom rátok, találjátok meg a boldogságtok!” Ők pedig azóta is keresik. Kérem szépen, ez a mese-befejezés a végén komoly arány-érzékről tesz tanúbizonyságot. (63:10)

Azt hiszem, ezeket akartam elolvasni. Volt még itt sok jó, de hát… mégis csak. (Hű, szalad az idő! Jaj! Elmondom akkor a saját verziómat. Nem lesz ez se jobb.)

Meghal a királykisasszony, és behelyezik ugyanabba a kriptába, szakasztott ugyanabba, mint annak előtte. Eltelik az első éjszaka, s mindenki nyugodtan alszik, s egyszer csak, ahogy fölvirrad a nap, bűnbánó arccal a szolga odalép a királyfihoz, és azt mondja. „Uram, királyfim, én nem tudom, hogy történhetett, de a három levélből, az élet három leveléből valahogy egyet elvesztettem.” Hát, a királyfi csúnyán néz a szolgájára, de hát mert hűséges volt a bajban, megbocsájt neki, s a második éjszaka is álomra hajtja a fejét ő, meg az öreg király, mint akik jól végezték dolgukat. Mígnem, ahogy reggel fölkel a nap, máris kopogtatnak a királyfi ajtaján, s megint a szolga az. Tipródik az ajtó előtt, szinte maga se tudja, hogy hogyan hozza szóba, pedig hát a jövetele mégiscsak valamiért van, és azt mondja: „Uram, királyfim, mármost szólni is alig merek előtted, de talán, talán bizony elloptak egy másik levelet is, mert bizony nem találom. Az elsőt talán én elvesztettem, de a másikat már biztos, ellopták, mert uram, királyom, én bizony virrasztottam a két levél fölött, és mégis már csak egy van.” Hát, a harmadik nap is lemegy a nap, s valahogy nyugtalanná válik a királyfi, nem alszik már olyan jól, mint az első, meg a második éjszaka. S aztán egyszer csak, egyszer csak hirtelen, mint hogyha valami világosság gyúlna benne, fölébreszti a szolgáját, elkéri tőle az egyetlen megmaradt levelet, s azt mondja: „Ez az utolsó éjszaka, a harmadik, hogy még valamit tehetek érte. De mármost nem azért, mert ez bármiféle törvény lenne, hanem valami másért, amit magam sem tudok, hogy mi. Mert én ilyet még nem is éreztem.” Ezért aztán a megmaradt egy levelet ráhelyezi a királykisasszony szívére. Nem a szemére és a szájára helyezi, hanem a szívre. Hát, ott van jó helyen az a levél. Fölébred a királykisasszony, szakasztott ugyanazt kiáltja: „Istenem, hol vagyok?” Azt mondja a királyfi: „Itt vagy, énvelem.” Mire a királykisasszony zokogni kezd, és azt mondja: „Bizony, megérdemeltem a sorsom, bizony méltán bűnhődtem. De most mondanék neked valamit, királyfi. Teérted elhagynám ezt az országot. Nem akarok én királynő lenni, még csak királykisasszony se. Tudod, egy vágyam van, szeretnék a feleséged lenni.” Hát, a királyfinak a szeme sarkából kicsöppen valami. Ő még ilyet sose érzett, de valahogy, ahogy belenéz a királykisasszony szemébe, aki már nem is királykisasszony, egyszerűen csak egy nő. Jé, egészen egyszerűen olyan, mint sok-sok más, és mégis van benne valami, amit a királyfi meg se tud fogalmazni, de amit nagyon lehet benne szeretni. Ezért aztán, még akkor éjszaka, hogy az öreg király észre ne vegye, amijük csak maradt, a bölcs szolga segítségével kereket oldanak. Talán még ma is mennek, csuda tudja, hol járnak. (67:10)

Igen, elhangzott egy mély sérelem, hogy ez egy gusztustalan happy end. Ebben tudok hinni, Péter. Szóval… elmondok akkor egy történetet. Nem akarnék vitatkozni ezzel, hogy ez egy happy end… Csinálja valaki utánuk! Se lakás, se állás, se örökség, se haza. „…” Igen, kétszer. Jól van, jól van, megértem az elégedetlenségeteket. Elmondanék akkor egy záró valamit.

Pöttyös mise volt nálunk, s a pöttyös misén azt kérdeztem a gyerekektől: „Gyerekek, szokott-e veletek olyan lenni, hogy nagyon nyugtalan a szívetek? Nagyon nyugtalan, és szorongtok, és féltek, és nincs benne béke. Kinek az arcát képzelitek magatok elé?” Nagyon szép válaszok születtek, hogy a gyerekek kinek az arcát képzelik ilyenkor maguk elé, és utána olyan játékot játszottam velük, hogy leírtam, hogy valakinek mi tükröződik az arcán, s a gyerekeknek meg kellett mondani, hogy mit néznek, vagy kit néznek. Azt mondtam: „Képzeljétek el, van egy asszony, és egészen-egészen nagy szeretettel és egy nagy odaadással, egészen-egészen belefelejtkezve tekint valakire, s közben mosolyog. Kire nézhet?” S akkor azt mondták persze rögtön, hogy a kisbabájára néz. Akkor azt kérdeztem: „Egy fiatalember, délceg ifjú, és a fiatalember pedig úgy néz valakire, mint hogyha el lenne varázsolva, mint ha meg lenne babonázva, mintha az egész világon semmi más nem lenne, csak az a valaki, akit ő néz. Mit gondoltok, kire néz ez a délceg ifjú?” S tudjátok, mi volt az első válasz? Hogy a feleségét nézi, ezt mondták. Nem is a szerelmét, na a szeretőt azt pláne nem, mégis csak templomban vagyunk, a feleségét nézi. Hát, azért ez nekem nagyon tetszik. Látjátok, az 5-6-7 éves gyerekek még azt mondják, hogy az a délceg ifjú a feleségére tekint úgy. (70:35)

Úgyhogy én ezzel most be akarom zárni, és a következő alkalommal tudom, hogy lesznek kérdések. A kérdésekre próbálok majd reagálni, valamit mondani. Tudjátok, válasznak ne tekintsétek, amit mondok. Valamit, ami eszembe jut róla, fogok mondani. De még a témánkat szeretném lezárni. Az azt jelenti, hogy arra legalább még egy 20-30 percet szeretnék szánni, azért, hogy valahogy legömbölyítsük ezt az évet. Hmm. Nagyon köszönöm a figyelmeteket, köszönöm. (71:15)