Konfliktusok. "Hogyan legyünk boldogtalanok?"-kurzus

1. A belső konfliktusok külső konfliktusokban jelennek meg

Az első pontot igyekeztem elmondani nektek, mert az arról szólt, hogy a belső konfliktusaink nem egyszer külső konfliktusokban jelennek meg. A belső konfliktusoknak a dinamikája, a szerkezete, a jellegzetességei, azok nagyon jól megmutatkoznak a külső konfliktusaink dinamikájában, szerkezetében, stílusában és jellegzetességeiben. Emlékeztek, ahogyan próbáltam ezt a példát elmondani egy nőről, aki bizonytalan abban, hogy szerethető-e, hogy elfogadható-e, hogy ő jó-e, és belül állandóan, tulajdonképpen mint mindannyian, egy belső dialógust folytat. (03:30)

Hú, nem tudom, eljöttél ma, belenéztél a tükörbe, a legtöbb nő biztos belenézett a tükörbe. „Igen, szerintem egész jól nézek ki. Én, én…, énszerintem igen, ez egész jó, és hajat is mostam, nem t’om, ez jó, jó, illat (szimatol) jó, ez is jó, én, én… csipa nincs, jó, én, én…, szerintem, szerintem jó.” És ahogy jössz, elkezdett esni az eső. „Te jó ég, a hajam! A betyárját, a hajam, a hajam! Hát meddig szórakoztam vele, 20 percbe került, ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz, hogy pont most esik, mikor szerintem ő is itt lesz. Múlt héten is volt, láttam, s miután nő vagyok, nagyon gazdag perifériás látással, úgy csináltam, hogy előre néztem, de őt figyeltem. Hóóó, de megnyugtató nőnek lenni! Csak azt nem tudom, de most a hajam, hogy áll most a hajam? Most a hajam, így nem lesz jó a hajam. Te jó ég, és a sminkem? Nincs nálam tükör. Te jó ég! Hát ha most meglát engem, ugye ezt nem…” Na jó, nem akarom ezt tovább. Szóval, vannak belső dialógusaink, és nem egyszer a belső „De, de, menni fog. Nem, nem, ez lehetetlen, béna vagyok, csúnya vagyok, szerencsétlen vagyok.” (Ágota, hát szia! A hajad, ugye? Kellett egy kicsit még a… De jó lett, jó lett, jó.) (05:20)

Tehát hogy a belső konfliktusaink hogyan tudnak külső konfliktusokban megjelenni. És ahogyan én belülről néha azt mondom, hogy szerintem ez jó, s utána elbizonytalanodok és azt mondom magamnak, hogy „De béna vagy, hülye vagy!”, magadnak, ez egyszer csak megjelenik kinn is. Tudom provokálni a másikat, dühösen hozzászólni, rászólni, „Szerintem nem is vagyok neked elég jó…” és a többi, és a többi. Egy külső konfliktusban tulajdonképpen kifejeződik, szinte megnyilatkozik, ábrázolódik az, ami itt belül már évek, vagy évtizedek óta bennem lejátszódik. Ezért nagyon izgalmas nézni a kettőnek az összefüggését. Sokszor az egyik révén elég jól meg tudjuk érteni a másikat. Főleg, hogyha valaki – attól függ, persze vagyunk befelé fordulók, meg kifelé nézők. A kifelé nézőknek nagyon izgalmas lehet rácsodálkozni, hogy „Jé, hogy ezt belül is csinálom? Sose gondoltam, hogy én belül is ezt mondom, s néha itt vagyok, néha ott vagyok. Jé, de érdekes ez!” Akik meg állandóan belül molyolnak, esetleg így fölnézhetnek egy kicsit, így kinyithatják a szemüket, a fülüket, van külvilág is, s rácsodálkozhatunk arra, hogy „Jé, hát kívül… akkor talán ezért történnek velem ezek a konfliktusok éppen így, ahogyan történnek.” Na most! Ez volt az első pont, tehát a belső és „kulsó” – Kulsó? – külső konfliktusok szerkezete hasonlóságokat mutat. (07:00)

2. A társamra és/vagy az eseményekre vonatkozó értékelés, ítéletalkotás a személyiségemre jellemző

Háhá! Háhá! Például mondom, hogy mi tartozik ez alá.

1. Szelektív figyelem.

Például mondjuk van a hallgatóság között valaki, akit nem nagyon foglalkoztatta eddig az, amit mondtam, hanem arra figyelt, hogy hogyan tudott ilyen lehetetlen mintás inget fölvenni. Tulajdonképpen ezt még nem láttuk rajta, de ezt hogy… biztos a testvéréé volt. És ezen elgondolkodtál, igen, mondjuk te egy ilyen jóindulatú vagy velem szemben, azt mondod „Ferinek biztos, jobb az ízlése. Az tuti, ilyet nem venne föl magától. De hát… de emlékszem, hogy hát néhány hónappal ezelőtt mondta, hogy a testvérétől szokott kihízott cuccokat kapni. De hát látszik is tényleg, kicsit bő…, ez biztos a tesója. Ó, szegény tesója, hogy ilyen ízlése van és…” Nem hát, és, és akkor egy ilyen mély empátia. Tulajdonképpen hogy miről beszéltem, az nem is, ez a szelektív figyelem. Vagy a másik, aki arra figyel, hogy „Jó, eddig még semmi újat nem mondott. Mondott valami újat? Egyetlen egy olyan mondat elhangzott? Tehát tulajdonképpen eddig nem volt érdemes ide jönni. Most is mennyi az idő? Most már azért nyolc perce nem érdemes itt ülnöm. Nem, nem.”

Tehát a szelektív figyelem első pontja, hogy egyáltalán mit látok és hallok meg. Nem is az, hogy mire figyelek, mert akkor ott már én benne vagyok, már valami tudatosságom van. Hogy egyáltalán, miközben mondjuk nem is vagyok tudatos „jelenlévő”, hanem csak így vagyok. Milyen érdekes volna megállni, s azon elgondolkodnotok, hogy tulajdonképpen mire irányult az első nyolc percben a figyelmetek anélkül, hogy tudatosult volna az, hogy valamire irányul a figyelmetek. Mire irányult? (09:20)

Vagy például te azok közé tartozol, akik múltkor nem jutottak be. Ugye, és akkor… S te most itt ülsz, és azt mondod, hogy „Hát, azért az a múltkori. Szóval, most ez az összefoglalás, ez a nyolc perc ez nem elégít ki. Hát nem… miről maradtam le? Nem, nem, az a baj, nem volt, nem volt időm megnézni az interneten, vagy meghallgatni. A fene egye meg, hogy ez kimaradt! Hát most már hiába mondja, most már…” (09:55)

Tehát az első gondolat, hogy még mielőtt reflektálnék arra, hogy tulajdonképpen mire is irányul a figyelmem, valamire irányul. Például nekem Ágota lekötötte a figyelmemet az előbb anélkül, hogy ez tudatosult volna bennem, de most már tudatosult. Jó, jó, ez volt az első, tehát egyáltalán mire irányul a figyelmem, hogyha nem tudom, hogy mire irányul. (10:20)

2. A másik mit tesz, vagy mit nem tesz?

Társkapcsolatban az arra való figyelmem – szelektív és szubjektív, személyemre jellemző figyelmem – hogy én azt szoktam-e nézni, hogy a másik mit tesz, vagy azt, hogy mit nem tesz? Hogy mi az, ami megtörténik, vagy megtörtént, vagy mi az, ami nem történik meg? Például Valentin nap volt. Jól emlékszem? Vegyünk egy kedves hölgyet, akinek van egy élete párja, és egész nap azt várta, hogy „Na, na? Na, Na?! Hát nem tudja? Az lehetetlen. Ma egy olyan világban élünk, hogy nem lehet nem tudni, hogy mikor van Valentin nap. Nem, mármost ezt a kifogást ne mondja senki, hogy „Nem tudtam, hogy Valentin nap van.”, ilyen nincs. Igazam van? Ilyen nincs, ezt mindenkinek tudnia kell.” S akkor a figyelmem folyamatosan arra irányul, ami nem történik meg, ami nincs. És közben lehet, hogy a társam tök rendes velem egész nap, csak éppen elfelejtette, amit tudott valamikor, hogy ma tényleg Valentin nap van. Tehát arra figyelek-e, ami történik, arra figyelek-e, ami nem történik? (11:55)

3. Pozitívumokat, vagy negatívumokat figyelek-e?

Panasz Muki, hát itt vagy velünk? Köszönöm szépen, kaptam üzenetet Brumiról. Nagyon köszönöm, volt aki fölfedezte nekem. Nagyon hálás vagyok érte. Tehát mit látok és hallok meg, mit tesz, vagy mit nem tesz, mi történik, vagy mi nem történik? Pozitívumok vagy negatívumok figyelése. Az derült ki a boldogságkutatások felől a szelektív figyelemre vonatkozóan, hogy a szelektív figyelmünknek a minősége, a milyensége meghatározza, hogy elégedettek vagyunk-e, vagy nem. Tehát ugyanaz a pár, ugyanaz az ember, ugyanaz a történés, ugyanaz a helyzet a szelektív figyelmem sajátosságai révén végül engem elégedetté, vagy elégedetlenné tehet, miközben ugyanaz a személy és ugyanaz a történés, vagy helyzet. Tehát ennek akkor nagyon nagy jelentősége van. Ez beletartozik abba a 40%-ba, amin múlik, hogy elégedett vagyok-e, vagy nem. Ez volt a szelektív figyelem. (13:15)

Tony Robbins

Ismeritek Tony Robbinst? Hmm, van aki ismeri. Elmondanék róla egy történetet. Talán 9 vagy 10 éves volt – ugye valódi történet – amikor egyébként az apja, aki ha jól emlékszem, hát finoman szólva is, nem bánt velük jól, se az édesanyjával, se vele, egyszer csak Hálaadás napján – amerikai kisfiú – végül dühödten becsapja az ajtót, és azt mondja, hogy „Na ennyi nekem elég volt belőletek!” És otthagyja a 9-10 éves kisfiút, az édesanyját, és soha többé nem jelenik meg. Tehát ott egy kiszolgáltatott kissrác, s elhagyja őt az apja. És hát nyilván, ott és akkor, egy perccel, vagy egy órával azután, hogy az apa becsapja az ajtót, és azt mondja hogy „Na, engem többet nem láttok.”, még nem csak ennek a félelme van, hogy most hagyott el az apám, hanem annak a bizonytalansága is. „Most ez tényleg megtörtént, vagy nem? Most tényleg elhagyott? Ezt komolyan mondja, vagy nem?” Tehát félelem, szorongás, aggodalom, és egy csomó minden más. Néhány óra múlva csöngetnek az ajtón. A kisfiú megy ki, s nem az apja jött vissza, mert ő soha többet nem jött vissza, hanem valamelyik többedik szomszéd érkezik egy tálca süteménnyel, s azt mondja. „Jó napot kívánok! Én itt vagyok, talán látásból már ismernek engem, miután Hálaadás napja van, mi nagyon sok süteményt készítettünk, és arra gondoltunk, hogy itt a közvetlen környezetünkben a szomszédoknak hozunk egy kis süteményt. Hát fogadják el, vagy fogadjad el!” A kisfiú elfogadja a süteményt, beviszi, leteszi, leül és elkezd gondolkozni. A következőn gondolkozik. Az apja, aki éppen néhány órával ezelőtt hagyta őt el, vagy őket örökre, nagyon gyakran mondta azt, hogy „Ide figyelj édes fiam! Tanuld meg, az életben semmi sincs ingyen, ezt tanuld meg.”

Ez amolyan családi örökség, apai arc poetica az életről. Ugye, ezekről már beszéltünk, hogy ezeknek micsoda ereje tud lenni. Ül ott ez a tízéves kisfiú, azt mondja „Ez az apám, aki nekem nagyon fontos – hát egy tízéves kisfiúnak, hát nyilván, hogy fontos az apja – de az apám azt mondta „Tanuld meg édes fiam, az életben semmi sincs ingyen.” Na de most kaptunk egy tálca sütit. Ezt most a kettővel odábbi szomszéd hozta be, és nem kért érte semmit. Hát ez ingyen volt.” S a kisgyerek vívódik, hogy most az apjának van igaza, vagy annak, ami valóban megtörtént? 10 évesen úgy dönt, hogy „Azt hiszem, az apám ebben téved. Hogy az életben kaphatunk ingyen jó dolgokat.” Ez még egy 10 éves gyereknek a döntése az életről, de nem itt fejeződik be a történet. Ó, talán van, aki ezt ismeri. Mert a történet ott fejeződik be, hogy a gyerkőc elmélyíti magában azt a gondolatot, hogy én azt gondolom, hogy az apám ebben tévedett. De nem ezt a részét mélyíti el, hogy „Az apám tévedett, és el is hagyott.”, hanem azt, hogy az életben vannak dolgok ingyen, hogy történhetnek jó dolgok. Ezért egy év múlva, hálaadás előtt megkéri az édesanyját, hogy segítsen neki süteményt sütni, mert azt találta ki, hogy 11 évesen két szomszédnak vinne sütit. Mert visszaemlékszik, hogy – most már egészen biztos, hogy az apa nem jön vissza, hiszen egy éve nem látta őt, de hogy – milyen jó volt az, amikor kapott sütit csak úgy ingyen, hogy abban a napban talán az volt az egyetlen jó dolog. Ezért elmegy, bekopogtat két szomszédhoz, és visz nekik sütit. Eltelik még egy év, és 4 helyre visz sütit, 12 éves. 13 évesen 8 helyre visz sütit. 14 évesen 16 helyre vinne sütit, ha lehetne bírni, de hát már 16 helyre megsütni meg elvinni az már macerás, na de vannak barátai. Ezért összehívja a néhány barátját, hogy csináljanak együtt sütit, és akkor vigyék el, az 16 hely. Egy év múlva 32 hely, 64 hely. Elmondanám, hogy jelenleg ez a fiatalember a barátaival 35 országban visz élelmet és sütit évente kétszer, körülbelül 2 millió embernek. Úgy hívják, hogy Tony Robbins. Az ő könyvét nézegettem a „Boszorkányok, látók, médiumok, asztrológia, csillagászati és egyéb eretnekségek” boxban, hogy visszaidézzem néhány héttel ezelőtti alkalmunkat. Megakadt a szemem, hogy jé, magyarul kapható tőle egy könyv. (19:05)

Azért akartam ezt elmondani, mert két dolgot is nagyon jól mutat. Az egyik, hogy bár nem tudatosan, de szabadon választhatott ez a kisfiú 10 évesen aközött, hogy most erre figyel, vagy arra, hogy mire figyel. Hogy a figyelmét teljesen leköti-e ezentúl az, hogy az apám elhagyott, és ezt elmélyíti-e magában, és ennek nyilván egy elég komoly boldogtalanság lesz a következménye, vagy pedig képes pusztán csak a realitásnak megfelelően fölfigyelni arra, hogy történt valami jó is. Nyilván ennél többről is van szó, erről beszéltünk, erről sokat beszéltünk, mert ez az egyik vesszőparipám. Hogy amikor valaki hoz egy döntést, hogy egy pozitív élettapasztalatára kezdi el építeni az életét, és abból kezdi kimunkálni azt, ahogyan él, nem tagadva a negatív tapasztalatokat. Az nagyon problémás, ha úgy képzelem el a pozitív gondolkozást, hogy azzal tagadom a negatív életeseményeket, a negatív érzéseimet, az indulataimat, meg mindent. Erről szó sincs. Tehát itt a figyelem képes volt erre a pozitívumra irányulni, és aztán született egy döntés is. Ebből ez a kis srác, aki tulajdonképpen akárhogy is, egy olyan kis srác, aki megsebződött gyerekkorában, 10 évesen elhagyta őt az apja… Hoppácska! (20:45)

Tehát hogy mire figyelek, és aztán hogy a figyelmem révén milyen döntést hozok, és aztán mi lesz a cselekvéssel, látni valóan az egész életünket döntően meghatározza, és a figyelemmel kezdődik, hogy mire figyelek. Ez akart lenni a szelektív figyelem téma. Majd a következő alkalommal persze bőven lesz szó arról, hogy mi van a hátterében annak, amikor valaki mondjuk következetesen, bár kevésbé tudatosan, mindig a negatív dolgokra figyel. Hogy például miért történik ez meg? De erről majd később. (21:25)

Szándék tulajdonítás

Sokan hümmögtök. Ez az egyik, vagy másik nagyon izgalmas dolog. Hogy minél inkább egy bensőséges kapcsolatban vagyunk, annál nagyobb jelentősége lesz annak, hogy miközben nem tudhatom, hogy te milyen szándékkal, vagy céllal, vagy motivációval, vagy vággyal tettél valamit, de hogy én tulajdonítok neki valamilyen szándékot. Minél felszínesebb, távolibb kapcsolatban vagyunk, annál inkább tudunk pusztán arra figyelni, ami történik. Na de, hogyha én odaadtam neked az életem – és nem merek senkire nézni. Valaki! Na. Odaadtam valakinek az életem, bízok benne… De ne, ez, ez nem? Hát bízok benne, akkor nekem egyáltalán nem csak az fontos – logikusan – hogy mit csinálsz, hanem hogy milyen szándékkal teszed, hogy milyen motivációval teszed. Ez egy nagyon érdekes dolog, ahogyan egyre meghittebbé válnak a kapcsolataink, tulajdonképpen még egy hangsúly eltolódás is történik. Vagyis hogy a fölszínesebb kapcsolatoknál a cselekedet fontosabb, mint a szándék, mert az ér engem elsősorban. Legföljebb, hogyha valami negatív, vagy valami nagyon pozitív, úgy elgondolkodom, hogy ez miért történhetett meg, mondjuk érdekes lehet. De minél meghittebb kapcsolatban vagyok (Elnézést, de… mmm – iszik - szerk.) annál fontosabbá válik a szándék olyannyira, hogy egy nagyon meghitt kapcsolatban a szándék fontosabbá tud lenni, mint az, ami történik, amit csinálsz, vagy amit mondasz. (23:30)

Tehát már nem is arra figyelek, ami történik, hanem hogy ez bennem kivált egy okoskodást, hogy mit gondolok, miért csináltad. Valentin napon vittél virágot, s a nő… „Na ezt vajon mist miért?” Felszínes kapcsolat: „Jaj, de örülök, kaptam virágot.” és elmondom a barátnőimnek. „Képzeljétek el, hárman is adtak virágot.” Ugye, ennyi, örülünk a virágnak, és akkor úgy körülbelül ennyi. „Eddig sose adtál virágot. 5 éve vagyunk házasok, eddig sose adtál virágot. Most ez mi? Mit akarsz?” S elindul egy egész világ bennem, ahogyan valamilyen szándékot tulajdonítok annak, hogy virágot adtál. Nem tudom, hogy ennek a súlya eléggé érzékletes-e? Hogy milyen hihetetlenül sok tud múlni azon, hogy milyen szándékot tulajdonítok a magatartásodnak, főleg a meghitt kapcsolatban. Igen ám, de köztünk sokan vannak olyanok, akik előszeretettel negatív szándékokat tulajdonítanak a társuknak. Attól függetlenül akár, hogy ő ki, vagy hogy mit tesz. Na most! Háhh! Sok mondanivalóm van. (25:00)
A három sorscsapás - Hogyan legyünk boldogtalanok kurzus

Elmondanám a három sorscsapást. Tehát hogy nem csak, hogy negatív szándékot tudunk tulajdonítani a társunknak, hanem hogy hogyan tudjuk azt katasztrófává süllyeszteni, hogy tuti biztos beérjen. Tehát ez a „Hogyan legyünk boldogtalanok kurzus”. Ilyen 10 perces kis intermezzo lesz.

1. A másik személyének tulajdonított szándék

Képzeljük el, a klasszikus témám, a férfi és a nő este, mindketten munka után, ücsörögnek a konyhában, és a nő elkezd valamit mondani. Ezt nem érzem nagyon szélsőséges helyzetnek. Nem t’om jól érzékelem-e, hogy ez nem annyira durva, vagy ilyen nagyon légből kapott, vagy extrém, tehát… Próbálok a földön maradni. Képzeljük el, hogy a nő beszél, és akkor a figyelme egyszer csak a férfire vetül, azt látja, hogy a férfi még mindig inkább az evéssel van elfoglalva, még levág egy kenyeret, keni – a piszka – s egyszer csak azt mondja. Mit mond? „Hogy tudsz ennyire érzéketlen lenni? Hogy vagy… hogy tudsz ennyire érzéketlen lenni, mikor valami fontosat mondok neked? Neked, neked nem lehet soha semmit se elmondani? Soha? (26:45)

Az első, mikor valaki úgy tulajdonít szándékot, hogy azt a másik személyiségének tulajdonítja, nem pedig a helyzetnek, a szituációnak. Tehát nem arra gondolok, hogy a férfi azért vág egy kenyeret – ez most megint egy picit légből kapott lett, elnézést – mert éhes. Tehát ez nem fordul meg a fejemben, amikor elkezdek hozzá beszélni. Tehát az első, nem annak tulajdonítom, hogy éhes, és még akkor hadd egyen, hanem hogy képes akkor – mert látni, hogy arra figyel, látni. És azt meg már tudom, hogy a férfi egy felé tud figyelni, tehát biztos, hogy rám nem figyel. Ezt akkor is látom, ha nem rá nézek. Tehát az első, ahol elkezdjük magunk alatt vágni a fát, hogy egy jelenséget, egy eseményt a társunkkal való kapcsolatban nem valamiféle helyzetnek tulajdonítunk, hanem a másik személyiségére vonatkoztatjuk. Tehát te egy figyelmetlen, faragatlan fajankó vagy, egy érzéketlen tuskó, egy nemtörődöm, egy oda nem figyelő. (Hmm? Kéri még valaki? Mondjam?) Ez az első, de ezzel ne végezzünk fél munkát. Azt mondja. (28:35)

Negatív szándékosság

Nagyon fontos ezek után a negatív szándékosság. Tehát azt mondani „Ezt te direkt csinálod. Ezt direkt csinálod.” Ugye, most… Jó étvágyat neked! Tényleg, ez jó, jó ez. Ugye, mondjuk itt ülök, és azt mondom „Az tuti, hogy direkt eszik itt most. Ő ezt biztos, biztos. Azért, jó, most hátha zavarba jövök, ezt direkt. Ez nem igaz.” Jó étvágyat! Tényleg, na, hát csak… ha történik valami, hát használjuk. Iszol is majd? Az is… Jó, tényleg, ez papi betegség. Hát papi betegség is. Hát hányszor összejövünk papok, s akkor így van egy ilyen őszinte világ, hát ha van, de mondjuk képzeljük el, hogy van, s akkor papok mikor megosztják, hogy ki mitől kap idegösszeomlást, amikor éppen beszél. Hogy te, amikor nem tudom, késve megérkezel, akkor valószínű, hogy nem engem akarsz bosszantani, ugye? Na de van olyan pap ám, papám, s ahogy beszél, belehevül éppen, és… „Az biztos, hogy direkt csinálják!” Nyikorog az ajtó, durran egyet, gyerekkel érkezik. Nem arról van szó, hogy a… hát a gyerek most sír, azt direkt nem viszi ki. És akkor mit mondok én, ott állok „Hát hogy lehetnek emberek ilyen érzéketlenek, ennyire nemtörődömök, felelőtlenek?”

Na, tehát ha boldogtalanok akarunk lenni, akkor a kapcsolatainkban tulajdonítsuk a másik személyiségvonásának azt, ami velünk történik. Tehát nemtörődöm vagy, felelőtlen vagy, érzéketlen vagy, és a többi. De ez nem elég, hanem ehhez kapcsoljunk egy negatív meggondolást. „Direkt csinálod. Neked én nem vagyok fontos. Nem számít, hogy most kezdtem el… az életemről beszélek, de ez nem számít, ugye?” De ezzel ne, ne végezzünk félmunkát, mondom, hogy kell még rosszabb helyzetbe hozni magunkat. (31:30)

Általánosítás

…S ezt pedig mindenképpen általánosítsuk, akkor lesz kész a pite. Tehát: „Soha nem figyelsz rám. Olyan még nem volt, hogy amikor valamit elkezdtem mondani, te rám néztél volna. Mindig ezt csinálod. Minden egyes alkalommal megtalálod a módját, hogy fölidegelj.” Soha, mindig, egyetlenegyszer se, nem volt még arra példa. „Csak egyszer lenne az, hogy mikor beszélek, odanézel. Miért, most mit nézel? Most is, még, még vágod a kenyeret, még, még, még ezek után vágod a kenyeret. Na, na hát most erre mit mondjunk? Hogy még befejezte a vágást. Itt tombolok 10 perce, és ez alatt befejezte a vágást nekem.” Megvan a három példa, ez a három elem? Most ezt jól gyakoroljuk, mélyítsük el. Hát a gyakorlás az kell, hogy bevésődjön, s akkor az egész idegrendszeremet átjárja és már ösztönösen jön. (32:55)

Tehát személynek tulajdonítani, negatívot tulajdonítani, és azt általánosítani. Ez a három titkunk. S egy teljesen ártalmatlan helyzet totál fölrobban este, s olyan piszok boldogtalanok leszünk, ahogy csak kell. De meg is dolgoztunk érte. Tehát senkinek a sikerélményét nem szeretném elvitatni. Mert te megint megcsináltad, ez nagy dolog. (33:30)

Szándék tulajdonítás – valaki nem jutott be… (18 pont)

Na most arra gondoltam, hogy egy picit ez a szándék tulajdonítás… és hogy ez egy milyen világhoz kapcsolódik… Gyakran megtörtént az, hogy valaki nem jutott be. Írtam 18 tulajdonítást erre. De most mondok még valamit. Képzeljétek el, hogy jövő héten nem tudunk itt lenni. Hmm, hmm. Ez azt jelenti, hogy megint a Szentkirályi utcában leszünk, jövő héten. Most az információt adom át: a Szentkirályi utcában leszünk jövő héten. Majd a legvégén elmondanám, hogy hogyan tudnánk ott lenni annyian, ahányan beférünk. Tessék? Nem, az majd lesz májusban. Most komolyan, tehát háromszor nem tudunk itt lenni, egy már volt. Egy majd lesz, akkor csinálunk nőnapot, és akkor majd Terit hívjuk, ő tartja, és jövő héten lesz egy vegyes… megoldás. De azt majd elmondom. Miért hoztam ezt ide? Gondoljátok csak át egy kicsit, hogy mire gondoltatok, mikor ezt mondtam. Most gondoljátok át. Vakarom itt addig a köldököm, egy kicsit jól esik. (35:35)

Ér bennünket valami, most 18 alapvető mintázatot szeretnék nektek elmondani, ezek majd visszatérnek jövő héten. De most csak, hogy mi minden jöhet belőlünk, és talán ez érzékelhetővé teszi azt, hogy milyen hihetetlenül szubjektív, személyes és esetleges az, ahogyan például erre a hírre valamilyen tulajdonításunk lesz. Hogy mit gondolunk róla? Mit tulajdonítunk ennek a helyzetnek? Milyen jelentést vagy jelentőséget, és hogyan értjük vagy értelmezzük? Hogy az milyen hihetetlenül szubjektív, miközben általában mindenki a saját tulajdonítását szereti nagyon evidensnek tartani. Hát nyilvánvaló, hogy ez jutott eszembe. Mondok 18-at, nem akarom kifejteni őket. Hát nem is tudnám, de… azt mondja. (36:35)

Jaj, hát megszoktam, hogy kimaradok a jóból. Engem ki szoktak rekeszteni, most is csak ez fog történni, ja hát ezt megszoktam. Na biztos azok mehetnek majd… én múltkor se voltam, szerintem tuti, hogy úgy lesz, hogy most se. Az tuti, és akkor már kettő fog kimaradni. És szerintem a harmadiknál, amikor a nők mehetnek, akkor meg nem érek majd rá. Ez tuti. (Ez az első.) Ó, velem mindig ez történik, kihagynak, kirekesztenek.
Hát, végül is meg kell tanulnunk azt, hogy senkiben sem lehet bízni. Nem lehet. Tehát úgy indult az év, hogy itt leszünk a Millenárison. Nem így indult az év? Nem, nem ez volt az ígéret, hogy itt leszünk? Pontosan így indult, és tulajdonképpen úgy szép lassan… ugye, és ez külön fáj, szép lassan, sunyi módon három alkalom marad ki. Most azt nem tudom csak eldönteni, hogy kiben ne bízzak. Nos azon túl, hogy senkiben, de azért az óvatosság miatt jobb, hogyha jól megfogalmazom, hogy kiben ne. Hát, magunk között szólva, szerintem a Feriben se lehet. Ezt nem hangoztatom annyira, majd alkalom után azért ezt megbeszéljük., hogy „Szerinted a Feriben lehet bízni? Gyanús, ugye? Gyanús, gyanús, gyanús.” Igen, igen én is együtt érzek veletek, hogy gyanús.
Jaj, hát ez nekem nem fáj egy kicsit se. Énszerintem ez teljesen rendben van. Hát miért, vannak rendszabályok, tűzoltóság, ennyi, szóval teljesen rendben van, rendben van. Ezt így most meg tudták oldani, ez oké. Oké, nem t’om mit kell erről beszélni?
(Ott állsz kinn, és azt mondod…) Hogy lehetek ennyire béna? Tessék, megint kimaradtam. Hát az biztos, hogy más nem olyan béna, hogy már megint úgy érkezik, hogy pont ő nem fér be. Megint pont nem fértem be. Hát ezt megint elszúrtam. Ez nem igaz, nem igaz. Hogy lehetett volna egy jó este, és akkor ezt most megint elszúrtam. (Mondjam még? Csak az érdekesség kedvéért.) (39:30)
Hát szerintem 900-an bejutottak, én egyedül nem. Hát most ennek mennyi esélye volt ennek? Hogy egy csomó ember most benn van, ott, meleg van, fény van, minden. Mind benn vannak, és én meg… én meg nem. Most erre mennyi esély volt? De most magunk között szólva. Hát ennek már valami oka csak van. Hát ez nem lehet véletlen, hogy ez pont velem történik meg, pont én… ez nem, ez biztos nem véletlen. Te jó ég! Miért történik ez velem meg? Hát ennek valami üzenete van.
Na, megint csak az derült ki, hogy az ember feje felett hoznak döntéseket. Ez, tehát mindig valaki más dönt. Ugye idejön az ember, hiába volt egy szándékom, hogy akartam, ez derült most is ki. Mások eldöntik, hogy ki jöhet be, meg ki nem jöhet be. Na ez az élet, így. Szeretnék valamit… kinek fontos az? Most magunk között, fontos volt ez valaha is valakinek, hogy énnekem mi lenne jó? Nem, azt mások eldöntik, ez igen, az nem, ez jó, az rossz, az mehet, nem mehet. Na, most is csak ez történt. Egészségedre! Nem vagyok ráhatással senkire.
Hát tulajdonképpen azért a tűz az nagyon ijesztő. Tehát azért az veszélyes, az, az veszélyes, tehát azért ezek a rendszabályok nem véletlenül vannak, egy picit most meg is ijedtem. Tehát ha még ez itt is így van, mert hát tulajdonképpen mi itt, itt bízhatunk egymásban ugye… Azt mondják, 20 ember ott menekül, 30 ott, akkor ez ide… Most ez így van, ez szerintem nagyon félelmetes. Hát itt akkor… de most képzeljük el, tűz üt ki. Hát tulajdonképpen mindig beengednek annyit, amennyit éppen lehet. Most ki tudunk-e menekülni? Én… szerintem én otthon maradok legközelebb. Nem, hát ennek fele se tréfa. Ez nagyon ijesztő. Hú, ez nagyon ijesztő. Tényleg, ez a West Balkan, szóval még jó, hogy vannak felelősek, akik ilyen szabályokat hoznak, ez még szerencse. (Egészségedre!)
Na, most ti mit szóltok ehhez? Most te mit szólsz ehhez, hogy itt fagyoskodunk kinn húszan? Mit szóltok? Én megmondom, hogy én mit szólok, ez fölháborító. Azt szólóm, azt szólom! Fölháborító! Ilyet! Ha lenne három kezem, eggyel biztos bepancsolnék valakinek. Ilyet! Egy valamit azért mondok. Valaki felelős ezért. Igen, valaki felelős ezért, és ezt nem látom viccesnek, ezért valaki felelős.
Hát tulajdonképpen, hát jó, hát ide jöttem, de úgy azért annyira nem vettem komolyan, szóval hogy úgy… hát szóval úgy persze jó lett volna bejutni, de hát más jó helyek is vannak, meg csomó jó program van. Szóval most tulajdonképpen hát, jó, hát ide jöttem így szokásból, vagy úgy megszoktam, hogy jövök, és akkor… De hát most itt vagyok, vagy ott vagyok? Hát tulajdonképpen most miért, tulajdonképpen tök hülyén érzem magam, akárhol vagyok, most akkor, most anny…, szóval most itt, itt megy el az este, vagy otthon megy el az este, hát szóval annyira nyolc, annyira. Hát tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért járok ide, de hát azt se tudom, miért vagyok otthon, úgyhogy… jó, hát van…

Azonnal engedjenek be! Azonnal! Velem ezt nem teheti meg senki! Senki, hogy nem engednek be! Magyar állampolgár vagyok! Engedjenek be! (suttogva…) Engedjenek be! (44:50)

Nem, hát most magunk között szólva, szerintem igazuk van. Hát nem lehet többet beengedni, mint amennyit a kapacitás elbír. Hát ott vannak, tessék, ez nem olyan sok ajtó. Most nézem, most hány vészkijárat van? Körbenézek, ez nem sok. Hát nem sok. Énszerintem ez a felelős, ez a minimálisan megfelelő döntés. Csak egyetérteni tudok ezzel. Nagyon örülök, hogy vannak, akik felelősen tudnak döntéseket hozni.
Hát, nem mondom, hogy nem fáj, de nem t’om, hát én, én, én azt remélem, hogy akik bent vannak, nekik jó. Én erre tudok gondolni, hogy ők most kapnak valami szépet az élettől. Én ezt szeretném, hogy a többieknek legyen jó. Végül is, ha a többieknek jó, hát akkor az majdnem olyan, mintha nekem is jó lenne. De végül is az is lehet, nem is tudom, tulajdonképpen assz’em ezt fölajánlom. Én ezt a szenvedésemet fölajánlom valakiért. Fölajánlom a keddi társaimért, szerintem fölajánlom, hogy őnekik nagyon jó legyen. Hogy ők, hogy ők tudjanak növekedni, hogy fejlődjenek, én ezt fölajánlom. Ez szép is így. Ez jó, csak legyetek boldogok.
Hadd mondjak valamit. Énnekem az a véleményem, hogy álljunk hozzá szeretettel. Hát itt, most mutassuk meg azért, hogy mi kik is vagyunk. Pálferisek. Hát én, én azt mondom, hogy ezt szerintem akkor úgy, úgy ehhez méltóan kellene. Ehhez méltóan, szeretettel. Szeretettel, megértéssel, együttérzéssel, ugye, ugye? Énszerintem ezt így, így. Én nem t’om, nincs jogom nektek szólni, de én azt mondanám nektek, hogy ti is így… Így, hogy én is így, ti is így, és akkor egység lesz. És akkor így együtt oldjuk meg ezt a nehéz helyzetet. Én erre gondolok, hogy együtt, szeretettel, egységben maradva, énszerintem ez volna a legjobb. Nem? Hát… (orrfújás – szerk.)
Jó, hát megint szükségem lett volna valamire, tulajdonképpen ez pont egy olyan téma, ami nekem most iszonyú fontos lenne, és hát nem, nem, nem. Nem, szóval ez… szerintem sokan vannak, akiknek talán nem is annyira fontos, de ők persze bejutottak. Hát mindenki csak itt röhögcsélnek, meg jól elvannak, de hát… és énnekem, de nekem pont ezt kellene… hát a boldogság. Hát kinek olyan fontos ez, mint nekem? Hát húsz éve vagyok rosszul, hát ha jól visszaszámolok, de már ezek a rossz érzések az időérzékemet is elmosták. Nem, én, én sose kapom meg azt, amire szükségem van, soha, soha. Még tulajdonképpen egy pici reményem volt, hogy talán itt, na talán itt. Hogy itt tulajdonképpen mikor voltam az első alkalommal, egész jó arcúak voltak. Úgy, úgy, úgy reméltem, hogy talán itt, de… Á, nem, nem. (49:25)
Ne is haragudjatok, nem szívesen vagyok veletek, én egyszerűen nem értem, hogy ezt miért nem lehet gerincesen, tisztességgel viselni. Az életben vannak ilyen helyzetek. Nem minden fenékig töjföl. Nem, vannak nehéz helyzetek, és akkor mutatkozik meg, hogy ki ember a talpán. Akkor igen, akkor. Hogy hogyan állunk egy nehézséghez, akkor válik el az ocsú a búzától, akkor válik el. Ez most pontosan egy ilyen helyzet.
Hogy kell erre reagálni? Most ezt, ezt, ezt nem tudom. De hogy csinálják a többiek? Azt nézem, mások… van, aki derül ezen, mások dühösek, de ezt hogy, hogy kell ezt csinálni? Hogy, hogy reagáljak erre? Ezt, ezt hogy… várjuk, még nem látok mindenkit. Izgulok, hogy nehogy olyat csináljak, hogy, hogy reagáljak erre?
Ez egy üzenet. Én azt hiszem, hogy ennek így kellett történnie. Igen, igen, így, így. Így, így, így. Nincsen véletlen. Ugye ezt tudjátok? Véletlen nincs. Véletlen nincs, ennek így, így… így, így. Ennek egy mélyebb üzenete van. Csak mi? Nem baj, de addig is ezt mondom, ennek egy mélyebb üzenete van. Mélyebb üzenet, mélyebb… Igen hát, mert ez csak így a fölszín, amit megélünk. Ugye hogy ez csak a fölszín? És vannak a mély dimenziók. Ott, ott válik el igazán az élet. Én ezzel törődök, ez a fontos nekem.
Én nem kérek semmi mást, a felelősöket büntessék meg! Tehát erről nem is gondolom, hogy vitát kellene nyitni. Meg kell mondani, hogy ki a felelős, és meg kell büntetni. Ennyi. És ha mindig így járnánk el, rend lenne ebben az országban. (taps – szerk.)

Majd egy alkalom múlva nevet is adunk ennek a 18 sémának. Most csak megmutattam őket. Tehát azt akartam volna számotokra érzékeltetni, hogy milyen hihetetlen, egymástól döbbenetesen különböző tulajdonításaink, és aztán abból fakadó gondolataink, érzéseink… Ha nem is abból fakadó érzéseink, de ahhoz kapcsolódó érzéseink és aztán cselekvési stratégiáink tudnak lenni ugyanarra a helyzetre. (Egészségedre!) Ugyanarra, és amikor átéljük a saját gondolatunkat, érzésünket, tulajdonításunkat, amire mi figyelünk, vagy figyeltünk föl, amire mi azt gondoljuk, hogy ez itt a súlypontja, a lényege, hogy még legalább 17 féle másképpen lehet teljesen, teljesen attól eltérő módon látni és értelmezni. (53:20)

Tehát egy társkapcsolatban amikor belecsúszunk abba, amiről már gyakran beszéltem, hogy előbb-utóbb kialakul egy hipotézisünk, hogy mi a másikat nagyon jól ismerjük, ez egy hiedelem. És attól kezdve már tulajdonképpen nem is szorulunk arra rá, hogy a valósággal találkozzunk. A valóság zavaró lesz. Kifejezetten zavar, mert nem erősíti meg a jól megtanult gondolatformáinkat. De van azért segítségünk, a szelektív figyelem. Ha egy kicsit bajba kerülnénk, hogy talán mégse, elkezdünk csak arra figyelni, ami megerősíti azt, hogy mi pontosan tudjuk és tulajdonképpen rád nincs is szükségem, hogy tudjam, hogy ki vagy. Te vagy ebben a képletben a legzavaróbb. De szerencsére a szelektív figyelem három sarokpontjával ezt én meg tudom oldani egyedül. Mert hogy én tudom, hogy ki vagy, a szándékaidat is jól látom, és általánosítani is tudok. Összefoglalás következik. (54:35)
Konfliktuskezelő stratégiák

(Azt mondja… hogy… Jaj, Feri! Azt mondja, hogy… ) Azelőtt el kell mondanom gyorsan a konfliktuskezelő stratégiáinkat. Ugye, ezt ígértem. Hát különben ezért nem volt érdemes jönni. Öt klasszikus konfliktuskezelő stratégiánk lehet, mondom őket. (55:10)

1. Az együttműködő

Az együttműködő konfliktuskezelő stratégiának a lényege, hogy egymásra figyelünk, egymást meghallgatjuk, hogy megpróbáljuk a saját érdekeinket és a társunk érdekeit és a kapcsolat érdekét egyaránt érvényre juttatni és fontosnak tartani. Az együttműködés általában elég sok és pontos kommunikációt föltételez és azzal együtt jár. Nagyon nagy előnye az együttműködő stratégiának, hogy arra törekszik, hogy mindenkinek a jól-létét a lehető legmagasabb szinten tartsa. Hogy olyasmik történjenek, ami mindenkinek jó, vagy legalábbis megfelelő, de mindenképpen mindenki hozzá tudott járulni ahhoz, ami végül ki fog alakulni. Időigényes azonban. Tehát vannak olyan élethelyzetek, amikor egyszerűen nincsen elég idő az együttműködés kimunkálására. Vagy pedig például olyan éles élethelyzetek, amikor nem idő nincsen, hanem teljességgel értelmetlen volna az együttműködést megpróbálni kimunkálni. (56:35)

Szülő-gyerek kapcsolatban nagyon sokszor nagyon nagy jelentősége van, hogy a szülő eléggé képes-e bevonni a gyerekeket bizonyos döntéshozatalokba, hogy kéri az együttműködésüket. Igen ám, de vannak azért olyan élethelyzetek, amikor a gyereknek nem az együttműködését kérem, hanem utasítom őt valamire és elvárom az együttműködését. Nem kívánom vele kidolgozni az együttműködést. De hogy mikor van itt az ideje az együttműködő stratégiának és mikor nem, hehe… ez itt a nehéz. Tehát az együttműködő stratégia bizonyos élethelyzetekben egyszerűen nem reális. Általánosságban azonban talán a legjobb, és mégis ezt mondhatjuk róla. (57:40)

2. Önérvényesítő

Az önérvényesítő konfliktuskezelő stratégia lényege: legnagyobb haszon nekem. Hát legyen úgy, ahogy én akarom. Ezért nagyon könnyen hatalmi harc alakul ki, győzelemre török. És tulajdonképpen nem nagyon számít, hogy te mit gondolsz, vagy mit érzel. A hátránya az lehet, hogy eltávolít bennünket a meghittségtől, az egymásra hangoltságtól. De előnyös lehet mondjuk nehéz élethelyzetekben, amikor nagyon gyors döntéseket kell hozni és nincs idő együttműködni, vagy közös megoldásokat találni. (58:40)

3. Kompromisszum-kereső

A kompromisszum-kereső stratégia nem egyenlő az együttműködővel. Nagyon fontos a kettő közt a különbség. A kompromisszum-keresőben mindenki valamennyit lead és keresünk valami közös metszetet. De bizonyos élethelyzetek nem oldhatók meg kompromisszumos megoldásokkal. Például én azt mondom „A gyerek járjon katolikus iskolába.” A feleségem azt mondja „Reformátusokhoz!” Itt megpróbálhatunk együttműködni, vagy pedig valaki érvényesítheti az akaratát, de hogy lehet itt kompromisszumot kötni? Igen, tudom, máris mondjátok, legyen baptista iskola, unitárius, vagy… Igen, de ez abból a szempontból teljesen életidegen, hogy mind a kettő azért ragaszkodik a sajátjához, mert meggyőződéssel abban a felekezetben van otthon. S azt mondja, az lenne jó, hogyha a gyerekem ezt kaphatná. Bizonyos élethelyzetek nem oldhatók meg kompromisszummal, de megoldhatók együttműködéssel, vagy megoldhatók érdekérvényesítéssel. (60:00)

Nem egyszer láttam, hogy vannak, akik ott is erőltetik a kompromisszumot, ahol nem lehet kompromisszumos megoldást találni, és ezért nagyon csalódottak. Vagy pedig hogy ott is kompromisszumos megoldásra törekednek, ahol érdemesebb volna együttműködni és közösen kimunkálni valami sokkal jobbat, mint ami a puszta kompromisszum, tehát felülmúlni az egyéni érdekeket. Mert a kompromisszumnál mindenki megőrzi az egyéni érdekeit, az együttműködésnél föladom az egyéni érdekeimet, hogy valami közös megoldást tudjunk találni. (60:40)

4. Az elkerülő

Inkább elkerülöm a konfliktust. Látszólag az elkerülő stratégia kizárólag negatív. Háhá! Miért lenne az? Nagyon sok helyzetben maga a konfliktus több veszteséggel jár, mint az elkerülés. Például bele szoktunk csúszni egy játszmába, és ha a játszma végig megy, az két óra. Megy, és akkor itt én sírok, te ordibálsz, akkor te bocsánatot kérsz, akkor én nem bocsájtok meg, hanem megsértődök, akkor te kiengesztelsz, akkor én megengesztelődök, te erre azt mondod, hogy „Na, most már elegem van belőled, inkább el kellene válnom.”, akkor te megint sírsz, akkor én megint kibékítelek. Csak dolgozni ne kéne. Igen, az nagyon bosszantó. S amikor valamelyik azt mondja „Nem, én ebbe most nem megyek bele, én ezt elegánsan kikerülöm.” De nem is állok neki azzal foglalkozni, ami a konfliktusnak a tartalma, nem, egyszerűen csak kikerülöm. Bizonyos élethelyzetekben a kikerülésnek nagyon is van jelentősége és haszna. De azt tudjuk, hogyha valaki állandóan a kikerülő konfliktusmegoldó stratégiát alkalmazza, az a házasság tönkremeneteléhez vezet. Ugye elmenekülni, kikerülni, otthagyni… fölszámolódik a kapcsolat.

De ugye sokszor például egy játszmának az is része, hogy az egyik sokkal jobban érzékeli a veszteségeket, ami egy játszmával együtt jár, a másik pedig ragaszkodik a játszmaelőnyökhöz és nyereségekhez, mert ő dühöngeni akar. Egyszerűen ki akarja fújni a szelepet. Neki megéri provokálni a másikat, úgy érezni, hogy joggal kiabálok, és akkor végre kiabálhatok. Ezért ő nem akar belőle engedni. Ez tehát az első… vagyis a negyedik, az elkerülő. Ami nagyon problémás lehet, hogy az elkerülő stratégia nemcsak hogy fölszámolhatja hosszú távon a kapcsolatot, hanem a belső feszültség növekedéséhez is vezet. Mert én elkerültem azt, hogy te ordibálj velem, de én nem tudtam kiordibálni magam, ezért most megyek a gyerekszobába. Rárontok a gyerekekre, hogy miért nem alszanak. Az tuti, hogy az egyik nem alszik. (63:35)

5. Önalávető, vagy alkalmazkodó stratégia

Az önalávető, vagy alkalmazkodó stratégia megint úgy hangozhat, hogy „Jaj, de negatív, na ezt nem! Mindenki álljon ki magáért, kompromisszum, együttműködés…” Á-á! Vannak olyan helyzetek, amikor én azt tudom mondani, vagy azt gondolom, hogy te sokkal jobban tudod, mint én. Akkor miért ne rendelődnék alá? Nagyon fájdalmas, amikor valaki pusztán csak azért, hogy ő állandóan magát, magát érvényesítse, ott is állandóan kompromisszum, meg együttműködés, meg… ahelyett, hogy azt mondaná „Legyen úgy, ahogy akarod.” Igenis van egy csomó olyan helyzet, mikor a másik kompetensebb, mint én. Lehet egy természetes, jó kapcsolatunk egymással, hogy azt mondjam, hogy „Teljesen rád bízom magam ebben.” Ismerek olyan nőket, akik már csak a női öntudat miatt is ilyet soha. Mert állandóan annak a félelme lebeg, hogy „Na a férfi most darál be. Ha egyszer engedek, vége. Elkapatja magát és azt hiszi, hogy XIX. században vagyunk. Na azt nem! Azt nem! Majd én emlékeztetem, milyen a XXI. század.”

Tehát az ötödik, amikor hajlandó vagyok alárendelődni és így megoldani egy konfliktust, vagy egy helyzetet. Próbáltam érzékeltetni, nem hiszem, hogy ezt különösebben bővebben kéne cizellálni, hogy mindegyik konfliktuskezelő stratégiának van előnye és van hátránya. Tulajdonképpen akkor tudunk jól működni egy kapcsolatban, hogyha mind az ötöt képesek vagyunk megfelelő szituációban megtalálni. Akkor vagyunk bajban, hogyha egyik és másik konfliktuskezelő stratégia ismert csak számunkra, és azokat erőltetjük ha kell, ha nem. Ha akkor is küzdünk, amikor nem kéne, akkor is kompromisszum… amikor nincs kompromisszumos megoldás, akkor is együttműködés, amikor az élet már ezerrel elment mellettünk, de mi most „Együttműködünk, a 125. ülést tartjuk.” Tudjátok, kinek van kedve a 127. megbeszélésen részt venni. Van ilyen érzésetek? „Nem, nem akarom 127-edszer megbeszélni. Nem, szeretnék valamit csinálni.” 66:10)

Volt egy kedves ismerősöm, azt mondta, hogy „Kb. harmincvalahány éves koromig jártam konferenciákra, aztán rájöttem, most néhány évtizedet csinálok valamit. Majd ha nyugdíjas leszek, megint járok konferenciákra.” Jó, nyilván ez egy ilyen szélsőséges megragadása valaminek, de hát ismerjük azért azt, mikor állandóan valamit megbeszélünk. Annak sosincs vége. Hogy születik a döntés? (Rendben. Van 6 percem, hú de nyomom, és akkor el tudom nektek mondani az összefoglalást.) (67:00)
Összefoglalás

Kit mást hívnánk segítségül, mint Gottmant. Nem Batman-nek egy új verziója, hanem John Gottman, aki a legtöbbet kutatta, tudja arról, hogy lehet tartósan és megelégedetten. Kilenc pont, összefoglalás. Tehát ha valakit érdekel, hogy na, akkor most ezek után mit csináljunk, akkor…
Szánjunk időt egymásra, és a kapcsolatra. Idő nélkül előbb-utóbb annyi nekünk. Tehát egymásra szánt idő, és a kapcsolatra szánt idő.
Beszélgetni köll egymással. Legalább heti öt óra. Kutatások szent eredménye, tehát legalább heti öt óra, és a beszélgetésnek – ezt mondom néhányatoknak – a meghallgatás is része. Tehát az, hogy én csinálom a beszél részét, te meg a –get részét… Tehát a beszélgetésnek fontosabb része a meghallgatás, mint a beszéd. Tehát a beszélgetés. És tudjátok, ez az, ami, mikor először hallottam, nagyon szíven ütött, hogy a tartósság szempontjából a meghittségben történt beszélgetéseknek nincsen különösebb jelentősége. A tartósság szempontjából. A boldogság szempontjából igen. Az élmény, a tapasztalat szempontjából igen, a tartósság szempontjából azonban akármennyire is nem tetszett ez nekem, a hétköznapi apróságokról folytatott folyamatos beszélgetésnek van jelentősége. Hogy minden héten, napi körülbelül 1 órát szánunk arra, hogy egymással csak úgy, az egyszerű dolgokról, a kicsiségekről „Hogy vagy? Jó a hajad. Jó a pulcsid. Jó a gatyád – nadrágod.” Apróságok. Fecsegés, nem kell, hogy különösebb tartalma legyen. Szóba állunk egymással.
(ez kimaradt)
Pozitív érzelmek kifejezése, a másikra vonatkozó kifejezéseim 5:1 arányban pozitívak. Tehát 5 pozitív kifejezésre csak 1 negatív juthat. Különben ha az 5:1 arány alá süllyed a pozitív-negatív közlések száma, akkor az a kapcsolat tartóssága és boldogsága szempontjából is negatív. (Most már a kutatásokat nem mondom, mert már az is a könyökünkön jön ki.)
Aktív és konstruktív válaszadás a társunk pozitív érzéseire. Ezeket itt eljátszottuk, emlékeztek. Fizetésemelés. Tehát aktív-konstruktív válasz.
Együtt örülés és bevonódás a társam sikereibe. Együtt örülni és bevonódni a társam eredményeibe, vagy sikereibe.
Megfelelő konfliktuskezelés. (És itt egy mondat, még ez belefér.) A megfelelő konfliktuskezelésnek van egy kulcsa azon túl, hogy mind az ötöt képes vagyok csinálni és megtalálni, hogy mikor melyiket érdemes. Ez pedig az, hogy a legnehezebb konfliktusokban is képes vagyok pozitív jelzéseket adni. Ennyire egyszerű. Tehát például úgy kezdek egy dühöngést, (Nem, hát ha dühöngeni kell, dühöngeni kell.) hogy „Egyszerűen muszáj, muszáj ordítanom. Muszáj ordítani, mert megőrülök. Tudod, hogy megőrülök, egyszerűen muszáj mondanom!” Ez egy pozitív kapcsolati üzenet. Nem ellenedre csinálom, magam miatt csinálom. „Ugye tudod, hogy nekem ez most nagyon fontos, hogy üvöltsek?” Tehát a legnehezebb konfliktusok közepette is pozitív jelzéseket adni a társunknak. Vagy azt mondom: „Jaj, látom, hogy már unod, tudom, hogy unalmas, tudom, hogy unalmas, csak bírd még egy kicsit!” „Tudom, hogy az agyadra megyek ezzel, mikor féltékenykedek, tudom, hogy nincs igazad, de még most még muszáj mondanom.” Nem csak szavakban adhatunk pozitív jelzéseket, a konfliktusok közben, hanem akár érintéssel, átöleléssel, gesztusokkal. Közben, miközben azt mondom „Ez nem igaz, ez nem igaz…!” aközben főzök neki egy teát. „Nem, nem t’om hogy fogunk így élni!” s megvetem a közös ágyat. Tehát pozitív jelzések. Nagyon sokféle pozitív jelzés van. A tartós és a nem tartós kapcsolatoknak a konfliktus-jellege tulajdonképpen ebben különbözik leginkább, hogy az egyikben nincsen semmilyen pozitív jelzés a másiknak, csak maga a pőre konfliktus. A másikban pedig tudunk érzelmi vagy kapcsolati üzeneteket adni konfliktus alatt. Egész váratlan módon is, nem kiszámítható módon, s akkor az meglep minket és „Jé… á, nem is olyan nagy baj!” Oké.
Ápoljuk a kettőnk közti barátságot – ami a tartósság egyik kulcsa. És a barátság ápolásának van még két másik fontos eleme: a gondoskodás és a társ támogatása. Úgy is lehetne mondani, emlékeztek, hogy akik nagyon megelégedettek a házassággal, ők többen vannak, mint akik megelégedettek az egyedülléttel. S amikor rákérdeztek erre a kutatók, hogy „Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy a házasság boldogabbá tesz?” Ezt így, ezt így óvatosan mondhatjuk csak, de egy valamit biztosan mondhatunk, vagy kettőt. Az egyik, a boldogabb emberek nagyobb valószínűséggel házasodnak meg, és a házasságban ha már képesek ők valamennyire boldognak lenni, nagyobb valószínűséggel a házastársi kapcsolatban képesek arra a társtámogatásra, amitől még boldogabbakká tudnak válni. Legalábbis boldog emberré. Tehát nem olyan egyszerű ezt mondani, hogy a házasok boldogabbak, mint akik nem. Tehát akkor megházasodok, és akkor gyerünk! Hanem a boldogabbak házasodnak meg nagyobb eséllyel, és ők azok, akik nagyobb valószínűséggel tudják azt a társtámogatást megadni, amitől a boldogság fönnmarad. Tehát a társtámogatás minősége döntőbb, mint az, hogy egyáltalán most elvett valaki, vagy nem.
A társ és a közös álmok, célok elismerése és közös megvalósítása. Tehát a társam, illetve közös álmok és célok elismerése és támogatása.

Ez a kilenc pont Gottman kutatásai alapján. Na hát csak akkor csinálni kell. De szerintem még gondolkodjunk rajta egy kicsit, még ma este ne kezdjünk bele, ne, még, még egy kicsit gondoljuk át. Az… (Jó.) (75:30)

Adós vagyok azzal, hogy mi lesz jövő héten. Jövő héten egy rendkívüli alkalom lesz. Mégpedig azért, mert eljön török Péter, és a kutatásról fog beszélni. Talán emlékeztek, hogy volt az a nagy kutatás, amiben részt vettetek. Körülbelül ezren kitöltöttétek a kérdőívet. A kutatásnak megvan az eredménye, nagyon izgalmas dolgok derültek ki rólunk. Nagyon izgalmasak, és Péterrel úgy beszéltem meg, már hónapok óta egyeztetünk, hogy ketten fogjuk tartani. Ő elmondja a szikár kutatási dolgokat, én meg tulajdonításokat teszek hozzá. Én meg egy picit kommentálom, összefüggésbe szeretném ágyazni azt, ami elhangzik. Ezért arra jutottunk, hogy azt szeretnénk mondani, hogy a Pázmány Jogi Kar, Szentkirályi utca, ahol leszünk, és hogy, és hogy… azok gyertek el, akik kitöltöttétek a kérdőívet. Mert ti fáradtatok vele, dolgoztatok vele, hadd lehessen valamiképpen ez ennek a megbecsülése a részünkről. Hogy így, így tudjuk ezt elképzelni. Természetesen úgysem tudja senki, hogy ki töltötte ki, meg ki nem, azt csinálsz, amit akarsz, de ha valahogy meg tudjuk tartóztatni magunkat, s azt mondani, hogy „Na, ez egy sajátos alkalom. Úgyis olyasmiről lesz szó, amit az ért igazán, aki kitöltötte.” Akkor nagyjából ott elleszünk. Jobb lenne, ha itt tudnánk lenni, nyilván, hogyha nem kéne ezekkel a konfliktusokkal megbirkóznunk, de így van.

Köszönöm akkor a figyelmeteket! Akkor Szentkirályi utca egy hét múlva. (77:45)