Sérülékenység veszélyeztetettség séma 2.

Nem kell meggyógyulni minden áron, nem muszáj normálisnak lenni

Akkor itt két dolog. Máris mind a kettő hosszú távon nagyon fontos. Az egyik. Ez azt is jelenti, hogy éppenséggel törekszünk a gyógyulásra, de a végső célunk mégsem a gyógyulás, hanem van egy örömhírünk, nem kell meggyógyulni minden áron. Hát ahhoz, hogy értelmes, értékes életet tudjunk élni, nem muszáj normálisnak lenni. Ezt én minden nap átélem. Tehát talán ez a kijelentésem belső tapasztalatból is származhat. Emlékeztek a görög katolikus papnékra? Hogy azt mondták „Feri, azért hívunk, mert te nem vagy normális. Mert normális papot már sokat hallottunk, de ilyet nem.” Tehát nem kell mindenestül egészségesnek lenni, normálisnak lenni, nem kell minden sebzettségünknek meggyógyulnia. Ez nagyszerű dolog, mert akkor ez nem azt jelenti, vagyis akkor ez azt jelenti, hogy nem vagyunk a múltunk foglyai. Hogy akármi is történt, vagy történhetett velünk, nem annak arányában tudunk értelmes és értékes életet élni, hogy ki sérült meg jobban, és ki kevésbé, vagy hogy kinek sikerült valami öngyógyításban előrébb jutni, mint a másiknak. Hát ez nagyszerű! (02:50)

Ebből a szempontból, na most nézzük meg a fonákjáról a katolikus egyházunk szentjeit. (Gerjed a mikrofon – szerk.) Tudjátok, van a veszélyeztetettség séma, az lenne, de hát úgy látszik, ez a séma sok realitást rejt. Szóval… ez azt jelenti, hogy hallgatnak minket. Úgyhogy, tessék, a szentekkel való közösség máris nyilvánvalóvá lett. Szóval az egyháznak van ebből a szempontból egy óriási bölcsessége, amit kívülről általában az egészség, vagy a jóllét nevében kritikusan szoktunk megítélni. Ez pedig, hogy az egyháznak a szentjei néha rettenetesen sérültek. Hú, de nagyon! Bocsi. De most már ők is tudják, most már ez nem érdekes. Szóval itt két dolog. Az egyik, ne mosdassuk a szentjeinknek a sérültségeit. Miért ne nevezhetnénk meg? Nevezzük meg, hogy itt és ott és amott micsoda sebzettségek, sérültségek vannak! Nagyon nagyok. És hogy közben pedig hogy mégis szentté lehet avatni egyiket-másikat, az meg nem azért történik, mert hát mégis csak úgy időről időre egy bizonyos százalékot szentté avatunk, hanem mert hogy miközben sebzettek, mégis csak tesznek valamit. Nem is csak, hogy tudnak valamit, hát tudnak valamit, az nem egy nagy dolog, tesznek valamit. Ezért azt mondhatjuk rájuk, adott megközelítésből, hogy szentnek tartjuk őket. Nagyon sebzett szentnek, vagy kevésbé sebzett szentnek. Hát ez egy hallatlan nagy örömhír. (04:40)

Tehát az első gondolat így szól, ahogyan beszélünk, hogy mármost akkor kigyógyulhatunk abból, hogy nem élhetünk teljes életet, csak akkor, hogyha egészségesek vagyunk, és ahogy egyre inkább belelátunk a saját élettörténetünkbe, egyre jobban elkomorul az arcunk, hogy „Hát így nincs is esélyünk. Hát így?” Hogy ez nincs így. Na, ez a nagy örömhírünk. (05:05)

Itt jön az a gondolat, amit múltkor is nagyon hangsúlyoztam. Hogy ezért aztán van egy óriási lehetőségünk, és tulajdonképpen a szentek ezt a lehetőséget általában megragadták, ezt bátran mondhatjuk. Miközben lehet, és ez furcsa lehet nekünk, mert mi egy lélektani világban pallérozódunk elsősorban, nem az életszentség világában, ez pedig az, hogy lehetséges, hogy a sebeikkel semmit nem kezdtek az életútjuk során. És hogy ugyanolyan sebzetten haltak meg, mint ahogy, amikor a sebződés velük megtörtént. Ez nekünk nagyon furcsa, mert mi egy másik irányba indultunk el. Mi inkább, hogy legyünk egyre egészségesebbek, normálisabbak, és ezzel megteremtjük a föltételét annak, hogy egyre klasszabb életet éljünk. Ugye, ez a mai világnak a koncepciója. De régen ez fordítva volt. „Ha akármilyen sérült és sebzett vagy, lehetőséged van arra, hogy nagyszerű életet élj.” És mind a kettőnek megvan az árnyéka. Mert látjuk, hogy azért olyan sok szent nincsen. (06:10)

Körülbelül, mondjuk így, annyi szent van, mint amennyi gyógyult beteg. Tehát mint aki gyökeresen az egész személyiségében az összes fájdalmát, sérelmét, hiányát, mindenét csak úgy sitty, úgy meggyógyította. Hát nem sokan vannak. Tehát valószínű, hogy a bölcsesség abba az irányba vihet minket, hogy a kettő együtt létezik. A kettő együtt, és hogy most, XXI. század, kezdjük összerakni a kettőt. Szerintem nagyon izgalmas korszakban élünk. Van még egy pár napunk (Világvége: 2012.12.21. – szerk.), tehát érdemes most egy kicsit kevesebbet aludni. Mert most ráhúzunk, azért egy-két döntő lépést lehet tenni. Szóval egyszerre van annak realitása, hogy érdemes azért valamennyire gyógyulni, mert a teljesen kezeletlen, gyógyulatlan sebeinkből szivárog az élet. Tehát ott egyre inkább hősies gesztusokra van szükség, hogy az életünk értelmét és az értékességét kibontakoztassuk. Mert a sebeinken keresztül fogy belőlünk az élet. Hát azért lesznek olyan kevesen szentek, mert arra a hősiességre, hogy csurgó vérrel is tud menni, viszonylag kevesen képesek. De a másik is igaz, hogy nem vesztegethetjük el ezt a néhány napot azzal, hogy állandóan gyógyszertárba járjunk, meg az orvosi rendelőben üljünk. Hát nem vesztegethetjük el erre az életünket, hanem a kettőt együtt. Ez egy nagyon izgalmas korszak tehát. (07:40)

Így jutunk el oda, ami számomra fontos kifejezés. Ez pedig, hogy akkor most sebzettség vezérelt, vagy teljesség vezérelt életet élünk-e. Így ragadtuk meg ezt a témát. Látjátok, milyen óriási különbség van a között, hogy valaki a sebzettségéből válaszol az életre, akkor a séma uralma alatt él, a hiedelmei őt elborították. Tehát élhetünk a sebzettségből vezérelten, rá se látva, hogy ez történik, és élhetünk úgy, hogy a sebzettségre válaszolunk. Tehát válaszolhatunk a sebzettségből, és válaszolhatunk a sebzettségre. Hát és a két életút gyökeresen különbözik egymástól, hogy a sebzettségből válaszolok az élet kérdéseire, vagy a sebzettségre találok valamilyen választ. Az, hogy a sebzettségre találok valami választ, nem fog ukk-mukk-fukk meggyógyítani. De mármost tudjuk, hogy ez nem is akkora nagy baj. Hogy elég, ha valamennyi egyensúlyt ki tudunk munkálni magunkban, és így, így… (08:50) Na ez összefoglalóan, hogy miről is beszélünk, és hogy milyen óriási ennek a jelentősége. (Háhh! Itt is micsoda egyensúlyt kell tartani. 5 centi, és már… nehéz az élet így, a világvége előtt pár nappal.) Szóval így jutottunk el ehhez a sémához. Most nézem a számot, ez a hetedik. Eddig még nem is számoltam így össze. (09:15)

1. A séma logikája alapján élni

A sérülékenység veszélyeztetettség sémára szintén, mint ahogy a séma megfontolásainkban, a cselekvésmódnak három nagy világát emlegethetjük. De érdekes abból a szempontból éppenséggel ez a sérülékenység veszélyeztetettség séma, hogy míg a többi sémánál azt tapasztaltuk, hogy talán, talán a legtöbben egyszerűen csak a sémának a logikája alapján élik az életet, és erre nem is látnak rá – itt nem ez a helyzet. Viszonylag kevesen vannak olyanok, akik reggeltől estig hírműsorokat néznek, akik reggeltől estig minden figyelmüket a bajra irányítják, és a sebezhetőségre. Itt viszonylag kevesen vannak. De a másik két irány…

