Függőség és alkalmatlanság séma 5.

2012.11.27.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Ismétlés – Alkalmatlanság függőség séma

Nézzük akkor a témát, aminek még egy részét szeretném elmondani, vagyis arra gondolok, hogy eljutottunk ahhoz a sémához, és már több alkalmon át beszéltünk róla, hogy valaki saját magát alkalmatlannak nem csak hogy érzi, alkalmatlannak éli meg az életre. És hogy valaki alkalmatlannak éli meg magát az életre, most már nagyon jól tudjuk, ebben érzések és érzelmek vannak, de ehhez kapcsolódó gondolatok is fölerősítik az alkalmatlansághoz kapcsolódó érzelmeket és lelkivilágot. Természetesen szelektíven összegyűjtjük az összes olyan emlékünket és előtérbe helyezzük, amely igazolja és bizonyítja, hogy mennyire alkalmatlanok vagyunk kis dolgokra, nagy dolgokra. Ebben a sémában akár a hétköznapi, egyszerű, természetes felnőtt életvitelnek a gyakorlására is. Ehhez természetesen aztán fizikai állapotok is társulnak „Jaj, de gyönge vagyok, jaj de beteg vagyok, jaj de kicsi vagyok, jaj, jaj, jaj!” És ezt mind érzem is, és aztán a testemben is megjelenik. (01:15)

Aztán hogy ez, ebben a sajátos összefüggésben milyen magától értetődően kapcsolódik a függőséghez. Mert hiszen ha alkalmatlan vagyok az életre, akkor beléd kell hogy kapaszkodjak, és… Innen beszéltünk arról, hogy akkor a cselekvésmódunk, ha nem nőjük ki a sémának, ennek a hiedelemnek a belső világát, akkor háromféle lehet.

Cselekvésmódok a sémában

1. Belemegyünk a séma logikájába

Az első fajta az, amikor éppenséggel pontosan azt éljük meg és úgy élünk, ahogyan ezt előbb mondtam. Tehát mindig kérdezünk, mindig kérünk, mindig segítségért fordulunk a másikhoz, mindig átadjuk magunkat a bizonytalanságnak és mindig igyekszünk valakitől valamit kapni, kérni, segítséghez jutni. „Döntsél helyettem! Mondd meg légy szíves, hogy kell csinálni! Képtelen vagyok meglátni, hogy itt mi lenne a jó megoldás. Légy szíves, esetleg csináld helyettem! Az lenne a legjobb, akkor nem kéne ennyit beszélni, és akkor vonatozhatnék otthon.” Tehát ez az első cselekvési forma, ami nem növi ki a sémát, hanem éppen, éppenséggel arra vonatkozik, tehát hogy belemegyünk a séma logikájába. (02:30)

2. Lehatároljuk az életünk körét

A második, hogy nem akarjuk átélni állandóan azt, amiről beszéltem, mert ez egy elég kényelmetlen állapot. Kényelmetlen így lenni, hogy állandóan szembesülni azzal, hogy nem megy, hogy nem vagyok rá alkalmas, nem vagyok rá kész, nem tudom hogy kéne csinálni. Ezért aztán inkább lehatároljuk az életünknek a körét, a világát minél szűkebbre. Lehetőleg annyira szűkre, ahol még azt éljük meg, hogy ott, odáig tart a készségünk, képességünk, tehetségünk, alkalmasságunk és kompetenciánk, olyan szűken. Tehát akár ki sem lépünk a lakásból. A laskáson belül jól megjelenik az a határ, ameddig az életet tudjuk és képesek vagyunk vinni. (03:15) Egy munkakörben lehetőleg kicsi, kicsi, kicsi, kicsi. „Én szívesen kiviszem a szemetet. Ennyi, ennyi, nem több! Nem, nem, nem. Fogom, megfogom, kiviszem.” Ez. És eszembe se jut, hogy esetleg elmenjek én és szemeteszsákot vásároljak, az már sok, az sok. Tehát önkéntes, nagyon sajátos belső száműzetésbe vonulunk, és távol tartjuk magunkat minden újtól, minden lehetőségtől, mindentől, ami valamiféle új készségnek, képességnek, alkalmasságnak, adottságnak, erénynek a kimunkálásával együtt járna. Ezért aztán nagyon szűkös életet élünk. (04:00)

3. Túlkompenzáljuk a sémát

Akkor mi történik? Leülünk… Hát esetleg, ha van annyi lelkierőnk, akkor nagyképűsködhetünk is, de egy valami biztos. Belül szorongunk, de akkor se kérünk segítséget. „Nincs az a pénz. Nem t’om hogy kell csinálni? Hát nem baj, nem baj. Nem, hát valahogy csak lesz. Én nem állok oda pironkodni a főnök elé, hogy nem t’om hogy kell csinálni, én biztos nem. Majd szól akkor, szól, ha valami baj van, én nem.” Egészen odáig mehet, hogy hibát hibára halmozunk, esetleg komoly dolgokban, reális helyzetekben nem megyünk oda kérdezni a munkatársunkat, aki tapasztaltabb, a főnökünket, aki a megbízást adja, azokat, akik adott esetben ránk vannak bízva, mert annyira őrizzük annak a belső mrr-mrr látszatát (?), belső világát, hogy ne szembesüljünk azzal, hogy nem vagyunk alkalmasak. De ezt túlkompenzáljuk és nem kérdezünk ott se, ahol kellene. Lehet, hogy van ilyen munkatársatok. Nem, nem kérdez, nem kérdezi meg. S akkor utána óriási kalamajka, hatalmas zűrzavar, s a főnök oda… „Hát de miért nem kérdezted, Mártikám? Petikém, hát csak szólnod kellett volna. Itt vagyok reggel héttől délután hatig.” És persze ha nem ismerjük ezt a sémát, nem értjük, hogy miért nem kérdez. De ha ismerjük, akkor tudjuk. Tehát ez lehet a túlkompenzálás. Ott sem kérek segítséget, ahol pedig reális lenne, és éppen az segítené tovább az én életemet is. (05:45)

Alkalmatlanság függőség séma (folyt.)

Mindenkinek az életét meg tudom oldani, csak a magamét nem


Jó, erről ennyit. Egy csomó ismétlést most kihagyunk, és… egy élményemet hadd osszam meg. Mégpedig, hogy tulajdonképpen ennél a sémánál merül föl leginkább az, hogy mi a természetes kapcsolatainkban eléggé segítségére tudunk lenni egymásnak. Arra gondolok itt, hogy nem egyszer tulajdonképpen sokkal alkalmasabbak, készebbek vagyunk az életre, mint ahogyan azt, amikor találkozunk, egymásról föltételezzük. Ezért állandóan tanácsokat osztogatunk. Jól megmondjuk, kinek mit kéne csinálni. Akkor aztán büszkék is lehetünk, este sétálgatunk otthon, és azt mondjuk „Tulajdonképpen ma legalább négy emberrel beszéltem. Egyrészt hihetetlenül jól esik, hogy kiöntötték a lelküket nekem, hát vagyok valaki, akárkinek ezt biztos nem mondták volna el, nekem igen, nekem (Egészségedre!) vallanak az emberek, úgy látszik van bennem valami, biztos valamit jól éreznek, s tulajdonképpen ahogy visszagondolok a napomra, én mindegyiküknek az életét elrendeztem. Nem akarok nagyon nagyképűsködni, vagy túlzásokba esni, de most ha fölidézem, hogy azt mondta, hogy így van a férjével, én megmondtam, hogy mit kéne csinálnia. Annyira világos, hogy mit kéne csinálnia. Láttam egy kicsit, mintha egy felhő elvonult volna az arca előtt, de majd megemészti. A lényeg, hogy tudja mármost, miután velem beszélgetett, hogy mit kéne csinálni.” (07:30)

Visszagondolunk a találkozásainkra, na és végül aztán elhangozhat egy emblematikus mondta, mikor egy picit azért megérkezik a realitás is. „Azt nem értem tulajdonképpen, hogy a magam életével miért nem tudok mit kezdeni? Ez, ez egy kicsit zavar. Mondja már meg nekem valaki, hogy miért van az, hogy mindenkinek az életét ripsz-ropsz olyan jól helyre tudom tenni, a sajátomat meg nem. Ez egy kicsit zavar. Tulajdonképpen úgy tűnik, hogy nagyon pici hiányzik. Most rájöttem, ahogy ezt átgondoltam. Tehát tulajdonképpen nagyon ott vagyok a győzelem kapujában, mert hát most 6 milliárd ember életét is meg tudom javítani. Mondom nekik, mit hogy csináljanak, mikor… Már most, kezdj neki! Hát mit, nem, menj és csináld! Tehát tulajdonképpen egyetlen emberrel van már csak gondom, magammal. Végül is ez egy jó arány. Most egészen, a reménység csillagai fölkeltek az égre. Hát ez remek.” (08:30)

Most nem t’om, egy kicsit sarkosan… megfordítjuk ezt, azt lehetne mondani, hogy pont fordítva van, hogy amit mi úgy gondoljuk, hogy 6-7 milliárd ember életét ripsz-ropsz elég jól meg tudjuk oldani a saját látni valóan komoly életbölcsességünkkel, tapasztalatunkkal, na az nincs így. Lehet, hogy még a magunk életével kapcsolatban vagyunk a legkompetensebbek. Pont ott, ahol azt gondoljuk, hogy mmm. És most jön a történet, hogy mmm, ügyetlenül fog ez hangozni, hogy történetesen… (09:10)

Történet – Mentálhigiénés képzés: ne adjunk tanácsot

Egy Carl Rogers nevű bácsi hallatlanul jól kidolgozta azt, hogy hogyan türtőztessük magunkat, és hogyan ne adjunk szíre-szóra tanácsokat. Nagyon jól kidolgozta, érdemes őt egy picit megismerni. Hát többek között a mentálhigiénés képzésen ezt is tanítom. A történet erre vonatkozik, hogy ez, amikor kezdődik a mentálhigiénés szakembereknek a képzése, akkor az első előadás az, amit én tartok, a legelső. Tehát ott ülnek, s akkor találkoznak azzal a gondolattal, hogy hát tulajdonképpen van itt egy készségfejlesztő szeminárium, ennek van elmélete is, s az egyik legfontosabb gondolat, hogy ne adjunk tanácsot. Ez egy hosszú előadás, majdnem három órás, tehát van közte egy szünet. (10:15)

Na, lement az előadás, utána beültünk a csoportba, s rákérdeztem, hogy kinek mi maradt meg ebből az előadásból, aminek mondjuk most egyszerűen a fő mondanivalója, hogy nem kell mindenkinek tanácsot adni, lehet, hogy más valami nagyobb segítség lesz, és akkor sokkal inkább ki tudja dolgozni, alkalmazni tudja a saját képességeit, adottságait. Hogy minden ember a saját életének a szakértője. Nem én vagyok az ő életének a szakértője, a saját életének szakértője. Akkor az egyik asszony elkezdett sírni, és azt mondja „Én annyira megrendültem ettől, hogy ne adjunk tanácsot, hogy ott a szünetben fölhívtam a férjemet és zokogtam neki, hogy én ezt nem fogom tudni megtanulni. Hogy én nem gondoltam, hogy ez egy ilyen rettenetes képzés, ahol egy ilyen brutális készséget kell kifejleszteni magunkban, hogy ne mondjuk meg a másiknak, hogy mit csináljon. Ennél elviselhetetlenebbet el se bírok képzelni.” Tulajdonképpen egy éven keresztül harcolt a belső önmagával, aki pedig egész élete során annyira jól kidolgozta, hogy meg kell mondani a másiknak, hogy ő mit csináljon. (11:30)

Számomra ez egy szimbolikus történet, hogy egy olyan világban élünk, ahol minthogyha éppenséggel nagyra értékelnénk azt, hogy a saját készségeinket fejlesztjük, és önmagunkat megvalósítjuk, és közben pedig ezzel sajátosan ellentétben állandóan osztjuk az észt, és mondjuk a másiknak, hogy mit hogy csináljon. Hát hogyhogy akkor nem bízunk egymásban? És milyen érdekes, hallgattam egy riportműsort, és ott többen a következő kifejezéssel éltek. Az volt a kérdés, hogy mit tehetünk azokért, akiknek kicsi az önbizalma? Újból és újból előjött ez a nyelvi fordulat „Hát tulajdonképpen az elején nyilván arra van szükség, hogy önbizalmat adjunk neki. Amikor adtunk már elég önbizalmat, akkor szép lassan a magáéra is rátalál.” Szerintetek önbizalmat lehet adni? Hogy lehetne önbizalmat adni? Hát az önbizalmat ki lehet fejleszteni, vagy elő lehet hívni, de adni? És mégis, nézzétek meg ezt a nyelvi kifejezésünket, hogy ezt egészen természetesen használjuk. A gyerekeinknek, vagy felnőtteknek, vagy bátortalan embereknek adunk önbizalmat. De hát az a mienk. Hát legföljebb azt mondhatjuk, hogy „Hajrá, hajrá Margit néni!” Nem t’om, hogy ez önbizalom adás-e. És milyen érdekes, hogy még az a fantáziánk is erről, hogy adtunk neki önbizalmat, kialakítottuk neki az ő énjét. Mi. Hogy? Na jó, ezt csak… (13:20)

Milyen „segítség” nem segít a személyiségfejlődésben?

Most szembesíthetnénk magunkat egy érdekes kutatással, ami azokat kérdezte meg, akik nekiálltak valamilyen segítővel önmagukat fejleszteni. A kérdés arra vonatkozott, úgy mellesleg kérdezték ezt meg, hogy mi az, ami az ő személyiségfejlődésükben nem jelentett segítséget? Ezt most elmondom. Elég sok volt, én csak a legfontosabb tízet írtam ide, hogy mi az, amire azt mondták azok, akik akartak fejlődni, hogy „Tulajdonképpen igen, kaptunk ebből is bőven, de most hogy visszanézek, 1 hónap, 1 év, 2 év, 5 év, na ezek nem jelentettek valódi segítséget.” Első helyen… ez a sorrend egy sorrend is. (14:05)

1. Kedves buzdítás

Az első helyen az állt, amit így lehetne mondani, hogy kedves buzdítás. „Szedd össze magad, drágám! Szívem, legyél egy kicsit optimistább!” Ezt még lehet azzal is tetézni, hogy odamegyek a szívemhez, és a száját így föltolom így. Így, hogy… tehát hogy egy kicsit rögtön gyakoroljuk is. „Látod, ííígy, ííígy, ennyi lenne. Így, látod, hogy nem sok. Ha ezt így tudnád, így, az egész életed megváltozna. Én már csak tudom. Ennyit kellene, ennyit, néhány milliméter az élet. Ne fittyedjen le a szád, drágám! Hát most mondom, hogy mit kell csinálni, ennyi az egész. Ki… föl… szmájli. De édes vagy! Így szeretlek. Na, maradj így, így szeretlek. Maradj így, maradj így! Látod, milyen egyszerű?” Ennek aztán rengeteg verziója. Ezt kedvesen csináljuk, tele érzésekkel. Ez az, ami végképpen nem segít. Rendben van. Nem szeretnék ebben elveszni, mert elkezdtek jönni az élményeim. (15:35)

2. Okos könyvek olvasása

Láss csodát! Amikor valaki semmi mást nem tesz, csak okos könyveket olvas. Ú, ez kiábrándító, mindjárt megjelenik a következő. Tehát akkor adok hozzá használati utasítást. Egyáltalán nem érdemes megvenni, ha csak annyit akarsz csinálni, hogy olvasol. Az akkor egy passzió lesz, egy időtöltés. Nem visz hosszútávon előre, ha csak annyi, hogy „Háh, érdekes!” A Szentírásban de érdekes, így fogalmazódik ez meg, hogy vannak, akik hallgatják valamiképpen mondjuk Jézus szavát, vagy a kinyilatkoztatást, vagy Istennek valamiféle üzenetét, és ahogy elkezdik azt valósítani, a szerint élni, na igen, ott aztán kikerekedik egy élet. S akkor így mondja a szent író, ez szerintem telitalálat. Vannak, akik ugyanezen igazságokkal, szavakkal mást se tesznek, csak a fülüket csiklandoztatják. Zseniális. Tehát ha csak olvasunk, akkor a szemünket csiklandoztatjuk. „Hú, ez érdekes! Hú, miket nem írt! Hú, ez jó.” És semmi egy kicsit se lesz jobb, csak egy picit romlik a szemed. (17:00)

3. A problémán való rágódás

A problémán való rágódás nem visz hosszútávon előre a kutatás szerint. De ráadásul az sem, ha semmi mást nem teszek, csak

4. A problémámat elmondom

Most furcsa lehet ez. Hát nana! Na azért ezt már ne! Ha csak annyi történik, hogy elmondom a nehézségem, az a pillanatnyi egyensúlyomhoz járul hozzá. Egy kicsit megkönnyebbülök, egy kicsit levegőhöz jutok, egy kicsit úgy föl tudom emelni a fejem, egy kicsit… Ez körülbelül ennyi. Sokaknál ez életmentő. Tehát nem becsülném le azt, hogy van emberem, akinek lehet mondani. Nagyon-nagyon nagy érték. De arra kevésbé lesz jó, hogy ez által, főleg az én munkám nélkül radikális személyiségfejlődés történjen pusztán az által, hogy valakinek elmondhatom, hogy mi a nehézségem. Itt is talán van egy naivitásunk. „Hú, hát elmondom, és akkor ha elmondom, megkönnyebbülök.” Tehát hosszútávon, radikálisan a személyiségfejlődéshez ez legföljebb hozzájárul, mint egy fontos elem. De ha én… Ezt most már ugye nem kell ragozni? Tehát érthető ez. (18:30)

Tényleg szeretném, hogyha ezt jól… Na, majd erről úgyis beszélünk, hogy ezt… Jó.

5. A probléma elemzése

A probléma elemzése hosszútávon nem sokat segít, a probléma analizálása. Kedves ismerősöm bajban volt, és beszélgettünk. Ráadásul pszichológus, s akkor nagyon mondta, nagyon mondta, én meg, hát mégis csak egy pszichológussal beszélgetek, azért mégis csak… S akkor mondtam neki három okos mondatot. Erre azt mondja „Te Feri, az analízisben én is jó vagyok, ez nem fog segíteni.” Sokkal okosabb volt, mint én. (19:15)

6. Ha mást se teszek, mint tervezek

Az nem segít. Tervezem, hogy akkor hogy kéne. Tudjátok, ez a szó, hogy mit kéne, hogy kéne, sírba visz engem. Főleg, amikor gyónási helyzetekben hallom. „Tudom én, atya – ez vagyok én – hogy többet kéne olvasnom a Szentírást, többet kéne imádkoznom, többet kéne… Hát tudom én.” Ettől még egyszer nem lett jobb az élet, hogy valaki kimondta akármilyen becsületességgel is, hogy valamit többet kéne. És? Gandhinak volt egy zseniális mondása, azt mondta „A között, amit meg tudnánk tenni, de nem teszünk, és a között, amit meg tudnánk tenni és megteszünk, egy egész világ húzódik.” Hogyha semmi mást nem tennénk, csak megtennénk, amit meg tudunk tenni. Háhá! Oké. na nézzük még ezt a kiábrándító listát! (20:20)

7. Az időnk jobb beosztása

Ha csak annyit tettünk, hogy leültünk, és az időnket megpróbáltuk jobban beosztani. Ez nem segített hosszútávon, radikálisan.

8. Az összes jó tanács

Az összes jó tanács nem segített hosszútávon alapvetően a személyiségfejlődéshez.

9. Pusztán csak a belátás


Ha… és ez itt aztán, ezek már egyre kevésbé voltak jellemzőek. Ha pusztán csak egy belátásunk lett volna valamiről. Hát akkor az egy belátásunk volt, és élünk ugyanúgy, ahogy addig.

10. A negatív visszajelzések

A negatív visszajelzések sem segítettek. Hogy „Nézd, itt az idő, hogy szembesítselek valamivel.” Ez nem visz előre hosszútávon. És volt itt egy érdekes dolog…

11. A semmittevés


A semmittevés se vitt hosszútávon senkit se előre, legföljebb kipihente az előző semmittevést. (21:20)

Ez a kutatásnak egy nagyon sajátos világa, hogy sok minden, amiről pedig legalábbis az életgyakorlatunkban azt gondoljuk, hogy az segít, nem segít. Hosszútávon, a személyiségfejlődésben valójában, alapvetően nincs a másik ember javára. Ez azt is jeleni, hogy tulajdonképpen úgy is mondhatnánk, s nagyon hálás vagyok annak, aki megtanított engem erre, hogy itt vagyok, s képzeljük el, hogy itt van a felnőtt, kompetens, egészséges részem – emlékeztek. Természetesen van egy gyönge, sebzett részem is. Igen ám, de van még itt egy részem, amiről érdemes tudni. Éppenséggel ide is vehetjük, de jobb talán, hogyha külön megnevezzük: a belső szakértő. (22:25)

Mi az, ami segít?

1. A belső szakértő


A belső szakember. Háááá! Tele jó gondolatokkal, jó ötletekkel, nagyszerű megoldásokkal. A belső szakértő. Ezért aztán azt is mondhatjuk, hogy tényleg mindannyian a saját életünk szakértői, szakemberei vagyunk. Hogy nálunk senki jobban nem látja át az életünk összefüggéseit, bonyolultságát, ártatlanságát. Senki rólunk több történetet nem tud, mint mi. Van egy belső szakértőnk. Nagyon nagy dolog, hogy amikor akár a hétköznapi természetes kapcsolatainkban vagyunk, akkor a másikra úgy nézünk, hogy neki is van ilyenje, nem csak nekünk. Ezért, ezért nem szorul rá a mi okosságunkra vagy tanácsunkra. Hanem a legjobba, mit tehetünk, hogy megszólítjuk az ő belső szakértőjét. Mondja meg őneki. S az esetek nagy többségében mindannyiunkban ez a belső szakértő jó dolgokat tud mondani. Olyat, amit meg is tudunk tenni. Tehát nem csak okoskodik, mert akkor nem volna jó szakértő. (23:45)

Ezért, mondhatnánk azt – ez egy egyszerű modell, csak szeretném, ha belepillantanátok ebbe a világba – hogy a legtöbb találkozásunkban, beszélgetésünkben ha segíteni akarjuk a másik ember személyiségfejlődését, tulajdonképpen elég, hogyha őt meghallgatjuk. Háhh! Látszólagos ellentmondás a másik témával, ugye? Csak a meghallgatás, csak az elmondás nem segített. De egy értő meghallgatás, az nagyon sokat tud segíteni. Egy értő odafigyelés, ami azzal a meggyőződéssel, tekintettel együtt történik, adott esetben azzal a néhány mondattal, néhány gondolattal, néhány egészen egyszerű visszajelzéssel, tükrözéssel, hogy tudom, hogy őneki van belső szakértője, bőven rá lehet bízni. Nem mindegy, hogy egyszerűen csak hallgatom, hogy valaki beszél, és nem mindegy, hogy csak annyi történt, hogy valakinek el tudtam mondani, hogy mi van, vagy egy olyan valakivel beszélgetek, aki végig azzal a bizalommal van velem, hogy tudja, hogy nekem van egy ilyenem. Tudja, tudja és úgy is néz rám. Mikor elcsábulok, és azt mondom, hogy „Na, most már igazán mondhatnád, hogy szerinted mi kéne.” Akkor annyit mondok „Te, én nem tudom, inkább mondd tovább.” (25:20) Szóval az első, hogy éppenséggel egy nagyon értő meghallgatás, amiben van egy bizalmunk és meggyőződésünk, hogy a másik, akivel beszélgetünk, rendelkezik kompetens felnőtt résszel és egy belső szakértővel, az nagy segítség lehet. (25:35)

2. Az értékre fölhívni a figyelmet

Sokszor semmi mást nem kell tennünk, mint hogy valakinek valami értékére fölhívjuk a figyelmet. Valamire, amiben ő kompetens, amit már megtett, amit már elért, amit már kidolgozott. Ami olyan nyilvánvalóan, látni valóan ott van benne. Ezért hogyha nagyon a problémaközpontú gondolkodással vagyunk, az sokszor nem segít. Emlékeztek a listára, az, ha csak mondjuk, mondjuk, az a negyedik helyen szerepel. Mondjuk, és jól föltárjuk az összes nehézséget… Kell, de aztán van egy határ, és ezért is beszéltem sokat arról, hogy egy pszichotikus beteg is mennyi mindent mutat föl a saját alkalmasságából, életrevalóságából. (26:25)

Házastársi kapcsolatokban annyira meg tud rekedni egy kapcsolat, hogy ők maguk úgy látják belülről, hogy szinte menthetetlen. Beszélgetünk valakikkel, szinte bele se szólunk, csak hagyjuk, hogy mondják, de értően, tudva, hogy ők kompetensek a saját életükben. Van szakértőjük, felnőtt részük. Utána elmondunk 6-8 dolgot, hogy a beszélgetés során mit fedeztünk föl, hogy milyen értékeik vannak. Sokszor a legnagyobb csodálkozás veszi a kezdetét. „Ez komoly? Hogy ezeket láttad rajtunk? Hogy ennyi dolgot mi jól csinálunk? És ezek értékek?” Sokszor, amikor visszajelzünk arról, hogy a 6-7-8 dolgot, amit látunk, hogy a másik milyen jól csinál, már föl se merül az a probléma, hogy ő azt kéri tőlünk, hogy mondjuk meg, hogy mit csináljon. Ennyi bőven elég, hogy azt mondja „Köszönöm szépen, ez, ez, ennyivel tudok menni.” Oké. (27:35)

Aztán olyan is van, hogy nem is kell sokkal többet tennünk, mint hogy – ez egy picit több – nem hogy csak rámutatunk arra, hogy mi mindent tudott tenni, hanem közben ezeket tesszük is. Gyakorlunk. Valami készséget egyszerűen csak gyakorlunk. Hát az is nagy, nagy előrelépés. Például önismereti csoportokban. Jön valaki, s így szoktak kezdődni az első alkalmak: „Na, hát az ember úgy van, hogy amikor keveset alszik, akkor álmos.” Nem t’om, ez egy életbölcsesség, hogy vegyünk-e egy füzetet és írjuk föl, hogy mi minden bölcsesség van a csoporttagokban. Tehát most ki ez az ember? Hát ha te aludtál keveset, és most álmos vagy, akkor mondhatod így is: „Nem aludtam eleget, rohadt álmos vagyok, nem bírok figyelni.” Na, ez, ez… ezzel lehet valamit kezdeni. De hogy az ember ha nem alszik eleget, akkor álmos… hát… Tehát szoktunk olyan mondatot mondani, hogy „Nem aludtam eleget és álmos vagyok.”, de az egy külön gyakorlást igényelhet, hogy föladom ezt a közlési formát, hogy „Az ember…”. Néha persze van így, hogy az ember, de te, vagy én, vagy mi, vagy kik. (29:05)

Például házastársaknál: „Mi a nehézség? – Az a nehézségünk…” Kinek a nehézsége? Már az első mondatnál érdemes elkezdeni valamit gyakorolni. Tehát mondhatod, hogy „Az én nehézségem az…”. És akkor jön rögtön egy mondat „De hát ez közös. – Rendben van, akkor majd a feleséged is elmondja, hogy neki is van egy ilyenje.” Az én nehézségem az…” és érdekes módon mi történik? A férje azt mondja „Nekem nem ez. Nekem az, hogy neked ez.” Az egy más dolog. Te azt mondod, hogy ez a probléma, nekem meg az a nehézségem, hogy te ezt problémának tartod, mert szerintem nem az. Tehát van egy közös problémánk, de nem ugyanaz. Attól még az közös. Ó, milyen, nem is könnyű begyakorolni végtelenül egyszerű dolgokat. (30:00)

Visszajelzést adunk egymásnak: „Hát szerintem ezt rosszul csináltad. – Hát ez nem visszajelzés, hanem a véleményedet mondtad el. Tehát most megtudtuk a véleményed. Igen, köszönjük, köszönjük. Tudsz-e visszajelzést is adni, vagy a véleményedet tudod elmondani?” Ó, hát ezt a végtelenségig tudnánk folytatni, nem is akarom. Szóval. Sokszor a legegyszerűbb formákat is fontos gyakorolnunk. (30:30)

3. Reagálás a jó hírre

Emlékeztek, hogy egy jó hírre, egy örömmel teli jó hírre négy féleképp lehet válaszolni, emlékeztek. Aktív-konstruktív válasz: „A nemjóját! Fizetésemelést kaptál? Gyere, iszunk egy pohár bort rá!” Ugye, aktív-konstruktív válasz, emlékeztek biztos. A kutatók hozzátették, az esetek többségében egy jó hírre, valakinek az öröm-kifejezésére, vagy pozitív érzelem megnyilatkozására az aktív-konstruktív válaszadás nem természetes, begyakorlatlan. A legtöbben egyszerűen neki kell állni, hogy megtanulják, egyszerűen be kell gyakorolni. Gyakorolni kell és gyakorolni. Annyira emlékszem… Na, most aztán mindjárt, aj-haj. Jó. (31:25)

4. Új készséget tanulunk meg - rajzolás


Olyan is van, hogy egy új készséget tanulunk meg. Az még egy lépés. Nem csináltuk eddig, most elkezdjük. Ez is nagy segítség lehet. Megfelelő helyzetekben elkezdünk valamit nulláról kidolgozni. Például azt mondjuk valakinek, beszélgetünk: „Te, mi lenne, ha ezt lerajzolnád? – Hát azt semmiképp. Én nem tudok rajzolni. – De, de.” Jött hozzám egy valaki, azt mondja… gyónni jött, ebből nem mondok semmit. De aztán azt mondja: „Tudod Feri, van egy jó lelkigondozóm. A lelkigondozó, mert mondtam neki, hogy fogok gyónni, a lelkemre kötött valamit. Rajzoljam le mindazt, amit jól csináltam az előző gyónásom óta. Rajzoljam le.” Hozott egy papírt, s megmutatta, hogy mit csinált eddig jól. Lehet, hogy valaki ilyet soha nem tett még, hogy lerajzolt magáról, magából valamit. (32:35)

Mikor jártam pszichoanalízisre, akkor az analitikus is újból és újból azt mondta „Jó, jó, hát maga tud beszélni, ezt látom, akkor rajzoljon.” Akkor az kevesebb beszéddel jár, lehet, hogy közelebb jutunk a lényeghez. Azért az már nem könnyű, mikor álmokat kell lerajzolni. Kérte, hogy az álmaimat rajzoljam le. „Na, és ott az mi?” Jó, tehát van, hogy egyszerűen arra van szükség, hogy egy készséget elkezdjünk begyakorolni nulláról. Ilyen értelemben az eseteknek, vagy az életszakaszunknak csak rövid részeiben szorulunk arra rá, hogy valakivel egy komoly segítő kapcsolatba kerüljünk. Mert van felnőtt, felnőtt bennünk, és van szakértőnk. (Hej, most mondok egy még nehezebbet.) (33:35)

5. Nem kérdezünk

Ha nem adunk tanácsot, az az általános iskola. Elmondanám, hogy mire adják az érettségit. Hogyha valóban a meggyőződésünk az, hogy mindenki a maga életének a kompetens szakértője. Ez, hogy elkezdjük begyakorolni azt, nulláról akár, hogy nem kérdezünk. Hogy beszélgetsz valakivel, és nem kérdezel. Felnőtt embereknél, több diplomás felnőtt embereknél ennek a készségnek az elsajátítása van, hogy évekbe telik. Hogy beszélgetek valakivel, és nem teszek föl kérdést. (34:25)

Miért érdemes ezt megtanulni? Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy ha csak egy kísérlet kedvéért, kísérletezz ezzel. Mert ha te kérdezel, a beszélgetés fonalát elkezded meghatározni, hiszen ő már válaszol, és nyilván azt mond, amit akar, de a kérdésedre. Ez azt jelenti, hogy te a kérdéssel maghatároztál egy irányt. Na az a nagy dolog, hogy nem is kérdezel. Ez sokak számára rettenetesen fenyegető. Tehát hogy nem adhatok tanácsot, és nem kérdezhetek. Van, aki annyira szorong ettől, hogy egy egész életen keresztül nem tudja elsajátítani, hogy nem ad tanácsot és nem kérdez. (35:20)

Miért akartam elmondani picit a segítő helyzet felől a természetes kapcsolatainkra vonatkozóan ezt a néhány gondolatot? Azért, mert ha ezt másokkal elkezdjük gyakorolni, kidolgozzuk a sajátunkét is. Egyszer csak rájövünk, hát neked nem kellett tanácsot adni, hát akkor nem kell tanácsot kérni. Nem álltam neki, hogy segíts, akkor magamon is tudok segíteni. Nem kellett rohannom valakihez, hogy kérdezzem, hogy legyen – vannak saját válaszaim. (35:55)
Az élet értelme személyes, felszólítás és kihívás jellegű

Itt eljutottunk egy még fontosabbhoz, amiről bár esett szó. Hogy Viktor Frank azt mondta, hogy az élet értelme három jellegmezességgel bír. Hogy személyes, hogy felszólítás, és kihívás jellegű. Tehát az élet értelme személyes, felszólítás és kihívás jellegű. Ha az élet értelme, ami nélkül nem tudunk jól lenni, egyáltalán belepusztulunk, ha értelmetlennek látjuk az életünket, ha az élet értelme személyes, tehát egyedi, fölszólítás és kihívás jellegű, akkor hogy volna lehetséges, hogy én neked, a te életednek adjak értelmet? Ez lehetetlen. Nem tudunk senki életének értelmet adni, ez lehetetlen. Annyit tudunk, hogy segítünk, hogy valaki a saját életének az értelmére rátaláljon. Ezt lehet. (37:05)

Tehát az az alapvető hozzáállás, hogy jól megmondjuk, hogy ki mit csináljon, mert mi tudjuk, és tanácsot adunk, és majd akkor mi jól megkérdezzük, és akkor majd mondja már azt, amit mi gondolunk, hogy jó válasz. Hogy ez tulajdonképpen ezért nem segíti őt ahhoz, hogy hosszútávon fejlődni tudjon. Az élet értelme tehát személyes, fölszólítás és kihívás jellegű. Hát arra, az úgy van, hogy egyszer csak megyek az utcán és valaki kiált, s azt mondja, hogy „Segítség!” Na ez egy személyes, fölszólítás és kihívás jellegű helyzet. És én odamegyek és bevetem magam, akkor megtaláltam az életem értelmét. Hát ezt egy másik ember helyett nem tudjuk megtenni. Ezért is van az, néhány gondolat… (38:00)

Miért hagyja Isten a betegséget?

Valaki föltesz általános kérdéseket, hogy miért van az, hogy Isten hagyja a betegséget? Miért van ez? Sarkos leszek. Két zsákutcánk is van. Az egyik, amikor valaki toporog és nem tud például erre a kérdésre választ adni, és addig ő áll. Hát ameddig ez nem derül ki, nem t’om, hogy higgyek-e vagy ne, most ilyen legyek, olyan legyek, ez. A másik zsákutca, ha valaki tud rá válaszolni. Mert attól, hogy mondtam rá egy okos dolgot… „Isten azért hagyja a betegséget, mert szabadnak teremtett minket, és…” Rendben van, jó, ez egy körülbelül olyan, hogy most volt, valamiben megkapaszkodhattam. Egy mentőövem, de kinn vagyok a nyílt óceánon. De van mentőövem kétség kívül, tehát mentőövestől fogok elhalálozni a nyílt óceánon, de nagyon büszke vagyok, hogy van egy mentőövem és tudom, hogy Isten azért hagyja a betegséget, hogy az megtörténhessen, mert tiszteli a szabadságunkat. Remek. És? Ebből mi fog következni? Hát az életünk értelmére nem attól találunk rá, hogy lett egy gondolatunk.

Na, megyek is, megyek is egy paphoz, most ezt még egyszer, ez nem, nem, lehet, hogy nem ez a jó válasz. Van itt még egy pap. Múltkor olyan jó volt, volt egy előadás, volt… van itt pap kérem, de megyek is mindjárt. Hogy mit mond az egyház arra, hogy Isten miért hagyja a betegséget? Mondja már meg valaki! Hát az egyház nyilván ezt tudja. Hát nem? Hát ezzel dolgozik már 2000 éve. Hát csak már valamit kikristályosított. Hát annyira ügyetlen nem lehet, hát nem állna fönn 2000 éve, hogyha egy ilyen egyszerű kérdésre, hogy Isten miért hagyja, hogy betegség legyen, nem tud válaszolni. Jó atya, jó, maga még egy kezdő. Rendben van, jó, hát van ilyen. Most szentelték föl, tehát még a Szentlélek úgy át kell hogy gyúrja magát, ezt értjük, jó. Akkor most ha… Jó, de hát ez elfogadható, hát én meg türelmes ember vagyok, jó, hát akkor egy könyvet mondjon, egy rendes jó könyvet. De nem ké… most atya, ugye nem kérek sokat? Hát 2000 éve alatt csak valaki írt már erre valamit? Miért vannak természeti katasztrófák? Ártatlan emberek meghalnak. Van ilyen könyv? Hát kell, hogy legyen. Hát ez mindig is az élet része volt. Valamelyik szent írt erről? Jó, ne legyen szent, jó, jó, ebben is… látja atya, én nagyon rugalmas vagyok. Tehát látszik, hogy valódi választ várok, elég, ha teológus. Legyen okos, mit bánom én. Jó. (Egészségedre! Ez egy jó válasz.) (41:00)

Miért mondom ezt? Már biztos tudjátok, ki se kell mondani. Mert adhatok akármilyen választ erre a kérdésre, hogy ez miért van és Isten miért hagyja, vagy miért engedi. A legnehezebb kérdésekre most adok valami választ, ezzel akkor érek bármit is, hogyha abban számomra fölismerés-szerűen, az én személyemre vonatkozóan valami olyanra tudok rátalálni, ami fölszólítás, kihívás jellegű. Tehát ez azt jelenti: „Aha! Hogy azért, hogy ezzel…” én biztos, hogy nem fejezem be ezt a mondatot. Attól a pillanattól kezdve másképp vagyok beteg. Attól kezdve másképp viszonyulok a saját gyöngeségemhez. Attól kezdve a másik ember gyöngesége és máshogy… Attól kezdve hogyha látok valami nyomorúságot, ahhoz egy személyes fölszólításra, kihívásra adott válaszként tudok viszonyulni. (42:10) Ez a válasz, nem az, hogy van egy mondatom, amit valaki leírt és én azt mondom, na hát tulajdonképpen ez jó így. Igen, Isten azért hagyja, mert az ember szabad. Tulajdonképpen úgy annyira elkeserít, mikor előjönnek az élet értelmére vonatkozó igazán komoly kérdések, és nekiállunk Istent megvédeni. A legszerencsétlenebb fordulat az, mikor úgy nekiduráljuk magunkat, és azt mondjuk „Na hát azért mi is okai vagyunk ám ezeknek a szenvedéseknek, azért ám! Azért nem volna ennyi… jó, lenne, de most ezt hagyjuk, ez a kisebbik rész. Azért nézzen mindenki magába, hogy ő hogy járul hozzá!” Na hát ettől most elkezdett a szőröm így befele nőni. (43:05)

Szóval az élet legfontosabb kérdéseire, például, hogy mi az életEM értelme? Milyen nagy különbség! Mi az élet értelme? Hát… erre akármennyi választ adsz. Neked van. 7 válaszod van? Mennyi? 42. Igen, igen, ezt… igen, a stoposok tudják ugye. Így van. Szóval látjátok, most kétfelől is megnéztük. Az egyik, hogy mi az élet értelme, miért van ez így vagy úgy. Ha személyes kihívás, fölszólítás jellegű választ találunk, az rendben van. De akkor arra is rájövünk, hogy nem érdemes úgy kérdezni, hogy „Mi az élet értelme?” hanem a kérdés így hangzik „Mi az én életem értelme?” Az én életemnek mi az egész konkrétan, nyilvánvalóan itt és most való értelme? Ami biztos, hogy van, és hol találom meg? Nem az, hogy kinél van? Hanem hogy én hol találom meg? Tehát ezek az elvont kérdések, és aztán az elvont válaszok annyit érnek, amennyit a kérdés, pont arra adnak választ. Mint a fuldoklónak a mentőöv. Az lehet, hogy jó, van valamibe kapaszkodni, tovább tudunk menni. Egy kicsit még tudunk tempózni, nem olyan fárasztó. (44:45)

Ezért az élet legfontosabb kérdéseire nem szavakban, hanem tettekben tudunk választ adni. Miért van szenvedés? Ugye ez a lehetetlen kérdés. Miért van a világon szenvedés? Ennek a személyes fölszólítás, kihívás jellegű verziója az, hogy az én személyes válaszom a szenvedéssel kapcsolatban, hogy ahol ilyesmivel találkozom, lehetőségeimhez, erőmhöz mérten igyekszem azt enyhíteni. Ez a válasz. Arra a kérdésre, hogy miért van szenvedés a világon, ez a válasz. Az összes többi, amit kiokoskodunk, meg mondunk nagyokat, meg könyvtárnyi kötetek, legföljebb kapaszkodók. Ezért is beszéltem arról, emlékeztek, két évvel ezelőtt, egy lépés lehet itt. „Miért e nehézség?” Akkor mehetek egyet a személyesség felé. „Kiért e nehézség?”

„Miért van szenvedés?” Honnan lehet azt tudni? „Kiért lehet értelmes szenvednem?” NA, azt már tudhatom. A szenvedéssel nem tudok mit kezdeni, de azt tudom, hogy téged szeretlek, és ha ez nehézségekkel jár, akkor azt vállalom. Ez a válaszom arra a kérdésre, hogy „Miért a szenvedés a földön?” Rendben van ez? Tehát személyes, cselekvésben megvalósuló, mintegy kihívásra vagy fölszólításra adott válasz lehet az élet legfontosabb kérdéseire az, amit teszünk. Az összes többi nem elegendő senkinek se. (46:35)

Tartottam szombaton egy előadást. 9-től 1-ig. Én ilyet nem csinálok többet. Hát azért ez egyszerűen elviselhetetlen. Hát már most… elviselhetetlen. De mindegy, mindegy, ez… nem, nem gyógyulok ki ebből. „”Van-e valakinek kérdése?” Volt. Az egyik kérdés így hangzott: „Miután mindjárt itt a világvége, mi lenne a tanácsom?” Hozza az indexét! Hát kész, az összes életkedv kiment belőlem. Másik kérdés így hangzott: „Érdekes volt. – Ugye ez egy kérdés, hogy engem minősít. – Azt nem értem, hogy miért van az, hogy Jézus azt mondja, hogy kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek, és hogy ez nem, nem így jön be?” Az a kismillió „menetelünk okos emberekhez”, hogy most ez a Szentírásban hogy van, aki elveszíti az életét, az megnyeri, elveszti…? Ezek, amikor úgy megyünk, tudjátok, hogy mindig valami személyes kérdés előtt vannak? Ha valakinek az a kérdése, hogy „Hogy van az, hogy kértem, hogy Karira legyen olcsóbb kötelező biztosításom, de nem figyeltem eléggé, és megemelte a biztosító? Pedig én azt kértem, hogy legyen olcsóbb a kötelezőm, de drágább lett. De én kértem. De a Szentírásban az van, hogy kérjetek… és kaptok. Keressetek és találtok. De hát keresek, már annyit keresek, hogy abból fizetem ki a biztosítónak a díját. Hát persze, hogy keresek. De nem eleget, ez a baj, hogy keresek, és nem találok eleget.” Egy ilyen kérdés mögött mi a személyes kérdés? Hogy lehet-e Istenben bízni, vagy nem? Ez egy személyes kérdés? Nem. „Most én bízok-e Istenben, vagy nem?” Mhh. Ha bízok, miért bízok, ha nem bízok, miért nem bízok? Ez egy rendes kérdés. (50:10)

De 10 évig lehet biblikusokhoz járni, hogy „Atya…” Hát ilyen is van minden egyes előadás után. Főleg, hogyha papként beszélek. „Van-e valakinek kérdése?” Puff, már látszik is, hogy ez nem is egy kérdés, hanem egy magnószalag lejátszása, s úgy kezdi „Igen atya. Mindig meg szoktam kérdezni az előadóktól, hogy mit válaszolnak arra, hogy kérjetek és kaptok?” Szóval a kérdés így szól: „Úgy tapasztalom magamat, hogy nem merek bízni Istenben. Mi lenne nekem a következő lépés? Mit kezdjek ezzel a veszteglésemmel, hogy nem bízok Istenben?” Jó, és akkor le lehet ülni, és azt mondom „Most hagyjuk, ne nyisd ki a Szentírást légy szíves, most ne! Ne, mert ugyanezt fogod találni benne, hogy kérjetek és kaptok, ettől csak rosszabb lesz az életed, ülj le nyugiban, hagyd az összes könyvet, az összes gurut, s akkor… szakértő, felnőtt kompetens valaki, beszélgess velük!” (51:40)

De nagy dolog, mikor ezeket az általános igazságra, élet értelmére, akármire vonatkozó kérdéseinket elkezdjük lebontani. Egészen odáig, hogy érezzük, hogy a kérdés elég személyes, van benne kihívás, és ráadásul nem csak kihívás van benne, hogy „Hí, a nemjóját, azért erre válaszolok akkor, annak következményei vannak.” hanem már a kérdésnek van valami felszólítás jellege. Annak a kérdésnek, hogy „Miért nem bízok Istenben?” Hát, szeretnék tovább menni. Ezt most összefoglaltam, de ennek nagy jelentősége van, mert különben toporgunk, és állandóan ott keresünk segítséget, ahol nincs, és nem keresünk ott segítséget, mindenki maga, ahol van. Jó, ezt már… Tényleg, ilyenkor mindig az van, úgyis tudjátok, hogy… olyan… Közben szoktam küszködni azzal, hogy ne az legyen, hogy úgy jól megmondom. Nem tudom, hogy így van-e, de ezzel küszködöm, az biztos. Na. (53:05)

Hogyan juthatunk el ehhez a felnőtt részünkhöz?

Szeretnék néhány lépésben – ezt pont, lehet, hogy 20 perc alatt el tudom mondani – hogy hogyan juthatunk el ehhez a felnőtt részünkhöz? Mert ez fölmerült kérdésként is. Hogy, hogy lehet akkor oda eljutni? Dolgozzunk ki egy utat! Az első lépés, hogy mit használok? Mítoszok, mesék. Mítoszok, mesék világa. Hát hiszen ott beavatás, felnőtté avatás, férfi útja, nő útja, nagyon jól ki van dolgozva ennek a kulturális lehetősége. (53:45)

1. Mindig valami kényelmesből kell elindulni.

Ahhoz, hogy a felnőtt énemhez, szakértő énemhez közel tudjak kerülni, részemhez és saját magam belső világához eljussak, valami kényelmest ott kell hagyni. Aki ahhoz a kényelmeshez ragaszkodik, sose lesz felnőtt. Egyszerűen nem lesz az, és kész. Ott, akkor mindig… egy kicsit a mami a buksimat simogassa, egy kicsit a talpamat. Hogyha semmi mást nem teszünk, „S akkor az a legkisebb fiú vette a tarisznyáját.” Titeket gyerekkorotokban nem foglalkoztatott? Elképzeltem, hogy van egy legkisebb fiú, veszi a tarisznyáját, s az édesanyja legnagyobb szeretettel rak bele néhány hamuban sült pogácsát, majd világgá megy. Hát ma úgy csináljuk, hogy 18. születésnapunkra apánktól életbiztosítást kapunk ajándékba. Házasságkötés előtt apánk, anyánk odahív, és azt mondja, hogy „Mindenképpen házassági szerződést is kössél fiam. A nőkkel nem lehet tudni.” A nőt is odahívják. „A férfiaknál nem lehet tudni lányom.” (55:20)

Mindig valami kényelmesből köll elindulni, és ez ellentmond a hétköznapi logikánknak. Mert azt mondjuk „Keressük a kényelmest, ott bevackolunk. Ha valami kényelmetlen, onnan eljövünk, és bemegyünk a kényelmesbe.” Az önmagunk belső világára való találás, hogy alkalmasság, kompetens… mindig azzal jár együtt, ami tulajdonképpen mintha ellentmondana valami érthetőnek és normálisnak. Hogy a kényelmesből megyek el a kényelmetlenbe. Hát bolond vagyok én? A ma embere egyébként a kényelem hőse. Szinte semmi másért nem vállalunk áldozatot, csak a kényelmünkért. Azért, hogy ez egy kicsit ilyenebb legyen…

Mikor látok egy autóreklámot, vagy micsodát… Jaj, egyszer olvastam egy… Extrák, amelyekkel bukott az autógyár. Fűthető kormánykerék. Beszélő szélvédő. Szóval… valami kényelmesből kell eljönni valami kényelmetlen felé. Ez az első. A mesék nagyon jól mutatják, hogy egy mennyire világos kényelmetlenséget vállal az, aki nekiindul. Ráadásul a kényelmes nem csak fizikai kényelmes, hanem háháhá. Amiről eddig beszéltünk. Például nőknek ez nehéz lehet. Mert a nők (Most ez… ú, most mondok egy ilyen izét, a nők… höhööö. Mintha én azt tudnám.) De a nők nagyon szeretik, hogy a családból vagy az apjuktól, vagy valami fontos személytől, felnőttől, főleg ha az férfi és lehetett benne bízni, életbölcsességeket raknak a tarisznyába. „Figyelj lányom! Olyan pasival ne kezdjél, aki fekete zoknit hord. Az gyanús. Mit takargat annyira?” Szóval a családból hozunk életbölcsességeket, hogy hogyan kell élni, hogy mit hogyan érdemes, s amikor a kényelmesből elmegyünk a kényelmetlenbe, nem egyszer a családból hozott életbölcsességeinket is szép lassan elfogyasztjuk, mint a hamuban sült pogácsát. Azt mondjuk „Anyámnak biztos igaza volt, ott és akkor neki ez sokat segített, de úgy tűnik, hogy ez most az én életemben itt és most, ezzel a férfivel, ezzel a helyzettel nem fog működni. De nagy dolog ez, mikor egy nő a családból, vagy tekintélyszemélyektől, vagy apától, a férfiaktól jövő bölcsességre azt tudja mondani „Jó, köszönöm szépen, és akkor most én úgy csinálom, ahogy szerintem jó.” Na, ez már valami. Ennek persze sokszor kényelmetlen következményei vannak, ez kikerülhetetlen. (58:25)

Szóval nem csak tárgyi, fizikai értelemben szükséges eljönni valami kényelmesből, hanem akár gondolati szempontból is. Életbölcsesség, életfilozófia szempontjából is. Mikor egy serdülő, vagy fiatalember úgy dönt, hogy néhány évig nem megy templomba. Ez szokott elhúzódni, egy olyan 40-50-re, de akkor kicsit valami nem… de ez önmagában egy picit se baj. Elindult, és valami kényelmest otthagyott. Jó esetben megérleli a bölcsességeket, saját személyes útján azok kidolgozódnak, 10 év múlva már a gyerekét viszi, s rászól „Hogyhogy nincs kedved misére jönni?” Szóval az első: mindig valami kényelmesből a kényelmetlenbe. (59:30)

2. Elkezdünk találkozni a saját árnyékunkkal, a saját gyöngeségünkkel.


Hiszen ameddig kényelmesen, mi berendeztük, szüleink életbölcsessége, minden úgy a fenekünk alatt volt, de mikor elmegyünk a kényelmetlenbe, fogy a pogácsa, fogy a tapasztalat helyett az átvett bölcsesség, s rájövünk, hogy nem bírjuk a hideget. Hogyha fázunk, egyszerűen kibírhatatlanok vagyunk. Amíg nem fáztál, sosem jöttél rá, hogy kibírhatatlan vagy. Egy férfi, aki egy picit elkezd éhezni, a felesége azt mondja „Hát a férjemmel nem lehet emberként szót találni, ameddig éhes.” Éppen a kényelmetlenben föltárul az árnyék, gyöngeségek. Az ezekkel való szembenézés a felnőtté válás második lépése. Hogy nekiálltam, jött egy kihívás, egy feladat, találkoztam egy sárkánnyal, találkoztam a rókával, a farkassal, akárkivel, s a helyzetet nem tudtam megoldani. Azért mert valamiben gyönge vagyok még. Valamiben erőtlen vagyok, valami nincs még kidolgozva. Na erre rájövök, elkezdem kidolgozni. (60:55)

Amikor találkozom az árnyékkal, hogy teljesen le ne gyengüljek és az árnyéknak a markába ne kerüljek, tehát föl ne adjam, depressziós ne legyek, vissza ne rohanjak a szülői házba. Az első lépéseknél énközpontúvá kell válni. A kell alatt azt értem, hogy ez törvényszerű. Neki kell állni, úgy vagy ott, hogy na most ha én magamat itt nem mentem meg, ebből nem lesz megmenekülés. Ez törvényszerű. Rá kell találnom a saját erőmre, ezért az életútnak az első szakaszában ahogy magunkra találunk, könnyen válhatunk önzővé is, de legalábbis énközpontúvá, valamennyire. Ez elkerülhetetlen, kikerülhetetlen. (61:40)

3. Megsebződünk

Igen ám, jön a harmadik lépés, megsebződünk. Mindenképpen, kikerülhetetlenül. Az élet valami sebet okoz nekünk. Nagypapám jut most eszembe, aki eljött Csíkból, tehetséges fafaragó. Akkor azt mondja, hogy „Én tényleg, mint a legény, egyetlen fiúként a nagycsaládból, eljövök ide Pöstre, megcsinálom a szerencsém.” XX. század legeleje. Akkor megpróbál belépni a magyar művészéletbe, fafarag, nagyon ügyes, gyönyörű dolgokat csinál, és szerelembe esik. Akkor azt mondja a nagymamámnak az apja, tehát az anyai (ez akkor apai), apai dédnagypapám (Jól mondom? Igen.) hogy „Hát, márpedig fiatalember, lehet, hogy maga nagy szám volt ott Csíkba’, de én meg a lányomat akkor adom, ha magának rendes állása lesz. Művészhez nem adom.” Na, ez aztán mesei helyzet. Ha kell a lány, állásba kell menni. Nagypapám oszt-szoroz, nem t’om mit csinált, „Nekem ez a nő kell.” De most jön a tragikus fordulat. Rendben van, már ez is egy… ugye művész akar lenni, most hogyha van feleség… elment egy szakiskolába fafaragást oktatni. Attól még lehetett volna művész, de már látjuk, hogy itt, itt valamivel már belül meg kell küzdeni. De most jön az életnek a sebe. A nagymamám néhány év házasság után vérmérgezésben meghalt. Tehát a nagypapám azt mondta „Ezért a nőért odadobom, amiért elindultam Csíkból.” s utána amiért mindent otthagyott, akiért, meghal. Ottmaradt az apukám kisfiúként, mondjuk így, félárván. Kissrác az apám. A nagypapám azt mondja „Hát, én egy… hát egy ilyen csíki egyszerű ember vagyok, ezt tudom, jobbra-balra ütöm-vágom.” Dédnagypapám 2 méteres favágó. Ugye, itt már a nagypapám finomodott. Szóval ő már csak… S akkor azt mondja „Hát, akkor itt van ez a pici fiú, én nem tudok anyja lenni, hát akkor kell hozni a házhoz egy asszonyt.” De az már nem szerelem, hát nem szerelem. Azt mondja a nagypapám „De hát itt ez a fiúcska, hát érte… kell egy asszony a házhoz. Hát nem tudok dolgozni is, tanítani is.” Jön egy asszony, egyszer csak eltelik 5 év, 6 év, és egy nővel él, akibe nem szerelmes, meghal a szerelme, s oda az, amiért nekiindult Csíkból. 31-32 éves. (65:45)

Ez az, amire azt mondhatjuk, hogy az élet senkit nem kímél meg, senkit. Ilyesmi törvényszerűen bekövetkezik. Lehet, hogy itt sok is, lehet, hogy egy is elég, és, és, és… de most ha elkezdjük innen nézni az élettörténetünket, bár nagyon sokan vagytok igazán fiatalok, tehát lehet, hogy 15-20 évesen, lehet ha visszagondoltok a múltatokra, akkor is azért már látjátok, hogy miről beszélünk. De az más, hogy milyen örökséget hozok otthonról, és más az, amikor én elindulok, és közben sebződök meg, az is más. Mert például nagyon sokan nők sose indulnak el, hanem mi történik velük? Elzavarják őket otthonról. Elveszejtik őket az erdőben, otthagyják őket valahol, elküldik őket. Nem indult még el, csak már nincsen otthon. Sokan azt teszik, egyik kényelmesből gyorsan átülnek a másik kényelmesbe. Ezt, ezt szeretik, Tehát kész lakás, kész férfi. Nem indult még el. (67:00)

Szóval a harmadik lépés, amikor már nem csak az árnyékommal találkozom, hanem ahogyan ki akarom dolgozni azt a személyes, felnőtt önmagam, meg is sebződök. A sebződés azért is súlyos és mondjuk kihívást jelent, mert általában nem csak arról van szó, hogy az élet kiszúrt velem. Valamennyire már én is benne vagyok, hiszen már az én döntéseim, az én felelősségem is ott van abban, ahogyan élek. Tehát már nem háríthatom át ez úgy, mint ahogy tehettem gyerekkoromban. Vagy ha visszagondolok, hogy velem mi történt, onnan is jönnek sebek, azt mondhatom, hogy „Nahát, apám nem szeretett, ez látni való.” Ennek ez a következménye. Anyám ezt nem adta meg, ennek ez a következménye. De ha vetted a tarisznyát, nekiálltál, találkoztál az árnyékoddal, kidolgozatlan részekkel, de közben folytattad tovább az utat, az élet megsebez. És nem úgy van ez, hogyha jól csináltad volna, nem. Ilyen nincs, nincs, nem ezen múlik. Nem úgy van, hogy a jók megússzák, a rosszak meg megkapják. Nem. Úgy megy bennem, hogy vajon milyen élettapasztalatra ül rá, amit most mondok. De nem tudom, nem tudom, hát talán, talán van annyi. Jön a negyedik. (68:30)

4. Kikerülünk a sárkány gyomrából, a belső fény

Hát, de nagy dolog, ha nem veszünk el az erdőben. Nem végezzük a sárkány gyomrában. Szépen vagy kiöklendez a sárkány bennünket, ugye az élet hoz egy fordulatot, lenyel a sárkány, és akkor ott addig vagyunk ott, az emésztőben, míg egyszer csak kiköp minket. Ugye ez egy jó fordulat, hogy nem… sok tehetség… nem, nem, hát ott egy kicsit megcsócsál minket a sárkány. Puff, kiköp, ú, nézzük, a nemjóját. Hát már nem vagyok az az ember, aki voltam. Jól megrágtak. (69:00)

Olyan is van, ha valaki hoz otthonról egy bicskát, tkk-kkk-ttt kivágja magát a sárkány gyomrából. Ez azt jelenti, hogy nem csak az árnyékunkkal találkozunk, megsebződünk, és törvényszerűen valamilyen sötétbe jutunk, sötétségbe. Az élet sötétségét legkésőbb az élet közepén, főleg az, aki nekiindult ennek az útnak, mindenképpen átéli. De van, aki megsebződik, mert szeretett volna gyereket, s nem fogan meg. Szeretne gyereket, s nem nemzőképes. Szeretne gyereket, de a gyerek nem születik meg, csak… csak később. Szeretne gyereket, de nem születik meg természetes úton. Szeretne gyereket, megszületik, és sérült. Szeretne gyereket, megszületik és később derül ki, hogy valamilyen sebzettsége van. Az élet így is megsebezhet bennünket, ezzel mármost együtt kell élnem. Az én életem, az én gyerekem, az én fiam, az én lányom, hát nincs visszaút. (70:15)

Így elérkezünk a sötétbe, ránk éjszakásodik, esteledik. Úgy beborul, besötétedik, hogy… És tulajdonképpen az életünk, hogy felnőtt rész, szakértő rész, itt fordul meg. Mit teszel a sötétben? Mit csinálsz a sebeddel? Mi a válaszod arra, ahogyan az élet megsebzett téged? Attól függetlenül, hogy jó voltál, rossz voltál, mi az erényed, mi a gyöngeséged, van-e bűnöd vagy nincs, mit teszel a sötétben, és mit teszel a sebeddel? Aki erre a két kérdésre, hogy mit teszek a sötétben és mit teszek a sebemmel valami személyes, kihívás, fölszólítás jellegű válaszig el tud érkezni, annak az életében fény gyúl. Fény, valódi fény. Ez a fény nem kívülről jön, belülről. Mert az élet nehézségére adok egy személyes, belső, kihívás, fölszólítás jellegű választ. A fény itt van benn. Mit szóltok ehhez? Megborsódzott ettől a hátam most. Bent kigyúl a fény. Persze olyankor már látod azt, hogy ennek a fénynek van valami köze ahhoz a nagy fényhez, aaa, fölismered azért azt. De most ezt hagyjuk, mert még most ott tartunk, itt van ez a belső fény. Ó, s mivel… a belső fény. S akkor a belső fénynél átnézed az életed. Nem a külsőnél, ki milyen tanácsot ad, ki milyen okosságot hoz otthonról, a Szentírás mit mond. (Ó, na, mehetek raportra.) (72:10)

Itt a belső fény, s elkezded vizsgálni az életed, azt mondod… Emlékeztek, Ric Elias azt mondja „Eddig azzal foglalkoztam, ami nem számít, azok helyett akik számítanak.” Ez a belső fény. Egy pillanatszerű megvilágosodás. A válasz erre a fölismerésre, ahogy a belső fénynél körbenézem az életem, cselekvésben van, ezt mármost megértettük, ugye. Nem azt, hogy „Arra gondolok most, hogy… ez semmi. Hát ez, ez egy lufi. Szerintem így van. Valószínű, hogy van Isten. Hát jó. És? Most…” A fénynél nézed az életed, s már azt tudod mondani „Most már tudom. Ez fontos, ez nem, ez nem fontos. Ezért már nem élek, nem halok.” Aztán tovább mész a fénynél, itt vagy, „Assz’em ez fontos.” S a fontosból azt mondod „Ez fontos, ez lényeges.” Lesz egy még kisebb kupacod, ott egy-két dolog van csak. „Ez, ez a lényeges.” De ezt a külső fénynél nem tudod megtenni, a külső fény nem világítja meg azt, hogy mi fontos, mi lényeges, és mi nem. Az a belső fényből jön. A belső fénynél ezt pontosan meg tudod mondani. Mert lehetséges, hogy nekem az fontos, neked lényeges. Nekem lényeges, neked csak fontos. Ez lehet, hogy nekem erre kell menni, neked meg arra. És hálát adunk azért, hogy az életünk egy ideig együtt ment. Itt most nem férjről meg feleségről beszélek. Emberek! (74:10)

A belső fénynél megvizsgáljuk az életünket, s megnézzük, hogy mit jobbra, mit balra, előre, hátra, és hogyan. Hííj! Következő lépés… Aaa-óóó-úúú, hogy megyek haza. Nem is ez a következő lépés, hanem hogy megyek, beülök az autóba és megyek Erdélybe. Tényleg így van, megyek Erdélybe. Reggel már Marosvásárhelyt leszek. Akkor nem is mondom el a következő lépést. Folytassuk akkor jövő héten, folytassuk. Bőven elég ennyi. Hát hú! Köszönöm a figyelmet! (taps) (75:00)
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás