Kudarcra ítéltség séma 2.

2013.02.05.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Örülök, hogy itt vagytok!Nem hallottam villamosproblémákról, úgyhogy muszáj pontosan kezdeni. Mondom is.A múlt alkalommal áttértünk egy újabb sémára:A kudarcra ítéltség sémaÉs hogy megértsük pontosan, mit jelent az, hogy kudarcra ítéltség, érdemes pár mondattal a velejét, a lényegét meghatározni.Mégpedig – most ezt megtehetjük abban a formában, hogy különböztessük meg a csökkent értékűség, szégyen sémát a kudarcra ítéltség sémától, mert a kettő nem pontosan ugyanaz; miközben a kettő nagyon is tud kéz a kézben járni egymással. És lehetséges, hogy valaki egy csökkent értékűség, szégyen sémájával együtt a kudarcra ítéltség sémájától is szenved. És ezzel máris kimondtunk egy fontos dolgot, amit többen kérdeztetek már tőlem az elmúlt hónapokban. Hogy:Lehetséges-e az, hogy valakinek több sémája van?Van egy jó hírem: lehet! Lehet! Gyűjtögethetjük a sémákat! Lehet 2-3-4 sémánk is. Nyilván lehet, hogy valamelyik jóval erősebb, mint a másik, de természetesen az is igaz, hogy az egyik séma nagyon is meg tud ágyazni a másiknak. Hogy az egyik séma segíti azt, hogy a másik is meglegyen; és ezek össze tudnak egymással fonódni. Tehát ilyen értelemben is érdemes nem leragadni ott, hogy „na, nekem egy séma megvan, ez az!”, mert éppenséggel ez a két séma (a csökkent értékűség, szégyen séma és a kudarcra ítéltség) össze tudnak fonódni egymással. De mi a különbség?Az, hogy a csökkent értékűség, szégyen sémában a szégyen is, a csökkent értékűség is a személyemre vonatkozik. Ugye, a szégyennek éppen a veleje és a lényege (a bűntudattal szemben), hogy a bűntudat arra vonatkozik, hogy valamit rosszul csináltam, a szégyen pedig arra vonatkozik, hogy rossz vagyok. Óriási különbség!És a csökkent értékűség, szégyen sémának, hogyha eszetekbe idézitek azt az egyszerű példát, ahogy elsózza a levest otthon a feleség, s a férfi megízleli a levest és azt mondja: „Tyú, a betyárosát! Hát egy kis mini tenger került ide az asztalra!”. És ha valakinek csökkent értékűség, szégyen sémától megvert élete van, akkor ő elkezdhet sírni vagy dühöngeni vagy kardozni vagy a másikat becsmérelni, vagy bármit – kirohanni a konyhából, bezárkózni a fürdőszobába, wc-be, kamrába, garázsba, akárhová. Merthogy azt a mondatot, hogy „ez a leves sós!”, magára veszi, és a személyére vonatkozó üzenetként értelmezi. (03:32)Vagyis nincsen megkülönböztetés a leves és Brünhilda között! Ez éppenséggel a csökkent értékűség, szégyen sémának a belső logikája. Nem tudom megkülönböztetni, hogy most a levesről beszélünk vagy rólam. És te hiába beszélsz a levesről, én ezt úgy hallom ,hogy engem bántasz. Hogy már megint nem vagyok elég jó neked. Hogy neked semmi se jó. Merthogy én nem tudok semmit... tik, tik, tik, tik. (04:01)Tehát akkor most megkülönböztettük a csökkent értékűség, szégyen sémát a kudarcra ítéltség sémától, abból a szempontból, hogy a csökkent értékűség, szégyen sémában a személyemre vonatkozóan gondolom azt, hogy énvelem valami alapvető baj van – énvelem! A kudarcra ítéltség azonban alapvetően és elsősorban a teljesítményemre vonatkozik. Mindarra, amit én kifelé képes vagyok megjeleníteni, alkotni vagy nem alkotni, csinálni vagy nem csinálni, létrehozni, elérni... vagy nem. Tehát ez alapvetően a teljesítményemre vonatkozik. És akkor különböztessük még meg a kudarcra ítéltség sémát egy másik sémától: azalkalmatlanság, függőség sémától! Ugye, most már kezdünk összefüggésekben is látni.Mert az alkalmatlanság, függőség sémának ugye mi volt a lényege? Hogy alkalmatlan vagyok az élet hétköznapi vitelére! Legalapvetőbb dolgokban is magamat alkalmatlannak tartom, hogy képes legyek magamat fönntartani; képes legyek megélni, képes legyek egyáltalán a hétköznapi életvitelt folytatni. (05:11)Az pedig az élet hétköznapi dolgaira való alkalmatlanságot jelentette elsősorban. És, mert én alkalmatlannak tartom magam az élet vitelére, ezért aztán függenem kell valakitől. (15:25)Itt azonban nem erről van szó. Az illető nagyon is alkalmas lehet az élet vitelére. Nagyon alkalmas lehet! Sőt, érdekes módon akár még eredményes is lehet az életében. Lehet, hogy föl se merül az benne, hogy ne tudná magát eltartani, vagy ne tudna eredményeket elérni. Illetve, hogy nagyon is lehetnek az életében eredmények – nagyon is elérhet dolgokat; képes lehet megvalósítani dolgokat. Tehát ilyen értelemben nincs problémája az élet hétköznapiságával. De problémája van azzal, hogy ez mennyire tartós! (06:03)Hogy ez mennyire az ő belső alkalmasságáról szól! Ő azt gondolja, hogy nem arról szól. És akkor nézzük meg, hogy mi az a háromfajta alapvatő cselekvési mód, ami akkor történik meg, hogyha a séma uralma alatt vagyunk.Ha én kudarcra ítéltség sémával élek (egészségedre – bár egy kicsit túlzás volt!), akkor ez azt fogja jelenteni (ha a séma kifejti a hatását), hogy bénázok. Hogy bénázok, de nem is nagyon teszem oda magam, mert minek? Há' úgyse fog sikerülni! Tehát olyan félgőzzel csinálom... Tehát, szinte önbeteljesítő jóslatként igazolódik – és fönn is tartom magam ezt a sémát. Mert nem szánok annyi időt egy tevékenységre, amennyi kellhozzá! Az egyik legnagyobb bölcsesség, amit sok évvel ezelőtt megtanultam az élet feladatok teljesítésére vonatkozóan: hogy annyi időt szánjunk rá, amennyi kell hozzá. (07:18)Tudjátok... Ebből lehetne egy Ph.D dolgozatot írni, egész biztos. Giga-mega kutatásokat, és a végén lesz belőle egy mondat.Hogy érdemes a dolgokra annyi időt szánni, amennyi kell hozzájuk. És hogyha ez evidens lenne, nem volna érdemes róla beszélni. De szó sincs róla, hogy az emberek többsége a legtöbb helyzetben szem előtt tartaná ezt az egyszerű mondatot. Mert nem így van!