(Hangos? Hangos vagyok? Nagyon. Nem, nem, csak neked. Te ó, érzékeny vagy. Ez jó, ez jó, az érzékenység jó. Aki nem érzékeny, nem nagyon tud másoknak segíteni. Kivéve, ha autószerelő, mert ahhoz az is… Hát az is nagy segítség, nem? Kilyukad a gumid? Hát akkor nem egy árnyalt érzelemvilágú szerelőre van szükséged. Valakire, aki megfogja a gumit, és addig rugdalja, amíg jó nem lesz. Na. Olyan szép ez, hogy… Na jó. Na, ennyi.) (10:50)

2. A sebzettség logikájának az elkerülése

Mit tehetünk, hogyha mégis csak a séma uralkodik rajtunk, tehát a sebzettségből adjuk meg a választ, de nem a sebzettség logikája birtokol bennünket, hanem annak az elkerülése? Erről nagyon sok történetet tudhatunk. Hogyan igyekszik valaki bunkert építeni, hogyan szűkíti be az életét. Döbbenetes, az egyik csatornán most már sok-sok ilyen történetet lehetett látni-hallani. Meg is néztem jó párat. Nagyon érdekes, hogy kutyaüreget épít magának a háza alá, hogy a nem messze lévő erdőbe 5 km-enként túlélő csomagokat rejt el egészen a 30 km-re lévő folyópartig. Hogy a gyerekeit ráveszi erre a beszűkített életre, tehát nem tanulni kell nekik, hát ugye, hát hova is, meg úgy minek is, hanem a gyerekeknek kötelező vele kimenni hétvégén, és nyers ételeket esznek, ami az erdőben található, és az apa megtanítja, hogy majd, amikor a nagy baj van, akkor melyiket egyék és melyiket ne. És a többi, és a többi. (12:00)

Az egyik apa például azt nyilatkozta, hogy annyira fontos mármost az utolsó napokban, hogy a családját biztonságba helyezze, hogy egészen nyilvánvaló az, hogy már nem jár dolgozni. Hát kinek van arra ideje? Most már kidobott idő elmenni dolgozni, és mert hogy itt a világvége, hiteleket vesznek föl. Hát világos, mert úgyse kell visszafizetni. Tehát ők akkor… Mi történik? Látjátok, a sémának a világa kialakítja a maga belső logikáját, túlélésre törekszik, és minden, minden, minden, minden logikus, csak a kiindulópont nem, ahogy ez gyakran lenni szokott. (12:45)

Ez a második cselekvésmód, ami még mindig csak a sebzettségből adott választ jelenti, hogy önkéntes száműzetésbe vonulunk, és beszűkítjük a saját életterünket, világunkat, hogy ne érhessenek bennünket azok a fenyegető dolgok, események, kisebb-nagyobb katasztrófák. (A harmadik pedig…) (13:05)

3. Túlkompenzáljuk

Túlkompenzáljuk mindezt, és belemegyünk olyan veszélyes helyzetekbe is, amelyekbe nem kellene belemenni. Kockázatokat vállalunk ott is, ahol nem kellene kockázatot vállalni. Carl Gustav Jung ír le egy esetet, sok-sok évvel ezelőtt olvastam az egyik könyvében. Azt mondja, hogy ment hozzá egy fiatalember, és hihetetlenül veszélyeztette magát a hegymászás közben, miközben az álmai, mert hogy az álmokkal dolgoztak, rendre újból és újból egy visszatérő álom formájában megerősítette őt abban, hogy ezt be kellene fejezni, mert nem a realitásnak megfelelően vállal veszélyt fönn a hegyen. Igen ám, de a férfi az álmainak az üzenetét nem értette meg, és Jung hiába mondta el neki, hogy föltehetően az álmainak az az üzenete, hogy a legbölcsebb lenne, hogyha valamennyire visszavonna ebből (Nyilván ők akkor ezt nem így mondták, mi viszont már mondhatjuk így.) a túlkompenzáló magatartásból. De a kliense nem törődött ezzel, nem fogadta el Jung értelmezését az álmára, és néhány éven belül ott lelte halálát a hegyek között. Hát ez a túlkompenzálás. (14:30)
Mitől tudunk rettegni és félni?

Emlékeztek, hogy három nagy területe lehet annak a vélt katasztrófának, amiről azt gondoljuk, hogy tulajdonképpen bármikor bekövetkezhet. Mert a sémának a logikája ebben az esetben az, ellentétben az előző sémával, ami a hatodik – most már ezt is tudjuk, ez nagyon fontos, ez növeli a biztonságérzetet. Most vagyunk a hetediknél. Valószínű, sosem jutunk el a 18-dikig, de nem rossz azért a hét se. Szóval… hogy amíg az alkalmatlanág függőség sémában aki alkalmatlannak és függőségre utaltnak élte meg magát, ő a hétköznapi életvitel nehézségeitől szorongott és félt abszurd módon, és ez szűkítette be az életét, ebben a sémában fordítva van. Itt pedig arról van szó, hogy a félelemnek a hátterében valami rendkívüli esemény, vagy helyzet áll, ami azonban bármikor bekövetkezhet. És amivel szemben az illető, aki ezzel a sebzettséggel él, azt tapasztalja, hogy nem elég kompetens, vagyis hogy nem vagyok hatással arra a bekövetkezni kész, rettenetes eseményre, tehát kiszolgáltatott vagyok. (15:55)

Ennek a sémának tehát mondjuk a kérdésnek a mélye valahogy így szól: „Mit gondolsz te arról, hogy elpusztítható vagy-e, vagy nem?” Aki ennek a sémának a sebzettségéből válaszol az életre, ő tulajdonképpen folyton-folyvást annak a belső hiedelemnek a világában él, hogy bármikor elpusztítható, megsemmisíthető vagyok. De ez nem csak a fizikai részét éri, mert hogyha lenne egy gondolata, hogy „Jó, hát… éppenséggel meghalhatok, de van bennem valami maradandó, van bennem valami örök.” Itt megjelenhet valamilyen hitképzet. Ha őneki elérhető volna valamilyen hitképzet, ami a fizikai megsemmisülésen túl valamiféle élettel kecsegtetné, akkor a séma nem volna ennyire erőteljes. Tehát itt két dolgot is láttunk. Tulajdonképpen van egy rettenetes bizalomvesztettség már, föltehetően valamilyen életeseményből kiindulva, ezért a gyógyulásnak például az egyik útja megint megtanulni bízni, vagy dönteni a bizalom mellett. Ez azonban sokszor egyáltalán nem könnyű. (Na most!) (17:15)

Nézzük ezt a három területet, és aztán rögtön olvasok egy kis Eriksont. Olyan rég olvastam Eriksont. Azt mondja…
1. Orvosi katasztrófák

Erről beszéltünk a pánikbetegség kapcsán. Orvosi katasztrófa: bármikor elérhet a szívroham, bármikor megfertőződhetem AIDS-szel, bármikor bármilyen rettenetes baktérium és vírus… és aztán az erre adott, sebzettségből fakadó válasz lehet valamilyen kényszercselekvés ugyebár. Tehát akkor rengetegszer mosom meg a kezem, rengetegszer fertőtlenítem magam, elkezdek maszkot hordani az utcán, mert sosem lehet tudni. Adott esetben akkor már ki sem megyek az utcára, mert hiszen kint az utcán sokkal nagyobb a veszély, míg valamennyire, otthon a lakásban a számomra megfelelő életföltételeket tudom biztosítani, de odakint meg már nem tudom biztosítani. Ezért kesztyűt húzok, és a többi, és a többi. Tehát a kényszercselekvésnek rengeteg módja, útja jön ilyenkor számításba. (18:20)
Pánikbetegség

De a pánikbetegség kapcsán beszéltünk arról, és ezt hadd ismételjem el, mindjárt a történet, és akkor látjuk is. Hogy a pánikbetegségre tulajdonképpen két választ is adhatunk. Az egyik, ha a pánikbetegséget nem tünetnek kezeljük, hanem magának a betegségnek. Akkor azt lehet mondani, majdnem 100%-ban gyógyítható. Ez a jó hírünk. Mert hogy a pánikbetegségnek a belső logikája, hogy azt gondolom, meg fogok egy helyzetben halni, mert a tüneteim erre utalnak, miközben a gyógyító folyamatban megérthetem azt, hogy a tüneteim nem azt jelzik, hogy meg fogok halni. Ezért a pánikbetegség, ha ilyen értelemben tüneti kezelést folytatunk, tehát nem foglalkozunk azzal, hogy miért jött ki a pánikbetegség, hanem egyszerűen csak szeretnénk nem pánikrohamokkal együtt élni, majdhogynem mondhatjuk, 100%-ban gyógyul. Hoppácska! Nem rossz. (S akkor jöjjön egy kis Erikson.) (19:25)

Erikson – a liftfóbia gyógyítása

(Mmm, jaj, örülök, hogy megint itt van. Azt mondja.) Az idős kor. Egy idős úr kereste föl Eriksont, hogy kezelje ki őt a fiatal kora óta fönnálló liftfóbiájából. Sok éven át dolgozott egy magas épület legfelső emeletén, és mindig a lépcsőt használta. Most viszont a kora miatt már nehéz az emelet járás, ezért szerette volna kiküszöbölni a félelmét. Ennél az idős úrnál Erikson egyáltalán nem használt hipnózist, helyette egy társas helyzettel zavarta meg a férfit, éppen úgy, mint hogyha hipnotizálta volna. A kliens nagyon rendszerető, prűd ember volt, a felesége pedig ugyanilyen illedelmes és prűd. (Milyen lehetett a kapcsolati egyensúly:? El se tudom képzelni.) Az illendőségnek ezt a túlburjánzását használta föl Erikson és stratégiát alkotott. (Há! Izgalmas, nem? Mégis csak így néhány nappal a vég előtt, hátha mégis tehetünk valamit. Assz’ongya. Hogy fogjam?) Amikor az öregúr megkérdezte, tudok-e neki segíteni a liftezéstől való félelmében, azt feleltem, hogy valószínűleg jól meg tudnám ijeszteni másféleképpen. (Milyen korrekt segítői magatartás!) Azt felelte, semmi sem lehet rosszabb, mint a liftfóbiája. (Na, majd kiderül, hogy mi az, ami rosszabb.) (21:20)

Az adott épületben a liftkezelők fiatal hölgyek voltak. Az egyikkel megállapodtam egy speciális elrendezésben. Beleegyezett, hogy együttműködik, és ezt jó tréfának vette. Az öregúrral odamentünk a lifthez. A liftbeszállástól magától nem félt, csak azt nem bírta, amikor az elkezdett mozogni. Kiválasztottam egy időpontot, amikor a lifteknél nincsen forgalom, és nekünk volt időnk be- és ki sétálni a fülkéből. Aztán egyszer csak azt mondtam a kezelő kislánynak, hogy zárja be az ajtót és gyerünk, rajta. Felment egy fél emeletet, és megállt a szintek között. Az öregúr elkezdett kiabálni, de én közbevágtam. Nincs semmi hiba, csak ez a kislány meg akarja csókolni önt. Megdöbbenve mondta: De hát én házas ember vagyok! Engem ez egyáltalán nem zavar – mondta az ifjú hölgy, és elindult felé. Az úriember hátrált, de hát mégis csak egy liftben voltak. Fölkiáltott: Azonnal indítsa el a liftet! (Hoppácska!) Erre a lány elindította. Fölment a negyedik szintre, ott megint megállította útközben. Annyira sóvárog egy csókért – mondta. Tedd a dolgod! – mondta az öregúr. Azt akarta, hogy menjen a lift, és en álljon meg. A lány erre közölte: Jó, akkor lemegyünk, és kezdjük az egészet előröl. Az öreg: Ne, ne le, hanem föl! A lány megindította a liftet fölfelé, de ismét megállt két szint között. Megígéri nekem, hogy az én liftemmel fog lejönni, ha végzett? – Mindent megígérek, ha nem akar megcsókolni. Így végül is fölmentünk a lifttel, megkönnyebbülve és félelem nélkül, s attól fogva képes volt használni a liftet. (23:35)

Erre mondhatjuk, hogy ez a beavatkozás, ez a segítségnyújtás egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy miért van gyerekkora óta liftfóbiája a kliensnek. Erikson egyáltalán nem törődött itt a múlttal, hanem azt mondta, a téma, a fóbia számomra maga a betegség, nem pedig a betegségnek a tünete. Ezért azzal, mint betegséggel foglalkozott, és nagyon eredményesen gyógyította is, elég volt hozzá egy lift, meg egy ifjú hölgy. (24:15)

Emlékeztek-e arra a találós kérdésre, amit föltettem nektek, s valahogy nem akaródzott a jó válasz megszületni? A félelem kopogtat az ajtón, a bizalom nyitja ki, és nincs kint senki. Tehát a gyógyulás ebből a sémából, egy fontos szálat már mondtunk, a bizalom melletti döntés. De mi segíthet bennünket abban, hogy azt ne vakmerőségnek, őrültségnek tartsuk, hanem reálisnak? A realitással való szembenézés. Vagyis hogy kinyitjuk az ajtót, és azt vesszük észre, hogy tulajdonképpen ez a félelmünk a liftben utazástól irreális. Legalábbis amilyen hatást gyakorolt ránk, és amilyen választ adunk rá, az irreális. Akkor ki tud jönni egy jó kör. Még nagyobb bizalom, még nagyobb bátorság, cselekvés, bizalom, bátorság, és a realitás egyre közelebb kerül hozzánk. Azt mondta erre egy segítő, hogy tulajdonképpen a klienseknél, akik ebben a nyomorúságban, belső hiedelemvilágban élnek, hogy a veszély, a katasztrófa bármikor bekövetkezhet, éppenséggel a veszéllyel való szembenézés hozhat gyógyulást, és a következő fölismerés. A vég borzalma sokkal kevésbé rossz, mint a vég nélküli borzongás. (25:55)

Tehát a vég borzalma egyáltalán nem olyan borzasztó, mint egy egész életet végigrettegni. Mikor valaki kezd rálátni az életére ebből a szempontból, hogy inkább a borzalom, mint hogy vég nélkül borzongjak, az hozhat ismét egy fordulatot. Ez volt tehát az egyik út, hogy azt mondjuk, hogy maga az a félelem és rettegés, és a pánik és a pánikroham maga a témánk. (26:30)

A betegség csak valaminek a tünete

De azt is mondhatjuk, hogy nem, az csak valaminek a tünete. Tehát akkor ne a tünettel foglalkozzunk, hanem foglalkozzunk azzal, ami kiváltotta őnála a pánikrohamot, és akkor segítségére leszünk két dologban. Az egyik, gyógyul ott, ami miatt őneki pánikrohama van. Ez az egyik, a másik: ennek következtében a pánikroham is föltehetően el fog múlni. Valóban ez a másik út sok eredményt hozhat, de néha nem hoz eredményt. Hiszen nagyon sok terápia eredményes, és néhány terápia meg nem eredményes. Ugye itt akkor fölmerül ez a nehézségünk. (27:10)

Most arra gondoltam, hogy megint olvasok, csak négy részletet szeretnék olvasni ma. Áhh, 21-dikéig azt is lehet, itt maradunk, és akkor… Nézzük, hogy például mit jelent az az út, amikor elmegyünk a háttérnek a gyógyításához is, és annak kapcsán múlik el az irreális rettegés. (27:35)

Erikson történet – a háttér gyógyítása

Imre 34 éves, közép termetű, piros arcú, gyors beszédű kőműves. Két héten belül harmadik fulladással, heves mellkasi fájdalommal, verítékezéssel, fokozódó mozgásos nyugtalansággal és halálfélelemmel járó rosszullét után a körzeti orvos küldte a pszichiátriai osztályra, mert az ismételten elvégzett EKG vizsgálat roham közben is negatív görbét mutatott. „Bármit elviselek – mondja – csak ne jöjjön a roham, és beszélni ne kelljen.” Majd egy váratlan fordulattal azt kéri, hogy a feleségével közösen beszéljünk, mert „Mindig ő beszél helyettem.” (Na itt van kapcsolati egyensúly, itt látjuk, hogy van.) Feleségéből valóban ömlik a szó, amit Imre elégedetten hallgat és néha bólogat. Az asszony végig férjét nézi, aki néha a szemével int, helyesel vagy rosszall. Láthatóan nagy az összhang közöttük, mintha valóban ő irányítaná felesége mondanivalóját. Amiből bennem egy fakír képe áll össze, aki 15 éves házasság alatt soha nem veszítette el a türelmét, fát lehetett vágni a hátán, még csak a hangját sem emelte föl soha, pedig amúgy hirtelen haragú ember, hiszen a munkahelyén könnyen fölcsattan. Keményen tartja beosztottait, idegenekkel könnyen kiabál, de otthon soha. (29:00)

