Sématerápia 5. - Csökkent értékűség - szégyen séma
2012.04.10.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!
Múlt alkalommal jól belementünk a témába. Sok új információ is elhangzott. Talán érdemes egy picit egyiket-másikat megismételnünk.
Emlékeztek, hogy arról beszélünk, hogyha valakinek végig nézzük az életútját, mondjuk, mint még fiatal ember…(beül az egyik székbe – szerk.) Háháá… és azt gondolja: óóó, menni fognak a dolgok – de azért belül már sok minden fészkel. Aztán, hogy középkorúvá válik (átül egy másik székbe – szerk.), akkor sikerek és csalódások érik egyaránt, és valahogy kezdenek a dolgok nem stimmelni. Nagypapa lesz (átül egy harmadik székbe – szerk.) Na, ez se ég! Hát, hogy is égne!? (lóg a kábele – szerk.) Na ennyi volt! Lámpa, amit nem lehet bedugni. (kis asztalon mellette – szerk.) Szóval... szóval szeretnénk azoknak és azokért beszélni és közben kisebb-nagyobb mértékben magunkra csodálkozni, hogy mi történhetett. Vagy mi történik akkor, amikor van egy értetlenségünk az életre vonatkozóan. Nem értjük, hogy mi miért és miért pont úgy történt velünk? Tehát még magunkat se értjük. Van egy általános meg nem értettség bennünk, magunkra, az életre vonatkozóan, és ehhez kapcsolódó érzések, érzelmek, csalódottságok és a többi… Nagy segítségükre van a séma terápia, de itt most ez nem egy terápiás kurzus. Nem arról van szó, hogy a séma terápiát ismertetjük, nem azért beszélünk róla. Hanem ez egy jó alkalom arra, hogy arról beszéljünk, ami minket belül érint. Ez is nagyon fontos! És 18 olyan alapvető sémát tudunk megkülönböztetni, amelyek kora magzati kor, gyerekkor, esetleg serdülőkorban alakulnak ki: negatív sémák. A 18-ból háromról beszéltünk eddig. És most akkor a harmadiknak a végét is mondom, és aztán belekezdünk a negyedikbe. (02:29)
Tartalomjegyzék
Az „érzelmektől való megfosztottság” sémára adott válaszaink
Ugye volt egy olyan, hogy „bizonytalanság és instabilitás” séma. Ez volt az első, erről elég hosszan beszéltünk. Bizonytalanság, instabilitás, kötődési nehézség. A második volt a „bizalmatlanság és abúzus”, „bizalmatlanság és visszaélés” séma. És azután a harmadik pedig, ez az „érzelmi depriváció”. Na ezt a szót is most mondtam utoljára. Tehát érzelmektől, fontos érzelmektől való megfosztottság séma. És az „érzelmektől való megfosztottság” sémához az is hozzá tartozik, hogy nem csak az együttérzés, a megértés, hanem a gondoskodás, a segítségnyújtás, a tanácsadás, a melléállás, a megerősítés, mindez, mindez ide tartozik. És akkor emlékeztek, úgy néz ki a három lépés, hogy ha engedem, hogy a séma gátlástalanul kifejtse a hatását, akkor olyan kapcsolatokat választok, amelyekben ténylegesen nem elégítik ki, sem az érzelmi szükségleteimet, sem a gondoskodásra, együttérzésre, megerősítésre, tanácsadásra, segítésre való szükségleteimet. Akkor engedtem a séma logikájának, és majd megerősödöm abban, mire ideérek a nagypapa székbe: „Hogy hát ennyi az élet. Nem sokat adott. Végig-végig-végig túrtuk. Kis unokám; remélem, neked szebb lesz!”.
Az élet nem ilyen, hanem ő most leírt egy sémát belülről. Ahogy sikerült végig élnie. A sémájáról nagyon sok mindent tud mondani! Az életről sokkal kevesebbet. Csak ő azt gondolja, hogy azaz élet. Ugye, mert a séma logikája az, hogy mi a sémát igaznak tartjuk. Természetesen igaznak tartjuk, ezért a séma által képviselt világlátást is igaznak tartjuk.
És van benne még egy csavar, hogy még rosszabb legyen. Ez pedig az, hogy közben pedig, a meglévő életeseményeinket (az életutunk során) sem tudjuk megfelelően értelmezni, a valóságnak megfelelően, mert a séma befolyásolja az összes életeseményüknek (ha aktivá válik) az értelmezését. Végül tök rosszul leszünk. S hát majd odaát! Gondoljátok, hogy a séma érintetlenül hagyja a hitünket? Há-háá! Há-hááá… Nincs odaát. Odaát is majd csak egy kis ficakba leszek berúgva. Na jó... szóval.
A sémák tehát megakadályozzák azt, hogy helyesen lássuk, értsük, értelmezzük azokat a helyzeteket, életeseményeket, kapcsolatokat, amelyekben életünk során benne vagyunk. Ezért nagyon könnyen bezáródik a séma logikájába egy élet. Jaj, hát ez nagyon fájdalmas! (05:38)
Aztán egyszer egy függőséggel kapcsolatos szakember a következőt mondta: „Tudják, végül is, amikor az emberek beszélnek az életről, semmi másról nem beszélnek, mint a függőségeikről.” Láttad ezt…? Hallottad…? Kóstoltad…? Elmennél oda…? Jól esett…? Megnézted…? Most hogyha ezt a séma logika alapján vesszük, akkor azt lehet mondani, hogy természetesen a sémáink nagyon súlyosan rányomják a bélyegüket arra, ahogyan egyáltalán az életet látjuk. Oké?
És így jutottunk el oda, hogy rádöbbenhettünk arra, hogy van egy második, amikor a sémát el akarok kerülni. Amikor az érzelmektől való megfosztottság sémát elkerülöm, akkor a meghitt kapcsolatoktól próbálok távolságot tartani. Akkor nem fog fájni, hogy nem kapok meg valamit. Berendezkedem egy szóló életre. Hogy milyen élet az? Egy szingli élet. Szingli élet!
Berendezkedem, és azt mondom. Egészen jó, egész jó. Este nem macerál senki, és a szingli életet is meg lehet próbálni akkor komfortosabbá tenni. Nem? Hát ha már…? Végül is… Melyik állat eszik keveset, viszonylag? Mondjuk a hal nem rossz, csak az nem annyira kommunikatív. Megsimogatni nem lehet... Nem…. (Csúszik le a nadrágom. Nem tudom mitől? Jó. Meg vagyok fosztva a rendes tápláléktól. Így tengetem az életem. Nem hevertem ki a Nagyböjtöt még. Na, jó.) Tehát a második, amikor az érzelmi megfosztottsággal kapcsolatos, a séma részeként értelmezhető érzéseket, érzelmeket, fizikai állapotokat, köszönöm szépen nem kérem. Nem kérem! Elegem volt, hogy mindenkiben csalódtam! Elegem volt, hogy senki nem adja meg amire szükségem van, hogy nem találják ki, hogy nem figyelnek rám! Elegem volt. Inkább akkor nem is kell senki! Majd én! Így! Így. (08:08)
Ugyanis a harmadik, hogy ha túlkompenzálom a sémát, akkor pedig követelőző leszek. Erről beszéltünk. És akkor itt van valami nagyon fontos még, amit hangsúlyoztunk, ez pedig az (ami nagyon csavar ezen a helyzeten), hogy azt gondolnánk, hogy amikor a séma által való sérültségünknek vagy sebzettségünknek valamiféle pozitív válasza megérkezik... (Tehát érzelmileg elhanyagolt vagyok, de jön valaki, aki gondoskodik rólam, aki figyel rám, aki fölhív telefonon, aki rám szól, aki segítséget nyújt, aki megkérdezi, hogy hogy vagyok....) Jól leszek tőle? Nem ez történik, hanem túl sok lesz.
Tehát amire tulajdonképpen szükségem lenne, amire vágyok vagy ami hiányzik, azt úgy élem meg, amikor éppenséggel megkapom, hogy fullasztó, hogy sok, hogy idegen, hogy terhes, hogy kéretlen, hogy undorító és (nyilván a szavaknak mindig külön fontos jelentése van, de nem akarom szaporítani őket)... És ettől kerülünk egy csávába. És akkor a megélésem az az, hogy ami hiányzott, ami után sóvárogtam, hogy „de jó lenne egy nő, aki círógat”, vagy mit csinál. Ó, édes magyar anyanyelvünk! Cirogat, cirok, cirkoat. (Jól van na, jó köszönöm! Most megkaptam a segítséget, köszönöm szépen! Jól van.) És akkor azért rossz az élet, mert nem kapom meg.
Mikor pedig megkapom, akkor meg azért rossz az élet. Mert sok! Mert terhes, mert fullasztó… És ez most egy életen keresztül így fog menni?! Te most tényleg engem fel fogsz hívni, napi háromszor?!? Ez most így tök tutira komoly? Ez így? Még esküvő előtt vagyunk… Mikor beléd szerettem, hihetetlenül jól esett a gondoskodás. Nem is tudtam elképzelni, hogy ilyen van. Hogy egy nő rám néz, és: Hogy vagy? – Vagyok! Ó igen, te észrevetted, hogy vagyok? És hogy hogy? Hát ez máris sok! Hadd kapaszkodjak meg, elaléltam ettől a gondoskodástól.
Tehát amikor szerelembe esem, akkor nagyon tetszik nekem, hihetetlenül jó! És azt mondom: rám szakadt a mennyország! Egy kis darab, úgy, ksssshh!
Idővel azonban, ami addig annyira kívánatos volt és jó: hűű de sok ez! Drágám, beszéljünk meg valamit. Ne hívogass a munkahelyen! Már annyiszor kértelek, hogy ne hívogass a munkahelyen! – De hát én csak meg akartam kérdezni, hogy hogy vagy? – De majd, hazajövök és megmondom, hogy hogy vagyok! Hát nem ér ez rá három órát? Hidd már el, hogy ha baj van, fölhívlak! – Jó, én tudom, hogy fölhívsz, hogyha baj van! De még sose hívtál! Hát ezért persze, hogy hívogatlak téged! Mucii... én csak úgy aggódom érted! Én csak szeretlek! (szipog, majd sírós hangom folytatja – szerk.) Emlékszel, mikor megismerkedtünk, milyen jó volt? („sír”- szerk.)
És aki ebben a sémában van, mit él át ebben a pillanatban? Ha egészséges lennék: Jaj ne sírjál már, gyere, du-dumm, dudumm... Ehelyett azt mondja: Még ez is! Most nem igaz! Eddig a telefon volt a baj! Próbáltam tisztázni, hogy sok. Most meg sír…. Ház ez, ez tényleg fullasztó! Egyszerűen… (Magunk között vagyunk, szerintetek minden nő ilyen? Minden nap ezt csinálja? Nem? Vannak? Nem hallom? De? Nem?) (suttog a mikrofonba a közösségnek – szerk.) Szóval vannak még sérültebbek…
Szóval, a helyzet azért faramuci, mint hogyha nem volna középút. Tehát van az az út, hogy hiányzik és fáj és nem kapom meg. És mikor megkapom, akkor sok, fullasztó, terhes, a szabadságomat elveszi, elviselhetetlen, nyomasztó, undorító. De nagydolog az, ha rájövök, hogy van közép. Van! Van! És lehet mondani, hogy: Te tudod, ez nekem tud nagyon sok lenni! Hogy légyszi, légyszi egy picit kevesebbet! Megadom két barátnőd számát! Egyet délelőttre, egyet délutánra... (Na jó.)
Szóval, azt láttuk... és itt mondanék egy másik ívet. Úgy nevezném… Nem is mondom el, inkább beszélek róla. Majd kiviláglik, várjatok csak! Emlékeztek… van most egy újabb név. Eddig volt Virginia Satír asszony, aki már a nevében is bizalmat gerjeszt. Jung apó. Most meg kell ismerkednünk egy hölggyel: Cerka Morénónak hívják. Nem én neveztem így el. (14:34)
Zerka Moreno egy nagyon jó pszichodramatikus. Azt mondja, hogy nem egyszer a klienseiknek először azt kell megadni, amit kérnek. És utána tudjuk megadni nekik azt, amire szükségük van.
Ismeritek azt a történetet, amit gyakran szoktam idézni, mert nagyon szívbemarkoló volt számomra.
Egy férfi tele volt a rengeteg hiányával. Mindig az elégedetlenségét fejezte ki a felesége és a gyerekei felé. Mindig az elégedetlenségét. S ez odáig fokozódott, hogy elhagyta a feleségét és a gyerekeit. Eltelt háromnegyed év, és egyszer csak hallja, hogy egy társaságban azt mondja a felesége (emlékeztek erre a történetre, úgyhogy nem is fejezem be)... hogy én eddig vártam rá. Most már nem várok rá tovább. Egy örökkévalóságig várhatnék rá. Köszönöm szépen. Én olyan valakit akarok, aki a társam tud lenni.
A férfi ettől megrendült. És eljött, és azt mondja: Feri, most rádöbbentem, hogy én állandóan azzal voltam elfoglalva, hogy mi hiányzik. Ahelyett, hogy azt tudatosítottam volna magamban, hogy mi/ki az, amikre/akire igazán szükségem van? Kettő „dologra”. Feleségemre, gyerekeimre. Másra igazán nincs.
Most elmondom megint, amit elsoroltam az előbb. Itt lehet látni egy sajátos utat: hiányok; vágyak; valódi, komoly, mély szükségletek.
Amíg valaki a hiányai alapján él, addig az élet szinte elviselhetetlen. Hiszen ebben a pillanatban is rengeteg mindenünk nincs meg. Éppen nem kapjuk meg, éppen nem éljük meg, éppen, éppen, éppen... a hiányból végtelen tengernyi van! Mikor a hiányainkat betöltő életet igyekszünk élni, előbb-utóbb boldogtalanságra kárhoztatjuk magunkat.
Ennél egy fokkal jobb, ha úgy nézzük, hogy: na az mind hiányzik, az rendben van; de mi az, amire vágyom? Ha ezt a kérdést tesszük fel, hogy mire vágyom, akkor rájövünk, hogy egy csomó minden, ami „hiányzik”, arra tulajdonképpen annyira nem is vágyom. Hát tényleg hiányzik, de jól meg vagyok anélkül is. Eljutok a vágyakig. (17:07)
A vágyakból is vannak felszínesebb vágyaink és mélyebb vágyaink.
Aztán van egy harmadik lépés, amit ez a férfi nagyon jól kifejezett. Hogy tulajdonképpen kettő az, amire igazán, igazán-igazán szüksége van.
Ha elkezdünk gyógyulni, akkor nem egyszer a hiányainkból indulunk el: rengeteg hiány van; rendezetlen, boldogtalan élet... S akkor megint fölismerjük, hogy tulajdonképpen mire is vágyom. Pl. ha valaki az érzelmi elszakítottság sémában él, akkor bizony nagy dolog, ha fölismeri! Nemcsak a hiányait, hanem azt, hogy tulajdonképpen mire is vágyik. És nem szégyelli azt kimondani. Az egy nagyon nagy teljesítmény! Ha ezt valaki el tudja kezdeni kimondani.
A gyógyulásnak a harmadik lépésében eljutok oda, hogy már belül ki tudom fejezni, hogy ezt kérem tőled, hogy arra lenne szükségem, vagy erre vágyom. Tulajdonképpen egész jól vagyok, és (nem egyszer ezen a ponton valaki, ha valaki elég jól van, ki tudja mondani, hogy) tulajdonképpen megvan mindenem, amire szükségem van.
A legmegrendítőbb nekem az, amikor elmegyek a kórházba, és ott fekszik egy beteg ember, az életminőségének a minimuma alatt. (18:31)
Már semmit nem tud létrehozni, teljesíteni, produkálni – csak van. És megkérdezem tőle, hogy „Kati néni, mire van szüksége? Hozzak valamit?” És Kati néni azt mondja, hogy megvan minden. Hát, köszöni szépen, nem... „Ó, de örülök, hogy jöttél! Ha tudsz még, gyere be!”
Ha azt kérdezzük Kati nénitől, hogy mi hiányzik – hát, te jó ég! Ugye, akkor még fog élni száz évet... hogy azt mind végig tudja mondani, hogy ki meg mi meg hogyan hiányzik.
Nem, nem!
„Kicsinyem, már nincs szükségem semmire. Kicsit úgy ülj itt, aztán menjél – úgyis tudom, hogy sok dolgod van.”
Tehát ezt az ívet és érdemes jól látnunk. Hogy a gyógyulás útját leírhatjuk így is: hiányok – aztán vágyak – s aztán, ami a legfontosabb; ami igazán szükséges.
S itt a végén nem egyszer kiderült az, hogy tulajdonképpen nem is kell semmi. Semmi több, mint ami már van. Tulajdonképpen nem kell más.
Hogyan jönnek – hogyan aktiválódnak a sémák. Így teszem föl a kérdést.
Hogyan válnak aktívvá a sémáink?
Négyféleképpen. (Ez új anyag!)
Az élet hozza
1. Természetszerűen mindig adódnak olyan élethelyzetek, amelyek ténylegesen reálisak abból szempontból, ahogyan a sémából látjuk az életet.
Tehát pl.: Elsős voltam. Ültem az osztályban és nem mertem kimenni pisilni. Egy szükséglet – de én nem mertem kifejezni! Nem mertem kifejezni, mert ó! Akkor jelentkezni kell, és ki kell mondani azt a szót, hogy „ki kell menni”, és mindenki tudja, hogy pisilni megyek... ááárrgghh! (20:55)
Úgy volt, és akkor majdnem bepisiltem. De nem! (Csak később.)
Szóval, az életben vannak olyan helyzetek, hogy nem figyelnek a szükségleteinkre. És mi is valahogy úgy vagyunk, hogy nem tudunk figyelni a saját szükségleteinkre. Ilyen élethelyzetek mindig is lesznek. Csakhogy, akinek van egy aktív sémája (mondjuk az „érzelmektől megfosztottság” séma), ő ezekben az élethelyzetekben elkezd nagyon mélyre zuhanni.
Ha én egészséges vagyok, és ki tudom fejezni a szükségleteim, akkor jelentkezem, (tehát egy ötéves, vagy hat-hét-akárhány) és azt mondom, hogy ki kell mennem. És a dolog el van rendezve.
De hogyha én a saját legalapvetőbb szükségleteimet sem tudom kifejezni, akkor bepisilek!
Tehát a helyzet adva van, hogy 45 perc egy óra. Hát ezzel nem lehet mit kezdeni! De aki jól van (nincs ilyen aktív sémája, hogy „érzelmektől megfosztottság”), neki ez a helyzet semmi. Hát 45 perc van egy órán, hát nincs is mit beszélnünk erről. Ja, akinek ilyen sémája van! Minden óra szorongással töltheti el. Pedig az egyszerűen csak egy 45 perces óra. (22:25)
Ez az egyik. Tehát az élet hoz helyzeteket. És ezekben a helyzetekben, akinek van ilyen jellegű aktív sémája (bármelyik a 18 közül), az kezd zuhanni.
Megteremtjük
2. Mi magunk megyünk bele a séma által diktált logikába.
Pl. olyan társat választunk, aki fütyül ránk. De miután megtanultunk hidegben élni, ezért számunkra reális egy ilyen választás. A környezetünk ingatja a fejét: „Hogy, hogy, hogy megy hozzá ehhez a pasihoz?! Hogy képes ezt elviselni?” De te simán megházasodsz vele, mert megszoktad, hogy kevésből köll élni. Ezt így megtanultad.
Tehát a második, amikor te magad létrehozol ilyen helyzeteket. (23: 22)
Kiprovokáljuk
3. Amikor kiprovokálod őket. (23:33)
(Ez érdekes hang. Visszhangzik is.)
Pl. valamelyikőtöknek van egy „érzelmektől való megfosztottság” sémája. Jó aktív. Tu-dumm, tu-dumm, dumm, dummmm!
Mondjuk az alkalom egész fellendülsz, hogy: „Most! Most odamegyek hozzá!”
„Most, most! Egy életem egy halálom! Megyek, és mondom neki! Na, most. Ez a halálugrás. Kifejezem, hogy szükségem van valamire. Egy életem, egy halálom.”
Ugye, akinek ez a sémája van, lehet, hogy három éve szeretne idejönni hozzám, hogy „Feri! Tudnál mondani nekem egy rendes lelkigondozót?” (Tudnék. De te három évig nem jössz ide...)
Hát ez normális! Ebben a sémában.
Hogyne lenne normális! Hát én pisilni nem mentem ki... Most ahhoz képest, hogy hét évesen pisilni nem mentem, harminc évesen meg nem kértem segítséget. Ez teljesen normális, nem?
Na de képzeljük el, hogy te belelkesedsz. (Ó, bárcsak ne tennéd.) És belelkesedsz, és lelkesültségeddel, hogy „talán ez az ember; hát végül is bepisilt – akkor egész normális!”. (25:00)
Hétévesen bepisilt? Akkor van eeess.... Semény! (Ez a remény és az esély együtt. Semény.)
Idejössz, és elkezded mondani, hogy:
Te Feri! Most énvelem az van, hogy Feri atya, nem is tudom, megszólíthatlak-e téged; lehet, hogy nem, de most...
És elkezded mondani életedben először. És kifejezed a szükségletedet! Milyen nagy dolog ez!
Csakhogy! Mi itt vagyunk, még van tizenhét ember; ott áll. Este 11 van... nem tudom, nincs rám kiírva, hogy „rendelés”. S tehát úgy... én most úgy nem... nem tudunk most belemenni. Hosszan semmiképpen. Hát itt van, háromnegyed 11, s ki is fognak rúgni minket (téged biztos), és milyen könnyen megtörténik az, hogy te még tovább csinálod.
És ..mmmm.., és tütütütü, és meddig csinálod? Az elutasításig!
Ez a kiprovokálása a helyzetnek. Addig csinálod, míg határozottan nem kell egy határt húznom, és azt mondanom: „Nagyon sajnálom, de ennyit tudtunk most. Ennyit tudtunk, na. Ennyit tudtunk! No.” (26:48)
Szöveg volt, csak úgy mondom nektek: rohadt szöveg az egész!
Stimmel! Kiprovokálod! Addig csinálod, míg a gondoskodást nem kapod meg, elutasításban van részed, se segítség, se tanács, se semmi – addig csinálod. És utána azt mondod: na ugye, ilyen az élet! Tudtam! Nem is lehet senkiben sem bízni.
Miért csináljuk ezt? Erről már sok szó esett.
Mert hazamegyek, és már rosszul vagyok... Leülök (egyedül persze), bekapcsolom a tévét. Az a lényeg, hogy távirányítóval... (27:37)
Végül is megnyugszom. Hííjj. Jó, végül is eltévézgetek itt. Beszagolok egy melegszenyót. (Áüühh! Na, remélem, nem ment az elem tönkre benne.) (27:55)
És nem történik semmi változás, csak az, hogy még ezt is levettük a napirendről. Jó, hát ennyit erről. Hogy segítséget kérni, vagy valaki gondoskodik vagy együtt érez velem...
Hát kezdtem neki mondani, hogy hogy fáj! Nem tudtam mást kitalálni, hogy figyeljen rám: elkezdtem neki itt ennyi ember előtt, már ott mentek, és a zajban elkezdtem mondani, hogy mi történt velem! És erre elküldött.
Ez a helyzet kiprovokálása.
És nagyon érdekes, hogy ebben a helyzetben mi történik: két kiszolgáltatott ember van. Ugye? Ő meg én.
Mert ebben a helyzetben úgy nagyjából sejted, hogy mi fog lejátszódni, mi fog történni. És az fog történni. És győz a sémád. Hurrá!
Akkor be lehet húzni még egy ikszet neki. Séma : én = 27000 : 1
Ez volt tehát a harmadik.
Az első: az élet hoz ilyen helyzeteket, amelyeket azonban a sémám alapján érzelmileg sokkal mélyebben, negatívabbnak, elviselhetetlenebbnek érzékelek. A második: én magam teremtek ilyen helyzeteket. A harmadik: kiprovokálom ezeket a helyzeteket. Közben miért lenne ez tudatos?
Mikor hazamegyek, föl se merül bennem, hogy én aktív cselekvője voltam annak, hogy elutasítsanak! Föl se merül.
A fájdalmammal vagyok elfoglalva. És a fájdalmamat enyhítendő egy kicsit eszem, egy kicsit tévézek... Ennyi történik. Föl se merül, hogy éppen kiprovokáltam valamit. (29:48)
Belelátjuk
4. Itt ülsz, és egyszer csak: hát ez nem jó. Ez nem szól semmiről. (30:00)
Ez nem segítség így.
A negyediket így mondhatjuk: ha nem is történik még semmi olyan sem, ami séma által kiváltaná az érzéseket, fizikai állapotokat, gondolatokat, akkor belelátjuk. Belelátjuk.
Belegondoljuk, beleérezzük. Nincs semmi, de mi odatesszük a magunk élettapasztalatából. Sématapasztalatából.
„Ez is csak egy ilyen. Itt is csak szövegelnek! Ez, ez fog segíteni?! Itt is csak ez van...”
Tehát ez a négy mód, ahogy aktívvá válhat bennünk egy séma.
az élet hozza (csúszunk lefelé)
megteremtjük a helyzeteket
kiprovokáljuk őket
belelátjuk
Ez a négy. (31:00)
Mit tegyünk?
Nem mondtam még el részletesen, hogy mit lehet tenni. (Azt mondja...)
Érzelmi szükségleteinket fölismerni és tudatosítani.
Fölfedezni azt, hogy tulajdonképpen ez a séma uralkodik rajtunk. Mert, emlékeztek? Ez egy rejtőzködő séma. Nem is nagyon vesszük észre, hogy ebben a sémában vagyunk. Hiszen megtanultunk hidegben élni. Azután:
Megtanulhatjuk azt, hogy szükségleteink természetesek és helyénvalók.
Szabad pisilni! A pisilés rendben van. A köhögés: rendben van. (Hát van, aki szorong a köhögéstől, tudjátok?) „Társaság, és, te jó ég, köhögni fogok, és...”
Ihatsz a kólából nyugodtan. Az nem szorongáskeltő: kijönni és kérni egy kis kólát. Nincs benne semmi. Iszol, és akkor le van tudva. Szerintem ez egy jó megoldás...
Merni választani olyanokat, akik megfelelően tudnak rólunk gondoskodni, szükségleteinkre figyelni.
Megértés, együttérzés, gondoskodás, segítségnyújtás stb. De akkor de fontos az, hogy képesek legyünk elviselni, hogy támogatnak minket! Elviselni, hogy jönnek és jönnnnek!
(Rákos)keresztúron én egy nagyon komoly szomorúságot okoztam a hölgyeknek. (33:00)
Sokaknak. Idősebbeknek.
Fölpanaszolták a búcsúmisén, hogy: „Feri atya, elég jó volt minden...” (most kritizálnak az utolsó percben?!) „...de azt azért nem felejtjük el, hogy nem lehetett fölhízlalni! Ez a mi szégyenünk. Az egyházközség szégyenfoltja! Eddig minden pap, aki itt volt, valahogy jött... de... plébánatosan távozott!” (Megromlott egészsége és megnövekedett pocakja okán).
És magával nem tudtunk semmit se kezdeni. Ezt nagyon sérelmezzük.
Az „érzelmektől való megfosztottság” séma számomra nagyon ismerős. Ó, erről hosszan tudnék beszélni!
Na csak! Van rengeteg nagyon kedves asszony. Hozzák nekem az ételt. De hova?!? Hát nem látnak? Ugye, ez egy érdekes dolog. Azért, mert így nézek ki... (34:40)
Ééédes. Kifejezte egy szükségletét. Hallottam, hogy azt mondja, hogy „vegyél föl!”. Jól van. Most lejöttél onnan. Velünk akartál lenni! Van még fönt? Nem látok a fényektől. (Jól van, jól van, jól van, azt hittem, hogy élvezed. Vidám vagy, tudod! Tiki-tiki-tiki.)
Szóval – nem figyelnétek rám?!
Hol tartottunk? A hasamnál. (35:45)
Ezúton szeretném megköszönni az egyházközség asszonyainak azt a túláradó gondoskodó szeretetet, amivel az elmúlt hat évben segítettek.
Most látom, hogy nem látom. Hát ez rettenetes.
Az emberrel rettenetes dolgok történhetnek! Itt altájon mindenféle dolgok, tehát hogy... de nem látom!
A Mária Rádió kedves hallgatói: az „érzelmi depriváció” sémánál tartunk. Egy csuda komoly dologról van szó, ahogy hallottátok. (Egy pillanat, lefogyok... Huhhh! Huh.)
Időbe tellett, míg megtanultam, hogy hálás legyek az asszonyoknak. Nem kell mindent megenni, amit adnak! Ez a középút.
Tehát egyfelől: „Tetszett hozni?! De köszönöm! De örülök neki, tényleg! Hát gondolt rám, ő, végre nem csak hideg van... Nagyon köszönöm!”
(De jó, hogy nagy trikóm van! Szóval...) A középút az az, hogy örülni, együtt élni tudni, elfogadni azt, amit kapunk! Például: piskótából annyit magunkhoz venni, annyival élni, amennyire szükségünk van. (38:00)
Most hogy nézek ki? Valószínűleg egy kicsit se nézek ki rosszabbul, mint szoktam. Hát ez nem annyira sikerült...
A következő. Erről beszéltünk a kóla kapcsán: az elhagyott gyerekkel való találkozás. De ne magyarázz neki, hanem kérdezd meg, hogy mire van szüksége. Kérdezd meg! S ő azt fogja mondani, hogy nem kérek nagyon sokat enni, csak néha egy keveset!
Vagy az is jólesik, ha megkérdezed, hogy „tegyek be neked is a sütőbe?” S akkor mondhatom, hogy igen vagy nem – ha megkérdezik, az most már egész jól tud esni! (38:50)
Azután azt a kérdést is érdemes föltenni, ha gyerekkori önmagunkkal beszélünk (aki megtanult hidegben lenni), hogy: „és mire lett volna szükséged?” Nem hülyeség ez a kérdés... „Ó, hát most már mit törődöm azzal!”
Nem, mert akkor kezdesz bejutni egy világba, ahol az embernek szüksége van valamire! Vagy valakire! És azt ki is lehet fejezni.
Mi történik, amikor túlkompenzáljuk a sémát?
Jön egy halhatatlannak tűnő mondat, de ehhez most megigazítom magam. (39:30)
Mikor valaki belement a séma által vezetett életbe (nincs gondolkodás; érzelmek sincsenek). Esetleg akkor megélte egy ideig, hogy „távol, távol”. Utána fölrobban ez a világ. És akkor ez a mondat így szokott hangozni: Nekem is jogom van a boldogsághoz!
Ezt a mondatot nagyon gyakran az „érzelmi megfosztottság” sémában élő emberek mondják akkor, amikor éppen nekilátnak túlkompenzálni. És azt mondja: „Na, akkor most, akkor most!”
S az a fájdalmas benne, hogy akkor utána már nem számít semmi. Nem számít semmi. Nős, házas – sok gyerek. Akkor semmi nem számít! Ez a túlkompenzálás. (40:35)
És ha bejött ez a mondat, hogy „nekem is jogom van a boldogsághoz”, ehhez mi adja az erőt? Az a rengeteg hiány, amit átélt, egészen akár magzati korától kezdve. És azt mondja... Hogy amikor te azt mondod neki, hogy na jó, de hát nem lesz ez egy kicsit sok? Akkor ez úgy hangzik számára, mintha vissza akarnánk rugdosni őt abba a világba, ahol az ő szükségletei nem számítanak és nem fontosak... és ő se számít és ő se értékes. (41:15)
És akkor, ahogy szeretne gyógyulni, azt mondja: ezt kikérem magamnak. Hogy engem oda valaki vissza akar rugdosni.
S akkor ezt ugye kiterjeszthetjük a papokra: „A papok vissza akarnak engem oda rugdosni!”
Ez a mondat az én fülemet nagyon bánccsa! Hogy, mikor valaki úgy felkiált, és azt mondja, hogy „nekem is jogom van a boldogsághoz”! Ebben az összefüggésben inkább az önsorsrontó túlkompenzálásnak egy emblematikus kifejezése. (42:00)
És hosszú távon nem leszek tőle jól – az a baj vele! (Szegénykém...lufi... te is csak kép maradsz. Hát ez van.)
Vágyak megfelelő megélése és kiélése
Felismervén, hogy a társam mit tud adni és mi az, amit nem tud adni...
S akkor elkezdjük megbecsülni, hogy mi az, amit kapunk a többiektől. S el tudjuk fogadni azt, amit nem kapunk a többiektől. És kezdünk ebben valahogy egyensúlyban lenni.
Van, amit kapunk, és van, amit nem kapunk. És amit kapunk, azt kezdjük értékelni; örülni neki. Amit nem kapunk, arról meg elfogadjuk, hogy az nincsen. És a séma nem indítja be a nem kapástól az összes erőforrását és tartalékát, hogy jó rosszul legyünk!
Sértődés föladása
Elmondom, hogy sértődtem meg gyerekkoromban, miután ismerős ez a séma (érzelmi elhanyagoltság, hiányok)...
Volt egy barátom, meghívott magához a Velencei-tóra. Elmentem. Végül is a barátom. Ezért körbebicikliztük a Velencei-tavat. Voltam úgy 9 vagy 10 éves. Elég jól bírtuk. Na és mi történt?
Emlékszem, egy délelőtti focizás után megkérdi, hogy „te, anyukám pudingot csinál; milyen puding legyen: csoki vagy vanília?”.
Én megtanultam hidegben élni. Csoki vagy vanília?! Puding?!? Kenyér csücske! Puding!...
Ez az, amikor átadom magam a séma logikájának. Ha kihúzom magam a sémából, azt mondom: „Böjt! Kenyér se, kis barátom, kenyér se! Ugye, milyen erős vagyok?”
No de a barátomnál, ahogy az nagyon gyakran lenni szokott, a harmadik cselekvési mód vált aktívvá: a túlkompenzálás. Azt mondtam neki: „Én csak a vaníliát!”
S ugye, akkor „a barátom kér”, tehát ő is meg az anyukája is csinálják a pudingot nekem. (45:01)
És képzeljétek el, az történt (mit tudom én már, miért): csokipuding volt.
Ebéd. Befejeztük, hozták a pudingot. Volt rajta kis gyümölcs, csokireszelék, tejszínhab (tök fölösleges mindegyik – azon túl, hogy finom).
És én hozzá se nyúltam, mert „én megmondtam, hogy a vanília”. Elköszöntem tőlük és hazajöttem. Így, ahogy mondom! Tíz évesen. Hogy képzelik?! (45:56)
Látom, te együtt éreztél velem. A tükörneuronjaid működtek! Mikor megmondtam, hogy vaníliapudingot. Barátom, ha nincs vaníliapuding, fütyülök rád! Azt hiszed, hogy nem tudok nélküled élni? Kess pajtáss! BÁRKI nélkül élek, érted?
Ez a séma túlkompenzálása.
Tehát az is a gyógyulás felé vezető út, amikor feladjuk a túlkompenzálásból fakadó cselekvésmódjainkat. Például az elutasító sértettséget. (46:38)
Mert a sértettség hova vezet? „Ááá, tudom, ilyen a világ...” – megy a kör tovább.
Ki se néztétek belőlem, ugye? Nem! Ezt nem! Ez most fájt. Feri, te ilyen vótá? Nem jövök jövő héten. (47:04)
(Tessék? Jövő héten női alkalom?) Na, de ko-mo-lyan! Gyerünk! Szerintem befejezem.
A segítővel való kapcsolat
1. Aki ebben a sémában van és aktív ez a séma, az nem ismeri fel a valódi szükségleteit.
Tehát föl sem merül benne, hogy segítséget kéne kérnie. Föl sem merül benne! Hát kérjen segítséget az, aki beteg! Hát a nyomorultak, azok kérjenek segítséget. Mennyi nyomorult ember van!! Nem csodálom...
2. Ha segítséget kér is, akkor a segítőnek nem fejezi ki a szükségleteit.
S a segítő megy és lobog a haja és segít!
Nem kap visszajelzést. Ha könyörög, se kap visszajelzést! „Minden szép, minden jó, mindennel nagyon meg vagyunk elégedve!” És nem történik semmi gyógyulás.
3. Elmegy a segítőhöz, és erősnek mutatja magát. Erősnek!
És amikor a séma aktívvá válik, és őbenne jön a fájdalom, a hiányérzet, a …, s a segítő rákérdez, akkor azt mondja: „Semmi, semmi! Ez?! Ugyan... Több is veszett Mohácsnál! S az csak Mohács. És a többi?!”
És az is lehet, hogy
4. A segítőtől elkezdi várni, hogy szavak nélkül is érezzen rá a szükségleteire.
Nyilván a segítő erre nem képes. Valamire képes, valamire nem – de hosszú távon erre biztos nem. És akkor ott hagyja a segítőt, mert azt mondja: „Hát látnivaló, hogy nem hangolódott rám.”
Hát elmentem, de nem voltunk közös nevezőn. Egy ilyen rideg pali volt. Olyan rideg. Hát persze, pap, és biztos azért volt ilyen.
Jön a negyedik séma – ez lesz a kedvencünk:
A „Csökkent értékűség, szégyen” séma
Ugye, ez a „kisebbrendűségi érzésem van” séma. Ő az. (49:53)
Mi történik akkor, ha belemegyünk a séma logikájába? Olyan barátokat választunk, akik szemétkednek velünk. S ők lesznek a barátaink! Olyan környezetet (olyan házastársat) választunk, akik ténylegesen leértékelnek minket. Mikor a komplexusokról beszéltünk, akkor (emlékeztek), beszéltük, hogy sok házasság úgy köttetik, hogy a nőnek van egy alappozíciója. Ez pedig így szól: „Én nem vagyok oké, de te oké vagy”. Vagyis, a nő – miután ő a „csökkent értékűség, szégyen” sémában van, keres valakit, hogy... van egy erős férfi! Egy erős, belevaló férfi! Hát én olyan kis béna vagyok. De egy erős férfivel?” – és talál!
Mi a baj az erős férfivel? Hogy őneki éppen ehhez illeszkedő alappozíciója van, vagyis, hogy teljesen igazad van, „én oké vagyok, de te nem”. Mi nagyon jól látjuk a világot! Mind a ketten pontosan ugyanúgy látjuk.
Gyakori. Gyakori, hogy a nőnek van: „én nem vagyok oké, te oké vagy”, és a férfinek pedig „én oké vagyok és te nem vagy oké”. A nőnek föl sem tűnik, hogy ez talán így nincs középen. Miért tűnne föl? Hát hiszen a világ az olyan, hogy nem vagyok oké. Tehát, amikor a férfi beszól neki, hogy „te utánfutó, jössz már?!” – hát végül is tényleg. Hát, tudjátok, egyszer volt... Ezek megtörtént dolgok! (51:48)
Ültünk egy csoportban, és eljutottunk oda, hogy megkérdezte a csoportvezető, hogy a csoporttagok akarnak-e komolyabban elköteleződni a csoportfolyamatra. Mindenki mondta, hogy „igen”, „nem”, mígnem jött Brünhilda.
Brünhilda azt mondja: „én nem vagyok fontos – szerintem hát végül is teeeljesen mindegy, hogy igent mondok vagy nemet. Én arra gondoltam, hogy olyan leszek, mint a malacnak a farka. Van egy nagy malac (ez a csoport), és én meg a kis farkinca (mint a rajzfilmben vagy a mesében). Hát elköteleződni... Hát mit számítok én? De ha lehet olyat – nézett a csoportvezetőre meg a többiekre – akkor én olyan lennék, mint a malacnak a farka. Hogy amerre megy a malac, arra megy a farka is. „Hát én csak egy kis farkinca...” (53:00)
Hát aki így látja magát, miért tűnne föl neki az, hogy az ő születésnapját elfelejtik?! Hát mit, az nem egy akkora szám – hiszen csak én születtem akkor. Hát mennyivel fontosabb mindenki más, mint én!
És, tudjátok, a csoportvezető (ez nem egy pszicho-csoport volt) emlékezett valamire, hogy … farkincának hívják, és így szólította meg:
„Farok, jönnél egy kicsit, segítenél nekem?”
Nem volt annyira árnyalt a szavak finom jelentésében. Nőről volt szó egyébként.
Látjátok? Itt a csoport, és ő meg így... mint egy kis madzag.
Ha a séma kifejti a hatását, olyan kapcsolatokba megyek bele (és maradok benn), ahol leértékelnek engem.
A második lépés könnyen kitalálható: távolságot fogok tartani. Ugyanis énbennem szorongás és aggodalom van, hogy ki fog derülni, hogy én bénább vagyok, mint ti. Az tuti, hogy kiderül!
Akiben a „csökkent értékűség, szégyen” séma aktív, ő tulajdonképpen aggódik az emberi kapcsolatokban/tól, mert attól fél, hogy a másik ember belelát. És föl fogja fedezni, hogy ő tulajdonképpen mennyire egy senki! Ezt úgy lehet elkerülni (hogy kiderüljön, hogy béna vagyok), hogy elkerülök minden kapcsolatot, ahol kiderülhetne, hogy béna vagyok, hogy hülye vagyok, hogy szerencsétlen vagyok, hogy nem vagyok alkalmas erre-arra-amarra. (55:02)
Ezért elkerülöm ezeket a helyzeteket!
Egyszer jött hozzám valaki. Azt mondja: „Te Feri! Hát az borzongató volt, ahogy te rám néztél!” (Nem látom...)
S akkor ő elmondta, hogy amikor én ránéztem, akkor ő egész biztos lett abban, hogy én belelátok. Mert én olyan nagyon mélyen néztem, ezekkel a mélyen ülő szemeimmel...
Hát tudjátok, milyen a világ! Azt mondja... Valaki bejött a sekrestyébe, hogy szeretne misét kérni. Igen, természetesen – bármelyik nap; minden nap misézünk. „De nem szeretném, hogy a magas atya mondja!”
S miért nem?! (Azért úgy lecsúsztak a szemöldökei... Benn vannak úgy a szemében...) „Nem, nekem az nem tetszik, ahogy ő misézik” – mondja ilyen lecsúszott szemöldökkel. Még jó, hogy nincs ilyen aktív sémám, különben sírnék három évig, hogy lecsúszott a szemöldöke.
Azt mondja: „Feri, te belém láttál” (mélyen ülő, lecsúszott szemöldökű szúrós tekintettel). Ha valakinek aktív ez a sémája, az azt gondolja, hogy „az előbb-utóbb kiderül, hogy ő miféle is”! Ezért tartsunk távolságot – ne derülhessen ki. (56:56)
És mi a túlkompenzálás? A túlkompenzálás ugyanolyan hihetetlenül gyakori. Nagyon ritka, hogy valaki csak – csak – csak – csak a séma logikája alapján, abba belemenve cselekszünk. Ez pedig az, hogy
Állandóan másokat kritizálunk.
Kritizálunk, bemocskolunk, befeketítünk. Ühmm!
Az internet tág teret az a „csökkent értékűség, szégyen” sémával élő emberek számára, hogy másokat szidjanak. Hihetetlen jó! Talán (majdhogynem) erre a legjobb.
Egy egész országút áll rendelkezésünkre! Mindenkibe bele lehet kötni! Hogy ki miért rossz, miért béna, miért hülye...
Ez tehát a harmadik, amikor túlkompenzálom a sémát.
Mondok egy történetet. Képzeljük el, hogy PálFeris buli van. Farsang.
Farsang van, és természetesen meghirdetésre kerül, hogy tánc is lesz.
Van köztünk egy nő, aki „csökkent értékűség, szégyen” sémával érkezik. Egy! ...van csak ilyen. Nem tudom, érdemes-e őmiatta most ezt tovább folytatnom. Azt mondanám neked egyszer, hogy „gyere, keress meg így a végén, és akkor... egy percem lesz rád; végül is többet nem érsz”. (58:50)
Szóval képzeljük el („csökkent értékűség, szégyen” séma). De már szorogva jön – a tánc miatt. Mert hát „hiszen csúnya vagyok – hát nézzetek rám”. Nem. Nem nagyon szoktak fölkérni. Mindig elmennek másokhoz. Eltávolodnak. Végül is nem is tudom, érdemes-e. Hát lehet, hogy azt fogom csinálni. Jó is az, hogy van az emelet. Ilyenkor fölmegyek úgy … kajálni. Az jó, és akkor úgy „kajálok”, mert akkor nem is tűnik föl, hogy nem kér föl senki. Az egy... Jó. Jó. Ott mindig van egy-két ember, akivel ott jól el lehet lenni. És akkor éjfél felé már úgyis el szoktam unni, és akkor már úgy hazamegyek. Az utolsó metróval hazamegyek valahogy. Nem is olyan rossz, az utolsó metróval.”
Nehogy azt gondoljátok, hogy én bárkivel beszéltem erről! Ezt anélkül is tudom.
„Végül is lejövök, hát miért ne... Nem vagyok én olyan öreg. Lejövök, hátha. Hátha valaki fölkér. Ülök. Már megy a harmadik zene. Erre a zenére tulajdonképpen szívesen táncolnék. Azt nem értem, hogy... azokat a ronda nőket is fölkérték. Hogy néz mán ki?! De hogy tudta azt a ruhát fölvenni? Bolond ez a nő? Mit képzel?! Mi ez itt, farsang? Biztos „jelmez”. Ilyen „jelmez”, há... Még az is lehet, hogy nem jelmez. Képes volt így jönni. Neki ez nem jelmez! Neki ez normális!!” (60:51)
Végre valaki fölkéri. Táncol, s nézi a másikat. „Fú, de béna. Úúú, de gáz. A barátnőim meg nézik, hogy én ezzel a béna csávóval... Hát hülye vagyok én?! Minek jöttem el én erre a baromságra. Egy bulira eljönni? Táncol, és közben tök nevetséges vagyok én is... miért nem lehet egy kicsit sötétebbet csinálni. Most miért kell ilyen verőfényben táncolni. Hülyeség... Na, az a srác fölkérhetett volna!”
Jó, vége a táncnak. Leül. „Hülyeség – megyek föl kajálni.”
„Kajálok. Na, már a kóla se a régi.” Még egyszer megpróbálkozik – hát hátha. (62:00)
S jön egy srác. „Nem, ne haragudj, nem értek rá. Mindjárt megyek. Már csak úgy leültem itt egy kicsit, mert mindjárt megy az utolsó metró-busz-villamos-troli, minden utolsó. Mindenek mennek. De kösz, nagyon jólesett; jólesett nagyon, hogy fölkértél. Nagyon köszi!
Na, szerintem megyek is. Hülye vagyok én itt?!” (62:30)
Na, megvan?
Tulajdonképpen az egész buli a „csökkent értékűség, szégyen” sémáról szólt. Az egész, az elejétől a végéig. Próbáltam érzékeltetni, hogy
Mi az, ami fönntartja a sémát?
Négy dolog.
...egybevágó gondolatok
1. A séma logikájával megegyező gondolatok.
És a séma logikájával megegyező gondolatoknak (nagyon köszönöm – á, ez jólesett) az unos-untalan való belső pörgetése. Vagyis, hogy folyamatosan mondom, mondom magamban a monológot. Béna vagyok, hogy nézek ki. Tulajdonképpen most februárban ne legyen rajtam ez a tíz kiló?
Miért februárban vannak a bálok? Ez akkora hülyeség! Miért nem júniusban vannak? Akkor egy kicsit jobban nézek ki. (63:39)
Gondolatok, gondolatok és gondolatok – és mind a sémáról szól; rólad nem szól semmi. Meg az életről se. Csak a sémáról. Mi tartja fönn még a sémát?
...érzések
2. Az ehhez kapcsolódó érzések!
Ugye? Akkor kicsit szégyenkezem, akkor kicsit megvetlek. Akkor kicsit dühös vagyok erre az egészre, hogy túl nagy fény van. Sokféle érzés lehet itt, de mindegyik érzés a maga módján megerősíti a sémát. Illeszkedik az éppen aktuális gondolathoz. A gondolat persze lehet, hogy a séma logikája alapján való, az elkerülés alapján vagy a túlkompenzálás alapján.
Többféle gondolat, többféle érzés – de mind a séma logikáján belül marad. Mi a harmadik, ami fönntartja a sémát? A sémának megfelelő cselekvésmód! Az ahhoz illeszkedő cselekvésmód. (64:39)
Eljövök, de úgyse várok semmit. „Úgyse fog fölkérni senki. Fölmegyek, inkább kajálok – hagyjuk az egészet, így legalább... Hagyjuk...”
Tehát el is kerülöm a helyzetet, amikor fölkérhetnek. És amikor benne vagyok, akkor is megy az egész, tik-dik-dik-dik-dik-dik-dí-didimm.
És elutasítok valakit, aki fölkért!
...cselekvésmód
3. Ez a sémát megerősítő cselekvésmód.
És van egy negyedik, amit külön is érdemes kifejezni:
...kommunikáció
4. A sémát megerősítő kommunikáció.
Ez külön nagyon fontos elem. Nemcsak a belső párbeszédem magammal, hanem aztán az is, ahogy kifelé is beszélek. Ez a kommunikáció még jobban megerősíti a sémát. Előrántja, bele... kiprovokálja a helyzeteket, belevisz a helyzetekbe, megteremti a helyzeteket és a többi. A kommunikáció.
Ha valakinek „érzelmi megfosztottság, hiány” sémája van, és addig provokálja a másikat, míg az el nem utasítja.
Ezt egy jó kis kommunikációval könnyű elérni.
Tehát gondolatok, érzelmek, cselekvés és kommunikáció – amivel fenn tudjuk tartani a sémát. (66:07)
Arra jutottam – most befejezésül olvasok nektek egy kicsit.
Felolvasás
A rendkívüli Milton H. Erickson.
Remélem, megvan. Nagyon szép kiállítású könyv.
Milton Erickson egyáltalán nem volt sématerapeuta, de ez nem is sématerápiás kurzus, hanem csak szeretnék megmutatni nektek egy esetet egy olyan valakiről, akinek „csökkent értékűség, szégyen” sémája van, és csak egy picit belenézni, hogy mi történik vele.
Mondjuk így egyszerűen: hogy „hogyan gyógyul meg”, vagy hogyan lesz jobban. Egy kicsit belelátni ebbe a helyzetbe. Melyik székből mondjam? Mondjuk legyen ez. Öregapós...
Azt mondja... (67:08)
Ez a 21 éves lány azzal jött el hozzám, hogy szeretne férjhez menni. Szeretné, ha otthona és gyerekei lennének, de még egyetlen fiú barátja sem volt.
Reménytelennek érzi a helyzetét, és retteg attól, hogy vénlány marad. Azt mondja: „Úgy látom, az életben alsóbbrendű vagyok. Nem szereztem barátokat. Zárkózott és túlságosan otthon ülő vagyok ahhoz, hogy lehessen egy férjem. Azt gondolom, el kell mennem egy pszichiáterhez, mielőtt öngyilkos lennék. Három hónapig meg fogom próbálni önnel, s ha a dolgok nem rendeződnek, az lesz akkor a vég.”
A nő egyedül élt, a szülei már meghaltak. Titkárnőként dolgozott egy építési vállalatnál. Társadalmi élete egyáltalán nem volt. Még soha nem randevúzott. Ugyan egy egész elfogadható fiatalember (az irodából) minden alkalommal ugyanakkor jelent meg az ásványvizes automatánál, amikor ő is, és a fiú próbálkozott is a kontaktussal, de ő figyelmen kívül hagyta és nem szólt hozzá.
(Emlékeztek, erről is beszéltünk. A sémától eltérő jelenségek teljesen figyelmen kívül hagyása.)
Csinos volt, de nem sikerült vonzóvá tennie magát. Elhanyagolt frizura, szerencsétlen öltözködés, a szoknyán szakadás; kopott, lestrapált cipő.
A fő testi hibája (szerinte) egy rés a két felső metszőfoga között. Emiatt beszéd közben takarja a száját. Valójában ez a hézag nem volt nagy és csúnya sem.
Összességében az a valaki volt, aki már föladta. Lefelé haladt a lejtőn, egyfolytában a reménytelensége és az öngyilkosság foglalkoztatta. Miközben ellenállt mindannak, ami hozzásegíthette volna az áhított célhoz: a házassághoz és a gyerekekhez.
Erickson két nagyobb beavatkozással közelítette meg a helyzetet.
Először is azt javasolta a lánynak, hogy mivel már úgyis megindult a lejtőn, lehetne még egy utolsó dobása. Ez pedig a bankban tartott pénzére vonatkozna.
Teljes egészében költse magára. Menjen el egy adott üzletbe, ahol a képzett eladók tanácsokkal segítik a hölgyeket a ruhavásárlásban, majd egy megadott szépségszalonba, ahol kap egy megfelelő frizurát; és a többi.
A lány hajlandó volt követni ezt a fölvetést. Bár semmiben sem reménykedett, de a javaslat, hogy a vég előtt még elköltse a pénzét, végül is beleillett az élete lejtmenetébe. (70:00)
Ezután Erickson adott neki egy feladatot. Otthon a fürdőszoba magányában kezdje el gyakorolni, hogy vizet vesz a szájába és az elülső fogai közötti résen át azt kispricceli.
(Most következik egy nem szokásos terápia leírása.)
Gyakorolja ezt, amíg el nem éri, hogy legalább két méterre eltalál.
Erre a nő azt gondolta: rettenetes ostobaság! De éppen az abszurditása arra késztette, hogy lelkiismeretesen gyakoroljon.
Amikor legközelebb a lány eljött (megfelelően kiöltözve), egészen vonzó lett, és ügyesnek mutatkozott a vízspriccelésben is.
Erickson tett egy további javaslatot. Amikor a következő hétfőn dolgozni fog, vigyen véghez egy durva tréfát.
Amikor az említett fiatalember megjelenik a vízautomatánál, vegyen egy falat vizet a szájába, és kb. két méterről célozza meg az úrfit.
Majd pedig forduljon meg és fusson el, de a menekülést kezdje a fiú felé, és csak azután forduljon meg és kezdjen el szaladni a folyosó hosszában.
A lány először visszautasította ezt a lehetetlen ötletet, aztán mégis némileg szórakoztatónak (bár otrombának) találta. Végül úgy döntött, megteszi. Tulajdonképpen illett a „minden mindegy” hangulatához.
Hétfőn az új csinos szerelésben, a szép frizurájában ment dolgozni. Odaplántálta magát az automatához, és amikor a fiatalember közeledett, a betanult módon jól lespriccelte.
A fiú valami olyat mondott (ezt már nem tudták rekonstruálni később), hogy „te kis boszorkány!”. Mire ő nevetve el akart futni, de a megadott módon a fiú felé indult. A fiú elkapta, és legnagyobb megdöbbenésére szájon csókolta.
Másnap némi félelemmel közelített az automatához – joggal. Mert a fiatalember előugrott valahonnan, és lefújta egy vízipisztollyal. Másnap együtt mentek ebédelni.
Amikor ezt követően a kliens visszatért Ericksonhoz elmondani, hogy mi történt, kijelentette, hogy fölülvizsgálta korábbi véleményét, és most azt szeretné, ha a doktor adna róla egy alapos, kritikus jellemzést.
Erickson ezt megtette. Kiemelte a jó együttműködési készségét és a fejlődőképességét, amit az öltözésben és a hajával elért. S hogy bár ő rendellenességnek véli a foghézagot, ez egy adottság.
A nő elment, és néhány hónapon belül egy újságkivágást küldött, amely tudatta házasságát a fiatalemberrel. Egy év múlva újabb levélke érkezett egy kisbaba fényképével.
Hát akkor jó éjszakát, aludjatok jól, álmodjatok szépeket! Mindazok különösen, akik „csökkent értékűség, szégyen” sémában leledzkednek. Aludjatok ti is jól! (Bár nem érdemlitek meg...) (74:33)
Múlt alkalommal jól belementünk a témába. Sok új információ is elhangzott. Talán érdemes egy picit egyiket-másikat megismételnünk.
Emlékeztek, hogy arról beszélünk, hogyha valakinek végig nézzük az életútját, mondjuk, mint még fiatal ember…(beül az egyik székbe – szerk.) Háháá… és azt gondolja: óóó, menni fognak a dolgok – de azért belül már sok minden fészkel. Aztán, hogy középkorúvá válik (átül egy másik székbe – szerk.), akkor sikerek és csalódások érik egyaránt, és valahogy kezdenek a dolgok nem stimmelni. Nagypapa lesz (átül egy harmadik székbe – szerk.) Na, ez se ég! Hát, hogy is égne!? (lóg a kábele – szerk.) Na ennyi volt! Lámpa, amit nem lehet bedugni. (kis asztalon mellette – szerk.) Szóval... szóval szeretnénk azoknak és azokért beszélni és közben kisebb-nagyobb mértékben magunkra csodálkozni, hogy mi történhetett. Vagy mi történik akkor, amikor van egy értetlenségünk az életre vonatkozóan. Nem értjük, hogy mi miért és miért pont úgy történt velünk? Tehát még magunkat se értjük. Van egy általános meg nem értettség bennünk, magunkra, az életre vonatkozóan, és ehhez kapcsolódó érzések, érzelmek, csalódottságok és a többi… Nagy segítségükre van a séma terápia, de itt most ez nem egy terápiás kurzus. Nem arról van szó, hogy a séma terápiát ismertetjük, nem azért beszélünk róla. Hanem ez egy jó alkalom arra, hogy arról beszéljünk, ami minket belül érint. Ez is nagyon fontos! És 18 olyan alapvető sémát tudunk megkülönböztetni, amelyek kora magzati kor, gyerekkor, esetleg serdülőkorban alakulnak ki: negatív sémák. A 18-ból háromról beszéltünk eddig. És most akkor a harmadiknak a végét is mondom, és aztán belekezdünk a negyedikbe. (02:29)
Tartalomjegyzék
Az „érzelmektől való megfosztottság” sémára adott válaszaink
Ugye volt egy olyan, hogy „bizonytalanság és instabilitás” séma. Ez volt az első, erről elég hosszan beszéltünk. Bizonytalanság, instabilitás, kötődési nehézség. A második volt a „bizalmatlanság és abúzus”, „bizalmatlanság és visszaélés” séma. És azután a harmadik pedig, ez az „érzelmi depriváció”. Na ezt a szót is most mondtam utoljára. Tehát érzelmektől, fontos érzelmektől való megfosztottság séma. És az „érzelmektől való megfosztottság” sémához az is hozzá tartozik, hogy nem csak az együttérzés, a megértés, hanem a gondoskodás, a segítségnyújtás, a tanácsadás, a melléállás, a megerősítés, mindez, mindez ide tartozik. És akkor emlékeztek, úgy néz ki a három lépés, hogy ha engedem, hogy a séma gátlástalanul kifejtse a hatását, akkor olyan kapcsolatokat választok, amelyekben ténylegesen nem elégítik ki, sem az érzelmi szükségleteimet, sem a gondoskodásra, együttérzésre, megerősítésre, tanácsadásra, segítésre való szükségleteimet. Akkor engedtem a séma logikájának, és majd megerősödöm abban, mire ideérek a nagypapa székbe: „Hogy hát ennyi az élet. Nem sokat adott. Végig-végig-végig túrtuk. Kis unokám; remélem, neked szebb lesz!”.
Az élet nem ilyen, hanem ő most leírt egy sémát belülről. Ahogy sikerült végig élnie. A sémájáról nagyon sok mindent tud mondani! Az életről sokkal kevesebbet. Csak ő azt gondolja, hogy azaz élet. Ugye, mert a séma logikája az, hogy mi a sémát igaznak tartjuk. Természetesen igaznak tartjuk, ezért a séma által képviselt világlátást is igaznak tartjuk.
És van benne még egy csavar, hogy még rosszabb legyen. Ez pedig az, hogy közben pedig, a meglévő életeseményeinket (az életutunk során) sem tudjuk megfelelően értelmezni, a valóságnak megfelelően, mert a séma befolyásolja az összes életeseményüknek (ha aktivá válik) az értelmezését. Végül tök rosszul leszünk. S hát majd odaát! Gondoljátok, hogy a séma érintetlenül hagyja a hitünket? Há-háá! Há-hááá… Nincs odaát. Odaát is majd csak egy kis ficakba leszek berúgva. Na jó... szóval.
A sémák tehát megakadályozzák azt, hogy helyesen lássuk, értsük, értelmezzük azokat a helyzeteket, életeseményeket, kapcsolatokat, amelyekben életünk során benne vagyunk. Ezért nagyon könnyen bezáródik a séma logikájába egy élet. Jaj, hát ez nagyon fájdalmas! (05:38)
Aztán egyszer egy függőséggel kapcsolatos szakember a következőt mondta: „Tudják, végül is, amikor az emberek beszélnek az életről, semmi másról nem beszélnek, mint a függőségeikről.” Láttad ezt…? Hallottad…? Kóstoltad…? Elmennél oda…? Jól esett…? Megnézted…? Most hogyha ezt a séma logika alapján vesszük, akkor azt lehet mondani, hogy természetesen a sémáink nagyon súlyosan rányomják a bélyegüket arra, ahogyan egyáltalán az életet látjuk. Oké?
És így jutottunk el oda, hogy rádöbbenhettünk arra, hogy van egy második, amikor a sémát el akarok kerülni. Amikor az érzelmektől való megfosztottság sémát elkerülöm, akkor a meghitt kapcsolatoktól próbálok távolságot tartani. Akkor nem fog fájni, hogy nem kapok meg valamit. Berendezkedem egy szóló életre. Hogy milyen élet az? Egy szingli élet. Szingli élet!
Berendezkedem, és azt mondom. Egészen jó, egész jó. Este nem macerál senki, és a szingli életet is meg lehet próbálni akkor komfortosabbá tenni. Nem? Hát ha már…? Végül is… Melyik állat eszik keveset, viszonylag? Mondjuk a hal nem rossz, csak az nem annyira kommunikatív. Megsimogatni nem lehet... Nem…. (Csúszik le a nadrágom. Nem tudom mitől? Jó. Meg vagyok fosztva a rendes tápláléktól. Így tengetem az életem. Nem hevertem ki a Nagyböjtöt még. Na, jó.) Tehát a második, amikor az érzelmi megfosztottsággal kapcsolatos, a séma részeként értelmezhető érzéseket, érzelmeket, fizikai állapotokat, köszönöm szépen nem kérem. Nem kérem! Elegem volt, hogy mindenkiben csalódtam! Elegem volt, hogy senki nem adja meg amire szükségem van, hogy nem találják ki, hogy nem figyelnek rám! Elegem volt. Inkább akkor nem is kell senki! Majd én! Így! Így. (08:08)
Ugyanis a harmadik, hogy ha túlkompenzálom a sémát, akkor pedig követelőző leszek. Erről beszéltünk. És akkor itt van valami nagyon fontos még, amit hangsúlyoztunk, ez pedig az (ami nagyon csavar ezen a helyzeten), hogy azt gondolnánk, hogy amikor a séma által való sérültségünknek vagy sebzettségünknek valamiféle pozitív válasza megérkezik... (Tehát érzelmileg elhanyagolt vagyok, de jön valaki, aki gondoskodik rólam, aki figyel rám, aki fölhív telefonon, aki rám szól, aki segítséget nyújt, aki megkérdezi, hogy hogy vagyok....) Jól leszek tőle? Nem ez történik, hanem túl sok lesz.
Tehát amire tulajdonképpen szükségem lenne, amire vágyok vagy ami hiányzik, azt úgy élem meg, amikor éppenséggel megkapom, hogy fullasztó, hogy sok, hogy idegen, hogy terhes, hogy kéretlen, hogy undorító és (nyilván a szavaknak mindig külön fontos jelentése van, de nem akarom szaporítani őket)... És ettől kerülünk egy csávába. És akkor a megélésem az az, hogy ami hiányzott, ami után sóvárogtam, hogy „de jó lenne egy nő, aki círógat”, vagy mit csinál. Ó, édes magyar anyanyelvünk! Cirogat, cirok, cirkoat. (Jól van na, jó köszönöm! Most megkaptam a segítséget, köszönöm szépen! Jól van.) És akkor azért rossz az élet, mert nem kapom meg.
Mikor pedig megkapom, akkor meg azért rossz az élet. Mert sok! Mert terhes, mert fullasztó… És ez most egy életen keresztül így fog menni?! Te most tényleg engem fel fogsz hívni, napi háromszor?!? Ez most így tök tutira komoly? Ez így? Még esküvő előtt vagyunk… Mikor beléd szerettem, hihetetlenül jól esett a gondoskodás. Nem is tudtam elképzelni, hogy ilyen van. Hogy egy nő rám néz, és: Hogy vagy? – Vagyok! Ó igen, te észrevetted, hogy vagyok? És hogy hogy? Hát ez máris sok! Hadd kapaszkodjak meg, elaléltam ettől a gondoskodástól.
Tehát amikor szerelembe esem, akkor nagyon tetszik nekem, hihetetlenül jó! És azt mondom: rám szakadt a mennyország! Egy kis darab, úgy, ksssshh!
Idővel azonban, ami addig annyira kívánatos volt és jó: hűű de sok ez! Drágám, beszéljünk meg valamit. Ne hívogass a munkahelyen! Már annyiszor kértelek, hogy ne hívogass a munkahelyen! – De hát én csak meg akartam kérdezni, hogy hogy vagy? – De majd, hazajövök és megmondom, hogy hogy vagyok! Hát nem ér ez rá három órát? Hidd már el, hogy ha baj van, fölhívlak! – Jó, én tudom, hogy fölhívsz, hogyha baj van! De még sose hívtál! Hát ezért persze, hogy hívogatlak téged! Mucii... én csak úgy aggódom érted! Én csak szeretlek! (szipog, majd sírós hangom folytatja – szerk.) Emlékszel, mikor megismerkedtünk, milyen jó volt? („sír”- szerk.)
És aki ebben a sémában van, mit él át ebben a pillanatban? Ha egészséges lennék: Jaj ne sírjál már, gyere, du-dumm, dudumm... Ehelyett azt mondja: Még ez is! Most nem igaz! Eddig a telefon volt a baj! Próbáltam tisztázni, hogy sok. Most meg sír…. Ház ez, ez tényleg fullasztó! Egyszerűen… (Magunk között vagyunk, szerintetek minden nő ilyen? Minden nap ezt csinálja? Nem? Vannak? Nem hallom? De? Nem?) (suttog a mikrofonba a közösségnek – szerk.) Szóval vannak még sérültebbek…
Szóval, a helyzet azért faramuci, mint hogyha nem volna középút. Tehát van az az út, hogy hiányzik és fáj és nem kapom meg. És mikor megkapom, akkor sok, fullasztó, terhes, a szabadságomat elveszi, elviselhetetlen, nyomasztó, undorító. De nagydolog az, ha rájövök, hogy van közép. Van! Van! És lehet mondani, hogy: Te tudod, ez nekem tud nagyon sok lenni! Hogy légyszi, légyszi egy picit kevesebbet! Megadom két barátnőd számát! Egyet délelőttre, egyet délutánra... (Na jó.)
Szóval, azt láttuk... és itt mondanék egy másik ívet. Úgy nevezném… Nem is mondom el, inkább beszélek róla. Majd kiviláglik, várjatok csak! Emlékeztek… van most egy újabb név. Eddig volt Virginia Satír asszony, aki már a nevében is bizalmat gerjeszt. Jung apó. Most meg kell ismerkednünk egy hölggyel: Cerka Morénónak hívják. Nem én neveztem így el. (14:34)
Zerka Moreno egy nagyon jó pszichodramatikus. Azt mondja, hogy nem egyszer a klienseiknek először azt kell megadni, amit kérnek. És utána tudjuk megadni nekik azt, amire szükségük van.
Ismeritek azt a történetet, amit gyakran szoktam idézni, mert nagyon szívbemarkoló volt számomra.
Egy férfi tele volt a rengeteg hiányával. Mindig az elégedetlenségét fejezte ki a felesége és a gyerekei felé. Mindig az elégedetlenségét. S ez odáig fokozódott, hogy elhagyta a feleségét és a gyerekeit. Eltelt háromnegyed év, és egyszer csak hallja, hogy egy társaságban azt mondja a felesége (emlékeztek erre a történetre, úgyhogy nem is fejezem be)... hogy én eddig vártam rá. Most már nem várok rá tovább. Egy örökkévalóságig várhatnék rá. Köszönöm szépen. Én olyan valakit akarok, aki a társam tud lenni.
A férfi ettől megrendült. És eljött, és azt mondja: Feri, most rádöbbentem, hogy én állandóan azzal voltam elfoglalva, hogy mi hiányzik. Ahelyett, hogy azt tudatosítottam volna magamban, hogy mi/ki az, amikre/akire igazán szükségem van? Kettő „dologra”. Feleségemre, gyerekeimre. Másra igazán nincs.
Most elmondom megint, amit elsoroltam az előbb. Itt lehet látni egy sajátos utat: hiányok; vágyak; valódi, komoly, mély szükségletek.
Amíg valaki a hiányai alapján él, addig az élet szinte elviselhetetlen. Hiszen ebben a pillanatban is rengeteg mindenünk nincs meg. Éppen nem kapjuk meg, éppen nem éljük meg, éppen, éppen, éppen... a hiányból végtelen tengernyi van! Mikor a hiányainkat betöltő életet igyekszünk élni, előbb-utóbb boldogtalanságra kárhoztatjuk magunkat.
Ennél egy fokkal jobb, ha úgy nézzük, hogy: na az mind hiányzik, az rendben van; de mi az, amire vágyom? Ha ezt a kérdést tesszük fel, hogy mire vágyom, akkor rájövünk, hogy egy csomó minden, ami „hiányzik”, arra tulajdonképpen annyira nem is vágyom. Hát tényleg hiányzik, de jól meg vagyok anélkül is. Eljutok a vágyakig. (17:07)
A vágyakból is vannak felszínesebb vágyaink és mélyebb vágyaink.
Aztán van egy harmadik lépés, amit ez a férfi nagyon jól kifejezett. Hogy tulajdonképpen kettő az, amire igazán, igazán-igazán szüksége van.
Ha elkezdünk gyógyulni, akkor nem egyszer a hiányainkból indulunk el: rengeteg hiány van; rendezetlen, boldogtalan élet... S akkor megint fölismerjük, hogy tulajdonképpen mire is vágyom. Pl. ha valaki az érzelmi elszakítottság sémában él, akkor bizony nagy dolog, ha fölismeri! Nemcsak a hiányait, hanem azt, hogy tulajdonképpen mire is vágyik. És nem szégyelli azt kimondani. Az egy nagyon nagy teljesítmény! Ha ezt valaki el tudja kezdeni kimondani.
A gyógyulásnak a harmadik lépésében eljutok oda, hogy már belül ki tudom fejezni, hogy ezt kérem tőled, hogy arra lenne szükségem, vagy erre vágyom. Tulajdonképpen egész jól vagyok, és (nem egyszer ezen a ponton valaki, ha valaki elég jól van, ki tudja mondani, hogy) tulajdonképpen megvan mindenem, amire szükségem van.
A legmegrendítőbb nekem az, amikor elmegyek a kórházba, és ott fekszik egy beteg ember, az életminőségének a minimuma alatt. (18:31)
Már semmit nem tud létrehozni, teljesíteni, produkálni – csak van. És megkérdezem tőle, hogy „Kati néni, mire van szüksége? Hozzak valamit?” És Kati néni azt mondja, hogy megvan minden. Hát, köszöni szépen, nem... „Ó, de örülök, hogy jöttél! Ha tudsz még, gyere be!”
Ha azt kérdezzük Kati nénitől, hogy mi hiányzik – hát, te jó ég! Ugye, akkor még fog élni száz évet... hogy azt mind végig tudja mondani, hogy ki meg mi meg hogyan hiányzik.
Nem, nem!
„Kicsinyem, már nincs szükségem semmire. Kicsit úgy ülj itt, aztán menjél – úgyis tudom, hogy sok dolgod van.”
Tehát ezt az ívet és érdemes jól látnunk. Hogy a gyógyulás útját leírhatjuk így is: hiányok – aztán vágyak – s aztán, ami a legfontosabb; ami igazán szükséges.
S itt a végén nem egyszer kiderült az, hogy tulajdonképpen nem is kell semmi. Semmi több, mint ami már van. Tulajdonképpen nem kell más.
Hogyan jönnek – hogyan aktiválódnak a sémák. Így teszem föl a kérdést.
Hogyan válnak aktívvá a sémáink?
Négyféleképpen. (Ez új anyag!)
Az élet hozza
1. Természetszerűen mindig adódnak olyan élethelyzetek, amelyek ténylegesen reálisak abból szempontból, ahogyan a sémából látjuk az életet.
Tehát pl.: Elsős voltam. Ültem az osztályban és nem mertem kimenni pisilni. Egy szükséglet – de én nem mertem kifejezni! Nem mertem kifejezni, mert ó! Akkor jelentkezni kell, és ki kell mondani azt a szót, hogy „ki kell menni”, és mindenki tudja, hogy pisilni megyek... ááárrgghh! (20:55)
Úgy volt, és akkor majdnem bepisiltem. De nem! (Csak később.)
Szóval, az életben vannak olyan helyzetek, hogy nem figyelnek a szükségleteinkre. És mi is valahogy úgy vagyunk, hogy nem tudunk figyelni a saját szükségleteinkre. Ilyen élethelyzetek mindig is lesznek. Csakhogy, akinek van egy aktív sémája (mondjuk az „érzelmektől megfosztottság” séma), ő ezekben az élethelyzetekben elkezd nagyon mélyre zuhanni.
Ha én egészséges vagyok, és ki tudom fejezni a szükségleteim, akkor jelentkezem, (tehát egy ötéves, vagy hat-hét-akárhány) és azt mondom, hogy ki kell mennem. És a dolog el van rendezve.
De hogyha én a saját legalapvetőbb szükségleteimet sem tudom kifejezni, akkor bepisilek!
Tehát a helyzet adva van, hogy 45 perc egy óra. Hát ezzel nem lehet mit kezdeni! De aki jól van (nincs ilyen aktív sémája, hogy „érzelmektől megfosztottság”), neki ez a helyzet semmi. Hát 45 perc van egy órán, hát nincs is mit beszélnünk erről. Ja, akinek ilyen sémája van! Minden óra szorongással töltheti el. Pedig az egyszerűen csak egy 45 perces óra. (22:25)
Ez az egyik. Tehát az élet hoz helyzeteket. És ezekben a helyzetekben, akinek van ilyen jellegű aktív sémája (bármelyik a 18 közül), az kezd zuhanni.
Megteremtjük
2. Mi magunk megyünk bele a séma által diktált logikába.
Pl. olyan társat választunk, aki fütyül ránk. De miután megtanultunk hidegben élni, ezért számunkra reális egy ilyen választás. A környezetünk ingatja a fejét: „Hogy, hogy, hogy megy hozzá ehhez a pasihoz?! Hogy képes ezt elviselni?” De te simán megházasodsz vele, mert megszoktad, hogy kevésből köll élni. Ezt így megtanultad.
Tehát a második, amikor te magad létrehozol ilyen helyzeteket. (23: 22)
Kiprovokáljuk
3. Amikor kiprovokálod őket. (23:33)
(Ez érdekes hang. Visszhangzik is.)
Pl. valamelyikőtöknek van egy „érzelmektől való megfosztottság” sémája. Jó aktív. Tu-dumm, tu-dumm, dumm, dummmm!
Mondjuk az alkalom egész fellendülsz, hogy: „Most! Most odamegyek hozzá!”
„Most, most! Egy életem egy halálom! Megyek, és mondom neki! Na, most. Ez a halálugrás. Kifejezem, hogy szükségem van valamire. Egy életem, egy halálom.”
Ugye, akinek ez a sémája van, lehet, hogy három éve szeretne idejönni hozzám, hogy „Feri! Tudnál mondani nekem egy rendes lelkigondozót?” (Tudnék. De te három évig nem jössz ide...)
Hát ez normális! Ebben a sémában.
Hogyne lenne normális! Hát én pisilni nem mentem ki... Most ahhoz képest, hogy hét évesen pisilni nem mentem, harminc évesen meg nem kértem segítséget. Ez teljesen normális, nem?
Na de képzeljük el, hogy te belelkesedsz. (Ó, bárcsak ne tennéd.) És belelkesedsz, és lelkesültségeddel, hogy „talán ez az ember; hát végül is bepisilt – akkor egész normális!”. (25:00)
Hétévesen bepisilt? Akkor van eeess.... Semény! (Ez a remény és az esély együtt. Semény.)
Idejössz, és elkezded mondani, hogy:
Te Feri! Most énvelem az van, hogy Feri atya, nem is tudom, megszólíthatlak-e téged; lehet, hogy nem, de most...
És elkezded mondani életedben először. És kifejezed a szükségletedet! Milyen nagy dolog ez!
Csakhogy! Mi itt vagyunk, még van tizenhét ember; ott áll. Este 11 van... nem tudom, nincs rám kiírva, hogy „rendelés”. S tehát úgy... én most úgy nem... nem tudunk most belemenni. Hosszan semmiképpen. Hát itt van, háromnegyed 11, s ki is fognak rúgni minket (téged biztos), és milyen könnyen megtörténik az, hogy te még tovább csinálod.
És ..mmmm.., és tütütütü, és meddig csinálod? Az elutasításig!
Ez a kiprovokálása a helyzetnek. Addig csinálod, míg határozottan nem kell egy határt húznom, és azt mondanom: „Nagyon sajnálom, de ennyit tudtunk most. Ennyit tudtunk, na. Ennyit tudtunk! No.” (26:48)
Szöveg volt, csak úgy mondom nektek: rohadt szöveg az egész!
Stimmel! Kiprovokálod! Addig csinálod, míg a gondoskodást nem kapod meg, elutasításban van részed, se segítség, se tanács, se semmi – addig csinálod. És utána azt mondod: na ugye, ilyen az élet! Tudtam! Nem is lehet senkiben sem bízni.
Miért csináljuk ezt? Erről már sok szó esett.
Mert hazamegyek, és már rosszul vagyok... Leülök (egyedül persze), bekapcsolom a tévét. Az a lényeg, hogy távirányítóval... (27:37)
Végül is megnyugszom. Hííjj. Jó, végül is eltévézgetek itt. Beszagolok egy melegszenyót. (Áüühh! Na, remélem, nem ment az elem tönkre benne.) (27:55)
És nem történik semmi változás, csak az, hogy még ezt is levettük a napirendről. Jó, hát ennyit erről. Hogy segítséget kérni, vagy valaki gondoskodik vagy együtt érez velem...
Hát kezdtem neki mondani, hogy hogy fáj! Nem tudtam mást kitalálni, hogy figyeljen rám: elkezdtem neki itt ennyi ember előtt, már ott mentek, és a zajban elkezdtem mondani, hogy mi történt velem! És erre elküldött.
Ez a helyzet kiprovokálása.
És nagyon érdekes, hogy ebben a helyzetben mi történik: két kiszolgáltatott ember van. Ugye? Ő meg én.
Mert ebben a helyzetben úgy nagyjából sejted, hogy mi fog lejátszódni, mi fog történni. És az fog történni. És győz a sémád. Hurrá!
Akkor be lehet húzni még egy ikszet neki. Séma : én = 27000 : 1
Ez volt tehát a harmadik.
Az első: az élet hoz ilyen helyzeteket, amelyeket azonban a sémám alapján érzelmileg sokkal mélyebben, negatívabbnak, elviselhetetlenebbnek érzékelek. A második: én magam teremtek ilyen helyzeteket. A harmadik: kiprovokálom ezeket a helyzeteket. Közben miért lenne ez tudatos?
Mikor hazamegyek, föl se merül bennem, hogy én aktív cselekvője voltam annak, hogy elutasítsanak! Föl se merül.
A fájdalmammal vagyok elfoglalva. És a fájdalmamat enyhítendő egy kicsit eszem, egy kicsit tévézek... Ennyi történik. Föl se merül, hogy éppen kiprovokáltam valamit. (29:48)
Belelátjuk
4. Itt ülsz, és egyszer csak: hát ez nem jó. Ez nem szól semmiről. (30:00)
Ez nem segítség így.
A negyediket így mondhatjuk: ha nem is történik még semmi olyan sem, ami séma által kiváltaná az érzéseket, fizikai állapotokat, gondolatokat, akkor belelátjuk. Belelátjuk.
Belegondoljuk, beleérezzük. Nincs semmi, de mi odatesszük a magunk élettapasztalatából. Sématapasztalatából.
„Ez is csak egy ilyen. Itt is csak szövegelnek! Ez, ez fog segíteni?! Itt is csak ez van...”
Tehát ez a négy mód, ahogy aktívvá válhat bennünk egy séma.
az élet hozza (csúszunk lefelé)
megteremtjük a helyzeteket
kiprovokáljuk őket
belelátjuk
Ez a négy. (31:00)
Mit tegyünk?
Nem mondtam még el részletesen, hogy mit lehet tenni. (Azt mondja...)
Érzelmi szükségleteinket fölismerni és tudatosítani.
Fölfedezni azt, hogy tulajdonképpen ez a séma uralkodik rajtunk. Mert, emlékeztek? Ez egy rejtőzködő séma. Nem is nagyon vesszük észre, hogy ebben a sémában vagyunk. Hiszen megtanultunk hidegben élni. Azután:
Megtanulhatjuk azt, hogy szükségleteink természetesek és helyénvalók.
Szabad pisilni! A pisilés rendben van. A köhögés: rendben van. (Hát van, aki szorong a köhögéstől, tudjátok?) „Társaság, és, te jó ég, köhögni fogok, és...”
Ihatsz a kólából nyugodtan. Az nem szorongáskeltő: kijönni és kérni egy kis kólát. Nincs benne semmi. Iszol, és akkor le van tudva. Szerintem ez egy jó megoldás...
Merni választani olyanokat, akik megfelelően tudnak rólunk gondoskodni, szükségleteinkre figyelni.
Megértés, együttérzés, gondoskodás, segítségnyújtás stb. De akkor de fontos az, hogy képesek legyünk elviselni, hogy támogatnak minket! Elviselni, hogy jönnek és jönnnnek!
(Rákos)keresztúron én egy nagyon komoly szomorúságot okoztam a hölgyeknek. (33:00)
Sokaknak. Idősebbeknek.
Fölpanaszolták a búcsúmisén, hogy: „Feri atya, elég jó volt minden...” (most kritizálnak az utolsó percben?!) „...de azt azért nem felejtjük el, hogy nem lehetett fölhízlalni! Ez a mi szégyenünk. Az egyházközség szégyenfoltja! Eddig minden pap, aki itt volt, valahogy jött... de... plébánatosan távozott!” (Megromlott egészsége és megnövekedett pocakja okán).
És magával nem tudtunk semmit se kezdeni. Ezt nagyon sérelmezzük.
Az „érzelmektől való megfosztottság” séma számomra nagyon ismerős. Ó, erről hosszan tudnék beszélni!
Na csak! Van rengeteg nagyon kedves asszony. Hozzák nekem az ételt. De hova?!? Hát nem látnak? Ugye, ez egy érdekes dolog. Azért, mert így nézek ki... (34:40)
Ééédes. Kifejezte egy szükségletét. Hallottam, hogy azt mondja, hogy „vegyél föl!”. Jól van. Most lejöttél onnan. Velünk akartál lenni! Van még fönt? Nem látok a fényektől. (Jól van, jól van, jól van, azt hittem, hogy élvezed. Vidám vagy, tudod! Tiki-tiki-tiki.)
Szóval – nem figyelnétek rám?!
Hol tartottunk? A hasamnál. (35:45)
Ezúton szeretném megköszönni az egyházközség asszonyainak azt a túláradó gondoskodó szeretetet, amivel az elmúlt hat évben segítettek.
Most látom, hogy nem látom. Hát ez rettenetes.
Az emberrel rettenetes dolgok történhetnek! Itt altájon mindenféle dolgok, tehát hogy... de nem látom!
A Mária Rádió kedves hallgatói: az „érzelmi depriváció” sémánál tartunk. Egy csuda komoly dologról van szó, ahogy hallottátok. (Egy pillanat, lefogyok... Huhhh! Huh.)
Időbe tellett, míg megtanultam, hogy hálás legyek az asszonyoknak. Nem kell mindent megenni, amit adnak! Ez a középút.
Tehát egyfelől: „Tetszett hozni?! De köszönöm! De örülök neki, tényleg! Hát gondolt rám, ő, végre nem csak hideg van... Nagyon köszönöm!”
(De jó, hogy nagy trikóm van! Szóval...) A középút az az, hogy örülni, együtt élni tudni, elfogadni azt, amit kapunk! Például: piskótából annyit magunkhoz venni, annyival élni, amennyire szükségünk van. (38:00)
Most hogy nézek ki? Valószínűleg egy kicsit se nézek ki rosszabbul, mint szoktam. Hát ez nem annyira sikerült...
A következő. Erről beszéltünk a kóla kapcsán: az elhagyott gyerekkel való találkozás. De ne magyarázz neki, hanem kérdezd meg, hogy mire van szüksége. Kérdezd meg! S ő azt fogja mondani, hogy nem kérek nagyon sokat enni, csak néha egy keveset!
Vagy az is jólesik, ha megkérdezed, hogy „tegyek be neked is a sütőbe?” S akkor mondhatom, hogy igen vagy nem – ha megkérdezik, az most már egész jól tud esni! (38:50)
Azután azt a kérdést is érdemes föltenni, ha gyerekkori önmagunkkal beszélünk (aki megtanult hidegben lenni), hogy: „és mire lett volna szükséged?” Nem hülyeség ez a kérdés... „Ó, hát most már mit törődöm azzal!”
Nem, mert akkor kezdesz bejutni egy világba, ahol az embernek szüksége van valamire! Vagy valakire! És azt ki is lehet fejezni.
Mi történik, amikor túlkompenzáljuk a sémát?
Jön egy halhatatlannak tűnő mondat, de ehhez most megigazítom magam. (39:30)
Mikor valaki belement a séma által vezetett életbe (nincs gondolkodás; érzelmek sincsenek). Esetleg akkor megélte egy ideig, hogy „távol, távol”. Utána fölrobban ez a világ. És akkor ez a mondat így szokott hangozni: Nekem is jogom van a boldogsághoz!
Ezt a mondatot nagyon gyakran az „érzelmi megfosztottság” sémában élő emberek mondják akkor, amikor éppen nekilátnak túlkompenzálni. És azt mondja: „Na, akkor most, akkor most!”
S az a fájdalmas benne, hogy akkor utána már nem számít semmi. Nem számít semmi. Nős, házas – sok gyerek. Akkor semmi nem számít! Ez a túlkompenzálás. (40:35)
És ha bejött ez a mondat, hogy „nekem is jogom van a boldogsághoz”, ehhez mi adja az erőt? Az a rengeteg hiány, amit átélt, egészen akár magzati korától kezdve. És azt mondja... Hogy amikor te azt mondod neki, hogy na jó, de hát nem lesz ez egy kicsit sok? Akkor ez úgy hangzik számára, mintha vissza akarnánk rugdosni őt abba a világba, ahol az ő szükségletei nem számítanak és nem fontosak... és ő se számít és ő se értékes. (41:15)
És akkor, ahogy szeretne gyógyulni, azt mondja: ezt kikérem magamnak. Hogy engem oda valaki vissza akar rugdosni.
S akkor ezt ugye kiterjeszthetjük a papokra: „A papok vissza akarnak engem oda rugdosni!”
Ez a mondat az én fülemet nagyon bánccsa! Hogy, mikor valaki úgy felkiált, és azt mondja, hogy „nekem is jogom van a boldogsághoz”! Ebben az összefüggésben inkább az önsorsrontó túlkompenzálásnak egy emblematikus kifejezése. (42:00)
És hosszú távon nem leszek tőle jól – az a baj vele! (Szegénykém...lufi... te is csak kép maradsz. Hát ez van.)
Vágyak megfelelő megélése és kiélése
Felismervén, hogy a társam mit tud adni és mi az, amit nem tud adni...
S akkor elkezdjük megbecsülni, hogy mi az, amit kapunk a többiektől. S el tudjuk fogadni azt, amit nem kapunk a többiektől. És kezdünk ebben valahogy egyensúlyban lenni.
Van, amit kapunk, és van, amit nem kapunk. És amit kapunk, azt kezdjük értékelni; örülni neki. Amit nem kapunk, arról meg elfogadjuk, hogy az nincsen. És a séma nem indítja be a nem kapástól az összes erőforrását és tartalékát, hogy jó rosszul legyünk!
Sértődés föladása
Elmondom, hogy sértődtem meg gyerekkoromban, miután ismerős ez a séma (érzelmi elhanyagoltság, hiányok)...
Volt egy barátom, meghívott magához a Velencei-tóra. Elmentem. Végül is a barátom. Ezért körbebicikliztük a Velencei-tavat. Voltam úgy 9 vagy 10 éves. Elég jól bírtuk. Na és mi történt?
Emlékszem, egy délelőtti focizás után megkérdi, hogy „te, anyukám pudingot csinál; milyen puding legyen: csoki vagy vanília?”.
Én megtanultam hidegben élni. Csoki vagy vanília?! Puding?!? Kenyér csücske! Puding!...
Ez az, amikor átadom magam a séma logikájának. Ha kihúzom magam a sémából, azt mondom: „Böjt! Kenyér se, kis barátom, kenyér se! Ugye, milyen erős vagyok?”
No de a barátomnál, ahogy az nagyon gyakran lenni szokott, a harmadik cselekvési mód vált aktívvá: a túlkompenzálás. Azt mondtam neki: „Én csak a vaníliát!”
S ugye, akkor „a barátom kér”, tehát ő is meg az anyukája is csinálják a pudingot nekem. (45:01)
És képzeljétek el, az történt (mit tudom én már, miért): csokipuding volt.
Ebéd. Befejeztük, hozták a pudingot. Volt rajta kis gyümölcs, csokireszelék, tejszínhab (tök fölösleges mindegyik – azon túl, hogy finom).
És én hozzá se nyúltam, mert „én megmondtam, hogy a vanília”. Elköszöntem tőlük és hazajöttem. Így, ahogy mondom! Tíz évesen. Hogy képzelik?! (45:56)
Látom, te együtt éreztél velem. A tükörneuronjaid működtek! Mikor megmondtam, hogy vaníliapudingot. Barátom, ha nincs vaníliapuding, fütyülök rád! Azt hiszed, hogy nem tudok nélküled élni? Kess pajtáss! BÁRKI nélkül élek, érted?
Ez a séma túlkompenzálása.
Tehát az is a gyógyulás felé vezető út, amikor feladjuk a túlkompenzálásból fakadó cselekvésmódjainkat. Például az elutasító sértettséget. (46:38)
Mert a sértettség hova vezet? „Ááá, tudom, ilyen a világ...” – megy a kör tovább.
Ki se néztétek belőlem, ugye? Nem! Ezt nem! Ez most fájt. Feri, te ilyen vótá? Nem jövök jövő héten. (47:04)
(Tessék? Jövő héten női alkalom?) Na, de ko-mo-lyan! Gyerünk! Szerintem befejezem.
A segítővel való kapcsolat
1. Aki ebben a sémában van és aktív ez a séma, az nem ismeri fel a valódi szükségleteit.
Tehát föl sem merül benne, hogy segítséget kéne kérnie. Föl sem merül benne! Hát kérjen segítséget az, aki beteg! Hát a nyomorultak, azok kérjenek segítséget. Mennyi nyomorult ember van!! Nem csodálom...
2. Ha segítséget kér is, akkor a segítőnek nem fejezi ki a szükségleteit.
S a segítő megy és lobog a haja és segít!
Nem kap visszajelzést. Ha könyörög, se kap visszajelzést! „Minden szép, minden jó, mindennel nagyon meg vagyunk elégedve!” És nem történik semmi gyógyulás.
3. Elmegy a segítőhöz, és erősnek mutatja magát. Erősnek!
És amikor a séma aktívvá válik, és őbenne jön a fájdalom, a hiányérzet, a …, s a segítő rákérdez, akkor azt mondja: „Semmi, semmi! Ez?! Ugyan... Több is veszett Mohácsnál! S az csak Mohács. És a többi?!”
És az is lehet, hogy
4. A segítőtől elkezdi várni, hogy szavak nélkül is érezzen rá a szükségleteire.
Nyilván a segítő erre nem képes. Valamire képes, valamire nem – de hosszú távon erre biztos nem. És akkor ott hagyja a segítőt, mert azt mondja: „Hát látnivaló, hogy nem hangolódott rám.”
Hát elmentem, de nem voltunk közös nevezőn. Egy ilyen rideg pali volt. Olyan rideg. Hát persze, pap, és biztos azért volt ilyen.
Jön a negyedik séma – ez lesz a kedvencünk:
A „Csökkent értékűség, szégyen” séma
Ugye, ez a „kisebbrendűségi érzésem van” séma. Ő az. (49:53)
Mi történik akkor, ha belemegyünk a séma logikájába? Olyan barátokat választunk, akik szemétkednek velünk. S ők lesznek a barátaink! Olyan környezetet (olyan házastársat) választunk, akik ténylegesen leértékelnek minket. Mikor a komplexusokról beszéltünk, akkor (emlékeztek), beszéltük, hogy sok házasság úgy köttetik, hogy a nőnek van egy alappozíciója. Ez pedig így szól: „Én nem vagyok oké, de te oké vagy”. Vagyis, a nő – miután ő a „csökkent értékűség, szégyen” sémában van, keres valakit, hogy... van egy erős férfi! Egy erős, belevaló férfi! Hát én olyan kis béna vagyok. De egy erős férfivel?” – és talál!
Mi a baj az erős férfivel? Hogy őneki éppen ehhez illeszkedő alappozíciója van, vagyis, hogy teljesen igazad van, „én oké vagyok, de te nem”. Mi nagyon jól látjuk a világot! Mind a ketten pontosan ugyanúgy látjuk.
Gyakori. Gyakori, hogy a nőnek van: „én nem vagyok oké, te oké vagy”, és a férfinek pedig „én oké vagyok és te nem vagy oké”. A nőnek föl sem tűnik, hogy ez talán így nincs középen. Miért tűnne föl? Hát hiszen a világ az olyan, hogy nem vagyok oké. Tehát, amikor a férfi beszól neki, hogy „te utánfutó, jössz már?!” – hát végül is tényleg. Hát, tudjátok, egyszer volt... Ezek megtörtént dolgok! (51:48)
Ültünk egy csoportban, és eljutottunk oda, hogy megkérdezte a csoportvezető, hogy a csoporttagok akarnak-e komolyabban elköteleződni a csoportfolyamatra. Mindenki mondta, hogy „igen”, „nem”, mígnem jött Brünhilda.
Brünhilda azt mondja: „én nem vagyok fontos – szerintem hát végül is teeeljesen mindegy, hogy igent mondok vagy nemet. Én arra gondoltam, hogy olyan leszek, mint a malacnak a farka. Van egy nagy malac (ez a csoport), és én meg a kis farkinca (mint a rajzfilmben vagy a mesében). Hát elköteleződni... Hát mit számítok én? De ha lehet olyat – nézett a csoportvezetőre meg a többiekre – akkor én olyan lennék, mint a malacnak a farka. Hogy amerre megy a malac, arra megy a farka is. „Hát én csak egy kis farkinca...” (53:00)
Hát aki így látja magát, miért tűnne föl neki az, hogy az ő születésnapját elfelejtik?! Hát mit, az nem egy akkora szám – hiszen csak én születtem akkor. Hát mennyivel fontosabb mindenki más, mint én!
És, tudjátok, a csoportvezető (ez nem egy pszicho-csoport volt) emlékezett valamire, hogy … farkincának hívják, és így szólította meg:
„Farok, jönnél egy kicsit, segítenél nekem?”
Nem volt annyira árnyalt a szavak finom jelentésében. Nőről volt szó egyébként.
Látjátok? Itt a csoport, és ő meg így... mint egy kis madzag.
Ha a séma kifejti a hatását, olyan kapcsolatokba megyek bele (és maradok benn), ahol leértékelnek engem.
A második lépés könnyen kitalálható: távolságot fogok tartani. Ugyanis énbennem szorongás és aggodalom van, hogy ki fog derülni, hogy én bénább vagyok, mint ti. Az tuti, hogy kiderül!
Akiben a „csökkent értékűség, szégyen” séma aktív, ő tulajdonképpen aggódik az emberi kapcsolatokban/tól, mert attól fél, hogy a másik ember belelát. És föl fogja fedezni, hogy ő tulajdonképpen mennyire egy senki! Ezt úgy lehet elkerülni (hogy kiderüljön, hogy béna vagyok), hogy elkerülök minden kapcsolatot, ahol kiderülhetne, hogy béna vagyok, hogy hülye vagyok, hogy szerencsétlen vagyok, hogy nem vagyok alkalmas erre-arra-amarra. (55:02)
Ezért elkerülöm ezeket a helyzeteket!
Egyszer jött hozzám valaki. Azt mondja: „Te Feri! Hát az borzongató volt, ahogy te rám néztél!” (Nem látom...)
S akkor ő elmondta, hogy amikor én ránéztem, akkor ő egész biztos lett abban, hogy én belelátok. Mert én olyan nagyon mélyen néztem, ezekkel a mélyen ülő szemeimmel...
Hát tudjátok, milyen a világ! Azt mondja... Valaki bejött a sekrestyébe, hogy szeretne misét kérni. Igen, természetesen – bármelyik nap; minden nap misézünk. „De nem szeretném, hogy a magas atya mondja!”
S miért nem?! (Azért úgy lecsúsztak a szemöldökei... Benn vannak úgy a szemében...) „Nem, nekem az nem tetszik, ahogy ő misézik” – mondja ilyen lecsúszott szemöldökkel. Még jó, hogy nincs ilyen aktív sémám, különben sírnék három évig, hogy lecsúszott a szemöldöke.
Azt mondja: „Feri, te belém láttál” (mélyen ülő, lecsúszott szemöldökű szúrós tekintettel). Ha valakinek aktív ez a sémája, az azt gondolja, hogy „az előbb-utóbb kiderül, hogy ő miféle is”! Ezért tartsunk távolságot – ne derülhessen ki. (56:56)
És mi a túlkompenzálás? A túlkompenzálás ugyanolyan hihetetlenül gyakori. Nagyon ritka, hogy valaki csak – csak – csak – csak a séma logikája alapján, abba belemenve cselekszünk. Ez pedig az, hogy
Állandóan másokat kritizálunk.
Kritizálunk, bemocskolunk, befeketítünk. Ühmm!
Az internet tág teret az a „csökkent értékűség, szégyen” sémával élő emberek számára, hogy másokat szidjanak. Hihetetlen jó! Talán (majdhogynem) erre a legjobb.
Egy egész országút áll rendelkezésünkre! Mindenkibe bele lehet kötni! Hogy ki miért rossz, miért béna, miért hülye...
Ez tehát a harmadik, amikor túlkompenzálom a sémát.
Mondok egy történetet. Képzeljük el, hogy PálFeris buli van. Farsang.
Farsang van, és természetesen meghirdetésre kerül, hogy tánc is lesz.
Van köztünk egy nő, aki „csökkent értékűség, szégyen” sémával érkezik. Egy! ...van csak ilyen. Nem tudom, érdemes-e őmiatta most ezt tovább folytatnom. Azt mondanám neked egyszer, hogy „gyere, keress meg így a végén, és akkor... egy percem lesz rád; végül is többet nem érsz”. (58:50)
Szóval képzeljük el („csökkent értékűség, szégyen” séma). De már szorogva jön – a tánc miatt. Mert hát „hiszen csúnya vagyok – hát nézzetek rám”. Nem. Nem nagyon szoktak fölkérni. Mindig elmennek másokhoz. Eltávolodnak. Végül is nem is tudom, érdemes-e. Hát lehet, hogy azt fogom csinálni. Jó is az, hogy van az emelet. Ilyenkor fölmegyek úgy … kajálni. Az jó, és akkor úgy „kajálok”, mert akkor nem is tűnik föl, hogy nem kér föl senki. Az egy... Jó. Jó. Ott mindig van egy-két ember, akivel ott jól el lehet lenni. És akkor éjfél felé már úgyis el szoktam unni, és akkor már úgy hazamegyek. Az utolsó metróval hazamegyek valahogy. Nem is olyan rossz, az utolsó metróval.”
Nehogy azt gondoljátok, hogy én bárkivel beszéltem erről! Ezt anélkül is tudom.
„Végül is lejövök, hát miért ne... Nem vagyok én olyan öreg. Lejövök, hátha. Hátha valaki fölkér. Ülök. Már megy a harmadik zene. Erre a zenére tulajdonképpen szívesen táncolnék. Azt nem értem, hogy... azokat a ronda nőket is fölkérték. Hogy néz mán ki?! De hogy tudta azt a ruhát fölvenni? Bolond ez a nő? Mit képzel?! Mi ez itt, farsang? Biztos „jelmez”. Ilyen „jelmez”, há... Még az is lehet, hogy nem jelmez. Képes volt így jönni. Neki ez nem jelmez! Neki ez normális!!” (60:51)
Végre valaki fölkéri. Táncol, s nézi a másikat. „Fú, de béna. Úúú, de gáz. A barátnőim meg nézik, hogy én ezzel a béna csávóval... Hát hülye vagyok én?! Minek jöttem el én erre a baromságra. Egy bulira eljönni? Táncol, és közben tök nevetséges vagyok én is... miért nem lehet egy kicsit sötétebbet csinálni. Most miért kell ilyen verőfényben táncolni. Hülyeség... Na, az a srác fölkérhetett volna!”
Jó, vége a táncnak. Leül. „Hülyeség – megyek föl kajálni.”
„Kajálok. Na, már a kóla se a régi.” Még egyszer megpróbálkozik – hát hátha. (62:00)
S jön egy srác. „Nem, ne haragudj, nem értek rá. Mindjárt megyek. Már csak úgy leültem itt egy kicsit, mert mindjárt megy az utolsó metró-busz-villamos-troli, minden utolsó. Mindenek mennek. De kösz, nagyon jólesett; jólesett nagyon, hogy fölkértél. Nagyon köszi!
Na, szerintem megyek is. Hülye vagyok én itt?!” (62:30)
Na, megvan?
Tulajdonképpen az egész buli a „csökkent értékűség, szégyen” sémáról szólt. Az egész, az elejétől a végéig. Próbáltam érzékeltetni, hogy
Mi az, ami fönntartja a sémát?
Négy dolog.
...egybevágó gondolatok
1. A séma logikájával megegyező gondolatok.
És a séma logikájával megegyező gondolatoknak (nagyon köszönöm – á, ez jólesett) az unos-untalan való belső pörgetése. Vagyis, hogy folyamatosan mondom, mondom magamban a monológot. Béna vagyok, hogy nézek ki. Tulajdonképpen most februárban ne legyen rajtam ez a tíz kiló?
Miért februárban vannak a bálok? Ez akkora hülyeség! Miért nem júniusban vannak? Akkor egy kicsit jobban nézek ki. (63:39)
Gondolatok, gondolatok és gondolatok – és mind a sémáról szól; rólad nem szól semmi. Meg az életről se. Csak a sémáról. Mi tartja fönn még a sémát?
...érzések
2. Az ehhez kapcsolódó érzések!
Ugye? Akkor kicsit szégyenkezem, akkor kicsit megvetlek. Akkor kicsit dühös vagyok erre az egészre, hogy túl nagy fény van. Sokféle érzés lehet itt, de mindegyik érzés a maga módján megerősíti a sémát. Illeszkedik az éppen aktuális gondolathoz. A gondolat persze lehet, hogy a séma logikája alapján való, az elkerülés alapján vagy a túlkompenzálás alapján.
Többféle gondolat, többféle érzés – de mind a séma logikáján belül marad. Mi a harmadik, ami fönntartja a sémát? A sémának megfelelő cselekvésmód! Az ahhoz illeszkedő cselekvésmód. (64:39)
Eljövök, de úgyse várok semmit. „Úgyse fog fölkérni senki. Fölmegyek, inkább kajálok – hagyjuk az egészet, így legalább... Hagyjuk...”
Tehát el is kerülöm a helyzetet, amikor fölkérhetnek. És amikor benne vagyok, akkor is megy az egész, tik-dik-dik-dik-dik-dik-dí-didimm.
És elutasítok valakit, aki fölkért!
...cselekvésmód
3. Ez a sémát megerősítő cselekvésmód.
És van egy negyedik, amit külön is érdemes kifejezni:
...kommunikáció
4. A sémát megerősítő kommunikáció.
Ez külön nagyon fontos elem. Nemcsak a belső párbeszédem magammal, hanem aztán az is, ahogy kifelé is beszélek. Ez a kommunikáció még jobban megerősíti a sémát. Előrántja, bele... kiprovokálja a helyzeteket, belevisz a helyzetekbe, megteremti a helyzeteket és a többi. A kommunikáció.
Ha valakinek „érzelmi megfosztottság, hiány” sémája van, és addig provokálja a másikat, míg az el nem utasítja.
Ezt egy jó kis kommunikációval könnyű elérni.
Tehát gondolatok, érzelmek, cselekvés és kommunikáció – amivel fenn tudjuk tartani a sémát. (66:07)
Arra jutottam – most befejezésül olvasok nektek egy kicsit.
Felolvasás
A rendkívüli Milton H. Erickson.
Remélem, megvan. Nagyon szép kiállítású könyv.
Milton Erickson egyáltalán nem volt sématerapeuta, de ez nem is sématerápiás kurzus, hanem csak szeretnék megmutatni nektek egy esetet egy olyan valakiről, akinek „csökkent értékűség, szégyen” sémája van, és csak egy picit belenézni, hogy mi történik vele.
Mondjuk így egyszerűen: hogy „hogyan gyógyul meg”, vagy hogyan lesz jobban. Egy kicsit belelátni ebbe a helyzetbe. Melyik székből mondjam? Mondjuk legyen ez. Öregapós...
Azt mondja... (67:08)
Ez a 21 éves lány azzal jött el hozzám, hogy szeretne férjhez menni. Szeretné, ha otthona és gyerekei lennének, de még egyetlen fiú barátja sem volt.
Reménytelennek érzi a helyzetét, és retteg attól, hogy vénlány marad. Azt mondja: „Úgy látom, az életben alsóbbrendű vagyok. Nem szereztem barátokat. Zárkózott és túlságosan otthon ülő vagyok ahhoz, hogy lehessen egy férjem. Azt gondolom, el kell mennem egy pszichiáterhez, mielőtt öngyilkos lennék. Három hónapig meg fogom próbálni önnel, s ha a dolgok nem rendeződnek, az lesz akkor a vég.”
A nő egyedül élt, a szülei már meghaltak. Titkárnőként dolgozott egy építési vállalatnál. Társadalmi élete egyáltalán nem volt. Még soha nem randevúzott. Ugyan egy egész elfogadható fiatalember (az irodából) minden alkalommal ugyanakkor jelent meg az ásványvizes automatánál, amikor ő is, és a fiú próbálkozott is a kontaktussal, de ő figyelmen kívül hagyta és nem szólt hozzá.
(Emlékeztek, erről is beszéltünk. A sémától eltérő jelenségek teljesen figyelmen kívül hagyása.)
Csinos volt, de nem sikerült vonzóvá tennie magát. Elhanyagolt frizura, szerencsétlen öltözködés, a szoknyán szakadás; kopott, lestrapált cipő.
A fő testi hibája (szerinte) egy rés a két felső metszőfoga között. Emiatt beszéd közben takarja a száját. Valójában ez a hézag nem volt nagy és csúnya sem.
Összességében az a valaki volt, aki már föladta. Lefelé haladt a lejtőn, egyfolytában a reménytelensége és az öngyilkosság foglalkoztatta. Miközben ellenállt mindannak, ami hozzásegíthette volna az áhított célhoz: a házassághoz és a gyerekekhez.
Erickson két nagyobb beavatkozással közelítette meg a helyzetet.
Először is azt javasolta a lánynak, hogy mivel már úgyis megindult a lejtőn, lehetne még egy utolsó dobása. Ez pedig a bankban tartott pénzére vonatkozna.
Teljes egészében költse magára. Menjen el egy adott üzletbe, ahol a képzett eladók tanácsokkal segítik a hölgyeket a ruhavásárlásban, majd egy megadott szépségszalonba, ahol kap egy megfelelő frizurát; és a többi.
A lány hajlandó volt követni ezt a fölvetést. Bár semmiben sem reménykedett, de a javaslat, hogy a vég előtt még elköltse a pénzét, végül is beleillett az élete lejtmenetébe. (70:00)
Ezután Erickson adott neki egy feladatot. Otthon a fürdőszoba magányában kezdje el gyakorolni, hogy vizet vesz a szájába és az elülső fogai közötti résen át azt kispricceli.
(Most következik egy nem szokásos terápia leírása.)
Gyakorolja ezt, amíg el nem éri, hogy legalább két méterre eltalál.
Erre a nő azt gondolta: rettenetes ostobaság! De éppen az abszurditása arra késztette, hogy lelkiismeretesen gyakoroljon.
Amikor legközelebb a lány eljött (megfelelően kiöltözve), egészen vonzó lett, és ügyesnek mutatkozott a vízspriccelésben is.
Erickson tett egy további javaslatot. Amikor a következő hétfőn dolgozni fog, vigyen véghez egy durva tréfát.
Amikor az említett fiatalember megjelenik a vízautomatánál, vegyen egy falat vizet a szájába, és kb. két méterről célozza meg az úrfit.
Majd pedig forduljon meg és fusson el, de a menekülést kezdje a fiú felé, és csak azután forduljon meg és kezdjen el szaladni a folyosó hosszában.
A lány először visszautasította ezt a lehetetlen ötletet, aztán mégis némileg szórakoztatónak (bár otrombának) találta. Végül úgy döntött, megteszi. Tulajdonképpen illett a „minden mindegy” hangulatához.
Hétfőn az új csinos szerelésben, a szép frizurájában ment dolgozni. Odaplántálta magát az automatához, és amikor a fiatalember közeledett, a betanult módon jól lespriccelte.
A fiú valami olyat mondott (ezt már nem tudták rekonstruálni később), hogy „te kis boszorkány!”. Mire ő nevetve el akart futni, de a megadott módon a fiú felé indult. A fiú elkapta, és legnagyobb megdöbbenésére szájon csókolta.
Másnap némi félelemmel közelített az automatához – joggal. Mert a fiatalember előugrott valahonnan, és lefújta egy vízipisztollyal. Másnap együtt mentek ebédelni.
Amikor ezt követően a kliens visszatért Ericksonhoz elmondani, hogy mi történt, kijelentette, hogy fölülvizsgálta korábbi véleményét, és most azt szeretné, ha a doktor adna róla egy alapos, kritikus jellemzést.
Erickson ezt megtette. Kiemelte a jó együttműködési készségét és a fejlődőképességét, amit az öltözésben és a hajával elért. S hogy bár ő rendellenességnek véli a foghézagot, ez egy adottság.
A nő elment, és néhány hónapon belül egy újságkivágást küldött, amely tudatta házasságát a fiatalemberrel. Egy év múlva újabb levélke érkezett egy kisbaba fényképével.
Hát akkor jó éjszakát, aludjatok jól, álmodjatok szépeket! Mindazok különösen, akik „csökkent értékűség, szégyen” sémában leledzkednek. Aludjatok ti is jól! (Bár nem érdemlitek meg...) (74:33)