Párkapcsolat - folytatás az előző évről

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Itt leszünk a mai alkalommal… ezt már úgyis tudjátok. Általában úgy tudják megoldani a házigazdáink, hogy a Teátrumban legyünk, néha azonban nyilván – nagyon sok értékes és fontos program van – azért itt is lesz egy-egy alkalmunk. Hogyha ez így van, akkor majd a honlapot nézzétek, mert akkor lesz információ, hogy kell-e kisszéket hozni, vagy valamit a feneketek alá, hogy így tudjuk akkor megoldani, hogy ennyien tudjunk egy helyen lenni. Kicsit furcsa most nekem, nyilván a hely is új, és akkor ahhoz se szoktam hozzá, a megszokott hely mindig ad egy bátorítást, meg hogy a fények nagyon rám jönnek, rátok meg alig, és ez nekem mindig nehéz, hogyha olyan érzésem van, hogy valami színházi helyzetbe kerülök, azt kifejezetten nem szeretem. Tehát ezért szeretem, hogyha látlak benneteket, és úgy tűnik ott is van fény, meg itt is… és ilyen színházat nem szívesen csinálok. Na most! Elkezdjük akkor ezt az évet, s abból a szempontból könnyű helyzetünk van, hogy nem tudtuk befejezni a tavalyit, és most, ami ott veszteségnek tűnt, az most nyereséggé vált, mert hogy nyugodtan mondhatom azt, hogy: Na, akkor most folytatjuk, ahol abbahagytuk, csak nem múlt héten, hanem négy hónappal ezelőtt. Tehát még most mindenképpen a család, a családi kapcsolatrendszer lenne a figyelmünk középpontjában. De azért néhány előzetes gondolat, és megjegyzés.(01:45)

Előzetes gondolatok

1. A példák, történetek nem tükrözik a valóságot

Tudjátok ezt, hogy minden alkalommal hozok példákat, mondok történeteket. Aki még ezt nem tudja, a te számodra fontos, hogy én mondhassam neked azt, hogy a történetek, amikor azt elmondom, mindig 2-3 fontos elemében nem tükrözik a valóságot, hanem megváltoztatok 2-3 dolgot benne azért, hogy a történet szereplőire ne lehessen ráismerni. Különben azt a történetet nem szabad elmondani. Ezért aztán hogyha te azt mondod, hogy „Ez pont stimmel a szomszédra, a barátnőmre, az édesanyámra, a lányomra ez pont stimmel.” akkor biztos, hogy rossz nyomon vagy. Attól te hihetsz bármit, csak az biztos, hogy nem vele történt meg, vagy legalábbis én arról nem tudok. Na ez az első, ami nekem nagyon fontos, hogy a történetekben természetesen elemi dolog, hogy védjem azokat, akik a történetnek a szereplői. (02:50)

2. Az idei téma

Az előző év folytatása: A megelégedett, boldog és tartós társkapcsolat Az idei témánk onnan indulna, ahol hagytuk az előző esztendőben. Emlékeztek? Volt egy nagy rendszerünk, és a nagy rendszer elemei ezek voltak, hogy ne csak azt nézzük meg, hogy mi szükséges egy megelégedett, esetleg boldognak nevezhető és tartós társkapcsolathoz, mert ez így nem elég pontos. Ennél azért egy picit pontosabbak is lehetünk. És hogy a pontosságot akkor igyekezzünk ezt úgy megvalósítani, hogy nézzük ezt három dimenzióban.

1. Mi szükséges, milyen föltételei vannak annak, hogy én személy szerint alkalmassá váljak egy tartós és megelégedett társkapcsolatra? Ez a személyes, az egyéni dimenzió. Ezt elég bőségesen kiveséztük.
2. Másfajta adottságok, képességek kellenek ahhoz, kidolgozott erények, hogy kapcsolati szinten képes legyek egy tartós és boldog társkapcsolatra. Azok másfajta adottságok, másfajta tulajdonságok és másfajta erények. Lehet, hogy valaki nagyon jó egyéni pszichés képességekkel rendelkezik, a kapcsolati intelligenciája pedig nulla. Olyan van. Létezik ilyen, hogy kapcsolati intelligencia. Az illető lehet egy zseni, s a kapcsolati intelligenciája pedig rettenetesen gyönge. (04:25)

Ez az a pont, aminek most a végére fogunk teljesen érni, és azután pedig azt néznénk meg, hogy milyen rendszerszintű adottságokra, tulajdonságokra, készségekre van szükségünk. Mert hogy közben egy társkapcsolatban általában megjelennek más szereplők is. Egyrészt vannak szüleink, származási család. Ők is mindenképpen ennek a nagyobb rendszernek a részei. De aztán megszületnek a gyerekeink, általában ez így történik, és akkor ezt azt jelenti, hogy tulajdonképpen a mi társkapcsolatunk egy rendszer részeként működik. És lehet, hogy valaki – milyen gyakran hallom én ezt – hogy „Tulajdonképpen mi annyira boldogok lennénk, ha nem lenne az anyád.” Ezt gyakran hallom, sajnos. „Mi nagyon jól meglennénk egymással, ha nem lenne még valaki másik szereplő, aki egyébként a rendszernek nyilvánvalóan része. Ugye az aztán különösen cifra, amikor kimondatlanul is azt képviseljük, hogy „Mi ketten nagyon boldogok lennénk, ha a gyerek nem lenne olyan, amilyen, de egy ilyet kaptunk.” Nyilvánvaló, hogy a gyerekeink a családi rendszer részei, és hogyha mi rendszerszinten nem tudunk elég jól működni, akkor hiába vagyunk nagyszerűek egyedül, hiába vagyunk jól egy kapcsolati szinten, rendszerszinten olyan problémák fognak fölmerülni, ami az egészet szép lassan errodálni fogja. (05:55)

Ez az a három dimenzió, ami egy tágabb keretet ad a beszédünknek. És akkor most a második dimenzió, a kapcsolati dimenziónak a végénél járunk. Természetesen nem akarok nagyon fejest ugrani, hanem még úgy rá kell hangolódnunk, nekem is. Szóval nem úgy van, hogy bzzs, akkor már megnyomnak egy gombot… Valahogy rá kell nekem is mindenre hangolódni. (06:25)

Tudjátok, olyan jó volt a nyár! Jaj, nem is tudom, elgondolkozom, hogy ne rövidítsünk-e a mai alkalommal. Jó volt a nyaratok? „Jó…!” Bólogassatok, vagy lássak valamit az arcotokon! Jaj, elmentem Korzikára. Tényleg… ezen derültök. Régi álmomat valósítottam meg, hát ez egy annyira jó hely, fantasztikus jó. 2500-700-as hegyek, tengerpart, zseniális. Egyszerűen nekem való. Úgy ott felejtettem volna magam. Na, szóval… hangolódnék. (07:05)

A mottó

Ez azt jelenti, hogy egy-két, a tavalyi évben az erre a dimenzióra vonatkozó fontos kijelentést szeretném egy picit visszahozni, de azért egy-egy új elemet akarnék hozzájuk tenni. Főleg olyasmit, ami talán még jobban megvilágítja azt, hogy miről is van ott szó. De minden év valami mottóval szokott kezdődni, úgyhogy most is. De nem találtam egy mottót, úgyhogy lesz kettő. Két mottó lesz, és az egyik egy történet.

A történet (Nyitottnak lenni, elengedni mindazt, ami annyira logikusnak tűnik.)

Tirol hercegnője – valódi történet – Karintia egyik magas hegycsúcson álló várát kezdte el ostromolni. XIV. század. De hát miután magas hegycsúcson állt a vár, jól meg volt építve, a védők is belevaló emberek voltak, ezért nap nap után telt az idő, és csak nem sikerült a várat elfoglalni. Mi lett ennek a következménye? A vár védői egyre inkább kifogytak a tartalékaikból, fogyott a víz, fogyott az élelem. Az ostromlók pedig egyre inkább kedvüket veszítették, hogy „Hát nem fogjuk tudni bevenni ezt a várat, értelmetlenül itt időzünk, és megy az áldozat.” és elkezdtek zúgolódni. Egy nagyon kényes pillanat történt tehát, s egészen odáig jutott az ostrom, az ostromlók és az ostromlottak helyzete, hogy fönt a várban nem maradt már semmi eleség, kivéve egyetlen ökröt, és két zsák árpát. Ekkor, ebben a rettenetes, kritikus helyzetben – ez egy krízis. Ilyen helyzetben még nem voltak a védők, az eddigi tapasztalatokhoz hiába nyúltak, az nem jelentett segítséget, egyszer csak a várkapitány összehívta az embereit, és azt mondta: „Tegyétek a következőt…” (A hallgatók ötletei) Áhá! Hogy elkezdtek mulatni. Hogy a mulatozás zaja azt az illúziót keltse a vár támadóiban, hogy ők milyen jól vannak. H-hm! H-hm! Jó irány! Áhá, áhá! Ó, fantasztikus! Micsoda… hát jó, jó társaságba kerültem. Ugyanis a vár kapitánya a következő parancsot adta ki az embereknek. „Öljétek le az ökröt, belezzétek ki, az üres helyre rakjátok be a két árpával teli zsákot, és dobjátok ki a várból! Oda egészen a mezőre, ahol a támadók vannak.” S kidobták az ökröt a két zsák árpával, s akkor észrevették a támadók, hogy mit dobálnak ki, s eltakarodtak a vár alól. Ez az egyik történet. (10:40)

Sokszor ahhoz, hogy valami jó változás tudjon történni az életünkben, hogy valami fejlődésnek tudjon indulni, olyasmire van szükségünk, ami egészen váratlan, egészen kevéssé tűnik logikusnak. Hiszen hogyha éhezünk, nincs utánpótlás, és már csak ez a kevesünk van, nem az a logikus, hogy még kisebb adagokat és még kisebb adagokat…, hogy a leginkább, valahogy életben tudjunk maradni? S a legkevésbé tűnik logikusnak az, hogy fogjuk, és az egyetlen esélyét annak, hogy valahogy éljünk, logikusan, azt éppen a semmibe vessük. (11:20)

A társkapcsolati konfliktusaink, nehézségeink, sőt az életben nagyon sok helyzetünk valójában nem akkor oldódik meg, amikor 127-edjére is valami hihetetlenül logikus megoldást próbálunk erőltetni, hanem akkor, amikor vagy egy belső belátásunk támad, hogy teljesen másképp csináljunk valamit, vagy egyszerűen valami váratlan helyzet történik, és valahogyan minden megváltozik. Erről szeretnék majd beszélni. Mondok is egy 2-3 nappal ezelőtti történetet. (11:55)

Jött hozzám egy középkori… -ró…-rú… Nő volt, na, ez biztos, és csinos volt. Na tehát. S arról beszélt, hogy ő mármost ezt nem bírja tovább, neki elege van azért, mert a bátyja nagyon beteg, ő már hónapok, sőt évek óta ápolja. Neki egyszerűen elege van ebből, ő ezt már nem bírja, kifáradt, vége van, már nincs is saját élete, és hogy ebben a helyzetben mit lehetne tenni. Hogy ő már többet nem tud. S erről hosszan és hosszan beszélt, és én ezt nagyon meg tudtam érteni. Vissza is jeleztem neki: „Te azt tudod, hogy sokszor akik nagybeteget ápolnak, egészen ki tudnak égni? Hogy bizony, az normális, egy hosszantartó nagybeteg ápolása az emberből egészen, egészen, szinte minden erőt ki tud szippantani. Bizony, ez normális, nem vagy te rossz ember, bizony, ilyen van.” Ennek megörült, hogy ilyen van, de attól még a helyzete nem lett jobb. S akkor, ahogy beszél erről, eltelt majdnem ötvenvalahány perc, és akkor rám nézett, hogy na most oldjam meg. De hát én nem csábulok el. És nem tudtam neki mást mondani, a következőt mondtam: „Te tudod, én a következőt látom. Hogy neked nem az a bajod, hogy gondját viseled a testvérednek. A te bajod az, hogy azt gondolod, te vagy a Gondviselő.” Eltelt egy perc, „Feri atya, van egy papírod, meg tollad? Ezt szeretném fölírni.” Ugyanis az ő nehézsége sokkal inkább az volt, hogy azt gondolta, minden az ő kezében van. Még Isten kezéből is kivett mindent. Azt mondta: „Istenre ezt nem bízhatjuk rá, ezt nekem kell csinálni.” Nem ugyanaz, hogy én gondját viselem valakinek, vagy hogy közben azt gondolom, hogy „Én vagyok a Gondviselő Isten. És ha én nem csinálom, akkor az én szeretett emberem a semmibe hull.” Van különbség aközött tehát, hogy én gondját viselem valakinek, és azt gondolom, hogy én a Gondviselő is vagyok. Az nem ugyanaz. Gondját viselem, de nem én vagyok a Gondviselő – szerencsére. (14:40)

Néha olyasmi tud történni, ami meghökkent bennünket, teljesen másképp kezdünk el valamit látni. Ez a mottó valahogy azt az érzékenységünket szeretné megszólítani, hogy nem egyszer, amikor valaki azt mondja, hogy – tulajdonképpen nagyon egyszerű a helyzet, tudjátok, ezt mindig szoktam mondani – „A férjemnek egy dologban kellene megváltozni, és minden jól menne. Ha ebben megváltozna, olyan szép lenne az élet. Nem értem, hogy ezt ő miért nem látja.” Hogy ezekben a helyzetekben nagyon logikusnak tűnik, hogy ezt mondjuk, éppen ez a logikus. „Ha a férjem letenné végre az italt, minden jóra fordulna.” És ez nagyon logikus, hogy így lenne, de mindaddig, amíg ezt az irányt hajtom, és nyomom, és viszem, semmi nem változik, sőt minden rosszabb lesz. Ezért aztán sokszor pont az, amire annyira vágyunk az alapján tud megtörténni, hogy valami egészen más történik bennünk, vagy köztünk, vagy velünk, mint ami annyira logikusnak tűnik. Ha erre nyitottá tudunk lenni, hogy ne azt tegyük, amit olyan szívesen hajtanánk, és annyira logikus, ó…, na, ez az egyik. (16:05)

A mondat (Az a mi nagy bajunk, hogy kiveszett a szokásainkból a rend.)

A másik kiegészíti ezt a történetet, ez egy egyszerű mondat. Éppen vezettem az autót, és mentem Korzikára, s ilyenkor szeretek nagyon Kossuth Rádiót hallgatni, mert egyébként sosem hallgatok Kossuth Rádiót, de ilyenkor hallgatom a Kossuth Rádiót, és ott egy idős nénivel beszélgetett a riporter. A riporter azt kérdezi: „Hát, kedves néni, hát milyen itt az élet?” S a néni elmondott egy bölcsességet. A bölcsessége így szól: „Hát, fiam, az ma a baj, hogy kiveszett a „szokásbúl” a rend. Amióta kiveszett a „szokásbúl” a rend, azóta van baj.” Hát, én ezt a mondatot nagyon megjegyeztem. (17:00)

A másik gondolatunk, ami kiegészíti ezt, hogy nyitottnak lenni, elengedni mindazt, ami annyira logikusnak tűnik, és értelmesnek, és érthetőnek, és a világunkból adódónak. Emellett, ezt az igazságot az egészíti ki: Az a mi nagy bajunk, hogy kiveszett a szokásainkból a rend. Valami rend, és azután annak a rugalmassága, hogy történhet valami teljesen másképp, mint ahogy én azt szívesen nyomnám. Ez lenne az idei év mottója, ez a kettő együtt. Kidobni az ökröt az árpával, pedig hát anélkül megdöglünk, és közben pedig tudni, hogy nagy baj az, ha a szokásból kivész a rend. Ez, ez lenne akkor a mottó, és innen megyünk akkor tovább. (18:00) Ahogy ott a vár védői kidobták az ökröt az árpával a gyomrában, tulajdonképpen valami nagyon izgalmasat tettek, olyasmit engedtek el, amire a leginkább szükségük lett volna. Nyilván volt egy távlati céljuk, élni akartak. De ahhoz, hogy éljenek, olyasmit kellett elengedniük, amire a leginkább szükségük lett volna. Ez itt a kulcs-momentum. (18:30)

Nyárom is sokat eskettem. Ilyesmit szoktam, ez egy ilyen visszatérő dolog nálam, egy ilyen szokás, és tudjátok, nem tudom miért, de valahogy idén megakadt a szemem az édesanyákon. Ugye ők általában elöl ülnek. S akkor néha nem csak a párt néztem, hanem picit jobbra, stíröltem, balra kacsintottam, és néztem az anyákat. Hát tudjátok… hát… legföljebb a mesében van az úgy, hogy az anyák csak önfeledt boldogsággal tudnak résztvenni gyermekeik esküvőjén. Én ennyi ambivalenciát tükröző arcot… rég láttam. Az egyik esküvőn ezt nem is álltam meg. Ott beszéltem, beszéltem, de nekem úgy festett, hogy a szülők a legboldogtalanabbak. „Viszik a gyereket. Az meg csak a mienk, nem?” Hát én… nyilván nem prédikáltam őket ki. „Kedves anyuka, apuka, most pár szót szólnék magukhoz…” S akkor úgy néztem, néztem őket, és akkor… tudjátok, azt mondtam: „Álljunk meg! Tudjátok, eszembe jutott egy kérdés. Szerintetek, most, hogy akik itt vagytok ezen az esküvőn, ti el tudjátok-e képzelni azt, hogy szerethetünk-e valakit nagyon, akit elengedünk, vagy akit nagyon szeretünk, azt nem lehet elengedni? Hogy szerethetjük-e azt, amit éppen elengedünk?” Na ez ez. Éppenséggel az élet nem egyszer akkor tud továbbmenni, a kapcsolat akkor tud továbbmenni, ha éppen azt tudjuk elengedni, amit a legjobban szeretünk, azt tudjuk elengedni, akit a legjobban szeretünk, s a kapcsolat tovább tud menni. (20:45)

Kidobjuk az ökröt az árpával, és élünk. Ha nem dobjuk ki, meghalunk. Sokszor egy kapcsolatban, annak a kapcsolatnak az az egyik föltétele, hogy képes vagyok elengedni azt, akit, vagy amit a legjobban szeretek. És ez minden kapcsolatnak nagy témája azért… (mert pont a szemembe süt) mert hiszen különböző családi örökségekkel érkezünk, és mindenki kimondva, kimondatlanul, tudatosan vagy nem tudatosan ragaszkodik a saját örökségéhez. Ragaszkodik mindahhoz, amit őbenne az kiváltott, hogy ő mit gondol az életről, hogy ő mit kapott, és mi jó, és mi nem jó, és hogy kell… nagyon ragaszkodunk a saját világunkhoz, és egy kapcsolat nem tud akkor létrejönni, és egy új közös világ születni, hogyha nem tudjuk elengedni azt, amit szeretünk. Azt, amit megszoktunk, amit értékesnek tartunk. Ez igazán nagyon paradox, vagy akár titoknak is nevezhetem. Ha nem tudjuk kidobni az ökröt az árpával, akkor megakad az élet. (22:00)

Most, hogy nagyon nyitott a világ, most ezt még jobban lehet látni. Régen lehet, hogy ez mondjuk kulturális különbségekben nagyon megmutatkozott, mikor a parasztlány és a nem tudom én, az arisztokrata fiatalember egymásba szerettek. Ugye hát ordított, hogy itt egy csomó mindent el kell engedni mind a kettőjüknek, hogyha azt akarják, hogy valami közös legyen velük. Ma ez inkább úgy van, hogy én vagyok egy ifjú hölgy, s elmegyek Korzikára, mert Korzika jó, Korzika szép, s ott egyszer csak egy korzikai csávó rám néz, ahogy csak egy korzikai ember tud nézni, és hát én hhhh…áhhh… Na hát eddig volt szép. És utána eltelik a nyár, és két külön világ. Hallgattam korzikai népzenét. Hú, de mennyi szomorúság tudott abból áradni, bizony. Férfiak… ú, de micsoda világ-fájdalmakat tudnak énekelni. Rájöttem, hogy nem vagyunk olyan nyomorult, már így népileg. Nem, hallgassátok meg a korzikai népzenét, és az… (23:30)

Látjátok, vannak nagyobb erők. Az ember vigyázzon. Szóval, na, hogy… ma, ahogyan annyira szabadon, szerelemtől ihletetten választunk társat, országhatárok nem számítanak, semmi nem számít, mert lehet „csetelni”, e-mail-ezni. Mit lehet még? „Szkájpolni.” Persze, hogy lehet! Ezért lehetővé válik az, hogy egy kapcsolat tovább tudjon menni akkor is, hogyha a különbségek óriásiak, s a kapcsolat tovább tud menni. A kérdés, hogy egy közös világ tud-e születni. De minél nagyobbak a különbségek, a közös világ akkor tud születni, hogyha elengedjük azt, amit szeretünk. És ez rettenetesen nehéz, mert az a félelmünk, hogyha elengedjük, elvész. Ha elengedjük, elárultuk. Ha elengedjük, megtagadtuk. Ha elengedjük, az annak a jele, hogy nem szeretjük. Ha elengedtük, akkor kicsúszik a talaj a lábunk alól. Ezért óriási dolog az, ha ki tudjuk dobni az ökröt az árpával a gyomrában, miközben az volt az utolsó kajánk, utána már nincs. Miért tetszik ez nekem ennyire? Na, tehát… költői kérdés volt, de én megválaszolom. Nagyon is szerethetem azt a valamit, és valakit, akit el tudok engedni. Ahogyan az anya elengedi a gyerekét, a fiát és a lányát, hogy mondaná ő azzal azt, hogy nem szeretlek, vagy már nem vagy fontos? (25:15)

A kapcsolat

Mindig a kapcsolatnál… ezt megint egy ilyen éles kérdésként mondom… (De jópofa ez! Szóval… átlátszik, azért most alulról mit lehet látni belőlem?) Szóval… tudjátok ti azt, hogy egy kapcsolatban nem elég, ha egymást szeretitek? Az nem elég, ha a férfi szereti a nőt, a nő szereti a férfit, ez egyszerűen nem elég. Nem elég, ha egy kapcsolatban csak egymást szeretitek. Hú, ez most ilyen nagyon papos, ezt érzem. Hanem a kapcsolatot is szeretni kéne. Nem elég egymást szeretni, hanem szeretni a kapcsolatot. Ezt már nagyon sokszor mondtuk, a kapcsolat egy külön, élő valóság. És aki csak a társát szereti, de a kapcsolatukat nem, előbb-utóbb egészen el tud lehetetlenülni, s egészen megoldhatatlan akadályokba tud ütközni. Tehát szeretni nem csak a társamat, a kapcsolatot. (26:30)

Nem tudom, ízlelgetitek ezt, mondjuk akik itt házasok, hogy szeretem a házasságomat? Ez egy… milyen szeretni való az én házasságom! Az én házasságom egy óriási kincs, az én házasságom az egy nagyszerű dolog. Szeretni a házasságomat, szeretni a kapcsolatunkat. (26:55)

A kapcsolat egy külön, élő érték

Itt most utalnék már egy kimondott témához, és akkor átmegyünk egy nem kimondott témára. Ez pedig az, emlékeztek, hogy ezt nagyon szoktam mondani, hogy igen, ha a kapcsolat egy külön, élő valóság, és mi azon panaszkodunk, hogy nem mennek a kapcsolatok, ez egészen döbbenetes, hogy mitől mennének, ha magát a kapcsolatot nem is tartjuk egy külön, élő értéknek, csak egymást. Hát lehet, hogy azért olyan nehezen mennek a kapcsolataink, mert a kapcsolatot nem is értékeljük külön. (27:25)

Na most, lehetséges tehát az – ez az, amit már nagyon sokszor mondtam, hogy úgy hozunk döntést, hogy jó a férfinek, jó a nőnek, és árt a kapcsolatnak. Erről már volt szó, ezt legalább kétszer mondtam, emlékszem. Még Korzika előtt, s nem vonom vissza. Hogy igen, ilyen lehet. Jó neked, jó nekem és nem jó a kapcsolatnak, és észre sem vesszük. De most mondom a nehezebb esetet, a nehezebbet, és ez fájni fog. Hiába, most nyár után jöttetek, most jól vagytok, most merem mondani. Most immunisak vagytok, és erősek. Szóval… (28:05)

Jött hozzám egy pár. De ha nem jött volna, akkor is így van, de jöttek. És most elmondhatnám 125 verzióban. A férfi azt mondja: „Tulajdonképpen teljesen elakadtunk, az az én rettenetes nehézségem, hogy én éjszaka élek. Én éjszaka… hazajövök, és akkor kivirulok, és egy jó vacsi, és én, én akkor.” A feleség azt mondja: „Ez elviselhetetlen. Hát én ha megfeszülök is, én reggel hatkor már pkk, kinyílt a szemem, már reggel elintézek mindent, mire a gyerekek fölébrednek, a férjemről nem is beszélve… Hát addigra minden kész van, már ott, ott… még én a szentírást is szoktam olvasni.” Ez egy ilyen képzelt történet. És akkor azt mondják mind a ketten: „Ez egyszerűen egy lehetetlen helyzetbe sodor minket. Mikor a férjem úgy azt mondja, hogy: Na most, na most együtt… akkor – mondja a feleség – én már beájultam az ágyba. Akkor használhatatlan vagyok.” Ezt el lehet mondani 125 verzióban.

A nő azt mondja: „Nekem arra lenne szükségem, sokkal többet legyünk együtt. Együtt, együtt, közös idő, közös időre van szükségem.” A férfi azt mondja: „Nekem annyira jól esik egyedül lenni. De én nagyon szeretlek téged, de nekem szükségem van egyedül lenni.” A nő azt mondja: „Tudod, énnekem annyira fontos a testi érintés. Azaz, ha nem kapok egy kis simi-simi-simit, én meg…meg, nem, hát kimegy belőlem minden élet. Simíí!” A férfi mikor előkerül, azt mondja: „Jaj, hagyjál már, hagyjál már!” A férfi azt mondja: „Én egy nagycsaládból jövök. Ha nem lesz legalább öt gyerekünk, az… az… életemnek nincs értelme. Sok gyerek, nagy család, focicsapat! Vagy csak egy ilyen strandröplabda, vagy strand…” A nő azt mondja: „De hát én egyke vagyok! Hát én háromnál többel nem birkózok meg. Nekem két szülőm volt, az is elég, kettő… azt éreztem… Három gyerek… de hát érted már, hogy én mennyire fölülmúlom magam.” A férfi azt mondja: „De öt alatt azt ne, öt alatt nincs.” A nő azt mondja: „Három maximum…”

Mindenki gondoljon egy olyanra, ami őneki nagyon fáj. Én így, a férjem úgy, s mintha nem lenne közös metszet. (Ennek is hogy örülök!) Hogyne volna ilyen! És úgy kezdtem, hogy jött a pár. Tényleg jött. És mi szokott ilyenkor történni? (Nem t’om, ráülök erre, és akkor… Jé, ez egyforma magas! Szinte teljesen egyforma magas. Na de azért az nagyobb. Nem, nem oldódik meg minden problémánk.) Tehát a férfi itt ül a kicsin, azt mondja: „Én most akármennyire is megerőltetem magam, én ha csak három gyerekünk van, én biztosan tudom, hogy boldogtalan leszek. Hát három gyerekkel az nem.” A nő azt mondja: „Hát én meg teljesen biztosan tudom, én nem bírok négyet. Hát kettő van, és ez is alig megy már. Még egy harmadikat a kedvedért szívesen, de nem, hát értsd meg, hogy nem megy. Szét fogok sz…” S akkor azt mondják: „Hát úgy látszik, akkor…” S itt jönnek a gondolatok. „Hát akkor, hát nem vagyunk egymáshoz valók. Hát látni való, hogy énnekem ez, őneki az, és itt akármit is csinálunk, ez nem lesz jó. Nincs, nincs, ahogyan ez jó tudna lenni mind a kettőnknek.” Így van? Egy olyan helyzet, amire azt lehet mondani: „Most eljutottunk oda, hogy ez se neked, se nekem nem jó.”

Mert olyan helyzetek is vannak, háhá, mint ezek, s ebből nagyon sok szokott lenni egy kapcsolatban, hogy nem úgy van, hogy „Na jó, most legyen úgy, ahogy én akarom.”, vagy „Legyen úgy, ahogy te.”, hanem hogy senkinek se jó. Nem tud jó lenni egyikőjüknek se. Az egyiknek nagy az intimitás igénye, a másiknak kicsi. Most aki a kicsi, azt mondja: „Jó, jó, én akkor vállalok még plusz 30%-ot, de, de az nekem nem jön se szívből, se sehonnan nem jön. Hát úgy… mert látom, hogy neked kell.” A másik azt mondja: „Jó, hát én akkor meg leveszek a szükségleteimből 40-et. De hát az nem tud nekem jó lenni, akkor én most úgy fogok élni 40 évig, hogy mindig mínusz 40%-ban leszek.” Egy férfi így beszél. Ez egy realitás, hogy így van. Akkor ma, tehát kiállunk, és azt mondjuk: „Na, akkor most derült ki, hogy nem illünk össze. Hát alapvető szükségleteire nem tudunk válaszolni a társunknak. Nem ülünk össze, ez így nem fog menni.” H-hm! (33:45)

Mindaddig azt gondoljuk, hogy csak ezt mondhatjuk egy ilyen helyzetre, hogy „Hát, akkor nem marad más, mint a boldogtalanság, vagy akkor együtt fogunk szenvedni.” És a másikat okolni, persze. Ameddig nem látjuk azt, amiről annyi sokat beszélünk, hogy van a férfi, van a nő, és van a kapcsolat. Ugyanis nem csak olyan helyzetek vannak, amiben jó a férfinek, jó a nőnek, és nem jó a kapcsolatnak, hanem olyan helyzetek is, amelyben nem jó a férfinek, nem jó a nőnek, de jó a kapcsolatnak. Mikor egy férfi azt tudja mondani: „Igen, lehet, hogy énnekem mindig mínusz 40 lesz, lehet, hogy mindig így lesz. Ha téged választottalak, ezt most belátom, bár nem gondoltam, hogy így lesz, tehát ez nagy csalódás is, ez most nagyon is fáj, mert most jövök rá, hogy ez így lesz, hogy mínusz 40-nel kell most akkor élnem, de nem csak azt látom, hogy ez rossz nekem, és nem csak azt mondom, hogy <Hát akkor semmi értelme, mert látom, hogy neked is rossz, hogy én nem tudom neked megadni, amire szükséged van. Hát akkor mi közünk tovább egymáshoz?>” Hanem azt lehet mondani: „Igen, én akkor lemondok 40-ről, én beletolok még plusz 30-at.” Ha nagyon kemények vagyunk, azt mondjuk, még így se jó egyikőjüknek se, de jó a kapcsolatnak, ha azt mondják, hogy kölcsönösen azért, hogy a kapcsolatuk tovább tudjon élni… Ezzel meg tudnak együtt… tudnak tovább élni. (35:30)

Ez az, amire úgy látom, hogy manapság hihetetlen… ezt nem szeretjük. Hát azt mondjuk, hogy „Ezt nem.” A valóságnak nem szeretjük ezt a dimenzióját. Tulajdonképpen ez számomra csak annyit jelent, hogy egyszerűen a kapcsolatot, hogy a kapcsolat egy kincs és egy érték… S persze a kapcsolat itt van bent, hát a kapcsolatot itt hordozzuk bent. Tehát ha azokban a helyzetekben jó nekem, vagy nem jó nekem, nem jó neked, de a kapcsolatnak jó, és abban ott élünk, és azt mondjuk, hogy „Ezt a kapcsolatért csináljuk, mert szeretem a kapcsolatunkat. Én ezt annyira szeretem, hogy ebben érdemes akkor mínusz 40-nel lenni, mert ez a kapcsolat annyira jó. Jó a mi kapcsolatunk, nagyon nagy érték.” Hogy ez természetesen hogy visszahat énrám. Hogyne hatna vissza énrám, az én személyemre. (36:25)

Ez akart a következő gondolat lenni, hogy ha a kapcsolat dimenzióját nem tartjuk eléggé reálisnak, főleg pedig annak a realitását. Emlékeztek? Az identitás társas természetű. Az önazonosságunk társas természetű. Tehát ha én egy kapcsolatot tudok szeretni, azzal szeretem magamat, mert az identitásom kapcsolati jellegű, és társas természetű. De ma, hogyha azt mondjuk, hogy se nekem nem jó, se neked nem jó, akkor minthogyha a kapcsolat nem is létezne, azt mondjuk, hogy akkor nincsen tovább. Na jó. Tehát nem elég egymást szeretni, a kapcsolatot is érdemes. (37:15)

Ismétlés

Nem akarom nagyon-nagyon visszaidézni azt az egész rendszert, emlékeztek, ami azzal kezdődik, hogy a párválasztás tudattalan motívumai, emlékeztek, ez az egész, egész rendszer. És akkor idealizálás, és regresszió, és a szerelem biokémiája, és ami a családból kirekesztésre került és akkor abba beleszeretek, és akkor kiegészülök, és akkor aztán jön a védekező elhidegülés, a neurotikus allergia a másikra, megbolondulok tőled. Ugye most az egész rendszert nem akarom elmondani, és hogy a legmélyebb félelmeim támadnak ilyenkor föl, amelyek a csecsemő és a gyerekkorból forrásoznak, és ugye ezért tudunk ilyen iszonyatosan görcsösek lenni. S az ideáljaink, az idealizálás elvárásokká válik. Ugye megvan ez az egész rendszer? Ezt már tudjuk, hát ezt… Nem? Hát ez így, így, így, tik-tik-tik, ezt már használjuk. NA, hogy… (38:20)

Idealizáljuk a társunkat, tőle várjuk a szükségleteink kielégítését

Nagyon gyakran a csődöt az jelenti, hogy ahogyan a szerelemtől ihletetten, egy regresszióból kiindulva idealizáljuk a társunkat, és őtőle várjuk a szükségleteink kielégülését, illetve amikor azok nem elégülnek ki, akkor azt mondjuk, hogy „Nem te vagy a társam. Mert egy társ az egészen nyilvánvaló, hogy a szükségleteimre jól tud válaszolni. Mint ahogy a csecsemő meg az anya között, ugye? Hát egészen nyilvánvaló, hát az nem lehetsz te, hogyha nem tudod megadni nekem. Egy anya meg tudja adni. Ha te meg nem adod meg, akkor…, hát akkor nem te vagy az igazi.” (39:00)

Itt az ökör kidobása az árpával a hasában a következő. Természetesen lehetnek énnekem olyan szükségleteim, amelyeknek a gyökere egészen-egészen magzati korból jön. Hogy én egy pici baba vagyok, hát ez, ez… kicsi baba vagyok. Ú-hú… de jó! Ú, mmm…! És én arra vágyom, hogy hiába itt egy egész külvilág, én nem veszek rólatok tudomást. Én így jól vagyok, és úgy alig várom, hogy jöjjön az Anya. (Hát az anya az nagy A-val van.) Anya! De még ezt a szót nem tudom, csak az egész testemben érzem, hogy mi az, hogy Anya. A testemben érzem, hogy… (Puffanás- szerk.) Anya?! Na! Hát az egész testemben tudom, hogy mi az, hogy Anya, és hogy Anya szeret. Na és amikor szerelmes vagyok, és aztán utána házas vagyok? Szerintetek jó dolog az, hogy néha ezt csinálod? Így, és akkor, mit tudom én, „Brünhildaaa! Brünhildaaa!” S akkor jön a Brünhilda, és akkor… (Na tessék! Hát látjátok, ez a felnőtt világ milyen macerás.) Jön a Brünhilda, megsimogat, két puszi, és átélek valami olyasmit, hogy csak így fekszek, nem csinálok semmit, és ő odajön, és én lehetek teljesen passzív, mint egy kis csecsemő. Nem is tudok semmit csinálni, s ő jön, és puszit ad. Jáááj, de jó! (40:50)

Vagy nő vagyok, s reggel, ilyen… így áll a hajam, össze-vissza, s nincs rajtam alapozó, csipás a szemem, és jön egy férfi – a férjem – és a fogmosás előtti számra lehel egy csókot, s odaadja a kávémat. Mhh! Szép az élet. Semmi mást nem kellett csinálnom, mint fölébredni hozzá. Mit szóltok ehhez? Hát kedvem lett nőnek lenni. Kár, hogy a kávét utálom, azt biztos a nők, biztos szeretik. Na. (41:45)

Ezek a szükségleteink, hát csoda jó dolgok. Hogy vissza tudunk menni a gyermeki énünkbe, és itt semmit nem csinálunk, és a másik szeret bennünket. Csak kinyitjuk a szemünk, elég fölébredni, elég nyögni kettőt. Hát én… hát ez annyira jó dolog, nem? Na de. A nehézségünk a kapcsolatainkban ott támad föl, hogy miközben természetszerűen hordozzuk ebből az idealizált világból, a csecsemő-szülő kapcsolatból, tik-tik-tik, minden, hogy a szükségleteink, ezek vannak, és ezek jók, és akkor elégüljenek ki, és hogy te ráhangolódsz… Amikor felnőttként is azon az úton szeretnénk a szükségleteink kielégüléséhez eljutni, ahogy gyerekként jutottunk el. Nem a szükséglettel van a baj, hanem hogy felnőttként felnőtt úton lehet oda eljutni. Gyerekként jutottunk el gyerek úton, felnőttként meg felnőtt úton lehet odajutni. És ezt a különbségtételt nem szoktuk elég világosan látni. Azt mondjuk: „Ez a szükséglet jó, ez a boldogság, ez a tuti. Add meg nekem!” De ez rendben van, de hogy én oda eljussak és te megadd nekem, ahhoz egy felnőtt utat kell tudni járni. Nem elég a gyerek utat, mert gyerekként gyerek módon, felnőttként felnőtt módon, adott esetben ugyanaz a szükséglet. Érthető ez? (43:15) Ugye, ahogyan teljesen kiszolgáltatjuk magunkat, és azt mondjuk: „Nem tudok nélküled élni.”, mint a csecsemő-anya kapcsolatban, „Nem tudok nélküled élni. Ez a boldogság, ha ez nincsen, akkor, akkor…” Nyilván, ahhoz, hogy én felnőttként átélhessem ezeket a csodálatos pillanatokat – én annyira kívánom ezt nektek. Énbennem van egy ilyen, és nem t’om. S képzeljétek el, hogy örömet szokott okozni, ha boldogok vagytok. Ugye ti is így vagytok ezzel? Szeretek én is boldog lenni, de… kifejezettem, sz’al ha látok valakit boldognak, hát jó lesz a napom. Tehát én nagyon kívánom nektek azt, hogy hengeredjetek, gömbölyödjetek, regrediálódjatok, és elég legyen csak fölébredni és kapjátok a puszit, a kávét, ami nektek jól esik, és még fogat se kelljen mosni hozzá. Nagyon kívánom nektek! De tényleg, annyira, de szép így az élet! Így kezdeni egy napot, hát hahaaa! De azért úgy óvatosan hozzáteszem. Ahhoz, hogy ott gömbölyödve, hengeredve mindez betöltődjék, ahhoz egy felnőtt úton lehet eljutni. Ha erőltetjük a gyerek utat, akkor „Van még egy ökrünk, akkor azt felezzük, negyedeljük, az árpa, azt kicentizzük, mindenki csak két szemet kap…” Így ebből semmi nem lesz. Most nyilván, hogy mi ez a felnőtt út, hát erről rengeteget beszéltünk, meg beszélünk, most nem akarok itt nekilátni. Jó. (45:00) (Rákerült a kóla a jegyzetemre. Mit keresel te ott? A szokásból kiment a rend.)

Spirituális párhuzam – kedv a jóhoz

Mondanék most egy spirituális párhuzamot. (Mennyi az idő? 25 perc. S akkor utána majd pihizek. Szóval… Jaj, hirdetnem is kell, most jut eszembe. Majd ilyen fontos, év eleje van, ilyenkor mindig kell hirdetni. Na jó. Hogy… de jó, most megengedtétek magatoknak, hogy köhögjetek. Köhögjetek nyugodtan! Ne idegenedjetek el a szükségleteitektől.) Szóval a spirituális párhuzam. Annyira le vagyok nyűgözve attól, ahogyan Jézus alámerítkezik a Jordán folyóban. S akkor megnyílik az ég, s a lélek, mint egy galamb rászáll, s akkor így mondja a szent író: szózat is hallatszott az égből. „Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem.” Nem tudom, hogy mondtam-e nektek ezt a beszélgetésemet valakivel, aki azt mondja… Mondtam? Ugye, hogy a szülői… tessék? Az, az. Igen, ez a szülői örökség. Jaj, hát az én szülői örökségem az, hogy „Össze ne piszkold fiam a ruhád!” Ezt akkor mondtam. Látszik, ez annyira eleven, hogy mintha sose mondtam volna. Azért olyan eleven, mert le vagyok nyűgözve, hogy Jézusnak ilyen apukája van. Hogy egy ilyen szülői öröksége van, hogy elkezdi az életet, a nyilvános működést, s az apukája ezt mondja neki. Hogy „Te vagy az én szeretett fiam, kedvemet találom benned.” Hogy ez micsoda, micsoda szülői örökség. (A Lélek. Szóval…) (47:15)

Arra jutottam, hogy olyan nagy dolog az, hogyha elő tudjuk hozni azt, ami jó örökségünk, hogy akkor egyszer csak valami előtör belőlünk, ez pedig az, hogy kedvünk lesz a jóhoz. Sokszor a mi keresztény vagy vallási nevelésünk nagyon törekszik arra, hogy mi a jó, de nem biztos, hogy eléggé kedvet csinál hozzá. És hogy milyen nagyszerű dolog az, hogyha a jóhoz kedvünk van. És hogy nyilván, a kérdés az az, hogy tudok kedvet csinálni magamban és magamnak a jóhoz? Hogy ne csak tudjam, hogy mi a jó, kedvem is legyen hozzá. Most akkor gyorsan egy mesét mondok. (48:15)

Mese

Nagyon rövid lesz, meg már ismerős is valamennyire. A mese a vándorról szól. A vándor már elég nagy volt ahhoz, hogy nekilásson, és nyílvessző hiányában elmenjen megkeresni a feleségnek valót. El is indul tehát, hetedhét határon keresztül megy, megy egyik faluból és városból a másikba. Telnek az évek, peregnek, mint az árpaszemek, csak nem találja. Nem találja, és nem találja. Már-már az első néhány ősz hajszál is kipenderedik a feje búbjáról, és még mindig nincs meg a feleségnek való. Hát, mi mást tenne a mi főhősünk, a vándor, leül, kezébe temeti az arcát, búsong ezen. „Hogyhogy én nem találom meg a jó feleségnek valót? Hát már szinte a világ összes helyére elzarándokoltam – hogy nem találom én meg?” És egyszer csak történik valami. Fölidézi azokat a nőket, akikkel útja során találkozott, akikről egytől egyig azt mondta: „Nem, nem ő az igazi. Nem, ő se az igazi.” És valami furcsa sejtése támad, hogy valahogy ezeknek a nőknek az arcában, akármelyik faluban is éltek, akármelyik városban is laktak, volt valami közös. Hogy a szemükben volt valami közös pillanat. Néha csak átsuhant a szemükön, néha egészen hosszan nézték őt így, ezzel a tekintettel. Hogy minden nőben, akárkivel is találkozott, ott volt ez a közös pillantás. Néha rövid, néha hosszú, de kétség kívül ott volt. (50:10)

Mi volt ez? Mit árult el az a közös pillantás? Ez most egy játékos ismétlés. (Erre iszom. Hogy? Ja, hogy… de ti ne a kólára figyeljetek, drágáim! Nektek van feladatotok. Én figyelek a kólára. Nem, nem lehet arrafelé kibontani, egyszerűen nem bírja levenni. Nincs, az önfegyelem minimumát nem tudja.) Mi, mi a közös a pillantásban? Néha csak egy elsuhanó árnyék, néha hosszú tekintet…

Nem tudom, hogy ez egy jó mese-e? Nekem csak el kellett mondani. Na, van ötlet? „Hülye mese, hagyjál!” Áhá, hogy a nők tekintetében a közös az volt, hogy érdeklődéssel néztek. Hát volt benne az is. Hogy a nők saját magukat látták a férfi tekintetében? Ja, hogy a… értem. Ami közös volt, hogy a szeme bogarában, ahogy visszatük… Jó, jó, hülyéskedek. Köszönöm, hogy szóltál. Tehát hogy… igen, ez egy nagyon izgalmas válasz: minden női tekintetben saját magát látta. Így? Áhá, hogy ez volt a közös, saját maga volt közös a nők tekintetében. Ez annyira „bonyi”, hogy ez, ezen gondolkodnom kell. Ez most nekem így nincs meg ennyi idő…, meg tudod, én most egy ilyen előadói helyzetben vagyok, ez egy másik állapot, nem tudok olyan lazán ezen elgondolkozni. Ú, ezt be fogom bukni. Áhá, olyan jól indultál, de végül egy picit kisiklott a vonat. Úgy kezdődött, hogy valami hiányzott, és ahogy ami a közös volt, az, hogy hiányzott valami a nők tekintetéből. Hogy? Áhá! Kinek a személyét? Hogy a nőkben az volt a közös, hogy mindannyian a vándort akarták. Igen. De hogyhogy nem történt aztán semmi? Nem volt ott egy igaz nő se, aki egy kicsit el tudta volna csábítani a mi vándorunkat? Azért előbb-utóbb csak van egy nő, aki nagyon akarja, megszerzi – magunk között szólva. Júj! Ez egyre rosszabb. De nem, tényleg, köszönöm, hogy szóltál, csak az hangzott el, hogy „az anya tekintete volt minden nőben”, ú… Nem, nem! Tessék? Jaj, még rosszabb! Tehát azt mondja: „Nem az anya tekintete volt mindegyik nőben, hanem az hiányzott.” Ú, ennyire nem sebzett a mi vándorunk, tehát rendben van, ez egy olyan mint mi, de azért ennyire… Tehát erre mondja Hellinger, hogy aki azt akarja, hogy úgy szeressék, mint az anyja szerette valamikor, vegye őt el. Ez a legjobb megoldás, ez, akkor pont úgy lesz. Most képzeljétek, ezt, ezt a mondatot így kiragadjuk, s fölkerül az internet különböző izéire. Pál Ferenc atya, római katolikus, r.k., Esztergom-Budapest főegyházmegye azt mondta az évkezdő előadásban – tehát nem az, hogy… – hogy hát vegye el mindenki az anyját, hogyha… Ó, szép, szép lesz a sorsom. (55:45)

Mondanék most valamit. Ugye, eddig csak beszéltem, de most… Hát ez mi? 17-es, ide van írva, ez jó. Prímszám? A 17 az prím? Rendkívüli! Nem vagyok osztható, egyedi vagyok. Na, na? Megyek oda. „Szerintem megtalálták egymást egymás szemében, és a vándornak pont az nem tetszett, amit látott, mert pont saját magát tette bele abba a kapcsolatba…” (sajnos nem értettem a végét – szerk.) Erre nem voltam fölkészülve, ne haragudj, te, én egy egyszerű férfi vagyok, szóval ilyen… énnekem itt néhány neuron van úgy jól elszórva, hogy… nagy baj ne legyen, tehát így. Tényleg, puszi neked. De nem kell, nem kell elfogadnod, csak úgy… De tényleg, most azt akarom kifejezni, ezt akartam elkezdeni. (57:00)

Ez egy olyan nagy dolog, hogy itt vagyunk nem t’om hány százan, és hogy ti mondotok gondolatokat. Ez egy jó, hogy így itt… így tudunk együtt lenni, ezt én nagyon-nagyon… még hogyha itt hülyéskedek, meg… de nagyon köszönöm, hogy ezen gondolkodtok, meg hogy még el is mondtátok, nagyon köszönöm. Ez a legfontosabb. De hát nem volt jó. Tessék? „Volt-e vak a nők között? Mert ha nem, akkor ez egy közös dolog.” Áhá! Na ez a férfi logika. Tehát a nők tekintetében az volt a közös, hogy mindegyiknek volt szeme. Kétség kívül ezért már pont jár. Na jó. Jaj, már a gatyám is lehúzódik itt… (58:05)

A nők tekintetében még ha csak egy elsuhant árnyék is volt, vagy egy hosszú-hosszú pillantás, a közös az volt: „Nem te vagy az igazi. Nem te vagy az igazi, kedves vándor.” S amikor a vándor rájött, nem csak ő keresi az igazit. Hány és hány nővel találkozott, és egyetlen nő sem mondta azt: „Te vagy az igazi.” Hát a nők tekintetében kétség kívül ez volt a közös. Volt, aki egy pillanat alatt látta, volt akinek hosszabb idő is kellett, hogy rájöjjön: „Nem te vagy az igazi.” S akkor a vándor egyszer csak megértette, még idejében, mert még csak néhány ősz hajszála volt itt a fején, hogy nekem kéne az igazinak lenni, nem azt várni, hogy ő legyen az igazi. Mondtam, hogy ismétlés. Jó. Egy utolsó dolog, és akkor utána nagyon fontos információk. (59:20)

Rátaláltam Levi és Monroe bölcsességére. Arról beszéltek, hogy mikor nevezhető egy házasság boldognak. Azt mondták: „Egy házasság akkor boldog, ha a házasfelek képesek a problémákat kezelni.” És itt meg is álltak, nem mondták tovább, úgy ennyit. (60:00)

Hirdetések

Nagyon sok mondanivaló, hirdetni való. Tudjátok, hogy tavaly, mert hogy akkor kezdtünk el főleg kapcsolattal, de még inkább család, csoport, ebben a dimenzióban is beszélni, mert hogy éppen érzékelhető volt annak az elégtelensége, hogy mindig csak az individualitásról beszélünk. Akkor éppen egy realitásvesztésben vagyunk, ha a kapcsolatot és a társas dimenziót nem nevezzük meg. Hogy akkor történt egy váltás a mi életünkben is, mert akkor itt elhatároztuk, sokan összeülve, hogy akkor legyen a lehetősége annak meg, hogy a csoporttapasztalatot, élményt, a csoportkultúrának a fontos elemeit, hogy azt lehessen elsajátítani, átélni, megélni és saját élménnyé tenni. S akkor kezdtünk el mindenféle csoportokat hirdetni. Ez idén is folytatódik. Tehát sokféle, elsősorban önismereti, de másfajta csoportot is fogunk indítani. Csütörtökön reggeltől, tehát annak a nőnek már reggel hattól, az egész kínálat fönn lesz a honlapon. Tehát ha van kedvetek különböző jellegű önismereti csoportokra, vagy másfajta csoportokra, akkor nézzétek a kínálatot, és lehet rá jelentkezni. Ez nyilván a legfontosabb hirdetés. (61:25)

A második, ez nagyon szorosan kapcsolódik, hogy már most a vezetők, akik majdnem mind barátaim, vagy ismerőseim, vagy a szakmából nagyon jó munkatársaim, és ezért megvolt a személyes bizalmam, és őket meg lehetett hívni, és ők akkor örömmel jöttek. Hogy azért ők 2-3 gyerekes apák meg anyák, általában. És amikor eljönnek arra a három órára, négy órára, akkor a gyerekeik meg a házastársuk, meg a családjukból mennek el és veszik el onnan az időt. Ez pedig nagyon egyszerűen azt a következményt hozta magával, hogy nem tudják ezeket a csoportokat annyira-annyira olcsón vinni, mint ahogy eddig vitték. Mert hogy édesanyák és édesapák, és férjek és feleségek, és hogy… arról nem is beszélve, hogy volt egy olyan közös tapasztalat, szinte minden csoportvezetőnek, hogy azzal, hogy ilyen nagyon „Csak gyere! Szinte ingyen.” ennek az lett a következménye, hogy minden csoportban, nem mindenkinél, de minden csoportban probléma volt az elköteleződéssel. Hogy ez egy ilyen szolgáltatásnak tűnt, hogy megyek, ha jó kedvem van, és… És hogy ahogyan ezeket így összerakosgattuk, még így is jóval, jóval a piaci ár alatt el lehet érni ezeket a csoportokat, ezt lehet mondani. De kétség kívül, hogy pénzbe fognak kerülni. De, és ez nagyon fontos, hogyne tudnám azt, hogy van olyan, hogy az embernek nincs pénze, olyan van. Ezért aztán minden csoportban vannak olyan helyek, amelyek fél áron, vagy akár ingyen is betölthetők, de csak akkor, hogyha te jelentkezel, és a csoportvezetővel ezt megtárgyalod, megbeszéled, és meg tudtok ebben egyezni egymással. Tehát azért, mert valakinek nincs pénze, ne maradjon ki egy számára nagyon fontos lehetőségből, de ezt a csoportvezetővel akkor fontos lenne, hogy tudd egyeztetni. Tehát kérjél segítséget, és akkor próbáljuk úgy csinálni, hogy az lehetővé legyen. De ennek van egy másik oldala is. Ha valaki tud valaki mást támogatni, akkor ezt fölajánlhatod, és tudhatod, hogy az a párezer forint az konkrétan, közvetlenül valakinek ilyen és ilyen célra tud menni. Ide jutottunk. Tudjátok, keressük a jó megoldásokat. Azt, hogy hogy tudna ez jó lenni, és biztos, hogy mindig rengeteg kompromisszum születik. Valami valamilyen szempontból biztos, hogy nem igazán jó. Ezt akartam. (64:25)

Most ehhez kapcsolódik még egy dolog. Számomra ez is sok… hogy mondjam, izzadságot, meg álmatlan éjszakát hozott nekem, de amit most mondok, az meg még pláne. Ez pedig az, hogy nem tudok úgy élni, hogy mindent csinálok, amit eddig, és még plusz egy-két dolgot. Hogy úgy mindent viszek, ahogy eddig, és még akkor minden évben egy-két dolgot azért, mert hogy az értékes és jó. Ezért az idei évben nem tudok egyéni beszélgetésekre kliensként veletek leülni, hogy te kliens vagy, én meg segítő vagyok. Egyszerűen nem bírok, nem megy, egyszerűen nem megy, pedig ezt nagyon szeretem csinálni, és hogyha valamit érdemes csinálni, ezt biztos, hogy érdemes csinálni. De most akkor inkább a csoportok felé köteleződök el. Egyszerűen nem, nem tudok több bőrt magamról lehúzni, egyszerűen nem megy, pedig ez nagyon fáj. Lehet, hogy ahogy változik az élet, majd ez is változik. De azt nagyon szívesen fölajánlom, bárkinek, mert hogy nagyon nagy dolog az, ha valakinek nehézsége van, és mer segítséget kérni, az nagyon nagy dolog. Ezért jöhettek egészen nyugodtan, és abban mindenképpen szeretnék segíteni, hogy kihez lehetne elmenni, hol lehet egy jó valakit találni. A továbbirányításban szívesen segíteni. Akiket ismerek, akikről tudok azon gondolkodni, hogy ki lenne egy jó személy, ezt nagyon szívesen megteszem. Mert sokszor az első lépés nagyon nehéz. Tehát ebben tudok rendelkezésre állni, de egyszerűen nem tudok órákat, órákat… Tudjátok, vagy nem t’om, hogy ti ezt érzékelitek-e, de mondjuk egy-két nap alatt húsz üzenet van az üzenetrögzítőn, meg tíz üzenet email-en, miközben nincs is email címem. Na ez, ez hogy van? Tehát szóval egyszerűen nem tudok két-három naponta harminc dologgal az összes meglévő dolgom mellett igazán normálisan foglalkozni. Tehát csak csalódásokat tudok okozni, hogy… Na, ezt már nem ragozom tovább, csak itt a kínomat fejezem ki. Egyszerűen nem, nem… na. (66:50)

Van most még egy fontos dolog. Hogy összeültünk többször, ötleteltünk azon, hogy hogyan lehetne az alkalmak után a beszélgetéseket vinni, akiknek van kedve – mi így neveztük ezt, ilyen – tematikus csoportban lenni. Ugye a tematikus csoport, hogy a téma az előadás anyaga, és akkor hogy… És ezzel kapcsolatban lenne most akkor hirdetés, mert ebben is próbálunk most valami újat, valami jobban nekünk passzolót kitalálni. (67:20)

Sziasztok! Úgy nézne ki a tematikus csoport az idén, hogy megpróbálnánk megtartani az alkalom utáni csoportot, és ahhoz képest hogy hányan jelentkeztek erre, ezt szeretnénk majd a következő alkalom után felmérni, hogy így kik érdeklődtök, de lehet erre már korábban is jelentkezni az interneten keresztül. Az nekünk is sokat segít, mert akkor nagyjából fogjuk látni, hogy hányan lesztek. Ez az egyik kör. A másik pedig az, hogy most próbálunk egy olyan extrával – nem t’om – szolgálni, hogy lesz egy olyan alkalom, ami az előadás előtt lesz. Tehát hogy aki szeretne önkifejezésben erősödni, az jöhet az előadás előtt. Ide is előre kell jelentkezni, ezt is email-ben fogjátok tudni megtenni, és akkor akinek a késői időpont jelentett problémát, az esetleg ebben tudja ezt majd így megélni, vagy ennek valamilyen változatát. De erről is teszünk ki ismertetőt, és akkor ezt mind elolvashatjátok. Köszönöm.

S persze megmaradnának az alkalom utáni beszélgetési lehetőségek is. Hogy milyen formában,akkor azt is csütörtök reggeltől el tudjátok olvasni. (68:28)