(Na most ugrunk egy részt. Azt mondja.) Véletlenül derül ki, hogy Imre édesanyja körülbelül fél éve halt meg rákban, előtte mintegy két évig betegeskedett. Itt mintha megtörne a korábbi összhang, már a feleség és Imre között. A beszélgetés gyorsan lezárul, de aztán Imre nyelve is oldódni látszik, egyedül is mond magáról ezt-azt. Imre nagyon szégyelli, hogy édesanyja ápolása testvéreire hárult. Mint legidősebb fiú úgy érezte, hogy anyja gyámolítása, támogatása elsősorban az ő kötelessége. Ezt ő nem kevés büszkeséggel és sok örömmel tette is. A betegség során azonban amikor anyja ágynak esett, felesége hallani sem akart arról, hogy magukhoz vegyék, mint ahogy azt a maga nagyapjával korábban minden megbeszélés nélkül tették. Két évig ápolták a béna nagyapát, amiben Imre odaadóan részt vett. A felesége azonban hevesen tiltakozott, hogy édesanyját magukhoz vegyék. – Most átugrok sok részt, mert az történik, hogy kiderül, hogy a férfinek egyre tűrhetetlenebb fokozódó bűntudata van azzal kapcsolatban, hogy nem ápolta az édesanyját, miközben egyébként a testvérei közül az egyik magához vette a beteg édesanyát, jó ellátásban részesült, de a férfi az önmagáról alkotott képébe egyszerűen nem tudta behelyezni, összeegyeztethetetlennek tartotta azt, hogy ő nem gondoskodik a beteg édesanyjáról. (30:45)

Amikor az édesanyja meghalt, akkor végérvényessé vált az a belső szorongás, a félelem rettegése, hogy valamit most már gyógyíthatatlanul, visszavonhatatlanul elrontott, és tönkretett. Igen ám, de a konfliktus hol jelent meg és hol ütközött ki? A feleségét hibáztatta, de a bevett gyakorlata az volt, hogy nem konfrontálódott a feleségével. Ezért aztán beleszorult rengeteg indulat, és egy pánikbetegségnek, mint tünetnek a formájában egyszer csak a helyzet fölrobbant. Na most nézzük, hogy történik a gyógyulás. (Im… na, leülök inkább. Tényleg, most ha még lehet ülni, üljünk, mert aztán ki tudja.) (31:50)

Imre számára a családi élet kettéhasadt. Míg felesége családjával élénk, kölcsönös kapcsolatot ápoltak, addig Imre egyedül látogatta anyját, testvéreit, néha egyik-másik lányát is magával vitte, de közös programjaik nem voltak. Imrének ez nem tetszett, de soha nem beszélt róla. A történteket már könnyebben meséli, de érzéseiről soha nem beszél. A visszajelzésekre nem reagál, legföljebb bagatellizál vagy hárít. Például nagy indulatokat érezve megpróbálom megfogalmazni, hogy „Hát nagyon haragudhatott.” Erre mélyen elpirul, majd azt mondja „Á, egy kicsit sem érdekes.” Vagy „Szomorú volt.” mondom, mire ő „Jaj, hát nem haltam bele.”, és legyint. Vagy „Tehetetlennek érezhette magát.”, amire így reagált „Ilyesmit én nem engedek meg magamnak.” (M-hmm. Jó nagy dugó. Sok indulat, jó nagy dugó.) Egy alkalommal azonban azzal kezdi „Ahogy így hallgatom magam, elég sok méreg összegyűlt bennem.” Az első közlés magáról ebben a fontos témában. Hamarosan arra is rájön, hogy fél a saját haragjától, fél hogy goromba lesz otthon, mert „Nem is tudom, mire lennék képes.” (33:20)

Emlékeztek, félelem a kontrollvesztéstől. Ez a másik nagy csoport. Azt mondja. – Napokig magába zárkózik, senkivel sem beszél, csak a terapeutával áll szóba, de csak annyira, hogy türelmet kérjen tőle. – Emlékeztek arra a történetre, most történik az, hogy döntést hoz arról, hogy az életét megváltoztatja-e vagy nem. Sokszor ilyenkor úgy tűnik nem történik semmi, és belül valami hallatlan nagy változás-születés történik. Azt mondja. (34:00)

Az asszony megszeppen, mert a látogatóba érkező feleségét elküldi. A negyedik napon a megszokott időben jön beszélgetni, komor, de elszánt. Azt mondja, megkönnyebbült, mert ha eddig nem törtem össze mindent magam körül, most már nem fogom, mert nem akarom. De így nem lehet tovább élni. Néhány nap múlva ahhoz kér segítséget, hogy az asszony is tudomást szerezzen arról, ami őt foglalkoztatja. 4 hónapos párterápia során összehangolják végre a családról alkotott elképzeléseiket, és kezdik kialakítani a közös élet szabályait. Ez alatt Imre már panaszmentes. Egyensúlyát évek óta tartósan őrzi. (34:50)

Csodálatos, ahogy ez a férfi végtelen egyszerűséggel megfogalmazta, hogy hova jut. „Ha eddig nem tettem tönkre az életem, most már ezután se fogom.” Ez csoda nagy dolog. Az egészséges része beszél így. „Elhatároztam, eddig jól tudtam csinálni a dolgokat, bár volt árnyéka, ezután se teszek tönkre semmit. De azt is eldöntöttem, hogy így nem mehetnek tovább a dolgok. Ezért aztán más területen változtatások lesznek.” Gyönyörű, gyönyörű. (35:30)

2. Érzelmi katasztrófák

Így most eljutottunk akkor a második nagy csoportig. Mert az első volt: orvosi katasztrófák, félelem ezektől. A második nagy csoport: érzelmi katasztrófák. Kontrollvesztéstől való félelem, „Ha egyszer kinyitom a számat…” Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni! Na, de hát ezt nem engedhetem meg magamnak 50 évig. Itt félelem, hogy meg fogok őrülni. Félelem a kontrollvesztéstől, őrülettől. (36:05)

Nemes Ödön jezsuita atya

Emlegetem nektek Nemes Ödön atyát, nagyon izgalmas, egy nagyszerű ember. Képzeljétek azt el, hogy valaki 17 évesen, 16-17 évesen úgy dönt, hogy ő mindenképp jezsuita akar lenni, és mert Magyarországon föloszlatják a Jezsuita Rendet a többi renddel együtt a 40-es évek végén, még éppen hogy ki tud menekülni az országból. Bécsen keresztül egyszer csak, mert hát hogy mégis csak egy közeli helyen találja magát, Japánba érkezik. Tudjátok, hogy mivel bízzák meg? Az elöljárói ezt a fiatalembert azzal bízzák meg, hogy japán gyerekeket tanítson angolra. Összesen két nehézségbe ütközik ez: japánul nem tud, mert hát minek is, meg miért is, de angolul se. Tehát ő maga azt mondta, ugye személyes ismeretségben voltunk, hogy ez körülbelül azt jelentette, hogy „Minden óra előtt megtanultam azt a témát angolul, utána megtanultam japánul, majd leadtam az órát.” Nem lehetett könnyű kicselezni azt, hogy a gyerekek ne kérdezzenek, mert hogy addig tudta, ameddig éppenséggel egy hét alatt el lehetett jutni. Ő mondta ezt, hogy volt egy pont, ahol nagyon reálisan elkezdett attól rettegni, hogy meg fog őrülni. Azt mondta: „Egész biztos, hogy meg fogok őrülni.” Érzelmi katasztrófa be fog következni. Tulajdonképpen érthető, hogy miért gondolta ezt, miközben nyilván rengeteg lehetősége volt arra, hogy valamit kezdjen magával, vagy a helyzettel. Mégis attól félt, hogy meg fog őrülni. Mi gyógyította őt meg? Mi segített neki? (38:10)

Segítségére az volt, hogy a spirituális szál révén túl tudott látni a beszűkült realitásvesztett világlátásán. A következőt mondta, ez a spirituális ugrás, s onnan visszanézni. Azt mondta „Hát tulajdonképpen miért jöttem Japánba? Azért, mert Jezsuita akarok lenni. Miután már jezsuita vagyok, ha beteg lennék, a jezsuita rend kétség kívül eltartana engem, tehát ha megőrülök, attól még jezsuita maradhatok.” Akkor a következő gondolat jött ehhez: „Tehát tulajdonképpen a célom az volt, hogy jezsuita legyek, ha őrült vagyok, ha normális, akkor a célomat el tudtam érni.” Ráadásul… akkor föltett még egy kérdést. „Rendben van, akkor megőrülök. De Isten akarhat-e egy őrült jezsuitát?” Mert azért mégis csak, hát ő adja a megbízatást, akkor ez így rendben van-e. Ezt átimádkozta és azt mondta „Uram, nem válaszoltál pontosan, tehát úgy tűnik, hogy ez a te hatásköröd. Tehát ha énnekem nem kell tudni, hogy teneked miért jó, ha van egy őrült jezsuita Japánban, de hogy oly sok mindent nem értek még, és hogy az Úr útjai annyira kifürkészhetetlenek, és hogy te olyan sok nehézségből is annyi jót tudsz tenni, akkor Uram, lesz egy őrült jezsuitád.” (39:45)

Ez mit jelent? Kopogtatott a félelem, a bizalom kinyitotta az ajtót, és a spirituális szál miatt szembe tudott nézni az összes félelmével, s a félelem mögött azzal, hogy „Akkor őrülten fogok élni.” És naná, hogy nem őrült meg. Ez volt a második nagy csoport. Érzelmi katasztrófák. (40:15)

3. Külső katasztrófák

Baleset, bűncselekmény, természeti katasztrófa, világvége. Volt egy kedves ismerősöm, atlétaedző volt. Közmondásos volt a hipochondriája, mindig arra gondolt, hogy éppen beteg, vagy valamilyen betegség készül, vagy ahova megy, ott fogja majd őt el…, és döbbenetesen abszurd módon a sebzettség vezérelt életet élte. Minden, minden döntését az egészségnek rendelte alá. Akkoriban, ez még az 50-es, 60-as évek volt, ismerőseivel Salvus vizet rendeltetett és hozatott Pestre, pénzt nem kímélve, meg a gyomrát se. Mert azért aki ivott abból, hát azért az komoly. Nem ivott rendes vizet, csak Salvust. Ez most nem egy negatív reklám, tehát nagyon egészséges, minden, olvassátok el, mi minden van benne, csak… na. Mit gondoltok, hogy halt meg? Tessék? Jaj, ezt ne! Igen, van, akik nagyon ismerik ezt a folyadékot, azt mondják, szomjan halt. De nem, nem, hát… előbb-utóbb a gyomra azt mondta, hogy ezt velem nem csinálhatod. M-mm. Az történt, hogy… Na? Ja, hogy rászokott a kólára. Ez a… nem, nem, hát nem úgy volt az. Akkor, 50-es, 60-as évek. (42:10)

Jaj, erről eszembe jut egy gyerekkori történet, hogy tényleg, tényleg, gyerekkori történet. Apukám pilóta volt, s lehet, ez a kólához jövő családi szál, és mikor Londonból jött haza, mindig – ezt nem t’om miért csinálta így, de – Londonból mindig a 70-es évek elején hozott 1 literes üveg palackban kólát. Óriási szám volt a 70-es években, és én kisgyerek, akkor voltam 4 éves, aztán 5-6-7-8, s akkor emlékszem, hogy apukám megjött Londonból, s akkor letette az üveg kólát, s az még tele volt üveggel, meg tele volt kólával. Tehát látjátok, micsoda mélységes gyökerei vannak, az apámmal így tartom a kapcsolatot, kólázok. És képzeljétek el, milyen… hogy ez meg… jó, nem kell minősíteni, beszélni kell, és a családi legendáriumban pedig az szerepel, és apukám ezt nem egyszer elmondta, hogy volt a nagypapám, emlékeztek, akiről beszéltem, akivel sosem találkoztam. Aki nagyon várta, hogy szülessek meg, és sosem találkoztunk, és közben nagyon jó kapcsolatban vagyunk egymással úgy, hogy sosem láttuk egymást. Tehát e miatt mondják, hogy nem vagyok normális. És… és apukám ezt mesélte aztán, családi legendárium, hogy éppen Londonból jött haza, és hozta az 1 literes kólásüveget, fogta a nyakát, s nem érti miért, a betonra ejtette. Óriási durranással széttörött a kólásüveg, és annyira váratlan volt ez, mert semmi nem indokolta, hogy hogyan eshetett volna ki a kezéből, hogy apukámnak egy rettenetes félelme, balsejtelme támadt, hogy valami baj történt. Hazament, és az édesanyám azzal a hírrel fogadta, hogy meghalt az apja, a nagypapám. A családi legendáriumba a történet így került be, hogy amikor az apám kezéből kiesett a kólásüveg, s a ferihegyi repülőtér betonján széttört, akkor halt meg az apja. Hogy a kettő között miféle összefüggés van, azt én nem tudom. De hát… kapcsolataink… hú de mélyen meghatároznak minket. (44:55)

Így elérkeztünk egy következő gondolathoz is… Jaj, ne már! Hát most erre a kis időre? Hát engedjétek ezt el! Hát van fontosabb dolgotok is. Jól van, figyeltek, én meg elfelejtettem. Tényleg, elfelejtettem, hogy onnan kezdtem. Jó. Azt mondja. Mentek egy versenyre, hát atlétaedző volt, mentek a versenyre, és nem csukta be jól az ajtót, és az autópályán kinyílt az ajtó, amit ő nem csukott be jól, kiesett az autópályára és elütötték. Az egész életét arra tette föl, hogy egészséges legyen és hosszan éljen. Majd nem csukta be jól az ajtót, és viszonylag fiatalon meghalt. De egészségesen, igen, igen, igen. (Hát, ezt nem kommentálom. Na, mm-hmm-hmm. Mennyi az idő? Híí! Hogy, hogy csináljuk? Mondok néhány gondolatot, és aztán lenne még két történet, vagy három. Attól függ, hogy hány napunk van még.) (46:40)

Ezért azt mondhatjuk, hogy van egy pont, ahol a biztonságra való törekvésünk ellenségünkké válik, és olyan mértékben korlátozza be az életünket, szűkíti le az életlehetőségeinket, amitől… hát amitől szinte már akkor alig élünk. Ezért mondhatjuk azt kifejezetten a realitás talaján, hogy van egy pont, ahol a legbiztonságosabb, ha bízunk. A legbiztonságosabb, ha döntünk a bizalom mellett. Mert a bizalommal együtt egyszer csak közelebb jön a realitás, szembe merünk nézni a félelmeinkkel, és a sebzettségre tudunk valamilyen választ adni. Tudunk szabadon élni akkor is, ha az emberi élet nagyon törékeny, és nagyon sebezhető. Akkor is. Egy… olvasok. (47:45)

Yalom – „Velem is megtörténhet?”

Ez a címe. Yalom nevű pszichoterapeuta, pszichiáter egy kliensével való beszélgetését írja meg. Elva – így hívják a hölgyet.

Elva leült, sóhajtott és azt mondta „Soha nem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet.” Kirabolták. Elmondása alapján közönséges táskarablás lehetett, a tolvaj biztosan a vendéglőben szemelte ki. Látta, hogy a három idős hölgy kézpénzzel fizet. Nyilván követhette Elvát a parkolóba, majd elrohant mellette, kirántotta a kezéből a táskáját, és beugrott egy autóba. Elva dagadt fájós lábai ellenére azonnal visszarohant segítségért a vendéglőbe, de persze már túl késő volt. Néhány órával később a rendőrség egy útszéli bokorban megtalálta az üres táskát. 300 dollár sokat jelentett Elvának, és néhány napig az elveszett pénz foglalkoztatta. Majd az aggodalom fokozatosan csillapodott, a helyében pedig a keserű élmény maradt, amit azzal a mondattal fejezett ki: „Soha nem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet.” A táskával és a 300 dollárral együtt egy illúziót is elragadtak tőle, a személyes különlegesség illúzióját. Mindig e privilegizált körben élt, kívül a kellemetlenségen, a fájdalmas nehézségeken, amivel az átlagemberek találkoztak, azok a hemzsegő tömegek a bulvárlapokból és a hírekből, akiket folyton kirabolnak és megnyomorítanak. (49:35)

Most eltűnt az életéből a meghittség. Eltűnt a biztonságérzete. Számára az otthona mindig hívogató volt. Most zárakat, riasztókat, telefonokat látott. Minden reggel hatkor sétáltatta a kutyáját, most a reggeli nyugodtság veszélyesnek tűnt. Folyton megálltak a kutyájával és hallgatóztak. Elva esetében több történt egyszerű támadásnál, a világszemlélete tört össze. Gyakran mondogatta, amíg valakinek van szeme, füle, és szája, addig én ápolom a barátságunkat, de annál tovább nem. Elvesztette a jóindulat erejébe vetett hitét, a személyes sebezhetetlenség érzését. Megfosztottnak, közönségesnek és védtelennek élte meg magát. A durva találkozás a rablással darabokra törte életének eddigi mázát, és brutális módon felerősítette a férje halálát követő érzéseit. Az eszével tudta, és egy pillanatra sem felejtette el, hogy a férje meghalt, miközben ugyanazon rutin szerint élte a mindennapjait, mintha még élne. (50:55)

Második rész. Tulajdonképpen a rablás rádöbbentette hétköznapiságára. A „Nem gondoltam, hogy velem is megtörténhet.” azt tükrözte, hogy elveszítette a sebezhetetlenségébe vetett hitét. Az emberekben létezik egy irracionális érzés saját különlegességünkre és sebezhetetlenségünkre vonatkozóan. Ez haláltagadásunk fő módszere, s a halálszorongás csökkentésének feladatát végző elmeműködés teremti meg a sebezhetetlenség irracionális hitét. Vagyis az olyan kellemetlenség, mint az öregedés és a halál csak másokat érhet, minket nem. Mi kívül élünk a törvényeken, az emberi és a biológiai végzet fölött állunk. A bánat okozta seb azonban fölszakadt. Ez volt az a pillanat – gondoltam – amikor teljesen föl kell nyitni a sebet, kitisztítani és hagyni, hogy begyógyuljon. (52:10)

„Pontosan tudom, mit ért ez alatt, hogy soha nem gondolta, hogy önnel is megtörténhet.” – mondtam. „Nekem is nehéz elfogadni, hogy ezek a szerencsétlenségek, öregedés, veszteség, halál velem is meg fognak történni.” mondta a segítő. Elva bólintott, szemöldöke árulta el, hogy meglepődik a személyes közlésen. A szeme megtelt könnyel, s én éreztem, jó nyomon haladok, és folytattam. „Ezt már előtte is tudtad persze, de csak az egyik részed tudta, a másik tagadta. Most viszont, hogy meghalt a férjed, már tudod. S hogy ellopták a táskád, most már tudod, hogy valóban meghalt. Nincs a kertben, sem hátul a műhelyben, sehol sincs, már csak az emlékeidben.” Elva elkezdett zokogni, zömök alakját a sírás rázkódtatta néhány percig. Ez előtt még sohasem sírt. A tekintetem a táskájára tévedt. Ugyanazt az ellopott, agyonhasznált darabot hordta, és azt mondtam neki. „A balszerencse egy dolog, de azt csak magának köszönheti, hogy egy ekkora valamit cipel magával.” és a táskára mutattam. (Na most jön aztán a fordulat!) (53:50)

Elva merészen, mint mindig, válaszul nem felejtette el fölhívni a figyelmemet az agyontömött zsebeimre, meg a szék melletti asztalon lévő rendetlenségre. (Ugye, ez amikor érzelmileg nehezen érzi magát valaki és támad, hogy egy kicsit jobban legyen.) A táskáját pedig csak közepes méretűnek mondta. „Viccel? Nézzük csak meg!” Elva felélénkült, föltette a táskáját az asztalra, nagyra nyitotta és elkezdett kipakolni. Az első tétel, ami előkerült, három üres kutyagumis zacskó volt. „Látom szüksége van két darabra pluszban vészhelyzet esetére.” állapítottam meg. Kuncogott és tovább pakolt. Együtt megvizsgáltuk a holmikat, és minden darabot egyesével megvitattunk. Elva elismerte, hogy 3 csomag papír zsebkendő és 12 toll, valamint 3 ceruza tényleg sok, de ragaszkodott a 2 üveg parfümhöz, és a 3 hajkeféhez, és csak legyintett, amikor megkérdőjeleztem, hogy minek van szüksége egy nagy zseblámpára, egy terjedelmes jegyzettömbre és egy csomó fényképre. Mindezen vitáztunk egy kicsit, az 50 darab 10 centesen, a 3 csomag cukorkán, alacsony kalóriatartalmúakon természetesen, csak kuncogott, amikor megkérdeztem. „Elhiszi Elva, hogy minél többet eszik ezekből, annál vékonyabb lesz?” (55:40)

Volt ott egy műanyag tasakban narancshéj. „Soha nem tudhatod, hogy ezekre mikor lesz szükséged. – mondta. Volt azonban nála néhány kötőtű is, egy csomag élesztővel. Egy felére fogyott papírkötetű King regény. Azért csak felére fogyott mert Elva kitépi a már elolvasott oldalakat, mert azt nem érdemes megtartani. Volt nála egy kis tűzőgép is, 3 napszemüveg, a táska tágas szegleteiben fémpénzek, gémkapcsok, körömcsipeszek, dörzspapír, és néhány kötszernek tűnő tárgy is. Amikor a nagy táska teljesen kiürült, Elva és én nagy csodálattal kezdtük a tartalmát az asztalon sorba rendezni. Sajnáltuk mind a ketten, és valóban én is sajnáltam, hogy nem volt több minden a táskában, és már nem pakolhatunk tovább. Megfordult és mosolygott. Kedvesen néztünk egymásra, rendkívül meghitt pillanat volt, ilyet még egyetlen betegem sem tett, mindent megmutatott, ami a táskájában volt. Én pedig mindent elfogadtam és újabbakat kértem. Minden zugba, zsebecskébe követtem, áhítattal töltött el, hogy egy idős hölgy táskája egyaránt szolgálhat mind az elzárkózás, mind a meghitt közelség eszközéül. Vezethet a létezés teljes elszigeteltségéhez, vagy a meghitt közelséghez, ami eloszlatja a félelmeit, ha magát az elszigeteltség tényét talán nem is. Ez volt az átalakulás órája. A meghitt közelség ideje, nevezzük szeretetnek, fölszabadító érzés. Ebben az egy órában Elva mindenkitől elhagyatva helyzetből a bizalom vállalásának pozíciójába érkezett. Igazi életre kelt, és megbizonyosodott arról, hogy ismét képes az emberi közelségre. Azt hiszem ez volt életem legjobb órája. (Most akkor egy gondolat.) (58:00)

Miért kérdések, és a rá adható válaszok

Föltehetjük azt a kérdést, emlékeztek, a miért kérdések mintájára, hogy „Miért a szenvedés a világon? Miért az ártatlanoknak a nyomorúsága? Miért a baj, az igazságtalanság, és, és, és…?” Emlékeztek, milyen választ adtunk rá. Hogy ezekre a kérdésekre cselekvésben tudunk választ adni, mégpedig személyesen, konkrétan, magunk felé föltett kérdések formájában a cselekvésben adott válaszaink révén. Föltehetjük akkor azt a kérdést „Jó, most ebben a hetedik sémában, a veszélyeztetettségnek, a sebezhetőségnek a sémájában nem egy realitással találkozunk? Nem azzal, hogy tényleg meg fogunk halni? Hogy tényleg meg fogunk betegedni? Hogy 40 év fölött már nem tényleg, hanem tudjuk? Hát hogy hol van akkor a határ? Akkor hogyan tudjunk szabadon létezni legalább egy relatív szabadsággal, ha az a realitás, hogy meg fogunk halni, hogy sebezhetők vagyunk, hogy bárkivel bármikor bármi megtörténhet? Hogy tudunk akkor úgy élni, hogy az értelmes legyen? Hogy tudunk erre a… nem csak a sebzettségre, erre a sebezhetőségre valamilyen értelmes választ adni?” És most már tudjuk, hogy a válaszadást nem szavakban kell megtalálnunk. „Hogy akkor van-e gondviselés, vagy nem?” Ha van értelmetlen kérdés, ez ez. (59:40)

Ez a kérdés, hogy „Akkor most van-e gondviselés, vagy nem?” értelmetlen, semmi mást nem tesz velünk, mint konzerválja a félelmeinket. Ez a kérdés értelmetlen, el vele. A megfelelő kérdés így szól, ha az ember olyannyira sebezhető, megbetegedhet, meg is halhat, ha az ember veszélyeztetett lény – ahogy az autóvezető oktatóm nevezett bennünket embereket az autó biztos közegéből, puhatestű – ha az ember puhatestű lény, akkor milyen választ adjunk arra, hogy van-e gondviselés, és van-e oltalom a világon? Hogy van-e gondviselő Isten? Mi a válaszunk, ami ott válasz, ahol a kérdés születik? És a kérdés nem itt születik, hanem itt, az összes sejtünkben születik, az élettapasztalataink által a legbelsőnkben születik. Tehát nem egy gondolatra várunk, amikor egy kérdést fölteszünk. A válasz tulajdonképpen ugyanaz, mint a miért kérdésekre. (60:55)

Cselekvésben adható meg, és ha elkezdünk cselekedni másokért, fölismerve a kiszolgáltatottságukat, a sebezhetőségüket, a halandóságukat, és a mulandóságukat. Ha elkezdünk emberekért cselekedni, és éppenséggel kinyitni az ajtót, miután a félelem kopogott, de kinyitjuk, mert döntöttünk a bizalom mellett, és elkezdünk halálra szánt emberekért cselekedni, és ha lehet, itt-ott egy picit hosszabbítani az életüket. Hogy elkezdjük a beteg embereket a magunk módján gyógyítani, ahogyan csak lehetséges. Vagyis arra a kérdésre, hogy van-e oltalom, vagy gondviselés, a válasz az, hogy „Gyere, adok neked egy tányér levest. Mit tudom én, hogy van-e Gondviselő Isten, de nálam van egy tányér leves, és te bejöhetsz ide és ehetsz ebből a levesből.” Ez a válaszom arra a kérdésre, hogy van-e oltalom vagy gondviselés, vagy gondviselő Isten? És minél inkább merek szembemenni a félelmemmel, azzal, hogy sebezhető vagyok, hogy megbetegedhetem, hogy megőrülhetek, s az összes többi, és cselekvésben konkrétan adok választ, annál inkább együtt tudok élni a magam sebezhetőségének a realitásával, a halálra szántságomnak a realitásával, annál kevésbé fogja az életemet megakadályozni, megbénítani, beszűkíteni az, hogy meg fogok halni. Sőt annál inkább lesz életkedvem, sőt, azt mondja egy terapeuta, a fordulat igazából akkor történik meg, amikor nem egyszerűen csak élni akarunk már, hanem lendületbe jövünk. (62:40)

Emlékeztek, az előző kliens mit mondott? Azt mondta „Na én most már ezt így nem csinálom tovább. Én így nem fogok élni.” Szinte látjuk, ahogy lendületbe jön. Tehát attól, hogy olyanok vagyunk, amilyenek, hogy az emberi sorsba vettettünk bele, ahogy a filozófus mondja, háhh, nagyon is tudunk erre választ adni. És ez egy óriási nagy dolog. (Akkor most egy záró történet. Nem, hát nem, nem, mert két történetet akarok még. De az egyiket szeretném, szeretném elolvasni, a másikat csak elmondanám, és a történet, amit elolvasok, pontosan azt fogja megmutatni, mi történik akkor, ha valaki nem a sebzettségből ad választ a sebezhetőségre, hanem a sebzettségre ad választ.) (63:35)

Yalom – „Szólok a rendőrnek!”

Egy gyönyörű könyv ez, Yalom írta „Szólok a rendőrnek” ez a címe, 50 oldal az egész. Tehát éppenséggel… nekem is ilyeneket kéne írni. Mától kezdve fölteszem a polcra, „Feri, tehát amit nem tudsz ennyiben megírni, azt hagyd már a csudába! Nem, nem, hát most már négy napra? Négy napra ilyen könyveket kell. Vagy csak három van? Hát ne túlozzunk! Tehát három napra ez pont jó lesz. És azért, mert csak a végét szeretném nektek elmondani, ezért nem olvasom föl az 50 oldalacskát. Miről van benne szó? Egy fiatalemberről, egy magyar fiatalemberről. De most iszom egy picit. (64:30)

A fiatalember, egy zsidó fiatalember 1944. Beterelik már őket, összegyűjtik őket és elindítják a menetet a pályaudvarra. Ő azok között van, egy-két fiatalember van, akik olyan nagyon akarnak élni, és olyan nagyon fölismerik, hogy a helyzetben mi az, amikor lehet valamit tenni, hogy megszökik a menetoszlopból. Attól kezdve Budapesten bujkál, és hamis papírokat szerez, keresztényként él, van egy munkahelye, amit egy keresztény barátja szerez neki. A barátjával együtt élnek és igyekeznek zsidó társaikat menteni, ami többé-kevésbé szinte semmi mást nem jelent, minthogy megpróbálnak egy-egy nyilast megölni, ahogyan a különböző menetoszlopokban elöl-hátul ők vannak. Kézigránátokat dobnak oda, lőni próbálnak, menekülnek, és próbálnak hamis okmányokat szerezni zsidó férfiaknak és nőknek. (65:45)

Amikor megy az utcán, azt látja, hogy egy nyilas kísér két embert, egy 60 év körüli férfit és egy 60 év körüli nőt. Látni való, hogy a férfit már csúnyán megverte ez az ember, és ő az utca másik oldalán megy, de hát nem tudja levenni a szemét róluk, és persze hogy benne van az is, hogy valamit tenni értük, és (Egészségedre!) olyan hosszan nézi őket, hogy ennek a nyilasnak föltűnik a tekintete és áthívja őt erre az oldalra. Azt mondja „Te is zsidó vagy, gyere velünk!” Ő nagyon megijed, mert éppenséggel a hamis keresztény igazolásokhoz két pecsét bent van a zsebében, amit este kellett volna átadnia valakinek. Hogyha megmotoznák és észrevennék a pecséteket, azon nyomban ott megölnék, ezért mindenképpen meg akar szabadulni a pecsétektől. Szerencsére a fa része nincsen nála, hanem csak a gumi része, és van nála néhány levél, és engedélyt kér ettől a nyilastól, hogy azt a két levelet – mert hogy őneki munkába kell mennie és váltig állítja, hogy ő nem zsidó – hogy ezt hadd dobja be a postaládába. Megengedi neki ez az ember, és akkor ügyesen fogja, és a két pecsétet a levelekkel együtt be tudja rejteni a postaládába. Picit megkönnyebbül, hogy mégiscsak tudott magáért valamit tenni, s egyszer csak egy rendőr jön velük szemben az utcán. (67:25)

Ahogy a rendőr szembejön, ő elkezd kiabálni a rendőrnek, hogy „Én nem vagyok zsidó, de itt ez a nyilas, megállított engem és visznek minket, de hát nekem dolgozni kell, be kell érnem a munkahelyemre. Mit fog nekem szólni a főnököm? Hát én nagyon komoly munkát végzek.” És akkor a rendőr és a nyilas elkezdenek egymással összetűzni, és végül a nyilas elengedi a fiatalembert, de azt mondja, megfenyegetve őt, hogy ha nem kíséri be őt a rendőrőrsre, akkor ő utána fog járni, és megüti majd a bokáját. Elmennek egy sarokra, a rendőr a fegyverét beteszi a fegyvertáskájába, pisztolytáskába, és elengedi őt. (68:10)

A történetnek van jelentősége, mert őt azután egy életen keresztül nyomasztja, hogy ezért a két emberért ott nem tett semmit, hanem magát mentette. Igen ám, de mi történik ezzel a fiatalemberrel? 17 évesen az Egyesült Államokba kerül, egy év iskolai tanulmányok után fölveszik az orvosi egyetemre, kitűnővel végez. Utána, ahogy elvégzi az orvosi egyetemet, a szakvizsgája után főorvosnak nevezik ki. A világ egyik legzseniálisabb szívsebésze lesz belőle. Számtalan újítása van. Később már nem csak a szívsebészetben hoz forradalmi újításokat, mindenkinél többet műt. A környezete nem érti, hogy képes valaki ilyen döbbenetes munkabírásra. Állandó újításaival embereknek az ezreit és tízezreit menti meg, és olyan betegeknek adja vissza az élet lehetőségét, akikről bárki más szakember lemondana, vagy az ő újításai révén menthetetlenek lennének. Yalom a jó barátja. (69:30)

75 évesek, 50 éves diplomaosztáson találkoznak. Jó barátok egyébként, de akkor történik valami. 50 év! 75 évesek mind a ketten, vagy 76. és azt mondja ez a szívsebész barát a pszichiáter orvos barátnak, hogy „Te, akarnék neked valamit mondani.” Yalom 50 éve a terapeuta, 50 éve gondolja azt, hogy hát valamit kéne tenni a barátjával, hát ilyen rettenetes múlt, az örökség, hogy olyan életet él, ami egyszerűen őrület, hogy ennyit dolgozik. Akkor a barátja azt mondja „Gyere, igyunk meg egy fröccsöt, mondok neked valamit.” Akkor elmondja, hogy Venezuelában nyitottságot mutattak egy körházban, hogy életmentő szívsebészeti eljárásokat lehessen odavinni az Egyesült Államokból, és ezért, miközben ott rettenetes katonai, polgárháborús helyzet dúl, és senki a munkatársai közül nem mert odamenni, ő úgy dönt, hogy elmegy. Mert hogy ott akkor embereket lehet megmenteni. (70:50)

El is megy, és a repülőtéren el akarják rabolni. Odamegy valaki hozzá, és kiadja magát biztonsági embernek, elveszi tőle a bőröndjét, és amikor az útlevelét kéri tőle, akkor egyszer csak a vészcsengő megszólal ebben a 76 éves öreg professzorban, és nagyon nahgosan elkezd kiabálni, hogy „Szólok a rendőrségnek! Szólok a rendőrségnek!” Megzavarodik ettől az ember, a megzavarodottságát kihasználja, 76 évesen fogja, visszarántja a saját táskáját, és elrohan a valódi biztonsági emberek felé. Elmondja a történetet, a rendőrség próbálja megkeresni aezt az embert, és elmondják, hogy nagy szerencséje van, mert a repülőtéren már hat embert raboltak el néhány hét leforgása alatt. Ő pedig, mikor leszáll a repülőről, az átszállás miatt 3 órát kell várnia, s ott egyszer csak történik vele valami. Eszébe jut az az emklék, ami 60 évig nem jutott eszébe, amikor tizenévesen Pestnek az utcáján ment, amit az előbb elmondtam nektek. 60 évig a történet nincs a tudatosságában, de egyszer csak ez előjön. Aznap éjszaka álmodik, és ezt az álmot szeretném elmondani nektek. Ez a könyvnek a legvége. (72:30)

Ül a terapeuta barátjával, és azt mondja (Hű-űűű-űűű, hogy lesz…? Még ez belefér, nem? Vagy most akkor… nem t’om, jövő héten? Azt mondja.) „Késő éjszaka volt, egy műtő várójában vagyok, a hely olyan, mint a bostoni városi kórházban, ahol sok éven át sok éjszakát töltöttem el. Megnézem az ellátásra váró betegeket, fölfigyelek egy öregemberre, aki egy padon ül. Zakóján élénksárga Dávid csillag. Mintha ismerném, de nem tudom biztosan megmondani, hogy kicsoda. Azután a műtő öltözőjében találom magam, megpróbálok átöltözni a sebész köpenybe. Sehol se találom a köpenyt, úgyhogy abban a csíkos pizsamában sietek be a műtőbe, ami az öltönyöm alatt van. Kék-szürke csíkos, igen, mint a rabruha a koncentrációs táborban. A műtő üres, kísértetiesen üres, sehol egy nővér, egy asszisztens, nincs technikus, aneszteziológus, nincs kék vászonnal leterített, műszerekkel szép sorban telerakott asztal, és a többi. Nincsen szív-tüdő gép, amire mindenképpen szükségem van. Egyedül vagyok, elveszettnek és kétségbeesettnek érzem magam, körülnézek. A műtő falait kopott sárga bőröndök takarják saroktól sarokig, padlótól mennyezetig. Sehol egy ablak, sőt egy akkora üres falfelület sincs, ami elég egy röntgenfilm-nézőnek, semmi más, csak bőröndök. Olyan bőröndök, amilyeneket az öreg zsidó emberek cipeltek Budapesten, például az is ott, a géppisztolyos nyilas ember előtt.” (74:20)

„Látom, hogy a műtőasztalon meztelen férfi vergődik. Odalépek hozzá, ismerős. Az a férfi, akit a váróban láttam. Akkor jövök rá, hogy ő az a halálba tartó összevert férfi, akit a pesti utcán láttam a bőröndjével. Két golyó ütötte lyukból vérzik a meztelen mellkasára tűzött Dávid csillagon át. Egy szál magam vagyok, senki sem segít, műszereim nincsenek. A férfi nyöszörög és haldoklik, föl kell tárnom a mellkasát, hogy hozzáférjek a szívéhez, és megállítsam a vérzést. De nincsen szikém. A következő pillanatban a férfi mellkasa föltárva tátong, a vágás közepén a szíve petyhüdt, erőtlenül ver. A két golyó ütötte lyuk minden dobbanásra sugárban löki ki az élénkpiros vért a szív elülső falából, befröcskölve a lámpa üvegét, az erős fény vörösessé tompul. A vér visszacsorog a férfi csupasz mellkasára. Be kell zárnom azt a két lyukat a szívén, de nincsen folt, amivel bezárjam. Aztán egyszer csak a jobb kezemben ollót tartok. Kivágok egy kerek foltot a csíkos pizsamanadrágomból, odavarrom a foltot az egyik lyukra, a vérzés eláll. A szív megtelik vérrel, a lüktetés erősödik, de aztán a másik, még nyitott lyukból valóságos vérgejzír szökik föl. A szívverés lelassul, a vérsugarak egyre lanyhábbak, már nem érik el a lámpát, visszahullanak a kezemre, miközben dolgozom. Egyik kezemet a lyukra teszem, kivágom a pizsamámból a második kerek foltot, a másik lyuk szélére öltöm. A vérzés eláll, de a szív kiürül, a szívverés gyöngül, aztán abbamarad. Próbálom masszírozni a szívet, de a kezem nem mozdul. Ekkorra egyre több ember tódul a műtőbe, ami most már inkább olyan, mint egy tárgyalóterem. Vádlón néznek rám. Verejtékben úszva ébredem.” (76:30)

Itt mármost nem az álom, itt már csak beszél a barátjához. „A lepedőm, a párnám csupa víz volt, és ébredés közben egyre csak az járt eszemben, ha meg tudtam volna masszírozni a szívét, megmenthettem volna az életét. Aztán fölpattant a szemem, rájöttem, hogy az egész csak álom volt, és már nem nyomasztott annyira. De még ébren is azt ismételgettem magamban, bárcsak megmenthettem volna az életét. – Ha megmenthetted volna az életét, akkor… Ne hagyd abba, Bob! – De nem tudtam megmenteni az életét, nem volt műszerem, nem volt foltom és nem volt fonalam és nem ment. – Jó, tehát nem tudtad megmenteni. Nem volt fölszerelésed a műtőben, hogy megmentsd. És nem volt fölszerelése annak a 15 éves fiúnak sem, aki azon a napon magát is éppen csak hogy meg tudta menteni. Azt hiszem, ez a kulcs az álmodhoz. Mégis minden éjjel bíróság elé állítod, és bűnösnek vallod magad, és vezekléssel töltöd az életed. Régóta figyellek, Bob Brant, és most meghoztam az ítéletet.” Erre Bob fölkapja a fejét. „Kimondom az ártatlanságod.” Ez egyszer Bob nem jutott szóhoz. Fölálltam, és mutatóujjammal ráböktem és megismételtem. „Kimondom az ártatlanságod. – Nem tudom, bíró úr, átgondolta-e az összes bizonyítékot? Nem azt jelenti-e az álmom, hogy önfeláldozással megmenthettem volna az öregembert? Álmomban fölvagdaltam a ruhámat, hogy megmentsem. De 60 évvel azelőtt, a budapesti utcán nem az öregemberrel törődtem, nem a feleségével, hanem magamat mentettem. – De Bob, az álom választ ad a kérdésedre. Az álomban odaadtad a ruhádat, szétvágtad, az se volt elég. – Tehettem volna valamit. – Hallgass az álmodra, Bob! Olyasmit mond, ami a szívedből jön. Nem tudtad volna megmenteni sem őt, sem a többieket. Sem akkor, sem most. Bob, ártatlan vagy.” Lassan bólintott, egy ideig némán ült, aztán az órájára nézett. „11 van, rég le kellett volna feküdnöm, megyek. Mennyi tiszteletdíjjal tartozom? – Csillagászatival. A zsebszámológépem kéne, hogy kiszámoljam neked. Mindegy mennyi, az éjszakai esküdtszék elé viszem. Talán megítélnek neked egy áldást, vagy egy lazacos szendvicset reggelire.” Felém fordult, a szemembe nézett, átöleltük egymást olyan hosszan, mint még soha. Aztán mindketten elballagtunk az éjszakánk felé. (79:50)

Ez az ember egy egész életen keresztül a sebzettségre adott választ. Ahogy elvégezte a gimnáziumot, az egyetemet, ahogy több mint 50 éven keresztül operált és embereket mentett és gyógyított, és mentett és kitalált rengeteg új sebészeti beavatkozást. Ezt nevezzük sebzettségre adott válasznak. A történet számomra azért olyan – nem csak gyönyörű meg szép, hanem – fontos is, mert a gyógyulás 76 évesen történik. A közös szál, ami a gyógyulást lehetővé teszi, az az, hogy 15 évesen fölkiált, és azt mondja „Szólok a rendőrnek!”. Amikor 60 évvel később a venezuelai reptéren megint fölkiált, hogy „Szólok a rendőrnek!”, akkor a két történet benne találkozik. Ezért az álomban lehetővé válik a 60 évvel ezelőtti életesemény s a jelennek az összekapcsolása. Utána találkozik a barátjával, aki érti a dolgát, hogy mi történt. De akkor ez azt jelenti, hogy ez az ember, most mondjuk így nagyon sarkosan, gyógyulás nélkül választ adott arra a kérdésre, hogy van-e oltalom? Hát nem akármilyen választ adott rá. Hogy gyógyulás nélkül tudott a sebzettségére adott válaszként élni egy életet. És talán úgy ajándékba a végére kapott még gyógyulást is. (82:15)

Hű, hű! Ilyet még nem csináltam soha. 10 perccel túl… de hát ugye 3 nap van, most már másképp mérik az időt. Nagyon köszönöm akkor a figyelmeteket. (taps) (82:45)
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás