Függőség és alkalmatlanság séma 6.

Alkalmatlanság függőség séma (ismétlés, folytatás)

Témánk… nem akarok hosszan ismételni, de jól kifejteni azt, aminek az első lépéseibe belekezdtünk a múlt alkalomnak a második felében, azt azért mégis csak. Minden esetre a fő témánk az az, hogy lehetséges, hogy annak a belső hiedelemvilágával élünk, hogy alkalmatlanok vagyunk erre-arra, beleértve akár az életre is. Hozzátéve, hogy alkalmatlannak találom magam. Nem csak érzem, nem csak gondolom, ez mind együtt. Alkalmatlannak érzem is, gondolom is, hiszem is, tapasztalom is. Hogyha visszagondolok az emlékeimre, hát ott is megerősítését találom ennek a hiedelemvilágnak, hogy alkalmatlan vagyok az életre, vagy pedig az életben nagyon sok alapvető dologra, a létfenntartásnak a felnőtt emberhez illeszkedő elemeire és módjaira és dolgaira. Hogyha valaki komolyabban érintett ebben a sémában. (01:50)

Aztán ebből következik az, ami ezt a belső hiedelemvilágot még… (De jó, itt nézlek benneteket. Jó, ti tudtok élni ott. Ez jó, tetszik, ahogy ott csináljátok. Ez jó.) Szóval ami hozzátartozik ehhez a hiedelemvilághoz, az pedig az, hogy nahát, hogyha én alkalmatlan vagyok az életre, erre-arra, sok mindenre, akkor tehát függőségben kell lennem tőled, mert hiszen akkor tőled kaphatom meg azokat a nagyon fontos dolgokat, mindent, mindent, mindent,amire az én életemhez szükségem van. Nyilván már bőven van annyi rutinunk, tapasztalatunk, már annyi mindent láttunk, átgondoltunk, megfontoltunk, hogy látjuk, hogy mennyire tükrözi ez a hiedelem éppenséggel azokat az életéveinket, amelyek akár a magzati kortól kezdve emlékként lehetnek bennünk, amikor ténylegesen is függőségben voltunk a szüleinktől, számunkra fontos személyektől, és reális volt az az önmagunkról alkotott kép, hogy egyedül alkalmatlanok vagyunk az életre. Hát volt olyan kor, amikor ez volt a reális. (03:05)

Emlékeztem, hogy a sémáknak az egyik ismérve, amiről mi beszélünk, korai sémák, és korai negatív sémák, amelyek a magunkhoz és a környezetünkhöz való töredékes sebzett viszonyt fejezik ki, hogy a séma, amiben vagyunk, az jól tükrözi, sőt nagyon pontosan tükröz valamit abból a korszakból, élethelyzetből, vagy megsebző világból, amiben valaha voltunk. Ez adhat nekünk máris egy kompetencia tudatot. (Nem t’om miért jöttem le, de lejöttem. De talán azért… nem jöttök velem szánkózni. Akkor jó, akkor ide jövök. Szíven ütött teljesen, hogy nem akarjátok megnézni a havat.) Tehát hogy már az kompetencia tudattal tölthet el minket, hogy milyen óriási dolog, hogy mostantól kezdve nem szidom magam, „Hogy lehetek ilyen béna?” Most fölismertem, hogy „Hát alkalmatlanság sémám van. Hát hogy lehetek ilyen béna, hogy alkalmatlanság sémám legyen?” Na, hát ezzel nem sokra fogunk jutni, hanem sokkal inkább azzal, hogy rájövünk „Hát persze, valamikor, amikor ez a belső hiedelemvilágunk kialakult, a kialakulása logikus volt, és érthető.” (04:20) Amiért és ahogyan kialakult, az bizony nagyon is értelmes, és azt is lehetne mondani, hogy ráadásul szinte, belenéztek a tükörbe, azt is mondhatjátok, hogy „Micsoda egy életképes ember vagyok én!” Az életemnek nagyon sajátosan, valamiképpen ez volt az ára. Adtam egy választ egy számomra ott és akkor még kezelhetetlen élethelyzetre, ebben akkor megsebződtem, de tovább tudtam élni. Ez nagy dolog. Mindannyian elismerést adhatunk magunknak. Úgy tudtunk akarva-akaratlanul is dönteni, hogy lesz ami lesz, megfizetjük az árát és tovább élünk. Ez nagyon nagy dolog. (05:15)

Ez a nagy témánk, most még távolabb nem akarok menni, ez a nagy témánk, és ennek kapcsán beszéltünk, csak tik-tik-tik, fölvázolom, hogy akkor …

Nagyon nagy lehetőség egyáltalán csak fölismerni az adottságainkat, képességeinket, amelyeket a hiedelmünkben éppen tagadunk, hogy „Na mégis csak van olyan.” Emlékeztek, bízzunk magunkban, de ne higgyünk magunknak. Aki látja bennünk, hogy képesek vagyunk, neki van igaza. Aki bízik bennünk, őneki van igaza. Aki tudja, hogy mag tudjuk csinálni, neki van igaza, nem nekünk. Ugye ez azt jelenti, hogy tudok az egészséges részemben lenni és távolságot tartani a saját sebzett önmagamtól is. Ez nagy dolog. Nem tagadom, de távolságot tudok tőle tartani. Tehát fölismerem a saját képességeimet, rácsodálkozom. (06:05)

Azután elkezdem a képességeimet fejleszteni. Aztán rájövök, hogy van olyan, amit egyszerűen már tudok, csak be kell vetnem, nem is kell fejlesztenem. Már tudom, egyszerűen csak csinálni kell. Mint a nők, akiknek ott van a farzsebében (Tudom, ilyen nő nincs, de ez egy ilyen fantázia.), a nő, akinek a farzsebében ott van a jogosítvány, és sose vezet. Ez azt jelenti, hogy nem kell semmit se megtanulni, mert már van jogsija, csak csinálni kell. Aztán van, amiben nekiállhatunk készségeket fejleszteni, már megvannak az alapok, csak nekiállunk csinálni, csinálni. És aztán olyan is van, hogy ráébredünk „Na, ehhez tök vagyok.” De ez nem rettenetes, ez azt jelenti, hogy nagy fejlődés elé nézek. Mert minél, minél, minél, valaki ott van, annál nehezebb előre jutni. Valaki az elején van, hú micsoda huszáros teljesítményekre lehetünk képesek. (07:05)

Feri síelni tanul

Emlékszem, mikor megtanultam síelni, első nap ugye a bátorság vitt, meg a lejtő. Ezek nagy, nagy…, kifejezetten mind a kettő nagy segítségemre volt. Felnőtt koromban tanultam meg síelni, mert az atlétika miatt el voltam tiltva. Látjátok, az a szánkózás utáni vágyamban is most valahogy ez a tilalom fölszínre fakadt. Szóval első nap minden jónak tűnt. Tehát estem-keltem, estem-keltem. De ez teljesen jó volt, hát hó… én síelek, ez egészen fantasztikus volt. Feri síel, tírirí. Aztán már élveztem is, és hogy mégis csak adjunk valami komolyabb aurát ennek a tevékenységnek, mikor siklottam lefelé, így szóltam, így kiáltottam a többiekhez: „Jön az egyház!” Aztán… na jó. Ezzel senkit sem akartam kizárni, vagy kizárólagossá tenni ezt a… önmagam megjelölését, szóval… Második nap azt mondták „Feri, egész jól megy.” Mert föl tudtam kelni. Ezt ők már így vették, látszik, hogy nem mindegy, kikkel kezdünk el síelni. Tehát ha föl tudsz kelni, már bátorítanak „Na, hát akkor minden adva van, már állsz a lábadon. Tehát akkor máris lehet lefelé. – Jó Feri, hát eddig izé… ültél a kabinban, mmm, nem kell hozzá nagy ész, ki tudtál siklani a székesből. Na, de most elmegyünk egy másik terepre, tárcsás fölvonó.” Megvan az élmény? Egy nap síelés után? Ugye mész… ez a szerkezet, nem, nem, tehát nem… Jó, hát képzeljétek el. Lehet, hogy hátulról egy kicsit konszolidáltabb, hogyha úgy csinálom. Tehát ez… és ez jó is egyébként, hogyha érzed a ritmust, akkor jó. Na de ha nem érzed! Hát nem, nem sítalpon, hóban születtem. Hát ki a fene érzi azt két nap után? Hát semmi. A lábam jobbra, lábam balra. Hiába mondták, hogy „Tartsd magad a vályúban.” vagy mi az, nyom. S akkor a nyomban kell maradni. Aha, hát ha az olyan könnyű lenne. De mikor a súlypontom két méterrel mögöttem van, hogy maradjak a nyomban? Tí-tí, mindenféle, az összes lában szanaszét. Ugye, és ilyenkor vannak még… Tehát látjátok, érdemes síelni tanulni. (09:45)