És ezért lehet folyamatosan látni azt, hogy van nem is tervezek időt egy feladat elvégzésére, vagy kevesebb időt tervezek; mert azt mondom: ennyi van. Emiatt állandó feszültségben élek. Saját magam hozok létre olyan helyzeteket, amely aztán olyan stresszhelyzetet jelent, amire aztán nem tudok megfelelően válaszolni. (08:12)Tehát ez egy nagyon-nagyon fontos gondolat, hogy annyi időt szánni feladatok elvégzésére, amennyi ahhoz kell!De hogyha énbennem a kudarcra ítéltség séma munkál, akkor (nem tudatosan is) kevesebb időt szánok pl. a feladataim elvégzésére. Ezért aztán kudarcra ítélem magam. A kudarc meg is érkezik, ami megerősíti a sémával kapcsolatos hiedelmeimet, és a valóság álruháját ölti.„Na ugye, tudtam én, hogy képtelen vagyok rá! Most 127-edszer nem tudtam megcsinálni.”Ugye, egy kerékcsere! (Ú, … vannak köztünk, akik ezt gondolják: na, ezért jöttem ide. Kerékcsere...)Énnekem meg fontos, na! Mindjárt kezdődik a Forma 1-es igény! Már kezdek egy kicsit... Egy kerékcsere: 4 másodperc! De nem neked.Tehát, mondjuk, kapunk a kátyús úton egy jó kis defektet. Akkor úgy érdemes számba venni, hogy ez nekem mennyi időbe fog telleni? Mert különben megöl bennünket az idegesség. (09:35)Tehát az 4 másodperctől 4 napig terjedhet. Tényleg nem vagyunk egyformák! Főleg, hogyha New Yorkban van a legjobb barátunk, aki tud gumit/kereket cserélni. Hát, onnan bajos azért. Mire mindezt megszervezi, és mi ülünk a telefon mellett, hogy jöjjön a segítség.1. Na tehát. Ha a kudarcra ítéltség sémában idáig elmerültem, akkor a cselekvésmódomat az fogja meghatározni, hogy (akaratlanul is és nem tudatosan is) félgőzzel dolgozom. Nem szánok rá elég időt, nem vagyok körültekintő, nem vagyok elég alapos, nem vagyok elég megfontolt: csinálgatom. És a csinálgatomból állandó kudarcok érnek. Az állandó kudarcokból pedig állandó visszajelzés, ami megerősíti a hiedelmemet arra vonatkozóan, hogy „tessék: nekem úgysem sikerül semmi; úgyse jutok semerre se”.Ez az első.2. Amikor próbálom a séma logikájából fakadó helyzeteket elkerülni.Nyilván, akkor magunk is kitalálhatjuk: pl. olyan munkát végzek, amiben semmi kihívás nincs. Mert azt viszonylag kevesebb eséllyel tudom elszúrni. Tehát: van egy diplomám, de mosogatok. (11:13)Ráadásul olyan helyen, ahol lassan is lehet. Esetleg, ha a padlót így kigumírozom, akkor, ha elejtem, akkor nem is törik össze. S akkor szép lassan – óránként négy tányér, akkor... Így tulajdonképpen a séma uralma kevésbé érezhető – csak nagyon boldogtalan vagyok. Akkor semmi kihívás! Semmi feladatvállalás! Semmi kockáztatás.Ugye, idehozhatnánk, de ezt nem akarom most hosszabban mondani – sok évvel ezelőtt beszéltünk róla; szakirodalom, öntyöm-pöntyöm, hogy mit jelent az, amikor valaki kudarckerülő, vagy pedig sikerre orientált! Hogy az milyen egészen másfajta cselekvésmód, szemléletmód, hozzáállás, magatartásforma, belső világ.Az nagyon nem mindegy, hogy a kudarcot akarom elkerülni, vagy vállalok kockázatot is!Vagyis, vagyis – ó, most eszembe jutott az egyházam. Nem tudom, ez hogy, hogy, hogy jut nekem néha eszembe, csak úgy?! Lehet, hogy benne vagyok, azért...Csak van valami közünk egymáshoz, elég régóta. Nem egyszer az a meglátásom, hogy szervezetek is tudnak kudarckerülők lenni. Intézmények is tudnak kudarckerülők lenni. Ahelyett, hogy eredmény-orientáltak lennének. És az eredmény alatt nem sikert vagy teljesítményt értünk, hanem gyümölcsöt! Tik, tik, tik! (12:53)Most egy kritikus megjegyzés (így online), mintha azért az egyházainkat valami kudarckerülő áttitűd jellemezné. Csak semmi kockáztatás! Csak úgy mindent, úgy... De nem vagyunk olyan túl lelkesek. Na, ebből majd lehet kivágni néhány másodpercet, és úgy akkor... „Feri atya és az Egyház” címmel.Tehát nemcsak az egyes ember lehet kudarckerülő, vagy pedig valamerre: „Na gyerünk, csináljuk; aztán hogyha elrontjuk, majd tanulunk belőle. Bocsánatot kérünk, akitől,... aztán akkor megyünk tovább.” Nnn. Intézményekben is lehet ez, hogy... semmit.Ez a második jól begyakorolható magatartásforma: Nem szeretném átélni, hogy az életem kudarcos, hogy nem tudok elérni semmit se (sport terén, munka világában; valahol, ahol küzdelem van, harc van, valami ütközés is van, versengés van). Ezért inkább hátralépek minden olyan helyzetből, ahol versengés van. Mindenből.Sőt, az is lehet, hogy ebbél életfilozófiát alkotok: „Nem; együttműködés. Együttműködés! Megértés. Türelem. Én nem vagyok ilyen.”Pl. most jöttem ide. Egy olyan utcában is, ahol két autó nem fér el egymás mellett. Ebből az adódik, hogy a KRESZ-nek bizonyos szabályait kell érvényre juttatni. (Remélem tudjátok, hogy ahol parkoló autók vannak, oda kell lehúzódni.)Most ha én azon az oldalon megyek, ahol elsőbbségem van (mint pl. ma este), és jön velem szemben valaki, aki mondjuk háromszor is lehúzódhatna, míg nekem ott van a járdaszegély – s akkor egyszer csak úgy találkozunk húsz cm távolságra – én általában tartózkodni szoktam. Már úgy, ott. És akkor meglátjuk, hogy mi lesz!Tehát éppenséggel nem vagyok ilyen mindenáron-kudarckerülőre behuzalozva, meg konfliktuskerülő se annyira... szóval. Most hogy jutottam ide? Tényleg, honnan? Nem tudom. (16:02).Ez nagy kudarc azért itt. S közben én vagyok itt egyedül, és nem segít senki. Tehát azért az élet nem könnyű.Tehát ez volt a 2.: mindenféle kudarc elkerülése.Akkor aztán mindenféle konfliktus elkerülése, és akkor életfilozófia abból, hogy mindent olyan megértően és bársonyosan és puhán és finoman.Pl. bizonyos közlekedési helyzetekben nem biztos, hogy mindig jószándékkal kell megoldani valamit, ha létezik KRESZ. Plö.Páldául, hogy ma délután belém jött valaki. Kedvesen, aranyosan. De majd erről később fogok beszélni. Most már volt kerékcsere, minden – majd azért ez is. (16:49)Lehet, hogy ezért...3. A harmadik cselekvésforma, ha a séma uralma alatt állok és nem látok ki belőle, akkor túlkompenzálhatom a sémát. Hogy kudarcra vagyok ítélve, sikertelenre vagyok gyúrva.Ez pedig akkor azt jelenti, hogy megpróbálhatok erőnek erejével teljesíteni, eredményeket elérni. Látszólag (és bizonyos szempontból kívül nézve) akik kudarcra ítéltség sémával élnek, elérhetnek komoly eredményeket. A kérdés azonban az, hogy mit élnek meg belül.Emlékeztek, hogy a csökkent értékűség, szégyen sémával élők mit élnek meg belül? Leülök. Ez most az én kudarcom lesz: nem emlékeztek rá. (18:00)Ha csökkent értékűség, szégyen sémával élek, akkor az a belső megélésem, hogy ez bármikor kiderülhet. Tehát a bénaságom, az ügyefogyottságom – bármikor lebukhatok! És ez egy újabb szégyenkezési kört indít el. Tehát: bár már úgy vagyok, meg úgy kapcsolatokat létesítek és próbálok valamit tenni. De állandóan egy félelemmel, remegéssel, szorongással, hogy bármikor kiderülhet, hogy tulajdonképpen nem kis értek hozzá. Hogy béna vagyok, hogy szerencsétlen vagyok – bármikor, egyszer csak így fölbukok, és akkor derül ki, ki is vagyok valójában!Tehát nem akkor, amikor valami megy, hanem amikor nem megy. És... Ez egy folyamatos szorongás lehet. Hogy kiderül, hogy milyen béna, szerencsétlen vagyok. Itt nem ez a félelem.A kudarcra ítéltség sémánál hiába van valakinek eredménye, sikere, teljesítménye; őbenne van egy belső szorongás, egy belső rettegés, aminek a lényege, hogy ő azt éli meg, hogy bármikor bukhat. Hogy bármikor kudarcot szenvedhet. Hogy tulajdonképpen valahogy a helyzetnek, a véletleneknek valamiféle összejátszása, hogy egyáltalán ez neki eddig sikerült. De hogy ez egyáltalán nem szól róla! (19:31)Hanem hát valahogy a véletleneknek, a helyzetnek egy szerencsés összeállása. Ezért ő folyamatosan szoronghat, hogy mikor zuhan majd a semmibe. Ebből a szempontból. Ezért ő szorongással teljesít és a következőt mondja:Hát, magunk között szólva én sokkkkkal tehetségtelenebb vagyok, mint ti. Most egyvalamit tudtam csinálni: hogy nagyon szorgalmas vagyok. Nagyon. Tehát én kétszer annyit dolgozom, mert nekem muszáj annyit. Tinektek feleannyi is elég! Ezért reggeltől estig csinálom, hogy valahogy szinten legyek. Értitek? De hogy ezt meddig bírom; nem tudom. Mert nyilvánvaló, hogy én nem vagyok olyan jó, mint ti. Nehéz így nagyon. Mikor fogy el az erőm? Ettől félek.Rendicsek? Lehetett ezt hallani? Vagy csak így magam előtt... Ez milyen szép! Ezt köszönöm szépen! Azért a hangosítás az nagy dolog! (20:46)Tehát attól fél és retteg (akinek kudarcra ítéltség sémája van), hogy nyilvánvalóan ki fog derülni (az élet ezt majd bebizonyítja és megmutatja), hogy ő tulajdonképpen tehetségtelen! Hogy ő azt nem is tudja csinálni! Csak a szorgalmával, kitartásával, emberfeletti erőfeszítésével valahogy ő a felszínen tartja magát. De hát hogy ez meddig fog menni?! Nem lehet tudni. (21:15)Ez volt a cselekvésmód.Tehát akkor még egyszer mondom: a kudarcra ítéltség sémának a lényege valamiféle eredményre, teljesítményre vonatkozik. Nem a személyemre, és nem az élet hétköznapiságának a fenntartására. Hanem teljesítményre, eredményre.Na, akkor. Sok mindent szeretnék mondani.Beszéltünk arról, emlékeztek, egy évvel ezelőtt, hogy a jól-létnek milyen öt, másra vissza nem vezethető területe van?Tehát, ha jól akarunk lenni (nem pusztán jól érezni magunkat), hanem jól akarunk lenni, akkor:
  • Pozitív érzések és érzelmek (a pozitív érzelmeknek a megbecsülése, megengedése, átélése, elmélyítése)
  • Elmélyültség
  • Az élet értelmének a megtalálása
  • Kölcsönös, „egymásrsa számíthatunk” emberi kapcsolatok
  • Az életnek valamiféle gyümölcsözése
Hogy látom, hogy ahogy élek, annak van értelme. Nemcsak az „élet értelmét” látom, hanem, hogy ahogyan élek, annak vannak gyümölcsei! Ez az öt. Egyik a másikkal nem helyettesíthető. Erről beszéltünk egy évvel ezelőtt, tehát erről nem akarok beszélni, csak ezt úgy veszem, hogy már tudjátok (22:53)De azért elismételtük.Amiről beszélni szeretnék éppen a kudarcra ítéltség sémával kapcsolatban: nézzük azt meg, hogy ha egy egész életre szólóan tekintünk saját magunkra, akkor mit mondhatunk el a jól-lét és a célkitűzések összefüggéséről. Tehát:Életcélok és jól-lét – élethosszig tartó összefüggésbe ágyazvaÍgy mondtuk ezt (az 1. pont így szólt; hű, erről még hosszabban szeretnék; ez mind ilyesmi lesz, hogy szánjunk annyi időt a dologra, mint amennyi kell hozzá; ilyesmiket fogok mondani; ne becsüljük le ezeket a mondatokat szerintem):1. Akkor tudunk jól lenni (és ez már most a gyakorlat – a jól-lét elérésének a gyakorlata; hogy valósítsuk ezt meg)... Célok, és mi volt a másik? … Nem tudom, ilyen tanáros lettem ma. Nem tudom, mit várok tőletek. Valahogy azt várom, hogy jöttök velem. Hogy kísértek!Nem én voltam! Minden évben elmesélem azt a történetet (de tényleg összement egy kicsit), hogy ministráltam már nagy fejjel [bár nekem kicsi van, de már ilyen szakállas fejjel]. Egy kisgyerek is ministrált, és a pap hosszan beszélt. De nagyon jókat mondott, azzal nem is volt baj – csak nem a gyereknek. Ezért a gyerek, hogy szórakoztassa magát, elkezdett hintázni. Még akkor olyan megosztott figyelem létezett: tehát hintázott és figyelt. És aztán a figyelme teljesen eloszlott. A koncentráltsága zéróhoz közelített. És ebben a pillanatban dzzzss, a lába égnek, és egy márványpadlót képzeljétek el. Ilyen nagyszerű minőségű hangosítással. Tehát, hogy a márvány padlóhoz az a fém meg a gyerek egyszerre odapuffant (fémlábú szék), óriási nagyot szólt. S az agya, visszatérve az élet realitásához, az élet hétköznapi sodrához, hátranézett (persze nagyon szigorúan, mégiscsak),és a gyerek a következőképp fejezte ki a helyzethez való hozzáállását... (arckép). (25:59)De mindezt így... (26:08)Ez jutott most eszembe erről. Föltűzöm, és az „én rontottam el” táblára teszem. Hogy minden nap lássam, hogy ez micsoda kudarc itt. Én tapostam össze – ezt én csináltam. Nem más, hanem én. Én, a saját lábammal.Szóval, hogy akkor tudunk jól lenni hosszú távon (nem egy nap, egy hónap, egy év), hanem hosszú távon! Ha az életünk egész távlatát nézzük! Ezért szeretem ezeket a kutatásokat! Nem hogy most hogy vagyok... hanem egy élethosszig hogy tudok jól lenni? (Jaj, itt mászkálok, ez jól is esik.)Ha a szükségleteinket tudjuk összefüggésbe hozni az életcéljainkkal.Azért ez művészet ám! Mert ez azt jelenti, hogy fontos, hogy valamennyire önazonos tudjak lenni; tehát képes legyek fölismerni; tudni, tudni a saját szükségleteimet.A szükségleteinknek is nyilvánvalóan van egy nagyon sajátos hierarchiája. Node messze túl vagyunk azon..., ahogy Maslow is túlnőtte saját magát. Ugye Maslow megalkotta a piramist – ezt mindenki tudja. Ugye: létfönntartás, életfönntartás, kapcsolatok, és akkor valami önmegvalósítás. De éppen Maslownak már élete során mondták: te, hát ez nem stimmel teljesen így! Hogy a legalapvetőbb szükséglet, hogy mindenképp életben akarjunk maradni, mert akkor senki nem adná az életét senkiért. Akkor nem volnának hősök, akkor... akkor Dugovics Tituszt hova rakjuk? (28:02)Tehát hogy ez így valahogy nem stimmel. És micsoda rugalmasság egy idősebb embertől, hogy azt mondta:Igazatok van, ezt a modellt, meg kell változtatni! És, tudjátok, még egy piramis. Megváltoztatta ezt a modellt!Nagyon csúnya dolog, hogyha egy fölsőoktatási intézményben még mindig az eredeti változatot tanítják! Az már 70 éve nem úgy van! Háhh! (Na jó, 50. Mindig kukacoskodtok.)Vagyis, akkor: melyek a legmélyebb szükségleteim? Hát a legmélyebb szükségleteinkhez, a legalapvetőbb szükségleteinkhez kapcsolódnak a legmélyebb vágyaink. Most a legmélyebb vágyaimból tudom a legjobban megmondani, mik a legfontosabb életcéljaim!Tehát: alapvető szükségletek, valamennyi önazonosság – utána világossá válnak ezek a szükségletek; a még mélyebb szükségletek. Tudom a legmélyebb vágyaimat. S a legmélyebb vágyaimból tudok jó életcélokat találni. Egészen halálon túlmutató életcélokat. És ehhez a rendszerhez kapcsolódik aztán az erkölcsiségem. (29:16)A szükségletekhez bizonyos erkölcsiség is társul.Vagyis, hogy mi jó, mi nem; mi helyes, mi nem.Ugye, hogyha én azt mondom, hogy nekem a legalapvetőbb életcélom, hogy enni mindig kell.Ugye? Mert végül is: evés nélkül halál, akkor: enni kell!Akkor adott esetben foglak, oszt' jól agyonütlek, mert nincsen annyi Milka. Egy embernek van elég Milka csak. Nekem meg a Milka kell. Egy... egy tábla volt, és ne haragudj, de hát... Legalapvetőbb szükséglet. Enni kell...Akkor azt mondom: ha az én legalapvetőbb szükségletem az, hogy enni mindig kell, és ezt a logikát semmi nem írhatja fölül (a szükségletből értékek jönnek, és az értékekből erkölcsiség következik).Szükséglethez kapcsolódnak értékek. Az étel, az élet, a létfönntartás – micsoda nagy érték!De ez azt jelenti, hogy ha én éhezek, akkor odamegyek és agyoncsaplak.A másik ember meg azt mondja, hogy én fölfedezek magamban egy mélyebb szükségletet. (30:42)Például, az összetartozásnak a mély szükségletét. Hogy tudhassam, hogy nekünk van közünk egymáshoz. (30:52)Hogy átélhessem azt, hogy te is ember vagy és én is! Hogy közünk van egymáshoz.Akkor ez azt jelenti, hogy nem csaplak agyon...Azt Gyökösi Bandi bácsi írja – egy megrendítő történet –, hogy ott a lágerben (azt hiszem, nem Gulág volt, hanem munkatábor), málenkij robot. Volt egy bácsi, aki érezte, hogy meg fog halni. Hogy ő már nem... S fölvette mindig az ételadagját, és odaadta mindig a legfiatalabbaknak. Azt mondta: nézzétek, most én egy heti ételt inkább nektek adom, mint hogy megegyem: úgyis meghalok. (31:55)Akkor ő fölismert egy mélyebb szükségletet. Ami mélyebben van annál, hogy...Most akkor a mélyebb szükségletekből fakadnak az értékek, az értékekre vonatkozóan jelenik meg az, hogy valamiféle erkölcsiségem van, tehát az meghatározza a cselekvésemet. Hogy ez fontos, az nem annyira, ez még fontosabb; hogy mi helyes és mi nem, hogy mi igaz vagy mi nem, mi jó vagy mi nem. (32:25)Ehhez kapcsolódnak a célok. Az életcélok; akár halálon túlmutató életcéljok.Érthető ez a rendszer? Tehát egyáltalán nem mindegy, hogy ki hogyan ismeri föl a saját szükségleteit! Hogy milyen szükségleteket ismerek föl? Hogy eljutok-e a mélyebb szükségleteimhez, vagy nem? Mert minél inkább eljutok a legmélyebb szükségleteimig (ami, mondhatjuk most már nyugodtam: nem az, hogy itt a Földön mindenáron életben maradjunk). Most ez furcsán hangozhat, ugye, de az előző történet kapcsán nyer értelmet, amiről beszélek.Ez azt jelenti, hogy ha a legmélyebb szükségleteimig elérek, onnan a legmélyebb vágyaimat elő tudom hozni (majd erről még külön is szó lesz).A legmélyebb vágyak adhatják a legmélyebb erőt és motivációt és ösztönzést. Ezt a kutatások jól bizonyítják – majd erről szerintem a következő alkalommal...Ehhez kapcsolódik az értéktudatom; az értéktudathoz egy erkölcsiség és: célok! Hhhá!! (33:27)Miben van a nehézség? Hogyha a szükségleteim és a legmélyebb szükségleteim nincsenek összefüggésben a céljaimmal.Tehát vannak ugyan szükségleteim, de nem vagyok eléggé azonos magammal.Nem élem eléggé önazonosságban a... saját magamat (...hát itt simogatom magamat, merthogy mégiscsak ez vagyok én). És ezért olyan életcélokra törekszem, amelyek nagyon fölszínes (vagy kreált) szükségletekkel vannak összefüggésben.Olyan igényekkel, amelyeket mondjuk egy kultúra támaszt felénk... hogy neked azt.Tudjátok, a snookert szoktam nézni; a múlktor is mondtam. Kerékcsere, snooker... vannak bűneim. Este nézegetem a snookert. Nem egyszer egyik-másik adón már reklám megy, hogy mit kéne megvennem. Ez ismerős; hát nektek... ja, jó. (34:31)S akkor a múltkor azt látom (nagyon érdekes dolog, el is gondolkodtam, hogy talán egy kicsit többet kéne dolgoznom, mert ameddig ez nincs, addig nem tudom, hogy leszek boldog)... Kérlek szépen, valamilyen krémmel átitatott zokni! (35:00)Lehet, hogy majd néhány hét múlva az utcán megtámadnak a cég képviselői. Az azért jó (...meg kellett hallgatnom; tehát azért az érdeklődés és az emberi kíváncsiság hajtott: erre kíváncsi vagyok, hogy ezt hogy lehet eladni?!)... Képzelj el egy zoknit, ami valahogy át van itatva egy krémes anyaggal. Azt mondják: 90% krém (ezt nem is tudom, hogy lehet, de...) Hát csak úgy egy-két gyapotszálacska tartja össze... És kérlek szépen, mindegyikünk álma így valósuljon meg, hogy azt ígéri ez a termék, hogy amikor te hajcsizol, csicsikálsz, aközben azért a lábaddal egy kicsit fészkelődsz. Ugye? Arról nem is beszélve, hogy a bőröd is képes beszívni onnan valamit. Tehát, miközben te semmit nem csinálsz, a kicsinke kis lábad, a te kis talpad babapuhaságú lesz! Hmmm!!! (36:14)S nincs többé repedt sarok, durván kongó léptek; csak suhanás és áramlás, hömpölygés és flow... És mindehhez semmi másra nincs szükséged, mint arra a zoknira!Fölveszed és reggel: ez az én lában?! Há' újjászületett!Az a nehéz vele (most ezen gondolkodom), hogy nehéz közszemlére tenni! Á, jönne már az az áldott tavasz, és akkor megmutatnám a kellően zsíros talpam...Most miért mondom el ezt a hülyeséget? (Jó, hát mert ilyen vagyok; de most azon túl?)Mert hiszen egy kultúrában élünk, ezért maga a kultúra is alkalmas lehet arra, hogy elszakítson minket a valódi szükségleteinktől, legmélyebb szükségleteinktől, vágyainktól; legmélyebb vágyainktól. Ezért lesznek céljaink és törekszünk is a céljaink megvalósítására. De ha ezek nincsenek összefüggésben az egyre mélyebb szükségleteinkkel, vágyainkkal: ebből nem fakad valami erkölcsiség, értéktudat, cselekvésmód, cél – akkor nem vagyunk jól. Hiába lesz babapuhaságú a talpam rücske!Még a körmöm is talán – ez csak most jutott eszembe. Még a körmömmel is csinálhat valamit! (Mondjuk a lábköröm egy év alatt nő ki – hát; jó befektetés! Tehát az olyan tartósabb. Egy évig akkor ott zsírozza a körmöd. (38:10)Ez az egyik, hogy ha nem tudunk valamiképp függetlenedni egy olyan kultúrától, ami nem vág egybe a legalapvetőbb, legmélyebb emberi szükségletekkel, vágyakkal, értékekkel, erkölcsiséggel, célokkal – akkor hiába vannak életcéljaink (el is érhetjük őket), nem leszünk jól.Ez volt a könnyebbik fele. (Na, majd én akkor... nem veszem meg! Jó, gratulálok – máris nagy elismerésem.)De a másik...Mi történik akkor, ha elidegenedtünk saját magunktól? Ez a nehezebbik ügy. Hadd kössük össze ezt a már jól ismert tudásunkkal. Vegyünk egy csecsemőt, akit magzati korban nem vártak (minek jössz te ide?! - aztán „Na jó, jöhetsz, ha fiú vagy) Lány lett. Apa-anya rosszban van egymással. Anya elhanyagolja a gyereket az első néhány életévben => bombabiztosan lesz egy kötődési zavar. Mert az élet meg ilyen. „...Csak megússza!”. Hát nem ússza meg.Ott van egy kötődési zavar. Ugye, ha a legalapvetőbb szükségleteim magzati-, csecsemőkorban nem elégülnek ki, akkor nem egy belátásom lesz, hogy: „Na, ezek nagyon fontosak továbbra is, csak anyám nem tudta kielégíteni őket. Szegény anyám; ugye erre nem volt alkalmas – de azért én szeretem őt.”Nem így megy. Hanem úgy, hogy ahhoz, hogy életben tudjak maradni, kezdek eltávolodni ezektől a szükségleteimtől, és megpróbálok olyasmi felé irányulni, ami elérhetőnek tűnik. Nemde? Hát ha sírok hónapszámra, hogy anyám jöjjön, és anyám nem jön, hát akkor az életképességemet nem fogja segíteni, ha én továbbra is anyám után sírok. Akkor nézni kell valami tárgy után! Mert az elérhető. Akkor cumi, … Tárgyak, mert az elérhető. És nagyon sok szülő azt is mondja: hát ott a tárgy, adunk neki; szájába dugunk, odatesszük – majd azt zörgeti, ti-tik-tik-ti.Vagyis a szeretetigény tárgyiasul. Aztán a szeretetigény szexualizálódik. (40:52)Hú, ez jó, ezzel lehet egy kicsit... csak nem jut eszembe egy harmadik, pedig ezzel lehet... Az de jól szólna.Tehát anyagiasodik vagy szexualizálódik; elidegenedik az a valaki, akinek az alapvető szükségleteit nem elégítik ki. Na de ő azzal van – neki ez föl se tűnik. (41:14)Ezért pl. lesz egy anyagiasságra törekvés. Mert ő azt tanulta meg, hogy az elérhető. Nem is bízik az emberi kapcsolatokban.Hát ha kialakul egy kötődési zavar, akkor már nem is akar kötődni. Hát nincs is egy alapvető tapasztalata, mintája arról, hogy az lehetséges volna vagy hogy az jó lenne! Vagy pedig, lehet, hogy ott van benne a vágy: próbál tartozni valakihez; kötődni. Rögtön jön a félelem: hát az alaptapasztalatom az, hogy elvesztettem anyát. Hiába akartam én – kudarc lett a vége. Énnekem nem kell több kudarc. Inkább dolgozom rogyásig, és akkor veszek. VESZEK! Ződet veszek! Narit! Feketét! Sárgát! Akkor ezek lesznek, és akkor így. Melyiket rontottam el? Ezt. Nem. Ezt. Jujj, melyik volt? Ezt is most elrontottam. A zöld. Édeseim!Hát – a szakirodalmat tudnátok így! Kérdezem a jóllét elemeit, és akkor... „A ZÖLD!” Hát nem sokra visszük így! Mi együtt!Jó. Szóval: ebből több minden következik. Az egyik:Hagyjuk abba magunk bántását.Tehát amikor azt mondom, hogy egy igény tárgyiasul; a szeretetigény szexualizálódik – akkor, ha valaki ezt fölismeri magán, akkor hagyhatjuk ezt, hogy „de rossz vagyok, meg ilyen vagyok, olyan vagyok”. Valamikor megtanultuk, hogy még az a legelérhetőbb. Anya nem elérhető, kapcsolat nem elérhető; biztonságosan nincs egy másik személy, egy kapcsolat. Akkor ez van, akkor ez után nyúlok. Ez van, ez, ez, ez. Tehát nem érdemes magunkat bántani – inkább ismerjük föl, hogy: „Ahá! Hát ez van mögötte! Akkor nem vagyok rossz! Csak így jártam!”. Van így néha. Leülünk. Van könnyzacskó, lehet aztán sírni. Hogy így jártam.Szerbben is lehet mondani: ez az életem ára.Ahogy én most örülhetek neki, hogy itt vagyok... de ennek ez az ára.Tehát ezért nem egyszer az a gyógyulás útja (hogy valaki egyáltalán magához térjen), hogy akkor úgy maga fölismerje, hogy „tulajdonképpen, igen, vágyom rád!”. Vágyom egy emberre, egy kapcsolatra – hogy egyáltalán, a szükséglet és a vágy kapjon egy szabad utat. És már ne féljek attól, hogy „na, egy újabb csalódás – inkább nem is vágyakozom”. Ugye? Dehogy vágyakozom! Nem kell nekem még egy férfi! (Mármint neked...) Vagy még egy nő.Anyukám (annyira bennem van a mondata)... Ugye, a második házassága is válással végződött – abból gyüttünk mi.Amikor elvált, azt mondja anyukám 5-6 év múlva: ide férfi be nem teszi a lábát!Ugye, ez nem a Palatinus medencéje volt nyáron, hanem ez volt a lakásunk. „Ide férfi be nem teszi a lábát!”Nem akart még egy csalódást. (45:00)Tehát nagy, nagy kockázat, eredmény, érzelmi teljesítmény, komoly érzelmi munka, hogy valaki, aki éppenséggel a legalapvetőbb emberi szükségletektől, értékektől (valamilyen szempontból, valamennyi ideig) elszakítottan kellett, hogy fölnőjön, ezeket megint közel engedje magához (amennyire tudja). Hiszen ő azt mondja: inkább védem magam – hagyjuk az egészet. Nem is kell, mert csak jön a rettenetes boldogtalanság. Hát fölszítom ezt a vágyamat; aztán, ha megélem, akkor csak kiábrándult leszek, hogy miért nincs?! (45:35)Hiszen az egész rendszer nem állt össze, hogy „majd lesz”, meg „úgyis jön” – hanem hát csak a semmi a vége!Tehát óriási nagy emberi teljesítmény, amikor valaki valamennyi sebződés után is mer magára találni. A magamra találás azt is jelenti, hogy merek érezni. Merem megérezni ezeket a vágyaimat, szükségleteimet. Bár semmi biztosítékom nincs arra, hogy egyik vagy másik valaha is beteljesedik. Nincsen! (46:05)De mégis, ezeket kezdem megélni. Hű, de nagy dolog! Ezért a lélektani, érzelmi munkának valódi, nagy eredménye van! De nem ott áll meg a világ, hogy valaki magára talál. Ha valaki magára talált, az még senkinek sem elég. Mert, ha valaki magára talált, az nagyon jó – onnan el lehet indítani az életet. Van nagyon sok sérült ember. És akkor rátelepszik egy iparág: találj magadra! (46:41)Ezért: „kellenek” olyan pedagógiai elvek, amelyekkel elidegenítenek magunktól. Majd ráteszünk egy iparágat, hogy hogy legyél boldog. De persze nem vagy magadnál, ezért majd mi...Emlékeztek a második gondolatra? Mert az most ide kapcsolódhat... Ha eszembe jutna. Na, ez megint egy kudarc.Mi a második gondolat? Na, maradjunk az elsőnél – az a biztos, és akkor azzal nem lesz baj. Szóval: nagy dolog, hogyha merjük megengedni ezeket a legmélyebb vágyainkat, legmélyebb szükségleteinket – s az alapján kezdjük valamiképpen fölismerni az értékeinket. Az alapján kezdjük kialakítani az erkölcsiségünket, s természetesen ennek összefüggésében akkor lesznek céljaink.Itt nem egyszer akkor veszteségekkel is dolgoznunk kell; hiányokkal. Hiányok, veszteségek, fájdalmak – aki ezt el akarja kerülni, (annak nevében, hogy jól akarom magam érezni), akkor ő visszacsúszik egy szerencsétlen élethelyzetbe. (48:11)A második pont úgy szólt, hogy „a jól-lét azokkal a célokkal van leginkább összefüggésben, amely célok nem énközpontúak”.Tehát az énközpontú életcélok (hosszú távon) szorongáshoz, magasabb depresszióhoz, a stresszre adott negatív válaszhoz, a jól-létnek a csökkenéséhez vezetnek. Ezt már néhány évvel ezelőtt is gyakran hangsúlyoztuk. Akkor pl. így fejeztük ki, hogy ha valaki boldogtalan akar lenni, akkor állandóan legyen önreflexióban. Tehát állandóan magát vizslassa, meg koslassa. Állandóan! Hogy most jól vagyok vagy nem? Most jó volt idejönni vagy sem? Most megérte vagy nem? Most boldog vagyok vagy nem?A jól-lét ebből a szempontból azzal van összefüggésben, hogy túljutok-e az énközpontú életcélokon? De, ugye, most látjuk az els két pontnak az összefüggését: nehéz valakinek az énközpontú életcélokon túljutni, amikor el se jutott még magához. (49:24)Az nehéz.A spiritualitás nagy segítségünkre van, mert a spiritualitás lényege, hogy nem vagyok énközpontú. Fölismerem, hogy van nálam több; ahhoz kapcsolódom. A spiritualitás ezért egy óriási kincs, mert sérülten is űzhető! Ugye? Nem véletlen, hogy van. De! De, de.Azért hosszú távon, úgy tűnik, az a valaki tud jól lenni, aki egyszerre gyakorolja a spiritualitásnak ezt az – a spiritualitás lényegéből adódó – én-fölülmúló cselekvésmódját, erkölcsiségét, célra törekvését, értékrendjét és a többit. És ezzel együtt a személyiségfejlődésbe is valami energiát fektet, és megtanul egyre közelebb lenni magához is. Ez azt jelenti, hogy ehhez pedig valamennyi énközpontúságra szükség van. Valamennyire. Egy kicsit dolgozni ezen is. (50:25)Akkor most talán látjuk ezt az összefüggést is. Hogy megint csak föloldhatjuk magunkban azt, hogy magunkat szidalmazzuk. Nem tartjuk magunkat elég jó hívőnek, elég jó kereszténynek, eléggé spirituális természetűnek. Mert úgy érezzük, hogy amikor valami énközpontú indíttatásunk van, az önzés. De nem így van. Hanem, nem egyszer az történik, hogy ha nem tudtam ebben a fejlődésben (mások révén) eléggé magamhoz közel kerülni (mert az élet így kezdődik – mások révén kerülök magamhoz közel; mások révén találok magamra; mások révén tudom meg, hogy ki vagyok én; mások révén alakul ki az önazonosságom, az önbecsülésem, az önbizalmam – ez mind az emberi kapcsolatokból fakad; nem tudom „innen” szedni; se a cumiból, se a csokis cumi, sehogy se)...Ha valakinek ez nincs, bölcsen teszi, ha megengedi magának, hogy az életében legyenek helyzetek, kapcsolatok, törekvések, amelyekben magához tud közel kerülni. Tehát valamennyi énközpontúságot is gyakorol. Hogy egyáltalán magánál tudjon lenni. Mert létezik a természetnek egy bölcsessége: ez pedig az, hogy általában azt tudjuk könnyebben elengedni, amit már megéltünk. Az könnyebben elengedhető. Mert azt természetes módon kinőjük! (52:03)Ugye, biztos ismerős ez: gyerekként mennyire, hogy vágyakoztam én egy kerékpárra! Te jó ég! Hihetetlen. Sírtam esténként. (Ti nem sírtatok? Gumicsere, gumicsere!) Én úgy vágytam rá! Nekem minden álmom az volt, hogy ne orosz kerékpárom legyen! Nem akarok Szputnyikot! Hát az volt; volt a Szputnyik meg a Favorit. Én cseh kerékpárt akartam! Két színűt, fehér váltókarral. Négy váltósat. Gumiborítású kormánnyal... És lett is!Hogy megélhettem, hogy nekem Favoritom van – hát én azt hogy élveztem! Hát reggeltől estig bicikliztem. Mindenhová azzal mentem. Kerékpár, kerékpár... És pár éve föl se ültem biciklire. Nem ültem föl.Természetes módon kinőttem valamit. Ugye, így tudunk kinőni természetes módon sok olyasmit (különösebb belső munka és veszteségélmény nélkül), ami már a miénk volt.Ha valami nem volt még a miénk, valamit még nem éltünk meg, a személyiségfejlődésben valahova még nem jutottunk el, azért az időnként be szokott kopogtatni, hogy: „Te, énvelem meg mi lesz? Én most kimaradok?”Tehát úgy tűnik, hogy valamiféle emberi bölcsesség az, hogy egyszerre néha teszek azért, cselekszem magamért, hogy valami megtörténhessék a személyiségfejlődésemben, ami nem volt. Másrészt állandóan nyitott vagyok az efféle énközpontúság felülmúlására. S a kettőt egyszerre csinálom – néha ezt, néha azt.Vagyis: az énközpontú életcélok nem vezetnek hosszú távon jól-léthez.És ami aztán pláne nem vezet jól-léthez: ha külső életcéljaink vannak.Mert még a belső életcélok hagyján. Node a külsők?! Tehát: hogy muszáj sikeresnek lenni. Muszáj!Muszáj győzni. Muszáááj. Muszáj ezt megvenni. Elérni. Muszáj birtokolni. Muszáj.Ettől leszünk bombabiztosan a legboldogtalanabbak. Főleg pedig akkor, ha olyan külső életcélokra törekszünk hosszú távon, amelyek tényleg nincsenek a mi kezünkben. Tehát: dobok egy cuccot a hálón, hogy kérek egymillió lájkot.Az egymillió lájk után való epekedés egy klasszikus formája egy olyan életcélnak, amitől boldogtalannak lehet lenni. S azért nagyon jó boldogtalan életcél, mert ha nem érem el, akkor is boldogtalan vagyok; és ha elérem, akkor is.Mert egy annyira semmilyen belső szükségletet ki nem fejező vágy ez... hanem az, hogy te nyomtál egy nnnnnnyt. Ez milyen belső szükséglettel van összefüggésben? Semmilyennel. Tehát, ha elérem, akkor se vagyok jól. Hej-haj. De látjuk most ennek az összefüggésnek azért a hátterét, nehézségét. Hogy nem olyan könnyű embereknek azt mondani, hogy: „Egyszerűen ne énközpontú életcélokra törekedj. Ennyi az egész! Mehettek haza! Vigyetek egyet, és akkor találkozunk a farsangon!” (56:12)Nyilván nem lennétek itt, ha ez ilyen egyszerű volna. Beszéljünk még valamiről. Mennyi az idő? Jaj, hát itt, kérem... Ahá!Életcélok, személyes életcélok.Olyan szépséges ez, hogy a személyes életcél nem muszáj, hogy énközpontú legyen.Az énközpontúság meg a személyközpontúság nem ugyanaz. A személyem több, mint az énem. Tehát a legszemélyesebb életcéljaink minden probléma nélkül lehetnek nem énközpontúak, ám személyesek. Hát attól személyes, hogy az enyém. Tehát nem kell, hogy énközpontú legyen. Ez gyönyörű szép!De sokan kérdezték tőlem: Miért van az, hogy ma akkora feladat lett társkapcsolatban élni?Házastársi kapcsolatban élni. Hogy mi bénábbak vagyunk, vagy ügyetlenebbek?Miért nem megy ez? Magyarországon 60% válás, de ez csak a házasságokra vonatkozik, tehát az sokkal több. Az sokkal több! Hogy ez miért van?!Egy nagyon egyszerű összefüggést hadd hozzak ide.Minél inkább énközpontúan élünk, minél inkább az önmegvalósításnak az önkifejezés részét helyezzük előtérbe, annál inkább minden, amit teszünk, egy egyéni életfeladattá válik. Hát nem tud mássá válni! Hát ha valaki az életet úgy látja, hogy ÉN, akkor a kapcsolatában is törvényszerűen ez számára egy életfeladattá válik. Amit őneki, Őneki kell csinálni. Érhető ez, ugye? (58:34)Most minél inkább azt mondom, hogy: „Nem. Hát én tudok a társas énemmel is lenni. Vagy az egyetemes valóságomban élni. Hát fölül tudom múlni az én... Minden további nélkül. Hát egészen meg is tudok felejtkezni magamról.Na, belém jött ez a hölgy. (Nem általánosítok, de az volt.) (59:04)Ugye? Elmondom a belső világomat. Kiszállok az autóból: két dolog jelent meg bennem. Az egyik, hogy ha meg kell védenem magam, akkor fogom csinálni. Tehát: megnézzük, hogy mekkora kardra van szükség. A másik pedig: az a valaki, aki belém jött, fontosabb, mint az autóm. Tehát: nem tud olyan bunkó lenni, hogy ne legyen fontosabb, mint az autóm. Most nagyon egyszerűen mondtam, mert tudom, hogy csak ti halljátok. S akkor úgy, magunk között marad. Hhhmm. (59:53)Tehát lehetséges az, hogy kilépjünk abból, hogy énközpontú életcél. Hogy „megvédem magam”, ez énközpontú. Tehát olyan nem lesz, hogy ő nem ismeri el. Akkor rendőrt hívok, akkor itt fogok ordítani; az a 25 ezer ember, aki itt jár kel, engem nem zavar. Most sarkítom – persze, hogy zavar. De hogy, na.De ő biztos, hogy fontosabb, mint az autóm. Ha itt ripityára megy, ha fölszívódott volna az autóm, s ahogy kiszállok, már nem lett volna semmi, csak egy ilyen kis olajfolt, és ő azt mondta volna, hogy nekem ehhez semmi közöm... Most, hogy kiszállt, most tűnt el innen ez. Akkor is fontosabb, mint az autó.Miért érdekes ez? Mert megvilágítja azt, hogy pl. amennyiben ezt valaki ki tudja mondani, akkor az történik, hogy itt már nem egy egyéni életfeladattal kell bajlódnom vagy küszködnöm. Nem vagyok énközpontúságban – hanem egyszerűen, ő egy számomra értékes ember, és most megbeszélem vele, hogy ez hogy legyen. Ezért lehetek jól is! Tehát a kocsim nincs jól – ezt rábízom. Hát most akkor ő nincs jól – legyen ez az ő része. Oké ez? (61:37)Bajom van a feleségemmel. De én azt mondom: nem tud olyan bajom lenni a feleségemmel, hogy attól ne legyen a feleségem.Akkor ez ad egy irányt, egy célt, értékeket, ahhoz kapcsolódó erkölcsiséget, vágyakat, szükségleteket. Ebbe akkor nem kell annyira beledögleni.Ha nagyon énközpontúak vagyunk, akkor minden életfeladatunk rettenetesen én-szerű lesz. Minden. Ú. Napról napra, percről percre minden. Fárasztó nagyon.Ennek a terhét (a szó jó értelmében) le is vehetjük magunkról. Nem tudom, hogy ez érthető-e. Szóval, hogy ma egy nap a feleségemmel állandó feladat, kínlódás, agyalás, érzés, konfliktuskezelés, kommunikációs gyakorlat, érzelmi intelligencia, társas intelligencia, spirituális intelligencia... zzzzz. Ez az énközpontúságunk arányában van így. (62:58)Ez az ára annak, hogy magunkra találtunk. Annak is ára volt, hogy egymásra találtunk. Régebben az emberek „egymásra találtak”. S ha egymásra találtak, akkor nem az volt a középpontban, hogy én, hanem, hogy MI. Akkor ez már nem olyan értelemben volt „egyéni életfeladat” – mert akkor azt mi csináltuk. Akkor... na, hogy legyen? Na, mit szeretnél? Akkor együtt nekiállunk ennek. Volt egy kidolgozott út: a kapcsolati út, az összetartozás útja. Akkor nem kellett mindenért úgy, úgy... Én remélem, hogy ez érthető. Szóval semmi rendkívülit nem látok abban, hogy minél inkább még az individuális természetünkben vagyunk, annál inkább tűnik föl, hogy a kapcsolatunk, a kapcsolataink (akár a legfontosabbak is) valami állandó megveszekedett erőfeszítést igényelnek. Persze ennek arányában olyan elégedetlenek tudunk lenni, mert úgy vesszük ki, hogy mi iszonyú sokat dolgozunk valamiért, a másik meg nem. Hát mi ugyanis reggeltől estig. Hhuuhh. (64:28)Tehát a belső cél (csak hogy ezt kimondjuk) nem énközpontú cél. A belső cél személyes cél, nem énközpontú. Ha hosszú távon jól akarunk lenni.De, látjátok, azért is beszéltem az elején önmagunkra találásról, hogy ez nem az én kárhoztatása! Mert olvasunk különböző könyveket, amelyek átestek a ló másik oldalára. Egyáltalán nem kiáltok a farkasokkal, akik azt üvöltik, hogy „minden rossznak az én a forrása!”. „Ha nem volnánk annyira individuálisak, akkor...” – nem, én nem szeretem ezt a beszédet. Nagy dolog, hogy magunkra tudunk találni. Az nagyon nagy dolog! Hogy talán éppen azért vagyunk annyira önzők, mert nem találtunk még magunkra. Aki magára talált, nem akar önző lenni.(Megatüsszentésre – úgyon vagyunk, na. Úton vagyunk!)A következő: akik az életcéljaik elérésére odateszik magukat; abba bevonódnak, annak átadják magukat, szinte magukról megfelejtkezve... Érdekes ez? Magamról megfelejtkezve törekszem az egyéni, személyes életcéljaimra. Magamról megfelejtkezve! Háhá!! Ő jár jó nyomon!Tehát minél inkább bevonódva, odaadva, elköteleződve a céljaink felé nem kíméljük magunkat, odaadjuk magunkat, dik-dik-dik-dik, annál inkább van esélyünk arra, hogy jól legyünk. És minél inkább meg akarjuk magunkat őrizni (csinálom, de azért ne fájjon)...Képzeljünk el egy sportolót. Van egy célja, ugye, Rio. Jó, hát edzek, de azért annyira ne... Te jó ég, már 120! Aufffhhh. Hát azért mégis, jól is akarom érezni magam – azért ez a 120... Fuffffhhh. Szerintem ennyi elég is lesz mag. Hol a gyúró? Megyek is a gőzbe, mert ez már sok lesz így.Na. tehát. Ugye, megvan akkor az egész rendszer? Tehát: önmagamra találtam, mások révén.Hogy tud valaki magára találni mások révén? Ha a mások is már maguknál vannak, ezért ráérnek, hogy segítsenek nekünk magunkra találni. Ez érthető, nem? Tehát, ha az én édesanyám nincs magánál, akkor hiába sírok ott! Magával van elfoglalva.De ha az édesanyám már magára talált, vagy képes egy jóféle spirituális ugrásra – tényleg, akkor odaugrik hozzám. Tényleg! Azt mondja: Bár az én szükségleteim sem elégültek ki, de hallom, hogy sírsz. Jól van. Akkor most nekem hiányzik valami, én meg megszoptatlak. Most akkor ez így van.Tehát, ha nézzük a teljes rendszert, akkor látjuk: legmélyebb vágy, legmélyebb szükséglet, értékek, erkölcsiség hozzá, célok. És közben pedig a célokért bevetem magam. Nem énközpontú cél: belső cél. És elfelejtkezem magamról, miközben a céljaimat csinálom. Tehát: belső, személyes cél, nem énközpontú. És az egésznek odaadom magam. Váá! Hadd szóljon! Még kimondani is jó. Hát, itt vagyok, és akkor duuuúúúú!Ez volt a 3. pont.4. (Hű, ennyi idő alatt? Jó.)Azok vannak jól (vagy jobban), akiknek van egy belső tudatuk arra vonatkozóan, hogy a céljaikat el tudják érni.Ugye, ez pont a sémával ellentétes. Kudarcra vagyok ítélve – nem, a céljaimat el tudom érni! Alkalmas, képes vagyok rá. (69:35)Belső monológ. Emlékeztek? Valaki ott áll: „Úgyse fog sikerülni!”. Ez a kudarcra ítéltség belső monológjának egy szava. „Úgyse fog sikerülni, biztos el fogom bénázni.” De az is az, hogy „Ááágggh, győznöm kelllll!” A „győznöm kell” mondat a kudarcra ítéltség mondata! Ha valaki azt mondja, hogy „meg tudom csinálni”, az a győzelem felé visz. Ütheted akárhogy a labdát, puff, visszaadom! Ez a győzelem felé visz.De ha állok ott, és (jó torokhangon) GYŐZNÖM KELLLLL!, ugye, ebből nem lesz semmi. Snooker. Ott a golyó.MUSZÁJ EZT A FRÉMET MEGNYERNIII! Ettől a golyó nem fog bemenni a lyukba. De ha... akkor meg bement. Hát egészen konkrétan, a cselekvésben is igaz az, hogy az énközpontú MUSZÁJ NYERNI nem jó. Nem jó. A „meg tudom csinálni”, „képes vagyok rá” – az jó. „Mindent beleadok” – az is jó. De hogy GYŐZNI KELL, az nem. Hogy MUSZÁJ, HOGY ÍGY LEGYEN, az se. Hogy ÚGYSE FOG SIKERÜLNI – na erről ne is...Erről az öntudatról elmondok egy pöttyös történetet itt a végén.Amikor a (Keresztelő Jánosos – nem is; a Kánai mennyegzős) evangélium volt, akkor azt kérdeztem a gyerekektől (mert a beszéd ebbe az irányba ment), hogy… Amikor Jézus a vizet borrá változtatja. Ugye, ennél csak egy dolog volt nagyobb. Volt egy pap; lelkivezetője volt a szemináriumnak – ő a kenyeret változtatta borrá. (Mert rosszul mondta a mise szövegét.)Tehát maradjunk Jézusnál, aki a vizet változtatta borrá. A násznagy megízlelte a borrá vált vizet. Nem tudta, honnét való. S tulajdonképpen ott a közvetlen környezeten kívül senki sem tudta, hogy honnan való, csak hát itták a finom bort és örültek neki. Tehát, hogy ez Jézusnak egy olyan csodája (ahogy hozza János evangelista), amit csak néhányan tudnak, hogy honnan származik, a többiek meg csak a gyümölcsét élvezik. Ez volt a mondanivaló elindulása. Kérdezem a gyerekeket. Na, figyeljetek! Mondjátok meg nekem, hogy szerintetek ki tudta ott Kánában a menyegzőn, a lakodalmon, hogy Jézus változtatta a vizet borrá? Kik tudták?Nyilván volt egy elképzelésem, hogy mit fognak mondani, hogy Mária, meg Jézus, meg a tanítványok – de nem ez a válasz jött. A kislány jelentkezik, és azt mondja: a katolikusok!Ez a kompetenciatudat! Önazonosság, identitás – ide nekem! (73:01)Szóval: a jól-lét azzal van összefüggésben, hogy van egy belső meggyőződésem, hogy képes vagyok rá, el tudom érni, meg tudom csinálni.Nagyon köszönöm a figyelmeteket. Ennyi volt. (73:20) Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés