A tartós és megelégedett társkapcsolat 4.

2011.11.29.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott titeket! Egész hideg van már odakint. Jólesett bejönni, jól, jól esett, hogy itt meleg van. A többiről nem is beszélve.

Ismétlés

Arról tárgyalunk most, elmúlt alkalmak során ez a téma volt a középpontban, hogy egy társkapcsolatot – abból a szempontból különösen is, hogy az tud-e tartós és megelégedett kapcsolattá válni számunkra – nagyban meghatároz az, hogy az érzelmi összetartozásunk az fönn tud-e maradni, átélhetővé válik-e. Tapasztalható-e, hogy meg tudok tenni sok olyasmit, ami az érzelmi összetartozásunkat fönntartja, erősíti, megújítja, vagy pedig ha az érzelmi összetartozásból valamiképpen kiborulunk, akkor nem egyszer olyan következtetések irányába megyünk el, hogy „Hát, elhidegültünk, már nincs is közünk egymáshoz. Miért is lennénk így együtt? Ennek semmi értelme nincs, már nem jelentünk egymásnak semmit.” Közben pedig, hogyha fenn tudjuk tartani és táplálni tudjuk az érzelmi összetartozásunkat, akkor lehetővé válik az, hogy megvalósuljon, ami a mostani alkalmainknak egy központi témája, hogy megelégedetten és tartósan együtt lenni. (01:30)

Belekezdtem egy négylépéses történetbe, talán emlékeztek rá, hogy ahhoz, hogy képesek legyünk megújulni, ahhoz, hogy képesek legyünk valamit tenni, esetleg már tapasztaljuk azt, hogy a kapcsolataink „leültek”. A társkapcsolatom úgy leült, ellaposodott. Tényleg! Alig próbáltátok ki a színpadot múltkor. Hát ezért beszélek nektek? Semmi hatást nem tudok elérni? Ténylegesen mondom, alkalom után gyertek, nézzétek meg, hogy milyen óriási tér van itt. Nagyon lenyűgöző, s milyen kedvesek, csináltak nekem egy ilyen kis izét, hogy még jobban tudjak nyomulni. („Vigyázz, le ne lépj!” Igen.) Ugye mindig ígérem nektek, hogy az attribúcióról fogok beszélni, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy egy eseményt hogyan értelmezek, döntő jelentősége van. És ahogy megnézem ezt a kis előkét, milyen teljesen már irányú elképzeléseim is tudnak lenni. Az egyik ez, milyen egy kedves dolog, itt, na most akkor végre itt közelebb tudok lenni, közelebb…, hát ez…, már minden kívánságom így teljesülne! Tudok egy teljesen más jelentést is adni neki. Na tessék! Na ezt köszönöm szépen, ez most mi? Nehogy már le tudjak menni! Persze, menjek körbe, mindig körbe! (Ez nem igaz! Jó, most ezt fogom csinálni egész este? Így körbe fogok mászkálni? Jól kiszúrtak velem. (03:20)

Ez az óriási különbség , hogy ugyanazt a helyzetet milyen döbbenetesen ellentétes módon tudom értelmezni, hogy milyen más jelentést tudok neki adni, és közben azok a jelentések, amiket tulajdonítok egy-egy eseménynek, helyzetnek, mondatnak, gesztusnak, bárminek – azok miután itt megjelentek már bennem, kifejtik a maguk hatását. Nagyon sajátosan itt bennem egy szubjektív realitássá válnak. Már nem csak az hat rám, hogy látom, hogy itt van egy előke, hanem az a jelentés is, amit tulajdonítottam neki. És aztán rácsodálkozhatunk arra, hogy pusztán az a tény, hogy ez itt van, sokkal kisebb hatást gyakorol rám, mint az, amilyen jelentést adtam neki. Szóval… (04:10)
Gondoskodás, érzelmi összetartozás

Emlékeztek a négy pontra, hogy éppen ott, ahol ellaposodik a kapcsolat… (Egész kifulladtam, nem t’om…), ahol ellaposodik a kapcsolat, kezdjük úgy érezni, hogy távol vagyunk egymástól, hogy elhidegültünk, és a többi, már nehéz megtenni azt, amit amikor szerelmesek voltunk, annyira magától értetődő volt, hogy akkor milyen nagy jelentősége van annak a négy pontnak – csak egy gyors ismétlés.

1. A jóra csábító szó

Elérhető-e itt bennem, saját magam számára az, hogy ne a másiktól várjam, hogy ő csináljon valamit? Mindenki a maga életében a legkompetensebb, a többiekében meg nem. Hogy elérhető-e számomra a jóra csábító szó, hogy valaki engem tud jóra csábítani, hogy meghív engem? Tudjátok, hogy érzelmileg mi foglalkoztatott leginkább a múltkori alkalom után? A madártej, palacsinta… Mi volt a harmadik? „Tejbegríz” – Annyira jó, hogy a lényeg mindig megmarad! Annyira-annyira megnyugtató, hogy a tejbegríz volt a harmadik, és kifejezetten egy csalódottsággal mentem el, s arra gondoltam: Miért nem csináltuk meg, hogy háromra el lehet kezdeni kiabálni, hogy az egyik, a másik vagy a harmadik? Még ma esetleg megtehetjük. Majd meglátjuk hogy alakul a mai este, de ájj, de ezen fantáziáltam, hogy ez milyen jó, hogy felnőtt emberként kiabáljuk mondjuk, hogy „Tejbegríz!” Ez engem nagyon lelkesít. (05:50)

Négy pont, ugye, ami képessé tesz bennünket arra, hogy cselekedni tudjunk. Hogy az aktivitásunk, a leleményességünk, a kreativitásunk az be tudjon indulni. Az első: elérhető számomra a csábító szó, a jóra csábító szó. „Na gyere Ferikém!” Ugye ez… jól van, az első. Nem akarom hosszabban. (06:15)

Nem elég, hogy elcsábítanak a jóra, elcsábítom magamat a jóra. Ugye nem is véletlen, hogy ezt a szót használom. Mert mondhatnánk nagyon „körösztényesen”. Meghívás a jóra. Hát ugye, most meghívtak a jóra, hát… Van valami színe, szaga, bűze, formája. Micsodája van neki? De mikor elcsábítanak a jóra, egészen más. Tehát elcsábítani a jóra, ez belül elérhető. Élmények, emlékek fölidézésének ugye óriási jelentősége van. Fölidézem, és tudom, hogy ilyen lehetséges, és utána már nem az anyukámtól várom, hogy megnyugtasson engem, hanem én magam képes vagyok magamat megnyugtatni. Ez a személyiségfejlődés 1 percbe sűrítve. „Anyukám gondoskodott rólam, most én gondoskodok magamról.” (07:25)

2. Bátorítás

Ez nem elég önmagában, a második: bátorítás, kapok bátorítást, adok magamnak bátorítást, képes vagyok bátorítani magamat. S persze, miután elevenné tettem a bátorításra való figyelmemet, ezért a kapcsolataimból, a beszélgetésekből, a kommunikációból meg is hallom azt, ami engem bátorít, hiszen éppen érzékeny vagyok rá, éppen nagyon is tudok figyelni ezekre a finom, finom ösztönző erőkre. Bátorítás. (07:55)

3. Segítség

Jaj, de jó, hogy ilyen van! Hogy nem kell egyedül húzni. De jó ez! Hogy kik és hogyan és milyen sokat segítenek nekünk, és szinte észre sem tudjuk venni, hogy igen, igen, mi mindig egy történésnek a közepén vagyunk, és előtte is sokan járultak hozzá az életünkhöz, s utána is sokan hozzájárulnak. Jó, ez a harmadik, és emlékeztek, itt milyen fontos volt nekem a koncentrációs tábort túlélőnek a visszaemlékezése, hogy mi a közös pont azokban, akik túlélték. Kétség kívül egy közös pont van, valamikor valaki segített nekünk. Ez volt a harmadik. (08:40)

4. Dicséret

A negyedik, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, ez pedig a dicséret, az elismerés és a taps, ami belénk épül, és… erről beszéltünk múltkor.

Azért is beszéltünk erről múltkor, mert hogy az a témánk most, az érzelmi összetartozás fönntartása, megerősítése kapcsán, hogy az milyen nagyban múlik azon, hogy képes vagyok-e gondoskodó lenni, hogy tudok-e gondoskodni rólad? Nem azért, mintha te nem tudnál magadról, de tudjuk, hogy éppen a társkapcsolatban, főleg ahol meghittség van, és odaajándékozzuk magunkat egymásnak, ott nagyon sok pszichés funkciót átadunk a társunknak. Ugye úgy kezdődik a történet, nem tudom magamat megnyugtatni, kell anya, s anyu jön, ringat engem. Akkor megnyugszom, jaj de jó. És akkor megint nyugtalan vagyok, megint megnyugtat, nyugtalan vagyok, megnyugtat. Megy előre az élet, képes vagyok saját magamat is biztonságba helyezni, meg tudom magamat védeni, képes vagyok magamat megnyugtatni. Egy társkapcsolatban azonban nagyon érdekes dolog történik. Miközben képes vagyok magamért tenni, magamat megnyugtatni, aközben ezzel a funkcióval fölruházlak téged, de már szabadon. Szabadon fölruházlak téged azzal a lehetőséggel, hogy te legyél az, aki engem mondjuk este megnyugtat. Én is tudnám magamat, nem így van? Hát sajnos nem, de…, de jó esetben igen, legalábbis biztos volt már, hogy képes voltam rá. (10:30)

Döbbenetes kísérleteket végeztek, nem is szeretem ezeket, mikor gyerekekkel szórakoznak. De főleg akkor, amikor még nem szabályozták eléggé a kísérleteket, az etikai szempontot nem figyelték elégségesen. Akkor magára hagytak pici gyerekeket, vagy valami félelmetes dolgot vittek be abban a térbe, ahol ő volt, mondjuk egy műanyag pókot. Tényleg, ilyen agyament kísérletek, és akkor azt nézték, hogy a gyerek, miközben abban az életkorban van, mert egészen pici, hogy rászorul arra, hogy az anyukája nyugtassa meg, mit kezd ezzel a helyzettel. Egész megrázó két dolog. Az egyik, hogy amikor nagyon picik vagyunk, és valami nagyon erős hatás ér bennünket, akkor nem tudjuk megnyugtatni magunkat. Nem tudjuk megvédeni magunkat, ezért megsérülünk. A másik pedig, hogy egészen pici kortól kezdve egyre jobban erősödünk abban a képességünkben, hogy magunkat képesek legyünk megnyugtatni, vagyis hogy magunkért tudjunk cselekedni. Ezért már 2-3 éves gyerekek egy nagy, undorító műanyag pók közeledtével elkezdenek például dúdolászni, énekelgetni, vagy magukat ringatni. Ez nagyon jó jele annak, hogy egy gyerek hogyan próbálja önmagát stabilizálni, megnyugtatni, és magát megvédeni. (Hűha!) (12:00)

Gondoskodás
Kölcsönösség, átadott pszichés funkciók

Érdekes, amikor felnőtt embereket látom, hogy ringatják magukat. Nagyon érdekes, hogy miért van szükséged arra, hogy ilyen módon is, egy ennyire egyértelmű és nagyon ősi módon biztonságba tudd helyezni magad. Ugye látunk embereket, akik ringatják magukat, mások meg nem. Inkább arról van szó, hogy aki ringatja magát felnőttkorban, teljesen tudattalanul is, ő inkább kiszolgáltatott, mint aki nem ringatja magát. Őneki erre a konkrét csatolásra nincsen szüksége, hogy fizikailag is érezze, és így legyen elérhető a biztonságérzet. Na…, na azért mondom ezt nagyon, mert abban a világban vagyunk, hogy mi mindent tehetünk magunkért, és hogyan válhatunk olyan valakivé, aki képes gondoskodni a másikról. Nyilván a kölcsönösség szempontjából beszélünk róla, tehát, tehát nagyon jó, hogy a társam is ilyen, törekszik erre, hogy hogyan próbáljon rám hangolódni és gondoskodni rólam. A kölcsönösség hozza azt, hogy a tükör-neuronjaink abszolút jól érzik magukat, egy nagy aktivitásban vannak, és mi úgy érezzük, hogy összetartozunk egymással, hogy ezért fontos, hogy kölcsönösen hangolódjunk egymásra. Tehát ott ejtettem el a mondatot, hogy igen, ott van az a pont, egy társkapcsolatban, főleg ha az tartós.

Elköteleződtünk, hogy bizonyos pszichés funkciókat, amelyek számomra is elérhetők, mégis, a kapcsolat érdekében is átadok neked. Ezért este mikor hullafáradtan megyek haza a munkából s leülök, akkor van bennem egy természetes igény, hogy te gyere oda és kérdezd meg, hogy hogy vagyok. Vagy gusztus kérdése, hogy énnekem mi esik jól. Hogy én egy jó vacsorával érzem azt, hogy te gondoskodsz rólam, vagy a baráti szavakkal, vagy az öleléssel, ez gusztus kérdése. Ha egyedül élnék, tudnék magammal mit kezdeni, de ezt a funkciót átadtam neked. Ettől épül a kapcsolat. Ugye, és ez egy…, ezért mondtam, hogy mekkora hálát érdemlő dolog, hogy én odaadom magamat neked a te tökéletlen szeretetedre. S milyen nagy dolog, hogy te odaadtad magadat nekem, hogy én tökéletlenül szeresselek téged. Hogy ez milyen nagy dolog. (14:35)

Sport. Szokták tőlem kérdezni: „Feri, sportolsz még?” Azt kell válaszolnom erre: „Nem, már csak mozgok.” Lehet, hogy ezen változtatnom kéne. Majd a négy lépést bejárom ennek kapcsán. Jó, menjünk tovább. (15:00)

Egy perc ráhangolódás, levegőt venni

Azért jutottunk el megint a gyerekkori történések szintjéhez, hiszen a gondoskodásról, onnan hozzuk az egészen mély tapasztalatainkat, még a szavak előtti világból, még a gondolkozás előtti világból, még abból a világból, ahol a testünkön keresztül olyan elemien éljük meg, hogy mit jelent, hogy valaki gondoskodik. Például a lélektani kutatások egy nagyon izgalmas dolgot tártak föl. Ez pedig az, hogy egyetlen perc elég lehet két embernek ahhoz, hogy valamiképpen – most az egyszerűség kedvéért mondjuk így – sejti szinten egymásra hangolódjanak. Egyetlen perc. Akkor érdemes megcsinálni. S tudjátok, mi kell hozzá? Mondom a történetet, bár egy évvel ezelőtt meséltem. (16:05)

Kilencvenvalahány éves bácsi, portás. Mindenki a csodájára jár, hogy kilencvenvalahány évesen hogy lehet valaki ennyire friss és fitt és hallatlan szellemes. Például kérdezik tőle, hogy „Te, ez és ez az atya hol van?” Ez egy szerzetes rendben történik, és a portás is szerzetes. S kérdezik tőle, hogy: „Te, ez és ez az atya hol van, meg tudná mondani?” Azt mondja, hogy: „Hát hogy ez és ez az atya hol van, azt talán ő maga sem tudja.” – mondta a kilencvenvalahány éves bácsi, tehát látszik, hogy elég friss még. És akkor azt kérdik tőle: „Hát mondja már meg, hogy ennek a hosszú… és úgy tűnik hogy nagyon egészséges. Ez az ősi módszer, és bevált. Hosszú, és… (Nagy kortyokban iszik – szerk.) és úgy tűnik, hogy szellemileg friss életnek mi a titka? A válasz nagyon egyszerű, így fogalmazta. „Egy valamit tudok erről mondani, ne felejtsetek el levegőt venni. Ez a hosszú élet titka.” (17:25)

Azért mondtam el, mert az az egyetlen perc a következővel volna érdemes, ha telítődne. Jaj, ebből a mondatból már nem jövök ki jól, tehát ezt inkább hagyjuk. Ez pedig az, hogy ráhangolódok a te lélegzetvételedre, és te ráhangolódsz az enyémre. Egyetlen perc elegendő ahhoz, hogy természetesen odafigyelve egymás lélegzetvételére, annak a ritmusára, mélységére hangolódunk, s elkezdünk együtt levegőt venni. Itt még az is fontos, hogy valamennyire tudjuk lelassulni, esetleg, esetleg ha valaki ennyire – hogy is mondják – ínyenc, akkor még hasi légzést is csinálhat, szép lassan kifújhatja a levegőt. És ahogy a lélegzésünk egymásra hangolódik, fizikai-kémiai szinten is történik egy egymásra hangolódásunk. Ez ahogy a kutatások mondják, fél és egy perc között megtörténik. Szoktunk olyat játszani, hogy háttal ülök valakinek, akivel szeretnék összehangolódni, de nincsen támlája a széknek, és nem látjuk egymás lélegzetvételét, hanem összeér a hátunk, és érezzük, ahogy ő is veszi a levegőt, én is veszem, és így, háttal egymásnak még az érintés is segít ahhoz, hogy tudjunk érzelmileg is, még testileg is, idegrendszerileg is egymásra hangoltnak lenni. Egy perc elég. Na, mit szóltok? Tehát például beszélgetések előtt ha úgy érzitek, hogy nehéz az egymásra hangolódás, csináljátok ezt a gyakorlatot meg. Nem tanácsoltam, csak mondtam, hogy csináljátok meg. „Ha jót akartok magatoknak!” Olyat is lehet, ha érzitek, hogy a semmibe fut egy beszélgetés, hogy állítsátok meg magatokat. Ha úgy érzitek, nem megy egymásnak a megértése, állítsátok meg magatokat, s kezdjetek el együtt levegőt venni. (19:55)

Mondhatnánk egy másik nagyon egyszerű mondatot. Az érzelmi, sőt fizikai egymásra hangolódás. Hogy ott kellene tulajdonképpen mindig megállnunk, amikor éppen kapcsolatban vagyunk, kommunikációban, interakcióban… Hát ezeket a szavakat soha nem szoktam mondani, de teljeyen feleslegesek. Tehát éppen beszélgetünk egymással, vagy valami történik köztünk, és úgy figyelem meg, hogy te adsz nekem egy jelzést arról, hogy én nem értelek téged. A kapcsolatainkban nagyon fontosak azok a pillanatok, amikor kifejezem feléd, hogy „Te, én azt hiszem, hogy most nem követtél engem, vagy te most nem vagy velem. Most nem értettél meg. De hát nem ezt mondtam.” Mikor kifejezzük azt, hogy „De nem ezt akartam mondani, én nem ezt mondtam, énvelem valami más van.”, akkor kellene tudnunk megállni. Az érzelmi összetartásnak, az egymásra hangolódásnak ez is az egyik kulcsa, hogy fontosnak tartom azokat a pillanatokat, amikor te közlöd velem, hogy te ezt nem így élted meg, te nem ezt érzed, veled nem ez van, nem ezt akartad mondani, te nem ezt gondolod, te nem így emlékszel. Tehát amikor arról adunk üzenetet, hogy kezdünk távolodni és az egymásra hangolódás kezdett megtörni. Tulajdonképpen egy kapcsolatban gyakran adunk ilyen jelzéseket. Nem csak szavakkal adhatunk ilyen jelzést nyilván, hanem az egész testtartásunkkal, hanghordozásunkkal, gesztusainkkal, mindennel. Az egymásra hangolódást nagyon segíti, az érzelmi összetartozás élményét, hogy ilyenkor megállok. (21:40)

Ezzel szemben mi szokott történni? Az, hogy te mikor jelzed nekem: „Te, én nem ezt mondtam.”, elkezdünk vitatkozni. „Nagyon is megértettelek. Hát ezt szoktad mondani mindig.” Mint hogyha kilőttük volna magunkat az űrbe. Tehát pont akkor, amikor egy nagy lehetőségünk van, hogy közelebb lépjünk egymáshoz, hiszen a távolodás elkezdődött, ott bele szoktunk kezdeni a felszín felé való menésbe. És vitatkozunk, és okoskodunk, és érvelünk. És ez mit jelent? Érzelmi szinten távolodunk egymástól. Döbbenetes sok energiát tud az elvenni tőlünk, hogy miközben vitázunk, érzelmileg fönntartjuk az összetartozásunkat. Az már komoly érzelmi munkát igényel. (Ó, na menjünk tovább!) (22:35)

Boldognak érzem magam – boldog ember vagyok


Maradnék még akkor a gyermeki világban, vagy… vagy… nem! Nem! Mást, mást mondok. Mást mondok, inkább onnan szeretnék közelíteni. Ez pedig az, hogy talán vissza tudtok emlékezni arra, hogy megkülönböztettük azt, hogy „boldognak érzem magam” és azt, hogy „boldog ember vagyok”. Ez egy nagyon fontos megkülönböztetés, és az érzelmi összetartozásunk fenntartása szempontjából is lényeges és lényegi. Elmondanék egy döbbenetesen érdekes kutatást. Ez nagyon friss történet. (23:25)

A kutatás arról szól – mondom, a kutatóknak semmi se szent – hogy vastagbél-tükrözésen áteső betegeket még pszichológiai vizsgálat alá is vetnek. Nem piskóta. Két betegünk van. Az egyik beteg ahogy átéli a vastagbél-tükrözést, percenként híradást kell hogy adjon arról, hogy mit érez, mit él meg, ebben a pillanatban hol tart és hol van. Percenként – remélem, sokat fizettek neki. Bár lehet, hogy azzal vigasztalták, hogy sokkal kevésbé fog fájni, hogyha elterelődik a figyelme. Arr… na jó. (… Mire gondolsz? Örvendek a fantáziádnak, nagy hasznát veheted az életben.) Szóval percenként beszámol arról, hogy a vastagbél-tükrözés során milyen érzéseket, érzelmeket, lelkiállapotot él meg. Percenként, tik-tik-tik-tik. A másik beteg ugyanígy jár el. Tik-tik-tik-tik-tik. Kapnak két grafikont. Az egyik grafikonon a következőt lehet látni. Most az egyszerűség kedvéért mondom, mondjuk A beteg, meg B beteg. Ez annyira emberi, hogy…

A beteg grafikonja úgy néz ki, hogy körülbelül mondjuk egyharmad ideig tart a végbéltükrözés. Egyharmad. B betegnél háromszor annyi. Valószínű ez így, így megfelel. Ahol egyharmad annyi ideig tartott a végbéltükrözés, ott a fájdalomnak van két csúcsa, és azután a végbéltükrözés hirtelen abbamarad, és a beavatkozásnak vége. B betegnél háromszor akkora, háromszor annyi ideig tart a végbéltükrözés, van a fájdalomnak négy csúcspontja, és plusz háromszor olyan hosszú. Az utolsó csúcspont után a fájdalom egyre enyhül. Úgy a percenként való beszámoló alapján ezt látjuk a grafikonon. Most ha megkérdezzük, hogy melyik beteg élt át több fájdalmat? Kinek fájt jobban? Hát világos is, a helyes válasz a B. Hát látni való, ha csak ránézünk a grafikonra, ott van két csúcspont, harmadannyi idő. Itt van 4 fájdalmi csúcspont, háromszor annyi idő. Hát persze, hogy a B páciensnek, kliensnek fájt jobban. S gondoljátok, hogy a történetnek itt van vége? Hát ezt nem mondtam volna el ezer embernek. Képzeljétek el, itt hagytam volna abba. „Na, akkor most menjünk tovább!” És így ültök, hogy „Na ez most már kész.” Mert ugyanis időről időre megkérdezték őket, hogyha visszaemlékeznek arra, hogy milyen élmény volt számukra a végbéltükrözés, akkor hogyan számolnak be róla? Most kitalálhatjátok, hogyha ugyanígy számolnak ne, hogy A: őrzi a rossz élményt, és B… Nem, B. nagyobb rossz élményt, és A a kisebbet, akkor sem mondtam volna el. A visszaemlékezésben az derült ki, hogy hiába él át háromszor annyi fájdalmat a B kliens, úgy emlékszik vissza az eseményre, hogy „Nem is volt annyira szörnyű. (Lehet, hogy veled csinálták, és akkor te ezt…) Az A kliens: egyharmad ideig tart, és csak két csúcspont, és arról számol be, hogy rettenetes, szörnyű, vacak volt. S a kutatók elkezdték a fejüket vakarni. „Na ez hogy van?” (28:25)

Ha megismételték a kísérleteket, elkezdtek vele dolgozni, kiderült, hogy itt valami realitás derült ki, mégpedig a következő. Hogy különbség van a között, hogy a tapasztaló ÉN mit él át. Ő, aki itt és most azt mondja: „Ez most fáj. Most melegem van, most nem, most fázom, nem kapok levegőt, kapok levegőt, kényelmetlen a szék.” És a között, ahogyan a visszaemlékező ÉN-ben egy élethelyzet, vagy esemény, vagy történet megőrződik. A kettő nem ugyanaz, és nagyon egyszerűen azt mondhatjuk, hogy ténylegesen óriási különbség van aközött, hogy valaki boldognak érzi-e magát, mert az a tapasztaló énnek a beszámolója magáról, hogy „Most boldognak érzem magam. Harmonikus vagyok, kiegyensúlyozott.” Az emlékező én egy rettenetesen nehéz élethelyzetre is tud úgy visszaemlékezni, hogy „Nem is volt olyan szörnyű.” Vagy „Fájt, de…” – „Bár ez és ez történt, azonban…” Vagyis reális azt mondani, hogy valaki azt mondja „Én boldog ember vagyok, mert ahogy visszanézek az életemre, az élethelyzeteimre, történéseimre, én megelégedetten látom, ami történt velem.” Persze a realitásomat nem vesztettem el. „Igen, volt a végbéltükrözés, kétség kívül. Magamtól nem mentem volna el. Tehát nem úgy emlékszem rá, hogy hát életem csúcsélménye.” És mégis, ő ahogy visszanéz, azt tudja mondani, hogy egy boldog ember vagyok. (30:15)

Most egy társkapcsolatban szerintetek, szerintetek van jelentősége annak, hogy én ott boldog ember vagyok? Hogy a visszaemlékező én a saját élettörténetét, a saját életeseményeinket hogyan raktározza, hogyan idézi föl, és hogyan őrizzük, és hogyan meséljük el saját magunknak a saját történeteinket. Ennek döntő jelentősége van. Ugyanis – és most mondom még tovább a kutatási fontosságokat. Ugyanis három kimagasló és nagyon jelentős összetevője van annak, hogy az emlékező én ha visszaemlékszik a saját élettörténeteire, eseményeire, akár egész életútjára, ő boldog emberként emlékszik-e vissza? Vagy pedig azt mondja, hogy „Jó, hát… vannak szép emlékek, de hát az élet azért vacak úgy, ahogy van. És ez a három dolog… nagyon érdemes tudnunk. Hmm. Az előbb említettekből az egyiket már biztosan ki is találtátok. Elrejtettem. Nem eldugtam, csak elrejtettem, benne volt abban, amit elmondtam. Hogy hogyan érdemes elmondanunk a saját élettörténetünket, eseményeinket, mi történt velem és a feleségemmel tegnap? Ezt magunknak meséljük, ezt magunknak mondjuk „A feleségem…” és néha van is ott valaki, ilyenkor szoktunk hangosan beszélni. Bár én néha magamban is szoktam. Te is? Jól van, jól van. Normális. Legalábbis nem t’om mi van, hogyha nem. Szóval az első… most már nem… menjünk, haladjunk. (32:25)

1. A történeteinknek tud-e pozitív kicsengése lenni?

Tehát ahogy mondom magamnak a saját élettörténetemet, pozitívan fejezem-e be? Az nem azt jelenti, hogy elrugaszkodtam a valóságtól, átfestettem a történetet, hanem, és emlékszem, ezt nagyon mondtam nektek, mi mindannyian az összes történetünket szabadon befejezhetjük. Remélem, erre még emlékeztek. Minden történetünket ameddig élünk, szabadon befejezhetjük. A klasszikus példám: hiába halt meg az édesanyám jó régóta, halt meg az édesapám jó régóta, haltak meg a nagyszüleim nagyon-nagyon jó régóta, a velük való kapcsolatomnak a történetét én folyamatosan mondom. Nem így csináljátok? Néha magunk is meglepődünk, egy-egy dolog tudatosul: „De elmondanám apámnak! – Ó, ha anyám ezt látta volna! – Ó, ha a nagyi tudná, hogy ez történt velem!” Továbbépítjük magunkban ezeket a kapcsolatainkat, és tovább…, ezért maga a történés is továbbmegy bennünk. Tehát például mondom a legszörnyűbbet, mondjuk annyira haragudtál éppen apádra, hogy amikor haldoklott, nem látogattad meg a kórházban, és amikor meghalt, nem mentél el a temetésére. És erre ülsz otthon, és azt mondod, „Ez rettenetes, ez rettenetes, hát ezzel már nem lehet mit csinálni. Hát apám meghalt, tehát ennek a történetnek itt vége van. Most már sírhatok ezen, ezt már nem lehet megváltoztatni.” De fájdalmas, ha valaki ezt így látja! A fantáziánkat, a kreativitásunkat, a képzelőerőnket egész bátran elővehetjük, mint ahogy egyébként ezt tesszük is. (34:35)

Kétféle ember van, most nagyon egyszerűen, ez nem egy tudományos kutatás. Az egyik ember, miután nem ment el az apja temetésére, még 40 évig búsong, és mindig elmondja ezt a történetet, ha nem szégyelli annyira, hogy egyáltalán ne is beszéljen róla, hogy „Á, tudjátok, na ez nagyon fáj, nem tudom magamnak megbocsájtani.” Ez a történet benne ott tart, amikor éppen magának utoljára elmondta, hogy „Nem tudok magamnak megbocsájtani.” Nem az apja halálánál tart a történet, hanem ott, hogy „Apám meghalt 40 éve, és én azóta, 40 éve nem tudok magamnak megbocsájtani.” A történetük ott tart. Éppen az a vége, hogy „Apám meghalt, és én nem bocsájtok meg magamnak.” Itt tart, ez most a vége. A másik ember azt mondja: „Hú, de fájt ez, mikor rájöttem, na akkor elkezdtem ezen, ezen dolgozni. Hát hogy? Elmentem akkor egy pszichológushoz, vagy akárkihez, és beszélgettünk erről, és, és ez történt. És utána kezdtem valahogy jobban lenni, akkor utána rájöttem, rájöttem először is, hogy mennyire érthető, hogy én nem mentem el a temetésére, tudtam együtt érző lenni magammal, nem megvetni magamat azért, amiért nem mentem be a kórházba, mert megértettem, hogy mi minden játszódott le bennem. Nem is tudtam, hogy tényleg ennyi, ennyi oka volt annak, hogy én ezt tettem.” És akkor utána meg tud magának bocsájtani. Utána magában ez nagyon sokféle formában történhet. Elmehet a temetőbe, és mondhatja az apjának, hogy „Apám, annyi minden történt velem, te el se tudod…, hogy én mit szenvedek a veled való kapcsolatommal. Hát ha te azt tudnád! Hogy többet beszélgetek veled most, hogy meghaltál, mint amikor még éltél.” Akkor az apjával való kapcsolatának a története hol tart? Hogy 10 éve egyre szorosabb a kapcsolatunk. Ez a történet ott tart. Hogy „Apám éppen ott tartok most veled, hogy kezdünk jóban lenni. Na ehhez mit szólsz? S arra gondolok, hogy majd én is meghalok, és majd elmegyek innen, hát, kíváncsi lennék rád. Remélem, te is fejlődtél.” (37:00)

Ezt értem az alatt, hogy minden történetünket, kapcsolatunkat, élethelyzetünket, eseményünket tulajdonképpen ameddig élünk, tovább mondjuk. És hihetetlenül nem mindegy, és közben pedig szabadok vagyunk abban, relatív szabadságunk van, hogy egy történetet hogyan fejezünk be. Illetve hogy tudatosítjuk-e azt, hogy mármost a problémánk nem az, hogy az apánk meghalt, és nem mentünk el a temetésére, hanem hogy 40 éve azt mondjuk, hogy ezt nem lehet magamnak megbocsájtani. És nem csináltam vele semmit, csak ezt a fájdalmat őrzöm, hogy az igazi problémám ez, hogy 40 éve nem kezdtem vele semmit. Tehát ez az egyik, hogy akkor tudok boldog ember lenni, megelégedetten nézni a társamra, a társammal való kapcsolatomra, ha a kettőnk kapcsolatát magamban, hiszen azt nem mindig átélem, hanem az emlékeimben őrzöm, ez megy bennem. Hát tudjuk, hogy – most erre lemegyek – milyen világban élünk. Hát döbbenetes, hogy azt mondod, hogy hát a társkapcsolat, hogy egy életre szeretnék veled élni. És praktikusan ez mit jelent? Hogy naponta mondjuk 2 órát töltötök ébren együtt. Nem így van? Jó, hát hármat, nem, egyet, nem t’om, akármennyit. Ha most szűkítenénk a kört, hogy azzal, akire azt mondtad „Te vagy az életben a legfontosabb.” négyszemközt, valami meghitt közegben mennyi időt töltesz el naponta? Miközben úgy él benned, ő az az ember, akit a legjobban szeretek. Nem egyszer percek jönnének ki. Most ha még szűkítenénk a kört és azt mondjuk, mennyi időt töltesz el négyszemközt, megfelelő közegben azzal a valakivel, akire azt mondod, hogy „Nagyon szeretlek téged.” úgy, hogy nem valami mással foglalkoztok, hanem a kapcsolatotokkal, hogy éppen (Egészségedre!), hogy éppen azt építitek, na az hány perc? Ugye, és akkor megyünk a másodpercek világába. Vagy akkor már ilyen heti meg havi összesítéseink lesznek. Hogy hát hetente ennyi, meg havonta annyi, és ez a reális. Akkor mondjátok meg nekem légy szíves, hogy akkor szerintetek azon múlik-e hihetetlen sok minden, hogy ebben a pillanatban mit érzek, mit élek át ebben a pillanatban, vagy hogy hogyan emlékszem vissza arra, hogy mi van velünk, hogy mi van köztünk? Hogy azok, amik események megtörténtek velünk, amiket átéltünk, hogy az hogy él bennem? Ennek tehát, hogy az emlékező én hogyan emlékszik akár azzal szemben, akár azzal együtt, hogy a tapasztaló én mit tapasztal, óriási jelentősége van. És mondom akkor a másik két dolgot is. (Nem t’om, kicsit olyan lassan haladunk, vagy nem, nem, nem tudom, nem tudom mi van. A második így szól…) (40:15)

2. Látom-e a csúcspontokat?

Eléggé ki tudom-e emelni a kettőnk kapcsolatának a csúcspontjait, gyújtópontjait, a fontos pillanatokat, s ezeket tudom-e őrizni? Tudom-e a kettőnk kapcsolatát úgy mesélni, hogy jó a vége, és kiemelem belőle a csúcspontokat? Hogy „Hát, tegnap este nagyon vacak volt, ó, ó, jól össze is vesztünk, aztán elég hidegen ott feküdtünk egymás mellett, de reggel megkérdezted, hogy hogyan szeretném inni a kávét. Ú, azért ez jól esett.” Akkor kiemeltem egy folyamból valamit, s azt mondtam „Hát ebből a történésből, hogy összevesztünk, és este ezt történt és éjszaka ez történt, és, és, és, és… van ennek egy csúcspontja, amikor megkérdezted, hogy hogyan innám a kávét.” – „Mert az utóbbi időben kevesebb cukorral iszod. Most is akkor két cukor elég?” Ez egy csúcspont. S a történet úgy fejeződik be, hogy „Tulajdonképpen egész jó érzésekkel mentem el otthonról. Valami, valami remény elkezdett bennem elevennek lenni. Most így vagyok itt.” De kedvem lett megházasodni! Most látod, a képzelőerő! (42:05)

Nagy kérdésünk tehát, hogy a kettőnk történetét hogyan meséljük el magunknak, arra hogyan emlékszünk vissza. Mert van, aki következetesen úgy meséli el a saját történetét, hogy a helyzete egyre rosszabbá lesz. És vannak, akik ki tudják emelni a csúcspontokat, és tudnak jó, jó befejezésig menni. Mondanék itt egy másik realitást. Ha az emlék… a tapasztaló énnel kezdjük. Képzeljük el, hogy nyáron nyaraltatok. Remélem. Légyszi’! A nyaralás nem pénz, hanem bátorság kérdése. Elmentetek nyaralni. Képzeljük el, hogy két hétig nyaraltatok valami hihetetlenül jó helyen. Áhh, Korzika! Haajhh! Ha megkérdezzük a tapasztaló ént, hogy a két hét nyaralás jobb-e, vagy az egy hét, a tapasztaló én mit fog mondani? Ez a jó válasz! Ez a jó válasz! A négy hét. Ez a jó válasz. Hát a tapasztaló én azt mondja: „Hát hogyne, hát ilyen… egy hétnél a két hét pont kétszer annyira jó, a négy hét meg húúú, előíze a paradicsomnak.” A tapasztaló én ezt mondja. De most ugrik a majom a vízbe! Az emlékező én, ha visszaemlékszik a nyaralásra, őneki melyik a fontosabb, hogy egy hét, vagy két hét? Számít-e neki, hogy egy hét vagy két hét? A tapasztaló énnek tök mindegy. Egyszerűen…

(Igen, igen. Ezt jobban nem lehetett volna elrontani. Mert éppen a rosszat mondtam. Szóval, látjátok, na, nem mondok semmit, inkább beszélek. Amit most csináltam, ez pontosan ugyanaz, mint amiről beszélek. Hogy elrontottam valamit, de gondoljátok, hogy nekem kedvem van ma este úgy lefeküdni, hogy ú, a közepén ott de gáz volt, úúú…, úúú, mikor sulykoltam nekik, hogy tapasztaló én, meg emlékező én, és már annyira nyomtam nekik, már kicsit láttam is, hogy már azt mondják, hogy hagyja már abba, ezt hát értjük, hát. És akkor, amikor úgy nagyon akartam valamit, akkor pont elszúrtam a lényeget, és ú, nem is bírok aludni, a fene egye meg! Kell várni egy hetet, míg akkor… ez, ez nem volt jó. Most akkor egy hét múlva…, és az a baj, hogy egy hét múlva is tök bizonytalan az egész, mert vagy jó lesz, vagy nem, és nem csak rajtam múlik. Annyi minden külső körülményen múlik, és nem is vagyok hatással rájuk. Elszúrtam! Nem is akarlak titeket látni, mert fölidézitek a fájdalmamat. Csúnyák! Megvan ez nektek? Dgg-dgg-dgg-dgg. Hülyeség, hogy magamat hozom példának, csak ugye benne vagyok, én itt vagyok bent, tehát… és ezért semmi kedvem nem volt azzal az élménnyel továbbmenni, hogy elrontottam. De mármost bennem nem is ez a befejezés. Azóta egy perccel, milyen jó, jó irányba mentünk. Ugye, fényt csináltam. Bizony. Nélkületek… - szerencsére nem, tehát. Na, hát nélkületek mi, hát csak a saját hangomat hallanám. Na, szóval. De most el ne rontsam megint, annyira izgulok. Most, most, most jön a neheze, mert már be…, kicsit bevésődött a rossz minta, most… inkább mondom, nem kérdezek.) (46:50)

Szóval az emlékező énnek hihetetlenül teljesen mindegy, hogy két hét volt a nyaralás, vagy egy, mert ő arra emlékezik, hogy egy jó nyaralás volt. Az emlékező én egy másik időben van. Visszaemlékszik, és azt mondja: „Egy csodás nyaralás volt.” Az emlékező énnek ez a visszaemlékezése attól, hogy két hétig tartott, nem lesz hosszabb, mint ha egy hétig tartott volna. Ez hatalmas szabadságot ad nekünk, és én most a realitásokról beszélek. Arról, ahogyan az, ahogyan itt bent működünk. Mondom a harmadikat. Tehát a befejezés, azután csúcspontok, háhh, és a harmadik… Ma is volt már ebben részünk – sajnos. Nem sajnos! „Mélypontok.” Ez fájt. Nem, hát ez… na, hemm. Nem a mélypontok. (48:05)

3.Fordulatok

Fordulat, ahol valami fordulat történt. Ezért hogyha én a mi kettőnk kapcsolatát képes vagyok úgy fölidézni magamban, hogy találom a jó, jó végeket, hogy ez a történet most ott tart, ez most ott tart, ez most így…, látom a csúcspontokat, és képes vagyok fölismerni, kiemelni a jó fordulatokat. „Na ott egy de szép dolog történt. Na azt nem tudtam volna én csinálni.” Jaj, rögtön itt a fejemben egy…, rögtön egy csomó minden megjelent. Hogy de nagy dolog az, mikor ezeket a fordulatokat elkezdem észrevenni, és elkezdek érzékeny lenni ezekre a szép fordulatokra. Ezek egész pici dolgok is tudnak lenni, egészen kis fordulatok. De fordulat. Hmm. Ez a három. (49:15)

Tehát az emlékező én, ha egy boldog emberben emlékezik, akkor tudja, hogy szabadon fejezheti be a történeteit, és azoknak látja a pozitív végét, képes a csúcspontokat kiemelni, és látja a fordulatokat. Azért kötöm ezt ide, mert hiszen a gyerekkori gondoskodásunk tele van ilyen jó, jó végekkel. Ha vissza tudunk így emlékezni rá, akkor tele van jó fordulatokkal. „Igen, így történt, de aztán…” A kérdés, hogy ezt tudom-e így elmondani magamnak? Na, gyerünk! Hmm. Mrrgg! Jó. (50:15)
Történet
500 guggolás – Böjte Csaba testvér

Ha most a történetmesélésünknél vagyunk, mondanék egy történetet, de valós történet lesz. Böjte Csaba testvértől származik a történet. Ugyanis… de nem, ezt majd később mondom. Egy 11-12 éves fiú, akinek az édesanyja őt odaadja a nagymamának, a nagymama neveli a gyereket. Igen ám, de a nagymama meghal, és egyébként eddig is egy relatív elhanyagoltságban nőtt föl a kissrác, de utána, miután nem maradt senkije, megpróbál visszamenni az édesanyjához, akinek azóta egy új férfitől már három gyereke van, és tulajdonképpen nem fogadja vissza ezt a fiát, aki egy másik férfitől származik, és 12 éves a gyerkőc. 11-12, és bekerül a Gyűjtőbe. Csaba testvér onnan kiveszi, és amikor próbálnak egymással beszélgetni, szót érteni, megdöbbenve veszi észre, és derül az ki, hogy a gyerek nem tud megfelelően írni és olvasni, hogy alapvető dolgokat nem tud. Ezért mi történik? Beíratják az elsőbe, s 11 éves. És ül ott ez a 11 éves srác az összes fájdalmával, sérelmével, s a 6-7 éves gyerekekkel tanul írni, olvasni. A folytatás megjósolható, a kicsik elkezdik csúfolni. Mire a nagy mit csinál? Öt gyereket jól elagyabugyál. Jön a nevelő Csaba testvérhez, mondja „Na ezt a gyereket azonnal innen el kell tüntetni. Hát ez egy abszurdum, egy nonszensz, ami itt történik.” Csaba testvér a következőt teszi. Azt mondja ennek a fiúnak: „Ide figyelj, az életnek az a realitása, hogy ezzel valamit csinálni kell. Tudod mit? Bemutatom neked azokat a gyerekeket, akiket megvertél.” S odahívja azt az öt pöttömöt, és elmondja, hogy „Ez a kisfiú, akit te megvertél, ő kétéves korában vesztette el az apukáját és anyukáját, azóta itt él velünk, és általában minden este azon sír, hogy az anyukája esetleg valamikor látogassa meg. Akkor itt van ez a másik, akit megvertél, ő meg az a gyerek, aki…” és így elmondja, elmond öt élettörténetet csak röviden. S utána megkérdi őket, hogy „Mi lenne most…, látjátok, eléggé közös hajóban evezünk. Mi lenne, ha megfognánk most egymás kezét?” S megfogják egymás kezét, történik egy kibékülés, de nem itt van vége a történetnek. Mert azt mondja a Csaba testvér „Hát, tudod, azért az problémás, hogy te megvertél öt kisebbet, mert nálunk az a szokás, hogyha egy nagyobb egy kicsit megver, 100 guggolás. Hát mutasd meg, milyen erős vagy!” Erre a kissrác, ugye ketten vannak, azt mondja „Hát 100… 100… az 5x100, az 500 guggolás.” Mondja a 11 éves kissrác „Hát, Csaba testvér, az 500 guggolás az nem fog menni.” Csaba testvér a következőt mondja „Hát ebben van valami. Tudod mit? Van egy ajánlatom. Én guggolok, te számolod.” Csaba testvér úgy, ahogy van, habitusban, 1… 2… - a gyerek számolja. Na, a negyediknél azt mondja „Csaba testvér álljon meg, hát ne csinálja ezt, ne guggoljon már, hát én vertem meg, maga mit csinál itt?” Erre a Csaba testvér azt mondja „Ne szólj bele a magánéletembe! Akkor guggolok, ha akarok.” 6… 7… na, és így tovább. Megegyeznek, hogy elosztják 250-250-be, leguggolják. (55:15)

Azért mondtam ezt el, mert valamiképpen ékes bizonyítéka annak, hogyha valaki képes a saját élettörténetét úgy az emlékezetében tartani és mondani és mesélni, ahogyan az előbb mondtuk, tehát hogy pozitív vége van, csúcspontok vannak benne és fordulatok, az illető az életében ugyanígy jár el. Jár-kel, s állandóan benn van annak az egészen a sejtjeiben megtalálható tapasztalata és tudása és lendülete, hogy valami jó véget fogunk itt csinálni. Az tuti, hogy csináljuk! Az nincs olyan, hogy reménytelen gyerek, olyan, hogy, hogy nem…, föladni, meg…, olyan nincsen. Azt majd… És közben ahogyan él, és ahogy együtt van másokkal, ott vannak a fordulatok, mert hiszen abban él. Hát a maga történetét is így meséli el, fordulatokkal. S ott vannak a csúcspontok, s ezért az ő élete, és azoknak az élete, akikkel ő kapcsolatban van, teljesen más. Pontosan az tükröződik abban, ahogy kapcsolódni tud, ahogyan a történetét el tudja mondani. Érzékelhető, hogy ennek mekkora jelentősége van egy társkapcsolatban? (Hmm, áhh, nem t’om, mit csináljak most.) (57:00)
Pöttyös mise

Eszembe jutott egy gyerekmise. A gyerekeket most kérdeztem, ahogy volt az év végi utolsó mise, hát tudjátok, egyházi év végi, a Krisztus Király vasárnap az evangélium mindig arról szól, hogy „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, ruhátlan voltam és megruháztatok…” Nem, ez a… tehát: „Ruhátlan voltam és fölruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, idegen voltam és befogadtatok…” S mi a hatodik? Jaj, mondjátok, mondjátok, tik-tik-tik… nem t’om… Tessék? Úgy van! „Börtönben voltam és meglátogattatok.” Na ez a hat, ez volt az evangélium. S ugye ki az, aki az Isten országába jut? Aki az éhezőnek enni ad, szomjazónak… és így tovább. Na de a gyerekeknek ezt elmondjuk háromszor, elalszanak a végére. Ezért aztán mondtam egy vándoros mesét nekik, ahogy szoktam.

Na figyeljetek! Képzeljétek el, hogy a vándor elindult, és ahogy ment, ment, mendegélt az útján, egyszer csak látott valakit, aki nagyon keservesen sírt, s akkor odament hozzá, megkérdezte, kiderült, hogy nagyon régóta nem ivott. Hogy itt bizony nincsen se patak, se forrás, ő megy, egészen szomjas, és elfogyott már minden vize, s hát akkor a vándor adott neki inni, mert az ő tarisznyájában volt még. S akkor az illető, akinek adott vizet, azt mondja neki: „Jaj, köszönöm a vizet, meg a többit is.” S aztán megy tovább, és valaki nagyon éhes… (Lerövidítem, mesegyilkosság.) Valaki nagyon éhes, annak enni ad, és azt mondja „Jaj, nagyon köszönöm az ételt, meg a többit is.” És aztán kiderül az, hogy egy régi vándortársa beteg, meglátogatja és a vándortársa azt mondja „Jaj, nagyon köszönöm neked azt, hogy eljöttél, meg a többit is.” S valaki pedig nagyon fázik az úton, és neki azt mondja „Jaj, hát nagyon köszönöm, hogy adtál nekem egy pulcsit, meg a többit is.” (59:25)

S a gyerekek már néztek rám, mikor hagyom abba már ezt a „…meg a többit is”, mármost…, s akkor persze, hogy megkérdeztem. Most azt mondjátok meg nekem, hogy akinek inni adott, mit köszönt még meg? Mit jelent az, hogy „Köszönöm hogy inni adtál nekem, meg a többit is.”? Jelentkezett egy hároméves kislány, de négynél biztos nem nagyobb. Azt mondja: „Meg még a narancslevet.” Mert az két különböző dolog, tehát hogy inni adott és narancslevet. Ez olyan gyönyörű, ahogy… hát ő akkor elképzelte, elképzelte, mit adott, narancslé, és már ott volt a száján, hát narancslevet. Hát ennek a kislánynak az emlékezetében a történet narancslével együtt van, ez egy narancsleves reklám. Narancslevet. Inni adott, és narancslevet. Ennek van egy párhuzama, picit csak elrugaszkodok. Egy család, és van egy pici fiú. Ő is olyan 3-4 éves, és mondják, hogy „Szombaton elmegyünk kirándulni.” S nagyon mondják, próbálják lelkesíteni, meg gusztust csinálni neki, hogy szombaton elmegyünk kirándulni. S a kirándulás vége felé járunk, és kérdezi az apukájától, hogy „Apa, most már egész nap mentünk, mikor jön a kirándulás?” (61:00)

Szóval azt mondja a kis pöttöm kislány, tehát adott inni, meg még a narancslevet. Akkor kérdezem, hogy „Na, és akinek ételt adott a vándor, mit köszönt meg, hogy köszönöm az ételt, meg még a többit, az mi volt?” Erre azt mondja: „Hát adott neki életkedvet. Hát nem csak enni adott, életkedvet adott neki. – Na, és akkor akit meglátogatott betegen, őneki mit adott? – Ő meg reményt kapott még.” Az utolsó, vagy nem t’om melyik volt, a pulcsis. „Na, és akinek adott pulcsit, mit adott még a pulcsival együtt?” S akkor is egy kislány jelentkezett, ő se iskolás még óvodás: „Hát nem csak pulcsit adott, atya, meleget is.” A pulcsit, meg a meleget. Olyan, olyan szép ez, ahogyan ezek a gyerekek tovább szőtték a mesét, s el-elkezdték érzékelni, hogy mikor adok enni, azzal sokkal többet adok, és ahogy a láthatatlan, hogyan jelenik meg. Ó, hát jó így a hetet kezdeni. Tovább megyünk. (62:20)
10-est kaptam matekból - Böjte Csaba testvér

Azt mondja, hmm, ezért hogyha tudjuk a történeteinket elmondani, ezekkel a fordulatokkal, csúcspontokkal, egy jó befejezéssel, az nem elvisz bennünket a realitástól. Nyilván az teljesen más dolog, amikor valaki egy kóros meseszövéssel él, vagyis a realitásokat megmásítja. Itt nem erről van szó, megőrzöm a realitásokat, de nagyon sajátos szempontból tudom azt elmondani és elmesélni. Hmm. Következő… Hmm…Hmm… Hmm… Most megállok itt egy picit, hogy hogyan, hogyan menjek tovább. Mmm-hmm-hmm… Oké. Mondok egy Csaba testvéres történetet még. (63:35)

Csaba testvér egy olyan gyereket fogad magához, aki sok éven keresztül volt a nagy Gyűjtőben – most így mondom ezt. Befogadja magához, s az első alkalommal próbálnak beszélgetni. Csaba testvér azt kérdi, hogy „Na, hogy vagy? – Sehogy. – Na, van-e valami, amit szeretsz? Mi a te kedvenc ételed? Mit szeretsz játszani? – Semmit. – Na, van-e valami kedvenc meséd? – Nincs.” Most ezt a történetet hosszan lehetne folytatni. Tehát „Nincs, semmit, hagyjál békén!” Ugye ott van ebben a találkozásban ennek a gyerkőcnek az összes fájdalma. Végül, nagy nehezen ki lehet tapintani azt, hogy ennek a gyereknek van érzéke a matekhoz. Hogy valahogy a matek az, az érdekli, abban voltak sikerélményei, abban átélt valami szépet. Valami jót, átélte, hogy jó hogy ő van, ő valamire képes. Amikor ez kiderül, Csaba testvér szól a nevelőnek, hogy „Figyelj, ezzel a gyerekkel légy szíves tanulj addig ma délután, ameddig a leckét nagyon jól nem tudja.” Azután elmegy a matektanárhoz. Azt mondja: „Ide figyelj, Pista bá! Nagyon szépen kérlek, ezt a gyereket feleltesd!” S akkor a gyerek nagyon jól megtanulta, Pista bá csak úgy véletlenszerűen, találomra kihívja, és a szünetben ez a gyerek rohan a Csaba testvérhez. Azt mondja „Csaba testvér, Csaba testvér! 10-est kaptam! – Ugye, Erdély. – 10-est kaptam!” Erre a Csaba testvér azt mondja: „Én azt nem hiszem. Te? Egy hete jársz ide. Egy hét alatt senki nem kap 10-est, főleg matekból nem.” Gondoljátok, a gyerek ezt annyiban hagyja? Azt a büdös sérelmét neki! Ővele ezt nem lehet megcsinálni. Húzza Csaba testvérnek a barna ruháját. „Csaba testvér! Akkor is 10-est kaptam, az osztálytársaim is megmondhatják! – Na, hol van az a napló? Na nézzük csak! Hogy is hívnak? Ez… asszongya’, hogy… asszongya’, igen, na de hogyha lóvá tettél, meglesz a böjtje!” Azt mondja, kinyitva a napló: „Hát, a teringettét, ez tényleg 10-es. Ó, a nemjóját, hát én meg nem hittem el neked. Ú, hát ez nagy baj. Hát tudod mit, ki kell, hogy engeszteljelek téged. Meg vagy hívva egy fagyira. Hogy tehettem ilyet, hogy nem hittem el? Na, de hát itt most az egész osztálynak itt kellett győzködni engem, úgyhogy mindenkit meghívok egy fagyira.” S akkor a gyerkőc: „Miattam, az új gyerek miatt most mindenki nyalja a fagyit. Én intéztem el. Jóba vagyok az öreggel.” (67:35)

Fordulatok. Nincs olyan, hogy vége, hogy reménytelen, hogy abba kell hagyni, hogy minek, már nem érdemes. Fordulatok, csúcspontok. Jaj, nem akarok többet beszélni. Ezzel akkor bezárom a mait. (68:00)

Tejbegríz, palacsinta, madártej. Van kedvetek? „Igen.” Csináljuk meg? Jó, jó. Tehát akkor számolok, és amikor egy-kettő-há-rom, és akkor a rom-ra kiabáljátok, amelyiket ti szeretnétek ma este enni. Egy valamit szeretnék kérni, hogy egyszerre, és hagyok egy pici időd, hogy kitaláld. Tehát ezt légy szíves vedd komolyan. Most ezt jól mélyítsd el. Nekem sincs meg, nekem… (…) Kész vagytok? Kész vagytok, jó. Én úgy fogom, direkt nem a mikrofonba fogok, csak az egy-kettő-hármat mondom a mikrofonba, de én is kiabálok. Jó? Mehet? Oké. Egy-kettő-há-rom. „Madártej! – Tejbegríz! – Palacsinta!” (taps) Jaj, hirdetés… (69:25)