Hanganyagok‎ > ‎2012-2013‎ > ‎

2012.11.06

Köszöntelek benneteket, szerbusztok! Isten hozott mindannyiótokat!

Ismétlés

Megyünk tovább. Emlékeztek, hogy a múlt alkalommal egyrészt tudtunk egy picit ismételni arra vonatkozóan, hogy milyen öt alapvető szükségletcsoporttal rendelkezünk piciny korunktól kezdve. Hogy gyerekkorunkban mely szükségleteknek a megfelelő ellátása az, amelyre mindenképpen szükségünk van ahhoz, hogy megfelelő módon tudjunk növekedni. Bármelyik szükséglet, vagy a szükségletcsoportra vonatkozó bármilyen sérülés az hogyan hathat ránk, s elsősorban pedig hogyan teremthet meg egy sémát bennünk. Most már tudjuk, hogy a séma az egyszerre jelent egy fizikai, testi állapotot, azzal nagyon jól leírható. Azután mindig érzések és érzelmek és hangulatok kapcsolódnak hozzá, és aztán hozzájuk köthető gondolatok társulnak, és természetesen mindezeknek a hátterében ott van nagyon sok emlék. Az emlékeknek bizonyos része tudatos, más része nem tudatos, minden esetre ezek együtt létrehoznak bennünk egy sémát, s ezek a sémák amikor kialakultak, megfelelően tükrözték azt a helyzetet, amiben voltunk, mára azonban a valóság észlelésének, a megfelelő kapcsolatoknak, az egyéni jól-létünknek az akadályaivá váltak. Ennyit erről. (01:35)

Mondtuk ezt az öt dolgot, már nem ismétlem el, és aztán pedig két sémáról is beszéltünk. A társas izoláció elidegenedettség sémáról. Ezt be is fejeztük, és hogy csak egy picit még a hangolódás, a rámelegedés, hogy… és itt mondtunk ki valami nagyon fontosat, amire pedig éppen milyen kevésszer látunk rá. Ez pedig az, hogy nem csak arra van egy nagyon nagy vágyunk, hogy hadd legyek más, mint a többiek, különböző, ami mögött tulajdonképpen az van, hadd legyen rendkívüli, egyedi és ilyen értelemben hadd legyek magam számára is egy óriási kincs. Hadd tekintsem magam ilyennek, hadd ne legyek egy tucat-valaki. De hogy közben pedig ugyanolyan mély emberi vágyunk tud az lenni, hogy hadd legyek olyan, mint ti. Hadd legyek egy kicsit se más, mint ti, engedjetek magatok közé. Hadd üljek le veletek egy asztalhoz. Ne kelljen azt éreznem, hogy különbözök, hogy más szemmel néztek, hogy én idegen vagyok. (02:40)

Az elmúlt évszázadok, évezredek nyilván sokkal inkább tárták föl azt, hogyha valaki sérült és sebződött, erre a sémára vonatkozóan az egy milyen rettenetes életérzés vagy életélmény, élettapasztalat lehet. Ma már talán kevésbé van ez előtérben, de aki ettől szenved, vagy hirtelen sajátosan ilyen helyzetbe kerülünk, hej-haj. Nem is akarnék erről hosszabban. Minden esetre átvezetésképpen a következő sémához, amiről szintén volt szó múltkor, Ericksontól egy történetet hadd mondjak el, és a következő séma, amire ez a történet átvezet bennünket, ez az alkalmatlanság függőség séma. Emlékeztek, ebbe belekezdtünk, ezt szeretném a mai alkalommal majd kidolgozni. Azt mondja, jöjjön a történet. (Hmm, talán leülök.) (03:45)
Függőség és alkalmatlanság séma
Erickson (történet)

Egy kilenc éves kislánynál azt vették észre, hogy hanyatlik a tanulásban, és kezd elzárkózni a társas kapcsolatoktól. Amikor erről kérdezték, dühösen és könnyesen tiltakozott, hogy nem tett semmit. Az előző években jó iskolai munkát végzett, de a társasjátékokban kicsit esetlenül mozgott. A szülei csak az iskolai romlás miatt aggódtak, ezért kértek tőlem segítséget. Mivel a kislány nem volt hajlandó orvoshoz menni, minden alkalommal az otthonukban találkoztunk esténként. Megtudtam, hogy bizonyos lánytársait nem kedveli, mert azok csak görkoriznak, tollaslabdáznak és ugróköteleznek, csak azzal szórakoznak. Megtudtam, hogy neki is van tollaslabda készlete, de rémesen játszottam. Miután a gyermekparalízis megnyomorította a karomat (Most Erickson magáról beszél. Érdemes ezt is meghallani, hogy tulajdonképpen hogy tudott ő egy zseni lenni. Azt mondja.) Miután a gyermekbénulás megnyomorította a jobb karom, kihívtam őt egy partira azzal, hogy én elég valószínű, hogy még rosszabbul játszom. A kihívást elfogadta. Miután az első néhány partiban kialakult köztünk egy jó összhang, könnyű volt előidézni egy enyhe-közepes transz állapotot. Néhány meccset éber transzban is játszottunk, s három héten belül kiváló játékos lett, bár a szüleinek nem nagyon tetszett a látszólagos érdektelenségem az iskolai nehézségek iránt. (Ahh, most… ahh, nem, majd, majd később. Na, gyerünk! Egyszerre egy dolgot, rendesen, rendesen, ahogy tanultad.) Három hét tollasodás után kijelentettem, hogy én biztosan rosszabbul gördeszkáznék, mint ő, mivel az egyik lábam is béna. A fejlesztésnek ugyanazt a folyamatát követtük, mint előbb, de már 1-2 alkalom is elég volt neki a megfelelő jártassághoz. Legközelebb pedig ugrókötelezni hívtam ki, hogy lássa, ebben is ő az, aki okítani tudna engem. Az ugrókötelezésben egy héten belül megügyesedett. Ezután egy kerékpárverseny következett, azt emelve ki, hogy egyformán jól tudunk biciklizni. Merészen azt mondtam, hogy legyőzném őt, mire megígérte, hogy keményen fog próbálkozni. Már egy fél éve volt kerékpárja, de még egy kört sem ment vele. A kijelölt időpontban megjelent a bringával, és követelte, hogy legyen becsületes, és ne hagyjam magam. „Tudom, hogy elég gyorsan tudsz biciklizni, nézni foglak, hogy nem csalsz-e.” Mondta Ericksonnak a lány. Fölszereltem a biciklim, ő követett az övén. Azt persze nem tudta, hogy két lábbal tekerés nálam lehetetlen, hogy csak a bal lábamat tudom használni. Gyanakodva nézegetett hátulról, és látta, hogy mindkét lában a pedálon van, és hogy nem gyorsulok. Végül meggyőzte magát, hogy becsületesen hajtok, le is hagyott, teljes elégedettségére. Ez volt az utolsó találkozásunk. Azonnal nekifogott, hogy bekerüljön az iskolai ugrókötél-bajnokságba. Az iskolai munkája hasonlóképpen javulásnak indult. (07:30)

Polcz Alaine (történet)

Gondolom, nem is különösen kell e mögé a háttér mögé tekintenünk mos, hogy amikor kezdi úgy érezni, hogy ő béna, és szerencsétlen, és más, mint a többi, s hogy (… - hibás felvétel – szerk.) a többiek, a menő csajok ugróköteleznek, és a menő lányok gördeszkáznak, hogy akkor sikerül, sikerül valamit fordítani ezen a helyzeten. Az jutott eszembe, ahogyan olvastam, egyszer csak, hogy éppen tegnap hallgattam a rádiót. Polcz Alaine-nel volt egy riport, talán egy 1992-es riportnak az ismétlése. Ő gyerekekkel játék-terápiát is folytatott, s elmesélt erről egy történetet, és azt mondja, hogy volt egy olyan helyzet, amikor egy gyereknek abban próbáltam segíteni, hogy képes legyen az erőit összpontosítani valami jó cél érdekében. S akkor azt mondja, hogy „Éppen ott tartottunk, hogy hát először is kell egy ilyen helyzet, tehát azt játszottuk, hogy ő a vadász, én meg a nyúl – mondta Polcz Alaine – és a vadász lelövi a nyulat, és akkor ő majd elkezd fetrengeni, és rosszul lesz. Utána ebből a helyzetből majd váltunk, és akkor jön a mentő, és ő lesz majd akkor az orvos, az állatorvos, és megmenthet engem. Hát éppen ott tartottunk, hogy hatalmas durranással lelőtt engem, amikor egyszer csak belépett egy munkatársam, s a munkatársam nagyon jól érzékelte a helyzetet, és miután a kislány őt is lelőtte, ő is a hátára feküdt és éppen látványosan haldoklott. Tehát éppen két döglődött a padlón, a kislány pedig diadalmasan a colttal a kezében állt, amikor a minisztériumból megérkeztek a látogatók, hogy ellenőrizzék, hogy mi folyik itt. Akkor azt mondja, hogy… Egy nagyszerű igazgatónk volt – ismerem is őt, ismerem is őt, Schnell Endrének hívják, annak az intézetnek ő volt az igazgatója, s azt mondja, hogy – az igazgató pedig átlátva a helyzetet (Na, ez nagy dolog. Ez nagy dolog.) minisztériumi emberekkel körbevéve átlátta, hogy éppen a két felnőtt fetreng a padlón, és a gyerek diadalmasan áll közöttük, s azt mondta: „Na látják, a játékterápiának egy kivételes pillanatába csöppentünk most bele, hagyjuk is őket itt.” és elragadta onnan a minisztériumi látogatókat. (10:00)

De nagy dolog az, mikor lehetőséget adunk valakinek arra, itt mondjuk ennek a kislánynak, a másik történetben is a kislánynak, hogy egyszer csak elővegye az alkalmasságát, a készségeit, a képességeit, és nekilásson valaminek. A történet azért volt nagyon izgalmas, például ahogyan Polcz Alaine dolgozott ezzel a kislánnyal, hogy azért micsoda hatékonyság élmény az, amikor nálam van a fegyver, te vagy a nyúl, és én lelőlek. És hogy aztán ezt a helyzetet milyen csodaszép átfordítani abba, utána jövök, és meggyógyítalak. Hogy képes vagyok egy sebzett valakit gyógyítani én magam. Ez óriási dolog. Így szeretnék visszatérni oda, amiről múltkor beszéltünk, arra a nagyon sajátos kettős útra, arra a két lehetőségre. Ezt de fontosnak tartom, és ma több ilyet is szeretnék még mondani. (11:00)

A gyógyulás két útja

Hogyha – mondjuk most így, hogy – a sebzettségeinkből gyógyulni szeretnénk, akkor egyrészt járhatjuk azt az utat, emlékeztek talán erre, ami a katonáknak az útja. Elfogadjuk és megengedjük, hogy nyomás alatt vagyunk, hogy stressz ér bennünket, elfogadjuk a belső szorongásunkat, és megtanulunk egyre nehezebb élethelyzetek, föltételek, belső érzelmi teher hatására, és azzal együtt is hatékonyan működni. Ez az egyik utunk.

A másik út pedig, s a kettő nem ellentétes egymással, párban járnak, kiegészítik egymást, hogy olyan helyzeteket teremtünk magunknak, egymásnak, csoportoknak, kisközösségeknek, beszélgetéseknek, munkaértekezleteknek, ahol csökkentjük a szorongás szintjét, ahol a stressz szintet csökkentjük. Ahol mindent megteszünk azért, hogy éppenséggel a lehető legoptimálisabb legyen az a fajta nyomás, ami ér bennünket, hogy lehetőleg megtanuljunk megfelelő választ adni a stresszre az által, hogy begyakoroljuk magunkat olyan közegekben, ahol az nem túl terhelő számunkra. Ahol bizalmi légkör van, ahol segítenek nekünk, ahol tudjuk, hogy nem vagyunk fenyegetettségben, ahol bízhatunk azokban, akik ott vannak, és hogy ebben a közegben el tudjuk kezdeni egyáltalán kidolgozni, használni a képességeinket, a kompetenciáinkat, amelyeket aztán majd nehezebb helyzetekben is begyakorolhatunk. Hogy mind a kettő nagyon fontos, és hogy mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy egyik, vagy másik irányba sarkítsunk. Hogy valaki csak az egyiket erőltesse, s katona módra lenézzen mindenkit „De gyöngék vagytok, bénák vagytok! Mi az a bizalmi légkör? Hülye vagy? Lőni kell.” És a másik is, hogy amikor valaki megtapasztalta, hogy micsoda erőforrás, hogyan tudunk hihetetlenül gyógyulni, fejlődni, növekedni, az életbe vetett bizalmunk hogy erősödik meg egy megfelelő közegben, ahol nem helyeznek ránk súlyokat. Hogy mi is milyen lenézőek tudunk lenni másokkal, akiket nem t’om milyen, bárdolatlannak, erőszakosnak és akármilyennek látunk. (13:30)

Tulajdonképpen a sportolók, az élsportolók nagyon ügyesek ebben. Egy jó élsportoló mind a kettőt tudja csinálni, attól világbajnok, attól olimpiai bajnok. Hogyha néztétek az olimpiát, vagy nézegetitek az atlétikát, ott van Isinbayeva, világcsúcstartó női rúdugró. Hát zseniális képek vannak róla, mert néha áll, látszik, hogy mindig beszél. Azt mondta, hogy majd, hogyha befejezi a sportot, elmondja, hogy mit mond magának. Nem derült még ki, hogy kihez beszél, mit mond, ez derült ki, látszik, hogy krrr-csrrr, szóval látszik, hogy dgg-dzz-dzz, mondjuk így magyarul, spannolja magát. Máskor pedig, mondjuk két ugrás között olyan fölvételek készülnek róla, hogy fekszik, de úgy fekszik, hogy ott hálózsákot visz, hiába van a 30 fok, hálózsák, teljesen bebújik a hálózsákba, és mindent magára vesz, így, és közben megy az olimpia. (14:40)

(Ez micsoda? Most nem ez, mert ez…) Arról van szó, hogy a sportoló, élsportoló megtanulja mind a kettőt hatékonyan művelni. Tehát képes egy olyan izgalmi állapotban lenni, adott helyzetekben, pillanatokban olyan izgalmi állapotba hozni magát, ami a leghatékonyabb teljesítményre teszi őt alkalmassá. Mert hogyha nincsen megfelelő izgalmi állapot, tehát ha (Kinek csöng a telefonja? Senkinek. Kezdek föl-, föl… Tehát!) ha csak ez van, (Jaj, ne haragudjatok…! Szóljatok, ha unalmas.) Szóval, ha ez van, s akkor egyszer csak bemondják a nevét, hogy ugrik, és van még két perce, hát hogy mire föláll, „Mi van? Mi van?” Hát így nem lehet semmit se csinálni. Túlságosan is ellazult, nincsen semmiféle izgalmi szint. Na de a másik, amikor stressz hatására az izgalmi szint meg olyan magas lesz, „H-hh-hh-hh…. Micsoda? Hh-hh-hhh!” Biztos láttatok már ilyen sportolót. Elnézést, ú, ti nem vagytok biztonságos zónában. Most menjek hátra így, így tartsak előadást? Sok a fény. Nem t’om, itt nehezek a körülmények. (16:15)

Szóval a másik pedig, hogy közben ha túl magas az izgalmi állapot, akkor azt jelenti, hogy túl nagy a szorongás. Közkeletűen mit szoktak erre mondani? Elizgulta a versenyt. Elizgulta. Nem, nem sportoltál, hogy ez neked olyan furcsa? Elizgulta, agyon stresszelte magát a versenyen. Ugye milyen sokat beszéltek erről, hogy ott van valaki, „Jaj!” aki egy két… versenyben, rettenetes nehéz helyzetben képes a legtöbbet kihozni magából. Szilágyi Áron. Hát aki végignézte, hogy hogyan vív, az egy csoda. Az egy csoda volt, és el is mondta, hogy reggel fölébredtem, tudtam, minden oké lesz. Akkor kiderült, hogy a nyolc fegyveréből hetet visszadobtak, hogy nem jó. Akkor ott, a verseny, az olimpiai küzdelem előtt neki kellett állni, egyáltalán, hogy legyen fegyvere, amivel vív. Hát egy hétköznapi ember, mint bármelyikünk, mire fölment volna az első asszóra, ahh, ahh… ehh-öhh…. (17:25)

(Ma nagyon árnyalt szavakkal, verbális kommunikációval fejezem ki az üzenetet. Erre mindig is adtam.) Szóval ami nagyon sok ember számára már túl erős stressz, amire nem tud megfelelő választ adni, azt ő hihetetlen zseniálisan tudta kontrollálni. Lólengés döntő. Hányadikként került be a döntőbe? (Most meggondolom, hogy jöjjek még egyszer.) Ugye az angol fiú sokkal jobb gyakorlatot mutatott be a selejtezőben. Hát én hhh-hhh-hhh. Rettenetes volt! Nekem. És az, hogy valaki ott, a tét helyzetben csinál egy tökéletes gyakorlatot. És mivel nyert? Úgy van! Az eleganciával. Hát ez a döbbenetes, hogy valaki az olimpiai döntőben, már nem őneki adnák az aranyat, Angliában van az olimpia, London, emberek! És a mi magyar fiúnk! Ez a döbbenetes. És mivel nyer? Az eleganciával. Hoppácska! Jaj! Nem t’om, hazamegyek, megnézem az olimpiai összefoglalót. Szóval, szóval… valahogy érzékeltetni szerettem volna azt, hogy mondjuk a jól-létünkhöz, hogy tudjunk jól lenni magunkban, a kapcsolatainkban, hatékonyak lenni, előhozni tudunk, hogy tudunk növekedni, fejlődni, tgg-dgg-dgg… tulajdonképpen igen. Tulajdonképpen az nagy segítségünkre van, „Om mani padme hum.” Hogyha mind a két utat tudjuk járni, amit éppen az élsportolóktól nagyon jól meg tudunk tanulni, akik egyetlen versenyen belül, például egy atléta, egy rúdugró, magasugró, aki mondjuk egy 2-3-4 órás versenyen keresztül, tulajdonképpen amíg a verseny tart, 2-3-4 óra, folyamatosan ki kell, hogy dolgozza azt az izgalmi szintet, ami éppen optimális arra, hogy megfelelő teljesítményt érjen el. Azért ez tetszik, nem? Lidi, ez jól hangzik, ugye? Én látom rajtad, hogy… kezdesz lelkesedni a magasugrásért. (20:05) Szóval éppen az élsportolóktól nagyon megtanulhatjuk ennek a kettőnek az egyszerre való fontosságát, és hogy érdemes mindig a gyöngeségeinkben növekedni és fejlődni. Rendben van, menjünk akkor tovább. Na, rögtön át is vezetem egy másik gondolatra ezt. (20:30)

Ha valaki az izgalmi állapotát megfelelő szinten tudja tartani, akkor ez azt is jelenti, hogy nem veszélyezteti őt az, és most mindjárt mondom. Vannak olyanok, akik tulajdonképpen egy állandó hangulati, érzelmi töltöttséget, tónust akarnak az életükben. Állandóan valami érzelmi tónust, hangulatot, valamit, valamit, ennek valamiképpen egy szintjét, egy folyamatosságát állandóan biztosítani akarják maguknak. Ők kik? Pozitív érzéseknek, érzelmeknek, hangulati állapotnak egy állandó tónusát ők biztosítani akarják. S mindig, mindig megteremtik azt, hogy ez a tónus meglegyen. Tessék? Hihi! „Színészek.” Ez jó. Aha. Hmm, hmm. Úgy izgulok. Kicsit lelassultatok. Úgy van. Úgy van, gratulálok! Na. A szenvedélybetegek. (22:10)

A szenvedélybeteg

A szenvedélybeteg az a valaki, aki folyamatosan valami érzelmi, hangulati töltöttséget, a jól-létének érzelmi részére vonatkozóan mindig valamiféle szintet mindig fönn akar tartani. Hogyha kezdi úgy érezni, hogy most már nem vagyok elég…, most szorongok, most valami elkezdett nyomasztani, most valami túlsúlyos teher, most valahogy csalódott vagyok, most valahogy szomorú vagyok, most valahogy… Akkor mit tesz? Iszik, kábítószerezik, a függőségéhez fordul. Azért, hogy a függőség tárgyán keresztül állandóan valami érzelmi szintet magában fönn tudjon tartani. Hmm, most olvasok nektek valamit. (23:00)

Rá fogtok jönni, hogy mi ez – ha megtalálom. „Iszom.” felelte gyászos képpel az iszákos. „De miért iszol?” kérdezte a… Kis herceg. „Hát, hogy felejtsek.” felelte az iszákos. „Mit?” tudakolta a Kis herceg, mert máris megsajnálta. „Azt, hogy szégyellem magam.” felelte az iszákos, és lehajtotta a fejét. A Kis herceg szeretett volna segíteni rajta. „De miért szégyelled magad?” kérdezte a Kis herceg. „Mert iszom.” vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt. Ez mit jelent? Hogy éppenséggel aki a jól-létet azzal azonosítja, hogy mindig egy számára megfelelő érzelmi állapotban tartja magát, ő tulajdonképpen a szenvedélybeteg. Ezért van állandóan egyre rosszabbul. Miért is? Azért, mert nem lépes még rövid időre sem elviselni nehéz élethelyzeteket, negatív érzéseket, bizonyos nyomást, stresszhelyzetet. És miután mindenképpen ezekből szabadulni, menekülni akar, ezért használja a függőségének a tárgyait, s ettől lesz egyre rosszabbul. Ezért éppenséggel minél inkább valamivel függőségben vagyunk, tulajdonképpen annál inkább, annál inkább a katonák útját kellene tudnunk megtanulni. Vagyis hogy kis lépésekben hangyaszorgalommal csináljuk azt, amiről tudjuk, hogy az megfelelő, és egyszerűen viseljük annak a terhét, hogy nem érezzük magunkat éppen jól. (24:55)

Ennek lesz az a következménye, hogy mert viseljük annak a terhét, hogy éppen nem érezzük magunkat jól, egyre jobb helyzetbe kerülünk. A legegyszerűbb beszélgetéstől kezdve milyen szorongást tud kelteni az, ahogyan a házasfelek egymásnak ugranak? Óriási szorongást. És milyen nagy dolog, amikor nem akarom rögtön enyhíteni azt a szorongást, rossz érzést, csalódottságot, haragot, amit éppen mondjuk egy néhány mondatos beszélgetés belőlem kiváltott. Ha én azt a feszültségszintet képes vagyok tűrni, akkor képes vagyok esetleg másképpen válaszolni vagy reagálni, mint ahogy te szóltál hozzám. A helyzet elkezd jól alakulni. De ha én, nézzük akár egyetlen beszélgetést is. Ha én a beszélgetés közben is állandóan arra törekszem, hogy mindenképpen jobb érzésekhez… hát hogy tudok gyorsan jó érzésekhez jutni? Visszavágok! Nekem ti ezt ne…

Módunk van arra, hogy az egyensúlyvesztett állapotunkat rögtön enyhítsük, és ne kelljen annyira rosszul érezni magunkat. Amikor valaki mindig azt választja, amit tulajdonképpen a függőségben élő ember iparszerűen tesz, hogy mindig valami élmény-szintet fönn akar tartani. Mindig valami élmény-szint az kell. S ha valahogy az élmény-szint az lejjebb megy és kezdi rosszul érezni magát, rögtön utána kell tölteni a függőségének a tárgyával. Az lehet ember, személy, tárgy, bármi lehet. A lényes, hogy rá olyan hatást gyakoroljon, ami kiváltja, hogy az élmény-szintje vissza tud állni arra a nívóra, ahogyan ő megtanult létezni. Hogyan tudunk gyógyulni? Hát gyógyulni úgy tudunk – miért beszélünk erről? Mert az alkalmatlanság-függőség sémánál vagyunk most. (27:00)

Alkalmatlanság, függőség. Alkalmatlan vagyok az életre, Alkalmatlan vagyok a hétköznapi dolgaim vitelére. Nem tudok úgy egy előadást megtartani, hogy ne köpjek le 4-5 embert. Nem, nem, nem, nem, szóval… Nem , már abba is hagyom. Nem, hát… És az alkalmatlanság okán jön a függőség. Hát hiszen ha alkalmatlan vagyok, akkor muszáj, hogy segítsetek. Hát muszáj, muszáj. Tehát törülköző, ilyen… nem is, a törülköző nem is elég. Valamilyen ilyen bio… (Na, jól van, Feri! Rendesen!) Szóval óriási dolog az, hogyha a jól-létet és a pozitív pszichológiának az összes dolgát – erről már szóltam, de ezt nagyon érdemes mondani, mert a mi kultúránkban éppen nem látunk rá. Tehát a pozitív pszichológia eredményét, a jól-lét, a pozitív gondolkozás, és az összes többi – azt éppenséggel azért is tartjuk értékesnek, fontosnak és nagyszerűnek, különben én is miért beszélnék róla, mert éppenséggel ez segíthet bennünket ahhoz, hogy amikor nehéz helyzetben vagyunk, szükséges veszteségek várnak ránk, 11 fejű sárkány. Sebzettségek, hiányok, veszteségek, betöltetlen szükségletek.

A saját hibáink, a belső feszültségek, ellentmondások, dilemmák. 11 fejű sárkány, hogy akkor azt valamennyire bírjuk. Igazán jól tehát az van, aki hogyha szenvedni kell, tud szenvedni, és nem keres állandóan egy élményszintet. Amikor valamit meg kell csinálni. Meg tudja csinálni anélkül, hogy gyorsan jobban érezné magát. Rendben van ez? Hát persze, hogy rendben, értitek, csak én vagyok ilyen nehézkes. Ennek nagyon hagy jelentősége van, Mert erre mi kulturális vaksággal válaszolunk ezekre a helyzetekre. Azt gondoljuk, hogy attól leszünk jól, hogyha mindig az élménynek ezt a szintjét fönn tartjuk tartani. Hogyha valami nehéz, akkor valami rossz. Ugye, hogyha valami… ilyen könyvek jelennek meg. „De dühbe tudok gurulni!” Még jó, hogy nem tudok csak úgy könnyen lelépni, mert nem állnék jót magamért. Az izgalmi állapotom kontrollálása veszélyeztetve van. Valami ilyesmi… nem is néztem meg, lehet, hogy nem arról is szól, amiről most gondolom. S most az előítéletemet sikerül sok száz ember előtt közreadni. Ugye, valami ilyesmi, hogy – hogy is volt? Ha szenvedsz, akkor az nem is szerelem. Hogy van ez a könyv? Biztos ismeritek. „Ha fáj, nem ő az igazi.” Hogy? „Ha fáj, az nem szerelem.” Így volt. S mi a téma?

(Igen, egy kicsit jobban föl kellett volna készülnöm, kétség kívül. Ne nézzetek rám olyan számon kérően.) Szóval mikor valami ilyesmiket olvasunk „Ha igazi, akkor tulajdonképpen egy rózsaszín matracon való, óceánban történő, hullámzó érzésen keresztül jövő állandó élmény szinten mindenképpen belül kell, hogy legyünk. És ha nem, ha egy kicsit pukkad a csónak, akkor „Ja, hát ez bocsi, hát akkor…, hát így nem, bocs, hát akkor nem te vagy az igazi… Pukkatag csónakba szálltunk be. Úgyhogy nem is kell csónak, az, az… én csalódtam a házasság intézményében, már nem olyan, mint régen. Régen jó volt, most meg már ilyen pukkatag.” Nem vagyok túl tudományos a mai nap, tehát kevésbé tűnik ez egy egyetemi előadás jellegű megnyilatkozásnak, de azért azt mégis csak… szóval… (31:20)

Amikor kezdünk jól lenni, a kapcsolatainkban kezd egy szilárdság kialakulni. De azért beszélek erről, nem mindegy, hogy mi az irány, hogy mi a cél. Hogy teljesen elborítanak-e a téveszmék bennünket? Nyilván a másik oldal is igaz, hogy az rettenetes, mikor semmi másról nem szól, csak hogy szenvedünk. Hát az ugyanolyan rettenetes, az a kultúrkereszténységnek a nagyon nagy hibája. Hogy kezdte elhitetni emberekkel, akik nem találták, hogy hogyan legyenek jól, hogy „Nem is kell, hogy jól legyen valaha is. Hát azt nem. Miért kellene jól lenni? Azért jöttél, vagy miért? Nem azért jöttél, hogy jól legyél. Tessék szenvedni, és akkor…” Ne már! Hát mi fog akkor beteljesedni? Ugye, itt is szenvedtem, beteljesedik. (32:20)

Éppen múlt vasárnap hevületemben azt találtam mondani, hogy amikor a kultúrkereszténység mindent elkezdett lefedni, elborítani azzal, hogy már másról sem szólt, mint hogy „Áldozatot kell hozni!” Ez mit tükrözött? Éppenséggel a szeretetnek a gyöngeségét. Hát hiszen hogyha te nekem fontos vagy, én élek ebben a kapcsolatban, eleven, kölcsönös viszony van köztünk. Te kérsz tőlem valamit, akkor lehet, hogy nehéz, hogy nincs hozzá kedvem, hogy bla-bla-bla, de attól még ott vagyok, és nem az tudatosul bennem „Na, egy újabb áldozat, most megint.” Gyerekek: „Apa, gyere focizni! – Egy újabb áldozat. Várjál fiam, van egy áldozat füzetem, most fölírom… ma is, ma is a gyerekemmel futballoztam. Van egy áldozat-skála nullától tízig, ez hát azért ez… futni is kell, minden, fárasztó is, tehát léleknek, testnek egyaránt, ráadásul még nem is tudsz focizni, tehát nem is élvezem, hát… hát az nyolc, szerintem nyolc. De most azt nem… melyik gyerek hívott focizni? Mert most azt el is felejtettem, hogy ki volt. Ki voltál? – Én voltam, apa. – JA, hát akkor kilenc, ha te voltál. Kilenc az áldozat-skálámon.” (33:55)

Tehát hogy a jól-lét, vagy ez a pozitív szemlélet ez nyilván hallatlan jelentős, mert azt tárja például föl, hogy egy ilyen helyzetben szerethetem a fiam. Hogy előhozhatom azt, hogy ő az én fiam, hogy te nekem fontos vagy. És éppenséggel ez a pozitív szemlélet aztán valahogy olyan természetessé, magától értetődővé és néha ugyanolyan nehézzé tesz bizonyos cselekvéseket. Na és? (34:30)

Tudjátok, csoportban ültünk papok. Hííí! Le is ülök, le is ülök. Ültünk papok, és nagyon érdekes volt a hivatás-történetnek a föltárása zajlott. Mindenki elmondta, hogy hogyan volt az ő hivatásával. Ült ott egy erdélyi srác, Erdélyből jött, ez most már akkor érthető, igen. Jó, jó… És akkor rajzolt köröket, a számára fontos személyek, és pöttyöket… s akkor mondta, hogy „Na, hát itt van egy atya. – Ez az erdélyi pap volt akkor már 50 vagy 60 éves. – Na, itt volt, itt volt az én lelki atyám, és hogy hát az ő élete volt egy nagy példa számomra. Hogy ahogy ő élt, meg ahogy ott tette a dolgát egy kicsi faluban, és közben hát hihetetlen művelt volt, és hát szóval lenyűgöző volt, és láttam, hogy ez egy milyen értelmes, milyen csodaszép élet.” Akkor ült ott a segítő, vezette a csoportot, és kicsit olyan gondolkozás nélkül, úgy rutinból azt mondja, hogy „Á, szóval kedvet csinált magának a papsághoz. – Hát kedvet, azt nem.” Ránézett a segítőre, ugye két bolygóról jöttek, a segítő bolygóról, és ő meg úgy az életből, s azt mondja „Hát kedvet… hát ne haragudjon, hát hiába doktor, de hát, hát kedvet nem csinált hozzá. Hát a ’60-as, ’70-es években az összes rendes pap benn ült a börtönben. Hát ehhez nem csinált kedvet. Hát lehetett tudni, ha valaki elmegy papnak, és ott csinálja a dolgát, azt először megverik, akkor digg-digg-digg, az megnézheti magát, örülhet, ha túléli. Hát úgyhogy kedvet nem, nem, tehát ha most utánagondolok, végül is egy engedelmes csoporttag vagyok, úgy most jó, hát átérzem, hogy kedvet csinált-e? De nem. De hogy talán nem is ez volt a dolga, hogy kedvet csináljon, hanem megmutatott valamit, ahogy érdemes élni.” Szóval… (36:45)

Óriási jelentősége van annak, hogyha éppenséggel képesek vagyunk, akár pozitív érzéseket előhívni – ugye erről milyen sokat beszéltünk. Megélni, kifejezni, rendben van, megfelelő fizikai állapot, digg-digg-digg… De ez nem egyenlő azzal, hogy jól vagyunk. Legföljebb abban a pillanatban sikerül egy érzelmi állapotot előidézni. De hogy azt mire használjuk, az most mire lesz jó? Ha pedig a cél maga az érzelmi állapotnak a fönntartása, egy élmény-szintnek a kőbe vésése, hát akkor minden bepusztul körülöttünk. Na, tehát. (37:35)

Mit tehetünk még? Óriási jelentősége van annak, hogyha erre a sémára rálátunk. Rálátunk arra, hogy igen, olyasmiről is azt gondolom, hogy alkalmatlan vagyok, béna vagyok az alapvető létfönntartásomra akár, hétköznapi helyzetekben való helytállás, a munkám megfelelő elvégzése, hétköznapi szituációknak a megoldása. Hogyha én azt gondolom folyamatosan, hogy béna vagyok hozzá, alkalmatlan, mindenképpen segítséget kell kérni, kérdezni, jöjjön valaki, csináld meg helyettem, légyszi, inkább abbahagyom, bele se kezdek, neki se látok. Hogyha valaki erre rálát, az a gyógyulásnak egy óriási lépése azért, mert akik ebben a sémában vannak, éppen mert a séma, emlékeztek, önmagát szereti fönntartani, hiszen rögzült idebent. Tehát olyan, mint hogyha lenne egy sajátos autonómiája és azért küzdene, hogy saját maga fönnmaradjon. Ezért aztán mikor elkezdünk rálátni erre a sémára, a többire is, de itt ennek kulcs jelentősége van, a sémánknak épp az a logikája, hogy ne láss rá, mert akkor még rájöhetsz, hogy mégis meg tudod csinálni. Tehát semmiképp se láss rá, hanem mindenképpen őrizd meg magadról azt a képet, hogy „Nem, á, dehogy fog menni. Hogy tudnám én?” És van egy szimbolikus nehézsége sokszor azoknak, akik ebben az alkalmatlanság függőség sémában vannak, ez pedig a vezetési nehézség. Tágabb körben: nem mer nekilátni új dolgoknak. A vezetés az pláne mumus. (39:15)

De hány sok nőt ismerek. Még megszerezte a jogsit, és pontosan az volt az utolsó vezetése, amikor a vizsgabiztos kezet fogott vele, hogy sikerült. S attól kezdve ő nem ül be, ő nem. Egy gyerek, két gyerek, három, négy, és nem vezet. Őneki ez egy rettenetes teher, és látszik, hogy mennyire irracionális az, hogy tulajdonképpen látni valóan tud vezetni, hiszen van jogosítványa. Legföljebb azt mondja, hogy „Nem, nem merek. Olyan kényelmetlen, hogy szorongok, vagy hát nem, nem is tudom. Tehát hogy tulajdonképpen vidéken mernék, de hát ez a Pest, ez nem, nem. Vidéken igen, Pesten nem, de vidéken se a városban nem. Nem, tehát vidéken… Hát a falu, ott is azért utcák vannak, azért az nem, úgy, úgy nem, tanya, tanya… Ott meg ugye az állatok… Hát nem, én, én szerintem, én szerintem fölhívom a férjem, az a biztos. Az, és ő tud, ő nagyon ügyes, ő városban is nagyon, jön megy, és… gáz, kuplung, fék, ő ezt nagyon.” Ez egy szimbolikus nehézség, amikor valaki a vezetéssel küszködik és bajlódik. Olyan, ugye szoktuk is mondani, a magyar nyelv, életvezetési nehézségei vannak. Nem tud vezetni. „Nem, én alkalmatlan vagyok rá, béna vagyok rá.” Akkor van rosszabbul, ha neki se mer látni. Tehát már attól elfogja az alkalmatlanságának a teljes repertoárja, érzése, gondolatok, emlékek, fizikai állapot, hogy egyáltalán nekilásson. Hmm. (41:20)

Szóval hogyha valaki már rálát erre a helyzetre, nagyon nagy dolog. Már az egy nagyon nagy lépés azokhoz képest, akik egyáltalán nem szeretnének rálátni. Egyszer jött hozzám egy házaspár, 40 fölött voltak mind a ketten, férj és feleségként érkeztek. (Nevetés. - szerk.) (Tessék? Igen, igen. Péter, te olyan kedves vagy velem. De tényleg, tényleg. Na, szóval úgy látszik, nem sikerült belőnöm az ellazultság és a stressznek az optimális szintjét, s közben kijött az ingem is.)

Tehát jöttek hozzám, ketten, házastársak voltak, és (valaki azt mondta „…voltak”) Na, jó, ennyire nem rossz azért a helyzet. Szóval ülnek, és egyik alkalom, másik, és kezdünk dolgozni a kapcsolaton, 3-4-tik, hónapokon keresztül jártak, és a helyzet kezdett rendeződni. A kapcsolat kezdett élhetővé válni, ők maguk is kezdtek jól lenni, én kezdtem elégedett lenni, mígnem aztán meg is állapodtunk benne, hogy tulajdonképpen amiért jöttek, volt egy nagyon mély krízis, abból kijöttek, rendben van. A feleség azt mondta, hogy még ő egyszer egy alkalommal szeretne eljönni. Gondoltam, hogy mondjuk learatjuk a babérokat, és akkor majd… Nem így volt, csak hülyéskedek ezzel, na. Szóval, s akkor leült, nagyon szigorúan rám nézett, azt mondja „Hát nagyon csalódott vagyok.” (Umm. Stresszhormonok dgg-dgg-dggg…) S azt mondta, hogy tulajdonképpen most csalódott, úgy a folyamat közepén pedig dühös volt, mert hogy ő tulajdonképpen azért hozta el a férjét, hogy végre egy kívülálló személy megmondja neki, hogy mit nem csinál jól. Ő több alkalommal is nagyon világos kísérletet tett arra, hogy én megértsem, hogy mi lenne a dolgom, és hogy ő kinézi belőlem azt az intelligenciát, hogy én ezt föl is fogtam. S hogy ennek ellenére nem voltam hajlandó partnere lenni abban, hogy a férje végre lássa, hogy mit nem csinál jól. Tehát hogy most már nem dühös, megnyugodtam, mert nem dühös, most csalódott. (44:45)

Valaki a segítő helyzetet is föl tudja használni arra, hogy még jobban eltemetkezzen a vakságba. Hamvas Bélának zseniális meglátásai voltak már ötvenakárhány, hetvenakárhány évvel ezelőtt… De, 70, 70. Mondta, hogy „A ma embere már a világosságba rejtőzik el.” Régen még a sötétségbe bújtunk el, ma már nem. Kiállunk a világosba, és ott vagyunk vakok. Az sokkal nagyobb teljesítmény. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy én kívülről azt gondoltam, hogy csinálunk valamit, és szó se volt róla. Hogy valaki az egész helyzetet végig vakon csinálta, vakon és vakon, s vakon is fejezte be, és végül közölte velem, hogy én mit nem csináltam jól. Azért volt számomra szívszorító ez a vakság, mert közben pedig jobban lettek. Élhető lett a kapcsolatuk, egy csomó minden előre lépett, és nem volt képes ezt meglátni. A szentírásban döbbenetes mondatok vannak ám. „Szemük van, de nem látnak, fülük van, de nem hallanak, és meg nem gyógyulnak.” Meg nem gyógyulának semmi pénzért, semmiképpen. Ez, most jövök át a másik oldalra, nem kritika senki felé. S lehet, olyan csípősen mondtam, de ez csak annyit mutat, hogy van benne egy nagyon erős séma, s ez fogva tartja őt. Olyan erősen küzd benne a túlélésért, hogy sikerül is neki, s legyőzi őt ez a séma. Azt is megteszi vele, hogy semmiképp se lásson. Tehát ha valaki rálát arra, hogy „Na, tényleg képes, vagy alkalmas vagyok rá.” óriási dolog. Nagyon nagy dolog. Neki lehet állni valamit dolgozni. Na! (46:55)

Tudjátok, hogy inkább Erickson. Az a biztos, tehát most egy kicsit jegelem magam. Nagyon izgalmas, a mélyéről. Tehát egy nagyon komoly pszichiátriai beteg. Csak hogy lássuk, hogy mit jelenthet adott esetben, hogy valakinek az életében az alkalmatlanság, a képtelenség belső világa az mit tehet, és hogy hogyan hoz itt fordulatot a segítő. Hmm. Komoly történet, minden egyes része nagyon érdekes. (47:30)
Erickson (történet)

Ez a fiatalember hirtelen lett depressziós, és került emiatt kórházba. Úgy 110 kilót nyomott, de megtagadta az étkezést, és ezzel a súllyal egy fél év alatt lement 36 kilóra. Az idő nagy részét egy sarokban, mozdulatlanul állva töltötte. Amikor megszólalt, mindenről keserűen gúnyos, negativisztikus módon beszélt. Mivel továbbra sem evett, szükségessé vált a szondán át történő táplálása, de erről is megvolt a véleménye. Neki nincs is belseje, nincs gyomra, nem is tudja, hova megy a cső, ez csak valami szemfényvesztés. Ma van, aki nagyon mélyről kezdi, hogy mire alkalmas, vagy mire nem, hogy ki ő, meg ki nem. (Ugye Erickson pszichiáter, s itt a kórházban dolgozik, ez az ő kliense volt.) Egy héten keresztül minden alkalommal én végeztem a gyomorszonda levezetését, és közben azt magyaráztam neki, hogy bizonyítsa be, hogy van gyomra. Azt mondta, ő is bebizonyíthatja magának, hogy észlelte a csőtáplálást, a bizonyíték csak tőle jöhet. Ezt minden szondázásnál elismételte, mire azt mondtam, ha bebizonyítja magának, hogy van gyomra, ezután bebizonyíthatná nekem is. A bizonyíték csak tőle jöhet. Herbert, mert így hívták, meglehetősen szarkasztikusan reagált Úgy tűnt, annak, amit teszek, nincs semmi értelme. A hét végére egy különleges keveréket tettem a szonda tartályába: madártej, csukamájolaj, szódabikarbóna és ecet. (A gyógyulásnak ára van. Nem lehet mindig egy érzelmi nívót fönntartani, akkor sose gyógyulunk meg.) Az ember általában nem enged be levegőt, amikor a szondatáplálást végzi, úgyhogy csak egy szondányi levegő megy le. Én azonban a keverékemet kis csészékben öntöttem a tartályba, ezáltal egyre több és több levegő került a gyomrába. Kihúztam a csövet, és azt mondtam Herbertnek, nyugodtan böfögjön. Hát azt a szagot, ami kijött, akinek orra van, az mind érezte. Herbert ezzel bizonyítékát adta, hogy a táplálék valóban a gyomrában van, vagyis hogy van gyomra. Soha ezután nem vitatta, hogy van gyomra, mindazonáltal továbbra sem evett, mert szerinte a nyeléshez nincsen megfelelő szerszáma. (50:30)

Miután a súlya elkezdett gyarapodni, (Ugye…második fejezet, s úgy kéne, minden alkalommal egy fejezetet mondanék, és…) a nyelés kérdésére figyeltem. Egy héten keresztül minden alkalommal, amikor levezettem a csövet a fiú gyomrába, azt mondtam neki, hogy a következő hétfőn minden további nélkül lenyelhet egy kevés folyadékot. Azt mondtam, hogy a következő hétfőn reggel lesz egy pohár víz és egy pohár tej az asztalán az ebédlőben. Ő lesz az első, aki bemegy az ebédlőbe, amikor az ajtót kinyitják, úgyhogy meg fogja tudni inni az egyik vagy a másik, vagy akár mindkét pohár folyadékot. Szerinte nekem elment a józan eszem, mert ő nem tud nyelni. Mindazonáltal ismételten azt mondtam neki, hogy a bizonyíték csak tőle jöhet. (Halljátok ezt? Hogy van valaki, aki olyan mélyről jön, hogy azt mondja nincs gyomra, nincs nyelve, le se tudja nyelni, de a segítő abban mesterkedik, a szó legnemesebb értelmében abban mesterkedik, hogy valakinek saját belső élménye, tapasztalata, kompetenciatudata alakuljon ki. Na most! (51:45)

Vasárnap este egy sűrű nehéz táplálékot kapott, egy nagy adag asztali sóval benne. Éjszakára bezártuk a szobát. Reggel ötkor, miután addigra már erősen szomjazott, igyekezett kimenni a fürdőszobához, hogy vizet igyon, de a fürdőszoba is be volt zárva. Emlékezetébe idéződött a két pohár folyadék az ebédlőben, és odaállt a sor elejére. Elsőként belépve fölhörpintette először a tejet, aztán a vizet. Utána hozzám fordult, és azt mondta: „Maga aztán okos, az anyját!” Azt feleltem neki: Herbert, neked van gyomrod, tudsz nyelni, úgyhogy most már ehetnél az asztalnál. Tiltakozott „Nem tudok szilárd táplálékot enni. – Levest akkor is tudsz. Ami szilárd a levesben van, az lemegy a folyadékkal. – mondtam. Leültem Herberttel az asztalhoz, és nem engedtem, hogy fölkeljen, amíg a leveses tányérja üres nem lett. Nem szeretett ott ülni, úgyhogy megette. Kieszeltem valamit, amitől gyorsabban enne. Egy olyan klienst helyeztem mellé, aki nem evett a saját tányérjáról, hanem ellopta az ételt a mellette ülőktől. (53:05)

Azért a segítő dolga nem, nem könnyű. Megérdemeljük a kedd esti kipihenést. Ugye? Azt mondja: Így a piszkos ujjával Herbert levesébe is belenyúlkált, ezért a fiúnak olyan gyorsan kellett ennie, hogy a másiknak ne legyen alkalma matatni az ő tányérjában. Minél gyorsabban nyelt, annál kisebb volt a tányérja megtámadásának esélye. Mindezt azzal folytattam, hogy egyre több szilárd darab étel került a levesébe. A következő lépésként kiküldtem, hogy dolgozzék az intézethez tartozó farmon. Keményfa rönköket kellett fűrészelnie. Azt mondtam neki, hogy „Rossz…” azt mondtam neki „Elég rossz sajnos a fűrész, mert nagyon tompa az éle Egy társsal dolgozott ott, de őt elküldtem fűrészt élezni, így maga maradt. (54:00)

Az idő hideg volt, neki pedig dolgoznia kellett. Az ember ilyen körülmények között rettenetesen meg tud éhezni. Elmondtam Herbertnek, hogy ma különlegesen finom ebéd lesz. Már megint milyen pokoli kínzást főztél ki nekem, Doki? Mondtam, hogy ez nem kínzás, de hát a szakácsnőnek is meg kell ünnepelnie a születésnapját, és ő is hivatalos lesz a lakomára. A szakácsnővel megbeszéltem, hogy minden kiválóságát bevetheti, és bőven főzzön. Termetes asszonyság volt, 130 kilós, szeretett enni. Megterítettünk egy kis asztalt, a nővel szemben odaültettük Herberttet, aki nézte, ahogyan a szakácsnő falatozik. Éhesen, a szabad levegőn végzett hosszú munkától, előtte egy nagy halom finom, ám szilárd étellel. Egyszer csak kifakadt „Micsoda kínzás!” A szakácsnő evett zavartalanul, és nagy kedvteléssel. Végül Herbert így szólt. „Nem zavar, ha veszek néhányat? – Nyugodtan szolgáld ki magad.” – mondta a szakácsnő, és Herbert elkezdte enni a szilárd táplálékot: húst, krumplit és szószt. Az asszonyság nem csak kiváló szakács volt, hanem kiváló előevő is, így megoldottuk Herbert problémáját a szilárd táplálékkal. (Mindjárt vége, ez egy kicsit hosszabb.) (55:15)

A kórház előtt szenvedélyes kártyás volt. Nem is elsősorban a pénzért, hanem mert egyszerűen szeretett zsugázni. Mindenféle kártyajátékot ismert, sőt szakértőnek számított. Egy alkalommal beállítottam őt egy olyan sarokba, ahonnan éppen a kártyaasztalra látott. Az asztalhoz pedig leültettem négy demens beteget, akik szegények már azt sem tudták, hogy mit játszanak. Az egyik pókert játszott, a másik meg azt hitte ultiznak. „Van egy sorom.” Mondta az egyik. Mire a másik „Akkor én ütöm a pirossal.” És így tovább. Azt mondtam a figyelő Herbertnek, igazán szükséged lenne egy kis kikapcsolódásra. Nagyon sajnálom, hogy itt kell állnod és nem mehetsz oda a kártyaasztalhoz. Te csak figyeld a játékot. „Na, már megint egy ördögi kínzás!” mondta Herbert. Herbert több estén át is elviselte a kaotikus kártyajátékot, azután kapitulált. Azt mondta: „Ha összeszedek három játékost, akik tudják mit beszélnek, leülnék velük pókerezni. Nem tudta tovább tűrni, hogy jó kártyásként tanúja legyen a négy demens páciens lehetetlen játékának. Összegezve: sok csatám volt Herberttel, de minden alkalommal, amikor győztem, benne fölépült valami realitás. Végül eleget vesztett ahhoz, hogy elfogadja az elbocsájtását a kórházból, és újra kezdjen valamit az életével. (Híí-haj! Ilyenkor támad ingerenciám azt mondani, hogy az lehetetlen, hogy te ennél rosszabb helyzetben legyél. Na most!) (57:40) Óriási jelentősége van annak, itt ebben a történetben is, ahogyan a segítő Erickson meg tudott becsülni minden kis lépést. Hogy milyen hihetetlen gondossággal, zsenialitással dolgozott ki minden egyes lépést, egyik pici eredménytől a másikig. Aki úgy gondolja magáról, hogy ő alkalmatlan, tehetetlen, béna, alkalmatlan a hétköznapi életének a fönntartására és ezért másokra szorul akiknek mindenképp segíteni kéne, óriási dolog, ha rálát, hogy nem így van, még ha továbbra is így érzi magát, vagy így gondolkodik magáról. Közben pedig kap megerősítést arra nézve, hogy mi az, amire képes, vagy amire már képes volt. Nagyon nagy segítség lehet ilyenkor, hogyha elkezdünk arról beszélgetni, hogy mi mindent tudott megtenni már az életében, hogy mi mindenre volt már képes. Hogy egyáltalán tudatosuljon benne az, hogy tulajdonképpen milyen sok természetes, jó kompetenciája van, amelyeket egészek észrevétlenül is használni és alkalmazni.
Egy kliens története (a négy kép, a kő, a lamantin)

Beszéltem nektek erről a kliensemről, pszichiátriai beteg volt. Volt, hogy egy éven túl is bent volt egy pszichiátriai osztályon úgy, hogy nem engedték ki, tehát ott élt. Azután sok-sok hónapra került, jött-ment, és ahogy vele beszélgettem, tőle tanultam a legtöbbet arról (Egészségedre!) hogy valaki, akinek hallatlan kihívást jelent még a saját pszichéjének is egy minimális egyensúlyban tartása, hogy egyáltalán életképes tudjon lenni. Hogy milyen zseniális módon képes kidolgozni azt, hogy a saját meglévő tehetségét, alkalmasságát, kompetenciáját használni tudja. Őróla mondtam el ezt a történetet, de majd most egy másikat akartam mondani. Csak hogy tudjátok, hogy ki, hogy ő volt az, aki például, mert állandóan félt attól, hogy énvesztésbe kerül, hogy teljesen elveszti a kontrollt. Ezért kivágott magazinokból négy képet. A négy kép őt ábrázolta, ahogyan saját magát látta valamilyen szempontból. Ez volt az egyik képen, egy ló volt. Azt mondta „Van bennem egy szilaj paripa.” A másik képen egy… mindegy. 2-3-4 ilyen kép volt nála, agyongyűrten… Volt ez a négy képe. Amikor elkezdett hallatlanul egyensúlyvesztésbe kerülni, hogy attól félt, hogy valami pszichotikus állapotba kerül, fogta, mindig nála volt a négy kép. Fogta, elővette a négy képet, és megnézte „Ez vagyok én. Ez vagyok én, szilaj paripa vagyok. Ez vagyok.” Nézte, a négy képet nézte. Nézte, és addig nézte őket, míg vissza nem tudta magát hozni egy olyan alapvető elemi egyensúlyba, amiért mi életünkben talán néhány kivételesen nehéz pillanatban küzdünk csak meg, hogy egyáltalán ne bukjunk bele valami teljes sötétségbe. Ő sokszor nap, nap után el kellett, hogy végezze ezt a gyakorlatot, és erre nem tanította meg senki, ő jött rá. Kidolgozott magának egy gyakorlatot, hogy hogyan tudja az énvesztésnek a fenyegetettségében magát valahogyan megőrizni. (61:30)

Volt nála egy kő. Erről beszéltem nektek. Volt nála egy kő. Jött itt, markolászta a követ „Ez vagyok én. Ez vagyok én.” Tehát fogta magát. Azt mondta, hogy „ez vagyok én” és mindig kézben tartotta magát. Azzal, hogy egy kőre azt mondta, hogy „ez vagyok én” és azt fogta a kezében, tulajdonképpen átélte azt, hogy „Képes vagyok kézben tartani magam. Képes vagyok kézben tartani az életem.” Döbbenetes, mikor egyszer megjött, kicsit zavart volt, fogta, sosem ült le. Nem, nem, nem tudott leülni. Nem, mászkált, mászkált, fújtatott, de nem ült le. Fogta a követ. „Ültem – azt mondja – ez vagyok én. Most fogd te.” S akkor ültem, én fogtam a követ. Vagyis kifejezett valamit a beszélgetésünkből, hogy most rám bízza magát, s fogta, és mikor vége volt a beszélgetésnek, letelt az 1 óra, mondta, hogy „Most akkor kérem a követ.” S akkor megint átvette. „Most megint kézben fogom tartani az életem.” Fogta a követ. Mikor átadta, annyira emlékszem, rám nézett, és azt mondta „Érzed, hogy milyen meleg?” S ez a gyönyörű szimbolikus beszéd. „Látod, élek. Érzed, hogy élek? (Nem egy kő, egy élettelen tárgy.) Érzed, hogy élek? Látod, olyan meleg, mint én. (63:10)

Fantasztikus volt ez a valaki. Tőle azt hiszem, most így mondom, hogy „Amit meg kellett tanulnom arról, hogy mit jelent „megbecsülni”. Ahogyan egészen hihetetlen sebzett emberek egészen a… akár a pszichotikus sötétségbe hullásnak a határán egyensúlyozva is, mi mindenre képesek! Képzeljétek el, hogy volt egy idő, amikor minden misére eljött. Minden misén ott volt, s utána a prédikációból egy kis jegyzetet készített. Nagyon szépen rajzolt, a kis jegyzet elkészítése sokszor fél napjába is került. Különböző színnek írta a jegyzeteket, kéket, zöldet, pirosat, feketét használt. Kiszínezte, majd pedig misék után, 2-3 misén mikor túlvoltunk, akkor odaadta nekem a jegyzeteit. Aztán egyszer csak… eltelt mondjuk másfél év, nem jött. S akkor kért tőlem egy beszélgetést, s azt mondja „Feri, ugye tudod, hogy nagyon-nagyon szeretek a misére járni, és hogy most is reggelenként érzek egy késztetést arra, hogy eljöjjek, de nem jövök, mert nem akarok függő lenni tőled. Mikor megéreztem, hogy kezdenék már függőségben lenni tőled, hogy minden misén ott kell lennem, megírom a jegyzetet, fél nap, odaadom neked, akkor megéreztem, hogy ez már nekem nem segít, mert az egyensúlyomat így el fogom veszteni. Most ezért nem jövök. Attól kezdve csak vasárnap jött. (65:15)

Volt egy bőrkabátja. Mikor kiálltam a templom elé, hogy kezet fogjak az emberekkel, mindig gyorsan kijött, és rám terítette a kabátját. „Feri atya ne fázz meg!” Elmondanám, vele volt az a történet… (Hú, most egy kicsit el, el…merültem ebben.) A kompetencia, hogy valaki, szóval ennek a zsenije volt. Hogy hogyan lehet rettenetes labilitásban is a saját készségeinket, eszköztárunkat hallatlan hatékonyan használni. Zseni! Zseni! És közben pszichiátrián élte le a fél életét. De amit ő tud, ahogyan a képességeit ő használja, lehet – most ez jutott eszembe – néznénk, hogy ő mennyi képességgel bír, és abból mennyit tud használni, lehet, hogy mindegyikünket lekörözné. (66:10)

Ővele volt az, képzeljétek el, ez megtörtént, akármilyen… szóval úgy tűnik, hogy nem, de igen. Egy patkány beesett a WC-be, mindez a templomban. Tehát a templomi WC-be egy patkány nem tudjuk hogy, beesett. Na most! Ez nekünk nem tűnt föl, mígnem az ünnepi mise után egy hölgy el nem indult a WC felé, majd a maga rendje és módja szerint le is ült – nem voltam ott, csak maga mesélte el később. Tovább is van, mondjam még? A patkány pedig érezve, hogy valami megmentő tárgy közeledik, amibe esetleg kapaszkodhatna… Óriási sikoltás, üvöltés, hát ez mi? Kirohant a nő – idős hölgy – kirohant, azért fölöltözködött, amennyire tudott, és a patkány továbbra is a vízben maradt, tehát sikertelen volt a kísérlet. Mindenki teljesen, hogy „Ez mi?”, de hát ahogy kiabált ez a nő, tehát nem tudtuk elképzelni, hogy mi van. S akkor óvatosan bement a sekrestyés, és ugye a patkány csak próbált még tempózni, és akkor néha ki a feje… „Ááááá!” és üvöltve ki… Templomatya: „Ááááá!” …ki. Nem tudtuk még, hogy patkány, csak láttunk egy fejet, ahogy így jön föl-le, de nem láttuk, hogy hogyan folytatódik. De tudjátok, ahogy az a helyzet volt, simán el tudtuk volna képzelni, hogy akármeddig folytatódik. Ó, nagyon gyomorforgató volt, nagyon, nagyon. Igen ám, de ez a fiatalember is ott volt. Hát fiatalember? 10 évvel idősebb nálam. (De tényleg, hát most mit?) ÉS tudjátok, én ilyenkor férfi módra azért össze tudom szedni a bátorságom, mondom „Lajos, nem jönnél segíteni egy kicsit?” És az történt, hogy mi, az összes normális, ugye „Ú, lamantin van WC-ben!” Ő pedig, ugye aki pontosan, az összes eszköztárát képes hatékonyan használni azt mondja „Kérek egy nejlonzacskót!” Ő rögtön, tehát benézett, és rögtön tudta. S akkor rögtön „Nejlonzacskót gyorsan ide!!!” Ugye, hát mégis csak én vagyok a főnök. „Gyorsan azt a nejlonzacskót!!!” És akkor nejlonzacskót kapott… Halál nyugalommal. Mi tgg-zzz-zzz… „Nem, úgy a fejét kihúzza, de mi jön utána? dgg-dgg-ggg. Halál nyugalom, letérdelt a… izé, a nejlonzacskót egy ügyes mozdulattal ráhúzta a kezére, megfogta, kijött, kiderült, hogy vége is van az állatnak. Azt mondja „Egy patkány. Kertben elengedjem? – Lajos, ne!!!” (Nem t’om, Lajos volt az előbb? Jó, jó, akkor azért, azért nehogy énvesztésbe sodorjam szegényt.) Így fogta, azt mondta „Ne a kertbe. Hol? – Te, vidd már ki légy szíves a szigetre! – Rendben van.” és így fogta a patkányt, de belehúzta a kezét a zacskóba, és fogta, csak így cskk, s már fogta a fülét a zacskónak. „Akkor kiviszem a szigetre, ez csak egy patkány.” (70:30)

Szóval egyszerűen fantasztikus volt, ahogyan egy ilyen helyzetben ő az összes képességének a birtokában volt, s hogy ezeket tudta használni. Mi pedig ott össze-vissza bénáztunk ott, szerencsétlenkedtünk. Tehát óriási dolog, rá tudunk látni erre a sémára, hogy „Nem…!” és utána, és itt nem nagyon tudok mást mondani, igenis nagy szerepe van annak, hogy elkezdjünk készséget fejleszteni. Nekiállni, és csinálni, és gyakorolni, és csinálni, és fejleszteni és csinálni, miközben – most már ezt tudjuk jól – a rossz érzéseink lehet, hogy növekedni fognak. Majd megérkezik a szorongás, a stresszre adott negatív válasz, megint elkezdek elbizonytalanodni, elkezdek aggódni, dgg-dgg-dgg-dgg. És ilyenkor bírni az érzéseknek ezt a számomra is megterhelő nyomását, és közben a kis lépéseket nem föladni, hanem csinálni, csinálni, csinálni, s csinálni. Milyen óriási dolog az – persze mondjuk segítővel, vagy akárkivel – neki lehet állni beszélgetni arról, hogy mi mindent meg tudtál tenni. Hogy mennyi mindenre képes voltál. Aki ebben s sémában van, tényleg nem látja, hogy mire képes, nem látja. Ez a pszichotikus beteg ember évtizedek alatt dolgozta ki azt, hogy tudja, hogy mit tud csinálni, és azt meg is csinálta. Hát ha neki ment…! Jó. (72:10)
Erickson (történet)

Azt hiszem, egy utolsó történettel zárhatunk. Azt mondja. Igen. Egy 70 éves anyával és 50 éves pszichotikus fiával dolgoztam. Az anya erős személyiség volt, és szinte szó szerint odavonszolt, hogy lássam a fiát. folyamatosan együtt voltak, és semmilyen egymástól független cselekvésük nem volt. Az anya elmondta, hogy szeretne néha könyvtárba menni, hogy ott olvasgatással töltse el a napjait, de a fia miatt ezt nem teheti meg. A fiú nyögött és sóhajtozott, ha az anyja akármilyen kis időre is magára hagyta őt. A fiú jelenlétében azt mondtam az anyának, hogy vegyen magához egy könyvtári olvasnivalót, aztán a fiával autózzon ki a sivatagba. Ott tegye ki az autóból, és hajtson vissza 5 km-nyit a sivatagi országúton. Ott pedig üljön le és olvasson, míg a fia oda nem ér. Az anyának persze nem tetszett az ötlet. (Majd erről a következő alkalommal szeretnék beszélni, hogy hogyan ártunk azoknak, akik azt gondolják, hogy bénák, ezért nekiállunk segíteni nekik, s a helyzet ugyanott marad.) Úgy vélte, ez nagyon kemény dolog lenne. Főleg, hogy a fiának akkor gyalogolnia kellene több kilométert. Rábeszéltem, hogy ne értsen velem egyet, csak próbálja ki. „Figyeljen ide! A fiú bizonyára rimánkodni fog, hogy ne hagyja őt ott, és hevesen fogja kérni, hogy fölszítsa az ön szimpátiáját, de azon az országúton nincsenek járókelők, s az egyetlen mód, amivel elérheti magát, ha gyalogol. Lehet, hogy megpróbálja önt azzal büntetni, hogy ott helyben ül akár 5 órán keresztül. De kérem, hogy jó könyvet vigyen magával, és olvasson addig, amíg a fia oda nem ér, ahol maga van.” Az anya elfogadta az ötletet.

A fiú mindent kipróbált, de végül is le kellett gyalogolnia az 5 km-t. Az anya így kommentálta az esetet. „Tudja, egészen meg fogom kedvelni ezt a szabadban olvasást.” A fiú egyre ügyesebben gyalogolt, mert minden héten megtették ezt, úgyhogy egyre kevesebb ideje volt olvasni. Azt javasoltam, hogy amikor a fiú önként jelentkezik, hogy gyalogolni akar, akkor nyugodtan lerövidítheti a távolságot 1,5 km-re. A fiú persze vállalkozott erre, így 5 km helyett 1,5-et kellett mennie, de már saját szántából. Az anyja megdöbbent ekkor a javulástól, mert be akarta tenni egy kórházba, és utolsó lehetőségként keresett meg engem. Most kezdte megérteni, hogy mégis van valami remény a fia számára. Legközelebb azt kérdezte „Elkezdhetne-e a fiú tekézni?” Elkezdett azon gondolkodni, hogyan segíthetne neki, de már nem a régi anyáskodó stílusában. Tudtam, hogy a fiúnak valóban gyakorolnia kellene. Amilyen gyorsan elindítottam nála a gyaloglást, olyan hamar kellett találnom valamilyen más kedvére való gyakorlást. A tekézés ötlete tetszett neki, el is kezdte. Nem törődöm én azzal, hogy sétál-e vagy tekézik, az a lényeg, hogy azt tegye, amit akar. (76:20)

Hmm. Na. A mai eklektikus előadásnak vége. (taps) (76:45)
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás
Comments