Kiszolgáltatottság, sebezhetőség, elpusztíthatóság hiedelemvilága - Összeolvadtság, éretlenség séma 2.

Összeolvadtság, éretlenség séma

Nagyon egyszerűen azt mondhatnánk (emlékeztek a bogár ⊂ rovar összefüggésre?), hogy nincsen összeolvadtság éretlenség nélkül. De van éretlenség összeolvadtság nélkül! (összeolvadtság ⊂ éretlenség).

Tehát több éretlen ember él a földön, mint ahányan ennek a sémának a másik részével is küszködnek, ez pedig az összeolvadtság. És akkor emlékeztek, beszéltünk arról a három tipikus, klasszikus cselekvésformáról, ami nem növi ki a séma logikáját, hanem abból táplálkozik.

Az egyik, amikor belemegyek a séma által diktált logikába, és akkor „mindent elmondok anyámnak”. Így kezdődik. Esetleg az összeolvadtságot át is vihetem egy másik személyre: mindent elmondok testvéremnek; mindent elmondok férjemnek/feleségemnek. Mindent!

De azért a tipikus, a klasszikus mégiscsak inkább az, ha ezt mondjuk: mindent elmondok anyámnak. Hogy ismerek 30-35-40 éves nőket (és ezért is a megbecsülésem mindenkinek, aki itt van, és aki az önismeret... [De jó! Ezt érzem, ahogy rezeg! Lehet, hogy jó hatást gyakorol rám.])... hogy minden megbecsülésem, amikor egy 30 éves vagy 40 éves vagy 50 éves nő vagy férfi úgy dönt, hogy valamit nem mond meg az anyjának. Ez milyen nagy dolog sokaknál! Hogy az anyák milyen természetesen (mert hiszen az összeolvadtságban általában azért mégiscsak kell egy másik személy rajtunk kívül) milyen természetesen kérdezik meg, hogy „Na és?”. És hogy aki ebben a sémában van, milyen hihetetlenül nehezen mond valami olyasmit, hogy: „Semmi közöd hozzá”. (12:23)

Elképzelhetetlen egyébként egy ilyen mondat, hogy: „Semmi közöd hozzá”. Elképzelhetetlen!

Tehát az első... Minden tiszteletem azoké a férfiaké és nőké, akik egy összeolvadtság belső világával küzdenek, és a belső sajátos szabadságharcuknak megtetszik az első lépéseit, és valamit nem mondanak el az anyjuknak. Nagyon nagy teljesítmény!

És aztán a második cselekvésforma az, amikor próbáljuk elkerülni a sémának a logikáját, nyilvánvaló, akkor őrizkedünk az intimitástól, a közelségtől; mindentől, ami fölidézheti bennünk, hogy nagyon szívesen rácuppanunk valakire. (Paposan.)

És a harmadik: amikor túl kompenzáljuk a sémát (és ez is egy nagyon érdekes, világosságot gyújtó jelenség) hogy éppenséggel egy olyan valaki, aki ezzel a sémával küszködik, már a fontos személyekkel szemben igyekszik önmagát kimunkálni, de úgy, hogy annak az összes lényeges vonásával szemben próbálja magát meghatározni és a magatartását kialakítani. Annál nehezebb helyzetben van, minél rendesebb ember az apja vagy az anyja. Mert akkor az összes fontos vonással neki szembe kell helyezkednie. Miért is? Azért, hogy valamiféleképpen az önállóságát megélhesse! Hogy én – én vagyok! Hogy én egyáltalán vagyok! Hogy én egyáltalán lehetek! Hogy nekem szabad lenni!

Ezért azt látjuk, hogy sokszor, amikor valaki a személyiségfejlődésnek az elején tart, és még nincsen szilárd önazonossága, nagyon világosan nem tudja az énhatárait tartani, nincsen nagyon világos testhatára, nincsen nagyon pontos tudása arról, hogy mi a kompetenciája: mihez ért és mihez nem; mit tud és mit nem, akkor nem egyszer mire van szüksége? Arra, hogy önmagát állandóan megszilárdítsa! Hogy a határait állandóan képviselje és kifejezze! (14:44)

Arra van szüksége, hogy állandóan nemeket mondjon. Nem! Nem csinálom!

Nagyon nehéz ezért egy olyan felnőttel élni, aki most igyekszik megszilárdítani magát. És a megszilárdítás az azon az áron megy, hogy „NEM!”. Vagy hogy belerúg, hogy eltávolít, hogy direkt nem! Főleg akkor, hogyha … hát kivel csinálná ezt elsősorban, ha nem a férjével, feleségével?

Ez az, amiről újból és újból meg szoktam emlékezni, hogy ha a személyiségfejlődésünk nincsen az életkornak megfelelő fázisban, akkor majdnem mindig egy lehetetlen, hülye, nyomorgató dilemmához jutunk, hogy vagy magunkért teszünk, vagy a kapcsolatért. És nehéz olyan magatartásformát választanunk, ami valahogy a belső tapasztalásunk alapján mind a két irányba jó. Ugye?

Mert ebben az esetben is ő egy nagyon sajátos szubjektív dilemmában van: ha azt mondja, hogy:

„Persze, hát miért ne? Menjünk el PálFerire kedden! Miért ne mehetnénk el? Hát szerintem is, miért ne. Kifejezetten jó program! Miért ne? Elmegyünk, ahhoz van kedved!”

Ez nagyon jót tesz a kapcsolatnak!

Igen ám, de ha ő állandóan még azon küzd, hogy egyáltalán állíthassa magát, hogy visszajelzései legyenek a kapcsolatai révén, hogy ő – ő! Hogy én én vagyok. Hogy más vagyok, mint te! Hogy nekem szabad lenni! Hogy én magamban is értékes vagyok!

Akkor már csak azért is az mondja: „Nem! Dehogy megyek. Dehogy megyek! Én nem!”

És kezdetét veheti egy teljesen értelmetlen párbeszéd, aminek a végén nem az van, hogy ez program vagy nem, érdemes-e elmenni vagy nem, hanem hogy éppen arra van szükségem, hogy azt mondjam, hogy NEM! Hmm.

Nehéz tehát, ha egy felnőtt ember felnőttként kell, hogy a testhatárait, énhatárait, az identitását kifejezze, megszilárdítsa, megjelenítse. Mert az sokszor nem tesz jót a kapcsolatainak.

Aki ebben a sémában van és a hozzá kapcsolódó hiedelemvilágban, ő nem egyszer azt a valakit, akihez ilyen nagyon sajátosan, erőteljesen kapcsolódik (összeolvadtságban van), annak a valakinek a létezését nem egyszer valóságosabbnak tartja, mint a sajátját.

Úgy éli meg, hogy a másik van igazán, és hogy ő annyira van és azáltal van, ahogyan kapcsolódik ehhez a számára nagyon fontos személyhez. Akiknek nincs erről tapasztalata, vagy az empátiája gyöngébb, az talán el se tudja képzelni, hogy milyen lehet.

Na, de legyen benn valaki, vagy legyen egy érzékenysége, találkozunk csak egyszer is, kétszer is ilyen emberrel... Azt mondta erre egy segítő... Nagyon érdekes volt, ahogy megfogalmazta, hogy az ilyen ember tulajdonképpen a következő üzenetet mondja kimondva-kimondatlanul: Nekem nincs saját életem, ezért hadd legyek a tiédben! (17:55)

És hogyha nem tud a másik ember életében lenni, akkor úgy éli meg, hogy neki nincsen sajátja. Ha neki nincsen sajátja, akkor el fog veszni. Megjelenhet nagyon erős szorongás és halálfélelem! Tehát nem egy csip-csup kérdés egy ilyen valakinek az, hogy tud e valakivel összeolvadtságban lenni, hanem élet-halál kérdésként éli meg. Hiszen neki nincsen saját élete. Annyiban van, amennyiben a másik életében részt vehet. (Egészségedre.)

Na most. Például... Nem akarom túldimenzionálni ezt a kérdést, de azért... édesanyák! Ugye nem véletlen, hogy ebbe az irányba megyünk... hú, sokat szeretnék beszélni... Mmmm... Olvasni! Igen, mert ez olyan téma, amiről nincs megfelelő saját élményem. Kénytelen vagyok okosabb emberekhez fordulni.

Vagyis édesanyák: mikor kérdezik tőletek, hogy „na, Peti megkapta az influenzát?”...

– Ne is kérdezd! 4 napja betegek vagyunk!

– Fölvettek az iskolában minket!

– Bölcsibe fölvettek! Sikerült fölvételt nyernünk a bölcsődébe!

Óvatosan akarom ezt mondani. Nyilván néha ez indokolt; néha értjük, hogy mi van mögötte. De amikor valaki nem a pici babájáról beszél így, hanem a 8 éves, 10 éves, 12 éves, 14 éves gyerekéről. Amikor egy édesanya a 14 éves gyerekéről mondja, hogy „fölvételizünk a gimnáziumba”... csak úgy teszek ide kérdőjeleket, hogy ez mi?!?

Hogy, hogy, hogy, nem egyszer tükre és tünete is annak, hogy az édesanya is, aki föltehetően (most legalábbis ebben az összefüggésben) partner ebben az összeolvadtságban, hogy ő sem húzza meg a határokat. Hát tudjuk jól a személyiségfejlődésből, hogy hogy alakul ki az önmagunkról alkotott kép? Testhatárok, énhatárok, identitás? Úgy hogy a számunkra fontos személyek bennünket magunknak visszatükröznek. Magunktól nem tudjuk, kik vagyunk! Visszatükröződünk mások tekintetében, magatartásában, rólunk alkotott gondolataiban, képeiben, hozzánk fűződő érzéseikben. Visszatükröződünk, és akkor kapunk benyomást arról, hogy kik vagyunk? Hát ha én állandóan a számomra fontos személyektől olyan visszajelzést kapok, hogy „megyünk, betegek vagyunk, még nem gyógyultunk meg, most megyünk a kórházba, lázunk van”, hát akkor hogy tükröződöm én a számomra fontos édesanyám, édesapám szavaiban? Úgy, hogy én nem vagyok külön. Hogy ha én lázas vagyok, anyám is lázas. Ugye, ez egészen furcsán hangozhat, de képzeljük el, hogy eltelik 10-15-20-25 év, és az illető azt mondja, hogy na jó, de hogyha én elmegyek otthonról, mi lesz akkor a fantáziám? Rendben van, én elköltözök, elmegyek otthonról (megismertem egy jó csávót!), elmegyek otthonról – mi lesz az édesanyámmal? A logikus fantázia az, hogy meg fog halni. Hát hiszen együtt éltünk. Ha most én elmegyek, akkor nő egyedül hogy? Hogy lesz? Nem, hát akkor ő nem lesz. Egyedül nem tud lenni! Tehát nem kisebb sajátos dilemmába kerülök, hogy a természetes önállósodási törekvéseim sajátos halálfélelemmel szembesítenek engem: az édesanyám halálának, veszélyeztetettségének a félelmével! (22:28)

Hogy olyasmit teszek a természetes elválással, ami az édesanyámnak a pusztulását fogja okozni!

Egyáltalán nem túloztam ezt el. Nem, egy kicsit se!

Ebben van (és itt még egyszer hadd ismételjem meg, és aztán ú, érdekes történeteket szeretnék olvasni) hogy... hogy ezért két dolog biztosan várható!

Az egyik, hogy amikor valaki gyógyulni próbál ebből a sémából, akkor biztos, hogy szorongani fog. A szorongás és a félelem kikerülhetetlenek!

Mert hiszen... (ezt is tudjuk), hogy ahogy tükröződünk a szüleinkben, és ha anya szomorú és anya sír, akkor ennek egy oka lehet: hogy valami rosszat csináltam! Így tanuljuk meg alapszinten azt, hogy mi helyes vagy mi helytelen. Apa dühös, anya szomorú. Akkor az azt jelenti, hogy én rosszat csináltam. A szüleink érzéseit a magatartásunk tükröződéseként értelmezzük. Hát ha én az anyámmal összeolvadtan élek, és anyám szomorú, ha elmegyek; sír, amikor azt mondom, hogy „anya, ezt nem szeretném neked elmondani”... „Hát most ez lesz?!? Mostantól ez lesz?!??? Az anyáddal ezt csinálod???!???”.

Jó, igen. Nem akarnék ennél jobban belemenni, nem vagyok most elég erős ahhoz, hogy most ezt átéljem, hogy mit csinál velem a fiam/lányom. Szóval, egészen biztos, nagyon erős félelmek és szorongások jöhetnek – ez az egyik, amivel meg kell küzdenem.

A másik pedig: rengeteg irreális bűntudatom lesz. Nagyon, nagyon sok BŰNTUDAT. Ezt EKKORA betűkkel írnám föl. Hihetetlen sok bűntudat! Ami pedig csak a természetes fölnövési, elszakadási törekvéseim nyomán alakul ki bennem. (24:58)

Valójában semmi bűntudatot nem „kellene” éreznem, mégis ezt érzem az összeolvadtság miatt!

Hát most egy drasztikus kép: „Ha mi összeolvadtunk, és én elviszem a szívemet, akkor az anyámnak nem marad szíve.”

Hát ha én elviszem mind a két lábamat, akkor az anyámmal mi lesz? Bekerül a kerekes székbe. Érthető ennek a súlyos dilemmája? Jó. (25:31)

Aki összeolvadtság sémában küzd, nem egyszer nem ezt gondolja vagy látja magáról elsősorban, hogy ő „összeolvadt és éretlen”. Nem biztos, hogy ez az alapvető önreflexiója vagy önismereti fölismerése magáról, hanem pl. ezt mondja: „Olyan üresnek érzem magam. Olyan üres vagyok. Céltalannak érzem magam. Nem is tudom, hogy miért éljek. Nem is tudom, mit kéne itt csinálnom. Olyan céltalan vagyok, olyan üres vagyok, valahogy úgy elakadtam az életben. Nem tudom, valahogy az én dolgaim nem mennek semerre se előre.”

És ez kiegészlhet azzal, ha valami pici elszakadás már van, valamennyi önállóság, hogy közben pedig egyre jobban zavarhatja az azzal a személlyel való szoros viszonya, akivel összeolvadtságban van. De attól még az összeolvadtság fönnáll. Zavarhatja is őt!

Másoknak mondhatja, hogy így az anyám, úgy az apám, így a testvérem, ez lehetetlen...

De, ez nagyon fontos, hogy: amikor valaki már úgy éli meg magát, hogy „én már úgy szeretnék, csak az anyám nem enged”, akkor ez még egy naaaagy önámítás. Mert hiszen, ha enged, ha nem enged, nekem szabad lenne önálló lénynek lennem. Attól függetlenül, hogy „nem enged”. Tehát, amikor azt mondom, hogy „csak az az én bajom, hogy az anyám nem enged”, ez éppen tünete annak, hogy egyáltalán nem vagyok független tőle – a szónak most jó értelmében. (27:22)

Na, akkor amiről beszélni szeretnék (és ehhez hoztam sokféle dolgot), ez az anya-magzat kapcsolat. Mert ha az összeolvadtságról érdemes valamikor szót ejteni, vagy az anya-magzat kapcsolatról érdemes szót ejteni, akkor az összeolvadtság kapcsán. Vannak nagyszerű szerzők, és fantasztikus fontos információk, amiket szeretnék átadogatni nektek. De én nem leszek soha kismama. Ugye, ez valószínű? Sajnálom.

Tehát ilyen értelemben saját élménnyel a nem szolgálhatok. De...!

Megtettem az első lépést? Az mi? Bocsánat … nekem is jogom van fejlődni. Hogy mit csináltam? Ja, hogy elvesztettem a szüzességem!!!

Látjátok, hogy a képeknek nagy ereje van. (28:35)

És az mindig megnyugtat, amikor a lényeg átmegy. Jaj, már érdemes volt ma a fölkelni. Szóval nézzük. Az első. Erről évekkel ezelőtt beszéltem és hosszan, és a lenyomata bekerült most a könyvbe is, hogy él bennünk az anya-gyerek, vagy a szülő-gyerek kapcsolatnak egy idealizált képe. Hogy a gyerekkor az egy olyan édes dolog. Hogy a szülők szeretik gyerekeiket. Hogy a szülők mindent megadnak a gyerekeiknek. Hogy a szülők a legjobbat akarják a gyerekeiknek. S a gyerekek tulajdonképpen egy olyan áldott, gondtalan életet élnek, amihez a szülők mindennel hozzájárulnak. Valahogy gyereknek jó lenni! És a mi magyar valóságunkban különösen is megerősítettük ezt a képet.

Ó, hát ez egy olyan gyerek, gyerek... mindent a gyerekekért. Az apa is a gyerekekért dolgozik, és anyák napján fergetegesen, minősíthetetlenül irodalmiatlan versek tudnak elhangzani... (29:52)

De nem is ez az érdekes, hanem hogy valamiképpen történik az anya-gyerek, szülő-gyerek kapcsolatnak egy idealizálása, ami tulajdonképpen a gyerekkor és a szülői szeretet idealizálása. Ami nagyban megnehezítette a huszadik században is a dolgunkat arra nézve, hogy belássuk, hogy nem egyszer a legközkeletűbb nevelési elvek nem gyerek, hanem felnőtt szükségleteket fejeztek ki. Tehát, hogy a nevelési elvek, ami alapján milliószámra neveltük a gyerekeinket, valójában nem a gyerekek, hanem a felnőttek szükségleteihez igazodnak. Tehát a gyerekkornak ez az idealizálása, a szülői szeretetnek az idealizálása realitás vesztéshez vezetett.

Emlékeztek, a múlt alkalommal Orosz Katalintól olvastam egy … (taps)

(Azért van ebben a fenyegetettségben valami.)

Szóval Orosz Katalintól a Teljesebbé válni című kötetből olvastam és akkor emlegettem nektek azt, hogy ő írt a saját élettörténetéről is. Csak egy pici villanás, hogy mit jelent az, hogy „a nevelési elvek a felnőttek szükségleteihez igazodnak”, miközben az egészre nem látunk rá, és úgy gondoljuk, hogy „mindent a gyerekekért”.


Egy személyes történetet osztanék meg az olvasóval. 1950-ben első gyerekként születtem, és egy pesti lakásban laktam szüleimmel hármas társbérletben. (A fiatalabbak szüleiktől kérdezzék meg, mi az a társbérlet). Az egyszerű életföltételek sem volt adottak. Apámnak festőművészként szinte semmi jövedelme nem volt. Apai nagyapám börtönben ült. A legfontosabb ebben a sokemberes térben az volt, hogy ne sírjak, és ne zavarjam a többi családot. Édesapám kemény leckét adott nekem három hetes koromban, amikor hazaérkeztünk a kórházból édesanyámmal. (32.29)

Sokszor elmesélte, milyen okos kislány voltam. Egy hét alatt megtanultam, hogy „a gyerek éjjel alszik”!

Érzitek ezt a mítoszt? Tehát van egy dicséret: „okos kislány voltál”. „Megtanultad, hogy a jó gyerek mit csinál éjszaka.”

Ezt úgy érte el, hogy anyámat nem engedte be hozzám. Ő kint sírt, én meg bent.

Valóban, egy életre megtanultam ezt a leckét. De még mást is ehhez: hogy nem számíthatok senkire. Hogy egyedül kell megoldani a problémáim. Születésem nehézségeihez ez az élmény is társult, és egyáltalán nem segítette a kiegyensúlyozott mozgásfejlődést az üzenet. Mire hat éves lettem, súlyos gerincferdülésem alakult ki, ami a gyógytorna ellenére felnőtt koromban egy fenyegető gerincbetegséghez vezetett.


Miközben – most lépjünk el Orosz Katalintól meg az apukájától – hogyha megkérdeznénk az apukájától, hogy milyen volt a kislánya az első években? Hogy hogy érte el azt, hogy nem okozott sok gondot és jó kislány volt? Lehet, hogy most is nagyon büszkén mondaná: „Nagyon egyszerű volt; hogy nem is értem ezeket a mai szülőket! Miért nem tudják megoldani! Ilyen egyszerűen meg lehetett oldani. Ennyit kellett csak csinálni.” Hmm.

Tehát innen akartam indulni, hogy még ma is (nem egyszer) a gyereknevelési elvek a felnőttek szükségleteit tükrözik és nem a gyerekekét. És most menjünk még egy lépést az anya-magzat kapcsolatra. Hogy ha valahol még mindig él az idealizálása annak, hogy mit jelent az anya és magzat közti kapcsolat: az éppenséggel az anya-magzat kapcsolat!

Vagyis, hogy idealizáljuk a magzati létezést! Azt mondjuk, hogy:

„A gyereknek a legfényesebb aranykorszaka, amikor az édesanyja méhében úszkál!

Annál szebbet el se tudunk képzelni. Hogy az maga a mennyország! Úgy, ahogy van; kizárólag csak valami csodálatos, hullámzó óceán érzés, a transzcencencia és a spiritualitás forrásai buzognak az anyaméhben.”

Hát, hát. (35:33)

Azért hoztam az előző példát, mert ahogyan az első példa nyomán (tehát: felnőtt szükségletek, gyereknevelési elvek) már azért kezdünk belátásra jutni; most még hátra van társadalmi szinten az, hogy hagyjuk abba a magzati kornak az idealizálását. Merthogy az legalább olyan finom szövésű, összetett, nagyon sok generációról szóló árnyalt történet. És a személyiségfejlődésünknek hihetetlenül lényeges 9 hónapja! Hogy nem akkor kezdődik az életünk, amikor a világra jövünk – hogy ennek mekkora jelentősége van, erről szeretnék sok történetet mondani. (36:18)

Mert éppen az összeolvadtság kapcsán derült az ki (és ezt emlegettem nektek múltkor), hogy minél inkább egy édesanya (és ez a szép benne) a saját magzatát nem a teste részeként, nem egy szerveként fogja fel, hanem önálló valakinek, és kapcsolatban van vele – ez a kettő jelenti a jó alapot a személyiségfejlődéshez. Ez a kettő együtt!

Tehát: egyszerre tudom, hogy én vagyok anyuci, te vagy az én picim, gyöngyöm, aranyom, drágám, butyókám-mutyókám (lehet becézgetni, minden – de én én, ő ő), én vagyok itt, te ott vagy; na, most rugdosol.

Na, ezt már most nehezen tudom hitelesen; jobb, ha nem is kísérlem meg. (37:16)

Szóval, hallom a szavaimat, hogy nyilván nehezen beszélek. Mert ha még csak férfi lennék, hagyján lenne.

Igen, nekem is ez jutott eszembe. Most papként itt fölfestem az anya-magzat kapcsolatnak a mélységeit – érzem, hogy ez pikáns.

Na, de attól még lehet így! Szóval, szóval hoznám is rögtön a történetet, amit vázoltam nektek a múltkor. De hallgassátok meg eredetiségében. (38:15)

Hidas György - Raffai Jenő - Vollner Judit: Lelki köldökzsinór


Térjünk vissza születendő babánkhoz, akit sikerült megmenteni a koraszüléstől (-szülöttségtől). A 39. hét felé közeledve ő még mindig farfekvéses helyzetben volt – az okát nem tudtuk. Ilyen esetben először az anyának tesszük föl a kérdést: érez-e magában valamit, ami gátolja abban, hogy a babáját el tudja engedni?

A legtöbb kismamában ambivalens érzések vannak. Szeretnék már megszülni a gyermeküket, de ugyanakkor ragaszkodnak is hozzá; nehezükre esik elengedni őt. Az anya részéről nem találtunk semmit. Ugyanezt a kérdést a babának is föltettük, aki a legnagyobb megdöbbenésünkre azt fogalmazta meg anyjával, hogy ha eltávolodik a szívétől (amihez farfekvésben van a legközelebb), akkor összezsugorodik, összemegy, elveszíti a testét és meghal. A babának tehát halálfélelme támadt, ha anyja szívétől eltávolodik.

Elállt a lélegzetem. Mit jelent ez? Hát éppen azt, amit az elején a pszichotikus pacienssel kapcsolatban már ismertettem: hogy nem ment végbe a testhatárok elkülönülése. (Ugye, erről beszéltünk korábban.)

Ennek következményeként a baba élmény-azonosságában neki és anyjának egy szíve van. Következésképpen a testük is egy és ugyanaz. Ha eltávolodik a saját (azaz anyja) szívétől, akkor megsemmisülési szorongásai támadnak.

De nem értettem a miértjét. (40:15)

Sok kérdés merült föl bennem, míg villámcsapás-szerűen eszembe jutott az, hogy a kismamának a terhessége 3. hónapjában meghalt az édesanyja. Persze rögtön eszembe jutott a finn vizsgálat: az összefüggés aterhesség alatti gyász és a későbbi pszichoszomatikus megbetegedések között. Akkor értettem meg, hogy egy ilyen veszteség milyen módon okozhat a magzatnál differenciálódási problémát a testhatárok kialakulásában. Hát olyan módon, hogy a kismama a veszteséget tudattalanul a babájával pótolta. Testének részévé tette, hogy őt már ne kelljen elveszítenie. (41:03)
Új tudomány

Na most. Kutatásokat szeretnék hozni. Nem akarom részletesen mondani őket, hanem csak az eredményüket.

Azt nézték, hogy mi a különbség azok között a gyerekek/serdülők/felnőttek között (hosszú, sok éves, sőt évtizedes utánkövetéses vizsgálatokról van szó), akiket vártak a szüleik, és akiket nem vártuk a szülei. Az derült ki, hogy akiket nem vártak a szüleik, kétszer annyi köztük az alkoholbeteg. Jóval több köztük a pszichotikus beteg. Kétszer több köztük a bünöző, bűnelkövető magatartást folytató gyerek. Azután akiket vártak: születésük után jobban fejlődnek, szívesebben mennek iskolába... Tehát látnivaló: nem az összeolvadtság van segítségünkre, hanem hogy: én és te és kapcsolat. Én-te-kapcsolat! Én-te-kapcsolat! (42:16)

És képzeljétek el (ugye itt jönnek sajátos következmények és összefüggések) azok a gyerekek, akiket vártak, nemcsak szívesebben mentek iskolába, hanem az osztálytársai jobban szerették őket! Azok a gyerekek, akiket nem vártak, kevésbé mentek szívesen az iskolába, és ott sokkal többször élték azt meg, hogy kirekesztik őket, gúnyolják őket, nem szeretik őket, megvetik őket, bántják őket stb. (42:45)

Aztuán azt is egészen nyilvánvalóan mondhatjuk már, hogy az édesanyának az érzései (félelme, szorongása, haragja, indulatai) azok biokémiai következményekkel járnak a magzat életére a vonatkozóan. Tehát egyészen konkrétan mérhető következményekkel járnak. (43:18)

A veszteségről elmondanék egy történetet.

Edisonnal történt meg, 99 évvel ezelőtt. 1914-ben az a kutatóintézete, laboratóriuma, amit nagy gondossággal épített föl, és ahol folytak a kutatások és találmányok és az újítások, egy csapásra tűzvész martaléka lett. Mit szólt Edison ehhez a veszteséghez? Először is nézte, ahogy hatalmas lánggal ég az egész életműve. Majd szólt egy barátjának, hogy hívják ide az édesanyját, mert ilyen gyönyörű tüzet rég látott, és hogy érdemes volna megnézni, mert ez egyszer el fog hamvadni és ezt többet nem lehet látni. S amikor leégett (mondjuk így egy kis túlzással) az egész kézzelfogható életműve, másnap reggel összehívta a barátait, kutatótársait, a tudós barátait és a következőt mondta nekik:

Nagyon nagy lehetőség előtt állunk és nagyon nagy szerencsénk van. Az összes tévedésünk a tűz martalékává vált.

Egy hét múlva kész volt az első fonográf.

Csak egy ellenpontozás ahhoz, hogy hogy is meg lehet élni a veszteséget. Lehet egy életen keresztül rettegni már a veszteségnek a gondolatától is, is lehet egészen másképpen hozzányúlni a veszteség témájához.

Nézzük akkor tovább. A nem várt gyerekek életük során általában rosszabb közérzetről beszélnek (rossz a közérzetük), és a munkahelyükkel kapcsolatban is a nem várt gyerekek sokkal több problémát, kifogást és kritikát fogalmaznak meg.

Ugye, néhány lépés – és az, hogy egy gyereket vártak vagy nem, kimutatható előnyt vagy hátrányt jelent a munkaerőpiacon. Mert egy olyan munkatárs, aki kritizálja többieket, rossz közérzettel jön-megy, kisebb munkateljesítményre képes – egészen nyilvánvalóan hátrányban van egy mai világban. És nemcsak azért, mert a saját közérzete nehézséget okoz neki, hanem... És ez csak néhány lépés!

Ezért, jaj! Olyan sok minden tehetünk a gyerekeinkért az első években!

Utána meg olyan sok mindent kéne már elengednünk!

Azt lehet látni, hogy ha az első életéveknek a jelentőségét: hogy várjuk, hogy kapcsolatban vagyunk vele, majd egy kicsit többet – az első életévebe befektetjük az energiát, hogy az milyen négyzetesen térül meg a későbbi személyiségfejlődés szempontjából! És ehelyett mit látunk? Idealizáljuk a magzati kor, vagy úgy tekintünk rá, szinte mintha nem is lenne. Aztán idealizáljuk a gyerekkor, majd pedig irgalmatlanul sokat küszködünk az összes disz-es problémás gyerekeinkkel (a magatartászavaros gyerekeinkkel, a szociális zavaros gyerekeinkkel). Szóval, amit megspórolunk az első 3-4 évben, azt mi kapjuk meg négyzetesen utána. Tehát tulajdonképpen merő önzésből érdemes lenne jól csinálni az elején. Ez az üzenetem.

Merő, jól felfogott érdekünkből! Azt mondom, hogy ezt a 3-4 évet ügyesen végig tudjuk tolni... Akkor már utána, tí-ri-rí,ri-rí-rimm! (47:58)


Volt egy kedves ismerősöm. Úgyis erről van egy történetünk, most nem szaladok előre. Képzeljétek el, ez megint egy megdöbbentő dolog. Olyan gyerekeket vizsgáltak... Azt mondjátok, hogy ilyen nincs, de hát tudjuk, hogy minden van! ...akiket a szülei nem, hogy nem vártak, hanem az anyja nem vette tudomásul, vagy nem tudatosította azt, hogy áldott állapotban van. Hogy amikor vajúdni kezdett, akkor volt hajlandó tudatosítani magával, hogy igen. Van ilyen!

Ugye, néhányan a nők közül bólogatnak.

Van ilyen. Az derült ki, hogy egy olyan gyerek, aki úgy jön a világra, hogy az anyja egyáltalán nem vett róla tudomást, hihetetlenül fogékony pszichiátriai betegségekre, csecsemőhalálra, rengeteg gyerekkori betegségre, szociális zavarokra. Mindennek a hátterében mi ál? Hogy az anya nem vette föl a kapcsolatot a gyerekével. Illetve, ha nehézségek merültek fel, akkor ezekkel a nehézségekkel nem kezdett semmit.

Tehát ezt a kettőt nagyon érdemes együtt látni.

Az egyik, hogy az anya tudja, hogy: ez vagyok én és ez vagy te

De közben pedig kapcsolatban van vele. Ez a kettő együtt óriási jelentőségű!

Hogy egy magzatnak szüksége van arra, hogy az édesanyja az ő létezését visszatükrözze, és azt mondja: Na, itt vagy? Érezlek! Tudom, hogy vagy! Na! Hogy megszólítlak!

Ezért ezt is... Bocsássatok meg hogy ismétlem magam. Olyan gyakran szoktam mondani, hogy papként annyit tudok tenni, hogy ha áldott állapotban jön egy édesanya gyónni, akkor az elégtétel ez: Beszélgess a picivel!

És tudjátok, milyen érdekes, hogy amikor papként ezt az elégtételt adom, nem egyszer hallom, hogy jön egy visszakérdezés, egy értetlenség. Ugye? Hogy ez minek?! Nem egyszer visszakérdeztek édesanyák, hogy ő?!? Őhozzá beszéljek?! De hát még itt van bent! Hát minek beszéljek hozzá? (50:32)

Na most. Fontos információk.

Azt derült ki, ahogyan az édesanyák kapcsolatot vesznek fel a magzatukkal, hogy a magzatok nagyon gyakran reagálnak édesanyjuk szavaira, de van, hogy nem. Mit gondoltok, hogy mi az, amire a magzatok sokkal biztosabban reagálnak?

Ha az nem az édesanyának a szava? Nem is a hangja, nem is az ének – az még ugyanaz a világ.

Simogatás, érintés... kétségkívül az érzések igen; a gondolatok kétségkívül...

Szívverés

A cigaretta! Ó! Döbbenetes, döbbenetes kutatási eredmények vannak Oroszországban, hogy a gyerekeknek egy komoly százaléka alkoholbetegként születik. Alkoholbetegként születik! És néhány napos csecsemőként elvonási tünetei vannak. Ez milyen életkezdés?! Oroszország.

Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő. Mit gondoltok tehát? (Fölfelé is nézek. Nem hanyagolhatlak el benneteket.)

Mi lehet az, amire a magzat sokkal természetesebb, elemibb választ ad? (52:43)

Vele kapcsolatos valamire gondoljatok.

Az édesanyának a magzatával való kapcsolatából jön ez a valami. Hát nyilván, ezek olyan elemi... Lehet pozitív is, negatív is!

Hangulatok, érzések – kétségkívül, ezek igen.

Ahá! Hogy hogy éli meg magát az édesanya, hogy ő hogy van – hát világos, igen.

Kicsit izgulok. Mozgás?

No, hát elmondom akkor. Nem egyszer az édesanya megszólítja a magzatát, de a magzat erre nem reagál. De az édesanyának a magzatáról alkotott képeire reagál. Azokra a képekre, ahogyan elképzeli a magzatát. A képek és a képzetek megelőzik a szavakat. És azok a képek és képzetek, ahogyan az édesanya elképzeli (és ilyen értelemben „gondol” a magzatára – de ost nem szavakban, ahogyan... Na hát, nehéz a magyar nyelv. Hogy mondjam?) Ahogyan elképzeli, ahogy képzeleg róla, milyen képzetei, fantáziái vannak a magzatáról: a magzat nem egyszer ezekre rögtön reagál! Mert a képek sokkal ősibbek, mélyebbek, mint a szavak és a gondolatok. Tehát egyáltalán nem mindegy, hogy milyen képeink vannak kettőnkről, őróla.

Tehát a képek és a képzetek.

Szeretnék akko olvasni megint egy picit.

Továbbra is: Transzperszonális pszichológia és pszichoterápia. Ez volt a kedvencetek múltkor.

Ildikó a 3 órára jön. Eleinte nem találja a kapcsolatot gyermekével.

Egyszerre csak a baba azt érzékelteti vele, hogy ő (mármint Ildikó) fél tőle. Én?!??

Mi oka van magának félni a gyermekétől?

Ildikó elkezd zokogni. Attól félek, hogy feljön a bordám alá, és nem kapok levegőt.

Az én az nem én vagyok (értitek).

Nem tudom... mint Monthy Python: Anya! Az apa! Fia. Az anya. Fiam. Az anya nem az apa.

Szóval: én.

Attól tart, hogy megfullad? Igen. Ildikó tovább zokog: igen, nem ismer feljönni. Állandóan lent van, és ott kaparászik.

Mitől fél még?

Ezt a kérdést azért tettem föl, mert Ildikó zokogása semmit sem veszített az intenzitásából. Ildikó: Attól, hogy milyen anya leszek? Türelmetlen. Félek a szüléstől. Attól, hogy elvérzek a szülés közben. Félek attól, hogy majd szégyellni fog, hogy olyan öreg vagyok. Olyan idegennek érzem őt magamban.

Félek attól is, hogy a kapcsolatunk a férjemmel tönkremegy. A baba miatt nem lesz elég időnk egymásra. Pedig annyira vágytam már erre a gyerekre. Amióta terhes vagyok,azóta rettegés az életem.

Ildikó részben irracionális félelmeiban kirajzolódik egy gonosz magzat képe.

Aki veszélyezteti az életét és a kapcsolatát. Miután az első interjúból ismerem történetét az édesanyjával, kérdés formájában megfogalmazok neki egy mondatot.

A babájával kapcsolatos aggodalmaiban nem az anyjának vele, mint a magzattal kapcsolatos félelmei fogalmazódnak meg?

Ildikó erre újfent drámai sírásban tör ki. Megfogalmazódnak benne anyja vele kapcsolatos negatív érzései, fantáziái. Ildikó nem kívánt gyerekek volt. Anyja egy ízben meg is jelent az abortuszbizottság előtt. Nem akarta őt, mert attól tartott, hogy tönkreteszi kapcsolatát a férjével. Félt a szüléstől, és félt attól, hogy el fog vérezni. (58:18)

Közben a hideg futkározik a hátamon: mintha egy régi fotót nyomtattak volna újra. A legmegrázóbb az egészben, hogy Ildikó ezt az összefüggést egészen eddig a pillanatig nem tudta és nem látta. Ezért is küszködött oly sok pszichoszomatikus problémával. Az óra fordulópontot hozott a gyermekével való kapcsolatában. Gyermekéhez fűződő kapcsolata megváltozott. Már remény van arra, hogy a több generációs folyamat itt megszakad, és a majd megszületendő gyermeknek nem kell anyja, nagyanyja sorsát ismételnie és továbbadnia. (59:04)

S az derül ki a kutatásokból, hogy nem csak az hat a magzatra, ahogyan az anya érez, gondol, amilyen képei vannak, a saját édesanyjának a saját magzatára vonatkozóan, hanem a saját születési élmények is befolyásolják az anya-magzat kapcsolatot. Tehát pl. amikor engem megpróbáltak terhességmegszakítással elküldeni ebből a világból, mondjuk a 10. héten (ez az én magzati élményem – ezt túléltem) és amikor én várom a pici babámat, akkor a 10 héten elkezdek vérezni. Vagy a 10. héten bekövetkezik a spontán vetélés.

Úgy fejezik ki ezt a kutatók, hogy létezik valamiféle sejt-emlékezet. Hihetetlenül érdekes kutatások vannak például szervátültetésen átesett emberek személyiségének a megváltozásáról. Az derült ki, hogy egy szerv sejt szinten hordoz valamit annak az embernek a személyiségéből. És ha én megkapom valakinek a szívét vagy a veséjét – és valamiképpen elkezd hatni rám a szerven keresztül annak az embernek a személyisége, és bizonyos jegyek megjelennek nálam. Miközben ezek a jegyek nem vezethetők le sem az életeseményeimből, sem saját élettörténetemből. Tehát valamiképpen a sejtjeink emlékeznek. (61:19)

Vagyis: amikor az édesanya várja a „saját” picijét (idézőjelben), akkor nemcsak az van hatással az ő magzatára, ahogyan ő leendő vagy már mostani anyaként érez, gondol, képzel valamit a magzatáról, hanem a saját magzati élményei, születést megelőző élmények, születési élmény, születést követő alapvető élmények – ez mind bekerül a várandósságba és az anya-magzat kapcsolatba.

De tovább is van! Mert az derült ki, hogy a magzat nem egyszerűen csak mint valami páros viszonyban, összefonódottságban van az édesanyjával – a magzat már egy árnyalt kapcsolatrendszer részeként létezik! Ebből az esetből nagyon világos derült ki, hogy valójában az anya magzati korban átéli azt, hogy ő egy édesanyját veszélyeztető, fenyegető valaki! Hogy ha ő megszületik, majd még ő tönkreteszi az anyjának meg az apjának a kapcsolatát. Meg még talán meg is öli az anyját! (62:40)

Tehát magzatként van egy élményem arról, hogy az édesanyámnak mik voltak a fantáziái rólam, és amikor én felnőtt nőként várom a pici babámat, a saját anyámnak a rólam való fantáziái megjelentek a magzatommal való kapcsolatomban.


Ez azt jelenti, hogy nem egyszer (és ezt így mondták a kutatók), nem egyszer a nagyszülők nagyobb hatással vannak a magzat életére, mint a saját szülők! Tehát a magzat nem egy ilyen idealizált óceán-érzésben, spirito-ezotero hullámzásban leledzkedik, és egy ilyen pszeudó-paradicsomban él!

Tehát hogy ezt az idealizálást nyugodtan elengedhetjük, és láthatjuk, hogy a pici magzatra elemi hatást tud gyakorolni a saját nagymamának a 40 évvel azelőtti fantáziája a lányára vonatkozóan. (63:53)

Na, tessék egy újabb kérdés! Az is kiderült, hogy (az volt a kérdés, hogy mi van az apával?). Végre! Egy kicsit apázunk is! Egy kicsit szilárdabb talajra kerülök. Mondok erről egy történetet (már olvasok).

Az is kiderült, hogy nagyon is nagy hatással van a magzatra az apa. Egyrészt a saját személye okán, plusz ahogyan az anya elképzeli az apát. Tehát amilyen képzetei vannak az anyának a férjéről, ezek a képzetek megjelennek a magzatban is. Tehát nem mindegy, hogy én feleségként mit gondolok a férjemről, miközben a gyerek még meg sem született!

Most eszembe jutott egy saját élmény. Édesanyám nagyon... Tudjátok, hogy szüleimnek nem volt jó a kapcsolatuk egymással. És … ó, hát most már túl vagyunk ezen régen.

Édesanyámnak volt egy macskája. Nagyon szerette ezt a macskát, és mikor várt minket (ugye, merthogy iker gyerek vagyok), ikertesót meg engem, akkor az apukám gondjára bízta a macskát. Apukám nem egy cicomás polgári család elkényeztetett sarja volt, hanem egy erdélyi székely ember. Tehát neki a cica az...

Még ha ló lett volna! És az történt (de közben ez rettenetesen szorongató; meg hogy az édesanyámnak ez hogy besült, hogy ezt elmondta nekem...), hogy veszélyeztetett terhes volt édesanyám, mondjuk most ezt így – mert, hát ugye, iker gyerekek, hatalmas pocak, sokat kellett feküdnie, nem tudott gondoskodni a macskáról. Az apám pedig azt mondta: most itt az alkalmas idő, hogy egy minőségi lépést tegyünk a családszerkezet megváltozása felé. Tehát gyerek jön, macska megy. (66:50)

De hát most nem ragozom ezt nagyon. Nyári gyerek vagyok. Negyedik-ötödik-hatodik hónaptól kezdve anyukám már fekszik. Ezért aztán január-február körül apukám olyan... Fogja a macskát, és a jeges Dunába. És az anyukám (akinek ugye egy érzelmi kapcsolata van a cicával) ezt megérezte. Kérdezte apukámat, hogy Mici jól van? Mi van a Micivel?

Jaj, a Mici! Jól van. (Na, ugye itt kezdődnek a bajok)

S akkor apukám is érezhette, hogy ezt már most nehéz lesz tartani; anyám visszajön, nemsokára hazajön, meg még egy gyerek is – nem tudták, hányan leszünk. És akkor egyszer csak előadta anyukámnak, hogy hát Mici elszökött. De az anyukámnak olyan rossz érzései voltak Micivel kapcsolatban, hogy addig pumpolta apámat, míg végül apám beismerte neki, hogy bedobta a jeges Dunába.

Értitek. Milyen képe van apukámról anyukámnak? Aki közben minket vár?

Hát, ugye milyen nehéz az életem... Kicsit elmerülök benne...

Szóval a kérdésedre az a válasz, hogy nem csak egy mondjuk (bár ki tudja, hogy mi a közvetlen meg a közvetett kapcsolat) nemcsak, hogy nagyon is hat a magzatra az apa, hanem hat olyan formában is, ahogyan az anya az apára gondol. Amilyen képei vannak az apáról. Amilyen fantáziái vannak, amilyen gondolatai vannak, ahogyan érez. S akkor itt akarom mondani a történetet. (68:57)

Na most. Ez akkor a vége, azt hiszem. Nézzük csak.

Anna a 33. terhességi hétben van. A baba vasárnap „lepakolta magát”. Ez az édesanyának a kifejezése. Így számol be arról, hogy mit élt meg. Anna alteste elkezdett fájni. Hétfőn orvoshoz ment, aki fenyegető koraszülés veszélyét diagnosztizálta, és azonnali fekvést rendelt el. Anna hétfőn felhívott telefonon, vázolta eseményeket és kérdezte, jöjjön-e. Azt mondtam neki, hogy föltétlenül.

Az órán a következő történet bontakozott ki.

(Cifra történet lesz).

A férje szülei váratlanul bejelentkeztek látogatásra. Erre Anna férje, aki tart a szüleitől, rögtön elkezdett takarítani. Takarítás közben... (arra gondolok, hogy sok nő bejelentkezne egy ilyen pasira – legalább ez; „hívom anyádat” – „ne, ne, inkább kiporszívózok!”)...

Na szóval. Azt mondja: Takarítás közben odaszólt Annának: „Ezt dobd ki!”.

Anna erre gyilkos pillantásokat vetett rá, majd kirohant a fürdőszobába. Ott lezuhanyzott, majd bezárkózott a wc-be és hívta anyját. Feszültsége nem csökkent. Annyira sértve érezte magát, hogy nem bírta tovább otthon. Lerohant a közeli parkba, és egy óra múlva visszatért. Közben érezte a baba nyugtalanságát. Azt is, amikor „lepakolta magát”. Neki is mehetnéke támadt a nyugtalanító otthonból. Azt javasoltam Annának, hogy próbáljuk megfejteni, mi is történt, és akkor a baba is visszatérhet eredeti pozíciójába, és megszűnhet a koraszülés veszélye.

Ami már a történet elején feltűnő volt, az Anna szigorúsága férjével szemben. Feszült helyzetben a férje nem lehet feszült, nem hibázhat. Tökéletesen kell viselkednie. Meglehetős elvárás vele szemben! Anna gyilkos pillantásokat lövellt felé, mint aki végzetes, jóvátehetetlen hibát követett el. Ez mindenképpen aránytalan reakció volt Anna részéről. A férjében viszont erős bűntudatot ébresztett. Úgy érezte magát, mint egy háborús bűnös. Miután ismétlődő konfliktusról volt szó, felmerült bennem a gyanú, hogy Anna saját múltbéli szülő-konfliktusát éli meg. A férje viselkedésével tehát föltárult a kapcsolati nehézsége, ami a következőképpen megtagadhatóvá vált. Annának minden helyzetben tökéletesen kellett viselkednie. Nem hibázhatott, nem mutathatta ki érzelmeit, mert azokat anyja szankcionálta. Mégpedig olyan módon, hogy gyilkos pillantásokat lövellt felé. Ez viszont Annában váltott ki bűntudatot, amivel egyre nehezebben birkózott meg. Anna kapcsolati nehézségének központi eleme tehát a bűntudat-érzés. Vele nem tud szembesülni, és nem képes megbirkózni vele. Ezért a férjével életi át. Benne kelti azt a bűntudat-érzést, amit anyja egykor benne ébresztett. Amint Anna ezt az összefüggés megérti, a kapcsolata a párjával rendeződik, és a baba följebb megy. A koraszülés veszélye elhárul. (73:41)

Látjuk: egy még árnyaltabb összefüggés! Tehát van egy anya-lánya konfliktus, amiből a lány nem tudjua még kiverekedni magát. Ez a konfliktus megoldatlan, feloldatlan. Ez a konfliktus megjelenik a lánynak a férjével való kapcsolatában, és a férjével való kapcsolata következtében a magzat koraszülés veszélyeztetettségi helyzetbe kerül.

Tehát ezért mondhatják a kutatók azt, hogy egy magzat egy nagyon árnyalt kapcsolatrendszernek a részeként él foganásától kezdve. És ez az egész árnyalt kapcsolatrendszer hat rá.

Tehát látjátok? Sokkal mélyebb összefüggésekről van itt szó, minthogy „ha én nagyon dühös vagyok, az hat a babára”. Tehát itt egy ennél sokkal finomabb szövésű, érzékenyebb világ tárul föl.

S ennek hátterében (csak hogy visszatérjek az eredeti témához)... Nem csodálkozhatunk azon, hogy ha ez egy ilyen hallatlanul világos kapcsolati következményekkel járó világ, hogy akkor, ha az anya nem különbözteti meg magát a magzatától, és közben nem tart fönn vele egy kapcsolatot, akkor annak lehet következménye az, hogy egy összeolvadtság, éretlenség belső világával kelljen valakinek felnőttként 30-50-70 évesen is küzdenie. Hiszen amikor a személyiség ott alakul, minden a leg-alapoknál – ott valami nem történik meg.

Köszönöm a figyelmeteket.

Kezdek már magamhoz térni. Remélem, a következő alkalommal már egész élő leszek. (75:47)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés