A kapcsolatra vonatkozó mítoszaink 1.

Ezek voltak a gondolataink, hogy a kötődés és az oldódás egyensúlyát képesek vagyunk fönntartani, tudunk közel is lenni, távol is lenni.
Azután, hogy a mai úgynevezett modern házasság alapja az érzelmi összetartozás. (Nagyon köszönöm, és ennek jelei is vannak. Nem csak szöveg, hanem kóla.) Tehát az érzelmi összetartozás. És itt természetesen az érzelmi összetartozást nem akarjuk kijátszani, vagy ütköztetni az elköteleződéssel. Szó sincs arról, hogy azt gondolnám, hogy „Ja, hát hogyha az érzelmi összetartozás élménye, tapasztalata nincs, akkor az elköteleződésnek fittyet hányok.” Erről egy picit sem beszélek, de arról nagyon is, hogy mekkora jelentősége van nekünk, hogy az érzelmi összetartozásért tudjunk cselekedni. Hogy hatékonyak tudjunk lenni, elég szabadok abban, hogy tudjunk mit tenni az érzelmi összetartozásért. Ugye ez, ez most egy nagyon nagy témánk, és ezt ragozzuk tulajdonképpen.

A családi önazonosság kimunkálása.

A párkapcsolat, és a párkapcsolatban a társam iránti lojalitás kimunkálása és fönntartása. Hogy ez a kapcsolat, és a te személyed fontosabb, mint a többieké. Ők is fontosak – nem azért, mintha ütközetni akarnám őket – de elsőbbséget szavazok ennek a kapcsolatnak.

Szolidaritás. Erről nem is akarok bővebben.

Hűség, a biztonság garanciája. Emlékeztek, és hogy ide tartozik az is, hogy védett közeget tudok-e biztosítani neked. Hogy van-e egy fészek, ahova te hazatérhetsz? Hogy van-e egy közös fészkünk, ahová a gyerekek haza tudnak jönni? A hűség tehát nem csak a szexuális hűségre, hűtlenségre vonatkozik, az édeskevés egy embernek, aki a házasság egyik alapjának az érzelmi összetartozást tartja. Akkor a hűség sok minden másra is kiterjed. Például arra, hogy sosem cikizlek, sosem bántalak mások előtt, erre is kiterjed.

Képesség az érzelmi bevonódásra.
…és végül amit még mondtunk: A sebezhetőség, a másikra szorultság tudatosítása és elfogadása. A tökéletlenségünk belátása. Ez, ez volt az a pont, amit most egy speciális szempontból szeretnék kifejteni. (03:35)

A kapcsolatra vonatkozó mítoszaink

Sajnos a két hét nem tett jót. Írtam 30 pontot. Mindig mikor valami kis időm van, és éppen csak 4 dolgot csinálok párhuzamosan, akkor sajnos ilyen rettenetes dolgok történnek, s amiről most szeretnék beszélni: a sebezhetőség, a másikra szorultság és a tökéletlenség belátása kapcsán, azok a kapcsolatra vonatkozó mítoszaink. Ugyanis a szakirodalom nagyon határozottan beszél arról, hogy a házasságkötés előtt, majd pedig a házasságkötés alatt is, sokszor egy egész életen keresztül olyan mítoszokat, hiedelmeket ápolunk magunkban, amelyek nagyon meghatározóak, nagyon mélyen belénk vésődtek, és tönkreteszik a kapcsolatot. Éppen ellehetetlenítik azt, ami pedig tudatosan a fejünkkel, az akaratunkkal, a döntésünkkel, az elköteleződésünkkel annyira szeretnénk. Ezért nagyon érdemes a házasságkötés előtti mítoszainkra ránézni – ezek kitartanak a házasságkötés után is. Merem azt mondani, mert elképzeltem magamat a helyetekben, hogy mondjuk itt van valaki, azt mondja: „Ó, hát én már kigyógyultam régen ezekből a mítoszokból.” Szerintem hogyha valaki kigyógyult az összes házassággal kapcsolatos, a kapcsolatra vonatkozó mítoszából, már biztos nincs itt. Ez a jó hírem, hogy valószínű, érdemes itt lenni, hogyha téged érdekel ez, hogy milyen mítoszok is vannak. Na, erről szeretnék. (Megint megtámadtak.) Tehát a mítoszokról szeretnék akkor szólni, és jöjjön az első. (05:25)

Háttérben pedig emlékeztek, ha az agyműködés felől nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy az agyunk valóságosnak tartja azokat a tapasztalatainkat, képzeteinket, amelyeket ráadásul nem csak magzati kortól kezdve, hanem több nemzedéken keresztül magunkban átélünk, és hordozunk, több nemzedéken keresztül. Ezeket tartja valóságosnak az agyunk. A képzeteinket magunkról és a társunkról, s a társunk is ezeket tartja valóságnak, az agya ezeket tudja valóságként tekinteni, és a valóságot pedig fikciónak. Ez az összefüggés, amiben vagyunk. Ezért hogy ne volna úgy, hogy a mítoszok kitartanak egy életen keresztül. Hát hiszen a hiedelmeink azért tartanak ki bennünk egy életen keresztül, mert nem valószínű, hogy a megvilágosodásra eljutnánk. Ez kevéssé valószínű, ezért mindig bőven marad bennünk valami tere annak, hogy a saját tapasztalatainkat abszolutizáljuk, s a valóságot azzal azonosítsuk, beleértve magunkat, a társunkat, meg a kapcsolatot. (Na! Brr!) (Viszonylag sűrűn fogom mondani. Nem nagyon ragozom, inkább csak nyomom. (06:50)

1. Ha valami megváltozna, minden jóra tudna fordulni

Valamilyen körülmény, tulajdonság megváltozása azt eredményezi, hogy minden jóra tudna fordulni köztünk. Tehát ha valami megváltozna, akkor annak az lenne a következménye, hogy minden jóra tudna fordulni. Ez lehet valami körülmény, akkor külső, vagy neked valami tulajdonságod, egy belső… Ha az az egy dolog meg tudna változni, minden jóra tudna fordulni. A tapasztalat egyáltalán nem igazolja ezt. Tudjuk azt, alkoholbeteg férfi, s a feleség hányszor mondja: „Végre letennéd a poharat, megint szépen tudnánk élni.” És mi a terápiás tapasztalat? Amikor a férfi leteszi a poharat, utána elválnak. Mert a férfi italozó életmódja, életformája az, ahogyan a nő mondjuk fölényben volt a férfivel szemben, le tudta nézni, vagy meg tudta vetni, esetleg a családtörténetének a hátteréből érthető módon, mert ő abba gyökerezett bele. Számára akkora változást hoz, hogy a férje többé nem az az ember, akivel együtt ők ketten fönntartották azt a rendszert, amiben ő morális fölényben is volt, egészségesnek is bizonyult, és ráadásul annak az előnyét is élvezte, hogy ő nyilvánvalóan a társadalom szemében egy nagyon nehéz helyzetben élő valaki, ezért őt mindenki nagyon megértette és sajnálta, ezért senki nem gondolta, hogy neki kéne változni. Tehát ez egy nagyon kényelmes helyzet is. Tehát a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor az a férfi fölhagy az ivással, nem egyszer a hátasság tönkremegy, és az már nem a férfin múlik csak. Ez egészen biztos. (08:45)

Azt is tudjuk, hogy amikor a tünethordozó gyerek meggyógyul – erről sokat beszéltünk. Hogy a gyerek a házastársi kapcsolat gyöngeségeinek, patológiájának a tünethordozója. A gyerek egyszer csak meggyógyul, és nincs, ami összekösse a férfit a nővel. Kiderül, hogy az kötötte őket össze, hogy együtt ketten, apakánt, anyaként izgultak, hogy a gyerek egészséges legyen. S mármost ha egészséges, nincs, ami őket összekösse, legalábbis ők ezt így élik meg. Ezt most nagyon hosszan lehetne mondani. (09:25)

Azt mondja… emlékeztek, amerikai családterapeuta, Gottman azt mondja, hogy ha a házastársak kommunikációját nézzük, akkor négy jelenségre figyelhetünk föl, amelyek ha megjelennek, azok pusztítóak, és előre vetítik a kapcsolat tönkremenetelét. És az egyik az így szólt: „Amikor az egyik, vagy mindkét fél azt gondolja, hogy a fönnálló problémáért kizárólag a másik felelős. Akiben egy ilyen mítosz él, az elkezdte verni a kapcsolat koporsójába a szögeket. Ezt elég egyszerűen megmondtam, ugye? Ezt nem, nem nagyon kenegettelek benneteket. S mégis hányszor hallom, na ehhez leülök, hogy ti drágák jöttök, s azt mondjátok: „Feri, tudjuk, hogy idén nem, de a férjemmel nagy baj van. Valamit kéne vele csinálni.” Ó, na ha ebből ki tudnánk gyógyulni! Hogy a férjemmel nagy baj van, és vele valamit kellene csinálni. Mindaddig ez is egy mítosz, éppen erről beszélek, ha valami, egy körülmény, vagy a társamban valami meg tudna változni, minden jóra tudna fordulni. Végre elmenne terápiára, boldogan élhetnénk, de nem megy.

2. A mi kapcsolatunk rendkívüli, és ez biztosíték a jövőre nézve

(H-hm! Ez egy illúzióromboló alkalom lesz. Nagyon, nagyon piszok leszek.) Sokat beszéltünk már a biológiai, biokémiai, élettani háttérről. A tudattalanról nem is beszélve. Az, hogy két ember a kapcsolatát, a szerelmét, főleg annak a kezdeni időszakát rendkívülinek éli meg, az nagyon egészséges, nagyon természetes, nagyon normális. Azt fejezi ki, hogy köztük ki tudott alakulni az oxitocin termelés összefüggése és háttere, a dopamin bomba beindult, a tudattalan kapcsolati elvárások működésbe lendültek, ezt fejezi ki. És még egyet nagyon kifejez, azt, hogy hát hiszen ez egy rendkívüli dolog, máris tudhatjuk, hogy a szerelemnek az a sajátossága is megjelent, hogy a szerelemben a személyiségfejlődés lépéseit egymás után megismételjük és átéljük. Ezért aztán a másik személye oly rendkívülinek tűnik föl előttünk, pontosan mint hogy a csecsemő számára az édesanyja maga az élet, és maga a világ. Azt mondjuk, ez… jaj, nem is tudom, mit mondunk. Hát nincsenek is szavaink, olyan gyönyörű. Tehát amikor azt mondjuk „Ez olyan rendkívüli, hogy hát ez önmagában egy biztosíték arra, hogy szinte már nem is kell vele dolgozni!” akkor tulajdonképpen nagyon sok mindennek, ami bennünk természetesen zajlik le, gondoljuk azt, hogy az elég. Miközben hát pontosan tudjuk, hogy nem így van. (Na most!) A tükör-neuronokról nem is beszéltem. (13:00)

3. Olyat élek át vele, amit még senkivel

Ismerős? (Ez az… kedves valakinek…) De hát vele… ugye, hogy így van? Olyat éltem át vele, amit még senkivel. Két nehézségem is van ezzel. Én örülök, ha így van, tehát nehogy azt gondoljátok, hogy savanyú a szőlő. „Két hét arra volt jó, hogy megutáljon mindenkit, forogjon a saját zsírjában. Nincs neki sok, de forgott benne, és most legyaláz minket.” Nyilván nem erről van szó. Így szól. „Olyat élek át vele, amit még senkivel.” S aztán folytathatjuk a sort „…ezért aztán hát ha ővele olyat éltem át, mint amit senkivel…” Ó, mondanék két dolgot, két realitást. (13:50)

Az egyik… hmm… van egy olyan nehézségünk, hogy az első szerelmek intenzitása, ereje, és aztán a kötődés azokhoz a személyekhez, akikkel az első szerelmet éltük át, nagyon nagyon erős tud lenni. És aztán a harmadik, és negyedik, és ötödik, és hatodik és hetedik, és nyolcadik szerelem… hiába dopamin (Egészségedre!), hiába oxitocin, hiába tükör-neuron, nem tud olyan erős lenni. Nem tud. Ezért hogyha újból és újból, új személyekkel… 82-dik szerelem, hát olyat éltem át vele, amit még senkivel. Hát még szép! Hát nem egy bábut vettél, egy dgg-dgg-dgg…, hát csak egy másik ember, nem? Ennek az élettani hátterét mármost világosan láthatjuk. Ez pedig az, hogy az agyunk, a sejtjeink, az idegrendszerünk megőrzi és elraktározza a megelőző élményeinket és emlékeinket. A következők már erre épülnek rá, valamiképpen ehhez kapcsolódnak hozzá. Ezért az előző kapcsolatoknak a lenyomata, tapasztalata, élménye nem tud kikerülni belőlünk, azok alakítanak és változtatnak minket. Ezt, hogyha most az élettani résztől eltekintünk, terapeuták úgy szokták mondani, hogy… picit sarkos, de a valóságot egy szempontból nagyon jól leírja: „Minden következő kapcsolat egyre gyöngébb kötődés.” Ez igazán sarkosan van, de valamit nagyon jól föltár, aminek az élettani hátterét most elmondtuk. Ezért tudjátok, amikor valaki nagyon sokat kísérletezik, nagyon sok férfi, nagyon sok nő, igazán azt gondolja, ha megtalálja az igazit, akkor az bombaként berobban az életébe, és az annyira erős lesz… Hát miután már kipróbálta, hogy a többiek gyöngébbek, akkor nyilván ez lesz a legerősebb. A realitás ezt nem húzza alá. (16:20)

Tehát azzal is érdemes szembenéznünk, hogyha nagyon sokfelé kötődünk nagyon erősen… Márpedig ma a szexuális kapcsolatunkat semmi sem korlátozza, akadályozza kívülről, tehát vagy mi szabunk valami határt ennek, vagy nem. Na de ahol vonzalom van, szexuális kapcsolat van, ez tart fél évig, egy évig, ott nem tudunk már nem kötődni. Akkor ott egy kötődés, két kötődés, három, négy, öt… és ezek gyengítik azt a kötődést, ami azzal a személlyel lesz majd, akivel adott esetben házasságot kötünk. Én nullánál megálltam, tehát nekem könnyű. (17:10)

A másik pedig, tudjátok, mikor hallom ezt a mondatot, csak nem jegyeztem meg… „Olyat élek át vele, amit még senkivel.”, akkor mindig elindul bennem egy dgg-dgg-dgg… kis vezérhangya. Az azt mondja, hogy ez most rendben van, hogy te az átélésre hivatkozol, s akkor ti most együtt vagytok, és utána jön valaki, ő a titkárnő, ő a főnök, ő a szomszédasszony, ő a szomszéd, a postás, kétszer csönget, és akkor elképzelhető, hogy az élet ne tudjon valami olyasmit hozni, amire azt mondod, hogy „Hát vele olyat éltem meg, mint amit senki mással. Ilyen postással én még nem találkoztam. De úgy, úgy flörtölni, ahogy ez a titkárnő csinálja, na még ilyenben sem volt részem. Meg még 41 évesen sosem éltem meg, hogy milyen az, amikor valaki teszi a szépet. 39 évesen átéltem, de 41 évesen ez teljesen más. Hát ilyet még nem éltem meg. Pont ilyen barna haja még senkinek se volt. Ilyen csinos lába, pont olyan harisnyája, és ami alatta van… ez az összeállítás pont így még senkinél nem volt meg.” A vezérhangya azt mondja nekem, hogy nem lehetséges-e az, hogy itt már ahogy eleve beszél valaki, nem is a személyre figyel, hanem az élményre. Hát ha az élményre figyelek, kizárólag, s nem annyira a személyre, akivel kapcsolatban az élmény érkezik, akkor nagyon kiszolgáltatott vagyok. Akkor mi a biztosíték, hogy egy ilyen nagyszerű élmény nem sodor el minket egymástól? Hát hiszen olyat még nem éltem meg! (Jaj, lehet, hogy most elkezdek beszélni.) (19:15)

Olyan nagy igazság van abban, ahogyan… II. János Pál pápának volt ez egy nagyon fontos gondolatsora, ő szeretett arról beszélni, hogy az ember tele van rendezetlen vágyakkal. Sosem azt mondta, hogy a vágyak rosszak, azt mondta, a rendezetlen vágyakkal nagy bajunk van. Hogy a rendezetlen vágyak szétszednek bennünket. Na de mi alapján lesznek a vágyaink rendezettek? Az alapján, hogy vannak földi életen túlmutató életcéljaink. Emlékeztek, ez is egy vesszőparipám. Ha énnekem vannak földi életen túlmutató életcéljaim, aztán a halálig mutató életcéljaim, aztán az idős koromig mutató életcél, sok-sok-sok ilyen életcélom van, de vannak nagyon hosszú távú életcélok, akkor ennek az lesz az eredménye, hogy a vágyaim, amelyek állandóan jönnek-mennek, azok valamiképpen el tudnak rendeződni a hosszú távú életcéljaim alapján. Ezért például, nem tudom, most november közepe lesz, visszaemlékszem, hogy amikor sportoltam, akkor november közepén benne voltunk már csurig az alapozásban. Nyomtuk, már ugye ötkor sötét van, mentünk sötétben, 10 kilométer sötétben, 15 kilométer, konditerem, tornaterem, bordásfal, medicinlabda. Azért nyomtuk novemberben, hogy augusztusban jók legyünk. Hát ahhoz, hogy novemberben nyomni tudjuk, sőt még szenvedjünk is, hát ez szenvedéssel jár, annak a hátterében nyilván az van, hogy vannak hosszabb távú életcéljaim, ezért a rövidtávú életcéljaimat és az azokat mozgató vágyaimat képes vagyok valahogy elrendezni a hosszabb távú életcélok nyomán. Ezért hogyha nincsenek hosszú távú célok, hanem csak úgy „Majd ez itt, majd ez itt belül kiforrja magát…” Hát kiforrja. Azt úgy kiforrja! (21:20)

(Itt csak ezt a nem…, most nem t’om, ha nem ülnétek itt, sétálgatnék.) Valószínű azért van bennem ilyen mondhatnék, meg kicsit olyan, mintha egy picit fölülről is mondanám, pedig nem úgy szeretném, mert amikor beszélgetünk négyszemközt, akkor nagyon türtőztetnem kell magam. Tényleg így van, hát most mondasz 10 percet és én rádöntök mindent, amit én gondolok, hát abba nem lenne köszönet, az biztos. De ilyenkor föltör, hogy áááááá! Ugye, megint egy naivitásunk, de én magamról is beszélek, egy kicsit se vagyok odébb, nem. Az a naivitásunk például, hogy vannak akkor vágyaink és szükségleteink, és akkor fölismerjük, hogy milyen vágyaink vannak, és akkor ha valaki azokat betölti, akkor jól vagyunk. Szerintetek ez így van?! Egyáltalán nincs így, mert úgy van, hogy van nagyon sok minden, amire szükségünk lenne, és mégsem nyúlunk utána. Senkinek nem tudjuk azt adni, amire szüksége van. Mit tudunk adni? Amit el tud fogadni. Nem tudjuk azt adni, amire szüksége van, volna, lenne. Nem tudjuk. Ezért beszélek. (Kibuggyant a szőrös hasam. Szóval…) Nem tudjuk azt adni, amire szükséged van, csak amit el tudsz fogadni. Az annyira megrázó tapasztalat, hogy kívülről hát egymást is látjuk. „Hát ez kéne már neki. Mikor jön már rá?” S nem jön rá. Már mindenki adná neki, de nem lehet adni, mert nem tudja elfogadni. Ezért de nagy dolog az, hogyha elkezdjük magunkat alakítani olyan értelemben, hogy el tudjuk fogadni azt, amire szükségünk van. S így akkor visszaérek a gondolatsor elejére, hogy persze, hogyha a vágyaink teljes rendezetlenségben vannak, amik attól vannak rendezetlenségben, hogy nincsenek hosszú távú életcéljaink. Ha egy kapcsolatra vonatkozóan van hosszú távú célom, a szónak jó értelmében ez lehet akár maga a kapcsolat – nem az, hogy a kapcsolatból legyen valami, nem, maga a kapcsolat – ahhoz már tudom rendezni a pillanatnyi vágyaimat és szükségleteimet. Kivéve ha gyönge vagyok. Tegye föl a kezét, aki gyönge! Mindenki föltette a kezét. Még így is lesz bőven elég munkánk magunkkal, még így is. Tehát ha lennének hosszú távú céljaink, stratégiák, még akkor is. Még akkor se bírjuk, nem hogy úgy, hogyha ezek nincsenek meg, ami alapján rendeződnek a rövidebb távú vágyaink. Tehát nem a vággyal van a baj, vagy a szükséglettel. De jó, hogy vannak! Hát vágy nélkül hogy? Itt, itt… Hát megsülnék itt a lámpák alatt. Ó, de innék egy kis kólát, csak nincs. Ez a realitásvesztés, most megmutattam nektek. „Megbolondult?” Nem, hát most ez az előadás része volt. Következő, egy másik világból… (25:10)

4. Hívők vagyunk, nem lehet baj

(Hú, valaki köpött egyet, így bvvuu…) Itt a… Óriási dolog, hogy van hitünk, óriási. De mit jelent az, hogy hívő vagyok? Az, hogy „nem lehet baj”, ezzel még valahogy el vagyok, de hogy „hívő vagyok”, ez mit jelent? Nagyon sokan, akik azt mondják, hogy „Hívő vagyok, tehát nem lehet baj.” ez egy nagyon sajátosan kialakulófélben lévő hitre utal. Tudjátok ez hogy neveztem el magamban? Ugye ez az, hogy „Igen, látunk embereket, akik hívők, meg akik nem. Most akkor akik nem hívők, akkor ők úgy elrontják, úgy elbénázzák, ez látjuk, és vagyunk mi, hívők, és amikor ő már bénázná el, akkor nálunk jön Isten, és akkor ő megerősít.” A másik már nyúl az alma felé, de az én kezem lehanyatlik, mert az Úr egy ananászt kínál, és azt mondja „Haa…, csak nem… na, azt a hülye almát akarod megenni?”

Tudjátok, ez a fajta hitképzet számomra ahhoz hasonlít, de el is neveztem ezt. Úgy hívtam, úgy hívom, hogy Nitro-isten. Ez az utcai autóversenyzés világából van. Nem tudom, láttátok-e a Halálos iramban című filmet? A nők nézzék meg! Mert a férfiak mind látták, ezért mondom. Halálos iramban 1, 2, 3, 4. Legalább egyet, különben nem mondhatod el, hogy a mai kultúrát ismered. Halálos iramban… nulla. Ébredj föl, drága! S a Halálos iramban című filmben mennek az autók, hrrrrr, nyomják. És mi történik? Amikor még rá kell tenni egy lapáttal, megnyomjuk a piros gombot, és akkor „Nitro…!” plusz 80 lóerő. Ezért nevezem, hogy amikor valaki azt mondja, hogy „Mi hívők vagyunk, tehát nem lehet baj.”, hogy e mögött egy Nitro-isten elképzelése van. Tehát úgy mennek a házasságok, de nekünk van Nitro készletünk. Utána mikor ők elrontják, nekünk van egy piros gombunk, rá van írva „Szentség”, csak benyomjuk, és hííjjj! Ez elég éretlen? Nem én, mert az igen. De ez a fantázia? Hogy hívők vagyunk, és ezért ez olyan, mint valami biztosítás. Rettenetesen gyermeki. Hajj… következő. (28:40)

5. Néhány alap igazságot kell csak szem előtt tartani

A kedvencem. Természetesen minden hiedelemben van valami fontos dolog. A kedvencem az az, mikor valaki azt mondja „Az én nagymamámtól örökölte az anyám, és az anyámtól örököltem én azt, hogy ne múljék el a nap a haragotok fölött. Tehát akkor jó egy kapcsolat, hogyha úgy fekszünk le, hogy kibékültünk egymással. A nagymamám is azt mondta, ezen múlott.” Hát a hiedelmeknek óriási ereje van. „Anyám is ezt mondta, ezért ha ezt az igazságot megtartjuk, minden rendben lesz.” Annyi előnye van, hogy nagyon motiválttá tesz a kibékülésre. A belső munkára roppant motiválttá tesz, mert azt mondta „Ha ezt elszúrom, végem van.” Ez egy érdekes lélektani összefüggés, amit teremtettél magadnak. (29:50)

Óvatos vagyok ezekkel a 2-3 szuper-igazságokkal, hogy „Ha ezt akkor végig… és a…”, mert például itt van ez a megbocsájtás. Hát megbánthatsz engem úgy, hogy érzelmileg nem jutok el oda estére. Volt egy kedves ismerősöm, azt mondta: „Mi ezt annyira így csináltuk, volt, hogy akkor nem is aludtunk.” Így volt, ahogy mondom. Nem, akkor virrasztottak. Hát mert a nagymama is megmondta, hogy „Nem múlhat el…” S akkor két nap, de akkor már annyira fáradt volt, hogy „Most már megbocsájtok. Hagyjuk inkább, csak hadd aludjak.” Már mindenét odaadta volna a kispárnáért. (De… áhhh…. pirulni fogok. Jó.) (30:45)

Akkor jó ez, hogyha egy-egy ilyen igazság valami mély hitet kifejez belőled, akkor jó. Tehát ha te nagyon mélyen elköteleződtél a mellett, hogy „Én életre szólóan törekszem a megbocsájtásra.” és ez a mondat, ez kifejezi, akkor nagyszerű, akkor nagyon jó. De egy igazságban bízni, ó jaj. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy sokan azt gondolják, hogy az igazság az Isten. De fordítva van: Isten az igazság. A kettő nem ugyanaz, hogy „Az igazság az Isten” vagy „Isten az 6. igazság”. Hát egy-egy nagyszerű igazsággal… kevésnek tűnik. (Következő!) (31:35)

6. Szeretet, szerelem elég

Erről sokat beszéltünk tavaly. Ugye a „szex elég…”, hát ezt nem is ragozom. Aztán miért nem elég, a szerelem miért nem elég? Hát ezt is tudjuk: mert múlik. És miért nem elég a szeretet? Ezt már tudni kell, ez már 11-dik év, vagy 12, ezt már most… Mikor valaki azt mondja, hogy „Hát ha szeretjük egymást, akkor minden megvan. Csak szeretnünk kell egymást, nem? Az egész vallás erről szól – szokták mondani. A szeretetről. Tehát ha szeretjük egymást, minden rendben van.” Csak, nem t’om, matematikai föladatoknál szokott lenni valami, hogy ilyen föltételek, meg olyan föltételek között van így. Teljesen igaz a mondat, ha Jézus mondja. „Ha én szeretlek téged… – az rendben van, mert én tudok szeretni.” De mi tudunk? Néha igen, néha nem. Ezért mikor valaki azt mondja „Elég, ha szeretjük egymást.” Hát a saját szeretetéről csak nem gondolja azt, hogy az tökéletes? Ha tökéletes lenne, ez a mondat nagyszerű, már írom is alá. Két tökéletes ember tökéletes szeretettel szereti egymást. Hát ebben én sem látok sok aggodalomra okot adót. De olyan érdekes, valahogy sosem két tökéletes ember házasodik. Ezen kéne változtatni, ugye? Itt, itt, itt megy el valahol a szekér, utána már rohanunk a lovak után. Szóval a szeretet azért nem elég, mert úgy szeretünk, ahogy éppen tudunk, és az néha elég, és néha hihetetlenül nem elég. (Na jó. Ez egy ilyen előadás lesz. De mi lesz veletek? Egy picit lehet, hogy abba kéne hagynom, oda beülök, nézek egy kicsit ide. Miért nem ülök ott? Na most!) (33:50)

7. Mindig szeretni fogjuk egymást

(Hát ez jó, most elkezdtem derülni.) A „Mindig szeretni fogjuk egymást” – tudjátok, mit mondott erre egy analitikus? Nem pont erre, hanem arra… azt mondja. „Mikor a kliensem arról beszél, bárki…” (Nem mehetek nagyon közel hozzá, mert be fog gerjedni. Egy láthatatlan póráz itt visszatart tőletek. Hang… hang… mi ez? Ez egy igazi hang-fal. Na jó.) Azt mondja az analitikus: „Mikor azt hallom a kliensemtől „A férjem mindig ezt csinálja. – A feleségem soha nem hajlandó.” akkor máris tudom, hogy a kliensem regrediálódott.” Gyermeki énjében van, gyermek-világából beszél. Mert ugyanis ha a felnőttségénél lenne, nem volna józan kijelentés, hogy „soha”, meg „mindig”. Milyen életállapotban, lélekállapotban mondjuk azt, hogy „soha”? Amikor az ember gyerek, és nincs időérzéke, és vár a mamira és nagyon sír, és azt mondja „Mami, soha nem érjük meg. Nem jön, nem jön haza.” A gyerek gondolja ezt, mert nincs időérzéke. Nincs múlt, jelen, jövő eléggé. Neki mindig és soha, ezért mikor felnőttként elkezdünk ilyen szavakat használni, hogy „mindig” és „soha”, akkor tudhatjuk, hogy regresszióban vagyunk. – Mondja a bölcs analitikus. (35:40)

Ugye, a viták hevében szoktunk ide csúszni. „Neked soha semmit nem lehet elmondani!” Háhá! Ki beszél? Itt már nem a felnőtt beszélt, mert nyilvánvaló, hogy volt már egyszer legalább olyan helyzet a 43 év alatt, hogy el lehetett valamit mondani. De mi történne, hogyha én ezt mondanám? Én maradnék felnőtt, te meg gyerek vagy – már ahonnan beszélsz. „Várjál csak, én emlékszem, hogy 74 órával ezelőtt volt egy mondat, mondtad, hogy most akkor 21-es busszal megyünk, vagy 21A-val. Ezt el lehetett mondani. – Te egy szemét vagy! Neked egyszerűen az én érzéseim semmit nem jelentenek, semmibe veszel! Nem jövök ide többet!” Hát és ez akkor miről szól? „Soha nem jövök ide többet! Vegyétek tudomásul, soha!” (És kólám sincs!) Jó, ezt akkor kiveséztük. (36:45)

8. Eddig is képesek voltunk a problémáinkat megoldani…

„Eddig is meg tudtuk oldani a problémáinkat. Ezért tulajdonképpen jegyes csoportba se érdemes jönni. Jó, hát elmegyünk, mert ez, ez a föltétel, hát el, elmegyünk, jó, most elmegyünk. Hahhhj! Hét este! Az pont annyi, hogy kiessek a sorozatomból, de már nagyon csúnyán-durván. Hét este egy pappal! Mit fog az nekem mondani a házasságról? Ezek nem normálisak, tényleg. Ezt csinálják. Egy pap, pap…, hát szóval…” Na, emlékeztek, 70%-a 14 év alatt a házasságoknak megoldhatatlan problémákat mutat. Tehát ha azzal a naivitással vagyok, hogy a házasságban minden probléma megoldható, eleve tévedek. Tehát a házasság olyan intézmény, ami problémákat hoz felszínre, amelyeket nem lehet megoldani. Lehet velük együtt élni, csak megoldani nem lehet őket. (S aztán… Ó!) (38:05)

Egy kutatást hallottam most. 2010-es magyar kutatás. Magam is meglepődtem rajta. Az derült ki, hogy a második házasságok semmivel se tartósabbak, mint az elsők. Ez magyar adat. Ó! (38:35)

9. Mi nem válhatunk el

Tudjátok, hogy mi a legjobb megoldás arra, hogy ne váljunk el? Nem szabad megházasodni. Az a legbiztosabb módja. És ezt ma csináljuk is. Azt mondja, hogy… Magyarországon, mit gondoltok, hogy a 25 éves korosztály, tehát 25 éves korig hány százaléka házas? „52” – „15” Nem ér belenézni! Ezt én akartam mondani. Igen, 2010 – 15%. Ez a „Nem válhatunk el”. (39:35)

Tavaly, most a tavalyi iskolaévet mondom nektek, tavaly mire vége lett az évnek, kifejezetten padlót fogtam. Úgy elfáradtam, hogy elegem volt. Rettenetesen elfáradtam, s ahogy ücsörögtem, mi volt az első gondolatom, miközben fetrengtem, ücsörögtem? Azt mondtam: „Ej, ez nem igaz, én kész vagyok, teljesen elfáradtam…” Mi volt az a gondolat, amibe kapaszkodtam? „Az biztos, hogy én nem fogok kiégni. Én? Hát én biztos, hogy nem.” S ahogy kimondtam ezt a mondatot, úgy kétszer-háromszor egymás után, „Az igaz, hogy teljesen rosszul vagyok, de kiégni én biztos, hogy nem fogok.” Na akkor elindult a vészcsengő. Ttt-tzz-tzz… Hogy „Feri, olvasd csak el a kiégés szakirodalmát! Hol tartasz? Hányadik lépésnél vagy?” Ez ugyanaz a naivitás. „Én kiégni? Hülye vagy? Én szeretem a szakmámat.” Háhá! Ezek a… hát, ezek a naivitásaink, hogy velünk az nem történhet meg. (40:55)

Ezért hiába tanultuk meg a tüneteket, ez benne az érdekes. Majd szeretnék erről is beszélni, hogy „A kapcsolat romlásának a tünetei”. Hiába tudjuk, hogy mik a tünetei, nem is figyelünk igazán rájuk. „Azért, mert két éve nem is beszéltünk…? De járunk színházba. Othellót együtt hallgatjuk. Vannak közös gyerekeink. Megy azért ez.” Tehát hiába tudjuk a fejünkkel a tüneteket, hááá…. Én így voltam azzal, hogy be kellett látnom, ha tovább úgy élek, mint tavaly, kinyír…, kinyiffanok egy év alatt. Így, így, ahogy mondom. Kinyiffanok. Nem fizikailag, azt nem tudom. Így belül. Ezért volt az, hogy szeptemberben mondtam, hogy nem, nem, nem tudok leülni veletek. Nem is jártok vele jól. Hát látjátok, ilyen előadásokat tartok. Hát ezek után miért akarnál hozzám jönni? És kóla sincs ma. Azért ez… annyira nehéz nap, sz’al itt, itt vagyok, kiteszem a szívem-lelkem, kibeszélem, és kóla sincs. (42:20)

10. A szerelem, amit érzünk, örökké tart

A szerelem, amit érzünk, örökké tart. Emlékeztek, minél erősebb egy érzelem, minél inkább betölt, átfog engem, annál inkább azt gondolom, hogy örökké fog tartani. Aztán… há-háhá! Örökké tart! Na, egy újabb, újabb érdekes adat. Mit gondoltok, Magyarország történetében mikor volt olyan kevés házasságkötés, mint 2010-ben? „2009-ben.” – hmm. Hát azért, te úgy nem lódultál el nagyon. Ez az óvatos tempó, csak úgy lassan, 2009… Azért a fantáziában sem nagyon szabad kockáztatni. „’44” Mi? „Mohácsi vész.” De nehéz nekem veletek! Mohácsi vész. 1915-17 között. Te kitaláltad? Tied a nem létező kólám. 15 és 17 kö… na. ’15 és ’17 között volt ilyen kevés házasságkötés, mint 2010-ben. Ehhez képest ez a mítosz, hogy ez a szerelem ez örökké tart, s örökké él, és mi mindig… Érdekes a kettő együtt. Ma már azt mondják a statisztikusok, hogy elértünk oda (kibuggyant a hasam), hogy elértünk oda, hogy a válások száma tulajdonképpen egy használhatatlan adat. Azért nem mond már semmit, mert olyan kevés a házasságkötés, hát annyira nem reprezentálja már azt, hogy most ki hogy él, vagy hogy nem él, hogy tulajdonképpen a válások számával már nem lehet érdemben semmit sem kezdeni. Nem tükröz már semmit, csak azt, hogy akik éppen megházasodtak, ők ilyen arányban váltak el. Ennyit tudunk belőle. (44:45)

Jú! Egy másik adat. 2010, felnőtt magyar lakosság. Mit gondoltok, hány százaléka mondta a megkérdezetteknek azt, reprezentatív fölmérés, hogy egyáltalán nem baj, hogyha egy házasságban nem születik gyerek? 18% Ez a 15-17-ig, akkor 18, és így, így… Ez egy drámai adat, mert a magyar ember hagyományosan, ahogy mondani szokták, gyerekcentrikus. Van is ebből elég baj. Gyerek, gyerek, gyerek, és a kapcsolat meg, meg… ajjaj. Tehát ahhoz képest, hogy mi tradícionálisan gyerekcentrikusak vagyunk, 2010-ben a megkérdezettek 53%-a azt mondta, hogy ez egyáltalán nem baj. És szívesen ütköztetem ezeket az adatokat azzal, hogy a szerelem az örökké tart és… és sose rúgunk gyöpöt. Jó. (46:00)
Mese a két vándorról – hosszan vagy röviden

Jaj, akkor egy picit mesélek. Kitaláltam egy mesét most vasárnapra. „Figyeljetek! A mai alkalom rendkívüli lesz, két vándorról fogok beszélni. A mi vándorunk, akit annyira szeretünk, de mellé szegődik egy másik vándor, egy vándortárs. S ahogy mennek, mendegélnek, az egyik kanyarban egyszer csak egy kutya fut elő. S hát a vándor megsimogatja a kutyát, <<De szeretem ezt a kutyát!>> Mire a vándortársa azt mondja: <<Csak az a kérdés, hogy hosszan, vagy röviden.>> Hát nem érti, biztos hosszú szőre, hosszú farka, vagy mire utal ez. Mennek tovább, előveszik az elemózsiát, eszi a csokoládét. <<Hujj, de finom ez a csoki, de szeretem!>> A vándortársa azt mondja: <<Az a kérdés csak, hogy hosszan, vagy röviden.>> Akkor beérnek a falu határába, ott játszanak a határban a gyerekek. Ú, megsimogatta a buksiját, együtt fociznak egy kicsit. <<De szeretem ezeket a gyerekeket!>> - mondja, mire a társa azt mondja: <<Hát, csak az a kérdés, hogy hosszan, vagy röviden.>> Hát, most kis gyerek, nagy gyerek, h-hm. És végül aztán lát egy nőt, jön vele szemben az utcán. <<Hóóó, ajjaj-jajjaj! Mmm, de megszerettem ezt a nőt!>> <<Hát – mondja a vándortársa – csak az a kérdés, hosszan vagy röviden?>>”

S amikor a gyerekektől ezt kérdeztem: „Mondjátok meg nekem, milyen az, ha egy kutyát röviden szeretek? – Hát megsimogatjuk a szőrét. – És ha hosszan? – Kutyaólat építünk neki.” Édes pöttyök! Okosabbak, mint mi. Kérdezem: „Na, és hogy kell a csokit hosszan szeretni?” Na itt azért ment a nagy ötletelés, ment a nagy matekolás. „Hosszan szeretni a csokit úgy kell, hogy iszonyú nagy táblát kell venni. – Jól van, ez a földhöz ragadt változat. Misén vagy, te, gondolkozzál!” Akkor kicsit megijedtek, mégis csak misén vagyunk, kicsit kell félni, s akkor… Azt mondja: „Hát nem sok csoki kell oda, lassan kell enni.” Ez már kicsit finomodik. Akkor azt mondja… drága kissrác, tudjátok, nem tudtam eldönteni, hogy ez most aszkézis, mazochizmus, vagy misztika, vagy micsoda. Te tudod, hogy mit mondott? Azt mondja, de nagyon, nagyon komoly volt, nagyon szigorú: „Ki se szabad bontani.” De most lehet, hogy rám nézett, azt mondta: „Ú, ez… biztos ez a jó válasz.” Enni nem szabad, inni meg nincs mit, mert nincs kóla. Aztán jött egy kissrác, azt mondta: „Másnapra is kell belőle hagyni. – Hoppácska! Mehetünk tovább.” És akkor így, a gyerek…, „Hogy kell egy gyereket röviden szeretni? – Hát, játszani kell vele. – És hosszan?” A kisfiú így minden komolyságával kicsit így körbenézett, azt mondta: „Gondoskodni kell róla.” S akkor kérdeztem, hogy „Na, és akkor a férfinek hogy kell hosszan szeretni a nőt?” Ült ott az első sorban egy kisfiú, rögtön rávágta. „El kell venni feleségül.” És utána…, ezt mondta a kissrác: „El kell venni feleségül.” Úgyis van. És aztán két lány meg csinosította ezt a mondatot. Az egyik azt mondja, de 6-7 éves kislány. Az egyik 5, a másik meg inkább 7. Ötéves, mert megkérdeztem, hány éves. Azt mondja az ötéves kislány: „Hát ha egy férfi hosszan szeret egy nőt, akkor amikor elmegy otthonról, át kell ölelnie.” Így van a hosszú verzió. És aztán a másik kislány a másik padban meg azt mondta: „Na ház hogyha egy férfi hosszan szeret egy nőt – kicsit elgondolkozott, azt mondta – meg kell csókolnia.” Ezek a válaszok születtek. (50:40)

Olyan szépnek tartom azt, hogy ahogy a gyerekek kibontják azt, ami körül mi aztán ott keringünk egy életen keresztül. Megmondja. „Hosszan: el kell venni.”, ennyi. Mondjad? Mi a rövid verzió a nőnél? Ne idegelj! Amikor kóla sincs. Na, de jó, hogy nem mondok erre most többet! Ez nekem be fog számítani, az tuti. Látjátok, ha az embernek vannak hosszú távú életcéljai, akkor egy ilyen kérdés – Buddha nyugalmával ülök. Bár, kóla sincs. Na jó, következő. (51:50)

11. A párkapcsolat megoldja az egyéni problémáimat

Éppen egy családterapeuta előadását hallgattam nem olyan régen, ez volt az egyik vezérgondolata. „A párkapcsolat az egyes ember problémáit nem oldja meg.” Mondanék három szívbe markoló adatot. Ugye, most ilyen, most százalékokkal vagyok elbűvölve. Az elvált szülők lánygyerekei kétszer annyiszor, dupla annyiszor történik meg velük a spontán vetélés. Tehát az elvált szülők gyerekei, a lánygyerekek, kétszer annyi spontán vetélés, kétszer annyi. Most mit gondoltok, hogy a traumatizált nők esetében a vetélés hányszoros? Az esélye. Nem is az esélye, mert ezek tények. Nem az esélye, hanem hogy hát annyi, persze hogy nem, akkor az esélye. Az is csak kétszer. Tehát az elvált szülők gyerekei és a traumatizáltak, a nők, kétszer annyiszor történik spontán vetélés, mint akit nem traumatizáltak, vagy nem elvált szülők gyerekei. Ennél rosszabb adat csak az állami nevelőintézetben felnőtt lánygyerekek esetében van, ott 2,5. Tehát az egy naivitás, hogy a kapcsolat, a házasság az én egyéni problémáimat majd megoldja. (Na igen. Következő.) (54:00)

12. Megőrzöm a függetlenségem, és közben részesülök a kapcsolat előnyeiből

Ez, ez egy kultúr-, kultúrnaivitásunk, hogy modernül megőrzi a függetlenségét, de egy nagyon szép kapcsolatban él. H-hm, h-hm, h-hm. Ez éppenséggel teljesen lehetetlen, de erről olyan sokat beszéltünk már, ezt nem is akarom. A házastársi kapcsolat lényege, a társkapcsolat lényege, hogy szabadon vállalt kölcsönös függésben vagyok valakitől, ami nem egyenlő a függőséggel. Ha függőségben vagyok, akkor nem vagyok szabad. A társkapcsolatban szabadon vállalt, kölcsönös függésben vagyunk egymástól. Tehát ez belátható, hogy így van. Hát ha összekötöm valakivel az életem, hosszú távú céljaink vannak, s ha becsukom a szemem, látlak téged, ahogy ott vagy 10 és 50 év múlva az életemben. Hát akkor nyilvánvaló, fog rám hatni, hogyha este te szomorú vagy. Igen, függeni fogok attól, hogy te szomorú vagy, ez rám hatást fog gyakorolni, s a hatás alól nem tudom, és nem is akarom kivonni magam. És akkor ott este elfogadlak téged úgy, hogy te szomorú vagy. Igen, ilyen értelemben függeni fogok tőled. Amikor örülsz, akkor egyszer csak nem is tudom, a tükör-neuronjaim elkezdenek bulizni, s majd nekem is jókedvem lesz. „De rég voltál ilyen fölszabadult!” És kezd nekem is jókedvem lenni. Szabadon vállalt függésben vagyunk. Ezért azt mondani, hogy társkapcsolat, de közben én megőrzöm a függetlenségem, ez egyszerűen egy lehetetlenség. És nem az derül ki ilyenkor, hogy nem te vagy az igazi, vagy veled nem is olyan jó, vagy nem t’om, hanem hogy egy lehetetlenre vállalkoztam. Valami olyasmit akartam megőrizni, amit hogyha kapcsolatban vagyok veled, akkor odaadok neked. Persze a függést és a függőséget ugye nagyon-nagyon fontos megkülönböztetnünk egymástól. A kettő közt a nyilvánvaló különbség a szabadság hiánya. Oké. (56:25)

13. A társamtól meg fogom kapni azt, amire szükségem van

Ezt a mondatot is gyakran kimondtam már: Nem létezik olyan ember, beleértve a szüleimet, a gyerekeimet, vagy a házastársamat, a barátaimat és a testvéreimet, aki képes lenne megadni nekem azt, amire szükségem van. Ilyen ember nem létezik. Hogy volna lehetséges az, hogy legyen egy olyan személy, aki mindig ott van, mindig, mindig és mindig képes és alkalmas arra, hogy az én reális szükségleteimre jól válaszoljon. Ilyen egyszerűen nincs. Ezért ha azt élem meg, hogy nekem reális, sokszor alapvető szükségleteim valahogy nem elégülnek ki, ez szintén nem azt jelenti, hogy nem te vagy az, akivel érdemes élnem, hanem rájövök, hogy te is ember, én is ember. Van ebből a szempontból három óriási naivitásunk. (57:25)
Az élet megad mindent. Akkor jó az élet, ha megad mindent, mindent, amit szeretne az ember. Az élet senkinek sem ad meg mindent. Nekem ez nem fájó, és nem, nem esik jól, hogyha ez valakinek fáj. Például ma kóla nincs – attól még… Ebben semmi rezignáltság nincs, vagy szomorúság, ilyen keserédes melankólia. Nem, annyira szeretek élni, mint a csuda, de egyáltalán nem várom az élettől, hogy mindent megadjon, ne is adjon meg. Hát mit is kezdenék vele? Az élet senkinek nem ad meg mindent. Nincsen senki, aki az összes szükségletemet ki tudná elégíteni, senki, senki és senki. (58:20)
Senki nem tud egész életet élni. Mondtam ezt múltkor nektek? Mondtam, vagy nem, nem mondtam? Nem? Senkinek nem adatik meg az a lehetőség, hogy az ő élete egy egész élet legyen. Egyszerűen ilyen nincsen. Mi az, hogy egész? Hát mitől egész? Most magamra nézek. Nem lesz feleségem, nem lesz gyerekem, én biztos, hogy nem fogok egész életet élni. Aki meghal 40 évesen, azt mondja: „Hát, sajnos az életem nem volt egész.” És ha 70 évesen hal meg? Akkor a 80 éves ránéz, azt mondja: „Szegény öcsi! Az élete nem volt egy egész élet.” (59:05)
Megtörtént, két idős ember ment egymással szemben az utcán. Nem mehetek, itt a hangfal. Jött az egyik, gázcsöveket fektettek, volt egy ilyen kupac, és épp csak úgy oldalazva lehetett egy embernek elmenni. Ment a bácsi, egyenes tartású volt mindkettő, még az antik időkből, és látták, hogy csak egy fér át, így körülbelül így, megmérték egymást. Azt mondja az egyik: „81!” és már ment is. Erre a másik, még állt, kihúzza magát, azt mondja: „84.” Aki itt tartott… s a másik ilyen büszke arccal elment és tudjátok, mit mondott? Így volt, ahogy mondom. Megy el, azt mondja: „Kis taknyos!” Szóval ez egy óriási, ilyen őzike szemű naivitásunk, hogy az élet majd megad mindent, lesz valaki, aki a szükségleteinkre tud válaszolni, és azután pedig majd én egy egész életet élek. Csak öt gyerekem van, a hatgyerekes azt mondja: „Ó, szegény! Hát nem tudod, mit vesztettél. Nekünk a hatodik egy olyan tünemény, és akkor is sírok, jaj… Senkinek sem lehet az élete egész, beleértve az egészséget is. (60:55)
Jézus nem élt le egy egész életet. Mondjuk emberi számítás szerint úgy körülbelül egy felet. Nem? De inkább egy egyharmadot, s olyan harmincegynéhány évesen meghalt, ott 37, úgy tűnik. Hát az, az jóindulattal akkor egy fél. Na de gyereke se volt, ú, akkor megyünk, 45%. Gyerekek se voltak, akkor 40%. Feleség se, ugye 35%. Tesó? Mmm? Necces ugye. 30%. Apukája valószínűleg korán meghalt, 25%. Barátai, tanítványai becsapták, elhagyták, 20%. Senkinek sincs egész élete. De ez miért keserítene el bennünket? Mert nem az az emberi élet lehetősége, hogy egy egész életet éljünk, hanem hogy teljes életet. Teljes élet. A teljes élet az egy más minőség, és más műfaj. Jézusra nem mondhatjuk azt, hogy az élete nem volt teljes. Ő maga azt is mondta: „Beteljesedett.” Az élete teljes, de nem volt egész. (62:20)
Ezért minden kapcsolatban, társkapcsolatban is, hogyha állandóan egész, egész minden, minden egész, ó, retten…, megássuk a saját csalódásunknak az alapot. Nincs, nincs, az éelt nem ad meg mindent. Senkinek. Senki sem tud egy egész életet élni. Nincs senki, aki a reális szükségleteimre tudna válaszolni. (S mondom a negyediket. Mondtam, hogy három van, ugye? Ezért nem szabad ilyet előre mondani, mert négy van. A negy… nézem az időt is. És még kóla sincs. A negyedik meg így szól.) (63:00)
És a legbosszantóbb, leggyötrőbb, legutálatosabb, legpimaszabb dolog, hogy nem leszek tökéletes. Fájt ez már nektek? Hát engem nagyon, íjj, de tud bosszantani! Mikor végignézek egy napot, és aztán „Óhh! Feri! Feri!” De nem szidom magam, csak Ferizek. Ez teljesen más. Nagy szeretettel mondom: „Feri! Mit csináltál ma?” Emlékeztek erre a történetre is, most… (63:35)
Nagy dolog ám gimnazistákat gyóntatni. Ott a labilis identitás korszakában érdekes dolgokat lehet hallani. Tudom, hogy mondtam ezt a történetet, de van egy ember, aki nem hallotta, s ez egy ilyen személyes izé, interakció. És akkor azt mondja, hogy „Gyónom, és gyónom…” és rengeteg mindent mondott. Nem is tudom, hogy fér el egy ilyen kislányban ennyi bűn? Mondta, mondta, jól tele lett a szoba, s akkor végül, olyan sírósan, ugye egy 16 éves kislány, vagy 15, vagy kislány… „Rossz vagyok!” Fölkaptam erre a fejem. „Te várjál csak, te hányszor szoktál ilyeneket mondani egy nap mondjuk, hogy te rossz vagy, béna vagy, hülye vagyok… ezt hányszor mondod?” Azt mondja, elgond… nagyon csodálkozott. „A pap ilyet kérdez, hogy hányszor szoktam mondani, hogy hülye vagyok? Mi köze ennek a gyónáshoz?” Elgondolkozott, azt mondja: „Hát, most… olyan 50-60-szor. Ez nagy dolog, hogy utánagondolt. Olyan 50-60-szor. Mondom: „Aha! Akkor megmondom, mi az elégtétel. Az elégtétel az, kell venned egy diktafont. 50-60-szor mondd föl rá a különböző verziókat. Hülye vagyok, béna vagyok, marha vagyok, szerencsétlen vagyok, nyomorult vagyok, lehetetlen alak vagyok – ezt legalább 50-60-szor. És reggel és este imádság helyett ezt hallgasd meg!” Most így rám nézett, de egyszer csak így… „Hát nem vagyok én hülye! – Elégtétel el van végezve. – Köszönöm szépen. – Akkor megvagyunk.” Így elengedtem neki a diktafon megvásárlását. (65:35)

Szóval azért, mert ezt a négy dolgot ki…, hogy tökéletlenek vagyunk, most már nem ismétlem el. Ez mindez a négy dolog nem akadálya annak, hogy teljes életet éljünk. S ez nyilván a spiritualitás világában mutatja meg a gyökereinket. Mint ahogy az amerikai családterapeuta, Gottman is ezt mondja, hogy azok tudnak együtt maradni, akik megtanulnak megoldhatatlan problémákkal együtt élni. Ez azt jelenti, hogy képes saját magát felülmúlni. Mert ha csak a problémájáig tartana, ha az élete pont csak a problémájáig, a problémájával együtt van, akkor vége. De ezek szerint ő a problémáján túl is van. Valaki van benne, aki a problémáján túl is van. A problémája mögött is van, előtte is van, mélyebben is van, fölötte is van. Ezért Nitro-istenben nem hiszek. Tnn-dzsnnn… ezt nem. De abban az Istenben nagyon is hiszek, aki mélyebben, magasabban… Ezért nem kell, hogy tökéletes legyek, és, és, és… nem ragozom már. (Jaj, elmondok egy történetet. Nem t’om, mit csináltam a mai nap? Ez, ez…) (67:00)
Két magzat beszélget

Ismeritek, hogy két magzat beszélget? (Nem? De, de, na, akkor te ism…, gyere, akkor mondd el! Ezt most…) Két magzat beszélget, a téma: van-e a születés után élet? Most nem lesz könnyű elmondani, mert nincs kóla. Szóval, az egyik azt mondja a másiknak: „Te, én annyira várom, annyira várom, hogy megszülessek. Énszerintem van odaát valami.” Mire a másik azt mondja: „Hülye vagy? Hát te nem tudod elfogadni, hogy az élet egy nyirkos, sötét, szűkös valóság? – Hát, de hát várjál, hát nem lehet, hogy mégiscsak van a születés után élet? – Hát ide figyelj! Hát akkor mondok kapásból egy érvet. Hát ha lenne a születés után élet, akkor azt mondd már meg nekünk, hogy egy ilyen rövid köldökzsinórral azt hogy lehetne kivitelezni? Na, ehhez mondjál valamit, te fantaszta!” Mire a másik azt mondja: „Te, de hát, nem tudom, olyan gondolataim támadtak, nem is tudom honnan, hogy hát az is lehet, hogy nem is a köldökzsinóron keresztül fogunk enni. Hogy lehet, hogy nem t’om, a szánkkal, vagy a szemünkkel, ezt most nem tudom innen, de hogy…, vagy a fülünkkel, hátha, hátha nem a köldökzsinóron keresztül fogunk enni. Ez, valami ilyen gondolatom lett. – Ó, te ostoba! Micsoda ideáljaid vannak! Na jó, akkor egy valamit, egy valamit szögezzünk le. Onnan még senki nem jött vissza. – De hát, de hát, na jó, ez igaz, hogy tényleg onnan…, onnan tényleg senki nem jött vissza, de hogy, nem t’om, én néha úgy, csak úgy vagyunk, és nem piszkálsz, akkor úgy teljesen olyan, mint hogyha, hogyha a Maminak a hangját hallanám, ahogy úgy énekel, ahogy ez úgy körbe vesz, vagy körbe fog, és hogy, hogy…” Mire a másik: „Te hiszel a Mamiban? Hát a Mami… hát hogy, hol van az a Mami? – Hát én nem t’om, valahogy úgy, úgy… nem, nem tudom ezt szavakkal megfogalmazni, csak úgy, úgy igaz, hogy most…” Mire a másik azt mondja: „Ó, te nyomorult! Hát barátkozz már meg a realitásokkal! Mami nincs, születés után nincs élet.” Mire a mi főhősünk: „Hát, nem tudom, én azért mégis kíváncsi vagyok rá.” (70:00)



Na, most akkor énszerintem befejezem. Nincs kedvem már ezek után beszélni. De hirdetnem kell. (70:15)