Akkor van még egy pont, amit biztos ismertek, akik… amikor tanultuk ezt a… ezt, ez nagyon érdekes dolog. Ez pedig az, amikor megpróbálod izomból tartani magad. Tehát már, már nem, nem, semmi siklás, meg vályúban haladok… szó sincs róla. Úgy elkezdesz izmozni, s ettől minden rosszabb lesz. Meghúzod a karod, akkor lehet irgalmatlan nagyot taknyolni. Úgyhogy a második nap rájöttem, hogy képtelen vagyok rá. De síelni meg akartam, ezért ez úgy nézett ki, hogy lesíeltem 37 másodperc alatt esésekkel együtt. Másfél óra… én ebbe a baromságba nem szállok be, síeljen ott, aki akar. Majd én fölmegyek, elég kemény legény vagyok én. Így, másfél óra föl, 37 másodperc le. Majd én… nem szóltok… már most elfáradtam, ahogy visszaemlékszem rá. (Na, jé! Cseresznyemagok. Valaki magvakat szórt itt el. Legkomolyabban. Nem cseresznye ez, magvak. Hmm. Érdekes. Csipkebogyó? Jó.) (11:10)

Tehát az alkalmasság, alkalmatlanság. Innen jutottunk el oda, hogy, hogy elkezdhetünk olyan készségeket kifejleszteni magunkból, amelyek adott esetben, itt és most nem is állnak még rendelkezésre. Alapvető összetevői rendelkezésre állnak, de még azt nem fejlesztettük ki. Olyan érdekes, hadd hozzak egy párhuzamot, hogy ha pedig már valamiben gyakorlottak vagyunk, ott milyen nehéz előre jutni. Például az erkölcsi élet is ilyen. Valaki minél nagyobb erkölcsi tartással él, még abból fejlődni… egészen-egészen nehéz. Hát nagyon nehéz. Hogy még azt is, meg azt is, íj-haj. Aki gátlástalanul él, hamar magára kap egy kis moralitást. Szóval… (12:10)

Megtalálni az élet értelmét – a Miért?-re adott válasz

Ezután beszéltünk arról, és a szívem csücske ez a téma, hogy ahogy tájékozódunk az életben, persze hogy föltesszük a nagy „Miért?” kérdéseket. Miért van ez így? Miért van úgy? Miért hagyja Isten? Miért… Ezer ilyen kérdésünk van. És hogy hogyan juthatunk el végül oda, nem akarom hosszan ragozni, oda, hogy ezekre a teoretikusan, elméletben föltett kérdéseinkre – hiszen mi itt belül, mintegy személy tesszük föl ezt a kérdést, nem egyszerűen csak valami elméletre van szükségünk. Néha az adhat egy kapaszkodót, egy bátorítást, valami szilárdabb talajt, de valójában nem egy elméleti válaszra várunk, mert valami miatt tettük föl ezt a kérdést. Miért van a szenvedés? Hát a szenvedés miatt tettük föl a kérdést. Vagy azért, mert az édesanyám beteg, amiatt kérdeztem rá, nem egyszerűen csak valami teoretikus dologra van szükségem, mert személy vagyok. Nem egy számítógép vagyok, akinek egy programot kell írni. Már nem… a magam számára. Tehát… s akkor rájövünk, hogy a legkínzóbb, égetőbb kérdéseinkre tulajdonképpen, mert hogy azok személyesek, kihívás jellegűek – Mi a harmadik? Tessék? – felszólító jellegűek. Tehát felszólító jellegűek, kihívásszerűek, és személyesek. (13:40)

Ez azt jelenti, hogy amikor az általunk föltett kérdésnek, ami ilyen értelemben az élet értelmére vonatkozik, megsejtjük ezt a személyes, felszólítás, kihívás jellegét, ezt így mondja Viktor Frankl, hogy egyszer csak megtörténik egy fordulat, hogy rácsodálkozunk, hogy nem csak mi kérdezzük az életet, hanem az élet is ránk kérdez. Hogy „És ha így van, akkor mit csinálsz? Ha ez így van, akkor hogyan kívánsz élni?” Mikor megfordul ez a kérdés, rájövünk arra, hogy itt az életnek az értelme személyes, kihívás, fölszólítás jellegű, és ezért szavakban nem lehet rá választ adni, teoretikusan lehet, hogy sosem jutunk el valami igazán fontoshoz. Eljuthatunk, de nem is érdekes, hogy eljutunk-e vagy nem, mert a válasz a cselekvésünkben van. A cselekvésünk hátterében persze ott van egy elköteleződés, ott van egy döntés, ott van egy irányba állás. Tehát ha az, ami miatt rákérdeztünk az életre, ha az fontos nekünk, arra a választ valójában a saját személyes életmódunkkal és cselekvésünkkel tudjuk úgy megadni, hogy az számunkra kielégítő legyen. Annál kevesebb nem elégséges nekünk. Senkinek nem elégséges az élethez. (15:05)

Olvastam éppen Elizabeth Lukasnak egy zseniális könyvét, ahogy azt mondja egy kliense, 50 éves és nem találja az életének az értelmét. De ezt nem fogalmazza meg, ezzel nem szembesíti magát, ezért aztán hogy valahogy valami legyen, ugye nincs irányba állás, semmi nincsen, csak úgy van. Akkor, bár felnőtt gyerekei vannak, és férje van, és 26 éve él egy házastársi kapcsolatban, elkezd flörtölni pasikkal, és végül akkor szexuális kalandokba bonyolódik, s az élete kezd teljesen zűrzavarossá lenni. De ettől kap valamit, hogy valami történt. Ennyit csak. De akkor úgy érzi, mintha egy picit élne. Hát ez körülbelül olyan, mint amikor… na. Hát milyen? Amikor tele van a burád az élettel és kimész egyet cigizni, ez ilyen. (Elszív egy képzeletbeli cigarettát – szerk.) Hát, jó, most akkor elfogyott a cigi, ez ennyi volt. A káosz persze, hogy beüt aztán a kapcsolataiba, férjével való kapcsolat, gyerekekkel való kapcsolat, ezek a flörtök, amik aztán kalandokká válnak és mivé? tehát… azzá. Miután mindez nyílt lesz, végül oda jut, hogy akkor az ő élete elégtelen, és nekiáll harcolni a férjével a házért, a kutyáért, a kutyaólért, a kutyaeledelért, és mindenért, amiért csak lehet. Miért is? Még mindig fogalma sincs, hogy mi az életének az értelme, hanem továbbmegy egy lehetetlen úton, hogy úgy valami történjen. Amikor úgy nekiáll, és szinte minden addig beszorult életerejét ebbe a lehetetlen, fölösleges harcba gyömöszöli bele a férjével, és küzd, és dolgoztatja a jogászokat, és harcol, és végül szinte minden az övé lesz. És mi következik néhány hét múlva? Rengeteg gyógyszert fölold egy pohárban, és megissza. Miután győzött, végérvényessé vált, hogy így ez teljesen értelmetlen. Maradandó károsodásai lesznek, és aztán éppenséggel valahogy visszahozzák őt a sír torkából, és mert már annyira lehetetlen a helyzete, mármost nem kábíthatja magát azzal, hogy „Na talán mhhh-grrr!”, ezért aztán segítséget kér. Kezdenek föltárulni a háttérben meghúzódó szempontok, hogy valójában nem találta az életének ezt a személyes, kihívás és fölszólítás jellegét az élete értelmének. (18:10)

1. Nekiindulni

Így kanyarodjunk máris rögtön oda, ahol beszéltünk, mert hogy alkalmatlanság, függőség – hogyan tudunk saját magunk számára is megszületni? Ebbe a témába kezdtünk bele. Az első pont így volt, hogy bátorságot veszünk az elinduláshoz. Ez az asszony nem vette a bátorságot az elinduláshoz, hanem (Hánem… hanem, hánem – ez érdekes volt. Hanem, ha nem…) a saját tettének ez az egészen, egészen lehetetlensége valahogy, valami fényhez juttatta. Amit hallottam nem egytől, nem kettőtől, aki öngyilkossági kísérlet után volt és azt mondta, hogy „Lehet, hogy most jutott ezzel valamennyi fény az életembe. Mert csak csapkodtam össze-vissza, meg bolyongtam, mint egy őrült, vagy pedig be voltam zárva az eddigi életemnek a lehetetlenségébe.” Tehát az első, hogy valami bátorság az élethez, hogy nekiinduljunk. Hú, az nagyon nagy teljesítmény. Már egyáltalán összeszedni az élet-bátorságot. (19:25) Mert hogy a pogácsa el fog fogyni, mert hogyha jön a medve, kicsinek bizonyul a bicska. Tehát az élet-bátorság az reális és valós bátorságot kíván tőlünk. Emlékeztek erre a zseniális mondatra, csak tudnám, ki mondta. Én szoktam mondogatni, de nem én mondtam, csak olvastam valahol egy okos könyvben, mondta egy okos ember. Hogy a menedékeink előbb-utóbb börtönünkké lesznek. Ami valamikor valaha menedék volt, azt elkezdjük kinőni, és börtönünkké válik. (20:05)

Az asszony, aki erőnek erejével, három jogász segítségével megőrzi a nagy házat, a kutyát, a kutyaólat meg a kutyaeledelt, végül végérvényesen magára zárja a börtönének az ajtaját. És ez így van nyilván, ahogy kezdünk fölnőni, s akkor azt mondjuk, hogy „Na itt az idő, hogy lépjek, hogy családot alapítsak.” Micsoda erő van…! Én nagyon szeretem ezt a mondatot, vagy ezt, ahogy valaki azt mondja. Ma már ilyet nem nagyon szoktak, az emberek úgy, úgy… De hogy valakiben ez megfogan, hogy „Én megyek, családot fogok alapítani.” Mint egy király. Hú, ez nagyon parádés! Családot alapít. Tehát az élethez való bátorság. De ahhoz, hogy családot tudjak alapítani, ahhoz át kell lépnem a családi háznak a küszöbét. Nem fogva tartani, a férjemet kirúgni onnan, hanem átlépni. Abból a kényelmes és megszokott… és természetesen a saját téveszméimtől lakályossá és lakhatatlanná tett világból elindulni. (Ez volt az első. A második…) (21:20)

2. Találkozás a saját árnyékunkkal

Emlékeztek, hogy ahogy veszünk valamennyi bátorságot az élethez, akkor egyszer csak találkozunk az árnyékunkkal. Carl Gustav Jung azt mondja (Haj, szomjas is vagyok. Nem t’om, ú…! A hó is esik. Hmm.) hogy „Milyen érdekes fölismerésem van – az árnyékről mondja ezt. (Most enni fogok, vagy iszom. Mmm. Hogy…) – A prostituáltak mindig Istenről beszélnek. A papok meg a szexről.” Ez az, amikor az árnyék bekopogtat. Ugye, és elmegy valaki a segítőhöz, és aztán ott, hát nyilván jön fel az árnyék, papnál a szex, a prostituáltnál meg Isten. De milyen érdekes ez, csak eljátszottam a gondolattal, hogy kinek miféle klasszikus árnyéka lehet, amit úgy nagyjából lehet tudni, hogy neki olyasmi biztos hogy bőségesen van az árnyékban. Hát akinek alkalmatlanság függőség sémája van, ő árnyékban tartja az összes rátermettségét. Minden lehetősége számára az árnyékban van. De a bűnöző, a fogvatartott, aki ott ül évszámra a börtönben, ő pedig az igaz és jó önmagától került messze, és számára az igaz és jó és erkölcsös önmaga van az árnyékban. Tehát az árnyékban kincsek és értékek is vannak, nyilvánvaló. Ez nagyon fontos. (22:55)

Richard Rohr, aki sok-sok éven keresztül életellenes bűncselekményt elkövetők börtönlelkésze. Ő mondja, hogy olyan megrázó az, ahogyan megkérdezte ezeket a hatalmas embereket, mindenféle tetoválásokkal, meg bandatagsággal, hogy „Te, tudnál mondani egy jó sztorit egy jó királyról? Lerajzolnál nekem egy jó királyt? Egy igazságos királyról tudnál valamit mondani?” és se kép, se hang. Olyannyira árnyékban van a jóságos, vagy igazságos, vagy bölcs király, hogy még annak az őstípusa sem elérhető számára. Hát akkor mi fogja adni a fordulatot, hogy abból kijöjjön? (23:50)

Tehát a második lépés, hogy egyszer csak ránk esteledik, egyszer csak jönnek a hangok, találkozunk a félelmeinkkel, nem is gondoltuk, hogy vannak félelmeink, és a többi, és a többi. Kihívások jönnek, magunk is meglepődünk, hogy milyen dühösek lettünk vagy agresszívek, és, és, és. Tehát találkozás az árnyékkal. Például vannak csúcsvezetők. A csúcsvezetőknek föltehetően mi van az árnyékában? A gyenge önmaguk, a gyönge, sebzett önmaguk. Mert ők évtizedszámra begyakorolják azt, hogy „Hatékony vagyok, kompetens vagyok, én nagy vagyok, bármit megoldok.” Ez nagyszerű. Egyszer megkérdeztek egy magyarországi csúcsvezetőt, hogy „Hogy alszik mostanában? – Hát, végül is hogyha őszintén válaszolok, azt tudom erre mondani, hogy mint gyerekkoromban.” Akkor a kérdező azt mondja „Hó, hát ez remek. Ó, hát milyen édes lehet az álma, mint a méz. – Te, félreértettél engem. Minden éjszaka háromszor fölkelek és sírok.” Tehát éjszaka, mert hát most már 40 éves, meg 35, meg 45, az árnyék már föltartóztathatatlanul bekopog. Azt mondja, van egy gyönge részed is, hahó. Hogyha továbbra is semmi mást nem tesz, csak az erős részével izmozik, „Hatékony vagyok, kompetens vagyok, döntést hozok, GDP.” akkor egyre rosszabbul lesz. Mert őneki a gyönge részével volna érdemes találkozni. Ameddig azzal nem talál szót, el fog veszni az erdőben. (25:45)

Mikor vándorútra kelünk, nagyon fontos, hogy ne vesszünk el útközben. Hát nagyon fontos, és sokan vannak, akik elvesznek. Férfiak hogyan vesznek el az úton? Fiatal emberek vagyunk, itt van Péter is, fiatal ember, jóban vagyunk. („Hogy csinálhatja ezt?”) Szóval ahhoz, hogy kidolgozzuk magunkban a készségeinket, az életrevalóságunkat, hogy el tudjunk tartani egy családot, amit megalapítottunk, hát ahhoz azért énerőre szükség van. Ezért nagyon sok férfi elvész a hatalomnak a különböző szempontjai, akarásai és vágyása között. A birtoklásnak különböző bugyraiban elveszik teljesen. Mert hát ugye el kell tartani, föl kell halmozni, legyen a spájzban mindig szalonna, és még szalonna. Mint a kedves ismerősöm. Hát, na, nála volt mindig, de nem ette. Ő azt csinálta, mindig vett szalonnát, ami megavasodott nála. Mikor észlelte, hogy megavasodott, akkor sürgősen vett megint szalonnát. Hát nyilvánvalóan az egy nagyon fontos dolog, hogy legyen szalonna otthon. Sose lehet tudni, s akkor… Tehát a férfiak nagyon a hatalomnak, az erőnek, a birtoklásnak… Na most a torzulásokról ne is beszéljünk. Az erőszaknak, az agresszivitásnak… el-elvész az erdőben. (27:25)

A nők hogyan tudnak elveszni? Hát talán kevésbé így, de így is lehet. Például a naivitásuk elveszejti őket. Sok nő, mert hogy a családi ház biztonságot adó közege, apának az életbölcsességei, és aztán az a naivitás, hogy az élet szép és jó, és semmi rossz nem történhet, semmi. csak akarni kell, csak kedvesen rámosolyogni egy fiatalemberre, s az élet szép. Az életben az embert nem bántják, senki, miért is bántana bennünket, hiszen mi kedvesek vagyunk, szolgálatkészek, aranyosak. Mindenkihez tud lenni két kedves szavunk. Ha megkérik, hogy fénymásoljunk, fénymásolunk. Tényleg így van. Ha megkérnek bennünket, hogy „Hozz nekem is túró rudit!”, akkor veszek két rudolfot. Az élet olyan szép, ahogy növekszik és bontakozik. Ez a naivitás. A reménység nem azt jelenti, hogy „Remélem, hogy minden szép lesz!” Ez nem reménység, hanem naivitás. A reménység azt jelenti, hogy tudom, hogy nagyon rossz dolgok is megtörténhetnek, ezen belül egypár dolog meg is fog történni, és ezzel együtt meg tudom mondani, hogy mi a reményem, hogy miért érdemes fölkelni. Ezzel együtt. Hát de e nélkül az nem reménység, hanem naivitás. A nők el tudnak veszni a saját naivitásukban. (28:55)

Körülbelül addig van… addig tudtok olyan elveszettek lenni – elnézést, hogy így mondom, csak most… én mint nő addig vagyok nagyon elveszett… lányságom naivitásában. Fellengzősen beszél, nekünk ne mondja ezt, hogy… ameddig jó pár sebet meg nem kapunk. Néha egyetlen is elég. Rettenetes pofon. Hát így, ez egy életképtelen dolog. Kimenni az erdőbe, azt mondja „Jaj, hát a férfiaknál szokott lenni bicska, de hát minek az? Én egy pár szál virággal megyek. Találkozom a macival, gyere szagold meg, de szép.” Ez a naivitás. Jön a Kékszakáll, és rögtön hozzá is megyek. Hát hello! Ugye, és a naivitás az, ránéz a Kékszakállra, a kék szakállúra, és azt mondja „Há, nem is olyan kék, nem olyan kék ez. Az a szoba nincs annyira bezárva, az a kulcs nincs annyira eldugva, az a férfi nem is annyira titokzatos.” Na, van mondanivalóm, csak nem jön elő. Szóval… semmi bántó szándék nincs bennem, csak az egyensúlyt nem könnyű megtalálni. (30:20)

Tehát például a naivitásban könnyű elveszni. Hogyan tudnak még nők olyan klasszikus módon elveszni az erdőben? Például, hogy a lehető legnagyobb biztonságra vágynak. Ezért kell nekik a legjobb pasi, a lehető leggazdagabban, jövőben leggazdagabban pasi. Mert az, hogy most gazdag, az nem olyan jó. Tehát már most lássam a kompetenciáit, amelyekkel húsz év múlva lesz nagyon gazdag. Mert énnekem az kell. Tehát az, hogy most gazdag, az nem. Hát elveszti, hát hoppácska, hello, hello. Tehát dolgozzon valami olyasmit, amiből pontosan tudjuk, hogy tíz év múlva már azért… Ez, így el lehet veszni az erdőben. A nagy, nagy, a legtutibbat akarni, a legbiztonságosabbat, a leg-, leg… - ezt úgy cskkktt-ssz. (31:15) Aztán el lehet veszni, a nők nagyon könnyen elvesznek úgy, hogy azt mondják, hogy „Azért a csillogás…” Hogy is, hogy is, hogy mondják ezt, hogy…? Ez a burzsoázia diszkrét bája. Talán ezt, ezt mondhatnánk. Tehát hogy úgy a fennköltségnek, az előkelőségnek a bugyraiban is el lehet veszni. Kinyitjuk az ajtót, perzsa… de nem a macska, a szőnyeg. És akkor ezt lehet… és akkor ahogy megyek föl, és akkor lehet a barátnőket hívni. „Nézzétek! Hahahhó! Nézzétek csak! Itt ahogy megyünk föl, itt a korlát, a korlátnak a kis bögyörői (Mi az a kis… bütykei? Tudjátok, szokott így… csúcsdísz a karácsonyfán, csak nem hegyes.) aranyozott ám. Nézzed, Margitkám, hogy aranyozott! Gyere, megmutatom a fürdőszobát. Háhá! A’ la gazdag férfi. Nézd csak, nézd csak! Hát nem ezüst a csaptelep nálunk?” Na, ez aztán a női elveszés egy fortélya. Aztán… jó, jó, mármost… mehetünk tovább? Meg tudnátok nyugodni végre, és akkor… (32:51)

3. Megsebződés

Ha nem veszünk el, és merünk szembenézni az árnyékunkkal, jön a sötétség és a sebződés. Nem kerülhető ki, már érintettük is ezt. Törvényszerűen megtörténik. De a sebződéssel, a sebzettséggel együtt történik valami nagyon fontos dolog még. Oly hallatlanul bennem van annak a terapeutának az élettapasztalata, akiről beszéltem nektek, hogy 70 éves elmúlt, és jön, és minden tudását igyekszik átadni. Azt mondja „Mindjárt meghalok, akkor minél inkább legyen ott másoknál, nem akarom elvinni magammal.” Hogy ő milyen nagyon-nagyon megtanított engem arra, hogy éppenséggel a mélypontok, a krízisek, a válságok, a teljes sötét jelentheti azt a lehetőséget, amelyben, mert hogy tök sötét van, meglátjuk azt a halványka fényt is, amit például az arany korlát csillogásában sose vennénk észre. Az ezüst csaptelepeknek a talmi ragyogásában sosem látnánk meg. De az nem vezet bennünket semerre se, csak kápráztat minket.

Tehát a sötétségben két dolgot ismerhetünk föl a válságban, ha van élet bátorságunk, merünk szembenézni és megyünk, megyünk. Az egyik, hogy mi az igazi mély vágyam, a szívből fakadó mélységes vágyam. Hát az lehetetlen, hogy valakinek a szívéből fakadó legmélyebb vágya az legyen, hogy birtokolhasson egy Mercedes SL 500-at. Egy Mercedes SL 500 az egy csoda. Tényleg, hát ez… 2.-3. generációs… megvan neked ez a…? Jaj, nem. Nézd meg majd a neten. De szép az! Na de hát az biztos senkinek a szívének a legmélyebb vágya, egy Mercedes SL 500, pedig aztán az már valami. Ugye… azért… na jó. (35:25)

4. Rátalálunk a legmélyebb vágyainkra a sötétben

Azért fontos, hogy a legmélyebb vágyainkra a sötétben rátaláljunk, mert abban erő van. Erő van, az innen jön belülről. Tehát ott elkezdek már nagyon közel kerülni magamhoz. Az még nem a legbelsőbb, csak a legbelsőbbnek a vágya. A vágyban még valamire rátalálok, ez pedig a reményem. A vágyamra és a reménységemre. Mert a reménység az a valami, amire azt tudom mondani, hogyha nem is teljesedik be, akkor is azt jelenti, hogy az életre tudok igent mondani. A reménység természete szerint beteljesedik. De attól igazán mély reménység, hogy nem esem kétségbe, hogyha ma vagy holnap vagy holnapután máris nem áll előttem a maga teljes pompájában. Egy haldoklónak a reménysége éppen az élet. De attól reménység, hogy már nem esik kétségbe attól, hogy meg kell halnia. Ameddig kétségbeesik attól, hogy meg kell halnia, nem talált rá a reményre. Ha rátalált a reményre, akkor is meghal. Ugye, ez sokaknak… „Jaj, ezt ne, ne! Most, így Kariba, Kari előtt?” Akkor is meghal, de tud élni. Hát ez a nagy dolog. Ugye sokan azt gondolják, a reménység… de már értitek ezt, hát már nem kell… „Ez nekünk nem válasz. Hát ha úgyis meg kell halni, akkor minek?” Na, most kérdezett téged az élet. Hát akkor azt válaszoltad, hogy „Akkor, akkor minek?” Szóval… s rátalálunk a reményre, pont a sötétben. (37:25)

Ez azt is jelenti, hogy éppenséggel a sötétségben az nem egyenlő az elveszettséggel, az a sötét, mert ahhoz nagy bátorság kell. Olyan gyönyörűnek tartom ahogy Péter és János szaladnak a sír felé. Ugye Krisztust fölfeszítik a keresztre, eltemetik ott a sírboltban, és bemennek a sötét barlangba. Gyönyörűek azért ezek a képek, hogy az élet a sötét barlangban kezdődik. Az élet a sötét barlangban kezdődik. Tehát Jézus születése, főleg aki volt a Születés templomban, mész le, tök sötét, ott kezdődik. Hát az édesanyám méhe tök sötét, ott kezdődik. És a… ha szabad így mondanom, a föltámadás is a tök sötétben kezdődik. A barlangnak is a sötétje, a halálnak is a sötétje. (38:25)

Kivételes lehetőség bátorkodni bemenni a sötétbe, de ott nem elveszni, hanem bemenni a sötétbe. Pétert és Jánost nem bezavarták gumibottal az őrök, hogy nézzék meg, mi van benn, hanem futottak, futottak, bementek. És a sötétben történik egy… erre azt… na ezt mondom. Vannak olyan pszichológusok, pszichiáterek, akik a gonoszság lélektanával foglalkoznak, és azt mondják, hogy akárhány olyan emberrel beszéltek terápiás kapcsolatban, akik rettenetesen gonosz dolgokat tettek, de abból szerettek volna kigyógyulni vagy kijönni, hogy ezek az emberek mindig beszámoltak arról, hogy volt egy olyan pillanat az életükben, amikor nagy sötétben voltak, és ott dönthettek a sötét vagy a világos között. Ez egy klasszikus élethelyzet. (39:45)

Nagyon nagy sötétben vagyok, és a nagyon nagy sötétben egyszer csak azt mondom „Akkor legyen a sötét.” Az… tudjuk, hogy az mi akkor. Hát az a nagy dolog, hogy ott a nagy sötétben azt mondom „Akkor is a fény!” A nagy sötétben mondom, hogy „Akkor is a fény!” Ezért ott, a sötétben történik velünk valami nagyon fontos, amiben mi magunk cselekvő módon vagyunk részt. Elhatározunk valamit. A sötétben elhatározunk valamit. Sokszor ez az elhatározás nem születik meg, ameddig valami fény még dereng. Mert addig még áltatjuk magunkat, de amikor teljesen sötét van, akkor kerülünk igazi személyes, kihívás, feladat, fölszólítottság… hogy na, most a fény, vagy a sötét. Na? Ez nem egyszerűen csak egy morális dilemma. Lehet, hogy az, s lehet, hogy nem az. Talán ez így érthető. (40:50)

Történet – Elizabeth Lukas: Hol találod oltalmadat?

De most szeretnék akkor fölolvasni nektek egy történetet, hogy milyen az, amikor valaki a sötétbe jut, ott ismeri föl az életnek a reményét, a saját életének a reményét, és ott hoz egy elhatározást. Valós történet persze. Elizabeth Lukas: Hol találod oltalmadat? Ez a címe. Jó pár évvel ezelőtt elolvastam már egyszer. (41:25)

Ez a történet úgy hangzik, mint egy mese. Pedig nem az. Egy idősebb dél-franciaországi férfiről van szó, aki elmúlt 50 éves, amikor egyetlen fia meghalt. Nem sokkal ezután feleségét is elveszítette. Ez a sötét, megsebződés, életseb. Mi értelme lenne az életének? Elhagyja egy jól termő völgyben lévő paraszti gazdaságát, és magányosan éldegél tovább 50 birkájával és kutyájával az Alpok déli peremén, aszályos vidéken, sivataghoz hasonló tájon. A legközelebbi falu több mint 1 napi járásra van. A vigasztalan vidéken alig 4-5 félig elhagyatott település árválkodik, düledező házaival. A szénégetők az utolsók a helybéliek közül, akik még itt maradtak a családjaikkal. Zord az időjárás, mogorvák az emberek, aki csak teheti, elmenekül innen. Vannak, akiknek elborul az elméjük, mások öngyilkosságot követnek el. Az idős férfi választott magányában fölismeri, hogy ez a vidék teljesen ki fog halni, hacsak valaki nem telepít itt fákat. Elhatározza, hogy fákat fog ültetni. Zsákokat szerez be, melyeket egymás után tölt meg makkal, nagy gonddal válogatja őket, a rosszakat, kicsiket, repedezetteket félredobja. Csak akkor hagyja abba a munkát, amikor a 100 erős, egészséges szem össze nem gyűlt. (43:05)

Mielőtt útra kel velük, egy vödör vízbe teszi azokat, hogy jól átitatódjanak. Végül magához vesz egy vasdorongot és elindul. Nyáját addig a kutyája vigyázza egy füves völgyben. Egy alkalmas helyen hozzálát. Földbe szúrja a vasdorongot, így vájja ki a lyukat, beleteszi a makkor és betakarja földdel. Tölgyet ültet, 100 ezret 3 év alatt. Abban bízik, hogy ennyiből majd csak megmarad 10 ezer, a fák egy olyan vidéken, ahol korábban semmi sem volt. Abban reménykedik, Isten engedi még addig élni, hogy annyit ültethessen, amihez képest ez a 10 ezer csak egy csepp a tengerben. Nem tudja, kinek a birtokán dolgozik, de nem törődik ezzel, nem hagyja magát eltéríteni ötletétől. A végbemenő változás olyan lassú folyamat, hogy senki sem zavarja őt a munkájában. Tevékenysége észrevétlen marad. A vadászok és az erdészek is a természet szeszélyének vélik a változást. Valószínűleg senki el sem tudja képzelni, hogy létezhet ilyen kitartó önzetlenség. Végül az erdőt védetté nyilvánítják. Három helyen 11 km hosszú 3 km széles csodálatos zsenge erdő fejlődik ki. Az öregember eladja a juhait, négyet tart meg, s ezentúl nem a nyáját vigyázza, hanem méhcsaládokat gondoz. Semmi sem téríti el a munkájától, minden figyelmét az erdőnek szenteli. Azt sem veszi észre, hogy közben kitört a háború. (A magaslati levegőn, a két világháború között vagyunk.) (44:50)

A magaslati levegőn végzett békés, rendszeres munka, s a megelégedettség a szív derűjét és egészségét ajándékozza az öregembernek. Minden technikai segítség nélkül, csupán kétkezi munkájával ez a tanulatlan parasztember egy műalkotást hoz létre. 1910 és 1945 között 100 ezer tölgyet ültet a magányos paraszt, később bükköt, juharfát, nyír- és égerfát, majd berkenyét. 1947-ben, 89 éves korában bekövetkezett haláláig Franciaország egyik legszebb erdejét hozza létre. Tettének azonban ennél is több az eredménye. Sűrű gyökérzet fogja föl és szívja magába az esővizet, a kiszáradt patakmedrek újra megtelnek, elkezdenek sarjadni a legelők, a mezők, és a virágok nyílnak. Visszatérnek a rovarok, a madarak, a levegő megváltozik, a vizek csöndesen morajlanak. A falvakban megváltozik az élet. Eltakarítják a romokat, lebontják a falakat, új házakat építenek. Fiatal családok költöznek a környékre, a kutaknál gyerekek játszanak, a kertekben zöldség terem, az emberek nevetnek és ünnepeken vígadnak. Mintegy 10.000 ember él a környék falvaiban, és senki sem tudja közülük, hogy egyetlen öreg parasztembernek köszönhetik sorsuk jobbra fordulását. Egyetlen elesett ember munkája elég volt ahhoz, hogy a sivatagból egy darabka ígéret földje teremjen. (46:35)

Híjj! Hát, ez… ahh, hú! Ez az ember egy valós, reális, jelen idejűségben élte át a sötétséget. Azt mondta „Meghalt a fiam, az egyetlen fiam. Meghalt a feleségem, itt vagyok 50 évesen, mármost hova, meg minek?” Amikor a sötétben elhatároz valamit. De nem csak elhatároz valamit, hanem egy belülről jövő, életet hozó erővel találkozva, utat enged neki. Engedi, hogy az jöjjön. (47:20)

