Kudarcra ítéltség séma 4.

Ismétlés – kudarcra ítéltség sémaArról a sémáról beszélünk, ez a 9. séma: kudarcra ítéltség séma. (Jól halljátok-e ezt hátul? Teljesen jól. Most az lenne a kérdésem, hogy lehet-e egy picit halkabbra venni, hogy hátha még az is elég? Csak annyira visszhangosnak érzem. Ti is, vagy csak én? Ti is? Igen, igen. Picit zavaró, de meglátjuk majd, hogy hogyan tud jó lenni.) (01:05)Szóval a kudarcra ítéltség séma kapcsán beszélünk arról, hogy mi az, ami segítségünkre van abban, hogy kigyógyuljunk ebből a hiedelemvilágból. Ez a hiedelemvilág célirányosan mire is vonatkozik? Nem elsősorban a személyünkre, még csak nem is az életképességünkre – mint az a másik két séma, a csökkent önbecsülés, önértékelés séma és az alkalmatlanság séma – tehát nem annyira a személyünkre, nem annyira az életképességünkre, hanem a teljesítőképességünkre vonatkozó séma. (01:40)A teljesítőképességnek a világa, a sikernek a világa, az eredmények elérésének a világa, tehát hogy meg tudok-e szerezni egy munkahelyet, vagy nem, fölvesznek-e vagy nem, le tudok-e diplomázni vagy nem, le tudok-e PhD-zni, vagy nem. Hogy lesz-e az autómban ABS vagy nem, ASR vagy nem – jó, ezt most már hülyéskedek. Tehát szóval hogy mennyit fogok keresni, hogy fogok-e annyit keresni, amennyit akarok, hogy viszem annyira, amennyire akarom. Leszek-e annyira sikeres és eredményes, és tik-tik-tik-tik. Erre vonatkozik a séma. (02:25)Aki a séma világától szenved, őbenne van egy hiedelemvilág saját teljesítőképességére vonatkozóan, hogy „Béna vagyok.” Hogy meg is tudom mondani, hogy milyen alapvető adottságaim, képességeim, föltételek hiányoznak ahhoz, hogy fölvegyenek, hogy megcsináljam, hogy elérjem, hogy teljesítsem, és a többi, és a többi. Na erről beszélünk.Ez a séma – nem mindegyik séma, de ez a séma – nagyon határozottan önbeteljesítő jóslatként is egy zárt körbe von bennünket. Azt gondoljuk, hogy főleg másokkal összehasonlítva „Hát bennem hogy volna olyan zenei tehetség, mint egyesekben? Hogy volnék olyan ügyes, mint mások?” Tehát akkor nem is csoda, hogy engem nem vesznek föl, nem tudom elérni, ne tudom megcsinálni. Így aztán nem fordítok rá elég időt, nem is figyelek oda, és a többi, és a többi, ami aztán megerősít engem a hiedelmemben. „Mondtam, hogy nem fogom tudni megcsinálni. Mondtam, hogy nem engem választanak. Ugyan már, annyi ember között miért pont engem vennének föl? Nem is érdemes beadni a jelentkezést, sehova se érdemes menni. Minek? Már föl se öltözök. Már csak úgy belézengek úgy, pizsamában bejövök, mert úgyse érdemes. És ha érdemes volna, úgyse bírnám jól elmondani, hogy miért vagyok én a jó.” Na szóval, erről beszélünk. (03:50)Hogyha hozzátesszük Csepeli Györgyéknek a néhány évvel ezelőtti kutatását, amit újból és újból mondok, kicsit olyan harangrázós módon. Ez a kutatás a mostani magyar valóságra vonatkozik. A mai magyar felnőtt lakosságnak körülbelül 70%-a szenvedő, passzív szenvedő, 20%-a lázad és tizennéhány százalék az, aki képes aktív cselekvőként lenni a mai helyzetben. Hát ez… jaj! Szóval akkor! Nézzük csak, mire jutottunk eddig. (04:30)Fölvázoltunk egy modellt, aminek minden eleme fontos lehet. Na erről most nem akarok hosszan beszélni, inkább sokkal több konkrétumot elmondani. A modellünk pedig így szólt, ami nagyon fontos elemekkel bír, hogy… Ha az élethosszig tartó fejlődés, összefüggésében nézzük a jóllét és az életcélok kitűzését, tehát magunkra úgy tekintünk, hogy… hogy. Jól szeretnénk lenni, és életcélokat tűzünk ki. Ebből az összefüggésből az derül ki, hogy azok tudnak eredményesek lenni és jól lenni, akik életcéljai összhangban vannak a szükségleteikkel. (05:15)Az alapvető szükségleteinkkel, a legmélyebb szükségleteinkkel összefüggésben lévő életcélok visznek bennünket leginkább előre. Emlékeztek, itt nagyon-nagyon mutogattam, integettem. Egyáltalán nem is olyan könnyű a legalapvetőbb szükségleteinkre rátalálni, mert a legalapvetőbb szükségleteink például nem egyenlők a hiányainkkal, nem egyenlők. Mert éppenséggel ugye beszélünk erről is, hogy mindannyian többé-kevésbé sebzettek vagyunk. Minél sebzettebbek tudunk lenni, annál inkább felnőtt korunkban már bizonyos hiányokkal vagyunk. Most ha én bizonyos hiányokkal vagyok, örökös példám, anyukám nem szeretett elég gyöngéden, elég testközelien, elég cirógatóan, elég szoptatóan, akkor én nem egyszerűen csak megélek egy szükségletet, ami arra vonatkozik, hogy tartozhassam valakihez, hogy kapcsolódjak valakihez, hogy szeressen valaki és én is szeressek valakit, és a többi. Nem csak valamiféle, valamennyi intimitás-szükségletem lesz, hanem hopp-hopp-hopp, hiányok is lesznek. Ezek a hiányok nem egyszer azt mondják, hogy „Énnekem az, az kevés, mert te szeress engem úgy, mint ahogyan az anyám nem szeretett, mikor kicsi voltam!” (06:40)Tehát a hiány és a szükséglet ne ugyanaz. De a legtöbb ember a saját hiányait szükségletként értelmezi. Azt mondja „Te, én csak egy kis szeretetre vágyom!” Ugye, így szoktuk mondani? A neurotikus személyiség, aki a sebzettségéből él, a sebzettségére nem ad választ, hanem abból néz kifelé. Nem reflektál magára, az összes hiányát alapvető, végtelenül egyszerű természetes szükségletként éli meg és keresi a világból azt, hogy ki tölti már be ezt a legalapvetőbb szükségletet. Persze az a szükséglet betölthetetlen, mert egy hiány, aminek a forrása gyerekkorból származik. Rendben van ez? Tehát látjátok, mikor kimondunk egy egyszerű mondatot, hogy „Alapvető szükségletek összefüggésbe állítása az életcélokkal”, van azért ebben mit megfontolni. Tehát az alapvető életcéljainkat nem a hiányainkkal kell összefüggésbe állítani, hanem az alapvető szükségleteinkkel. (07:45)Erre hoztuk még-még-még, hogy az alapvető szükségletünk nem az, hogy minden áron enni akarunk. Az apavető szükséglet nem az, hogy mindenképpen életben akarunk maradni. Azok nagyon alapvető szükségletek, de vannak mélyebb emberi szükségleteink. Hát pontosan látjuk azt, hogy vannak, akik annyit esznek, amennyit akarnak, oda mennek, ahova akarnak, és mégis öngyilkosok lesznek. Na, hát akkor valamijük nincs meg, miközben minden olyanjuk megvan, amire mi azt mondjuk, hogy „Ez az emberi lét alapvető szükséglete.” A középiskolásokat kutatták az Egyesült Államokban, kik lesznek öngyilkosok. Kiderült az, hogy az öngyilkossági kísérletet elkövető középiskolások és az életszínvonaluk semmilyen összefüggésben nincsen. (08:40)Tehát akkor ez azt jeleni, hogy egyrészt nem keverjük össze az alapvető szükségleteinket az alapvető hiányainkkal. Azután az alapvető szükségleteinket nem csak 1 dimenziósan látjuk, mert hogy magunk spirituális lények is vagyunk. Tehát mint spirituális lény keresem az alapvető emberi szükségleteimet. (09:00)Így jutottunk el oda, hogyha megvannak az alapvető legmélyebb szükségleteim, akkor rátalálok a legmélyebb vágyaimra. A legmélyebb vágyaimból tudom megmondani, hogy mik a legfontosabb életcéljaim. A legmélyebb vágyak föltárása ne egyszer a fájdalomban válik lehetségessé. Mikor Freudot megkérdezték, hogy gazdag, vagy szegény klienseket szeret-e…? Nem t’om, be kell-e fejezni a mondatot? …szeret-e, nem t’om, tehát hogy kik jöjjenek hozzá. (Most kivágtam magam.) Kik gyűjjenek hozzá, gazdagok, vagy szegények? Freud azt mondta: „Sokkal jobban szeretem a gazdag klienseket, azért, mert ők tudják, hogy nem azon múlik.” Tehát ott már egy valamire nem kell elmennie, 1 évig dolgozunk azért, hogy rájöjjön, hogy nem attól lesz jó, hogyha majd lesz sok pénze. Legalább ezzel nem kell foglalkozni. Ezt Freud már – na most kicsit erős… 100 éve mondta. „Nem, nem, inkább legyen gazdag, mert akkor egy lépéssel már túljutottunk ezen a kérdésen.” Ehhez képest… na jó, nem mondok társadalomkritikát. Hogy is venném rá a bátorságot. Hát könnyen, de… most, szóval. (10:15)Láttuk, hogy nem egyszer a legnagyobb fájdalmakban, az életnek a legmélyén jövünk rá arra, hogy tulajdonképpen mi is az igazi mély vágyunk, aminek szükséglet van a hátterében. Ott, amikor elhagy a feleségem, azt mondom „Most tudom, hogy tulajdonképpen őt szeretem a legjobban a világon. Hogy lehettem ilyen marha? De amíg velem volt, nem sírtam.” Hogy „De jó nekem, hogy velem vagy!” Nem, azt nem tudatosítottam magammal. De mikor elmegy, rájövök „Te jó ég! Hát tulajdonképpen ő volt a legfontosabb.” Ric Elias, emlékeztek, zuhan a repülővel, rájön, hogy tulajdonképpen a legfontosabb számára: „Egyszerűen szeretnék egy jó apa lenni.” Az életemet azzal töltöttem, ami nem fontos, azok helyett, akik fontosak. (11:10)Ezért a krízis, a mélypont, a nehézség egyáltalán nem ellenségünk, lehet nagyon-nagyon jól használni. Akkor a mélypontban föltárul a legmélyebb vágy, hátterében a szükséglet, kitűzött cél. Mi az, amit még ilyenkor föl tudunk tárni? Hogy nem csak vágyaink vannak, hanem a vágyainkhoz kapcsolódó reményünk. A remény kibontakozik bennünk. Azt mondom, a feleségem vagy visszajön, vagy nem, de az a reményem, hogy amit a vele való kapcsolatból eddig kaptam, az nem hiábavaló. Azt én most egy életen keresztül kincsként fogom hordozni, amit a feleségemtől kaptam, és én amit most megértettem az ő távollétében, azt mármost nem akarom elfelejteni, mert az igazán fontos. Ez a reményem. (12:10)Ehhez kapcsolódhat optimizmus. Az optimizmus az, hogy azt mondom „Csak visszajön. Hát csak rájön ő is, hogy én vagyok a tuti.” Ez az optimizmus. De a remény, hogy „Vagy visszajön, vagy nem, azt nem tudhatom, de van valami, ami maradandó akkor is, ha nem jön vissza.” Az a reményem. Jaj, ugye ez már zsebben van nektek? Ugye, én ezt nagyon remélem. Oké. (12:35)Ehhez kapcsolódik még egy nagyon egyszerű dolog. Tehát akkor szükségletek, mély vágyak, akkor megvan a remény, és ebből fakadnak az értékek, amire azt mondjuk, hogy értékek. Az értékek, annak a fönntartása, megvalósítása, elérése pedig magában hordozza az etikánkat. Azt az utat, a cselekvésnek azt a minőségét és módját, ahogyan az értékből következik, hogy azt hogyan szeretném elérni. Háhá! Tehát nem mindegy, hogy mit tartok legfontosabb értéknek, mert akkor az etika is ahhoz fog kapcsolódni. Ha anyagi dolgokat, hát akkor letaposlak benneteket mind egy szálig, vigyázz. Ha valami mást, ahhoz kapcsolódik az erkölcsiség. Na, ebben gondolkodunk. Nagy segítségünkre van minden egyes eleme. (13:25)Kudarcra ítéljük magunkat, ha kitűzzük azt célként, ahogy a vágyainkra, szükségleteinkre rátaláltunk, hogy „Nekem egy kapcsolat talán a legfontosabb, és utána anyagias életet élünk.” A legtöbben így csinálják. A fejükben van egy ideál, valami, amire mondják, hogy ez az én célom, és annál fontosabb nincs is, majd praktikusan ennek ellentmondó életet élnek. Magyarországon ez egyébként a tipikus. Azt tudjátok? Tehát akárhány kutatásról van szó, családérték igen, de a hozzá kapcsolódó etikai következményeket nem szívesen vállaljuk, vagy pedig a nehézségek kapcsán elbizonytalanodunk. (14:10)Legalább egyel több gyereket szeretne mindenki, mint amennyi megszületik. Ez azt jelenti, hogy pont feleannyi gyerek születik meg, mint amennyit akarnak, feleannyi. Tehát ez egy sajátos meghasonlást hoz a mi életünkben. A hagyományos értékeket a magyar ember még mindig nagyra tartja, tehát a család, a közösség, és a többi, és a többi, miközben praktikusan nem ennek megfelelő etikai módon élünk. Ez egyszerűen csak annyit jelent most a mi szempontunkból, hogy meghasonlottak leszünk. Meghasonlottan nehéz jól lenni. (Jaj, de szívesen beszélnék erről! De hát nem, nem lehet, nem lehet. Nem, nem, más a témánk, és menni kell tovább, és az élet… Szóval!) (15:05)Eljutottunk oda, hogy a jól-lét szempontjából (élethosszig tartó fejlődés, célok, szükségletek), emellett azok válnak eredményesebbé és érik el hatékonyabban az életcéljaikat, akik, akik reális életcélokat tűznek ki. Nevetséges, ugye? Hogyan tűzzünk ki reális életcélokat? Erre volt egy nagyon fontos gondolatunk, nagyon egyszerű, nagyon fontos. A lehetőségek fölismerése és kiválasztása. Ezt összefüggésbe hozzuk a korlátokkal.Ezek lehetnek körülmények, lehetnek korlátok, befolyásoló tényezők. Ennek akkor az a kulcsa, hogy egyrészt nagyon szabadon látom, hogy mi minden lehetőségem van, és aközben pedig ezt állandóan egyeztetem az életnek bizonyos realitásaival. (16:15)Emlékeztek, a múltkori alkalom végén eljutottunk egy szempontig. Ez pedig az, hogy nézzük akkor ezt meg a házasság összefüggésében. Kik azok, akik eredményesen, hosszú távon jól vannak a házastársi kapcsolatukban? Azok, akik az idő múltával nem állandóan mindig csak a lehetőségek számtalan világa körül keringenek, hogy „Még ő is lehetett volna a férjem, meg még az a harmadik is. Meg tulajdonképpen az élet még annyi mindent kínálhatna, ha nem ezzel a tramplival élnék, aki mindenhez ketchupot eszik. Hogy lehet mindenhez ketchupot enni? Hát ezért főzök? <<Ketchup van?>> Te, egy ilyen embernek nem érdemes főzni. Azok a finom ízek ott vannak, és ráönti a ketchupot. Ez lehetetlen.” Szóval… (17:05)Tehát hiába, hiába mondjuk ezt, hogy lehetőség, lehetőség, lehetőség. Ez a dolgoknak éppen csak az egyik fele. A másik fele, amit így nevezünk, hogy ha megvannak az életnek a realitásai, keretei, korlátai, akkor szükség van valamennyi alkalmazkodásra. Egyszerűen azért, hogy a lehetőséget ki tudjuk bontakozatni. Ha nincs alkalmazkodás, és az alkalmazkodásnak a kulcsa, a rugalmasság, ahogyan rugalmasan alkalmazkodom ahhoz, hogy egy lehetőségből valami valóság legyen. Ha ez nincsen meg, hát akkor történik az a legtöbb kapcsolattal, ami ma történik. Tulajdonképpen ebben a modellben elég egyszerűen látjuk, de bizonyos szempontból éleslátóan, hogy mi történik velünk. A lehetőségek túlhangsúlyozása, az alkalmazkodás és a rugalmasság hiánya azt jelenti, hogy nem érünk el a célig. Tulajdonképpen ilyen egyszerű. (18:05)Nem egyszer az a gondolatom, hogy hogyan lehet az, hogy ezt nem értik mások. Hogyha mondjuk van valami, van valami célja annak, hogy kiállok és beszélek, akkor ez, hogy legalább értsük. Ugye emlékeztek, az év eleji történet. „De hogy kerültünk ide? Belőttük, hogy mi a cél, hova megyünk, és pont az ellenkező irányba haladtunk. Hogy lehet ez?” Legalább tudjuk, hogy hogyan. (18:35) Ebből a szempontból az életkornak is megvan a maga nagyon fontos szerepe. Emlékeztek, hogy a jól-lét kutatások azt a tévhitet eloszlatták, hogy az idős ember boldogtalanabb, mint a fiatal. Éppen-éppen nem egyszer fordítva van. Mert hogy a fiatal vagy nem látja a sok lehetőségét, vagy látja és az megbénítja. Mert nem tanulja meg eléggé, hogy hogyan tudja kiválasztani a lehetőségek közül azt, ami az életcéljának leginkább megfelel, majd hogyan tud rugalmasan alkalmazkodni. Kapunyitási pánik. Ez, ez, ez. „Az életem 60 év, te jó ég, és akkor ennyi lehetőség, az rettenetes. Hogy érjek így célba, hogyha…” Az élet első szakaszának a kulcsa, hogy igenis lássunk nagyon sok lehetőséget, igenis. De hogy aztán azokból tudjunk választani, aztán a választások után döntéseket tudjunk hozni, majd pedig elköteleződni, tik- tik- tik- tik. Ez a kulcsa. (19:35)Idős korban pedig sokkal kevesebb lehetőségünk van. Az időskori boldogságnak a kulcsa nem a lehetőségek fölmérése. Hát nincs sok mindent mérni. Tehát hamar végzünk, hogy reggel 9-re már megvan, s akkor mit csináljunk a maradék rengeteg idővel, főleg hogy idős korban már nem is alszunk annyit. Tehát az időskori jól-létnek a kulcsa pedig éppen fordítva, az, hogy képesek vagyunk bölcsen elengedni mindazt, a korlátokkal, a veszteséggel megbarátkozunk. Megbarátkozunk, azt is elengedjük. Ehhez kell rugalmasság abban is, hogy az önmagunkról alkotott képet hajlandóak vagyunk megváltoztatni. Aki görcsösen ragaszkodik a – nem is tudom, mikhez? – az arckrémek által nyújtott illúzióhoz, a plasztikai sebész által nyújtott illúzióhoz, hosszabb távon egyáltalán nem lesz jól. (20:40)Ez nem azt jelenti, hogy hanyagoljuk el magunkat, ne legyünk fittek és … Kicsit se jelenti azt. Vagy hogy amit tudunk, ne csináljuk meg. De valóban nagy rugalmasság szükséges ahhoz, hogy az életcéljainkat egyre inkább ne a lehetőségeinkhez, hanem a korlátainkhoz tudjuk szabni. Márpedig egy idős ember akkor tud jól lenni, ha egyre jobban megbarátkozik azzal a sok korláttal. A korlátokon belül fölismeri a sok-sok-sok lehetőségét. A fiatal fordítva csinálja, fölismeri a rengeteg lehetőségét és azon belül néhány korlátot azért kezd már fölállítani mégis csak. (21:25) Normatív életcélEz azt is jelenti – erről nem beszéltünk, de jelenti – hogy akkor minden életkorban, vagy inkább így mondom, minden életszakaszban az emberi élet útjának megvannak a céljai, amit azon a szakaszon fontos, hogy megtegyünk. Ezeket normatív céloknak hívják egyébként. Tehát a személyiségfejlődés által kijelölt célok. Pl. fiatal emberként, hogy meg tudjunk állni a lábunkon, ez egy normatív életcél. Ami nem abból adódik, hogy én ezt kitűzöm-e vagy nem, nekem ez szimpatikus vagy nem, hanem ha ezt nem tudom megtenni, akkor életképtelen leszek hosszú távon, ezért normatív cél. (22:15)Normatív cél egy 20-25 éves embernek, hogy képes legyen megállni a talpán. Ez jó, ezt gyakoroljátok. Emlékeztek… Olyan jó volt, gyertek, alkalom után itt ugráljatok egy kicsit. Azután 30 évesen, 35 évesen hogy eljussunk oda, hogy képesek vagyunk két dologra: a meghittségre, az emberi kapcsolatoknak a legszebb világa, a veleje, a veleje, áhh, és a hatékony munkavégzésre. Ez normatív életcél, amit az élet jelöl ki számunkra. Az emberi természetből adódik, nem abból, hogy nekem tetszik vagy nem. Aki ezt a kettőt nem tudja, akkor szép lassan izolálódik a többiektől és egyszerűen nem tudja fönntartani magát. (Jól van ez? Utána!) (23:10) Normatív életcél az, hogy képes legyek 45-50-55 éves koromban elkezdeni egyre inkább több nemzedékben látni, és a tudásomat, a tapasztalatomat, a javaimat átadni a következő nemzedéknek. Ezek pedig nem csak a saját gyerekeim. A következő nemzedék. Mindig annyira fájlalom ezt, ahogy tőletek szoktam ilyesmit hallani, mindig megdöbbent, hogy azt mondjátok, hogy nem t’om, jártok valamilyen egyetemre, és hogy ott a tanáraitok bizonyos tudást visszatartanak tőletek, mert a következő évtizedek konkurenciáját látják bennetek. Hát ez egyszerűen elképesztő, rettenetes. Úú! Ezért mi majd most gyorsan elmondunk mindent. Szóval, szóval… Normatív életcél. 50-55 évesen már mindenképpen, de már 40 fölött ez kezdődik, hogy továbbadni, továbbadni. Ez nem azt jelenti, hogy leértékeljük ezzel magunkat, hanem a következő lépésnek a növekedését ezzel biztosítjuk. Ez tulajdonképpen egy frappáns válasz a halálra. Mert még 45-50 évesen bohóckodhatunk, hogy most még egy mit t’om milyen karrier, vagy nem t’om hova léptem, 60 évesen meg kineveztek – lehet ezzel játszani, és közben a háttérben pedig az van „Te jó ég, már csak 10 évem van!” S akkor mi lesz? Nem tök mindegy, hogy hogyan halsz meg? Már abban az értelemben. (24:50)Tudjátok, temetek eleget. Többet járok temetőbe, mint bárki. Úgyhogy… megyünk ki, megyek a koporsó után, az urna után, nézelődök, főleg az új köztemetőben, ott van rá idő. tehát kimenni a 228-as parcellához, az… S ahogy megyek, megyek, s akkor nézem a sírfeliratokat, hát egyszerűen jaj, „nyugalmazott tanácsos”. Ezeket sose fogom érteni, „volt bírósági szakértő”. Hát erre csak azt a sírverset tudom idézgetni nektek minden évben: „Emberként született, mérnökként halt meg.” Ez azt jelenti, hogy 40-45 éves korában nem kezdte el a normatív életcélját fölismerni, ez ezt jelenti. Egész fájdalmas. Jah, jah! Jó, aztán! (26:10) Optimizmus – pesszimizmusBeszéljünk arról, és beszéltünk is, optimizmus – pesszimizmus. Emlékeztek, itt nagy… vakartuk a fejünket, hogy is van, s akkor a kutatásokból nagyon jól látjuk már, hogy nem lehet nagyon leegyszerűsíteni a kérdést, a helyzetfölmérés szempontjából nem árt egy picike kis lehangoltság, szomorúság, valamennyi pesszimizmus, akár így is mondhatjuk. De aztán a megvalósítás közben optimizmusra van szükségünk, sőt, sokszor még az a fajta optimizmus is jót tesz az eredményesség szempontjából, amit túlzónak nevezhetünk. Tehát az orvos azt mondja, hogy „Nézze, az eddigi statisztikák szerint magának 10% esélye van.” Ha erre valaki azt mondja, hogy „Na, akkor én benne leszek.” Ezt nevezhetjük túlzónak, mert mondjuk a 9:1 képest nem kéne ennyire örülnie. De látjuk jól, hogy aki erre úgy válaszol, hogy „Tíííz! Ha-ha-haa! Ez kilencszer jobb, mint ha 100:1 lenne. És hogy miért pont én ne kerülnék bele.” Ezt túlzó optimizmusnak mondhatjuk, mégis ő fog meggyógyulni. S aki azt mondja „Ja, hát csak 10%, hát akkor nem, nem, hát akkor az a reális, hogy épp csak egy hangyányi esélyem van. Főleg miért vegyem el mástól, nem? Most én ott… Nem, hát keresztény emberként inkább ezt a lehetőséget meghagyom valakinek. Én nem, nem, a statisztikában oda kerülök, valaki más szegény biztos átcsúszik ide. Nem, nem, hát, hát, akkor jó, legyen ennyi.” (27:55)Szóval valamennyi pesszimizmus a helyzet fölismerésre, sok-sok-sok optimizmus… De ez nincs, és nem érdemes ellentétben látni az eddig elmondottakkal. Vagyis, hogy az az ember tud jól lenni, aki az életcéljait lépes a lehetőségek és a korlátok összefüggésében megváltoztatni, bizonyos célokat megváltoztatni. Főleg rövidebb távú célokat, vagy rész célokat. Aki ezt nem tudja, úú… (28:30) Fönntartani bizonyos célokat, amelynek a föltételei nincsenek már adva, az kész boldogtalanság. Vannak, akik görcsösen ragaszkodnak nagyon szép célokhoz. És jönnek, és beszélgetünk, és erről szól a beszélgetés. „De hát atya, hát ez, ez igaz, amit mondok. Már hogy nem úgy igaz, hogy hazugság vagy nem, hanem hogy egy igaz dolog. Hát persze, hogy én erre törekszem.” És kívülről lehet látni, hogy nincsenek adva hozzá a föltételek. De ő a föltételekkel nem foglalkozik, csak azzal, hogy az a cél egy igaz, nemes cél. (29:10) Ezért fiatal emberként fontos, hogy megtanuljunk két dolgot. Az egyik, hogy az életcéljainkat ahogy fölismerjük, szükségletek… hogy képesek legyünk a környezetbe helyezni ezeket a céljainkat. Hogy ez most… Vagy pedig, ez tetszik még inkább, hogy nem csak behelyezni a környezetbe, hanem kialakítani egy olyan környezetet. Há-háá! Ugye erre mondta egy neves amerikai pszichológus, hogy „Vannak a ravasz betyárok…” ugye a ravasz betyár a jég hátán is megél. Ő valahogy ú, a leglehetetlenebb helyzetekben is valahogy kitalálja hogy kell, és valahogy föltalálja magát, de általa nem változik meg a világ. „…és vannak a rendszerváltók.” Aki nem csak magának, ravasz betyárként kiügyeskedik valamit, megtalálja a kiskapukat, és a többi, na mi magyarok ezt nagyon értjük, hanem képes olyan struktúrákat létrehozni, ami jobban megfelel a szükségleteknek és az életcéloknak. A struktúra alkotást jelent. Ez nagyon nagy dolog. Mindenki, aki ilyen struktúra-alkotó emberré válik, nagyon sok jót tesz a világnak, nagyon. Általa születik valami új, valami rendszerszintűen hatékonyabb és emberibb és élhetőbb. Hű, az nagy dolog. Ennek például a legegyszerűbb módja, már olyan értelemben, hogy leg kézzel foghatóbb módja, hogy valaki állásokat teremt. Struktúrát hoz létre, amiben mások képesek megélni. Nagyon nagy dolog, nagyon. Nagyon nagy tisztessége kéne, hogy legyen azoknak, akik munkát adnak másoknak. Ők nagyon nagy megbecsülést érdemelnek, mert túlnövik a ravasz betyár élet stílusát. „Akármilyen is, de én megélek.” Nem rossz, de kevés.(31:15)

Krónikus halogatóElkezdtünk belemenni abba, hogy emlékeztek, az emberek hány százaléka krónikus halogató. 25 – krónikus. És hogy mi a krónikus halogatásnak egy – nagyon egyszerűen szólva valamiféle – hatékony ellenszere? Hogy úgy bele kell kezdeni. Akármilyen furcsán is hangzik, egyszerűen csak, hát úgy kóstold meg, hát úgy próbáld ki, hát úgy csináld egy kicsit. Azért, mert ez az emberi élettannal van összefüggésben. Hogy azok a feladatok, témák és kérdések jobban érdekelnek bennünket, amelyeket nem fejeztünk be, mint azok, amelyeket már befejeztünk, vagy el se kezdtük őket. Hát ahogy benne vagyunk valamiben, belülről motiváltabbak vagyunk, hogy végigcsináljuk. Ezért érdemes legalább egy kicsit belekezdeni. Aztán kimehetsz, eszel egy kicsit, csinálsz egy melegszendvicset, visszajössz, akkor szundikálsz egy kicsit, akkor hajat mosol, hajat festesz, akkor fölhívod a barátnődet, szóval értitek. Na jó, jó, jó! (32:40)Egy nagyon fontos volt még. Hogy azok vannak jól, akik belső, nem énközpontú életcélokkal, és spirituális életcélokkal egyaránt rendelkeznek. Tehát belső nem énközpontú, és plusz spirituális életcélok. Ők vannak a legjobban, hurrá, hurrá, szeretjük őket. Jó. (33:05)

Mi a cél? Mi az, ami segít?Emlékeztek, beszélni a céljainkról, célokat és terveket készíteni. Célok! Mi a cél? Ha valamit érdemes megtanulni a munka világából, akkor az az, hogy mielőtt csinálunk valamit, kérdezzük meg, hogy mi a cél. Ezt nagyon. Döbbenetes, hogy mennyi mindent csinálunk úgy, hogy nem tűzünk ki célt hozzá. Egészen ijesztő. Dolgozunk és dolgozunk, és meg se tudjuk mondani, hogy mi a célunk. Ez amilyen egyszerű, annyira döbbenetesen nagy jelentőségű, és amilyen nagy jelentőségű, annyira nem szoktuk csinálni. Ez mindig megdöbbent. Nem egyszer ugye ott a SOTE-n, Mentálhigiéné Intézet, jönnek úgynevezett tevékenység-kísérésre. S akkor beszél, beszél, ezt csinál, azt csinál… Értem, értem, állj, állj… Mi a célod? 10 éve ott dolgozik, és nem tudja, mi a célja. Úgy nehezebb célba érni. Hát ha másért nem, már ezért érdemes célt kitűzni. Ha van cél, ahhoz lehet bizonyos terveket készíteni. Hej-haj! Tudom, biztos vagytok sokan, akik ebben ügyesek vagytok, de a többség számára egy újdonság az, hogy „Tűzzek ki célokat?” (34:35) Beszéltünk az életcélokról. De milyen nagy kérdés, hogy hazamentetek-e, és megfogalmaztatok-e életcélt? Igen, igen, célokat kell kitűzni. De attól még nem tudod, hogy mi, mert nem mondtad ki magadnak. Ezért a jóllét összefüggésben van azzal, hogy nemcsak megfogalmazzuk ezt az életcélt, hanem beszélünk is róla. Beszélünk róla, mert a róla való beszéd elkötelezetté tesz. Ez nagyon jó. Nem kell külön energiát befektetni, elmondom mindenkinek, és akkor már ciki nem megcsinálni. (35:10)

Kik vannak jól?A cél elérésének lesznek pozitív következményei. Azok vannak jól, akik újból és újból ezeket a pozitív következményeket tudatosítják, elképzelik, akár álmodoznak róla. „Háá, na, ha befejezem ezt a mai alkalmat, háhá-háhá! De jó lesz!” Fogok rendelni… Mit is rendeljek? Segítsetek! Mit kéne rendelnem? (Szusit. Ne, nem, nem!) Na, tehát milyen pozitív változás fog történni az életemben, ha ezt a célomat elérem? Pizzát fogok rendelni. Nem vagyok egy bonyolult, én egy férfi vagyok, tudod. Semmi szusi… ááá, kis tészta, legyen rajta ketchup, az, ennyi, a boldogság elég nekem. (Jó, aztán!) (36:25)Azok vannak jól, akik a részsikereik nyomán magukat megünneplik, és jutalmazzák magukat. Tehát sikerült egy előadást megtartani, jöhet vacsora. Kissé jutalomként is. Ügyes voltam, na, akkor egy kicsit túru-rúru-rú. Tehát hogy vannak részcélok, sikerek, megünnepeljük, örülünk fölötte, megjutalmazzuk magunkat, ez nagyon jó. (Szusi, szusi – látom, neked ez, ez megvan.) Elmenni a cukrászdába, és na, most megérdemlem. .Jó, tehát önjutalmazás. (37:10)Azok vannak jól, és ők az eredményesebbek, akik a terveiket akár le is írják, vagy valamilyen formában megjelenítik, kiraknak egy képet róla. Nem is tudom, jaj, melyik film volt az, Bruce Willis játszott benne, és volt akkor, el kellett kísérnie… (Most jutott eszembe, gyorsan, gyorsan. Állítólag most ez a legújabb rész nem olyan jó. Látta valaki? Megnézzem? Ne? De! De, na, Tibi, de, de? Jó.) el kell kísérnie egy tanút a bíróságra, és közben meg akarják ölni. Mi ennek a filmnek a címe? 16 utca. Az, az… az, jól tetszik mondani. Az egész filmben van egy végighúzódó motívum, ez pedig az, hogy ez az egyszerű srác, aki ott tanúskodik, talán valami nagy maffiózó ellen, talán így van ez, hogy ő cukrászdát akar nyitni. Egy kép a cukrászdáról. Ezt ki lehet rakni a hűtőre hűtőmágnessel. Nézni, hee, jó. Magyünk tovább. (38:45)

A teljesítmény elemeiNézzük most meg a teljesítmény elemeit. Min múlik a teljesítmény? Néhány érdekes dolog vár még ránk, hej-haj.

Gyorsaság és lassúságA teljesítménynek az első része a gyorsaság. Az a valaki teljesítőképes, eredményes vagy sikeres, aki elég gyors tud lenni. A gyorsaság itt alapvetően arra vonatkozik, hogy képes automatizmussá tenni nagyon sok cselekvést. Egyszerűen gyorsan megtanul dolgokat, és utána ezek automatizmussá válnak. Minél gyorsabban tudja valaki a rutin dolgokat megcsinálni, annál több idő marad a második nagy csoportra, azokra a feladatokra, amelyekben lassúnak kell lenni. Tehát ha valaki a rutinfeladatait nagyon lassan végzi, akkor mindazt, amihez kellene kreativitás, az lassú, a kreativitás lassú. Tervezés – lassú, kísérletezés – lassú, emlékezés, fölidézés – lassú. Tehát annak a valakinek lesz ideje a lassú dolgokat megcsinálni, aki a gyors dolgokat gyorsan tudja csinálni. A sportban, táncban, mozgásban, rengeteg emberi feladatban tulajdonképpen, katonaságban, zenében begyakorlunk dolgokat, hogy gyorsabbak legyünk, mint a gondolkozás. Nem is kell gondolkozni, hanem csináljuk. Ezért nagyon sok mindent gyorsan tudunk csinálni, és így marad idő a kreativitásra. Tervezésre, célkitűzésre, megfigyelésre, fölfedezésre, kutatásra – ezért tudunk előre jutni. Tehát szükséges a gyorsaság, és szükséges a lassúság. (41:00)Képzeljétek el, hogy ma diákokat kutatnak, és az eredménytelen diákoknál nagyon gyakran azt lehet fölfedezni, hogy nagyon tudnak gyorsak lenni, és nem tudnak lassúak lenni. Tik-tik-tik-tik, ebben jók, de amikor le kellene lassulni, azt nem tudja megcsinálni. Ha nem tud lelassulni, nem tud megfigyelni. Nem tud kísérletezni, nem tud elgondolkodni, következtetéseket levonni, nem ér rá kreatívnak lenni,csak mindig csinál valamit. Ezért egy fontos célkitűzés lehet azoknak, akik csak gyorsak tudtok lenni, hogy tudjatok lassúak lenni. (41:45)Nem egyszer… hát, én, én olyan, olyan egy piszok tudok lenni. Gyóntatásban is. Valaki jön, és mondja „Jaj atya, én annyit imádkozom. Jaj, én rengeteget imádkozom.” és gyorsan is beszél, és rengeteget is imádkozik, és sokat gyón, és ezt mind… Hát, ilyenkor, nem tudom, Jung szelleme megszáll, hogy hát ez az egyoldalúságú, ez nem tesz neki jót. Olyan elégtételt szoktam adni, elnézést, ha valaki magára ismer… „Na, akkor Mária néni!” Tudjátok, mert úgy szokott lenni, azt mondom neki, hogy… de ez, ez ilyen litániaszerűen tudható, hogy így megy. Azt mondom neki „Mária néni, imádkozzon el akkor egy tized rózsafűzért a szeretteiért. – Jaj, hát szoktam én a szeretteimért imádkozni. Hát hogyne imádkoznék én a szeretteimért. Reggel azzal kelek, szeretteimért imádkozom, este úgy fekszem.” Nem lehet neki olyat mondani, amire így gondolkozás nélkül „Jaj, hát szoktam!” „Mária néni! Egyházközségért… – Jaj, hát én mindenkiért imádkozom. Jaj, hát az atyát is úgy szeretem, én mindenkit nagyon szeretek. – Mária néni, álljon már le egy kicsit!” Hát azt nem mondhatom neki, hogy ne imádkozzon, hogy egy kicsit lelassuljon. Nem, hát… azért, de közben ezer baja van, értitek ezt. Tehát amit lassan kéne csinálnia, azt is gyorsan csinálja, ezért nem is jut sehova, tele van emberi bajjal, emiatt még gyorsabban imádkozik, hogy jobban legyen. Ettől még rosszabbul lesz. Le kell őt lassítani. (43:00)„Nyugalom Mária néni, most már 80 éves, eleve is hova siet? Tehát most már ne siessen. S akkor Mária nénivel, édes-kedves Mária néni, drága! Az elégtétel a következő: tessék elmondani egy Miatyánkot, fél óra alatt.” Na ilyenkor beáll a csönd. Egy Miatyánk fél óra alatt. Tudjátok, hogy a fél óra milyen döbbenetesen elviselhetetlenül… kevés? Egyszer megpróbálhatjátok azt, hogy elkezdtek egy Miatyánkot imádkozni, de úgy, hogy egyáltalán nem érdekel benneteket, hogy a végére értek-e. Egyvalami érdekel, hogy minden szó, amit kimondotok, engeditek, hogy az hasson rátok. Hogy az nem is elsősorban értelmileg, hogy mit jelent, hanem hogy hogyan hat rád., mit hoz az belőled föl. Elmondanám, hogyha csinálunk lelkigyakorlatot, és kiadom ezt a feladatot „Akkor most mindenki menjen el, ahova akar, Miatyánkot imádkozd el fél óra, 45 perc alatt, de úgy, hogy nem kell sietned, egyáltalán nem baj, ha nem érsz a végére, csak állj meg mindig egy-egy szónál, és engedd, hogy az mit hoz föl, milyen emléket, mit tesz veled, milyen érzések, hogy kapcsolódik ez a hitedhez, az istenkapcsolat…” Azt mondanám, hogy azok, akik úgy imádkoznak, „Miatyánk-ki-vagy-a-mennyekben-szent-zzzsss-zssss”, ez, tehát meg is őrülök a misén ettől. Nyugalom, állj, állj! (45:10)Kiderül, hogy nagyon sokan addig jutnak el, hogy „Mi Atyánk!” Mert a mi-n is gondolkodnak, mi, tényleg, hogy mi, és… Aztán az atyánk, hát ott akkor meg már fél óra. Az én apám, mások apja, apának lenni, én mint apa, az apaság, az atyaság, gondviselő. Kiderül, hogy egyszerűen csak azt kellett neki mondani, hogy ne siessen vele, álljon meg, szemlélje. „Nagyon megdöbbentő, addig jutottam a Miatyánkban, hogy Mi Atyánk!” Ezt nagyon ajánlom. Aki állandóan rohan, nem tűzöl ki célokat, nem nevezed meg, nem tervezel, semmit nem csinálsz, csak csinálsz. Lelassulni. Főleg a fiúknak, lelassulni. (46:00) Kreativitás és spontaneitásA kreativitás az lassú dolog, a spontaneitás gyors. A kreativitás lassú. Mondok rögtön egy feladatot. Képzeljük el, hogy van öt ember. Az öt ember előtt egy kosár, benne öt alma. Hogy adnátok minden embernek úgy egy almát, hogy a kosárban is maradjon egy? Öt ember, öt alma, minden ember kapjon egy almát, de a kosárban is maradjon egy. Itt elöl nagyon ütik-vágják. Hátul is megvan? Most ez egy klasszikus kreativitást fölmérő kérdés. Vannak, akik nagyon gyorsan megtalálták a megoldást. Most az lenne jó, lenne rengeteg idő, nem mondanám el a megoldást, s egy hét múlva megkérdezném „Na, megvan?” Kiderülne, hogy van, akinek egy hét múlva sincs még meg. Kreativitáshoz, rátalálni valamire, ahhoz idő kell. Nektek megvan? (Félig. Mégis csak, velem te ne piszkoskodjál!) De azért elmondom, hogy megnyugodjon a ti szívetek. Ja úgy, úgy csináljuk, mint a focimeccsnél, mikor párhuzamosan megy, hogy na, aki nem akarja tudni az eredményt, csukja be a fülét, vagy tegyen, csináljon valamit és akkor lehet rajta gondolkodni. A megoldás az, hogy kiosztunk négy almát a kosárból, az ötödik embernek pedig az almát kosarastul adjuk oda. Ez jó, ezt ha valaki „Ja!” Haj, de… (48:15)A kreativitáshoz idő kell, hogy valami szülessen, az idő. Ismeritek azt a történetet, hogy egyszer egy férfi meg egy nő elmentek színházba. A színház egy kosztümös darab volt, királydráma. Persze aztán királyok haltak, királynőket végeztek ki, és a többi. A nő nagyon szerette ezt a színházi előadást, de a férfi előbb-utóbb elunta, a harmadik felvonás közepe felé már szundikált. Éppen, képzeljétek el hát nyilván a darab ihletettségére is, azt álmodta, hogy őt viszi a bakó a kivégzésre. Hát ezt álmodta. Nem horkolt, úgyhogy engedték őt álmodni, és amikor… Amikor éppen ott tartott az álmában, hogy a bakó lesújt a bárddal, akkor a felesége egy picit a nyakát megrázta „Ébredj, ébredj!” és szörnyet halt. Ahogy mondom. Mivel cáfoljátok, hogy amit mondtam, nem igaz? (Nem hallottam ám, össze-vissza beszéltek. Nem tudom, egyszerre egy ember szóljon. Hát itt nem, nem tudok eredményt hirdetni. Jó, jó. Az a gyanúm, hogy van akinek megvan a megoldás, van akinek nem. Úgy van, szuper! Úgy van.) Tehát azért nem lehet igaz a történet, mert ha meghalt volna, nem tudnánk, hogy mit álmodott. (50:00)Ahhoz, hogy eredményesek legyünk, érdemes a gyors részét a dolgoknak gyorsan tudni csinálni. Bevésni, automatizálni, csinálni, egyszerűen csak csinálni. Azok az emberek az jutnak az életútjukon legelőrébb, akik a gyors dolgokat nagyon tudják az elején gyorsan csinálni. Gyorsan végez el valamit, gyorsan, a másik még csak ott éppen még piszmog, ő meg már beadta a dolgozatát. Tehát a gyors részét gyorsan. De aztán jön a második dolog, a lassú részét, lassan, különben nem lesz hosszú távon eredmény. A lassú részét lassan. Na, most jön egy újabb nagyon izgalmas dolog. (50:50) Kutatás – gyerekek intelligenciája és eredményességeGyerekeket kutatgattak, és arra voltak kíváncsiak, mondom az elsőt. Ezt mindannyian fogjátok tudni, de hogy vajon miért van így. Azt nézték meg, hogy általános iskolában a kisfiúk vagy a kislányok, fiúk és a lányok intelligenciája mutat-e magasabb értéket. Az derült ki, hogy nagyjából egyforma, a fiúké néha itt-ott egy picit magasabb volt. Körülbelül ez derült ki. Igen ám, de az iskolai eredményesség szempontjából a lányok újból és újból és újból és mindenhol eredményesebbnek bizonyultak. Akkor tehát itt nem az intelligencián múlott, hanem valami máson. A kutatók arra gondoltak, hogy lehetne a legfrappánsabban megtalálni azt a valamit, amitől egészen nyilvánvalóan a lányok eredményessége magasabb, mint a fiúké, miközben az intelligenciájuk ugyanaz? Kérdés, megint a kreatív munka, szerintetek mi volt ez? Tessék? „Lustaság.” Ühüm. „A lányok szabálykövetőbbek. Fegyelem, szorgalom.” Na, hát a lányoknak, vagy a hölgyeknek jó önismerete van. Ha egyetlen szóba kéne sűríteni, hogy ugyanannyi intelligencia mellett miért eredményesebbek a lányok az általános iskolában, akkor ezt a szót kellene mondanunk, hogy az önfegyelem miatt. Hogy mi miatt van ez az önfegyelem, az egy másik kérdés. Hogy ez szabálytisztelet, megfelelni akarás, félelem… bármi, ez egy másik kérdés, de hogyha a személyiségjegyet nézzük, akkor akár így is mondhatnánk, hogy az erényt, ami miatt ez lehetséges, akkor azt kellene mondanunk, hogy ez az önfegyelem. Hej, de furcsa ez! (52:50)A XX. század legvégén az amerikai kutatók maguk is elcsodálkoztak, hogy egy ennyire, a régi antik világból származó erényre találtak. Tehát az önfegyelem. És milyen érdekes, hogyha most megnézzük, Richard Rohre sokat beszél erről. Hogy az élet második felében azok az emberek tudnak eredményesebbek lenni, akik az élet első felében megtanulnak néhány alapvető erényt, például az önfegyelmet. Az önfegyelem hiánya 20-30-40 éves korig nem is annyira látványos. Hát, kicsit, kicsit ez, kicsit… De ahogy megyünk tovább az életben, egyszer csak kiderül, hogy óriási különbségek vannak már azok között, akiknek van erény szinten önfegyelme, s azok között, akiknek nincsen. Mert az önfegyelem hiányában a hosszú távú célok nem érhetőek el, mert mindig a rövid távú dolgok elviszik a figyelmet. Emlékeztek, a jóllét-kutatás pedig ezt így mondta, hogy képes összeszedettnek lenni, koncentráltnak lenni, önátadottnak lenni. Ennek egy része az önfegyelem. A gyümölcse a koncentráltság. (54:20)Jaj, eszembe jutott a magasugró apukám, Dick Fosbury, aki kitalálta a flop-ot. Tudjátok, ez a háttal ugrás. Tudjátok, hogy ő miért találta és hogyan találta ezt ki? Miért kezdett el ő hátrafele ugrani? Mi vezette őt erre? Tessék? „Nem lehetett hasmánt…” Na, te milyen szakszavakat tudsz. Ez a kreativitásról szól. Senki nem szokta tudni, pedig ez nagyon izgalmas sporttörténeti huncutság. Ugyanis télen a tornateremben zajlottak a testnevelés órák, többek között a magasugrás. De a tornaterem nem volt túl nagy, és a legtöbb ember jobb kezes és bal lábas. Jobb kéz, bal láb, a legtöbb ember így van. Akkor már voltak szivacsok, amire rá lehetett esni, hát hiszen a tornateremben voltunk, ott nem lehetett homokba. Tehát szivacs volt, magasugró állvány volt, és ugye ebből adódóan úgy rakták le egy oldalra a szivacsot, hogy neki lehessen futni innen. Nekifutottak az emberek, és a léchez közeli lábbal ugrottak el, ezzel lendítettek, és akkor ebből lehet egy hasmánt technikát csinálni. Igen ám, de ez a szegény Fosbury bal kezes volt, meg jobb lábas, és itt meg fal volt neki. Szűk volt a tornaterem. Lehetőségek – korlátok, lehetőségek – korlátok. De őbenne volt egy vágy, hogy ő szeretne magasat ugrani. Ezt a célját nem adta föl, de képes volt a célját… Mit csinált? Azt mondta „Valami olyan technikát kell kitalálnom, amivel lehetővé válik, hogy én is ebből az irányból tudjak futni, na de nekem a másik lábam az elugró lábam, tehát egy olyan technika kell, hogy a léctől távolabb eső lábamról ugorjak el. Ebből találta ki a flop-ot. A léctől távolabb eső láb, és akkor így lehet valamit csinálni. Mit szóltok? Ez a kreativitás. Jaj, ezt olyan jól esett elmondani. (57:05)Harmadik gondolatunk, tehát megtanulni gyorsnak lenni, automatizmusok, rutinok, megtanulni lassúnak lenni… A harmadik alapvető szempontunk akkor a tanulásnak a sebessége. A tanulás sebessége ugyanis arányban áll a tudás mennyiségével. Rövidebb idő alatt több mindent sajátít el. Most kezdenek… Hú, izgalmas dolgok! (57:35)

Szenvedély és kitartásMég van valami, ami jellemző az összes sikeres emberre. Na mit gondoltok, hogy mi? Egyszerű nagyon. (Hogy? Önbizalom? Jó, jó, az egy… önbizalom… mm-hmm. Na? Aha! Kitartás.) Képességek és erőfeszítés. A teljesítmény titka: képességek és erőfeszítés. Képességek, erőfeszítés, és az erőfeszítésnek van egy igazi csúcsteljesítménye: eltökéltség. Az eltökéltségnek pedig két része van: szenvedély és kitartás. A legeredményesebb emberek egyszerre szenvedélyesek és egyszerre kitartóak. Az eltökéltség. Szenvedélyesség és kitartás együtt. (59:00)Zenei tehetségeket vizsgáltak. Sikeres embereket néztek, és arra voltak kíváncsiak, hogy mennyi erőfeszítésükbe tellett az, hogy végül is olyan eredményesek legyenek, amilyen eredményesek lettek. Kijött egy nagyon egyszerű szám, ezt rögtön meg is osztom veletek. Az derült ki, hogy az átlagon felüli teljesítmény eléréséhez heti 60 órát kell legalább gyakorolni. Heti 60 óra. Képesség, erőfeszítések. Képesség, erőfeszítés – heti 60 óra. Ezért olyan érdekes, hogy mi kívülről általában a képesség részét látjuk. „Ja, hát ha énnekem annyi eszem lett volna, mint Einsteinnek! Olyan kreatív lettem volna, mint Edison! Ja, ja, hát de én nem vagyok olyan.” Látjátok, ez a séma. „Jaj, hát én bele se kezdek. Mire jutnék én, ugyan már.” Közben ezek az emberek általában irgalmatlanul sokat dolgoztak. Ezt a részét látjuk kevésbé. (60:15)Látjátok, most akkor az erőfeszítés az eredményesség szempontjából két nagyon fontos összetevőből áll. Szenvedély és kitartás. Mikor a kutatók rájöttek, hogy a szenvedély és a kitartás ennyire fontos az erőfeszítés szempontjából, akkor csináltak mindenféle indexeket, mindenféle mérhető cuccot, amivel nem fárasztalak benneteket, és elkezdték nézni például az első éves katonai akadémiára fölvetteket. Arra voltak kíváncsiak, hogy megjósolható-e, hogy nyáron az 1 hónapos nagyon durva katonai kiképzést kik fogják tudni megcsinálni, és kik nem. Pontos összefüggés derült ki a között, hogy akikben megvolt a szenvedélyesség és a kitartás, ők végig tudták csinálni. Akikben csak képességek voltak, de nem volt a másik oldalon szenvedélyesség és kitartás, vagy csak kitartás volt, nem volt szenvedély, csak szenvedély volt és nem volt kitartás, ők belebuktak, vagy sokkal nagyobb eséllyel buktak bele. (61:45)

Elisabeth Kübler-Ross: Élet - leckékOlvasnék akkor valamit. Á, melyik legyen, melyik…? Piros? Ez? Tréfálsz velem. Elisabeth Kübler-Ross: Élet - leckék. Elisabeth Kübler-Ross arról híres, hogy haldoklókkal foglalkozott egy életen keresztül. Ennek a legnagyobb szaktekintélye lett, tulajdonképpen a segítőket amikor haldoklókkal való munkára tanítják, akkor őt tanítják, hogy mit mondott Elisabeth Kübler-Ross. Hallgassatok meg egy történetet.Carlos egy 45 éves férfi, akiről a vizsgálatok megállapították, hogy HIV vírussal fertőzött, lassanként tanulta meg az erő leckéjét. „Először (idézek már tőle) elveszítettem az állásom. Aztán lejárt a rokkantsági segélyem, aztán elveszítettem a biztosításom. Mielőtt észhez kaptam volna, már egy otthonban éltem, és túl beteg voltam ahhoz, hogy dolgozzak. Az életem rémálommá vált. Egy klinikára jártam egészséggondozásra. Beszéltek ott nekem egy orvosi kísérleti programról, amelybe talán bekerülhetnék. Ezért aztán jelentkeztem, majd elvégezték rajtam az első vizsgálatot, aztán várni kezdtem. Eltelt 1 hét, majd 2, aztán 4 hét, aztán 5. Egyre rosszabbul éreztem magam. Folyton azt mondták, a jövő héten megkeresnek. Állandóan be kellett járnom a kórházba, hiszen már telefonom sem volt. 7 hét elteltével már alig tudtam elmenni a klinikáig. Annyira elfáradtam és olyan nehezen kaptam levegőt, hogy útközben le kellett ülnöm a járdaszegélyre. Néztem az utcát és azt gondoltam, ennyi volt, ez lesz a vége. Ez nem az első nagy kihívás volt az életemben. Nagy szegénységben nőttem föl, egy farmon dolgozva. 11 éves koromban kaptam meg az első pár cipőmet. Annyi mindent túléltem gyerekkoromban. Mi lett mindabból a bátorságból és elszántságból, ami akkor volt bennem? Csak ültem ott és sírtam és azt gondoltam, ne most, kérlek, ne itt. Még sok mindent akarok tenni. Még meg akarom érni az ezredfordulót. Mindig arra vágytam, hogy két évszázadhoz is tartozzam. Sírtam, mert minden erőmet elveszítettem. Úgy éreztem, mintha a lelkem sorvadásnak indult volna. Kezdtem elveszíteni önmagam. Itt kell hát most meghalnom? Azután megütött egy érzés: Hiszen még mindig itt vagyok. Tényleg elszállt minden erőm? Sikerült fölállnom, s eljutottam a klinikáig. Azt mondtam a nővérnek: Nővér, a testemnek segítségre van szüksége. Nincs már időm, nem tudok tovább várni, nem várhatom meg, hogy valaki bevegyen a kísérletbe. Kell lennie valamilyen módjának, hogy új gyógyszereket kapjak. Amiért annyira kitartó voltam, a nővér besorolt egy másik programba, amely másott zajlott ugyan, de még volt benn egy szabad hely. Még azon a napon új gyógyszer kombinációt kezdtem szedni. Mostanára, 2 év elteltével a szervezetem újra fölépült. Többé nem haldoklom. Az egészet most arra vezetem vissza, hogy azon a napon fölidéztem egykori erőmet. Ha nem idéztem volna vissza az erőm, már régen meghaltam volna.” (66:35)Egyszerre a szenvedély, hogy „Élni akarok!”, ennek a fölidézése. „Nem, hiszen nekem van valami dolgom, én a milleniumot meg akarom élni!” És utána annyira kitartó voltam, hogy a nővér azt mondta, hogy „Akkor beveszem magát egy másik programba.” Milyen gyönyörű az, ahogyan a lehetőségeit a korlátokhoz képes igazítani. Emlékeztek, ezzel kezdtük. Zseniális, hogy valaki egyetlen mondatban azt tudja mondani „A testemnek segítségre van szüksége, már nincs időm arra, hogy ezt megvárjam. Másra van szükségem.” Emlékeztek, ezt nem idéztem föl az ismétlésnél, de hogy akkor tudunk eredményesek lenni, ha vannak társaink a célunk eléréséhez. Társ-támogatás. Megyünk a hegyre. Ha többen megyünk, könnyebbnek tűnik följutni. Társ-támogatás. Azok elégedettek a házastársi kapcsolatukban, ahol a társ-támogatás minősége jó. Nem egyszerűen csak van férjem, hanem megélhetem, hogy ő támogat engem. Akkor ennek sok elemét néztük meg tavaly, meg tavaly előtt. (68:00) Lackfi János: Milyenek a magyarok?Van még pár perc. Erőfeszítés, szenvedély és kitartás. Ugye, ez van az egyik oldalon, másik oldalon… Képességek, lehetőségek, alkalmasság. Csak hogy ebből villantsunk föl valamit, megjelent nem olyan régen Lackfi János: Milyenek a magyarok? című könyve, talán ismeritek, nagyon jópofa. Egyébként egy „körösztény” ember, csak úgy mondom. Ez lesz most az esti mese. TalálékonyságA magyar ember látott egy reklámfilmet hazájáról, s azon föllelkesülve eltökélte magában, hogy a mai napon csupa olyan dolgot vesz majd igénybe, amit magyar föltalálók ötleteinek köszönhet az emberiség.Kezdetnek fogott egy golyóstollat (Bíró László, 1931.), fölrótta egy papírra csupa nagy betűkkel, hogy TALÁLÉKONY MAGYAROK. Majd egy mágnessel a hűtőgépre (Szilárd Leó 1929.) tapasztotta az emlékeztetőt. Ezek után az ablakhoz lépett, csupán azért, hogy elhatározásához hű maradjon. Egy kétcsővű vadászpuskával (Petzval József 1840.) átkukkolt a szomszédba, ahol sajnos éppen nem öltözködött a szomszédasszony. Amúgy is köztudomású, hogy a magyar nők a legszebbek a világon, bár nem tudni pontosan, ki és mikor találta föl őket. Ekkor előszedett egy doboz gyufát, melyet a cipőtalpán már nem tudott meggyújtani, mint a vadnyugati filmek sztárjai, ezért kapta a biztonsági gyújtó nevezetet (Irinyi János 1836.), rágyújtott egy cigarettára, amelyet ugyan nem a magyarok találtak föl, hanem egy japán hiedelem szerint maga az ördög. De azért roppant jól esik a nap kezdetén, amikor a magyar ember, és az ember úgy általában még frissen kapja a vérét még fölkorbácsoló nikotintengert. Nehéz 24 óra áll előtte, tudta jól.Kicsit nézegette a hologramos matricát (Gábor Dénes 1947.) egy nemrég ajándékba kapott CD tokján, majd bárminemű egészségkárosodás megelőzése céljából, persze hazafias okokból beszedett egy bika dózisnyi C-vitamint (Szent-Györgyi Albert 1931.), abból baj nem lehet. Telefonált egyet a vezetékes telefonjáról abban a jóleső tudatban, hogy a telefonközpont ötletét is magyar agy szülte (Puskás Tivadar 1878.). Automata fényképező gépével (Mihályi József 1938.) lekattintotta a szomszédasszonyt ruhában, ez is több, mint a semmi. Betette lágy anyagú kontaktlencséjét (Győrffy István 1959.), ami járt némi kellemetlenséggel, hisz nem volt szemüveges, és most is csak a hazája iránti tiszteletből helyezte szemgolyójára ezt a zavaró műanyag hártyát, mely némileg elbizonytalanította látását és térérzékelését egyaránt. Ezért aztán, hogy megnyugodjon, játszott egy kicsit a komputerén (Neumann János 1944.), mégpedig a hipermodern 3D szemüveg segítségével, melyet élete kockáztatásával lopott el egy kutatóintézetből (Rátai Dániel 2010.). Ki mondta, hogy könnyű lenne egy igazi hazafi élete?Ezután kirakta a Rubik kockát, ha nem is rekord eredménnyel (Rubik Ernő 1976.). Föltett egy bakelit lemezt a hagyományos lemezjátszójára, s benézett a színes tévéje műsorába is tudva tudván, hogy mindkét találmányt Goldmann Károly Péter jegyeztette be, mégpedig ugyanabban az évben, 1948-ban. Ezek után kinyomtatta Excel táblázatba (Simonyi Károly 1974.) a további tennivalóit, s elégedetten lépett ki az utcára. Anyagilag nem lévén túlságosan eleresztve, nem látott más lehetőséget, minthogy ellopjon egy újabb évjáratú Ford T-modellt (Galamb József 1908.) és addig furikázzon vele a városban, míg egy félreeső helyen parkoló dízelmotoros BMW-re (Anisits Ferenc 1983.) nem bukkan. Pár kör után ezt a járgányt is az út szélén hagyta, s hosszan nézegetett be a különböző parkoló autók ablakán, míg nem talált egy Chevrolet-et, amely automata sebváltóval (Bíró László 1932.) volt ellátva. Ezek után már gyerekjáték volt meglovasítani egy riasztóval föl nem szerelt, de amúgy remekül felújított VW bogarat, melynek szimbolikussá növekedett design-ja Berényi Béla munkájának része (1925.) Talán mérsékelten jó ötlet ezek után biciklin menekülni, ám az erős délután fények ellenére így juszt is bekapcsolta a lámpát működtető dinamót. (Jedlik Ányos 1861.)A rendőrök azonban így is elkapták. Legnagyobb szerencséjére egy helikopterbe (Asbóth Oszkár 1928.) tuszkolva szállították el. Miközben hátratekert kézzel vergődött az imbolygó padlón, némi mélabúval arra gondolt, milyen kár, hogy a bilincset nem magyarok találták föl. A listát fejben végigpörgetve azon is sajnálkozott, hogy a mai napon nem sikerült Pulitzer-díjas újságíróval kezet szorítania (1917.) és lemaradt a fényáteresztő üvegbeton látványáról is (Losonczi Áron 2001.) Aztán eszébe jutott, hogy még nem egészen esélytelen, s a fedélzeten uralkodó hangzavarban elkezdett csengő hangon szolmizálni, mégpedig a világszerte népszerű zenetanítási technika, a Kodály-módszer vívmányait fölhasználva (Kodály Zoltán 1929.)Akkor már nem maradt más hátra, mint hogy szenvedély és kitartás, és akkor szép estét nektek! Jutalmazzátok meg magatokat, mert nagyszerűen végigültétek ezt a mai alkalmat, s akkor a következő alkalommal találkozzunk a szokásos helyen. Még egyszer, nagyon köszönöm, hogy itt is együtt voltunk. (taps) (75:20)Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás