Hanganyagok‎ > ‎2011-2012‎ > ‎

2012.01.03

Köszöntelek benneteket, mindannyiótokat!

Alig engedtek be. Tényleg, tényleg így van. Hú, kicsit zavarba ejtő, hogy megteltünk, meg nagyon sajnálom, együttérző vagyok azokkal, akik nem tudtak bejutni. Nagyon, nagyon… hát tudom, hogy így van, de akkor is fáj, hogy nem tudnak, hogy hiába ideérkeztek, és nem tudnak. Minden esetre akkor bele-belecsapok.

Azt mondja, hogy… először is Boldog Új Évet! Áhh! (taps) Tudjuk most már, olyan sokat beszéltünk megelégedettségről, tartósságról a társkapcsolatra vonatkozóan, hogy látjuk azt, hogy a boldogság egy sokkal finomabb szövésű dolog, sokkal több motívumra, és nem pont azokra az adottságokra épül, mint amelyekre úgy elsőre gondolunk, hogy na, hogyha az van, akkor boldog leszek, és ha az nincs, akkor törvényszerű, hogy boldogtalannak érzem magam. Tehát maradunk a témánál, nyilván a társkapcsolat az, ami elsősorban foglalkoztat minket, hogyan tudunk tartósan és megelégedetten együtt élni valakivel, és aztán a családi kapcsolatrendszerben együtt élni valakikkel. (01:30)

Ez a nagy témánk, és rögtön szeretnék valamit mondani, mert ez többször fölmerült. Voltak, akik azt mondták, hogy ahogy beszélek, az nagyon egyoldalú abból a szempontból, mint hogyha ez egy burkolt kritika lenne azokra vonatkozóan, akik elváltak, vagy mint hogyha lenne egy kritikus éle, hogy mindig csak erről beszélek, és akkor valaki ül és bent van egy második vagy harmadik házasságában, akkor úgy érzi, vagy érezheti, hogy na… hát nem erről, nem erről van szó. Hanem egyszerűen csak próbálom leírni azt, hogy ha valaki akárhanyadikban is van, de nem szeretne többet, azt mondja, hogy… tehát hogy hogyan tudunk tartósan és boldogan azzal, aki már van, vagy aki adatott, hogy szerintem ez mindenkinek témája. Tehát egy picit sem boncolgatom azt, hogy most ki miért meg hogyan, meg ki hibás, meg miért hibás, meg ez nem témánk most. Hanem ha valaki szeretne tartósan, megelégedetten, hovatovább nem boldogan lenni, akkor foglaljuk össze, hogy mi az, ami segíti és adott esetben mi az, ami akadályozza. Tulajdonképpen csak erről van szó. (02:40)

Ismétlés

Két hete nem találkoztunk, ez azt jelenti, hogy ismétlésre van szükség, mindenképpen, mindenképpen. Ugye, csak egyetlen szösszenet, hogy a kutatók azt mondják – hát most kutatók… semmi kedvem egyetemi előadásszerűen beszélni, évszámokat, neveket harsogni. Vagyis a kutatók azt mondják, hogy egy társkapcsolat megelégedettsége és tartósság szempontjából jelentősebb az örömnek a kifejeződése, a közös ünneplésnek a módja, és a konstruktív építő, a kapcsolatot építő stratégiáknak a kimunkálása és gyakorlása, mint adott esetben a negatív elemeknek a jelenléte vagy nem jelenléte. Nyilván a kettő között szoros összefüggés van. Ahol igazán jól tudnak ünnepelni, egymás örömében részt venni, ez hallatlanul kapcsolat-erősítő jelentőségű. (03:40)

Itt beszéltünk arról, hogy mikor valaki kifejezi az örömét, akkor négyféleképp reagálhatunk, és hogy a legjobb – lehet, hogy a többit már nem is kéne mondani – aktív-konstruktív választ adhatunk. Valaki kifejezi azt, hogy „De jó! De jó! Nekem van kedvem ehhez a 2012-höz! Ebben az évben lesz a világvége, próbálom ezt jól megélni.” (Nem hallottátok? Ú, hát neki is vetkőzök, kicsit megizzadtam ettől. Azt jelenti, hogy a Millenárisnak vége lesz? Te jó ég, szegény Millenáris!) Szóval adhatunk aktív-konstruktív választ, és az igazán ami egy jó folyamatot indít el, nem is indít el, hanem tart fönn és erősít meg. Aktív-konstruktív válasz. Ebből a szempontból milyen jelentős az, hogy nem elég kedvesen hümmögni. Nem, a kedves hümmögés nem éri el a kívánt mértéket. Az érzelemkifejezés nélküli egyetértés sem erősít meg bennünket érzelmileg. Márpedig az érzelmi összetartozás a társkapcsolatok egyik alapja. Tehát ha azt mondom: „Nagyon örülök neki.” (Nehogy úgy maradjak!) Az nem elég, nem fejti ki ugyanazt a hatékony, megerősítő hatást. „Örülök neki, ünnepeljünk! Heje-huja haj!” Jó, ezt nem akarom… következő gondolat… ami, ami. (05:25)

Ahogy visszagondoltam, rájöttem, hogy olyan fontos 2-3 elem van mindegyik alkalommal, hogy lehet, hogy meg kéne állni gyakorolni, átbeszélni, vívódni. Szóval hogy így megyünk, megyünk, rohanunk, mint a fene, komolyan, ez néha zavar. Zavar, zavar, hogy és most mi lesz, most ezt elmondtuk és ez hova, hova tűnik, vagy hova lesz? Ó, tehát ha nem gyakorlunk, akkor hiába. De hogy a második történet az így szólt, hogy egy olyan sajátos világban élünk, ahol a választások sokszínűsége és a lehetősége szinte korlátlan adottsága nagyon könnyen boldogtalanságba visz bennünket. Mert hogyha nagyon sok választási lehetőségünk van, akkor ennek az a következménye – ezt nagyon jól föltérképezték már – hogy van bennünk egy gondolat, ez pedig az, hogy „Hát ha nagyon sok nőből lehet…” Na ehhez le is jövök. Tehát ha nagyon sok nőből lehet választani… Már egy Millenárison is a statisztikák szerint jelenleg körülbelül olyan 672 nő ül, körülbelül ezt, ezt lehetne besaccolni. Most ha a szabad állapotúakat nézzük, hát kérem szépen, az is jelentős. De hogyha rengeteg-rengeteg választási lehetőségem van, és még nem is vagyok annyira öreg, annyira – a szavaknak komoly jelentősége van a férfi gondolkozásában – akkor ez azt jelenti, hogy lesz egy gondolatom. Ez pedig az: „Hát ha ennyi választási lehetőség van, akkor egy tutinak kell lennie. Egy igazán tökéletesnek kell lennie, hogyha én választhatok ennyi és ennyi és ennyi közül.” Márpedig mikor elkezdünk együtt élni, kiderül, hogy… „Csak nem tökéletes az istenadta. Nem, egyszerűen nem hajlandó tökéletesnek lenni.” S akkor elindul egy negatív kör. „Nem, ezt én választhattam, volt 3,5 milliárd lehetőségem. Jó, leszámítok ezt-azt, házasokat, egyebeket, és akkor is marad bőven elég. Hát akkor aztán jó csúnyán belehúztam. Most kifejezetten egy tökéletlenbe belenyúltam. Oj, a nemjóját!” (07:45)

Ez azt is jelenti, hogy egyrészt kiérzékenyedünk arra, hogy ha nagyon sok választási lehetőség van, akkor egész biztos, hogy egy tökéleteset lehetett volna választani, és miután nem te vagy az, akkor valószínű hogy megyek, és megkeresem, mert hát ennyiből muszáj, hogy legyen egy tuti. S akkor az igazinak a mítoszát tovább írhatjuk és közben a boldogtalanságunkat. Közben pedig, közben pedig az elvárásaink nyilvánvaló, nagyon-nagyon magasra szöknek, hiszen rengetegből lehet választani, akkor az elvárásaim nagyon magasak lesznek. Mi ennek a következménye? Nem t’om, hogy ez titeket lelkesít-e, de engem nagyon, hogy ezt jaj, de jó, hogy ezt már lehet látni. Ugye, mert eddig egy ilyen mítoszban éltünk, hogy „A szabadság rengeteg választás, és egyre boldogabbak leszünk.” Kiderült, hogy pont fordítva hat ránk. S hát milyen jó, hogy ki lehet mondani, hogy de nem így hat ránk. Hogy nagyon jó a szabadság, de közben egy nagyon sajátos hatást gyakorol ránk, mert – most nem akarok ebbe beleveszni – ugye itt tudjuk, hogy nem pusztán csak választásaink vannak az életben. Ugye arra az emberre fejti ki ezt a negatív hatását, aki kizárólag csak a választásaiban éli és fejezi ki magát, és nincsenek döntései, főleg nem elköteleződései. De akkor is, ha vannak döntései, vagy van bennünk elkötelezettség, a negatív hatás akkor is a társadalmi erejével, mértékével hat ránk. (09:05)

Tehát akkor ott vagyunk, hogy na, nem sikerült a tökéleteset választani, nagyon magasak az elvárásaink, ezért tulajdonképpen törvényszerű a csalódás is. Tehát szinte borítékoljuk a csalódást is. Ráadásul van itt egy trükk, amit még érdemesebb mondani. Azt mondjuk, „A boldogság titka a társkapcsolatban az alacsony elvárás.” Csókoltatlak benneteket. Alacsony elvárás esetén ugyanis mi történik? Haj de…! Most megörültem ennek. Alacsony elvárás esetén ugyanis állandóan pozitív fordulatok fognak történni. Kiderül, hogy nem is vagy annyira kajla, nem is vagy annyira béna. „Hát nem is gondoltam, ez meg tudja csinálni. Hát hoppácska!” Tehát ha sok választás, tökéletes, borítékolt csalódás. Kicsi elvárás – mert adott esetben kevésből választhatok, hát akkor az a reális, tehát miért várnám tőle azt, hogy… mikor kettőből választottam – egyre több pozitív fordulat tud történni. Ha pedig a legtutibb nőt kiválasztottam, a legtutibb… azért kicsit ebbe belegondolok. Megengeditek? Egy pár percet engedjetek. Azt mondja: „Jó, hát Feri, menj haza, ott gondolkodj ezen!” Kiválasztottam a legtutibbat, akkor a nyereségem mi lesz? Pusztán csak annyi, hogy megfelelsz az elvárásomnak. Ráadásul az elvárás, most már látjuk, nem csak terád vonatkozott, hogy ilyen legyél, hanem saját magamra is. „Hát nem lehetek olyan béna, hogy mikor szabadon választhatok, állandóan mellényúlok.” (Ez kedves… esetleg ezt szavakban is elmondanád, hogy most…? Na jó. Én se tudom, na. Szóval.) (11:10)

Ráadásul van itt még két elem. Már ha eszembe jut. Pedig a teológián megtanították egy életre. Sose mondjuk azt, hogy van három pont. Ilyet normális pap sosem csinál. Mert mi van, ha nem jut eszembe? Azzal azt mondom „Van három pont…” Ugye, ti máris: „Na, kérjük a három pontot. Ugye, most már kimondta, három pont, most csak úgy…” Látjátok, megemelkedik az elvárás. De ha nem mondom, hogy hány pont, akkor „Jaj, még egy pont! Hát de jóságos hozzánk, itt van, eltelt 10 perc, és már egy harmadik pontnál tart, hát érdemes volt eljönni.” De most már annyi nekem, mert most ha már nem teljesítem a három pontot, már mindenképp… „Jó, hát az eleje, az most már csak egy 60%-ra megy.” Ez. Jobban járt, aki nem jutott be. (12:10)

Tehát közben két dolog is történik. Az egyik az, hogy állandóan az jut eszembe, hogy „Jó, hát most itt vagyok, de lehetnék máshol, csinálhatnék mást, választhattam volna mást.” Tehát állandóan megjelenik az, hogy mi minden lehetne még, ki mindenkit választhattam volna még, tik-tik-tik-tik, és ez veszteségként jelentkezik. Ugye, van bőven összehasonlítási alapom, bőven van. „Ó, abban olyan tulajdonság van, ó, ház az micsoda ujj, de jól főzött, jaj, az az almás pite, hmm!” Ahogy kedves ismerősöm mondta, mikor meghívott ebédelni. Tudom, sokszor mondtam, de hát ezek… hát csak… nem, nem… na. És akkor, mielőtt nekifogtam volna, kedvesen a következőt mondta az ételről. „Tudod Feri, vannak sóhasználó és nem sóhasználó lények. A feleségem az utóbbi tagja.” Tehát így, így láttam neki, és tényleg így volt, só az nem sok volt benne, de megettem. Alacsony elvárás a boldogság forrása. Jó lesz úgy is. Szóval nagyon nagy lesz a veszteségtudatunk éppen a nagyon nagy választási lehetőségeknek a tudása és minél erőteljesebb tudatosítása révén. Ráadásul nem csak a veszteségtudatunk lesz nagyobb… (Jól van, nem felejtettem el. Annyira nehéz műfaj ez, mindig kell valamit tudni. Most nem elég, hogy csak vagyok, és ti meg úgy szerettek? Csinálhatnánk egy ilyen alkalmat, nem is rossz ötlet. Szóval.) A másik pedig, hogy még ha örülünk is annak, hogy „De jó, hogy téged választottalak! Na egész jó!”, állandóan az a gondolat fog kerülgetni, miután tudatosul bennem, hogy ki mindenkit választhattam volna még, és azokban milyen kiragadott tulajdonságok vannak meg, amelyek benned nem, hogy elég komoly árat kell érte fizetnem. Tehát nem azt élem meg, hogy te egy főnyeremény vagy. A Szentírás olyan szépen tud, ó! „Az igaz asszony boldogság a családnak.” Hát, elég sokat kell érte invesztálni, azért az igaz asszonyért. Ó, mennyi szép nőről kellett lemondani az igaz miatt. Ehh! Még el is esek. Szóval a második következménye a sok választási lehetőségnek az, hogy mindaz, ami a választásunk nyomán nem lett a mienk, az költségként jelentkezik. „Sokat kellett ezért fizetnem.” Tényleg így van, tényleg, „Az almás pitét úgy csinálja, hogy… ehető, de sokba van nekem az a pite.” (15:20)

Tehát éppen a választási lehetőségeknek ez a rengeteg színessége – nahát, ez egy milyen értelmetlen mondat – ez, hogyha más nem kerül bele a gondolkozásunkba, más elemek, más megközelítések, szempontok, döntés, elköteleződés, és, és, és…, kapcsolatot megerősítő stratégiák, akkor ez a boldogtalanság irányába visz bennünket. Ezért van… Emlékeztek, akkor beszéltük ezt, hogy milyen óriási jelentősége van annak, hogy tudok-e hálás lenni. Erről most nagyon sok kutatás van, ez nagyon izgalmas, mert a hála az egyik leginkább boldogságot hozó és megerősítő magatartásformánk, ahogyan a hálánkat kifejezzük, összegyűjtjük és aztán átadjuk.

A hála nagyon megerősítő, és itt hoztam Zimbardót, aki azt mondta, hogy „Igen ám, de az egyes ember is, sőt népek is nagyon sajátosan látják a múltat, a jelent és a jövőt. Emlékeztek talán erre, s mindegyikre két lehetőség van. (Megint elszúrtam. Eszembe jutott.) Ő azt mondta, hogy népeket is érdemes nézni. Ugye, erről beszéltem, csak egy mondatot mondtam. Ő olasz volt. Azt mondtam, hogy az olaszoknál hogy van? Azt is mondtam ugye, hogy Észak-Olaszországban hogy van, Szicília…? Hogy Szicíliában nagyon hedonisztikus a jelen? A mérsékelt hedonisztikusság jót tesz nekünk. Ami egyszerűen annyit jelent, hogy képesek vagyunk élvezni az életet. Tehát ha kényelmes a szék, akkor ez élvezetet tud nekünk nyújtani. Ez a mérsékelten hedonisztikus. Hogyha elég jó a hőmérséklet, akkor ez jó érzést tud bennünk kelteni. Ez, ez a mérsékelt hedonisztikusság, tudjuk élvezni is az életet. Szicíliában a hedonisztikusság foka nagyon magas, és nincsen jövőre orientáltság, s ennek az egyik tünete a jövő idő hiánya a nyelvben. (17:40)

Akitől ezt a modellt először hallottam életemben, egy erdélyi pszichológusnő, egy nagyszerű valaki, nagyon hálás vagyok neki, hogy ezt elmondta nekem. Ő azon gondolkodott sokat, hogy bizony az erdélyi magyarságnak (Egészségedre!) milyen nehéz a helyzete, ha ebből a szempontból nézzük. Hogy milyen sok erdélyi magyar látja a múltat úgy, hogy „Hát az rett… amit velünk csináltak.” Hogy mivelünk mi történt és hogy történt? Tehát tud nagyon erős múlt megközelítés lenni. Azután, de érdekes volt, elmondta ezt az egyik városban, Marosvásárhelyen, utána elmentem egy másik városba, de ezt most nem mondom, hogy melyikbe. Ott az előadás előtt beszélgettem egy emberrel, aki ott a technikát állította össze az előadás előtt. Mint hogyha abból a könyvből lépett volna elő, amit és ahogyan beszélt nekem ez a kedves pszichológus ismerősöm. Azt mondta: „Sajnos az erdélyi magyarságot nagyon jellemzi a múltnak nagyon negatív megítélése, a jelennek egy nagyon determinált megközelítése. Ó, nem lehet itt semmit se csinálni! Ugyan már! Itt? Itt és ezekkel a föltételekkel, ezek között a körülmények között? Itt minden itt már előre le van írva a szónak olyan értelmében, hogy nagyon tehetetlennek érzem magam mindazokkal a körülményekkel szemben, amik itt vannak.” És a jövőorientáltság is nagyon gyönge. Ezen töprengtem most az elmúlt két hétben, többször eszembe jutott, hogy a határainkon túl élő magyarságnak ebből a szempontból lehet, hogy a lehetőségei jobbak, csak ahogy megéli azokat, azok rettenetesen negatívak. Hogyha énnekem úgy kéne élni, hogy a negatív dolgokat látom a múltban, tehetetlennek érzem magam a jelenben, és nem vonz a jövő, hát akkor lehet körülöttem meg bennem akármi. Hát hogy fogok én akkor úgy élni? (20:00)

Olvasgattam most Pierre Abbénak a könyveit. Érdemes őt megismerni, egy francia ember, négy évvel ezelőtt halt meg, egy papról van szó. A vasárnapi beszédben emlegettem őt, ő volt a legnépszerűbb francia nagyon sok éven keresztül. Sajnos Magyarországon kevéssé ismerik őt, de politikusokat előzött meg, az nem nagy cucc, de megelőzte a zenészeket, a művészeket, Cousteau kapitányt is, pedig őt nagyon… tehát nincs miért őt nem szeretni. Nem? Hát miért nem? Most túl mélyre ment, vagy miért, mit ne szeressek benne? Szóval még Cousteau kapitányt is megelőzte. A következőt mondja, egy nagyszerű valaki volt. Visszanézett a családjára, és azt mondja. „Hát, ha visszagondolok, akkor édesanyám egy nagyon bátor asszony volt. Édesapám pedig nagyon jószívű és nagyvonalú volt. Hát ezzel az örökséggel nekem valószínű, hogy hősnek kell lennem.” És ahogy élt, az nagyban mutatta azt, hogy ő a múltját milyen… minden nehézség ellenére képes volt nagyon pozitívan látni, ami nem realitásvesztést jelent, csak meg tudta látni azokat a pozitívumokat, azt örökségének tartotta és „Hát ebből az örökségből? Hát minimum, hogy hős leszek.” Ez olyan jó örökség. Ú, úgyhogy… jaj, jaj, hogy milyen sok múlik azon, ahogyan látjuk a dolgokat, ahogyan gondolkodunk, ahogy szemlélünk, de sok múlik ezen. Na most! Sitty-sutty! Vége az ismétlésnek. Hozzunk új anyagot! (22:00)

Gyakorlati, konkrét dolgok, amik az érzelmi összetartozást és a jól-létet segítik

Akkor beszéljünk most sok-sok kutatás, mindenfélét szeretnék mondani, mert ugye itt most szügyig járunk a gyakorlatban. Ugye, most ez, ez, hogy mondjuk azt, hogy ezt érdemes, azt érdemes, így lehet, úgy lehet. Mondjunk konkrét dolgokat, mi az, ami az érzelmi összetartozást segíti? Mi az, ami kimunkálja az egybe tartozásunkat? Ugye, erről beszélünk. A gondoskodásról beszéltünk sokat, most elsősorban nézzük, hogy az érzelmi összetartozást mi minden segíti és erősíti. Igen,a jól lét elemeit már nem is ismételjük el. (22:40)

A családi háttér ereje a tehetség kibontakoztatásához


A család szintjén azt kutatták, hogy a megelégedettség szempontjából és abból a szempontból, hogy valaki amikor egy családból fölnő és kinő, akkor mennyire képes a tehetségét kibontakoztatni, azt ami benne van, azt megvalósítani, hogy milyen családi háttérre van szüksége? Nagyon egyszerű megközelítést néztek, azt nézték, hogy magas elvárás – alacsony elvárás, tehát komoly célok – nem túl erős célok, és erős támogatás – gyönge támogatás. Tehát érzelmi támogatás háttér és a többi.

Nem hiszem, hogy ezt nagyon hosszan kellene mondani, de ahol kicsi elvárások voltak, gyöngécske célok a gyerekek elé tűzve, nulla számonkérés, és ráadásul érzelmi támogatás sem volt, hát akkor ugye ahogy esett, úgy puffant. Ahol erős elvárások, kevés támogatás, ugye ott nem szívesen élünk. Ugye az jó, hát lehet nagyon szép, csak ugye itt belül kiszáradunk. Olyan is volt, hogy kicsi elvárás, gyönge célkitűzés, nagyon érzelmi támogató közeg. Hát ott meg nívó alatt él az ember, nem jön ki belőlünk az a sok jó, ami jöhetne. A jót olyan gyorsan meg tudjuk szokni. Nem? Nem így van? „Ó, hát olyan jól esne egy palacsinta este! Megeszem a palacsintát,az utolsó falatoknál vagyok, az jut eszembe, végül is valamit inni is kéne, valami jót inni hozzá. Ittam valamit, jaj, most valami jó filmet kéne nézni. Nézem a jó filmet, jaj, most valami jó, jó hőmérséklet kéne. Tulajdonképpen egy jobb fotel se lenne rossz…” Hát így elég hamar eltelik az élet. Ugye, hát ennek se vége, se hossza nincsen. (24:50)

Tehát az derült ki, és a jól-lét szempontjából annak az öt pontnak az egyik pontja így volt. Nem akkor vagyunk jól, a jól-létünk nem akkor van a… (Ezt nem mondom.) nem akkor van jól, hogyha győzünk, vagy ha sikeresek vagyunk. Ez a kettő a boldogsággal nem mutat olyan összefüggést, mint ahogy sokan gondolják. Sem a győzelem, sem a siker. Hanem ami a jól-léttel egyértelmű összefüggést mutat, az a hatékonyság. Az, hogy képes vagyok magamat kibontakoztatni, valamit meg tudok tenni, hogy képes vagyok valakiért valamit csinálni. Ez az, ami az embernek a jól-létét erősíti, nem a siker, és nem a győzelem, hanem a hatékonyság. Úgy is mondhatjuk ezt, hogy a kompetencia-tudatunk. De mikor van kompetencia-tudatom? Mikor érzem azt, hogy hatékony vagyok? A válasz abból a szempontból egyszerű, hogy mit akarok mondani, mert tudom, hogy mit akarok mondani. Ez pedig az, hogyha olyan célokat tűzök ki magam elé, amelyek erőfeszítést igényelnek. Hát ha most az a célom, hogy tartsak egy dögunalmas alkalmat, attól nem leszek jól este tízkor, mert semmi erőfeszítésbe nem kerül. De ha állandóan érzem, hogy „Na Feri, most, most ezt jobban, ezt jobban, ezt jobban…!”, ó, és abból valami sikerül, máris jól vagyok. Tehát nem a siker és nem a győzelem a kulcs, hanem a hatékonyság, és hogy olyan célokat tudok kitűzni, aminek neki lehet feszülni, s ott meg tudom mutatni, hogy mire is vagyok képes. Amiben a kudarc lehetősége benne van, azok a célkitűzések tesznek bennünket elégedetté. Ezért ha valaki kudarckerülő stratégiával él, ő nagyon kevésbé támogatja a saját jól-létét, ezért nem annyira érdemes kudarckerülőnek lenni. Na most! (27:20)

Tehát azokban a családokban, ahol elvárások voltak, ahol megmondták, hogy igen, az a minimum, hogy ez így van, ebben a családban ilyen szóba se jöhet, és közben adtak érzelmi, meleg, támogató közeget. Egy ilyen világban lehet úgy fölnőni, ami aztán felnőttként segíti azt, hogy meglegyenek azok az elemek, amelyek a jól-létemet tudják segíteni és támogatni. Na most! (27:50)

Konfrontáció a férfi és a nő között


John Gottmanről szeretnék még beszélni. Tudjátok, az egyik kedvencem, mert több mint harminc éve kutatja azt, hogy mitől tud egy kapcsolat tartós lenni. Szinte nála nincs is más, aki ezt ilyen hosszan, ennyire kimerítően vizsgálná, úgyhogy az ő dolgai nagyon érdemlegesek. Azt mondja, hogy nézte konfliktusok között (Nem t’om, kicsit lecsúszik a gatyám. Ez elegáns volt? Na jó.) nézte, hogy hogy történik a konfrontáció a férfi és a nő között, és egy nagyon érdekes észrevételre jutott. Most nem az apokaliptikus lovasokról akarok beszélni, ugye róluk már beszéltünk sokat, ugye, hogy minősítlek, megvetlek, téged hibáztatlak, az tönkretesz minket. Hanem azt mondta, nézzük meg a pozitív részét! Melyek azok a párok, amelyek a konfliktusaikból megelégedetten, és a kapcsolat megerősödésével képesek kijönni? Próbálta mindig annyira egyszerűsíteni, hogy az aztán kézbe fogható legyen, s a következőt mondta – az elejét fogjátok tudni. (29:10)

Amikor este 8 óra, 9 óra, 10 óra, a férfi és a nő már otthon vannak. Lenne egy költői kérdésem. A férfi vagy a nő az, aki a következő gondolatot hozza? „Drágám, sokat gondolkoztam az utóbbi időben a kapcsolatunkról. Volna egy-két gondolatom, mert szerintem ez meg ez nem annyira jó, és egy kicsit aggódok e miatt, s más dolgokat meg…, van egy-két ötletem is, és mit szólnál, hogyha… te, ez annyira, hogy ezt… ugye most, most jól vagy? Most meg tudjuk beszélni.” Ezt a férfi vagy a nő csinálja? Jó, látom, látom, itt már mindenki túlképzett. Tehát miután a férfi indítványozta ezt a beszélg… Tehát az eseteknek a döntő többségében a nő indítványoz valamit a kapcsolatra, az életükre, a lakásra, a nyaralásra, a kocsira, a gyerekekre, akármire vonatkozóan. A nők akármire vonatkozóan is tudnak kezdeményezéseket tenni, és ez nagyon erősíti a kapcsolatot, mert tudhatjuk, erről már volt szó tavaly, hogy a nőnek ez a fáradozása tudatosan, nem tudatosan éppen a kapcsolat érdekében történik. Nyilván ha ez rögtön egy beszólással indul, az éppenséggel nem egy építő stratégia. De képzeljük el, hogy úgy van benne minden, mint Balatonnál a vegyes fagyiban. Igen, ez, ez nekem egy maradandó rossz érzésem. Igen, igen, amikor még nem lehetett választani. Nagyon rossz világ volt, ugye ez a másik oldal. És én például nagyon szerettem a vaníliát, kis szalmonellával az nagyon, nagyon finom tudott lenni, csak úgy pötyögtetve. (31:15)

Ez a pötyögtetve… Olvastam most egy hírt. Én nem t’om, ezek a hírek igazak-e, de ilyen rendőrségi közlemény volt, hogy az idei év első döbbenetes híre, már ilyen rendőrségi szinten. Egy férfi hívta a rendőrséget, hogy el kellene mennie az autójával, de nem tud elmenni, mert ritkán használja, és most látja azt, hogy idegenek valami két fekete pöttyöt helyeztek a motorháztetőre és nem tudja mi az. Kihívta a rendőröket, hogy nézzék meg, nehogy valami veszélyes dolog legyen. Ugye ma már két fekete pöttyből egy világháború tud alakulni. A rendőrök kiszálltak, nem t’om hány nap múlva, de lehet, hogy nem Magyarországon történt, kiszálltak, és megállapították, hogy a motorháztetőn van két ablakmosó, két fekete műanyag, amin keresztül az ablakmosó folyadék a szélvédőre kerül. És hogy az illető valószínű olyan ritkán használja az autóját, hogy elfelejtette, hogy ez a motorháztetőn van, s ezért kihívta a rendőröket. Na, mindjárt a témánknál vagyunk, csak… szóval.(32:30)

Tehát nyilván nem mindegy, hogy hogyan hozom szóba, hogy na, valami téma van. De a nőknek a férfiak nagyon hálásak lehetnek, mert ők ezzel a kapcsolat fönnmaradásáért, annak az ápolásáért tevékenykednek. Nem mindegy, hogy hogyan, de ez a belső motívum. Tehát a nő fölvet valamit, így mondja, úgy mondja, a férfi válaszol. Most ezen miért mosolyogtok? Jó, látom, van tapasztalati tudás itt a háttérben. Nagyon sok… (De csinos vagy! Jó a hajad. Ó, levágattad, tyú, ez jól áll, na, na, ez egy jó dolog. Más szép nő is van itt? Hát hogyne lenne! Csak ott te sötétbe borultál, rossz helyre ültél, drága, ott pont nem, nem… Kedves vagy. Most ezt láttam. „Na kopjál le öcsi! Ne velem szórakozzál itt.” Szóval.) A válaszadásban van a kulcs. Hogy egy olyan helyzet, ami nagyon sok férfi-nő kapcsolatban este 9-kor és 10-kor egy ádáz konfliktussá növi ki magát, összeveszéssé, haraggá, akármicsodává. A nő elkezdi – nem a konfliktust, valamit – a kérdés, hogy a férfi hogyan válaszol. (34:20)

Kicsit hagyok időt. Mondok egy-két röpke rossz választ. Az egyik, hogy próbálja megúszni az egészet. Ez, erről tudjuk, erről már sokat beszéltünk, élettani oka van. A férfi nem szeretne harci állapotba kerülni a szervezete szintjén, ezért próbál menekülni. Ez a helyzetet nagyon-nagyon rontja. Nagyon, de a nők, tudjátok ezt meg, hogy a férfi fél attól, hogy… na. (Te olyan jóízűen nevetsz, ez jó. Na.) Ha a férfi reagál ugyan, de azt mondja, hogy „Micsoda baromság! Nem, egyált… Jaj drágám, most este 10-kor beszéljük meg, hogy új függöny kell? Nem kell új függöny. Világválság van, az egész világ válságban van, hát akkor nekünk nem kell új függöny.” Ez az érzelmi összetartozást nem fogja erősíteni. Bár néhány férfi reméli, hogy mégis csak, mert a nő belátja, hogy őneki mennyire igaza van, és ez a belátás meleg érzéseket generál az ő szíve felől. Persze! Hanem az történik, hogyha a férfi elég bölcs, okos, kiművelt, és sok keddi alkalmon volt már, az minimum, minimum, és a válaszban az jelenik meg, hogy hallotta, amit a felesége mondott… Itt, itt kezdődik. Tehát ne, azért sokat ne várjuk. Alacsony elvárás, nagy boldogság. Tehát a nő érzékeli, hogy egyáltalán hallotta-hallotta, ez már nagy dolog. Mert hát a férfi nem azt várja, hogy mikor kezd a feleség beszélni, hanem éppen tévézik, vagy valamit csinál. Fogat mos, nem t’om én, tehát az nagy dolog, hogy hallja. És miután hallotta, nem lövi vissza, nem menekül el, hanem egy-két elemre azt mondja, hogy „Na, tényleg, tulajdonképpen lehetne új függöny. Te, és mi lenne, hogyha nem vennénk, hanem mondjuk egy ilyen patchwork függönyt kitalálhatnánk. Úgyis munka nélkül vagy…” De sokféleképp el lehet rontani! Szóval… na mindegy, tehát térjünk vissza a komoly témához, mégis csak, izé… (37:05)

Hogyha a férfi a visszajelzésében nem utasítja el teljesen, hanem legalább a közlésnek egy-két elemét pozitívan tudja fogadni és azt „Jó, ez legyen.”, vagy „Így legyen.”, vagy „Jó, ezt találjuk ki, hogy hogyan legyen.”, vagy „Nem, ez nem is rossz dolog.” Nem kell ból… „Jó, jó drágám, legyen, három függöny legyen, három függöny.” Nem kell három függöny, csak egy-két elemre reagáljon pozitívan. Ebben a pillanatban mit érez egy nő? Hmm! De milyen érdekes, tudjátok, most elmondom, hogy a nők arcán mi jelent meg. A nők kicsit elbillentették a fejüket, megjelent egy mosoly, s így olyan érzésem volt, mint mikor csónakba szálltok és úgy ellökik a csónakot a parttól. Pontosan így néztetek ki. Tehát hogy „Mm…, lesz függöny. Hát a férjem egy tapló volt még néhány éve, és most meg… most meg lesz függöny.” Szóval ha egy-két elemre kap egy pozitív választ, akkor azon kívül, amit most ti itt átéltetek, nem kell szavakban tudni megfogalmazni, de én azért csinálom, mert én nem élem át, én csak beszélek róla. Azt élhetjük meg, én és a nőtársaim, erősen, hogy „De jó, hát mégis csak mi összetartozunk, nem egyedül melózol, nem az én…, nem csak nekem kell, nem csak én, nem csak én. Hát, hát mégis csak jó dolog ez a kapcsolat. Hát ez jó. Ez a pasi, ezzel jó élni. De jó volt ezt szóba hozni.” Egy-két elemre kap pozitív választ. (39:15)

Most mondom ennek a párját, ez egy Magyarországi kutatás. Lehet, hogy ezt is mondtam, akkor is mondom. A magyar férfiember halálozási jövendője katasztrófa. Ezt tudjuk. Ugye, hát annyi házasság köttetik, mint az I. világháború alatt, ez a házasságra vonatkozó döbbenetes adatunk, mint az I. világháború alatt, és körülbelül úgy halnak a férfiak, mint a két világháború között. Gazdasági világválság volt. A férfiak úgy halnak, úgy és úgy. A Magatartástudományi Intézetből származik a kutatás, és arra voltak kíváncsiak, hogy nyilván több oka van ennek, de hogy van-e például olyan oka, amivel a családi összefüggésrendszerből láthatunk meg valamit, és kiderült, hogy hát persze, hogy van, ez pedig az, hogy a magyar férfiember akármennyire is már 2012 van, nagyon hagyományos szerepfölfogásban gondolja el a felelősségvállalást. Ezért a legtöbb férfi magára veszi a család fönntartásának a teljes felelősségét. Akkor is, hogyha az tényleg az ő egyedüli felelőssége, abból a szempontból, hogy ki keres pénzt, vagy ki nem, de akkor is, hogyha a társa is keres pénzt. Akkor is így jár el, hogyha pontosan tudjuk azt, hogy a családfönntartás nem csak a pénzkereseten múlik. De hogy… nehéz ezt, hogy most az átlag magyar férfi, ezek egészen hihetetlenül béna mondatok, de hogy ma Magyarországon nagyon sok férfi éppen a gazdasági nyomást – mondhatjuk ezt – szinte egyedüli felelősségként éli meg, és ez olyan terhet jelent ma a magyar férfire, ami teljesen tönkretesz bennünket. (41:20)

Ez azt is jelenti, hogy most ha a nő felől nézzük ezt a helyzetet, mert eddig láttuk, hogy mit tud a férfi tenni a nő este 9-kor, 10-kor való fölvetéseire. Ha a nő nagyon tudatosan elismeri, hogy a férjét mennyire tudja értékelni és megbecsülni azért, amit a családjáért tesz, ha ez kifejezésre tud jutni, és az, hogy a férfi is átélhesse és érezhesse azt, hogy nincsen egyedül, hogy megosztott felelősséggel vannak a család fönnmaradása szempontjából. Most itt ennek az anyagi természete is érdekes. Most mondhatjuk megint a férfi részét. De akkor mire van szüksége a férfi részéről? Hogy a férfi elismerje, hogy amikor a nő otthon van a gyerekekkel, az a család fönnmaradását szolgálja, és hogy az munka, és hogy az a közös munkának egy része, amit a feleség csinál. Az nem egyszerűen csak a feleség dolga, hanem a közös felelősségvállalásnak egy nagy része, amit a nő visz a vállán. Tehát visszatérve Gottmanhez, azt mondja, azok a konfliktusok, azok a beszélgetések, amelyekben a nő rendszerint kezdeményezőként fölvet valamit és a férfi egy-két elemét elfogadja, pozitívan reagál rá, ott heje-huja-haj van. (42:50)

Egy másik kutatás, döbbenetes adatok. Azt nézték, hogy olyan pároknál, ahol állandó végeláthatatlan konfliktusok vannak és boldogtalanok, és azok a párok, akik pozitív konstruktív, építő konfliktusmegoldó stratégiákkal rendelkeznek, tehát tudják, hogy kell a kapcsolatot éltetni, hogy mennyi időt töltenek konfliktusban. Ha a konfliktusos párokat nézzük, nem a csúcsát, hanem ahol a családi életet az jellemzi, hogy állandóan konfliktusokban vannak. Ugye nagyon sok ilyen család van. Vagy konfliktusban van, vagy éppen próbálják elkerülni azt. Ha azt vesszük 100%-nak, akkor kiderült az, hogy ott, ahol képes a férfi és a nő építő, kapcsolatot erősítő stratégiákban lenni, ezeket ismeri és tudja gyakorolni, ott ennek mit gondoltok, hány százalékát töltik konfliktusokban? Tehát 100% az a jó masszív, ahol erről szól a családi élet, hány százaléka ennek? 50, 80, 5, 20. Az adat a megdöbbentőbb felé irányul, 8%, nyolc. Ez ugye azt jelenti, magunk között szólva, hogy rengeteg olyan konfliktusban vagyunk benn, amelyekben nem kéne bent lenni. Mert úgy tűnik, hogy azok a párok, akik egyáltalán nem olyan sok konfliktust élnek meg, és egyáltalán, egyáltalán…, az nem azért van, mert ők jól választottak, nem elsősorban, „Őneki sikerült, milyen szerencsés.”, hanem tudja, hogy milyen olyan stratégiák vannak, olyan érzelmi összetartozást megerősítő, satöbbi, satöbbi, amitől nem kell hosszasan tartózkodni a konfliktusokban, mert kézbe vehető és közben egy… Miközben nézeteltérés lehet, nehézség lehet, ütközés lehet, megoldandó feladat lehet, az számukra nem konfliktusként jelentkezik, hanem valami közös célra irányuló erőfeszítésként, miközben a helyzet lehet, hogy ugyanaz. (45:30)

Itt rögtön mondok egy kutatást, egy másikat, aztán egy kedvencemet, amit minden évben elmondok, mert az annyira jó. Azt nézték, hogy mi az, ami fönntartja a szerelmet? Erről már sokat beszéltünk ugye, hogy a szenvedélynek milyen nagy jelentősége van. Elkötelezettség, intimitás, szenvedély. S főleg a mi keresztény berkeinkben: szen-ve-dély. Egyik csoport – másik csoport. Az egyik csoporttól azt kérték, hogy képzeljük azt el, hogy ez itt egy 1 méter magas szivacsbála, és a párnak azt kellett tennie, hogy kaptak tépőzárt, egyik oldal, másik oldal, összetépőzárazták magukat, egy párna volt a válluk között, és úgy kellett átnégykézlábazniuk, föl a bálára, le a báláról, hogy a párna itt maradt a válluk között. A másik párnak az volt a feladata, hogy az egyikőjük itt állt, és egy labdát kellett elvezetni föl a bálára, labda le, csere, és akkor jött a feleség. (Hol a labda? Ki vitte el a labdát? Na.) A következő derült ki. Ez volt a gyakorlat, de hogy hova megy ez? Utána azt kérték a pároktól, hogy külön-külön írják le, hogy hogyan vannak a társukkal. Kiderült az, hogy ahol szokatlan, de komoly együttműködést igénylő feladatra… nem is volt könnyű megcsinálni, de nagyon együtt kellett működni, egy izgalmas cél volt és együtt is kellett csinálni, nagyon pozitívan értékelték a kapcsolatukat. Elkezdték pozitívan látni egymást. Mert tudtak olyan célra irányulni, ami nem is kísérlet, újdonság, érdekes, hát a társamat még sosem láttam így, még nem voltunk összetépőzárazva, hát ez egy micsoda hülyeség, de azért tök érdekes. Ahol a feleség vezette a labdát, férfi vezette a labdát, semmi változás, maradt minden úgy, ahogy volt. (48:10)

Milyen ajándéktól vagyunk a legboldogabbak

Egészen, egészen nyilvánvaló ma már a kutatásokból, hogyha van bennünk kezdeményező képesség arra, hogy… hogy… és akkor most mondok egy másik gondolatot. Azt kutatták, hogy a boldogság szempontjából mi az az ajándékfajta, amitől a legboldogabbakká válunk. Mit kell ajándékoznunk ahhoz, hogy a társunk a lehető legboldogabb legyen? Ez a kérdés. Erre iszom egyet. Biztos lenne itt olyan, aki el tudja mondani, hogy „Jaj, hát a férjem, kitalálta, s vett nekem nem t’om mit. Patchwork takarót.” Az derült ki, hogy a boldogság szempontjából az (Né… hű!) sokkal, sokkal hatékonyabb, ha nem tárgyakat adunk, hanem élményeket. Az az ajándékfajta az, ami a leginkább boldogabbakká tesz bennünket, az élmény, és nem a tárgy. A kutatók azt is leírták, azért nem tárgy, mert a legizgalmasabb, legszebb, legörömtelibb tárgyhoz is hozzászokunk, egyszerűen megszokjuk, és ugyanott vagyunk, mint ami miatt szerettük volna a pezsdülést, az újat, ugyanoda jutunk. Tehát hiába még újabb, még újabb, még újabb, öröm, lenn vagyunk, öröm, lenn vagyunk. Nem úgy az élménynél! Tehát ezért az igazi jó ajándékok, (Ezek elég konkrétak már, ugye?) élményeket ajándékozni. Elmennie együtt valahova, kipróbálni valamit, valami közös újdonság, megtanulni együtt valamit, megnézni valamit együtt. Beszélni róla, átélni együtt, mert ezek a helyzetek – a kutatók így mondják – hasonlítanak leginkább arra, amikor még szerelmesek voltunk, s minden új volt és érdekes. Ezek előhozzák, de közben a jó élményeink is előkerülnek. Hát ez milyen jó dolog! (50:40)

Tehát nem csak egy izgalmas közös síelés, vagy egy jó, együtt megnézett film, vagy egyszerűen csak „Mi lenne, ha csak úgy elugranánk valahova? – Minek? Télen? Hülye vagy?” Annyira emlékszem, hogy volt olyan néha, hogy fölébredtünk, mikor gyerek voltam, 7-8-9 éves, én is, meg ikertesóm is éjszaka. Akkor hát most vagy elaludtunk, vagy nem, s néha történt az, hogy se én nem tudtam aludni, se a tesóm nem aludt, ugye akkor mentünk ki pisilni. Ez ismerős nektek? Valamit csinálni kell, most nem tudom, most egyek vagy pisiljek, most melyik legyen? És ugye úgy laktunk, egy kétszobás lakásban laktunk, de egymásba nyílt a két szoba, tehát ez azt jelentette, hogyha mentem pisilni, akkor áttrappoltam a szüleimen egyszer, pssss-tssz-sss, vissza. Tesóm is megcsinálta. Hát gondolhatjátok, ha kimentem csak egyszer inni, meg a tesóm is, az már nyolc. Na tehát anyukám néha fölébredt. És hogy az anyukám volt olyan jó fej, nem is sokszor, talán kétszer vagy háromszor csináltunk ilyet, s teljesen belém ivódott, hogy azt mondta az anyukám, akkor volt négy óra, „Na, fölmegyünk megnézni a napfölkeltét?” Igen, ezt mondta az anyukám. És mi, volt 10 éves gyerek, 9… Mi? Négykor? Fölvenni a cipőt, kimenni 4-kor? És máig emlékszem, nem csak az élményre, hogy ilyet lehet csinálni, hogy le kell feküdni, tanulni kell, lecke van, és hogy az anyám mondja ezt, egy szülő, egy felnőtt azt mondja, hogy „Hát gyerünk, kimegyünk!” Szóval azt az élményt, és máig emlékszem, hogy Martinovics hegyen néztük a napfölkeltét, és hogy már kezdett akkor világosodni, jöttünk le, és emlékszem, ahogy jövök le a lépcsőn, 9 éves vagyok, vagy 8, és emlékszem, hogy azon gondolkozom, hogy szerintem másnak nincs ilyen jó fej anyukája, az tuti, hogy nincs. Így nézelődtem, hogy van-e még itt egy anya a gyerekével. Néztem jobbra, Maros utca, Szamos utca, Csaba utca, egy gyerek sincs itt a szülejével 5-kor. Micsoda egy kispolgári punnyadt világ ez itt körülöttem! Elég volt 2-3 ilyen, maradandó, maradandó. (53:30)

Érzelmi összetartozás

A tárgyak olyan értelemben, hogy összetartanak, érzelmi összetartó erőt jelentenének, is maradandók. Tényleg, erre most mindjárt mondok valamit. A tárgyak is, a tárgyak is, de nem azon számít, hogy drága, értékes, még egy tárgy és még egy, nem ezen múlik, hanem a tárgy, amihez valami érzelem fűződik. Ez is egy milyen egyszerű, ez egy jópofa kutatás. Hosszabb ideje társkapcsolatban élő egyetemisták között történt. Azt vizsgálták, hogy a másik nem milyen hatással és kihívással van feléjük, miközben járnak valakivel. Na, ez egy mai kutatás. Azt kérték tőlük, hogy a férfiaknak mutattak nagyon sok gyönyörű nőnek a képét. A nőknek nagyszerű pasiknak a képét. Ki kellett választaniuk a legszebbet, a már számukra a legvonzóbbat. Alaposan meg kellett nézni, majd pedig a következő gyakorlatra kérték őket. Légy szíves most, az egyik csoport, írjál néhány oldalt arról, amikor nagy szerelem volt közted és a társad között. Ha ez most is tart, akkor valami, egy olyan, olyan élményről, vagy olyan helyzetről, egy időszakról, amikor nagy volt köztetek a szerelem. A másik csoportnak azt mondták, bármiről írhattok. De a következőt kérték tőlük: akármiről is írtok, egy kis pipát tegyetek a papír szélére akkor, ha eszetekbe jut a választott nő képe, vagy a választott pasi képe. Az derült ki, mindjárt mondom az adatokat, hogy ott, ahol arra kérték őket, hogy a szerelmes időszakról írjanak, minden második oldalra került csak egy pipa. Visszaemlékezni arra, hogy hát mi is volt miköztünk, ő, ezt most átélni. Mit a világ legszebb nője! Sandra Bullock labdába se rúg! Brad Pitt eszembe se jut! Egy pipa két oldalon. Ahol bármiről írhattak, mit gondoltok, mi történt? Oldalanként négy pipa, s írt 3-4 oldalt, az azt jelenti, 12-15-ször eszébe jutott egy másik pasi. Néhány perc alatt, azért ez nem egy szívderítő, és közben te nem is tudtad, hogy ezt csinálja. Vigyázzatok nagyon! Ezért óriási jelentősége van a visszaemlékezésnek. (56:35)

És most a visszaemlékezéshez akartam kötni a tárgyat. Mert hogyha vannak olyan tárgyaink, amelyek valami érzelmi emlékkel, élménnyel ajándékoznak meg minket, ha ezek a tárgyak nálunk vannak, szemem ügyében, vagy a kezem ügyében. Szemem ügyében, kezem előtt. Elérhető módon, az az érzelmi összetartozásomat a társammal nagyon meg tudj erősíteni akkor is, ha nincsen jelen. Ezért tulajdonképpen a karikagyűrű nem egy rossz ötlet. Jó esetben az esküvő egy szép élmény. Mi az, hogy „Jaj!”, hát te… te lehet, hogy arra jaj-oztál, hogy jó esetben. Hát miért, volt… hát te…, jaj, hát én aztán voltam elég sok esküvőn. Tudnék mesélni erről. Ú, de még a kedvenc kutatásomat nem mondtam el, amire akartam utalni, hogy az élmény. Az élmény, aztán az élményre való visszaemlékezés, vagy egy tárgy, ami az élményt eszembe juttatja és előttem van. Ugye, milyen nevetségesnek ható dolgok? De hát ilyen lények vagyunk. Ember, ember. Ha valamit lehet tenni, miért ne tennénk meg magunkért? (58:10)

Emlékeztek arra, mikor egy fiatalember pontosan tudta, mert szociálpszichológiát tanult, s nagyon megörült annak, hogy az élmény milyen erős összetartó köteléket tud létrehozni, a közös élmény, és főleg, ha a közös élményben félelem is van. Mert a félelem nagyon közel van élmény szinten ahhoz az izgatott fölhangoltsághoz, amikor valami iszonyatosan váratlan, izgalmas dolog történik. Emlékeztek, erről beszéltünk, tehát amikor a férfi fölül, elviszi a nőt a hullámvasútra, akkor nagy esélye van, hogy szerelmesebben szállnak le. Így, így. Ez a testünk kicselezése. És na, ez a fiatal srác azt mondta „Ú, hát ez remek!” Mert éppen udvarolt egy lánynak, de a lány nem… hát, szóval úgy ee…, szóval úgy igen is, meg nem is. Azt mondja: „Majd eldöntjük ezt.” Elhívta őt – hát ez egy ilyen amerikai történet – Indiába, és beültek a riksába. Igen ám, de volt benne trükk. Mert a riksás fiút megkérte arra, hogy iszonyú vadul menjen. Mert akkor lesz izgalom, lesz félelem, na várj, és akkor majd leszállnak, akkor a nyakába omlik a nő. Hú, kitalálta ezt, ilyen a szociálpszichológia. És a riksás fiú minden erejét megfeszítve – kapott jó sok lóvét érte – ment, kanyarodott, dülöngélt, minden. Leszálltak, s a nő a következőt mondta: „Te, láttad, milyen jóképű a riksás fiú?” Hát, itt még lesz munka. (Na. Ú, még 10 perc van, oké.) (60:15)

Megint akkor visszatérünk John Gottmanhez, hogy… egyértelmű szoros összefüggés volt aközött, hogy valaki érdeklődést mutatott-e a társa iránt, egyszerűen érdekel-e az, hogy mi van a társammal? Ő ezt a következőképpen… lehetett mérni, hogy egészen banális, triviális, apró dolgokat tudok-e a társamról, vagy nem? Ezek lehetnek múltbéli dolgok is, de lehetnek jelenbeliek. Megkérdezni egy férjet, hogy „Mit gondolsz, hogy az utóbbi időben, az elmúlt hetekben vagy hónapokban a feleségednek mi okozott igazán örömet? Melyik ruháját vette föl leggyakrabban? Mi az, amin az utóbbi időben sokat töprengett?” Ilyen kérdések, elvileg trivialitások. Az derült ki, hogy ahol a férfi ezeket az egyszerű dolgokat tudja és ismeri a múltra, meg a jelenre vonatkozóan is, azok a kapcsolatok tartós kapcsolatok. És ahol a férfinek se a múltra, se a jelenre vonatkozóan – sok esetben az alapvető érdeklődés hiányában gőze sincs, hogy hogy van a társával ez, az, vagy amaz, azok a kapcsolatok nem tartósak. (61:50)

Éppen most a két ünnep között néztem egy műsort olyan férfiakkal, akiknek nem sikerült kapcsolatot, tartós kapcsolatot kialakítaniuk. A kutatóknak volt egy föltételezése. Többek között azért, mert rettenetesen figyelmetlenek, egyszerűen nem figyelnek a másikra. Nem érdeklődnek, nem figyelnek. A következő kísérletet mutatták be több személyen is, hát, de jó, hogy volt időm ezt megnézni. A férfi leült, találkoztak egy étteremben a nővel, első randi. A nő a beszélgetés ötödik, hatodik percében fölállt: „Te ne haragudj, el kell mennem a mellékhelyiségbe.” Kiment fekete ruhában, s visszajött sárgában, és beszélgettek tovább. Gondoljátok, hogy a férfi észrevette? Nem vette észre, hogy más ruhában van. S gondoljátok, hogy ott volt vége a kutatásnak? Ugyanis egy teljesen abszurd dolgot is kipróbáltak. Igen, igen, igen, őt. Tehát kiment a nő: „Jaj, bocsáss meg, egy nagyon fontos telefon. – Fölhívta valaki. – Jaj, a testvérem, mindjárt jövök.” Kiment, szőke nő ment ki, és egy másik nő jött vissza, barna. Leült, és term… „Jaj, ne haragudj, látod, nagyon gyorsan végeztem a telefonnal, mert a testvérem volt.” Nem vették észre, hogy egy másik nő ül velük szemben. A kutatóknak volt egy hipotézisük, hogy mennyire lesz tartós az a kapcsolat, ami éppen itt szövődik, de tudjátok, az a pillanat, amikor a két nő megáll egymás mellett, és mondják, hogy „Énvelem kezdted, és ővele folytattad.” És tudjátok, mi a legérdekesebb, erre a kutatás nem tért ki, de hát hogy ott egy csomó apróság van, ami a leginkább fölkeltette az érdeklődésem, hogy a férfi egyébként végig nagyon kedves és udvarias maradt. Tehát mikor a nő szabadkozott, hogy „Jaj, ne haragudj, hogy ki kellett mennem telefonálni, csak tudod, a testvérem nehéz helyzetben… – Jaj, semmi baj, semmi baj, gyere, válassz nyugodtan ételt.” Csak nem volt ott. (64:40)

Tehát az érzelmi összetartozás, hó!, a kapcsolat tartóssága szempontjából óriási jelentősége van az érdeklődésnek, és annak, hogy számon tartom, hogy mi van éppen most veled. Ennek a tudatosítása az érzelmi összetartozást megerősíti. Na most! Talán még egy belefér. Aha! Jó, ez legyen egy utolsó Gottman történet. (65:20)

Arról beszéltünk ugye, hogy az ünneplés módja, pozitív visszajelzés, hogy ez milyen jelentős. Azt mondta. „Néztem – nem mondom a részleteket, ilyen pár, olyan pár, ennyi ideig, így követték, úgy követték, most a lényeg a lényeg. – Adok egy pozitív visszajelzést: Ú, de csinos vagy ma!; Nagyon csinos vagy ma… „ Nem, tehát mm-hmm-hmm. „De csinos vagy ma!” Erre az esetek többségében egy pozitív jelzésre szoktunk kapni, tehát ezek a párok kaptak pozitív választ. Hát vagy kaptak, vagy nem kaptak, de nagyon sokszor kaptak. Legalább egy „Köszönöm, jaj, de kedves vagy!” Nem azt mondja… Szóval, tehát kaptak egy pozitív választ. Azt nézték, mi történik akkor, hogyha a férfi például elárasztja a nőt pozitív jelzésekkel. „De jó a hajad! Hát és a pulcsid! Meg ami benne van! Híjj!” Hogyha a férfi sok pozitívumot… digg-digg-digg, akkor a társa vagy adott pozitív választ, vagy nem adott. Ugye ez nagyon érdekes, hogy ilyenkor vajon mi történik, hogy „Ú, ez most mit akar tőlem?” vagy most mi…, na mindegy, ebbe most ne bocsátkozzunk bele. Tehát az derült ki, hogy nem kell túllőni a célon. Észre veszi, nem, egy elég, kapok egy pozitív választ rá és az érzelmi összetartozásnál valami szép dolog történik. Mi történik akkor, amikor negatív, egyetlen negatív közlést mondok? Itt két dolog történt általában. Kitalálható mind a kettő. Az egyik, egy negatív közlésre majdnem mindig érkezik egy negatív válasz. „Na, és te néztél ma a tükörbe?” De nagyon gyakran az egy negatív közlésre negatív közlések áradata a válasz. Nem egy negatív válasz, hanem egy-kettő-három-tik-tik-tik, na, na és akkor… Ez azt jelenti, hogy nem ugyanaz történik még minőségben vagy mélységben sem, ha egy pozitív vagy egy negatív megnyilatkozásunk van, mert a negatív megnyilatkozás nagyon sok esetben egy lavinát indít el. És megint csak Gottman, aki pontosan kiszámolgatta, hogy egy társkapcsolatban 5:1 a pozitív és a negatív közlések aránya, ami az érzelmi összetartozásnak az örömét, erejét, valóságát még fönntartja. 5 pozitívra lehet 1 negatívat, különben már az érzelmi összetartozás is sérül. (68:30)



Na, elég, elég. Na ennyit meg sem lehet jegyezni. Hát az kész csoda, hogy én megjegyeztem. Ezt hogy csinálom? Na, szeretne-e valaki hirdetni? (68:45)
Comments