Ez volt a következő pont, hogy egyszer csak valami fény gyúl bennünk. A vágynak, a legmélyebb vágyainknak a fénye, és a reménynek a fénye. Ez fölgyúl. Ennek a fényénél egyszer csak inspirációi támadnak. Egészen halványak, picinyek. Nem is gondoljuk talán, hogy ezek fontosak. Erről szól egy… na, még befejezem. Olyan is lehetséges, hogy elkezdünk egy önismereti munkát, és az önismereti munkában, amit azért kezdünk el, mert rosszul vagyunk, tehát jobban élünk, de rosszabbul vagyunk, s akkor elkezdjük ezt a munkát, és egyszer csak föltárul valami sötét. 5 évvel ez előttről, 10 évvel, 25 évvel ez előttről. Akkor ott ér el bennünket a sötét. A múltra vonatkozóan is megélhetünk valami kétségbeesést, valami rettenetes fájdalmat, szomorúságot, veszteséget, és egyáltalán nem az a lényeg, hogy ezt pusztán önmagában fölszínre hozzuk, hanem hogy ebben a sötétben hozzunk egy döntést az életről. (48:30)

Annak nem sok értelme van, hogy elmegyek egy segítőhöz, két évig járok ott, s amikor a sötétet már hihetetlen jól leírtuk, van 500 oldal analízisem, utána elmenjek egy másik segítőhöz, hogy újabb 500 oldal másfajta lélektani irányzatból jövő analízisem legyen a másik hónom alatt. A sötétnek, vagy a sebzettségnek a tudatosítása, föltárása tehát éppenséggel annak nem egyszer tapasztalati bölcsesség alapján a föltétele, hogy jöjjön a vágy, megjelenjen a remény, és belülről valami, valami pici fény. És aki azt a kis fényt komolyan veszi, ott elhatározhatod magad valamire. Hozhatsz egy döntést, hirtelen valami megérlelődhet benned, amit utána persze, mint ahogy ez az ember, hangya szorgalmú munkával el lehet kezdeni kidolgozni. Ennek nagyon-nagyon nagy jelentősége van. (49:35)

Ezért mondtam azt múltkor, és láttam, sokaknak ú, olyan, minthogyha valakinek a reménységét ragadtam volna el, hogy… Leülsz valakivel, és mondod és mondod és mondod, ez nem elég. Kimondani, elmondani nem elég. De egy segítő helyzetben, hogy ez nem elég, ki szokta érzékelni? Nagyon (Egészségedre!), nagyon gyakran a segítő érzékeli, hogy nem elég, hogyha csak elmondod, ezért jól be akar neked segíteni, mert ő érzi, hogy nem elég. Azzal azonban, ahogyan túlterjeszkedik, és úgy akarja „Csináld így…!”, adja a tanácsokat, osztja az észt – erről beszéltünk múltkor – valójában megfoszt annak a pillanatnak a súlyától, amikor egészen sötét lesz, és azt mondod, hogy „Na, most eldöntöttem.” Emlékeztek, erre szok… „Eldöntöttem, hogy amit meg tudok csinálni, ezentúl többször csinálom meg.” Vagy a második: „Eldöntöttem, hogy bár fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálnom, de ha rájövök, meg fogom tenni.” Ez egy előzetes döntés. Még nem tudom, mit kell, de már készítem magam arra, hogyha tudom, meg fogom csinálni. (50:55)

Tehát a kapcsolatban bárkivel, ahogy vagyunk, tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy én, aki hallgatlak téged, s nyilván egymást hallgatjuk, erről szól az élet, hogy jössz és beszélsz, és megyek és beszélek. Találkozunk, és hallgatjuk egymást. Hogy én, aki hallgatok, az én részemről szinte a legtöbb, hogy ezt csinálom, és szinte a legjobb is, hogy ezt csinálom. Fogjam be a szám, nyissam ki a fülem, legyek nálad, hallgassalak. Szinte a legtöbb, amit meg lehet tenni. Nem a tanácsadás, meg így kéne, úgy kéne…, de a te részedről ha csak mondod, az nagyon kevés. Érthető ez? Tehát egyszerre mondhatjuk azt, hogy ahogy hallgatjuk és beszélünk egymáshoz, a segítő részéről ha hallgat, az szinte minden. A beszélő részéről ha csak beszél, az szinte semmi. Persze lehetséges, hogy hosszabban kell beszélni, tehát hogy tényleg valakinek azt még mondania kell. Mert még azt is és azt is… ez rendben van, rendben van. De ez a naivitás, hogy azt az elhatározást, hogy fogom azt a makkot, vízbe áztatom, hozom azt a vasdurungot, kimegyek az erdőbe, leszórom, addig szúrom, beleteszem, a földet rá, ezt egyetlen segítő sem teheti helyettünk. Nem vállalhatja át ezt a feladatot, ezt a… senki, senki, senki. (52:40)

Erről pár évvel ezelőtt is hosszan beszéltem, az egyik legnagyobb önáltatásunk, hogy ezt is szeretnénk vagy másra bízni, vagy az a hiedelmünk, hogy ezt más meg tudja nekünk adni. De önbizalmat senkinek se lehet adni, hanem ő rátalál a sajátjára. Az élet értelmét sem adhatjuk senkinek oda. Fölsóhajtanak emberek, azt mondják… tudjátok, hányszor hallottam ezt? „Haj, Feri! Bárcsak… (De hülyén fog hangozni, most ú, az elejét… nem gondoltam bele, hogy folytatódik, de mindegy, most már mondom.) Jaj, Feri! De jó lenne, nekem lenne olyan hitem, mint neked!” Egyrészt honnan tudod, hogy az jó? Hát mit tudod te? Azzal élsz, vagy mi? Majd én elmondom, milyen az. Hogy ebben látjátok, ez a gyermeki naiv vágy van, hogy úgy becsukom a szemem, ukk-mukk-fukk, s akkor lett. Nem létezik a hitnek ez a fajta természete, hogy becsukom a szemem, ukk-mukk-fukk, és a… (53:55)

A negyedik pont így szólt, hogy egyszer csak ahogy rátalálunk a saját belsőnkre, onnan megjelenik valami fény. Éppenséggel, ha már a hitet hoztam ide, ez a belső fény valójában ugyanaz a fény, mint ami Istennek a fénye, csak annak van egy belső változata, amit innen belülről lehet, innen jár át, nem csak kívülről, belülről is. (Belenézek a jegyzetekbe. Jaj, tudom, egy történetet mondtam, hogy elmondom. Nem is mondtam, csak gondoltam.) (54:35)

Történet a négy rabbiról

Tehát jön ez a pici fény, egy belső indíttatás, s arról szól a történet, hogy négy rabbi, akik a legkitartóbban imádkoztak az Úrhoz azért, hogy valamiképpen a mennyországot már földi életükben is megtapasztalhassák és megsejthessék, egyszer csak elragadtatásba esnek mind a négyen. Ahogy elragadtatásba esnek, hát egyszer csak a hetedik mennyországban találják magukat, és annak is a hetedik legszebb világában, és… Na de hát azért vissza kell jönni. A négy rabbi közül az egyik az átéltek hatására megzavarodik, megbolondul. Nem tudja tartani magában az élményt. A másik azt mondja „Aaa, biztos csak álmodtam. Ó, hát csak egy álom volt, ó, hát nyilván nincs is ez, csak a fantáziám.” és elengedi az egészet, lesz belőle egy sztori. A harmadik az élmény megszállottja lesz. A negyedik pedig valahogy az élmény hatására, kifinomodottabb érzékekkel kezdi nézni a világot, papírt vesz és tollat, és elkezdi dicsőíteni a holdat, a napot, a füvet, a virágokat, a havat. (A havat! A hópelyhet! A szánkót, a suhanást. Ó, az éjszakai fényeket a havon.) Egyszer csak… szóval a következő lépés, én már nem tudom, hányadik… (56:25)

De hogy azt a belső fényt, azt a belső indíttatást egészen pici, mint egy kicsike kis mag. Őrületnek lehetne tartani, nevetségesnek, hülyeségnek, picinek. (Olyan volt, mint… a kávé lefőtt, vagy mi? Vagy valaki nagyon tele van. Az a rosszabbik.) (56:55)

A keresztfiamnál voltam tegnap este, azt mondja „Feri…” – mozgássérült a keresztfiam. Hát nem úgy van, hogy… de olyan kedves, mindig vár engem, és kirakta a sütit délután 3-kor és este 9-kor érkeztem oda. „Hát Feri, azért ez a süti már itt, itt bulizik a szalmonellákkal délután óta. Úgyhogy hát egyed, ha gondolod, de saját felelősség.” Hát ettem, ettem, de mondtam neki. „Ide figyelj, ha éjszaka fölébredek, és valami föltartóztathatatlanul kiver az ágyamból, és egy másik helyiségbe űz, én onnan foglak fölhívni. Onnan, a mobiltelefont viszem, és ahogy ott ülök, fogom…” Úgyhogy vágott még egy szeletet. Mondta „Akkor egyél, Feri!” Képzeljétek, hogy az életrevalóság, hogy ugye egy enyhén mozgássérült fiatalember… Hát, az ébresztőóra nem a kenyere, hogy hogyan… az nem. Úgyhogy a következőképpen ébred, mert minden reggel kel 6 óra körül, s megy el reggel. Este mindig megiszik körülbelül 4-5 deci valamit. Nem töményet, nem így… ez a valamit… „Adhatnál valamit!” ez nem így, mikor lerogysz éjszaka, szánkózás után „Te, Lacikám, nincsen valami? Egy kicsit…” tehát nem így. 4-5 deci folyadék, és azt mondja „Feri, kitaláltam a hólyag-ébresztőt. Nekem a hólyagom szól. Nem kell ide ébresztőóra. Megyek, és akkor utána már szépen elkészülök.” Na, ez jutott eszembe. (58:50)

5. Megkülönböztetés

Itt témánál is vagyunk, mert a következő valahogy így szólt, hogy ez a… ahogy bátorítjuk ezt a fényt magunkban, bátorítjuk, kezdünk ez alapján tájékozódni, körbenézni, elkezdjük válogatni a dolgokat. Ez nagyon-nagyon fontos. Kiválasztjuk, hogy mi fontos, és mi nem fontos. Emlékeztek, ezt mondtam, majd most mindjárt mást is. Kiválasztjuk, hogy mi sürgős, és mi fontos. Nem egyszer vagy sürgős, vagy fontos – döntsd el. Az élet nem mindig ad annyi lehetőséget, hogy egyszerre sürgős is meg fontos is lehessen. Sürgős inkább vagy fontos inkább? Fontos, vagy lényeges? (59:35)

Az erdőben el lehet veszni a sok fontos dolog között is, miközben elvétjük a lényegeset. Színpompás világ, nagyon sok fontos dolog van, ezért nehogy kábulatba ess…, lejövök hozzátok. Nehogy kábulatba essünk. Ma miről szoktak beszélni? Borsódzik a hátam tőle. „Értékek mentén élünk.” Hát ez egy akkora gagyi-kamu. Mi az, hogy ért…? Tudjátok, már nyelvileg is problémás. Hát ha értékek mentén, akkor lerakom az értékeket, barátság, hűség, szeretet, empátia és a többi, és véletlenül se érek hozzájuk, csak úgy mentén, úgy mentén. Ott lenne a hűség, de én csak karcolom a hűséget. Hát hagyjuk már ezt! Tehát most vagy alapján… Alapján az rendben van. (Nem, nem lépek rátok, tehát…) Alapján, az igen, alapján. Itt a hűség, ott a bátorság, ott a barátság. Az, az. De mentén? Legalább rálátok… egy kicsit úgy tisztes távolságban vagyok. (60:45)

Itt elkezd jelentősége lenni a felelősségvállalásnak és az elköteleződésnek. De az irányba állásnak… és a logoterápia, Viktor Frankl olyan zseniálisan beszél erről. Ahogyan meglátjuk ezt a fényt, szükséges az elszántság, az irányba állás, a reménység. Szükséges, hogy fölfedezzük a személyes kihívás, fölszólítás jellegű életünk értelmét. Hogy ezek együtt teszik lehetővé azt, hogy azt a kis fényt elkezdjük magunkban ápolni és gondozni. Mi az, amit még a kis fénynél, ami egyre nagyobbá lehet, érdemes meglátni, megkülönböztetni? Például hogy a kihívás nem egyenlő mindazzal, ami az életben engem hívogat. A legtöbb ember az életét elpazarolja arra, hogy sok minden hívogatja őt, és mindig rabul esik neki. Rengeteg minden hívogat. Ezért a bölcs férfi és a bölcs nő, aki lehet, hogy… á, ne is azt használjuk, hogy bölcs, hanem hogy már megsebződött, és a sötétben meglátott valami fényt, ami felé kihívás… Pontosan tudja, hogy ez most egy hívogatás csak, kívülről, valami hívogatja őt, vagy pedig ez a belső felszólítás, kihívás, amit a lelke mélyéből tapasztalt, és annak felel meg. Ez nagyon nagy különbség. (62:25)

Szerte, ahogy megyünk, ugye, ahogy hallottam a kávéfőzőt, ha az az volt, mert nem tudom, ugye, és akkor mondtam, behoztam ide a keresztfiamat, ez egy hívogatás. Ugye, elcsábultam. Lehet, hogy jót tett ennek az estének, nem tudom, de engedtem, hogy na ott hívogasson, akkor mondok egy történetet. Ez az, amikor… de nagy kérdés, hogy persze, lehet, hogy valami hívogat, átadom neki magam, akkor, ha irányban áll. Ha abba az irányba van, amerre a fény mutat, akkor hadd hívogasson, legalább az életnek van valami élvezete is. Hát nem, úgy csak felelősen tesszük a dolgunkat, ez rettenetes lenne. (Hát, úhhh. Jó. Mhh. Jaj, de jó. Látod, ez a hívogatás. Látod, ez a hívogatás. Nem akarok elcsábulni.) (63:35)

Amikor elkezdtük válogatni, akkor lehetőségünk van arra, hogy megismerkedjünk a fényünkkel. Mert még nem ismerjük, csak volt bennünk annyi bátorság, a reménység, a vágy, mindez a sebzettség, a sötétség föltárta azt, hogy ez az. Nem értjük még, nem tudjuk, hogy pontosan mi, elkezdjük őt fölfedezni és megismerni. Mit értek ez alatt? (64:05)

Képzeljük el, hogy én vagyok egy ifjú hölgy! Légyszi, légyszi! Egy kicsit legalább. Egy ifjú hölgy vagyok, és azt mondom, hogy (Így nem tudom.) Szóval ifjú hölgyként végignézek a pasikon. Még nem jutok el oda, hogy férfi, még csak pasi vadászat. „Hát, egy olyan igazi kéne. Egy olyan igazi-igazi, érted, olyan igazi-igazi. Szerintem kell vennem egy okos könyvet, veszek is. Az igazi ismérvei… Igazi, igazi… ehemm, ehem, ehem… Hú, ez nagyon jó könyv, ezt megbeszéljük a barátnőimmel.” Eltelik egy év. „Hú, de hát más jó könyvek is vannak az igaziról! Még egy könyv. Ehem, hú! Az egyik könyv nem ugyanazt mondja, mint a másik. Hűha! Hű, hű! Most akkor kell vennem egy könyvet, ami alapján eldöntöm, hogy melyik könyvnek higgyek. Harmadik könyv! Most gyorsan, gyorsan… Kinek van igaza, kinek van igaza, kinek van igaza? Kinek van…, kinek van igaza?” Áhá, valaki megmondja, hogy kinek van igaza, hogy ki mondja jól, hogy ki az igazi. „De érdemes volna még egy könyvet elolvasni a témában. Te jó ég, ezek nem mondják ugyanazt! Kell vennem egy olyan könyvet, ami leírja azt, hogy ki mondja meg, hogy kinek van igaza abban, hogy ki az igazi. Áhá, áhá, csak most két év eltelt, de nem baj, nem baj, ez megéri. Hát az élet nagy döntése előtt állok.” (Mit akartam ezzel? „Na, hát mondja már, hogy mit akart, mert itt hülyéskedik, ebből nem lesz Karácsony, itt bohóckodik.”) (66:20)

Ahogy az élet értelme személyes, felszólítás, kihívás jellegű, az, ahogyan az igazira rá szeretnék találni, abban pedig mindenképpen van ugyanúgy egy csavar. A csavar pedig az, hogy elkezdem magamat valakinek átadni, tehát bizalmat szavazok. Elkezdem csinálni, átadom. Az önátadással történik valami olyasmi, hogy „Hát akkor most már más pasira nem nézek annyira. Hát nem, hát különben hogy önátadás? Átadom magam neked, holnap reggel azért csak körbenézek még egyszer. Mégis csak hát, azért az igazi az komoly dolog, az életem múlik rajta, hogy megnézzem, hogy ki az.” Szóval, ezt úgy mondtuk, emlékeztek, hogy az igazira nem nagyon lehet rátalálni. Rá lehet valakire találni, akit igazivá tudok tenni. Most magunk között szólva, képzeljük… még mindig ez a fiatal nő vagyok, és ezzel a tekintettel jövök itt körbe. Ú, most férfiakra fogok így nézni. Nem, nem, nem, nem! Nem, nem! Férfi vagyok, férfi vagyok! Szerepet váltottam. Azért egy kicsit kevésbé… terhes. (67:35)

Nézem a nőket „Talán, talán? Nem. Na? Nem. Ott fönn, a kávés hölgy? Kávés hölgy? Akiben ennyi kreativitás van és szabadság, hogy kávét főz, amíg én beszélek.” Mi az, amit éppen nem látok? Szerintetek mi az, amit éppen nem látok, miközben azt keresem, hogy ki az igazi? Éppen az értékedet nem látom, pont ezt nem látom. Mert mitől lesz értékes? Hogy miattad megyek el szánkózni este, mikor lehull a hó, pedig nekem nincs kedvem. De te odajössz, azt mondod „Te, gyere már, menjünk el szánkózni!” És nekem semmi kedvem, de te kérted, menjünk. És még meg is fázom. Visszaemlékszem erre az egészre és azt mondom „Hát őérte csináltam.” És ahogy megjelensz bennem, hogy „Hát ezt, Brünhildáért fáztam meg, őmiatta aludtam 6 órát.” Hát akkor Brünhilda több és más, mint a többiek. Őérte fáztam meg először életemben, még más nőért nem fáztam meg. Hát akkor? (69:10)

Tehát tisztes távolságból elméletben keressük, pont arra nem találunk rá, amit akarunk keresni. Ezt még sarkosabban is mondhatnám. Hát így. Ahogyan elkezdem – persze ez egy folyamat, folyamat, a belső fénynél keresek, a belső fénynél. Nem csak úgy, még naivul, hát nem… most nem arról van szó, hogy még mindig otthon vagyok a kutyaólban, s onnan nézelődök a kérők után. Már elindultam az erdőbe. Van belső fény, annál elkezdem keresni, s akkor… hát ez az önátadás. Az önátadásnak lehet egy olyan oldala, amit így szoktak mondani, hogy: áldozathozatal. De hát az valamiért van, mert olyan fontos vagy, hogy érdemes érted csinálni. Nem csak, az nem pusztán csak áldozathozatal, ezért a kereszténység szóhasználatát ebből a szempontból valahogy egyoldalúnak tartom, mert az áldozathozatalban inkább a lemondás része van meg, ugye? És nem az a része, hogy „Azért teszem, mert te vagy a cupp az éjszakában. Te vagy az, akivel én szánkózni akarok az éjszakában akkor is, hogyha nincs kedvem.” Ennek az árnyéka az áldozathozatal, a színe pedig hogy érted ezt is.” (Na, te ezen nevetsz? Szóval… szóval…) (70:35)

Így is lehetne mondani, (Hű, az idő!) hogy megvan a fény, válogatunk, megismerjük, megismerjük ezt a fényt, és aztán a fény által a világot. Már másképpen látjuk, mint amikor még otthon voltunk, vagy bolyongtunk, vagy a sötétben voltunk, vagy válogattunk. Fölismerjük ezt a belső nagyon fontos világot. Ez alapján, ez alapján valóban méltán merhetjük magunkat puff, úgy odaszánni, odacsapni valamire. „Tessék!” Tehát ez jóval több, mint valami naivitás. „Hozzámentem, és majd szép lesz az élet. Ha ő elvesz, minden elrendeződik.” Ehe! Ugye erre mondtuk mi fiatal korunkban, hogy „Majd rádöbbensz.” Szoktátok ezt ti is mondani? „Majd rádöbizel.” (Na jó. Ehh! De mindjárt vége. Most beszéljek még? Jó. Háhá!) (72:00)

Mi az igazi dolgom?

Amikor kezdjük megérteni ezt a fényt, ami jött belőlünk, meg ami onnan kintről is jön, de legfölülről, a belülről meg legbelülről, akkor két dolog történik. Több is. Az egyik, hogy mindenképpen szembetalálkoztunk már a félelmeinkkel, és átmentünk rajtuk. Tehát aki a félelmet kerüli, és túl nagy szerepet, jelentőséget ad a félelemnek, nem mer bemenni a sötétbe. Tehát ez fontos. És aztán az is megtörténik, (…hogy meg kell néznem. Na igen.) hogy rátalálok a valódi feladatomra. Mikor elindultam, azt mondtam „Mi a dolgom? Meg kellene találni az igazit. Assz’em ez a dolgom, ennél fontosabb most nincs. Igazi lesz, kisfiú, meg kell találni az igazit! Ezért indultam el. Meg kell találni a gazdagságot, a kincsemet, á, mindegy, valamiért elindultam. A szerencsémet…” De nem ez az igazi dolgom a világban, csak ezért indultam el. Útközben nagyon sok minden történt velem, és amikor megjön a fény, szétválasztások, a fénynek a megértése és az alapján tájékozódás az életben. Akkor megvan már a felelősségvállalás, elköteleződés, pröm-pröm-pröm. Egyszer csak megértem, hogy mi az igazi dolgom. És azt otthon ülve sosem értem meg, soha de soha nem fogom tudni, hogy mi az igazi dolgom itt. Nem lehet tudni, és elolvashatok 128 könyvet, amiben leírják, hogy mi minden lehet az, nem számít. Mert kívülről nyalogatom a mézes bödönt. (74:10)

Bemenni a kaptárba, mm-hmm, a mézért. Ezért egészen biztos… mondok egy-két… hogy mi az, ami biztosan, hogy nem, nem ez az embernek a dolga, biztosan, hogy nem az. Biztos, hogy egyetlen embernek sem az a dolga, hogy politikus legyen. Ez teljesen biztos. (Huhh!) Másik. Az is teljesen biztos, hogy senkinek nem az a dolga, hogy pap legyen. Azért indultál el. Egyszer csak valami kihívott az otthoni kényelemből, híí, valami, na. Elindultál, hogy legyél pap. Most nyilván magamról is beszélek. Az az elején van. Elindulok, hogy pap legyek. Útközben megsebződök, innen, onnan, amonnan, egy csomó minden, jön a fény, és rájövök, nem az a dolgom igazán itt, hogy pap legyek. A papság a formája, a lehetősége. Gyönyörű, valami megszentelt dolog, de nem az a dolgom, annál az mélyebben van. Ezt úgy fogalmaztam meg magamnak sok-sok évvel ezelőtt, és azóta is tartom magam: Biztos, hogy nem kell minden áron papnak lenni. Minden áron? Hogy, hogy? Rajtad keresztül gyalogolva, vagy hogy? Biztos, hogy nem. És ide akkor megint vissza tudom hozni nektek azt a gyönyörű képet, a keleti képet, hogy a sivatagban a legnagyobb kincs a víz, ezért a legnagyobb becsülete a kulacsnak van. Tehát a papság a kulacs, s abban van a víz. (…és na, ú, talán még most így már Adventben szabad egy ilyet is, hogy ezzel befejezni.) (76:25)

Ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen az élet hihetetlen jól van kitalálva. Nagyon csúnyán mondom ezt. Azért van zseniálisan kitalálva, mert ahhoz, hogy értelmes életet éljünk és rátaláljunk arra, hogy mi a dolgunk, és azt tudjuk valósítani, annak semmilyen föltétele nincs. Erre jövünk rá. Akkor tudhatod, hogy megtaláltad, hogy mi a dolgod az életben, ha azzal együtt arra is ráeszméltél, hogy ennek semmilyen föltétele nincs. Nincs, nem kell hozzá még egy mágnestábla, egy digitális tábla, egy PC, nem kell hozzá még egy kabát, SL 500, az biztos nem. Nem t’om miért nézek ilyenkor rád, de ez… Tehát így lehetne mondani: Akkor tudod már, hogy mi az igazi dolgod itt az életben, amikor tudod, hogy ehhez semmire nincs szükséged. Egy valamire, be kell vetni magad. Ennyi, csak te kellesz hozzá. Semmi, beveted magad, kész. Ejj, ez, ez, ez. Szép Adventet! Pusszantok mindenkit! (taps) (77:50)


Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás