A tartós és megelégedett társkapcsolat 6.
2011.12.20.
Megosztom
Elküldöm
Örülök, hogy találkozunk. Ez az idei év utolsó együttléte, alkalma, találkozása. Kicsit megnézlek benneteket, örülök, hogy itt vagytok.
Ismétlés
Arról beszéltünk, ez a nagy témánk tulajdonképpen, hogy mi az, ami segít bennünket ahhoz, hogy tartósan és megelégedetten kapcsolódhassunk egymáshoz, és ne csak találkozásaink, kapcsolódásaink, hanem tartósnak és megelégedettnek átélt kapcsolataink lehessenek, ahol adott esetben még boldognak is mondhatjuk magunkat. Ráadásul úgy mondhatjuk magunkat boldog embernek, hogy nem egyszer boldognak is érezzük magunkat. Ugye ez a nagy témánk, és ezen belül beszéltünk arról, hogy ennek a mi világunkban, a mi kultúránkban az egyik legfontosabb összetevője, hogy képesek legyünk készségszinten az érzelmi összetartozásunkat megtartani, megőrizni, kifejezni, átélni, abban lenni, és úgy tekinteni a társunkra és úgy tudni őt magunkban, hogy mi érzelmileg egymáshoz tartozunk, összetartozunk. Az érzelmi összetartozásnak van egy nagyon fontos eleme, ami kiemelkedően fontos, ez pedig a gondoskodás. Talán leginkább az érzelmi összetartozásunkat és azt, hogy miközben a gondoskodás révén az érzelmi összetartozásunk erősödik meg és mélyül el, ráadásul a jól létem is egészen nyilvánvalóan pozitívan fordul, és kezdek jól lenni. Itt és most aktuálisan kezdem magamat jól is érezni a veled való kapcsolatomban. Ennek az egyik kitüntetett lehetősége az, hogy gondoskodunk egymásról. (02:00)
Tehát ezért beszélek erről nagyon hosszan, és valahogy ez a téma mindig úgy ki is növi a maga címét, és újabb és újabb szempontok jönnek elő. Emlékeztek, a múlt alkalommal – csak ezt az egyet szeretném ismételni, mert sok érdekes dolog vár ránk nagyon remélem – beszéltünk arról, hogy az egészség nem a betegség hiánya. A boldogság nem a boldogtalanság hiánya. Hogyha az életünket abba az irányba visszük, és az a célunk, hogy ne legyünk annyira szomorúak, ne gyötörjön bennünket annyira a félelem, ne kísértsen minket olyan nagyon a múlt, hogy ne legyünk annyira depressziósak és a többi, ha erre használjuk az egész életünket, ebből nem következik az, hogy jól leszünk, csak kevésbé fogunk félni. Attól, hogy valaki kevésbé szorong, kevésbé fél, kevésbé gyötri a múlt, kevesebb a bűntudata, tik-tik-tik-tik-tik, attól még nincs ő jobban, csak kevésbé jellemzik ezek a dolgok. Tehát úgy tűnik, és ez alapvető tapasztalatunk, hogy nem leszünk pusztán attól jobbak, illetve jobban, hogy bizonyos dolgokat, negatív dolgokat szeretnénk enyhíteni vagy csökkenteni. Az úgynevezett pozitív pszichológia nagyon sokat beszél arról, hogy pozitív dolgokra törekedni, mert akkor leszünk jól. Ugye, és ezt így lehetne az egészség összefüggésében mondani, hogy az egészség nem a betegség hiánya, hanem még ott sok olyan összetevő van, amitől az egészség valódi egészség, és testi, fizikai jól lét lesz. (03:40)
Egy kutatónőnek a gondolatát hoztuk, emlékeztek, hogy milyen bőven meg tudjuk azt mondani, hogy mi az, ami egy kommunikációt tönkretesz. Az apokaliptikus lovasok. Őróluk nagyon jól tudunk, hogy amikor minősítjük egymást, ítélkezünk egymás fölött, nem fogadjuk el egymást és egymás értékeit, hogy ezek tönkreteszik az érzelmi összetartozásunkat. De egyáltalán nem olyan tiszta és világos, hogy mi az, amit ha teszünk, akkor jól leszünk. Kiderült az, hogy a negatív kommunikáció amennyire megjósolja azt, hogy az a kapcsolat nem lesz tartós, illetve hogy nem lesznek elégedettek benne a felek, annál jobban megjósolja az ünneplés módja azt, hogy a felek mennyire elégedettek és mennyire tartoznak egymáshoz érzelmileg és mennyire lesz tartós a kapcsolatuk. Tehát ha a pozitív felől nézzük, az ünneplés módja felől, akkor azt látjuk, ha megtanulunk jól ünnepelni… Ekkor ennek a hátterében mi is van? Az is, hogy megtanulunk örülni. Az örömünket el tudjuk kezdeni kifejezni és megosztani egymással. Emlékeztek, milyen fontos volt, nem csak hogy ki tudom fejezni az örömömet, nem csak, hogy a jó dolgokra rálátok, és örülök, ezt meg is osztom, és erre megfelelő reakciókat kapok. Hogyha ezt elsajátítjuk, ez sokkal inkább megelégedetté tesz bennünket és a kapcsolatunkat tartóssá, mintha kerüljük a negatív kommunikációs elemeket. Mert sikerült elkerülnöm ma is azt, hogy nem szóltam be neked. És…? Attól most annyira jól vagyok? Este leülök a kedvenc fotelembe és azt mondtam „Milyen megelégedett vagyok! Nem mondtam csúnyát, nem szóltam be, nem voltam veled szemét, nem ártottam neked. De boldog vagyok!” Hát, ez elég kevésnek tűnik. Az viszont már sokkal inkább, hogy az örömeinket megosztjuk egymással. S milyen nehéz azt megosztani! Hogy rejtegetjük az örömeinket! (05:55)
Olyan érdekes az, hogy hatalmas dolgok, értékek valahogy a pornográfia szintjén válnak nyilvánvalóvá, és az élet hétköznapi, természetes világában ugyanúgy tabuk maradnak, mint ahogy voltak. Ebben a pillanatban, ahogy gondolkoztam, jutott eszembe… Tudjátok, hogy a szex, az is a pornó része, egészen közkeletű, de hogy mi történik egy meghitt kapcsolatban az ugyanúgy tabu, és ugyanúgy ha arról kell nyilatkozni, hogy a két félnek egymással beszélgetni egy meghittségben a saját testiségükről, a testükről, amit átéltek, és a szükségleteikről, hogy abban mennyire visszafogottak és mennyire szorongóak vagy szégyenkezőek tudunk lenni. Tehát attól, hogy valaminek ismerjük a pornográf változatát, ez nem azt jelenti, hogy annak a szép és meghitt és mély részét már annyira tudjuk, hogy. (06:55)
Ugye a halállal is így vagyunk. Polcz Alaine ezt gyönyörűen kifejtette nem egyszer, hogy a halálpornó, az amikor bekapcsoljuk a hírműsorokat, megnézzük a krimiket. (Azért… van egy-két jó krimi. Úgy tervezem, hogy a két ünnep között legalább két filmet meg kell néznem, legalább. Kiskarácsony, nagykarácsony, két film, mindenképp.) Tehát hogy a halál is egészen pornográf méretekben jelenik meg és stílusban, de közben a saját halálom, úgy, ahogy az engem érint és hogy erről beszélni, az ugyanúgy bizonyos értelemben tabu, vagy nagyon nehéz azt kifejezni. Tehát a kultúránk nagyon becsapós. Hogy kerültünk ide? (07:50)
A siker, az is egészen pornográf méreteket ölt, hogy így sikeres, úgy sikeres, sikeres emberek, tik-tik-tik-tik-tik. Nem? De egy valódi örömömet félelem nélkül, ujjongva, ahogy a testem azt diktálja, azt kifejezni? Ugyan, ugyan! Mikor ugrunk egymás nyakába? Egy találkozás… Az is olyan megdöbbentő, most repültem többször, és hogy milyen sokféle találkozás van egy repülőtéren. Tulajdonképpen találkozni a gyerekek tudnak egészségesen. Mert rohan, egy gyerek normális, mert rohan, az egész testébe pontosan beleteszi azt az örömöt, ami benne van, és csimpaszkodik és puszit ad. Mi pedig, alig várom a találkozást, és „Szerbusz… de örülök, hogy megjöttél…” Hát ez aztán kókasztó. Hogy miközben így siker, úgy csillogás, amúgy rivaldafény, így celeb, úgy nem t’om mi… (Mi, mi van még? Van a celeb, meg… Micsoda? „Elég ennyi.” Hát ez egy kicsit leforrázott most. Itt lelkesedek, ez a… ez melyik reakció volt, drága? De ez jó, jó, értem én. A kapcsolati üzenettel foglalkozom most. Na! Na.) Tehát hogy ez a siker, az öröm, vagy az eufória, ennek a pornográf részét nagyon jól ismerjük. De azt a természetes emberit, az hol van? És nemde úgy van bennünk, rengeteg aggodalom és félelem. „Mit fog szólni?” Hát ha egyáltalán oda jutnék, hogy ki tudnám fejezni, akkor azon gondolkodnék, hogy mit fog szólni. De az elakadásaink sokkal előrébb vannak, ki se tudom fejezni. Hát ezer gátlásom, szégyenkezésem, akadályom van annak, hogy valamit csak úgy, örömmel megcsináljak. Nem hogy azon gondolkodjak, hogy képes lennék rá, csak éppen nem biztos, hogy itt a helye. Úúú! És akkor négy válasz. (10:10)
Az örömre és az ünneplés lehetőségére négy válasz. Ezt nagyon érdemes talán még egyszer elmondanunk. Mondok egy örömhírt, és akkor megmutatom a négy választ, hogy ez még, még… épüljön be. Mert az nem elég, hogy hallottátok, vagy tudjátok, ezt… most itt vannak az ünnepek, annyit gyakorolhattok, úgy örülök neki. Majd januárban visszatérünk a sikereiteket… jaj, na szóval! (10:40)
Mondok egy örömhírt: Képzeljétek, megjelent az új könyv! Há-háá! De már úgy vártam, áj, de jó! Szerintem elég jól sikerült. Jól összefoglaltam benne sok mindent. A maga módján sokkal jobb, mint az előadások, jól ki van érlelve, át van gyúrva, sok évet aludtam rá, az tett neki a legjobbat messze. Jó, jó, használható, ej-haj, csuhaj! Most nézzük akkor az erre adott reakciókat. (Ez kedves. Ó, te már tudsz valamit. Jó. Assz’ongya.) Az első reakció…
„Mesélj Feri! Hogy volt? Sokat csináltad? Sok munka van benne? Mi a legjobb rész? És mikor vetted a kezedbe? Meg vagy vele elégedve? Melyik részt olvassam el először?” Tehát a válasz érzelmi válasz, szemkontaktus, esetleg érintés, az örömöm kifejezése, visszatükrözése a te örömödnek. (Áh! Mondom a következőt. Futok egy kört…)
„De most képzeljétek, megjelent az új könyv! – Jaj, nagyon örülök. Nagyszerű, nagyszerű. Jó, tényleg, tényleg, na, ez egy biztos fontos könyv, biztos.” Az egyik volt az aktív-konstruktív válasz, ez a passzív-konstruktív válasz. Ugye a tartalma pozitív, de mm…, hát szóval itt is kókadok. Mennyi kókasztó dolog van ma este. Jó, futok még egy kört, kezdek fáradni.
„Tudjátok, hogy megjelent?! – Igen, látom, sokkal vékonyabb, mint az előző volt. Nézem, mert megnéztem, ez csak 300, az 400 volt, és néztem az árát, aha, na az nem változott ugye. Csak egy kicsit számolgattam. Most nem akarok ünneprontó lenni, egy kicsit úgy elkezdtem számolgatni. 400 oldal 3800-hoz, 300 oldal 3800-hoz, 25%-kal kevesebb ugyanannyiért. Keménytáblásba nem lehetett volna kihozni? Muszáj volt pont ezekkel a színekkel megint? Az előzőn is ugyanilyen színek voltak, ez a sárga-kék. De ne, jó, hát jó, hogy van, végül is egy előnye van, hogy van. Most szerinted ez a legfontosabb téma, amikor annyi embernek egzisztenciális nehézségei vannak? Meghittségben Istennel – szerinted az embereket ez foglalkoztatja most? Ez, ez most a legfontosabb, mikor emberek éheznek? Meghittségben Istennel?” Aktív-destruktív válasz. Na, futok még egy kört.
„Megjelent! – Előadást mikor kezded? Csapjunk már bele valami új anyagba.” Ez is destruktív volt, passzív módon. Nincs is reakcióm. (14:30)
Nem akarom ezt ragozni, ugye a kulcsa, hogy legyen egy fél, aki az örömét meg tudja élni, nem szégyelli, nem ciki, tényleg tud neki örülni, az örömében benn tud maradni, ki tudja fejezni, elég szabad ahhoz, nem szégyelli, nem ciki, satöbbi. És utána válasz reakció. A válasz reakció fontos elemei: szemkontaktus – emlékeztek, tükör-neuronok így működnek, és akkor átéljük azt, hogy érzelmileg összetartozunk – érzések kifejezése, és elkezdünk beszélni erről az örömről, kibontjuk, mi minden van benne. Részt veszünk, egyszer csak egy közös örömmé válik valami, s ez az érzelmi összetartozás sokkal inkább megerősít bennünket, mint az, hogyha azon igyekszem, hogy ne mondjak valami csúnyát. Áhh, jó. Ez volt akkor az ismétlés, és nézzük akkor tovább. (15:40)
A választási lehetőségek bővülése
Egy nagyon sajátos világban vagyunk, most egy picit egy árnyékos dolgot szeretnék idehozni, a megelégedettségre, a boldogságra vonatkozóan. Az a világ, amiben vagyunk, nagyon sok választási lehetőséget kínál nekünk. Nem akarom most ragozni ezt, hogy választás, döntés, elköteleződés – mind a három különböző tartalommal bír. A választások a jelenre vonatkoznak. A választásokkal aktualizáljuk magunkat. Általában valami élvezet fakad belőle, de a jelenre vonatkozik, s a választásaink nem túlságosan határoznak meg bennünket. A döntéseink irányba állítanak, az elköteleződés pedig azt jelenti, hogy megyek a döntésem alapján kijelölt irányba, az az elköteleződés. Ugye van, aki döntött, de nem megy, s ez nem elkötelezett. Döntést hozott, csak nem abba az irányba megy. Hát… ez neked ismerős. Ugye, házas feleknél van ilyen. Ő döntött, olyan szépen mondta, hogy igen, szebben nem is lehet. Nagyon szépen mondta, és meg is ünnepelték azt az aznapi döntést, de az élet nem abba az irányba megy. Tehát volt döntés, nincs elköteleződés. Ez három nagyon-nagyon fontos különbség. Most nem a döntésről beszélek, a választásról. Nagyon izgalmas leírása található annak, hogy egy olyan világban, ahol rengeteg választási lehetőség van, boldogabbá lettünk-e általa, vagy nem. (17:20)
Költői kérdés, hogy a választási lehetőségek egyre nagyobb bővülése boldogabbá tesz-e bennünket, vagy nem. Tehát igaz-e mondjuk az az állítás, hogy minél nagyobb választási szabadságunk van, annál boldogabban tudunk élni? Kiderült egészen világosan, hogy nem így van. Szeretnék erre egy picit rávilágítani és a mélyére menni. Ugyanis amikor én döntök, elköteleződök valaki mellett, miközben előtte választottam sok férfi és nő közül, ez azt jelenti, hogy egy olyan világban, ami a választási lehetőségek sokaságát kínálja, megnehezíti az életemet, hogy boldog a választásommal, a döntésemmel és az elkötelezettségemben. Megnehezíti, hogy boldog legyek, nem könnyíti, megnehezíti. Miért is? Azért, mert amikor nagyon sok választási lehetőség van, ez azt a gondolatot hozza, hogy kell lennie egy tökéletesnek. Amikor kiválasztottam azt, ami mondjuk rajtam van, hát az biztos, hogy nem ez a legtutibb ing. Hát most, egy Karácsony előtti alkalomra egy ilyen kockás izében jött, hát hogy…? Tényleg, nem ezt kellett volna, hát ott volt a csíkos is. A pöttyösről nem is beszélve, a kis pöttyös. Diszkrét kis pöttyök, messziről nem is… Ú! Nagyon sok választás azt az illúziót kelti, hogy amikor átélem, hogy most ez van, akkor nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy ennél van jobb is. Hát kell, hogy legyen egy jobb is, hát a sokféle ing között valószínű, hogy pont ez a legjobb? Ez, ez lenne a legjobb? Hát miért pont ez lenne a legjobb, mikor annyiféle választásom lett volna, hogy mibe jöjjek. És ez egészen odáig megy, hogy a sok választás azt a gondolatot kelti bennünk tudatosan, vagy nem, hogy van egy nagyon-nagyon tuti. De most én ezt érzem? Hát most éppen nem. Most pont ez az öv van rajtam? Hát én ennél egész biztos tudok egy jobbat. Ez igazán boldogtalanná tud bennünket tenni. (19:45)
A választások sokasága állandóan azt a gondolatot és a hozzá kapcsolt érzést kelti bennünk, hogy rendben van, hogy most éppen ezt választottuk, amit, de a jó választást tulajdonképpen a tökéletessel kellene, hogy egyenlő legyen, hiszen annyiból választva nyilván az lenne akkor a mérték. Képzeljük el ezt egy társkapcsolatban! Egészen elképzelhetetlen – most egy picit rátok nézek provokatívan – egészen elképzelhetetlennek tartom, hogy ahogy ránézek 17 év házasság után a társamra, azt mondjam, hogy „Hát a tökéletes.” Ezt egy szóval tudnám jellemezni, ha most fölhívna a barátnőm, hogy „Te, mondanál egy jellegzetességét a férjednek? – Jaj, hát gondolkozás nélkül tudom, tökéletes. Mucikám, ő a tökéletes.” Hát egészen elképzelhetetlen, hogy éppen ez a jelző jusson eszembe a társamról. Nem gáz? 3.500 millióból kiválasztottál egy tökéletlent. Hát gratulálhatsz magadnak kis barátom, ezt jól elszúrtad. (21:10)
Ez a következő ismérv. (De jó itt! Szia Zsolt! Megnézem, hogy milyen innen a színpad. Te, egész, egész közel vagyok. Ez a skizofrén vallomása karácsony előtt. „Milyen közel vagyok így magamhoz!” Azt hittem, hogy messzebb vagyok. Hát egész látható vagyok, ugye? Az miért van, hogy ti meg nem? Hát mit csináltok itt? Zanzultok? Szóval…) Ez a második következmény. Hogyha énnekem 3.500 millió lehetőségem volt, hogy kicsippentsem a tutit. Hát általában az lesz a benyomásom, hogy „A nemjóját! Ez nem sikerült.” Tehát a jó választás az nyilván… most ez nem sikerült, és tudjátok, ha nagyon sok a választási lehetőség, mi kapcsolódik rögtön hozzá? Nem sikerült, mert…? (Provokatívan. Na, mert?) Mert nem ő az igazi. Micsoda felelősség áthárító attitűd! Ki választott, Péter? Nyerted a lottón? Nem! Te választottad. Na ez itt a nagy ciki. Tehát te 3.500 millióból kinyestél egy tökéletlent. Gratulálok, boldog ünnepet! S akkor élj vele boldogan, egy 60-70-est úgy toljatok végig! Ha nagyon sok a választási lehetőség, nem ment meg engem szinte semmi attól, hogy azt gondoljam, hogy elszúrtam. (23:25)
Na most akkor mondom ennek a világnak… még, még van csavar, még van trükk. Ha kevés a választási lehetőség, akkor minek van fokozott lehetősége? (Most kétszer használtam a lehetőség szót, de nem találtam rendes szinonimát.) Hogyha azt gondolom, hogy csak ez az egyetlen tiszta ingem van… (Az nem egy nagy választási lehetőség. Nálam szokott ilyen lenni. Tényleg, én nem vagyok egy Mosó Masa. Úgy szokott lenni, mikor rájövök, hogy már nincs, akkor mosok. Az átmeneti időt nehéz azonban megoldani, ezért gyakran mosok kézzel. Átmeneti idő. Szóval.) Emlékszem, hogy van még egy ingem. Kinyitom a szekrényt, s kettő van benne! Háháháá! Csíkos, vagy kockás, melyik legyen? Ha kevés a választási lehetőség, pozitív meglepetések érnek minket. Állandóan jó fordulatoknak az esélye van meg. Ez épp fordítottja annak, mikor nagyon sok a választási lehetőség. Akkor az a fantáziám, hogy kell lenni egy tökéletesnek, és nekem nem sikerült azt választanom, ez akkor a saját felelősségem, tehát a saját hibám. Hát ettől akkor miért tudnék boldogan élni? De ha csak egy-két választási lehetőség van, és egyszer csak történik egy fordulat, azt mondom: „Hát az élet ennél szebb nem is tudom, hogy lehetne.” Hát meg voltam róla győződve, hogy csak ez van, s volt még csíkos is, s akkor eldönthettem, hogy melyik. Na, ez még nem minden. (25:35)
Ez azt is jelenti, hogyha nagyon sok a választási lehetőség, azzal együtt az elvárásaink is növekednek. Hiszen tudjuk, hogy van ilyen is és olyan is, és amolyan is, és, és, és… Na, ha olyan sokféle van, akkor megelégszel az 50%-ossal, a 70-essel? Hát nagyon jól tudom, hogy milyen sokféle van. A sok választási lehetőség azt jelenti, hogy az elvárások szintje megnövekszik. És mi történik akkor? Képzeljük azt el… Jaj, ezt most elképzelem, jaj, a ti jelenlétetekben. Képzeljük el, hogy fiatal vagyok, hát ezt nem olyan könnyű, de… elképzelem mondjuk, legyek 18 éves. Á, 20, kicsit legyen eszem is. 20 éves vagyok, jaj, itt leragadtam, elnézést, ez annyira jól esik, s elképzelem, hogy szerelembe esek. Ahh, úú, ez nagyon jó érzés! És mi történik akkor, hogyha hazaviszem életem szerelmét, (Hmm, hmm, én meg ő. Ja, szegény leesik, na, na! De lehet, hogy ilyen erős vagyok, nem? Gyere drágám! És akkor itt lóg… mégis a szerelem, micsoda erőkkel vértez föl.) Hazaviszem a szerelmem, ránézek az este, ő már szundikál, ránézek, azt mondom: „Végül is olyan, amilyennek vártam. Végül is, hát ilyet akartam.” (27:45)
Ha sok a választás, emelkednek az elvárások, ennek mi a következménye? Hogy egy jó, vagy egy nagyon jó választásnak is az lesz az eredménye, hogy legföljebb az teljesül, amit én elvártam, maximum ennyi. Elvártam, és tényleg olyan. Amikor a szerelemnek az ereje megy ki belőlem és azt mondom, hogy „Hát de hova változik már? Na várjunk csak! Volt néhány nap, amíg pont olyan volt, amilyennek elvártam, és ezért azt gondoltam, hogy jól választottam. Ne csináld ezt velem!” Azt mondta erre egy kutató, nagyon tömören összefoglalta. „A boldogság kulcsa a kevés lehetőség.” A kis elvárások, a boldogság kulcsa az alacsony elvárás, és az alacsony elvárás kulcsa, hogy nem őrjít meg engem a 3.500 millió. Nem tudom, ide kell-e még valamit mondanom. Ó, persze, hogy kell. Hú, de két fontos szempont van még itt! Kár, hogy nem tudjátok, de sajnállak titeket. (29:15)
Ha választok, 3.500 millió, de mert tudom, hogy nagyon sok féle választási lehetőségem volt, arról nem is beszélve… képzeljük el – na ezt most gyorsan elképzelem. 50 éves vagyok, 50 éves, és kell egy óra, hogy az összes kapcsolatomat fölidézzem. Elnézést, majd szólok, ha megvan. Fölidéztem az összes kapcsolatom. Most Brünhildával élek. Van egy nagy nehézségem, ezt megosztom veletek. Rengeteg saját élményem van arról, hogy mi minden jó nincs meg benne. Ha sok a választási lehetőség, főleg ha még élményem, tapasztalatom is van róla, akkor az, akivel együtt élek állandóan szembesít mindazokkal a veszteségekkel, amelyek az őt választásomból fakadnak. Ha nagyon sok a választási lehetőség, ez nem egyszer ösztönösen abba az irányba visz bennünket, hogy állandóan a veszteségeink körül forgunk, és azok tudatosulnak bennünk. Brünhilda fogat mos. Hát, a Rozi mennyivel szebben mosta a fogát! 17 éve, de szépen csinálta, milyen erotikusan mosta. Brünhilda meg úgy gizz-dgg-gzzs. Hát nem is… hány foga van, hogy így kell mosni? Reggeliztek. Ó, hát a Panninak milyen szép haja volt, még ha elaludta, akkor is. Hát, a Brünhilda meg gg-gzz, így áll, mint a tarajos sül. Szép lassan nem lesz egyetlen momentum sem, amit ne hasonlíthatnék valaki mással össze, aki abban így és így és így jó. Emlékeztek, ezt tavaly úgy fogalmaztuk meg, hogy minden párkapcsolatban előbb-utóbb eljön az, amikor egy sajátos számadást készítünk, és azt mondjuk: „Tulajdonképpen, tulajdonképpen nekem a Brünhildával – most nagyon, leszek nagyvonalú, rendes – egy olyan… megad nekem 90%-ot. Ez egész, egész jó, Brünhilda nekem 90%-ig lefedi a lefedni valóimat.” Hát van 10%, és mert nagyon tudatosul, hogy az a 10% létezik, főleg ha saját élményem van róla, akkor elindul megint csak egy nem tudatos folyamat: „Hol van az én 10%-om? Valahol, valakinél kell lennie a 10%-omnak. Brünhildánál a 90, de hol van, hol az én 10%-om?” És máris fejest ugrottam abba, hogy azt mondjam férfiként: „Soha nem hagynám el a feleségem, a legfontosabb nő az életemben.” Hátul a trikómon: 90%-os. S ezért elmegyek, megkeresem a 10%-omat. (32:55)
(Bocsássatok meg, ez nem tartozik most rátok. Hallottátok ezt a hangot? Arra kértek, hogy sose menjek közel hozzá. De ahogy közel mentem, ez olyan csillagok háborúja hang volt. Azt mondták azért ne menjek, mert nagyon fülsiketítő zaja van, s ilyen csillagok háborúja zaj volt. Leárnyékolt a testem. A kísérletet majd megismételjük. Na, szóval… ) Ha nagyon sok a választási lehetőség, tudásom vagy tapasztalatom van arról, hogy milyen sokféle lehet egy férfi vagy egy nő, akkor ez azt jelenti, hogy nagyon sokat időzhetek – ha nem vagyok ebben tudatos, vagy nem irányítottam másfelé a figyelmemet – a választásokból kimaradt veszteségeimnél. És folyton-folyvást ezek le is köthetik a figyelmemet, és tulajdonképpen a maguk módján reálisak is. Mert tényleg úgy van, tényleg úgy van, hogy ha a Brünhilda mindenét odaadja, az tényleg csak 90%. Tehát ha sok a választási lehetőség, akkor biztos kell lennie valakinek, aki a 100%-ot tudja nyomni. Hát 3.500 millióból? Hát nem valószínű, hogy pont legalább egy 95-ös nincs. (És mondom akkor az utolsó gondolatot. Ha tudnám fejből, de jó lenne. Áhá!) (34:55)
Azok a dolgok, amelyekről lemondtunk, költségként jelentkeznek. Meg tudom fogalmazni érthetőbben is. „Hát tudjátok, azért én a papságért elég sokat fizetek. Lehetnék házas is, az 3.500 millió, hát nekem sokba’ van ez a papság, azt mondom nektek, így Kari előtt. Ölég sokba’ van.” Megvan ez az élmény? Ha nagyon sok a választás, akkor hiába választok valamit – most még inkább, választok valakit – élhetnék vele boldogan, de az összes nem választott érték költségként jelenik meg nálam. „De sokat kellett érte fizetnem! Le kellett mondanom 3.499 millió… hú, de sokba’ vagy nekem! Hát akkor ehhez képest, ne is haragudj, az a paprikás krumpli, amit ide toltál vacsira… Hát sehol nincs a paprikás krumpli azokhoz az áldozatokhoz képest, a lemondásokhoz képest.” Próbáltam érzékletesen elmondani azt, amiről a lélektan beszél, hogy a választásoknak az óriási lehetősége, hogy ez ennyire kitágult, boldogtalanabbá tett bennünket. Úgy fejezte ki ezt egy pszichológus, hogy… Hogy fejezte ki? „Jobban élünk és rosszabbul vagyunk.” Így mondta. Jobban élünk és rosszabbul vagyunk. És többek között ennek egy sajátos belső dinamikája az, hogy pusztán az által, hogy nagyon sok választási lehetőségünk van, ha akarjuk, ha nem, ezek a logikák bennünk elindulnak, s kifejtik a maguk hatását. (37:15)
Jó. Nem akarom ezt hosszabban mondani. Tehát a sok választási lehetőség az elvárások növekedéséhez vezet. Legalább egy tökéletes kell, hogy legyen. Nem nagyon van esélye a pozitív fordulatnak, legföljebb az elvárásaim teljesednek be. A nem választottak jó tulajdonsága veszteségként jelenik meg és szomorúvá tesz. „Mit hagyok most éppen ki?” De érdekes lenne most megkérdezném, hogy… Amióta itt vagyunk, kinek jutott eszébe az, hogy máshol is lehetne? És kinek jutott úgy eszébe, hogy „Ú, otthon kellett volna maradni. Az tuti, otthon sokkal jobb lett volna. Ú, hát most ez ennyi? Most hogyha úgy nagyon összeszedi magát, már akkor se éri meg ahhoz képest, hogy volt egy színházjegyem is.” Tehát a sok választási lehetőség állandóan tudatosíthatja velünk azt, hogy mi minden mást is csinálhatnánk, mennyi máshol is lehetnénk, és ott talán mennyivel jobban érezhetnénk magunkat. Jó. A lemondott dolgok költségként jelentkeznek, és a sok választás a felelősségünk növekedését hozza magával. Aztán azt a sort, hogy magas elvárás, nagy csalódás és én vagyok a felelős, tehát én rontottam el. Oké. (38:40)
Jól-lét – tényezők a pozitív pszichológia szerint
Nézzük most akkor a pozitív részt. Ezt ki is hagyom… Szeretnék öt pontot elmondani fél óra alatt, hogy az úgynevezett pozitív pszichológia szerint mely öt tényező segíti és jellemzi leginkább a jól-létet. Öt ponty. Ez azt is jelenti, hogy megelégedetten lenni egy kapcsolatban, óriási lehetőség ebben az ötben elmélyülni.
1. Pozitív érzések, érzelmek átélése
Lásd a mai alkalomnak a legeleje. Az ezekben való elmélyedés, ezeknek a fölszínre hozása, megélése, megosztása. A társam pozitív érzelmeiben való osztozás, azokban az elmélyülés, az arról való beszélgetés, az abban való osztozás. Ez az első: pozitív érzelmek. Megállni, megélni, benne lenni a jóban. Háhh. Ma sütött egy picit a nap. Hogy hat rátok? Rám is nagyon, nagyon. Most ha süt egy picit a nap, akkor kiszaladok a szobámból. Volt egy kis időm, és háromnegyed órát sétáltam a napsütésben. Elgondolkoztam azon, hogy hát körülbelül 8 óra felé van világos, ugye, s 4 óra felé kezd már sötét lenni. Az testvérek között is 8 óra világos van ilyenkor. Erre gondoltam ma. Rájöttem, hogy nem sajnálom a finneket. Magamat sajnálom, hogy csak 8 óra világosunk van ilyenkor. Hát ha süt a nap, hát megyek, megyek ki, élem meg, hogy süt a nap. Tehát a pozitív érzések átélése, megosztása. Nem akarom ezt hosszabban mondani. Jó. (40:45)
2. Elmélyülés
A pozitív érzésekben, érzelmekben is, de itt másról van szó. Amit Csíkszentmihályi Mihály így mond, hogy az önátadás révén nem énközpontúan lenni, hanem megfelejtkezve magunkról, átadva magunkat, valamiben lenni. Benn lenni egy kapcsolatban, benn lenni egy cselekvésben, benn lenni a munkában, egy találkozásban, beszélgetésben, táncolásban, műélvezetben, zenehallgatásban, a napban való gyönyörködésben, benne lenni. Kulcsa, hogy nem énközpontúan vagyok, az énről való tudatosság ilyenkor megszűnik. Visszanézve azonban azt mondom „De jó volt!” De annak, hogy visszanézve azt tudjam mondani, hogy de jó volt, most azt sem kell tudnom, hogy vagyok. Mikor elfelejtkezek arról, hogy vagyok, hogy ez tudatos, egyszerűen csak vagyok, valamiben benne vagyok, na ez az elmélyülés. Átadom és beleadom magam. Nagyon nagy lehetőség egy társkapcsolatban is, a papságban is, hogy ne egyszerűen csak benne legyek, hanem odaadottan, önátadottan legyek benne, és ne is csak elkötelezetten, hanem elhivatottan. Ezt a szót nem is nagyon használtuk eddig, most szeretném idehozni. Tehát ez egy kapcsolatra vonatkozóan így fejeződhet ki: elhivatottan benne lenni valamiben. Az egészen más, mintha csak ott vagyok. Elhivatottan lenni és benne lenni. (42:40)
Olyan szépet mondott nekem – ezt az örömömet megosztom veletek – valaki. Elmentünk egy olyan programra, amihez nekem semmi kedvem nem volt. S mikor a vége felé jártunk a programnak, odajött hozzám egy sokgyerekes anyuka, és a következőt mondja. „Feri, én azért ismerlek téged valamennyire, és tudom, hogy neked ez egyáltalán nem egy olyan dolog, amihez úgy egyébként kedved lenne, de én most valamit megsejtettem, valamit megláttam benned. Te olyasmiért is tudsz lelkesedni, amihez semmi kedved.” Na ez egy nagyon érdekes tükör volt nekem. Rájöttem, hogy ő olyat fogalmazott meg, amire én sosem jutottam volna el, hogy ez tulajdonképpen az életben egy stratégiám. Hogy lehet, hogy nincs hozzá kedvem, de ha úgy kell csinálni, hogy nincs hozzá kedvem, egyszerűen belepusztulok. Úgy belepusztulok, pillanat alatt belepusztulok. Ezért valahogy el kell jutnom oda, hogy tudjak lelkesedni érte. Amikor elfelejtem már azt a valakit, akinek nincs hozzá kedve, akkor kezdek jól lenni. Utólag visszanézek, és azt mondom „Hát persze, nem volt hozzá kedvem, de jó volt.” Nem, továbbra sincs hozzá kedvem, de benn lenni nem volt rossz. Ez a mondat hú, hú de… nem annyira szíven ütött, fejen talált. „Feri, én azt látom rajtad, te olyasmiért is lelkesedsz, amihez nincs kedved.” Hát, ez nagyon jó, aj de jó! Karácsonyi ajándék. (44:20)
3. Amiben vagyunk, annak látjuk az értelmét
Ami a jól létnek nélkülözhetetlen része és feltétele, hogy az, amiben vagyunk, amit teszünk, amilyenek vagyunk, ahogy élünk, annak látjuk az értelmét. Így mondhatnánk, hogy értelmesnek tartjuk és éljük meg az életünket. Hogy ennek van értelme. Emlékeztek, Frankl mindig ezt mondja. „Nem az a kérdés, hogy van-e az életemnek értelme, hanem hogy hol találom.”
Hozzam a mikrofont? Ezt fölhangosítjuk. Eszembe jutott Mária meg Gábor angyal, ahogy találkoznak, azt is nagyon szeretem. Ahogyan Mária eltöpreng, hogy miféle köszöntés ez, hogy „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes!” és a következőt kérdezi. „Hogyan fog ez történni?” Ez egy de jó kérdés! Jön Gábor angyal, ül Mária. „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes!” Tik-tik-tik-tik. „Miért pont én? Most miért pont én?” A ma emberének a klasszikus kérdése: „Miért pont velem? Miért pont én?” Hogyan? Hát hogyan lesz ez? Ma születésnap van. Rendezzük, ne rendezzük? Hogyan? Hogy csináljuk? Oké. Nem akarom ezt tovább. Tehát hogy megtalálni azt, ami az életünknek az értelme. És az ott megvan, csak rá kell találni. (46:25)
4. Eredményesen élni, gyümölcsözően élni
Ezt így lehetne fordítani, de mindjárt hozok hozzá magyarázatot. Eredményesen élni. Gyümölcsözően élni, ezt a kifejezést sokkal jobban szeretem. Gyümölcsözően élni, de olyan értelemben eredményesen, ami közben átéljük azt, hogy hatékonyak vagyunk.
Belepillantottam a tévéműsorba, valami főzőműsor volt. Minden műsorból lehet tanulni. Nagyon, hát amennyit én főzök, hát… a mikrohullámú sütőn el tudom fordítani a gombot, 3 perc, 800W. Ez, ennyit tudok. De ott volt egy mestercukrász. Hát tudjátok, elámulva néztem, ahogy gyúrta a tésztát. Most magunk között szólva, kedves nőtársaim, amikor gyúrjátok a tésztát… Hát jó, hát nem csináljátok, de mindegy. Gyúrjátok. Amikor én gyúrom a tésztát, akkor ugye honnan, hogyan indul a történet? Van egy ilyenünk, így, rácsapjuk az asztalra, nyújtófa, s tikk-digg-digg-digg, milyen forma jön ki? Hát kerek. S tudjátok, hogy ahogy gyúrta a mestercukrász, milyen forma jött ki? Négyszögletes. Odacsapta a tésztagolyót, tik-tik, s kijött belőle egy négyszög. A riporter és én, lehet hogy mi ketten néztük az adást, ezek nagyon, nagyon, hát rettenetesen izgalmas… Papi létemet ez egészen gyökeresen megváltoztatta most. És a mestercukrász egy kör alakú izét négyszögletűre gyúrt. Kérdezte a riporter: „Hát nekem mindig kerek marad, viszont magának hogyhogy ilyen négyszögletű? Én úgy szoktam csinálni, hogy csinálom, csinálom, csinálom, és akkor levágom a sarkait.” Láttátok volna a cukrász arcát! „Levágom a sarkait?! Miről beszél ez? Hát négyszögletűre gyúrom, drága.” És akkor rögtön megmutatta, amit egyáltalán nem lehetett a tévén látni. Ugye gyúrja, és azt mondja: „Itt nyomom.” Hát jó, most ezt köszönöm szépen, itt nyomom, ezt most pont látta minden… a stúdióban hogy nyomja. Mikor az a cukrász tákk-tikk-tikk… hatékonyan, s tudja, hogy kell nyomni, na az igen. Ezt nevezzük teljesítménynek. (49:35)
A teljesítmény és a hatékonyság, amiből a teljesítmény fakad, az két dologgal nem egyenlő. Az egyik a siker. Az nem a siker. Mert a siker mögött lehet, hogy nincs ott a te hatékonyságod, nincs ott, hogy beletetted magad, hogy átadtad magadat neki. Lehet, hogy nem a siker, nem és nem. Ez az egyik, tehát nem a siker, mert a siker ilyen értelemben kívülről jön, s ki tudja, hogy te hogy voltál abban benne. És nem győzelem. Nem győzelem, pedig ma mindenki győzni akar. S tudjátok miért nem? Nagyon érdekes dolgot mond a pszichológia. Ezért nem győzelem, mert ismerünk olyan embereket, akik leülnek, és zsugáznak. Fogom az öt lapot, figyeljetek, figyeljetek, csak a kezemet nézzétek. „Nem kérsz egy kis sütit? Ó, hát volt egy ászom még!” Vannak olyan emberek, elárulnám nektek, akik csalnak. Ezt annyira bírom, hogy a kutatások mi mindenre ki tudnak terjedni. Arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy akik a győzelem érdekében csalnak, kisebb élvezetet élnek-e át a győztes parti után, mint akik nem csalnak? S tudjátok, mi derült ki? Akinek annyira fontos a győzelem, hogy csaljon, ő annak is örült, ha csalással nyert. Hát, nagyon siralmas. Ez ugye azt jelenti, hogy a jól-léthez nem a győzelemre való törekvés visz el bennünket, mert a győzelem és a siker nem abból a világból jön elő és növekszik, amitől jól leszünk. Mert ott valamiféle hatékonyságot élünk át, s a hatékonyság végén pedig valami gyümölcs születik, valami eredmény, valami teljesítmény, s az lehet egészen kicsi is. Például 40 évesen be tudom fűzni a cérnát a tűbe – szemüveg nélkül, csak úgy, szemmel. Jó. Na és akkor. (52:15)
Ezt már biztos, hogy ki is találjátok. Ó, hát akkor még fogok másról is beszélni. Az ötödik úgy szól… Nem, inkább egy történetet mondok. Egy Peterson nevű, úgynevezett pozitív pszichológiával foglalkozó valakit kérdeztek meg arról, mondaná meg, hogy miről szól a pozitív pszichológia. A válasz a következő volt: „Másokról.” Nagyon elgondolkodtató válasz. Végre egy pszichológia, ami nem csak rólam szól. A pozitív pszichológia másokról szól. Hogy mit jelentenek az életünkben mások. És a jól-létünkhöz döntően és alapvetően hozzátartozik az – és itt visszaérünk, mint a keretes történet – az elejéhez, hogy olyan emberek vannak körülöttünk, akikkel kapcsolatban megéljük azt, hogy ők gondoskodóan fordulnak hozzánk. Hogy olyan emberek, akiknek megvannak a gesztusaik, ahogyan gondoskodnak rólunk. Persze a kölcsönösségtől örül a tükör-neuron. Hát nyilván a kapcsolatban akkor leszek elégedett, érzelmi összetartozásunkat akkor éljük meg, ha ez kölcsönös. És képzeljétek el, most az új kutatások, ez megint nagyon érdekes, azt kutatták, hogy melyik az a leghatékonyabb módszer, ami kimutathatóan és egyértelműen növeli a jól-létet. Melyik a leghatékonyabb módszer? Itt és most, aktuálisan, gyorsan, jobban szeretnéd érezni magad, de a jól-lét értelmében. Hagyok egy kis időt, iszom rá. Messze ez győzött. Ha-hú, ha-hú! Igyatok ti is nyugodtan. Hmm. (54:35)
5. Segíteni valakinek
A jól-lét aktuális növelése szempontjából a leghatékonyabb módszer: segíteni valakinek. Ez jött ki a kutatásokból. És aztán mondok még ilyet.
Azt nézték, hogy mi az a cselekvési forma, ami elég hosszú távon meghatározza a jól-létemet? Elég sok minden dolgot próbáltak, és végül kijött egy valami, ami nagyon hatékonyan, 1 hónapon keresztül kimutathatóan növelte és fönntartotta a jól-létet, illetve a jól-létnek a magasabb szintjét. Mindjárt mondom is. Főleg Karácsony előtt egy nagyon, nagyon tuti. Hogy? Gondoskodás. Ez az, hogy gondolok valakire, akinek sokat köszönhetek. (Hol a székem?) Gondolok valakire, akinek sokat köszönhetek, de olyan valakire, akinek miközben sokat köszönhetek, ezt a köszönetemet vagy hálámat még nem fejeztem ki. Leülök, írok neki egy levelet, amiben megköszönöm neki, és leírom, átgondolom, hogy miért is vagyok neki hálás – ugye, ez az énfelém eső része – majd pedig a levelet személyesen átadom. Ez a gyakorlat vitte el a prímet. Az derült ki, hogy egy olyan folyamat, amiben leül valaki, hogy átgondolja a háláját valaki felé, ezt megfogalmazza, leírja, majd egy kapcsolatba ágyazottan azt kifejezi és odaadja, egy hónap múlva is a hatása kimutatható a jól-lét szempontjából. Hihí! De kevés is elég. Na most! (56:55)
Diákokkal a következő kutatást nézték. Hát ha a másik segítése a legbiztosabb abban, hogy a jól-létünk szintje emelkedni tudjon, akkor körülbelül mennyit kell segíteni? A következőre jutottak. Azt kérték a diákoktól, hogy heti ötször tegyenek valami szívességet diáktársaiknak. Ha heti ötször – az nem sok, másfél naponta egy – valami önzetlen szívesség, valami segítségnyújtás, amiben nyilván benne kell lennem, kreatívnak lenni, meglátni, észrevenni, érzések… ugye egy elég szép világ ez. Heti öt segítségnyújtás hat héten keresztül kimutathatóan emeli a jól-létnek a szintjét. Van benne egy pici fordulat. A leghatékonyabb módszer, hogyha egy nap ötöt csinál valaki. Tehát lehet, hogy ott is csak hat napig nem csinál semmit, de ha egy nap ötöt csinál, az a legtutibb. Hat hét után jobban van, mint addig volt, mérhetően. Mert ezek a bácsik mindent mérnek. Jó. (58:35)
S tudjátok, hogy ez a kutatás honnan vette kezdetét? Volt egy édesanya, meg a gyereke, s a gyereke nagyon gyakran hallotta a következő mondatot. Így szólt: „István, - tényleg, Istvánnak hívták, csak hát… - István, látom duzzogsz. – Ugye, gyerekkori világ. – Látom, duzzogsz. Menj (Hogy volt a mondat? Annyira felejthetetlen mondat.) Menj, és segíts valakinek!” Tehát az István sokszor hallotta ezt gyerekkorában. „Látom duzzogsz, menj és segíts valakinek!” István felnőtt lett és pszichológus. Ugye, hát akkor ez traumatikus volt neki, nem kapott megerősítést a duzzogásra, és ahogy kiduzzogta magát, rájött, hogy ő kikutatja az édesanyjának ezt a mondatát. Ebből kristályosodott ki az, amiről eddig beszéltem. Hogy a segítés, a szívesség, az bombabiztosan a leghatékonyabban emeli a jól-lét szintjét. Ezért a pozitív pszichológia, hogy mi is az, erre a kérdésre a válasz: „Másokról.” (Rendben, rendben. Na, azt mondja. Összezagyváltam. Tényleg, a Szentkirályi utcában szórtam mindig szanaszét a cuccaimat. Itt ez sosem fordult még elő. Nem igaz. Hol az adu ászom? Azt mondja… Hát, ezt még elmondom nektek. Bírjátok még? De ez megint egy anyag lesz. Nem baj? ) (60:35)
Zimbardo – hogyan nézzük a múltat, a jelent és a jövőt?
Van egy Zimbardo nevű olasz kutató. Nagyon érdekes egyszerű modellt alkotott, s a kutatások nagyon izgalmasan jelezték vissza, hogy ezzel valamit le tud írni. Ez pedig az, hogy nem mindegy, hogy hogyan nézzük a múltat, a jelent és a jövőt. A következőt mondta: A múltat kétféleképpen nézhetjük. (Nyilván egyszerű, de azért jól használható.) Vannak olyanok, akik állandóan a rosszat hozzák elő és a rosszra emlékeznek, a kudarcaikra, a mélypontjaikra, a fájdalmaikra, keserűségre és a csalódásukra. A múlt pozitív látása. Mások azt veszik elő, hogy mi minden jó történt velük. Kik segítettek, kik hogyan hatottak rájuk, kik hogyan vitték előbbre az életüket, kik mit mutattak meg és miben erősítették őket meg? A múlt pozitív szemlélete. Na, ehhez nem kell nagy ész, ugye? A jelen. A jelent is kétféleképp nézhetjük. Az egyik: hedonisztikusan. A jelen arra való, hogy élvezzük. Tehát itt vagyunk, élvezzük ki. Ha van kóla, igyunk! Ha kényelmesen ülhetek, üljünk kényelmesen. Ó! Ez a hedonisztikus. A másik, ez pedig amikor valaki a jelennel kapcsolatban mondjuk így a tanult tehetetlenség nézőpontjában van, és azt mondja, hogy „Á, úgyse hatok a jelenre, úgyis reménytelen. Idejövök, már nincs egy jó szék se. Hát akkor valahova, most fölmászok oda hátra, ott akkor meg nem látok semmit. De hát már az szokott csak maradni. Nem, nem sok hatással vagyok a jelenre. Hát így néha azért a sors ad valami jót, de hát…” Ez ez. És a jövő felé való beállítódásunk is kettős lehet. Vagy jövőorientált vagyok, vagy pedig következő élet orientált. Például hogy üdvözülni akarok, az következő élet orientált. Vagy hogyha hiszek a lélekvándorlásban, az is következő élet orientált. (63:00)
Azt mondja ez a bácsi, hogy minden ember, de a népek is jellemezhetők a múlt, a jelen és a jövő látásmódjával. A kutatások kimutatták, hogy melyikben vagyunk a legnagyobb jól-létben. Egy kicsit elgondolkozom, hogy mit gondoltok, hogy a jól-létünk szempontjából melyik a legtutibb. A kutatások szerint ha legalább mérsékelt pozitívan nézzük a múltat – nem kell nagyon idealizálni, de legalább mérsékelten pozitív múlt –, mérsékelten hedonisztikus jelen – tudjuk élvezni az életet itt és most – és jövőorientáltak vagyunk. Ez, ettől tud az ember leginkább jól-lenni. Miután ő egy olasz nemzetiségű, egy nagyon meglepő dologra talált. Azt mondta: „Óriási különbség van az észak-olaszok és a szicíliaiak között. Az észak-olaszokra ugyanis az jellemző, hogy mérsékelten pozitív múlt, mérsékelten hedonisztikus jelen, és erősen jövőorientáltak – gondolom a vallásossággal összefüggésben is. A szicíliaiakra pedig tudjátok, mi jellemző? Az, hogy nagyon pozitív múlt, erős hedonisztikusság és jövőorientáltság nincs. Tehát Carpe diem! (65:00)
Érdemes volna eljátszani azzal, hogy abban a világban, amiben mi vagyunk, a mi magyar valóságunkban, hogyha mondhatunk valami általánosat, az hogy néz ki. Mi történt veletek? Úgy… ó, tehát… egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan tekintek a múltra, a jelenre és a jövőre. Erre a pozitív pszichológia azt mondja, hogy sokkal fontosabb lenne, hogy nem a múlttól meghatározottan, hanem a jövőre irányultan élnénk. Hogyha képesek lennénk meglátni azt, ami vonzó számunkra a jövőben. Mert a múlt mindenkit meghatároz – hát vagy így, vagy úgy – de a jövőre irányultságban sokkal nagyobb a szabadságunk, hogy azt hogyan tesszük. Na most! (66:05)
Ó, hát kérem szépen, mivel fogom befejezni? Háhá! Nietzschével. Hát ez szép! Karácsony előtt Nietzschével? Látjátok, nem azon múlik. Nietzsce azt mondta, az emberiség három korszakot járt be. Az első korszak a teve korszak. A teve ül, nyög. Ül és nyög és nyög. Ez az emberiség teve korszaka. Kevesek vannak a hatalmon és sokan kiszolgálják a keveseket, tehát tehetetlenek vagyunk, ülünk és nyögünk. Teve korszak. Aztán azt mondta, beköszöntött valamikor ott az Újkorral az oroszlán korszak. Az oroszlán bőg és azt mondja, hogy „Nem!” Ugye föllázad, és azt mondja, hogy így nem, ezt nem, őt nem, s jönnek a forradalmak, s elindul egy óriási, óriási változás. Az oroszlán korszaka, ahogy az ember kitalálja és megtalálja a kiáltását, és azt tudja kiáltani, hogy „Így nem!” vagy „Ezt nem!”, s ettől a világ kétség kívül jobb lett. S akkor azt mondja Nietzsche, hogy „Szeretném, hogyha beköszöntene az emberiség harmadik korszaka, az újjászületett gyerek világa.” Mert az újjászületett gyerek ahogy kinyitja a száját és elkezd beszélni, akkor azt kérdi „Mire lehetne itt igent mondani?” Hogy az emberiség harmadik nagy korszakát az fogja jellemezni, hogy meg tudjuk mondani, hogy mire érdemes igent mondani. Ez az újjászületett gyermek korszaka vagy világa. (68:05)
Hát, én most befejezem. Akkor kívánok nektek nagyon szép ünnepet! Nagyon szépet, és aktív-konstruktív válaszokat az ajándékokra! (taps) Köszönöm. (68:45)
Ismétlés
Arról beszéltünk, ez a nagy témánk tulajdonképpen, hogy mi az, ami segít bennünket ahhoz, hogy tartósan és megelégedetten kapcsolódhassunk egymáshoz, és ne csak találkozásaink, kapcsolódásaink, hanem tartósnak és megelégedettnek átélt kapcsolataink lehessenek, ahol adott esetben még boldognak is mondhatjuk magunkat. Ráadásul úgy mondhatjuk magunkat boldog embernek, hogy nem egyszer boldognak is érezzük magunkat. Ugye ez a nagy témánk, és ezen belül beszéltünk arról, hogy ennek a mi világunkban, a mi kultúránkban az egyik legfontosabb összetevője, hogy képesek legyünk készségszinten az érzelmi összetartozásunkat megtartani, megőrizni, kifejezni, átélni, abban lenni, és úgy tekinteni a társunkra és úgy tudni őt magunkban, hogy mi érzelmileg egymáshoz tartozunk, összetartozunk. Az érzelmi összetartozásnak van egy nagyon fontos eleme, ami kiemelkedően fontos, ez pedig a gondoskodás. Talán leginkább az érzelmi összetartozásunkat és azt, hogy miközben a gondoskodás révén az érzelmi összetartozásunk erősödik meg és mélyül el, ráadásul a jól létem is egészen nyilvánvalóan pozitívan fordul, és kezdek jól lenni. Itt és most aktuálisan kezdem magamat jól is érezni a veled való kapcsolatomban. Ennek az egyik kitüntetett lehetősége az, hogy gondoskodunk egymásról. (02:00)
Tehát ezért beszélek erről nagyon hosszan, és valahogy ez a téma mindig úgy ki is növi a maga címét, és újabb és újabb szempontok jönnek elő. Emlékeztek, a múlt alkalommal – csak ezt az egyet szeretném ismételni, mert sok érdekes dolog vár ránk nagyon remélem – beszéltünk arról, hogy az egészség nem a betegség hiánya. A boldogság nem a boldogtalanság hiánya. Hogyha az életünket abba az irányba visszük, és az a célunk, hogy ne legyünk annyira szomorúak, ne gyötörjön bennünket annyira a félelem, ne kísértsen minket olyan nagyon a múlt, hogy ne legyünk annyira depressziósak és a többi, ha erre használjuk az egész életünket, ebből nem következik az, hogy jól leszünk, csak kevésbé fogunk félni. Attól, hogy valaki kevésbé szorong, kevésbé fél, kevésbé gyötri a múlt, kevesebb a bűntudata, tik-tik-tik-tik-tik, attól még nincs ő jobban, csak kevésbé jellemzik ezek a dolgok. Tehát úgy tűnik, és ez alapvető tapasztalatunk, hogy nem leszünk pusztán attól jobbak, illetve jobban, hogy bizonyos dolgokat, negatív dolgokat szeretnénk enyhíteni vagy csökkenteni. Az úgynevezett pozitív pszichológia nagyon sokat beszél arról, hogy pozitív dolgokra törekedni, mert akkor leszünk jól. Ugye, és ezt így lehetne az egészség összefüggésében mondani, hogy az egészség nem a betegség hiánya, hanem még ott sok olyan összetevő van, amitől az egészség valódi egészség, és testi, fizikai jól lét lesz. (03:40)
Egy kutatónőnek a gondolatát hoztuk, emlékeztek, hogy milyen bőven meg tudjuk azt mondani, hogy mi az, ami egy kommunikációt tönkretesz. Az apokaliptikus lovasok. Őróluk nagyon jól tudunk, hogy amikor minősítjük egymást, ítélkezünk egymás fölött, nem fogadjuk el egymást és egymás értékeit, hogy ezek tönkreteszik az érzelmi összetartozásunkat. De egyáltalán nem olyan tiszta és világos, hogy mi az, amit ha teszünk, akkor jól leszünk. Kiderült az, hogy a negatív kommunikáció amennyire megjósolja azt, hogy az a kapcsolat nem lesz tartós, illetve hogy nem lesznek elégedettek benne a felek, annál jobban megjósolja az ünneplés módja azt, hogy a felek mennyire elégedettek és mennyire tartoznak egymáshoz érzelmileg és mennyire lesz tartós a kapcsolatuk. Tehát ha a pozitív felől nézzük, az ünneplés módja felől, akkor azt látjuk, ha megtanulunk jól ünnepelni… Ekkor ennek a hátterében mi is van? Az is, hogy megtanulunk örülni. Az örömünket el tudjuk kezdeni kifejezni és megosztani egymással. Emlékeztek, milyen fontos volt, nem csak hogy ki tudom fejezni az örömömet, nem csak, hogy a jó dolgokra rálátok, és örülök, ezt meg is osztom, és erre megfelelő reakciókat kapok. Hogyha ezt elsajátítjuk, ez sokkal inkább megelégedetté tesz bennünket és a kapcsolatunkat tartóssá, mintha kerüljük a negatív kommunikációs elemeket. Mert sikerült elkerülnöm ma is azt, hogy nem szóltam be neked. És…? Attól most annyira jól vagyok? Este leülök a kedvenc fotelembe és azt mondtam „Milyen megelégedett vagyok! Nem mondtam csúnyát, nem szóltam be, nem voltam veled szemét, nem ártottam neked. De boldog vagyok!” Hát, ez elég kevésnek tűnik. Az viszont már sokkal inkább, hogy az örömeinket megosztjuk egymással. S milyen nehéz azt megosztani! Hogy rejtegetjük az örömeinket! (05:55)
Olyan érdekes az, hogy hatalmas dolgok, értékek valahogy a pornográfia szintjén válnak nyilvánvalóvá, és az élet hétköznapi, természetes világában ugyanúgy tabuk maradnak, mint ahogy voltak. Ebben a pillanatban, ahogy gondolkoztam, jutott eszembe… Tudjátok, hogy a szex, az is a pornó része, egészen közkeletű, de hogy mi történik egy meghitt kapcsolatban az ugyanúgy tabu, és ugyanúgy ha arról kell nyilatkozni, hogy a két félnek egymással beszélgetni egy meghittségben a saját testiségükről, a testükről, amit átéltek, és a szükségleteikről, hogy abban mennyire visszafogottak és mennyire szorongóak vagy szégyenkezőek tudunk lenni. Tehát attól, hogy valaminek ismerjük a pornográf változatát, ez nem azt jelenti, hogy annak a szép és meghitt és mély részét már annyira tudjuk, hogy. (06:55)
Ugye a halállal is így vagyunk. Polcz Alaine ezt gyönyörűen kifejtette nem egyszer, hogy a halálpornó, az amikor bekapcsoljuk a hírműsorokat, megnézzük a krimiket. (Azért… van egy-két jó krimi. Úgy tervezem, hogy a két ünnep között legalább két filmet meg kell néznem, legalább. Kiskarácsony, nagykarácsony, két film, mindenképp.) Tehát hogy a halál is egészen pornográf méretekben jelenik meg és stílusban, de közben a saját halálom, úgy, ahogy az engem érint és hogy erről beszélni, az ugyanúgy bizonyos értelemben tabu, vagy nagyon nehéz azt kifejezni. Tehát a kultúránk nagyon becsapós. Hogy kerültünk ide? (07:50)
A siker, az is egészen pornográf méreteket ölt, hogy így sikeres, úgy sikeres, sikeres emberek, tik-tik-tik-tik-tik. Nem? De egy valódi örömömet félelem nélkül, ujjongva, ahogy a testem azt diktálja, azt kifejezni? Ugyan, ugyan! Mikor ugrunk egymás nyakába? Egy találkozás… Az is olyan megdöbbentő, most repültem többször, és hogy milyen sokféle találkozás van egy repülőtéren. Tulajdonképpen találkozni a gyerekek tudnak egészségesen. Mert rohan, egy gyerek normális, mert rohan, az egész testébe pontosan beleteszi azt az örömöt, ami benne van, és csimpaszkodik és puszit ad. Mi pedig, alig várom a találkozást, és „Szerbusz… de örülök, hogy megjöttél…” Hát ez aztán kókasztó. Hogy miközben így siker, úgy csillogás, amúgy rivaldafény, így celeb, úgy nem t’om mi… (Mi, mi van még? Van a celeb, meg… Micsoda? „Elég ennyi.” Hát ez egy kicsit leforrázott most. Itt lelkesedek, ez a… ez melyik reakció volt, drága? De ez jó, jó, értem én. A kapcsolati üzenettel foglalkozom most. Na! Na.) Tehát hogy ez a siker, az öröm, vagy az eufória, ennek a pornográf részét nagyon jól ismerjük. De azt a természetes emberit, az hol van? És nemde úgy van bennünk, rengeteg aggodalom és félelem. „Mit fog szólni?” Hát ha egyáltalán oda jutnék, hogy ki tudnám fejezni, akkor azon gondolkodnék, hogy mit fog szólni. De az elakadásaink sokkal előrébb vannak, ki se tudom fejezni. Hát ezer gátlásom, szégyenkezésem, akadályom van annak, hogy valamit csak úgy, örömmel megcsináljak. Nem hogy azon gondolkodjak, hogy képes lennék rá, csak éppen nem biztos, hogy itt a helye. Úúú! És akkor négy válasz. (10:10)
Az örömre és az ünneplés lehetőségére négy válasz. Ezt nagyon érdemes talán még egyszer elmondanunk. Mondok egy örömhírt, és akkor megmutatom a négy választ, hogy ez még, még… épüljön be. Mert az nem elég, hogy hallottátok, vagy tudjátok, ezt… most itt vannak az ünnepek, annyit gyakorolhattok, úgy örülök neki. Majd januárban visszatérünk a sikereiteket… jaj, na szóval! (10:40)
Mondok egy örömhírt: Képzeljétek, megjelent az új könyv! Há-háá! De már úgy vártam, áj, de jó! Szerintem elég jól sikerült. Jól összefoglaltam benne sok mindent. A maga módján sokkal jobb, mint az előadások, jól ki van érlelve, át van gyúrva, sok évet aludtam rá, az tett neki a legjobbat messze. Jó, jó, használható, ej-haj, csuhaj! Most nézzük akkor az erre adott reakciókat. (Ez kedves. Ó, te már tudsz valamit. Jó. Assz’ongya.) Az első reakció…
„Mesélj Feri! Hogy volt? Sokat csináltad? Sok munka van benne? Mi a legjobb rész? És mikor vetted a kezedbe? Meg vagy vele elégedve? Melyik részt olvassam el először?” Tehát a válasz érzelmi válasz, szemkontaktus, esetleg érintés, az örömöm kifejezése, visszatükrözése a te örömödnek. (Áh! Mondom a következőt. Futok egy kört…)
„De most képzeljétek, megjelent az új könyv! – Jaj, nagyon örülök. Nagyszerű, nagyszerű. Jó, tényleg, tényleg, na, ez egy biztos fontos könyv, biztos.” Az egyik volt az aktív-konstruktív válasz, ez a passzív-konstruktív válasz. Ugye a tartalma pozitív, de mm…, hát szóval itt is kókadok. Mennyi kókasztó dolog van ma este. Jó, futok még egy kört, kezdek fáradni.
„Tudjátok, hogy megjelent?! – Igen, látom, sokkal vékonyabb, mint az előző volt. Nézem, mert megnéztem, ez csak 300, az 400 volt, és néztem az árát, aha, na az nem változott ugye. Csak egy kicsit számolgattam. Most nem akarok ünneprontó lenni, egy kicsit úgy elkezdtem számolgatni. 400 oldal 3800-hoz, 300 oldal 3800-hoz, 25%-kal kevesebb ugyanannyiért. Keménytáblásba nem lehetett volna kihozni? Muszáj volt pont ezekkel a színekkel megint? Az előzőn is ugyanilyen színek voltak, ez a sárga-kék. De ne, jó, hát jó, hogy van, végül is egy előnye van, hogy van. Most szerinted ez a legfontosabb téma, amikor annyi embernek egzisztenciális nehézségei vannak? Meghittségben Istennel – szerinted az embereket ez foglalkoztatja most? Ez, ez most a legfontosabb, mikor emberek éheznek? Meghittségben Istennel?” Aktív-destruktív válasz. Na, futok még egy kört.
„Megjelent! – Előadást mikor kezded? Csapjunk már bele valami új anyagba.” Ez is destruktív volt, passzív módon. Nincs is reakcióm. (14:30)
Nem akarom ezt ragozni, ugye a kulcsa, hogy legyen egy fél, aki az örömét meg tudja élni, nem szégyelli, nem ciki, tényleg tud neki örülni, az örömében benn tud maradni, ki tudja fejezni, elég szabad ahhoz, nem szégyelli, nem ciki, satöbbi. És utána válasz reakció. A válasz reakció fontos elemei: szemkontaktus – emlékeztek, tükör-neuronok így működnek, és akkor átéljük azt, hogy érzelmileg összetartozunk – érzések kifejezése, és elkezdünk beszélni erről az örömről, kibontjuk, mi minden van benne. Részt veszünk, egyszer csak egy közös örömmé válik valami, s ez az érzelmi összetartozás sokkal inkább megerősít bennünket, mint az, hogyha azon igyekszem, hogy ne mondjak valami csúnyát. Áhh, jó. Ez volt akkor az ismétlés, és nézzük akkor tovább. (15:40)
A választási lehetőségek bővülése
Egy nagyon sajátos világban vagyunk, most egy picit egy árnyékos dolgot szeretnék idehozni, a megelégedettségre, a boldogságra vonatkozóan. Az a világ, amiben vagyunk, nagyon sok választási lehetőséget kínál nekünk. Nem akarom most ragozni ezt, hogy választás, döntés, elköteleződés – mind a három különböző tartalommal bír. A választások a jelenre vonatkoznak. A választásokkal aktualizáljuk magunkat. Általában valami élvezet fakad belőle, de a jelenre vonatkozik, s a választásaink nem túlságosan határoznak meg bennünket. A döntéseink irányba állítanak, az elköteleződés pedig azt jelenti, hogy megyek a döntésem alapján kijelölt irányba, az az elköteleződés. Ugye van, aki döntött, de nem megy, s ez nem elkötelezett. Döntést hozott, csak nem abba az irányba megy. Hát… ez neked ismerős. Ugye, házas feleknél van ilyen. Ő döntött, olyan szépen mondta, hogy igen, szebben nem is lehet. Nagyon szépen mondta, és meg is ünnepelték azt az aznapi döntést, de az élet nem abba az irányba megy. Tehát volt döntés, nincs elköteleződés. Ez három nagyon-nagyon fontos különbség. Most nem a döntésről beszélek, a választásról. Nagyon izgalmas leírása található annak, hogy egy olyan világban, ahol rengeteg választási lehetőség van, boldogabbá lettünk-e általa, vagy nem. (17:20)
Költői kérdés, hogy a választási lehetőségek egyre nagyobb bővülése boldogabbá tesz-e bennünket, vagy nem. Tehát igaz-e mondjuk az az állítás, hogy minél nagyobb választási szabadságunk van, annál boldogabban tudunk élni? Kiderült egészen világosan, hogy nem így van. Szeretnék erre egy picit rávilágítani és a mélyére menni. Ugyanis amikor én döntök, elköteleződök valaki mellett, miközben előtte választottam sok férfi és nő közül, ez azt jelenti, hogy egy olyan világban, ami a választási lehetőségek sokaságát kínálja, megnehezíti az életemet, hogy boldog a választásommal, a döntésemmel és az elkötelezettségemben. Megnehezíti, hogy boldog legyek, nem könnyíti, megnehezíti. Miért is? Azért, mert amikor nagyon sok választási lehetőség van, ez azt a gondolatot hozza, hogy kell lennie egy tökéletesnek. Amikor kiválasztottam azt, ami mondjuk rajtam van, hát az biztos, hogy nem ez a legtutibb ing. Hát most, egy Karácsony előtti alkalomra egy ilyen kockás izében jött, hát hogy…? Tényleg, nem ezt kellett volna, hát ott volt a csíkos is. A pöttyösről nem is beszélve, a kis pöttyös. Diszkrét kis pöttyök, messziről nem is… Ú! Nagyon sok választás azt az illúziót kelti, hogy amikor átélem, hogy most ez van, akkor nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy ennél van jobb is. Hát kell, hogy legyen egy jobb is, hát a sokféle ing között valószínű, hogy pont ez a legjobb? Ez, ez lenne a legjobb? Hát miért pont ez lenne a legjobb, mikor annyiféle választásom lett volna, hogy mibe jöjjek. És ez egészen odáig megy, hogy a sok választás azt a gondolatot kelti bennünk tudatosan, vagy nem, hogy van egy nagyon-nagyon tuti. De most én ezt érzem? Hát most éppen nem. Most pont ez az öv van rajtam? Hát én ennél egész biztos tudok egy jobbat. Ez igazán boldogtalanná tud bennünket tenni. (19:45)
A választások sokasága állandóan azt a gondolatot és a hozzá kapcsolt érzést kelti bennünk, hogy rendben van, hogy most éppen ezt választottuk, amit, de a jó választást tulajdonképpen a tökéletessel kellene, hogy egyenlő legyen, hiszen annyiból választva nyilván az lenne akkor a mérték. Képzeljük el ezt egy társkapcsolatban! Egészen elképzelhetetlen – most egy picit rátok nézek provokatívan – egészen elképzelhetetlennek tartom, hogy ahogy ránézek 17 év házasság után a társamra, azt mondjam, hogy „Hát a tökéletes.” Ezt egy szóval tudnám jellemezni, ha most fölhívna a barátnőm, hogy „Te, mondanál egy jellegzetességét a férjednek? – Jaj, hát gondolkozás nélkül tudom, tökéletes. Mucikám, ő a tökéletes.” Hát egészen elképzelhetetlen, hogy éppen ez a jelző jusson eszembe a társamról. Nem gáz? 3.500 millióból kiválasztottál egy tökéletlent. Hát gratulálhatsz magadnak kis barátom, ezt jól elszúrtad. (21:10)
Ez a következő ismérv. (De jó itt! Szia Zsolt! Megnézem, hogy milyen innen a színpad. Te, egész, egész közel vagyok. Ez a skizofrén vallomása karácsony előtt. „Milyen közel vagyok így magamhoz!” Azt hittem, hogy messzebb vagyok. Hát egész látható vagyok, ugye? Az miért van, hogy ti meg nem? Hát mit csináltok itt? Zanzultok? Szóval…) Ez a második következmény. Hogyha énnekem 3.500 millió lehetőségem volt, hogy kicsippentsem a tutit. Hát általában az lesz a benyomásom, hogy „A nemjóját! Ez nem sikerült.” Tehát a jó választás az nyilván… most ez nem sikerült, és tudjátok, ha nagyon sok a választási lehetőség, mi kapcsolódik rögtön hozzá? Nem sikerült, mert…? (Provokatívan. Na, mert?) Mert nem ő az igazi. Micsoda felelősség áthárító attitűd! Ki választott, Péter? Nyerted a lottón? Nem! Te választottad. Na ez itt a nagy ciki. Tehát te 3.500 millióból kinyestél egy tökéletlent. Gratulálok, boldog ünnepet! S akkor élj vele boldogan, egy 60-70-est úgy toljatok végig! Ha nagyon sok a választási lehetőség, nem ment meg engem szinte semmi attól, hogy azt gondoljam, hogy elszúrtam. (23:25)
Na most akkor mondom ennek a világnak… még, még van csavar, még van trükk. Ha kevés a választási lehetőség, akkor minek van fokozott lehetősége? (Most kétszer használtam a lehetőség szót, de nem találtam rendes szinonimát.) Hogyha azt gondolom, hogy csak ez az egyetlen tiszta ingem van… (Az nem egy nagy választási lehetőség. Nálam szokott ilyen lenni. Tényleg, én nem vagyok egy Mosó Masa. Úgy szokott lenni, mikor rájövök, hogy már nincs, akkor mosok. Az átmeneti időt nehéz azonban megoldani, ezért gyakran mosok kézzel. Átmeneti idő. Szóval.) Emlékszem, hogy van még egy ingem. Kinyitom a szekrényt, s kettő van benne! Háháháá! Csíkos, vagy kockás, melyik legyen? Ha kevés a választási lehetőség, pozitív meglepetések érnek minket. Állandóan jó fordulatoknak az esélye van meg. Ez épp fordítottja annak, mikor nagyon sok a választási lehetőség. Akkor az a fantáziám, hogy kell lenni egy tökéletesnek, és nekem nem sikerült azt választanom, ez akkor a saját felelősségem, tehát a saját hibám. Hát ettől akkor miért tudnék boldogan élni? De ha csak egy-két választási lehetőség van, és egyszer csak történik egy fordulat, azt mondom: „Hát az élet ennél szebb nem is tudom, hogy lehetne.” Hát meg voltam róla győződve, hogy csak ez van, s volt még csíkos is, s akkor eldönthettem, hogy melyik. Na, ez még nem minden. (25:35)
Ez azt is jelenti, hogyha nagyon sok a választási lehetőség, azzal együtt az elvárásaink is növekednek. Hiszen tudjuk, hogy van ilyen is és olyan is, és amolyan is, és, és, és… Na, ha olyan sokféle van, akkor megelégszel az 50%-ossal, a 70-essel? Hát nagyon jól tudom, hogy milyen sokféle van. A sok választási lehetőség azt jelenti, hogy az elvárások szintje megnövekszik. És mi történik akkor? Képzeljük azt el… Jaj, ezt most elképzelem, jaj, a ti jelenlétetekben. Képzeljük el, hogy fiatal vagyok, hát ezt nem olyan könnyű, de… elképzelem mondjuk, legyek 18 éves. Á, 20, kicsit legyen eszem is. 20 éves vagyok, jaj, itt leragadtam, elnézést, ez annyira jól esik, s elképzelem, hogy szerelembe esek. Ahh, úú, ez nagyon jó érzés! És mi történik akkor, hogyha hazaviszem életem szerelmét, (Hmm, hmm, én meg ő. Ja, szegény leesik, na, na! De lehet, hogy ilyen erős vagyok, nem? Gyere drágám! És akkor itt lóg… mégis a szerelem, micsoda erőkkel vértez föl.) Hazaviszem a szerelmem, ránézek az este, ő már szundikál, ránézek, azt mondom: „Végül is olyan, amilyennek vártam. Végül is, hát ilyet akartam.” (27:45)
Ha sok a választás, emelkednek az elvárások, ennek mi a következménye? Hogy egy jó, vagy egy nagyon jó választásnak is az lesz az eredménye, hogy legföljebb az teljesül, amit én elvártam, maximum ennyi. Elvártam, és tényleg olyan. Amikor a szerelemnek az ereje megy ki belőlem és azt mondom, hogy „Hát de hova változik már? Na várjunk csak! Volt néhány nap, amíg pont olyan volt, amilyennek elvártam, és ezért azt gondoltam, hogy jól választottam. Ne csináld ezt velem!” Azt mondta erre egy kutató, nagyon tömören összefoglalta. „A boldogság kulcsa a kevés lehetőség.” A kis elvárások, a boldogság kulcsa az alacsony elvárás, és az alacsony elvárás kulcsa, hogy nem őrjít meg engem a 3.500 millió. Nem tudom, ide kell-e még valamit mondanom. Ó, persze, hogy kell. Hú, de két fontos szempont van még itt! Kár, hogy nem tudjátok, de sajnállak titeket. (29:15)
Ha választok, 3.500 millió, de mert tudom, hogy nagyon sok féle választási lehetőségem volt, arról nem is beszélve… képzeljük el – na ezt most gyorsan elképzelem. 50 éves vagyok, 50 éves, és kell egy óra, hogy az összes kapcsolatomat fölidézzem. Elnézést, majd szólok, ha megvan. Fölidéztem az összes kapcsolatom. Most Brünhildával élek. Van egy nagy nehézségem, ezt megosztom veletek. Rengeteg saját élményem van arról, hogy mi minden jó nincs meg benne. Ha sok a választási lehetőség, főleg ha még élményem, tapasztalatom is van róla, akkor az, akivel együtt élek állandóan szembesít mindazokkal a veszteségekkel, amelyek az őt választásomból fakadnak. Ha nagyon sok a választási lehetőség, ez nem egyszer ösztönösen abba az irányba visz bennünket, hogy állandóan a veszteségeink körül forgunk, és azok tudatosulnak bennünk. Brünhilda fogat mos. Hát, a Rozi mennyivel szebben mosta a fogát! 17 éve, de szépen csinálta, milyen erotikusan mosta. Brünhilda meg úgy gizz-dgg-gzzs. Hát nem is… hány foga van, hogy így kell mosni? Reggeliztek. Ó, hát a Panninak milyen szép haja volt, még ha elaludta, akkor is. Hát, a Brünhilda meg gg-gzz, így áll, mint a tarajos sül. Szép lassan nem lesz egyetlen momentum sem, amit ne hasonlíthatnék valaki mással össze, aki abban így és így és így jó. Emlékeztek, ezt tavaly úgy fogalmaztuk meg, hogy minden párkapcsolatban előbb-utóbb eljön az, amikor egy sajátos számadást készítünk, és azt mondjuk: „Tulajdonképpen, tulajdonképpen nekem a Brünhildával – most nagyon, leszek nagyvonalú, rendes – egy olyan… megad nekem 90%-ot. Ez egész, egész jó, Brünhilda nekem 90%-ig lefedi a lefedni valóimat.” Hát van 10%, és mert nagyon tudatosul, hogy az a 10% létezik, főleg ha saját élményem van róla, akkor elindul megint csak egy nem tudatos folyamat: „Hol van az én 10%-om? Valahol, valakinél kell lennie a 10%-omnak. Brünhildánál a 90, de hol van, hol az én 10%-om?” És máris fejest ugrottam abba, hogy azt mondjam férfiként: „Soha nem hagynám el a feleségem, a legfontosabb nő az életemben.” Hátul a trikómon: 90%-os. S ezért elmegyek, megkeresem a 10%-omat. (32:55)
(Bocsássatok meg, ez nem tartozik most rátok. Hallottátok ezt a hangot? Arra kértek, hogy sose menjek közel hozzá. De ahogy közel mentem, ez olyan csillagok háborúja hang volt. Azt mondták azért ne menjek, mert nagyon fülsiketítő zaja van, s ilyen csillagok háborúja zaj volt. Leárnyékolt a testem. A kísérletet majd megismételjük. Na, szóval… ) Ha nagyon sok a választási lehetőség, tudásom vagy tapasztalatom van arról, hogy milyen sokféle lehet egy férfi vagy egy nő, akkor ez azt jelenti, hogy nagyon sokat időzhetek – ha nem vagyok ebben tudatos, vagy nem irányítottam másfelé a figyelmemet – a választásokból kimaradt veszteségeimnél. És folyton-folyvást ezek le is köthetik a figyelmemet, és tulajdonképpen a maguk módján reálisak is. Mert tényleg úgy van, tényleg úgy van, hogy ha a Brünhilda mindenét odaadja, az tényleg csak 90%. Tehát ha sok a választási lehetőség, akkor biztos kell lennie valakinek, aki a 100%-ot tudja nyomni. Hát 3.500 millióból? Hát nem valószínű, hogy pont legalább egy 95-ös nincs. (És mondom akkor az utolsó gondolatot. Ha tudnám fejből, de jó lenne. Áhá!) (34:55)
Azok a dolgok, amelyekről lemondtunk, költségként jelentkeznek. Meg tudom fogalmazni érthetőbben is. „Hát tudjátok, azért én a papságért elég sokat fizetek. Lehetnék házas is, az 3.500 millió, hát nekem sokba’ van ez a papság, azt mondom nektek, így Kari előtt. Ölég sokba’ van.” Megvan ez az élmény? Ha nagyon sok a választás, akkor hiába választok valamit – most még inkább, választok valakit – élhetnék vele boldogan, de az összes nem választott érték költségként jelenik meg nálam. „De sokat kellett érte fizetnem! Le kellett mondanom 3.499 millió… hú, de sokba’ vagy nekem! Hát akkor ehhez képest, ne is haragudj, az a paprikás krumpli, amit ide toltál vacsira… Hát sehol nincs a paprikás krumpli azokhoz az áldozatokhoz képest, a lemondásokhoz képest.” Próbáltam érzékletesen elmondani azt, amiről a lélektan beszél, hogy a választásoknak az óriási lehetősége, hogy ez ennyire kitágult, boldogtalanabbá tett bennünket. Úgy fejezte ki ezt egy pszichológus, hogy… Hogy fejezte ki? „Jobban élünk és rosszabbul vagyunk.” Így mondta. Jobban élünk és rosszabbul vagyunk. És többek között ennek egy sajátos belső dinamikája az, hogy pusztán az által, hogy nagyon sok választási lehetőségünk van, ha akarjuk, ha nem, ezek a logikák bennünk elindulnak, s kifejtik a maguk hatását. (37:15)
Jó. Nem akarom ezt hosszabban mondani. Tehát a sok választási lehetőség az elvárások növekedéséhez vezet. Legalább egy tökéletes kell, hogy legyen. Nem nagyon van esélye a pozitív fordulatnak, legföljebb az elvárásaim teljesednek be. A nem választottak jó tulajdonsága veszteségként jelenik meg és szomorúvá tesz. „Mit hagyok most éppen ki?” De érdekes lenne most megkérdezném, hogy… Amióta itt vagyunk, kinek jutott eszébe az, hogy máshol is lehetne? És kinek jutott úgy eszébe, hogy „Ú, otthon kellett volna maradni. Az tuti, otthon sokkal jobb lett volna. Ú, hát most ez ennyi? Most hogyha úgy nagyon összeszedi magát, már akkor se éri meg ahhoz képest, hogy volt egy színházjegyem is.” Tehát a sok választási lehetőség állandóan tudatosíthatja velünk azt, hogy mi minden mást is csinálhatnánk, mennyi máshol is lehetnénk, és ott talán mennyivel jobban érezhetnénk magunkat. Jó. A lemondott dolgok költségként jelentkeznek, és a sok választás a felelősségünk növekedését hozza magával. Aztán azt a sort, hogy magas elvárás, nagy csalódás és én vagyok a felelős, tehát én rontottam el. Oké. (38:40)
Jól-lét – tényezők a pozitív pszichológia szerint
Nézzük most akkor a pozitív részt. Ezt ki is hagyom… Szeretnék öt pontot elmondani fél óra alatt, hogy az úgynevezett pozitív pszichológia szerint mely öt tényező segíti és jellemzi leginkább a jól-létet. Öt ponty. Ez azt is jelenti, hogy megelégedetten lenni egy kapcsolatban, óriási lehetőség ebben az ötben elmélyülni.
1. Pozitív érzések, érzelmek átélése
Lásd a mai alkalomnak a legeleje. Az ezekben való elmélyedés, ezeknek a fölszínre hozása, megélése, megosztása. A társam pozitív érzelmeiben való osztozás, azokban az elmélyülés, az arról való beszélgetés, az abban való osztozás. Ez az első: pozitív érzelmek. Megállni, megélni, benne lenni a jóban. Háhh. Ma sütött egy picit a nap. Hogy hat rátok? Rám is nagyon, nagyon. Most ha süt egy picit a nap, akkor kiszaladok a szobámból. Volt egy kis időm, és háromnegyed órát sétáltam a napsütésben. Elgondolkoztam azon, hogy hát körülbelül 8 óra felé van világos, ugye, s 4 óra felé kezd már sötét lenni. Az testvérek között is 8 óra világos van ilyenkor. Erre gondoltam ma. Rájöttem, hogy nem sajnálom a finneket. Magamat sajnálom, hogy csak 8 óra világosunk van ilyenkor. Hát ha süt a nap, hát megyek, megyek ki, élem meg, hogy süt a nap. Tehát a pozitív érzések átélése, megosztása. Nem akarom ezt hosszabban mondani. Jó. (40:45)
2. Elmélyülés
A pozitív érzésekben, érzelmekben is, de itt másról van szó. Amit Csíkszentmihályi Mihály így mond, hogy az önátadás révén nem énközpontúan lenni, hanem megfelejtkezve magunkról, átadva magunkat, valamiben lenni. Benn lenni egy kapcsolatban, benn lenni egy cselekvésben, benn lenni a munkában, egy találkozásban, beszélgetésben, táncolásban, műélvezetben, zenehallgatásban, a napban való gyönyörködésben, benne lenni. Kulcsa, hogy nem énközpontúan vagyok, az énről való tudatosság ilyenkor megszűnik. Visszanézve azonban azt mondom „De jó volt!” De annak, hogy visszanézve azt tudjam mondani, hogy de jó volt, most azt sem kell tudnom, hogy vagyok. Mikor elfelejtkezek arról, hogy vagyok, hogy ez tudatos, egyszerűen csak vagyok, valamiben benne vagyok, na ez az elmélyülés. Átadom és beleadom magam. Nagyon nagy lehetőség egy társkapcsolatban is, a papságban is, hogy ne egyszerűen csak benne legyek, hanem odaadottan, önátadottan legyek benne, és ne is csak elkötelezetten, hanem elhivatottan. Ezt a szót nem is nagyon használtuk eddig, most szeretném idehozni. Tehát ez egy kapcsolatra vonatkozóan így fejeződhet ki: elhivatottan benne lenni valamiben. Az egészen más, mintha csak ott vagyok. Elhivatottan lenni és benne lenni. (42:40)
Olyan szépet mondott nekem – ezt az örömömet megosztom veletek – valaki. Elmentünk egy olyan programra, amihez nekem semmi kedvem nem volt. S mikor a vége felé jártunk a programnak, odajött hozzám egy sokgyerekes anyuka, és a következőt mondja. „Feri, én azért ismerlek téged valamennyire, és tudom, hogy neked ez egyáltalán nem egy olyan dolog, amihez úgy egyébként kedved lenne, de én most valamit megsejtettem, valamit megláttam benned. Te olyasmiért is tudsz lelkesedni, amihez semmi kedved.” Na ez egy nagyon érdekes tükör volt nekem. Rájöttem, hogy ő olyat fogalmazott meg, amire én sosem jutottam volna el, hogy ez tulajdonképpen az életben egy stratégiám. Hogy lehet, hogy nincs hozzá kedvem, de ha úgy kell csinálni, hogy nincs hozzá kedvem, egyszerűen belepusztulok. Úgy belepusztulok, pillanat alatt belepusztulok. Ezért valahogy el kell jutnom oda, hogy tudjak lelkesedni érte. Amikor elfelejtem már azt a valakit, akinek nincs hozzá kedve, akkor kezdek jól lenni. Utólag visszanézek, és azt mondom „Hát persze, nem volt hozzá kedvem, de jó volt.” Nem, továbbra sincs hozzá kedvem, de benn lenni nem volt rossz. Ez a mondat hú, hú de… nem annyira szíven ütött, fejen talált. „Feri, én azt látom rajtad, te olyasmiért is lelkesedsz, amihez nincs kedved.” Hát, ez nagyon jó, aj de jó! Karácsonyi ajándék. (44:20)
3. Amiben vagyunk, annak látjuk az értelmét
Ami a jól létnek nélkülözhetetlen része és feltétele, hogy az, amiben vagyunk, amit teszünk, amilyenek vagyunk, ahogy élünk, annak látjuk az értelmét. Így mondhatnánk, hogy értelmesnek tartjuk és éljük meg az életünket. Hogy ennek van értelme. Emlékeztek, Frankl mindig ezt mondja. „Nem az a kérdés, hogy van-e az életemnek értelme, hanem hogy hol találom.”
Hozzam a mikrofont? Ezt fölhangosítjuk. Eszembe jutott Mária meg Gábor angyal, ahogy találkoznak, azt is nagyon szeretem. Ahogyan Mária eltöpreng, hogy miféle köszöntés ez, hogy „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes!” és a következőt kérdezi. „Hogyan fog ez történni?” Ez egy de jó kérdés! Jön Gábor angyal, ül Mária. „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes!” Tik-tik-tik-tik. „Miért pont én? Most miért pont én?” A ma emberének a klasszikus kérdése: „Miért pont velem? Miért pont én?” Hogyan? Hát hogyan lesz ez? Ma születésnap van. Rendezzük, ne rendezzük? Hogyan? Hogy csináljuk? Oké. Nem akarom ezt tovább. Tehát hogy megtalálni azt, ami az életünknek az értelme. És az ott megvan, csak rá kell találni. (46:25)
4. Eredményesen élni, gyümölcsözően élni
Ezt így lehetne fordítani, de mindjárt hozok hozzá magyarázatot. Eredményesen élni. Gyümölcsözően élni, ezt a kifejezést sokkal jobban szeretem. Gyümölcsözően élni, de olyan értelemben eredményesen, ami közben átéljük azt, hogy hatékonyak vagyunk.
Belepillantottam a tévéműsorba, valami főzőműsor volt. Minden műsorból lehet tanulni. Nagyon, hát amennyit én főzök, hát… a mikrohullámú sütőn el tudom fordítani a gombot, 3 perc, 800W. Ez, ennyit tudok. De ott volt egy mestercukrász. Hát tudjátok, elámulva néztem, ahogy gyúrta a tésztát. Most magunk között szólva, kedves nőtársaim, amikor gyúrjátok a tésztát… Hát jó, hát nem csináljátok, de mindegy. Gyúrjátok. Amikor én gyúrom a tésztát, akkor ugye honnan, hogyan indul a történet? Van egy ilyenünk, így, rácsapjuk az asztalra, nyújtófa, s tikk-digg-digg-digg, milyen forma jön ki? Hát kerek. S tudjátok, hogy ahogy gyúrta a mestercukrász, milyen forma jött ki? Négyszögletes. Odacsapta a tésztagolyót, tik-tik, s kijött belőle egy négyszög. A riporter és én, lehet hogy mi ketten néztük az adást, ezek nagyon, nagyon, hát rettenetesen izgalmas… Papi létemet ez egészen gyökeresen megváltoztatta most. És a mestercukrász egy kör alakú izét négyszögletűre gyúrt. Kérdezte a riporter: „Hát nekem mindig kerek marad, viszont magának hogyhogy ilyen négyszögletű? Én úgy szoktam csinálni, hogy csinálom, csinálom, csinálom, és akkor levágom a sarkait.” Láttátok volna a cukrász arcát! „Levágom a sarkait?! Miről beszél ez? Hát négyszögletűre gyúrom, drága.” És akkor rögtön megmutatta, amit egyáltalán nem lehetett a tévén látni. Ugye gyúrja, és azt mondja: „Itt nyomom.” Hát jó, most ezt köszönöm szépen, itt nyomom, ezt most pont látta minden… a stúdióban hogy nyomja. Mikor az a cukrász tákk-tikk-tikk… hatékonyan, s tudja, hogy kell nyomni, na az igen. Ezt nevezzük teljesítménynek. (49:35)
A teljesítmény és a hatékonyság, amiből a teljesítmény fakad, az két dologgal nem egyenlő. Az egyik a siker. Az nem a siker. Mert a siker mögött lehet, hogy nincs ott a te hatékonyságod, nincs ott, hogy beletetted magad, hogy átadtad magadat neki. Lehet, hogy nem a siker, nem és nem. Ez az egyik, tehát nem a siker, mert a siker ilyen értelemben kívülről jön, s ki tudja, hogy te hogy voltál abban benne. És nem győzelem. Nem győzelem, pedig ma mindenki győzni akar. S tudjátok miért nem? Nagyon érdekes dolgot mond a pszichológia. Ezért nem győzelem, mert ismerünk olyan embereket, akik leülnek, és zsugáznak. Fogom az öt lapot, figyeljetek, figyeljetek, csak a kezemet nézzétek. „Nem kérsz egy kis sütit? Ó, hát volt egy ászom még!” Vannak olyan emberek, elárulnám nektek, akik csalnak. Ezt annyira bírom, hogy a kutatások mi mindenre ki tudnak terjedni. Arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy akik a győzelem érdekében csalnak, kisebb élvezetet élnek-e át a győztes parti után, mint akik nem csalnak? S tudjátok, mi derült ki? Akinek annyira fontos a győzelem, hogy csaljon, ő annak is örült, ha csalással nyert. Hát, nagyon siralmas. Ez ugye azt jelenti, hogy a jól-léthez nem a győzelemre való törekvés visz el bennünket, mert a győzelem és a siker nem abból a világból jön elő és növekszik, amitől jól leszünk. Mert ott valamiféle hatékonyságot élünk át, s a hatékonyság végén pedig valami gyümölcs születik, valami eredmény, valami teljesítmény, s az lehet egészen kicsi is. Például 40 évesen be tudom fűzni a cérnát a tűbe – szemüveg nélkül, csak úgy, szemmel. Jó. Na és akkor. (52:15)
Ezt már biztos, hogy ki is találjátok. Ó, hát akkor még fogok másról is beszélni. Az ötödik úgy szól… Nem, inkább egy történetet mondok. Egy Peterson nevű, úgynevezett pozitív pszichológiával foglalkozó valakit kérdeztek meg arról, mondaná meg, hogy miről szól a pozitív pszichológia. A válasz a következő volt: „Másokról.” Nagyon elgondolkodtató válasz. Végre egy pszichológia, ami nem csak rólam szól. A pozitív pszichológia másokról szól. Hogy mit jelentenek az életünkben mások. És a jól-létünkhöz döntően és alapvetően hozzátartozik az – és itt visszaérünk, mint a keretes történet – az elejéhez, hogy olyan emberek vannak körülöttünk, akikkel kapcsolatban megéljük azt, hogy ők gondoskodóan fordulnak hozzánk. Hogy olyan emberek, akiknek megvannak a gesztusaik, ahogyan gondoskodnak rólunk. Persze a kölcsönösségtől örül a tükör-neuron. Hát nyilván a kapcsolatban akkor leszek elégedett, érzelmi összetartozásunkat akkor éljük meg, ha ez kölcsönös. És képzeljétek el, most az új kutatások, ez megint nagyon érdekes, azt kutatták, hogy melyik az a leghatékonyabb módszer, ami kimutathatóan és egyértelműen növeli a jól-létet. Melyik a leghatékonyabb módszer? Itt és most, aktuálisan, gyorsan, jobban szeretnéd érezni magad, de a jól-lét értelmében. Hagyok egy kis időt, iszom rá. Messze ez győzött. Ha-hú, ha-hú! Igyatok ti is nyugodtan. Hmm. (54:35)
5. Segíteni valakinek
A jól-lét aktuális növelése szempontjából a leghatékonyabb módszer: segíteni valakinek. Ez jött ki a kutatásokból. És aztán mondok még ilyet.
Azt nézték, hogy mi az a cselekvési forma, ami elég hosszú távon meghatározza a jól-létemet? Elég sok minden dolgot próbáltak, és végül kijött egy valami, ami nagyon hatékonyan, 1 hónapon keresztül kimutathatóan növelte és fönntartotta a jól-létet, illetve a jól-létnek a magasabb szintjét. Mindjárt mondom is. Főleg Karácsony előtt egy nagyon, nagyon tuti. Hogy? Gondoskodás. Ez az, hogy gondolok valakire, akinek sokat köszönhetek. (Hol a székem?) Gondolok valakire, akinek sokat köszönhetek, de olyan valakire, akinek miközben sokat köszönhetek, ezt a köszönetemet vagy hálámat még nem fejeztem ki. Leülök, írok neki egy levelet, amiben megköszönöm neki, és leírom, átgondolom, hogy miért is vagyok neki hálás – ugye, ez az énfelém eső része – majd pedig a levelet személyesen átadom. Ez a gyakorlat vitte el a prímet. Az derült ki, hogy egy olyan folyamat, amiben leül valaki, hogy átgondolja a háláját valaki felé, ezt megfogalmazza, leírja, majd egy kapcsolatba ágyazottan azt kifejezi és odaadja, egy hónap múlva is a hatása kimutatható a jól-lét szempontjából. Hihí! De kevés is elég. Na most! (56:55)
Diákokkal a következő kutatást nézték. Hát ha a másik segítése a legbiztosabb abban, hogy a jól-létünk szintje emelkedni tudjon, akkor körülbelül mennyit kell segíteni? A következőre jutottak. Azt kérték a diákoktól, hogy heti ötször tegyenek valami szívességet diáktársaiknak. Ha heti ötször – az nem sok, másfél naponta egy – valami önzetlen szívesség, valami segítségnyújtás, amiben nyilván benne kell lennem, kreatívnak lenni, meglátni, észrevenni, érzések… ugye egy elég szép világ ez. Heti öt segítségnyújtás hat héten keresztül kimutathatóan emeli a jól-létnek a szintjét. Van benne egy pici fordulat. A leghatékonyabb módszer, hogyha egy nap ötöt csinál valaki. Tehát lehet, hogy ott is csak hat napig nem csinál semmit, de ha egy nap ötöt csinál, az a legtutibb. Hat hét után jobban van, mint addig volt, mérhetően. Mert ezek a bácsik mindent mérnek. Jó. (58:35)
S tudjátok, hogy ez a kutatás honnan vette kezdetét? Volt egy édesanya, meg a gyereke, s a gyereke nagyon gyakran hallotta a következő mondatot. Így szólt: „István, - tényleg, Istvánnak hívták, csak hát… - István, látom duzzogsz. – Ugye, gyerekkori világ. – Látom, duzzogsz. Menj (Hogy volt a mondat? Annyira felejthetetlen mondat.) Menj, és segíts valakinek!” Tehát az István sokszor hallotta ezt gyerekkorában. „Látom duzzogsz, menj és segíts valakinek!” István felnőtt lett és pszichológus. Ugye, hát akkor ez traumatikus volt neki, nem kapott megerősítést a duzzogásra, és ahogy kiduzzogta magát, rájött, hogy ő kikutatja az édesanyjának ezt a mondatát. Ebből kristályosodott ki az, amiről eddig beszéltem. Hogy a segítés, a szívesség, az bombabiztosan a leghatékonyabban emeli a jól-lét szintjét. Ezért a pozitív pszichológia, hogy mi is az, erre a kérdésre a válasz: „Másokról.” (Rendben, rendben. Na, azt mondja. Összezagyváltam. Tényleg, a Szentkirályi utcában szórtam mindig szanaszét a cuccaimat. Itt ez sosem fordult még elő. Nem igaz. Hol az adu ászom? Azt mondja… Hát, ezt még elmondom nektek. Bírjátok még? De ez megint egy anyag lesz. Nem baj? ) (60:35)
Zimbardo – hogyan nézzük a múltat, a jelent és a jövőt?
Van egy Zimbardo nevű olasz kutató. Nagyon érdekes egyszerű modellt alkotott, s a kutatások nagyon izgalmasan jelezték vissza, hogy ezzel valamit le tud írni. Ez pedig az, hogy nem mindegy, hogy hogyan nézzük a múltat, a jelent és a jövőt. A következőt mondta: A múltat kétféleképpen nézhetjük. (Nyilván egyszerű, de azért jól használható.) Vannak olyanok, akik állandóan a rosszat hozzák elő és a rosszra emlékeznek, a kudarcaikra, a mélypontjaikra, a fájdalmaikra, keserűségre és a csalódásukra. A múlt pozitív látása. Mások azt veszik elő, hogy mi minden jó történt velük. Kik segítettek, kik hogyan hatottak rájuk, kik hogyan vitték előbbre az életüket, kik mit mutattak meg és miben erősítették őket meg? A múlt pozitív szemlélete. Na, ehhez nem kell nagy ész, ugye? A jelen. A jelent is kétféleképp nézhetjük. Az egyik: hedonisztikusan. A jelen arra való, hogy élvezzük. Tehát itt vagyunk, élvezzük ki. Ha van kóla, igyunk! Ha kényelmesen ülhetek, üljünk kényelmesen. Ó! Ez a hedonisztikus. A másik, ez pedig amikor valaki a jelennel kapcsolatban mondjuk így a tanult tehetetlenség nézőpontjában van, és azt mondja, hogy „Á, úgyse hatok a jelenre, úgyis reménytelen. Idejövök, már nincs egy jó szék se. Hát akkor valahova, most fölmászok oda hátra, ott akkor meg nem látok semmit. De hát már az szokott csak maradni. Nem, nem sok hatással vagyok a jelenre. Hát így néha azért a sors ad valami jót, de hát…” Ez ez. És a jövő felé való beállítódásunk is kettős lehet. Vagy jövőorientált vagyok, vagy pedig következő élet orientált. Például hogy üdvözülni akarok, az következő élet orientált. Vagy hogyha hiszek a lélekvándorlásban, az is következő élet orientált. (63:00)
Azt mondja ez a bácsi, hogy minden ember, de a népek is jellemezhetők a múlt, a jelen és a jövő látásmódjával. A kutatások kimutatták, hogy melyikben vagyunk a legnagyobb jól-létben. Egy kicsit elgondolkozom, hogy mit gondoltok, hogy a jól-létünk szempontjából melyik a legtutibb. A kutatások szerint ha legalább mérsékelt pozitívan nézzük a múltat – nem kell nagyon idealizálni, de legalább mérsékelten pozitív múlt –, mérsékelten hedonisztikus jelen – tudjuk élvezni az életet itt és most – és jövőorientáltak vagyunk. Ez, ettől tud az ember leginkább jól-lenni. Miután ő egy olasz nemzetiségű, egy nagyon meglepő dologra talált. Azt mondta: „Óriási különbség van az észak-olaszok és a szicíliaiak között. Az észak-olaszokra ugyanis az jellemző, hogy mérsékelten pozitív múlt, mérsékelten hedonisztikus jelen, és erősen jövőorientáltak – gondolom a vallásossággal összefüggésben is. A szicíliaiakra pedig tudjátok, mi jellemző? Az, hogy nagyon pozitív múlt, erős hedonisztikusság és jövőorientáltság nincs. Tehát Carpe diem! (65:00)
Érdemes volna eljátszani azzal, hogy abban a világban, amiben mi vagyunk, a mi magyar valóságunkban, hogyha mondhatunk valami általánosat, az hogy néz ki. Mi történt veletek? Úgy… ó, tehát… egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan tekintek a múltra, a jelenre és a jövőre. Erre a pozitív pszichológia azt mondja, hogy sokkal fontosabb lenne, hogy nem a múlttól meghatározottan, hanem a jövőre irányultan élnénk. Hogyha képesek lennénk meglátni azt, ami vonzó számunkra a jövőben. Mert a múlt mindenkit meghatároz – hát vagy így, vagy úgy – de a jövőre irányultságban sokkal nagyobb a szabadságunk, hogy azt hogyan tesszük. Na most! (66:05)
Ó, hát kérem szépen, mivel fogom befejezni? Háhá! Nietzschével. Hát ez szép! Karácsony előtt Nietzschével? Látjátok, nem azon múlik. Nietzsce azt mondta, az emberiség három korszakot járt be. Az első korszak a teve korszak. A teve ül, nyög. Ül és nyög és nyög. Ez az emberiség teve korszaka. Kevesek vannak a hatalmon és sokan kiszolgálják a keveseket, tehát tehetetlenek vagyunk, ülünk és nyögünk. Teve korszak. Aztán azt mondta, beköszöntött valamikor ott az Újkorral az oroszlán korszak. Az oroszlán bőg és azt mondja, hogy „Nem!” Ugye föllázad, és azt mondja, hogy így nem, ezt nem, őt nem, s jönnek a forradalmak, s elindul egy óriási, óriási változás. Az oroszlán korszaka, ahogy az ember kitalálja és megtalálja a kiáltását, és azt tudja kiáltani, hogy „Így nem!” vagy „Ezt nem!”, s ettől a világ kétség kívül jobb lett. S akkor azt mondja Nietzsche, hogy „Szeretném, hogyha beköszöntene az emberiség harmadik korszaka, az újjászületett gyerek világa.” Mert az újjászületett gyerek ahogy kinyitja a száját és elkezd beszélni, akkor azt kérdi „Mire lehetne itt igent mondani?” Hogy az emberiség harmadik nagy korszakát az fogja jellemezni, hogy meg tudjuk mondani, hogy mire érdemes igent mondani. Ez az újjászületett gyermek korszaka vagy világa. (68:05)
Hát, én most befejezem. Akkor kívánok nektek nagyon szép ünnepet! Nagyon szépet, és aktív-konstruktív válaszokat az ajándékokra! (taps) Köszönöm. (68:45)