A kudarcra ítéltség negatív hiedelemvilága 2.

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!Él bennem nagyon a múltkori alkalom, és emlékszem, úgy fejeztem be, hogy „de szeretném már folytatni!”. Hogy gyerünk, gyerünk, lássuk minél inkább összefüggéseiben, egységében, árnyaltságában azt a témát, amit most veszünk. Ez pedig az a 9. séma, amit úgy neveztünk meg, hogy a kudarcra ítéltség sémája.Ami arról szól, hogy van egy negatív hiedelmem arra vonatkozóan, hogy a teljesítőképességem annyira sérült és sebzett, hogy alkalmatlan vagyok elérni valamit, elérni dolgokat, teljesíteni, sikeresnek lenni stb. Ez egy negatív hiedelemvilág – érzésekkel, gondolatokkal miegymással – nem ragozom.És így jutottunk el oda, hogy ne a kudarcot elemezzük itt hétről hétre (mi értelme van annak?), inkább nézzük a pozitív részét. Akkor kikristályosodott számunkra az, hogy az eredményesség (nagyon fontos, hogy ha „siker” szót mondok vagy „eredményesség” szót mondok, akkor nem annak a külső, mások által való meghatározottságáról beszélek, hanem sokkal inkább valami valódi eredményről vagy teljesítményről; valami gyümölcsről). Mert a siker kívül van, az eredmény belül van, a gyümölcs belül van. Ugye, fontos ez a megkülönböztetés.Amikor a „siker” szót használom, akkor is a belső értelemben vett sikerre gondolok.Eljutottunk oda, hogy minek van nagyon egyértelmű köze, összefüggése az eredményességgel? A jól-létünkkel? És kiderült, hogy nem annyira az értelmi intelligenciánkra van szükség, hanem sokkal inkább az érzelmi és társas intelligenciára. Minél inkább van érzelmi, társas intelligenciánk, az annál inkább segít bennünket a jól-léthez és az eredményességhez.Merthogy az eredményesség, a gyümölcsözés a jól-létünk egyik (másra vissza nem vezethető ) része.És így, hogy eljutottunk a társas és érzelmi intelligenciához, így egyszer csak elkezdtünk arról beszélni, hogy na, csak akkor miből is áll az érzelmi intelligencia? Miben volna magunkat érdemes fejleszteni? És így tulajdonképpen öt alapvető dologról van szó, de nagyon az érzésekről, az érzelmekről kezdtünk el beszélni.Érzelmi intelligencia – 1-es pont:1. Képes vagyok megnevezni, átélni a saját érzéseimet, érzelmeimet. Tudom, hogy mit is érzek. Ha megkérdezik, hogy hogy vagyok, akkor nem egy történetet mondok. Főleg nem a főnökömről.2. Nemcsak képes vagyok az érzéseimet megélni, kifejezni, tudatosítani, megnevezni, hanem képes vagyok az érzéseimmel megfelelő módon bánni. Nem az érzések bánnak el velem, hanem (miközben én érzek; érzések, érzelmek, hangulatok, késztetések...) aközben tudok velük bánni.3. És képes vagyok mások érzéseit, lelki állapotait fölismerni, és ezzel kapcsolatba kerülni. Fölismerni a másik ember érzését, érzelmeit, lelkiállapotát nem egyszerűen csak azt jelenti, hogy hűvös nyugalomban ülök és azt mondom: „dühös”. Hanem, hogy együtt érző is tudok lenni valakivel, aki dühös. (04:04)Van bennem …(és akkor innen szeretném folytatni), hogy így eljutottunk az erkölcsiséghez. Emlékeztek? Az érzések és az erkölcsi cselekvés összefüggéséhez. Merthogy ennek nagy jelentősége van. Hiszen az erkölcsös cselekvés segít az értékek megvalósításában, a hosszú távú életcélok elérésében. Hiába vannak megfelelő célok; a fejünkben hiába nevezzük meg az értékeket, ha nem tudunk azok alapján élni.Ma tulajdonképpen Magyarországon szinte hősiességre van szükség ahhoz, hogy valaki a saját értékei alapján éljen. Nem arról van szó, hogy mi szeretnénk valamit és mások meg azt mondják, hogy ne ilyen legyél, hanem másmilyen. S akkor a kettő között lenne egy feszültség. Á-á!A feszültség idebent van. Hogy azt mondom: milyen nagy érték a család – és nem is élek abban. Hogy milyen nagy érték a gyerek – s nem születik meg. Milyen nagy érték a sok gyerek – de csak egy van. Milyen nagy érték a becsület – de hazudok. Milyen nagy érték az igazságosság fönntartása – és adót csalok. Tehát a konfliktus idebent van!És attól nem vagyok jól, nem attól, hogy valami külső elvárásnak nem tudok megfelelni.Hanem hogy nagyon is vannak... kikristályosodtak az értékek a céljaim alapján. Szeretném ezeket cselekvésben megvalósítani – és idebent meghasonlok saját magammal.Így jutottunk el az erkölcsiséghez, és így jutottunk el oda, hogy fölfedeztük azt, hogy az erkölcsi cselekvésnek a hátterében nemcsak belátás (tehát nemcsak az értelmi intelligencia különböző szépségei) állhatnak, hanem éppenséggel az érzelmi és társas intelligencia!Együttérzés.Emlékeztek a kísérletekre, a kutatásokra? Minderről nagyon sok szó esett. Hogy egy pszichopata ember amikor egy másik embernek a szenvedését látja, akkor unatkozik. Hogyha egy autista ember egy másik ember arcát nézi, a tükörneuronok benne meg se nyekkennek.Nem sikerül fölismernie, hogy mi is történik a másik emberben.Hogy egy pszichopata személy amikor agresszív (nem tudom, hogy ezt a történetet befejeztem-e)... Ha mi nekiállunk agresszívnek lenni, fölmegy a pulzusszám, fölmegy a vérnyomás, harci hormonok – aztán utána sok órába telik, míg megint lenyugszunk.Képzeljétek el, megint belém jöttek (kocsival). Ezt képzeljétek el! Nem vettem rossz néven, hogy egy nagyot nevettél ezen; nem, nem. Nem. De tényleg, hát jóban vagyunk – tehát eszembe sem jutott, hogy Gábor kinevetett volna.Belém jöttek. S hogy milyen érdekes... amikor először belém jöttek, emlékeztek, milyen mondatokat kaptam? Egymás után többször. Néztem én is a lökhárítót, ő is. Ő mit mondott: Én csináltam? Ugye, és akkor erre mondtam, hogy eléggé az alapoktól kellett kezdenünk a helyzet leírását. De szépen megoldódott!Na most, mikorra ez szépen megoldódott, és elhoztam a karosszériástól az autót... éppen a rakparton mentem múlt héten. Pppúúúh! (08:00)Rutinnal szálltam ki. Ó, hát... Nézzük. Ez csak a lökhárító, nem érdekes – most egyhetes a fényezésem,.. Végül is most kiderül, hogy jól dolgoztak-e. Kiszállt a kedves embertársam az óótóból. Odajött. Most nem az a kérdés hangzott el, hogy „én csináltam?”, nem. Itt egészen más reakció történt. Kiszáll. Azt mondja: „Látszik?”. (08:38)Megpróbáltam vele empatizálni, hogy menjünk akkor ezen a nyomon. Hát akkor megnéztem: látszik-e. Hát látszani látszott persze. És ahogy ott magamban fortyogtam, még egyszer: „Látszik?!”. És ez a két eset elgondolkodtatott. Nem érdekes ez? Hogy nincsen meg az a zsigeri érzelmi reakció ebben a helyzetben, hogy odajövök, és azt mondom: „Ó, a nemjóját, bocsásson meg! Ne haragudjon. Ajjj, de sajnálom!”. Nincs empátia az áldozattal. (Én voltam az áldozat, kétszer egymás után.) (09:32)Tehát csak és kizárólag „magánál van”. Magánál van. Magamat kell megvédenem, magamért kell kiállnom.Hát attól még, hogy utána … „hhhmm, hmm, hmmm, nem is én voltam, maga tolatott hátra”, vagy valami, még lehetséges volna megfelelő érzelmi intelligenciával azzal kezdeni, hogy „nagyon sajnálom”. S hogy milyen érdekes, mikor ez nem történik meg. Hogy mennyire megnehezíti a társas együttlétet, hogy még annak az elismerése sem történik meg, hogy egyáltalán mi történt! (10:17)Nagyon macerás. Emlékeztek, ahogyan a vasúti dilemmáról beszéltünk? Hogy ott kiderült az, hogy néha értelmi megfontolásokkal, belátásokkal döntünk arról, hogy a lehető legkisebb legyen a veszteség, és ez erkölcsileg helyes döntés lehet; vagy akár a legkisebb rossznak a helyes választása. Más esetekben azonban egy belső érzelmi indíttatású, sokszor még szinte az érzelmeinket megelőző, szinte ösztönösnek tűnő döntés születik. Hogy azt már nem! Csak nem lökök le valakit a felüljáróról? Hát szó se lehet róla! És az agykutatás ténylegesen megerősít bennünket – tulajdonképpen ilyen sajátos kifejezésekkel él, hogy vannak olyan döntéseink (és az erkölcsi döntések között is vannak ilyen döntéseink), amelyeket (majd ennek a hátteréről mindjárt szeretnék beszélni) tulajdonképpen az agyunk, az idegrendszerünk hoz meg.Ezeket követik az érzéseink, és csak utána van valami gondolati tevékenységünk, belátásunk. És hogy milyen óriási nehézség az, hogyha ezek a zsigeri döntések, ezek az érzelmi empátiára, többek között az együttérzésre alapuló döntéseink nem születnek meg. Tehát, ha minden helyzetben külön-külön (sokszor még az érzéseimmel szemben) kell eldönteni, hogy valakinek azt mondom-e, hogy bocsásson meg?! Hát ha ezt úgy külön ki kell gondolnom... Ffffhhh... Hát hogy lesz így? Hogy érem el a nemes életcéljaimat? Az értékek hogy valósulnak meg? Hmmm?!?Hát ezért látnivaló, hogy az érzelmi és a társas intelligencia hihetetlen sokat segít nekünk: cselekvésben...Gyorsan szeretnék szempontokat mondani, hogy akkor ez hogy fejlődik ki, hogy alakul ki. A legfontosabb dolgokat szeretném összeszedni nektek.Emlékeztek, amiket beszéltünk a magzati korról? Hogy hogyan tud megsérülni valaki, akivel kapcsolatban az édesanyja úgy van, mintha nem is lenne. Hogy milyen sok pszichotikus beteg lesz azok között a magzatok között serdülőkorra, ifjúkorra, akikkel nem vették föl a kapcsolatot. Azután gyermekkorban érzelmi szükségleteket nem elégítettek ki. Ezért az első dolog:1. Az érzelmi intelligencia nyilván a kapcsolatban alakul ki, és van egy háttere – többek között. Sok háttere van, de az egyik, amiről sokat beszéltünk a társkapcsolatnál: a tükörneuronok. Hát a tükörneuronok miatt tudom azt érezni, amit te! (13:23)A tükör neuronok miatt, amikor kiszállok, egyből látom, hogy ó, az a nyomorult! Hát látom: egy hete hozta el a karosszériástól. Hát látom! Hát ott csillog-villog. Ó, most mit érezhet!Hol vannak a tükörneuronok? Tehát: tükörneuronok, első pont.De hogy, hogy, hogy? Úgy, hogy kapcsolat: apukám, anyukám, nagymama. Fölveszik velem a kapcsolatok. Néznek engem, beszélnek hozzám, szemkontaktus, tik-tik-tik-tik-tik. Megtanulok...Második gondolat:2. Kötődés. Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik. Kötődés, tükörneuronok. Ő is érez engem, én is érzem őt. Én is figyelem őt, ő is figyel engem. Reagálunk egymásra, kapcsolódunk egymáshoz. Azután:3. A szükségleteinkre pozitív válaszokat kapunk. Megtanuljuk, hogy szabad érezni. Szabad cselekedni, szabad lenni. A szükségleteinkre pozitív válasz. Ezt aztán kölcsönössé lehet tenni: én is kapok egy választ, én is adok. Én is kapok, én is adok. És ráadásul jó érzéssel tölt el!Azután óriási jelentősége van annak, hogy (emlékeztek, erről de sokat beszéltünk), hogy a gyerek a szülei érzéseiből tanul. Tehát: ha apa dühös: rosszat csináltam. Ha anya szomorú: rosszat csináltam. Ha a nagymama csalódott: rosszat csináltam.Most milyen fontos, hogy ha a szüleim, a környezetem megfelelő érzelmi és társas intelligenciával rendelkeznek, akkor a velem való szoros, kölcsönös, megfelelő érzelmi, fizikai gondoskodásban telő kapcsolatokban akkor dühösek, ha rosszat teszek. És örülnek, ha jót teszek. És mind a kettőt ki is merik fejezni. (15:20)Hogy mennyi rengeteg probléma, elakadás fakad abból, ha a szüleim akkor is dühösek rám, amikor nem csináltam semmi rosszat. Mert ők egyszerűen így vezetik le a stresszt. (Persze, hogy levezetik-e, az egy másik kérdés – ez inkább csak valami reakció.)Ha anyukám szomorú és boldogtalan, akkor elkezdem magamra venni. Mert úgy veszem ki az ő magatartásából, a vele való kapcsolatból (eléggé énközpontú világban él egy gyerek ahhoz, hogy azt neki való reakcióként értelmezze). Tehát, hogy „velem valami baj van”.Milyen óriási dolog az olyan apa és anya, aki a hiteles érzéseivel fordul felém. És a hiteles érzéseivel kapcsolódik hozzám és a cselekedeteimhez! Akkor szomorú, mikor..., akkor dühös, akkor csalódott... Mindig a megfelelő érzést kapom.De itt van egy másik dolog is. Mikor nagyon pici vagyok, nem tudok mit kezdeni a haragommal. És félhetek is attól, hogy ha haragos vagyok, akkor anya szeret-e? És milyen óriási dolog egy olyan családi környezet, fontos személyek, akik magukba fogadják a haragomat. Én dühöngök: vááÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! De anya nem visszadühöng, hanem megnyugtat. A figyelmemet eltereli. A helyzetet megváltoztatja. Motivációt kelt valami másra. Fölkelti az érdeklődésemet valami iránt. Fizikai kontaktussal megnyugtat engem. Háá! Hát így tanulom meg azt, hogy a haraggal a lehet valamit kezdeni. Nem úgy tanulom meg, hogy a haraggal lehet valamit kezdeni, hogy anyám üvölt, hogy azonnal hagyjam abba az üvöltést. (17:13)Hát ha az én apám-anyám ugyanúgy dühöng, vagy főleg, ha megver, akkor nem azt tanultam meg, hogy mit kell kezdeni a haraggal és az agresszióval. Hanem azt, hogy mikor tehetetlenek vagyunk, akkor fordítsuk a haragunkat, a dühünket erőszakba. És az egy kicsit majd lenyugtat.Tehát olyan személyek, akik megfelelő érzéseket tükröznek nekünk, elfogadnak, de a mi érzéseinket magukba tudják fogadni; minket elfogadhatónak tükröznek vissza, és ők maguk tudnak valamit kezdeni a mi érzéseinkkel – hú, de gyönyörű ez! (17:59)S akkor így 1-2-3-4 év alatt megtanuljuk (s ez az érzelmi intelligencia 4. pontja úgy egyébként – mert a 2. az volt, hogy képes vagyok az érzelmeimet kezelni), hogy:4. Képes vagyok magamat motiválni.Tehát dühös vagyok, mint a fene, és ezt a dühöt képes vagyok valamilyen irányba irányítani. Valamilyen célra tartani ezzel a haraggal. Például, hogy meg tudjam magamat védeni. Vagy a düh... de ezt már annyiszor elmondtam.Vagy a harag. Mennyit segített nekem a vasárnapi prédikációk elkészítésében! Nagyon sokat.Hogy mekkora motivációs lendületet adott nekem, hogy próbáljak normális beszédeket tartani. Nagyon. Mert olyan sok rossz beszédet hallottam.Ti hallottatok már rossz beszédeket? (19:00)És valószínű azért érintett annyira érzékenyen, mert gyerekkoromban rengeteget unatkoztam. Nagyon. Most is vissza tudom idézni, hogy relatíve elhanyagoltságban éltem – rengeteget unatkoztam. Nem tudtam magamat motiválni, mit kezdeni magammal. S amikor a beszédeket hallgattam, s ott untam – 10-15 perc... Hú, akkor elindult bennem: mit kéne akkor csinálni?Tehát olyan személyek, akik visszatükröznek bennünket elfogadhatónak, az érzéseinkkel valamit tudnak kezdeni, ezért mi is megtanulunk az érzéseinkkel valamit kezdeni, és el tudjuk kezdeni magunkat motiválni a céljaink elérése érdekében. Hájj, de szép ez!Azután van egy másik szál is. Ez pedig az, hogy kezd bennünk kialakulni két dolog. Hát, így mondja a lélektan: felettes én meg énideál.Ezekről már mind volt szó, most csak tik-tikk, egymás után idehozogatom őket. Hogy ahogy visszajeleznek engem a szüleim, 5-6-7-8 éves korban már ott van az énideál: hogy milyennek kéne lennem. S a felettes énben pedig megjelennek azok a tartalmak, hogy apukám-anyukám-nagymama-tanítónéni azt mondja, hogy ez így jó, ezt csináld, azt ne csináld – már belsővé is válik. De itt jön egy újabb, nagyon fontos fordulat.A belsővé válás folyamatában van egy lépés, amikor azonosulok azonos nemű szülőmmel.„Én is olyan leszek, mint apa! S akkor lesz egy nő, aki úgy fog engem szeretni, mint ahogy... Anya szereti Apát! S mivel Anya a legjobb nő a világon, nekem is lesz egy olyanom.”Tehát elég csak olyannak lenni, mint Apa, s akkor nekem is lesz egy olyan „Anyám”, akit úgy hívnak, hogy Feleség. Mmmm!!Akkor a következő kérdés így szól:Amikor természetes módon azonosulunk a személyiségfejlődés miatt az azonos nemű szülővel, kivel azonosulunk?Ki az a valaki? Mert azonosulunk vele, ha akarjuk, ha nem. Elindul egy természetes folyamat. Legföljebb ez megakadhat sokféleképpen. De hogy elindul, az biztos! Ez a természetes útja. Egyáltalán, van-e ott egy fiúnak egy apa, akivel tud azonosulni? Lehet, hogy nincs is apa. Kivel azonosul? Jó esetben valakivel tud azonosulni. De ki lesz az? Elég rendes?Érzelmi, társas intelligencia – hogy van-e olyan valaki, aki amikor a természetes indíttatásom van, hogy azonosuljak (azonos neművel) akkor ő ott egy valóban értékes valaki! Hmm! És mi van, hogyha közben egy gazember?! De ha az én apám, akkor akkor is azonosulok vele. Ej-hajj!Na, szóval van itt nagyon sok izgalmas, izgalmas, izgalmas szál, ami hozzájárul a fejlődésünkben ahhoz, hogy zsigeri érzelmi döntéseket tudjunk hozni, amelyeket az eszünkkel csak később indoklunk meg.És akkor van itt egy újabb izgalmas dolog. Ugyanis amikor – háhá! – érzem az érzéseimet, indulataimat, késztetéseimet, de az nem felel meg sem az énideálomnak, sem a felettes énem szavának (és hát mögötte persze ott vannak a szüleim, a számomra fontos személyek), akkor egyszer csak (5-6-7-8 éves koromban) történik egy nagy fordulat. Ez pedig az, hogy addig a következőt tettem: jött egy késztetés, és már csináltam is. Hm, hm!5-6-7 éves koromban a fordulat úgy néz ki, hogy jön egy késztetés, s a késztetés és a cselekvés között lesz egy lépés. Szerintetek mi? (23:30)Tudom, hogy tudjátok, csak nem mondjátok. Beiktatódik egy lépés, természetszerűen – jó esetben. Na, majd arról még...Ahá! Hogy mit szól hozzá Apa vagy Anya. Ha ezt általánosítjuk, akkor azt mondhatjuk: elkezdünk gondolkodni. Mert eddig úgy ment, hogy volt egy késztetés, és tinggg! Már csináltuk is. S akkor aztán persze lett belőle haddelhadd. Most azonban, ahogy fejlődünk: mielőtt megverem a kistesóm, elgondolkodom, hogy hogy is kéne elverni? (Most kisarkítottam ezt. Gondolkodás!)És aztán ebből az irányból (mondhatnánk azt egyszerűen) fejlődik ki az, ahogyan majd eldöntjük, hogy hogyan mentsünk meg öt embert. Hogyan válasszuk a legkisebb rosszat? Elkezdünk gondolkodni. Tehát a késztetés, az érzés és a cselekvés közé bekerül ez.De akkor látjátok, hogy annak, hogy helyesen cselekedjünk, és a helyes cselekvés megerősítse a társas kapcsolatainkat, segítse a céljaink elérését, a jól-létet, az eredményességet (már ahogy erről ebben az összefüggésben beszélünk), legalább két irányunk van. Az egyik egy érzelmi-kapcsolati, a másik meg egy értelmi. Mind a kettőre szükségünk van! Már csak azért is, mert itt történik aztán egy újabb nagyon izgalmas dolog. Együttérző voltam a testvéremmel, apukámmal, anyukámmal. De van bőségesen tükörneuron – elmegyek az osztályba, és az osztálytársaimmal is tudok együtt érző lenni, és ez meghatározza a cselekvésemet. Az együttérzésből együttműködővé tudok válni! Emiatt eredményes leszek, sokkal inkább, mint aki egyedül próbálkozik! Emiatt elkezdek célokat elérni és jól érezni magam! És jól is lenni.Képzeljünk el egy helyzetet (gyakran kerülök ebbe). Jön valaki és azt mondja: Feri atya, szeretném, ha adnál plébánosi ajánlást öt és fél éves Viktoromnak. Ez látszólag egy egyszerű dolog, mert csak papír kell hozzá meg toll. Némi értelmi képesség, és akkor... „Tisztelt Iskola, Viktort ajánlom!”. Pöcsét, aláírás.Ahá! Ha ez ilyen egyszerű lenne! Az első dilemma az, hogy mit írjak a lapra? Az igazat, vagy ne?Mert én most empatizálok ezzel a kis Viktorral. Itt ugrál, tök édi kis kölyök! Én nagyon, nagyon szimpatikusnak látom, szerintem lesz belőle valaki. Anyukája is nagyon kedves – hát miért ne vennék föl?!? Vegyééék föl! Meg akkor én is jól érzem magam – jó ember voltam, segítettem valakinek. Tulajdonképpen ez jó.De az anyuka azt mondja, hogy „nem lehetne beleírni, hogy minden vasárnap itt vagyunk”?Valami megtorpantja a nagy együttérzésemet. Kialakul egy erkölcsi dilemma. Tehát együttérző vagyok, szeretnék is neki segíteni, de most akkor hazudjak is?! Egyszer csak elkezdek együttérző lenni a többi gyerekkel is. Jó, most hazudok azért, mert segítek ennek a gyereknek – átlépek egy erkölcsi valamit. Fölveszik Viktort, és olyanokat nem vesznek föl, akik tényleg járnak vasárnaponként. Mondjuk egy katolikus iskolában ez érdekes. Hmmm.Elkezdek empatizálni azoknak a gyerekeknek a szüleivel, akik reggel nyolckor hajlandóak fölkelni minden vasárnap, hogy a gyereküket elhozzák a misére. Ez azt jelenti, hogy összefonódik az értelmi és érzelmi tevékenység, és tulajdonképpen az empátiát elkezdem kiterjeszteni olyanokra, akiket nem is ismerek. És végül, ha szépen mennek a dolgok, akkor ez a fajta együttérzés és aztán kőkemény etikai elvek összefüggésbe tudnak egymással kerülni. És ezek az elvek a lehető... minden emberre kiterjednek. A velük való (minden emberhez fűződő) viszonyomra kiterjednek. Akkor ebben ott van az... onnan kezdődik, hogy oxitocin meg tükörneuron, meg empátia, és akkor felettes én, énideál, gondolkodás... És végül nagyon világos erkölcsi elveim is lesznek. (29:20)És hogyha ez a rendszer így össze tud állni, akkor vagyok a leghatékonyabb. Nem akkor vagyok a legproblémamentesebb! Mert elég sok dilemmám lesz. Nem lesz könnyű néha döntéseket hozni, de akkor van egy hatékony rendszerem, ami a jól-létemet is tudja segíteni. Ráadásul azért is segíti a jól-létemet, mert ebben a rendszerben az oxitocintól az egyetemes etikai elvekig úgy állítottam be magam, hogy az segíti a társas együttműködést. Ez alapján segíti a jól-létet, az eredményességet. Háh! És jól vagyok!Ezért egészen bátran mondhatjuk azt, hogy a megfelelő erkölcsi magatartás (beleértve a tükörneuronoktól az etikai elvek, az igazságosságért való áldozathozatalnak, a hősiességnek a jeleit is) azok kifejezetten segítik a jól-létet! Há!Ez szép szerintem! Így, hogyha látjuk ebben a rendszerben, összefüggésben.És akkor még egy kis kitérő. (30:38)Hogy ebben a folyamatban a kötődésnek (társas intelligencia) milyen óriási jelentősége van azért, mert (bár már erről beszéltünk, de hogy ezt még egyszer hangsúlyozzuk), hogy: ha biztonságosan tudok kötődni (tehát a szüleim a fizikai, érzelmi szükségleteimre megfelelően válaszoltak), akkor történik velem az, hogy ha a szükségleteim nem elégülnek ki, megtanulok késleltetni! Ez az, amit te mondtál. Azért tudok késleltetni...Éhes vagyok. De nem jutok ételhez. Fortyogok – s indulatomban megverem a tesóm.Ettől nem leszek jóllakottabb, de legalább eltöltöttem valamivel az időt. Addig is, ameddig esetleg majd kapok enni.Ki tud késleltetni? Késleltetni szükségletei kielégülését?Aki megtanulta azt, hogy Anya-Apa előbb-utóbb jön! Tehát ezért képes vagyok magamat megnyugtatni, magamat motiválni. Képes vagyok arra hogy ne essem kétségbe, hogy egy gyerek számára nehéz helyzetben (hát az neki nagyon nehéz helyzet! Nem jut magától az ételhez – hogy ne volna az nehéz helyzet?!), egy ilyen helyzetben is nem a kétségbeesés felé megyek, hanem képes vagyok ezt a szükségletemet késleltetni, és közben magamat valamivel elfoglalni. S akkor Anya tényleg jön, s tényleg kapok enni, és ez a kör megerősítést nyer.A második lépésben történik egy még nagyobb fordulat! Ugyanis megtörténik az, hogy sírok otthon, és azt mondom, Anyaaa!Kérek kólát! S anya azt mondja: „Nem, Feri – kólát a felnőttek isznak!”. Váááóóóúúúú!!! (32:59)És sírok, és anyukám évszámra nem ad kólát! Itt egy újabb helyzet áll elő, mert itt nem késleltetni kell egy szükségletet, hanem valamiről egyszerűen le kell mondani. Hiába kő' kóla – nincs kóla. (33:21)És itt jön a fejlődésünknek a következő lépése: azt mondom, hogy anya fontosabb, mint a kóla. Hm!Az anyukámmal való kapcsolatom sokkal többet ad nekem, mint ha a kólát birtoklom. Ezért képes vagyok lemondani. (33:42)Most hogyha ezt az egészet ráillesztjük egy társkapcsolati dinamikára (vőőőŐŐ!).Szükségletek késleltetése (Ti ezt látjátok? A Mária Rádió kedves hallgatói? Kérdőjel?). És utána pedig eljutok-e oda, hogy amikor a házastársam krónikusan nem elégíti ki bizonyos szükségleteim, hogy akkor dühödt gyerek módjára azt mondjam, hogy „ja, hát akkor keresek egy olyat, aki kielégíti – kell egy másik (Anya)! Háháháhá!!!”. Hmm, hmm.Hogy képes legyek zsigerből, rutinból abba az irányba is menni, hogy „hú, ez egy nehéz élethelyzet; most valószínű az ösztönkésztetés és a cselekvés közé beillesztem John Gottmant, s hogy valószínű, hogy itt egy megoldhatatlan problémára találtam”. Hogy ez a szükségletem nem fog kielégítést nyerni.Ahogy emlékeztek, egy kedves ismerősöm mondta (ezt minden évben elmondom): Az én feleségem a világ legjobb anyája – egyszer venne föl egy tangabugyit. De sose vesz föl. És már nem is fog.És akkor képes vagyok a feleségemet a tangabugyi elé helyezni. Ez nagy, nagy emberi teljesítmény!Mint látjuk, tényleg nagyon nagy emberi teljesítmény. Megnéztük a hátterét, hogy mi az, ami bennünket felnőttként segít, hogy ezeket az utakat be tudjuk járni? Tehát:Rögtön kell – késleltetem a szükségletet – lemondok valamiről.De azért, mert van kiért! Van miért! Háhá! Ott egy kapcsolat van! Egy kölcsönösség: te fontos vagy nekem!Hej-haj. Akkor nem mondhatjuk, hogy az érzelmi és a társas intelligencia ne volna egészen nyilvánvalóan szoros összefüggésben a jól-léttel: mert nagyon szoros összefüggésben van. S akkor látjuk, hogy az első életéveknek (ez persze vesszőparipám) mekkora jelentősége van! Hogy nem felnőtt embereket köll szidni (persze „kell őket, kell őket, mert nem javulnak meg”), hanem, hogy mi az a háttér... (36:28)De, hogy ha az érzelmi, társas intelligenciában jól fejlődtünk, az egyáltalán nem teszi automatikussá a döntéseinket. Attól még meg kell kínlódnunk az életben egy csomó mindent. De van egy jó hátterünk. Van hova nyúlni, vannak alapok.Akiknek ez mind hiányzik – nekik sokkal, de sokkal nehezebb. (36:53)Ezt tudjuk mondani. Sokkal nehezebb! Mert ahol te rutinokkal dolgozol... (Emlékeztek: eredményesség... a gyors munkát gyorsan csináljuk. S akkor lesz idő a lassúra.)Tehát, ha valaki minden nap azon morfondírozik, hogy most hazudjon-e a férjének, vagy ne? Most együttérző legyen-e vagy ne? (Már amennyire tud.) Hogy azt a két tükörneuront hadrendbe vonja-e vagy ne? (Hadd aludjanak...) Óóó. (37:30)Úgyhogy: önnövelés és öngondozás! Gondozni magunkat... Az érzelmi, társas világunkat gondozni idebent!Érzelmi intelligencia.(Ismétlés: Vannak érzelmeim; a saját érzelmi állapotaimat fölismerem és megnevezem. Képes vagyok mindezt kezelni, tudok velük mit kezdeni. Mások érzelmeit fölismerem. Motiválom magamat... Megvolt?)5. Emiatt pedig képes vagyok másokat meghívni, együttműködésre kérni a saját céljaim elérése érdekében!Itt találkozik az érzelmi és a társas intelligencia! És tudjátok, az az izgalmas (a kutatások alapján), hogy azok (szenvedély és kitartás!), akik szenvedéllyel és kitartással élik az életet (tehát elég szabadon éreznek, de az érzés és a cselekvés között ott van nekik a gondolkodás; illetve az érzések, a késztetések viszonylag jó irányba viszik őket), az ilyen emberek tűnnek számunkra hitelesnek. Mert látszik, hogy mindez érzésből jön; az érzéseit jó irányba viszi, és valahogy az egész úgy összeáll.És kedvünk van neki segíteni!Ha ez nincsen, akkor jön a manipulálás. Ez óriási különbség!Tehát egy ilyen ember olyan készségeknek, adottságoknak a birtokában lesz, hogy – miután kívülről hitelesnek tűnik az önazonossága miatt – ezért szívesen segítünk neki! Persze, hogy segítünk! Együtt, és...Nézzük még most az érzések világát. Hol, miben lehet fejlődni?1. A fejlődésünkben (gyerekkorban) megtanulhattuk azt, hogy bizonyos érzéseket nem szabad érezni – erről már sok szó esett. Nézzétek meg, hogy éreztek-e haragot, szomorúságot, félelmet, vagy nem? Még önismereti csoportban is nem egyszer van, aki azzal jön, hogy „azért akarok jönni a csoportba, mert húsz éve nem tudok sírni”. Ugye? Nem éri el a szomorúságot. Nem tud oda elmenni, a szomorúságig, gyászig, fájdalomig. Milyen nagy dolog, ha valaki tud szomorú lenni. Bőgni!! Nem „sírni”. Zokogni!!! Á, de jó az! Tényleg. Gyógyító. Vannak gyógyító könnyek. Amikor valaki egy helyzetben, ahol valódi veszteség érte, tud egy nagyot sírni – azok gyógyító, életadó könnyek. (40:30)Hogyha – na jó, nem ragozom ezt. Tehát tudunk haragudni, tudunk örülni. Ugye van, aki örülni nem tud. Emlékeztek erre?„Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldog legyek!” – de nem engedtem.Tehát egyáltalán, hogy fölismerem, hogy milyen érzések kerültek tilalom alá, és ezeket elkezdem gyakorolni. Nem is könnyű. 5-6 év!2. Olyan is lehet, hogy bizonyos érzések a kötődés problematikája miatt helyettesítő érzésekkel váltódnak föl.Először is nézzük az alapérzéseket. Például, hogy ha valaki nem tud jóízűen haragudni, majd magát motiválni a harag erejével valamilyen cél elérésére, miközben empatizál másokkal, együttműködik és kiterjeszti az empátiáját a többiek felé is, mi történik vele? Aki nem tud jóízűen haragudni? Ő csak dühöng. „Dühösködik”. (41:53)Ugye ismeritek azt a valakit? Csak puffog, dühöng, dühösködik... Úgy szakad benne a harag. Ddgggyyyyggghhh!Egész más, ha valaki tud haragudni, mint hogyha csak úgy puffog, durrog, dühösködik. Háhá! Ő azt gondolja, hogy ő most haragszik, de nem. Puffog, durrog, dühösködik, méltatlankodik, panaszkodik. De nem dühös.Már régen nem panaszkodna, hogyha tudott volna dühös lenni!Ha valaki nem tud félni, annak mi a legközelebbi parazita helyettesítő érzése? Nem fél, hanem...? (42:45)Szorong (tehát a félelem helyett is szorong – mert néha van, hogy néha a szorongás az megfelelő. De ő a félelem helyett is szorong; így vagy. És még? Ez az! Valaki mondta: aggódik, aggodalmaskodik. Szorong, aggódik, aggodalmaskodik – félelem helyett. (43:07)Milyen izgalmas dolog megnézni magunkat: én félni szoktam, aaaáááááÁÁÁ, vagy...?Tudjátok, az evolúciós pszichológia gyönyörűen leírja, hogy minden érzésben egy cselekvési stratégia rejlik. Félek – usgyi, tűnök innen el! Hát majd bolond leszek itt maradni! Félek? Hahh!! Megvédem magam! Egyáltalán: fölismerem, hogy mitől kell félni! (43:34)Tehát félelem helyett csak aggodalmaskodás, szorongás, aggódás. Az alapérzéseket vegyük végig: szomorúság helyett mi van ilyenkor? A szomorúság nagyon jó! Hát nem lehet gyászolni szomorúság nélkül! Elengedni! A gyerek elengedi a kólát. Nagy dolog! Akkor, ha merhet szomorúnak lenni. Szomorúnak! Vááhh!! Nem iszom...Mi lesz szomorúság helyett? Ami nagyon közel van hozzá, de nem az. Úgy van! Micsoda intelligencia van! Na!!!Önsajnálat. Nem szomorú: sajnáltatja magát.A gyászmunkában a fordulat mindig az, amikor valaki fölismeri, hogy ez most szomorúság vagy önsajnálat?Mert az önsajnálat sehova nem viszi. Sehova. Nem, nem megy előre a gyászmunka az önsajnálat miatt, miközben ő azt szomorúságnak éli meg. (44:51)Hí, de nagy különbség: önsajnálat vagy valódi, fájdalmas szomorúság.És az öröm?Sokaknak nem fog tetszeni... Nem örül, hanem...? Jókedvű? Ühüm. Ez nem is olyan könnyű. Talán nincs is rá igazán jó szó, de a jelenséget nagyon jól ismerjük. Mikor valaki egy ilyen tettetett örömmel örömködik. Ugye? Így mondja, hogy „hát, ennél az esténél nem is volt még szebb este soha!” Hogyne lett volna már szebb este? Hát nagyon szomorú lenne... Mi? Ennyire rossz körülmények között nőttél föl? (45:43)Vagy öröm, vagy ez a … tettetett öröm. Ez a belülről, ilyen, tudjátok, lufi. Fff, fff, fff, szép az élet, fff, fff, fffhh. S közben semmi nincs, csak tuningolja magát, mert...Na most. Következő pont:Ha probléma van a kötődéssel, akkor érzések átváltanak.Tehát pl. egészséges sikerélmény helyett... ami jó dolog; az előrevisz – elértem külső megerősítésű önbecsülést, sikerélményt; hííí, örülök! Jaj, de jó is az! Ehelyett mi van? A sikerélményben nincsen semmi ellenséges. Semmi! A sikerélmény nem akar senkit se bántani. Na de ha én nem kötődöm jól, a sikeremet a másik fölötti diadalként élem meg. Nem egy egészséges sikerélményként, ami engem tovább motivál, de közben fenn tudom tartani a társas kapcsolataimat. Egy társkapcsolatban, amikor az igazságért folytatjuk az eszeveszett küzdelmet, s akkor kiderül, hogy tényleg úgy volt. Tényleg. Pálferi negyed kilenckor kezdődik. Így volt. Te tudtad jól. Akkor nem egy egészséges sikerélményem van, hogy „Na! Jól emlékeztem! Van itt memória, kisapám!” – és közben fenntartom a megfelelő jó kapcsolatomat a feleségemmel. Nem: „Na, kinek volt igaza?! És hanyadszor?!?”.Ez nem sikerélmény, hanem diadal a másik fölött. Az nem ugyanaz! És hogyha valaki nem tud megfelelően kötődni, sajna-bajna az a nehézsége, hogy ő a sikerélményt eleve összetéveszti a másik fölötti diadallal; mert azt is érzi!Látjátok? Ez a nehéz neki. Hogy ő azt tényleg úgy éli meg. Mert ha van egészséges kötődés: jól tudok lenni és közben megengedem, hogy másik is jól legyen. Mind a kettő jó, és együtt is jól tudunk lenni. (48:15)De ha nem tudok megfelelően kötődni... Hát mi másom van? Úgyse számít az; hát úgyse jöttél, mikor sírtam. Köllött, kóla – nem volt kóla. Akkor legalább... Nem adtál kólát? Akkor én is így... NEGYED KILENC! HáhHHHHHÁHÁÁÁÁ!Akkor ez van: a másik fölötti diadal.Bűntudat helyett?Ahol bűntudat van amiatt, mert valamit rosszul teszek, ott fölismerem a felelősségemet. Az gyönyörű!Mi a bűntudat? A múlt felé való felelősség fölismerése és megélése. Fölismerem a felelősségemet érzelmi szinten – ez a bűntudat. A múltra vonatkozó felelősségérzet. Háhá!De ha valaki nem tud kötődni: önmarcangolás, szégyenkezés. El kéne süllyedni. És nincs kapcsolódás, nincs kötődés... Hát így már senki nem szerethet. Hát ÍGY?!? ÍGY, hogy kólát iszom?!? (49:22)Tehát: ha nincs megfelelő kötődés, akkor nem ugyanazok az érzések jönnek innen. Nem könnyű.Tehát akkor külön azt is megtanulni (milyen furcsán hangzik), hogy a kötődés nyomán döntök a bizalom mellett, hogy mit jelent az ellenségességtől mentes sikerélmény? Mit jelent a szégyenkezés nélküli bűntudat? Nem is tudom, hogy...Félelem helyett... Egészséges kötődés; félelem – vagy féltem a kapcsolatot? (El nem engedlek!!!)Az normális, hogy van egy kapcsolat, amit értékesnek tartok. Félhetek adott helyzetekben, pillanatokban, hogy valami baja lesz ennek a kapcsolatnak, és félthetem is ezt a kapcsolatot. Az teljesen rendben van. Nagyon jó, hogy valaki egy értékes kapcsolat elvesztésétől tud félni. Hát ő egy egészséges lélek! De ha nincs kötődés (megfelelő), akkor mi történik? Azaz! Féltékeny vagyok!Kötődési probléma a féltékenység! MmmM!S talán még egyet. Na igen! (51:04)Ha megfelelő kötődés van (képes vagyok együttérzésre), akkor, amikor azt látom, hogy neked nehéz, akkor... „Hú, nem lehet könnyű.” (51:25)De hogyha nem kötődöm jól, akkor együttérzés helyett mi történik velem?(Hogy? Pontosan így van! Hadd gratuláljak neked. Meg akarom fogni a kezed! Ez igen! Hű, most kaptam!)Együttérzés helyett lenézés és megvetés! Megvetés. „Ilyen gyönge vagy? Ennyit tudsz?” Ugye, ahogy a férfi beszól a nőnek, a nő elsírja magát. S nem együttérző lesz vele, hanem elkezdi megvetni. „Ilyen gyönge vagy? Most mit köll bőgni? Most ezen mit bőgsz?”. Kaptatok már ilyet? Szerintem mindenki kapott már ilyet. „Most ezzel mit kell bőgni?!”. Hát ha... Hajj.Na, gyerünk. Hú, ez mi? Mosthatok gatyát. Mi történt?Talán ezt az egy szálat még mondanám. Ugye, abba az irányba elmentünk, hogy képes vagyok a szükségleteimet késleltetni. Majd pedig dolgokat megfelelő szomorúság, fájdalom, könnyek után – elsiratni. És tovább kötődni és tovább empatizálni valakivel, aki valamilyen szükségletemet nem elégítette ki. Háhá! Ezt nevezik házasságnak plö.A másik irányban pedig mi van? Ott van az a valaki...Pécsett megyek az utcán mondjuk fél háromkor, és szexuális vágyat érzek. Közösülni akarok!S akkor velem meg nem, akkor megfojtom. Ez van a másik irányban. Nulla megfontolás!Késztetés – cselekvés. Késztetés – cselekvés. Nulla megfontolás!És tudjátok, a szakirodalomból ezt nagyon gyakran idéztem nektek, hogy ha nincsenek hosszú távú célok, akkor a fizikai, érzelmi szükségletek átveszik az irányítást. (54:14)Ez történik a munkahelyen is, a kapcsolatban is; ha egyedül vagy otthon; bármikor. Ez történik. Az érzelmi intelligencia második pontja: mit kezdek akkor, hogyha érzek egy érzést, és az nem célravezető számomra (egészségedre!). A másik irányba ez van.És ezért mondják a szakemberek, hogy azoknak, akik ilyen bűncselekményt követnek el, teljesen mindegy, ha van halálbüntetés, vagy ha nincs. Hát a cselekvés és az ösztönkésztetés közé minimális gondolkodás ékelődik be. Gondoljátok, hogy az fog neki eszébe jutni, hogy ha elkapják, akkor majd fölkötik? Hát ennél sokkal egyszerűbb gondolatok sem jelennek meg!Tehát ezt most nem azért mondom, hogy legyen halálbüntetés vagy ne – hanem az indoklásról beszélek. Tehát, ha azt mondjuk, hogy „azért legyen halálbüntetés, mert majd akkor ezek a valakik akkor jól meggondolják, mit csinálnak!”. Nem gondolják meg jól. Mert semmit nem gondolnak ott. Hanem késztetés van és cselekvés. Rettenetes elakadás. És látjátok, hogy ahogy beszélek róla, megint... az empátia! Hát nyilvánvaló, hogy az áldozattal vagyunk együttérzők. Borzongunk, rosszul vagyunk tőle, azt akarjuk, hogy éljen. De ahogy föltárjuk, hogy mi van a személyiség hátterében, elkezdünk együttérzők lenni a tettessel is. Valamiképpen elkezdjük a nyomorúságát is érteni és érezni. Ez nem von le semmit az ő tettének a megítélhetőségéből, felelősségéből, erkölcstelenségéből. Hajj!Na, menjünk tovább. Izgalmas dolgok!Ezért aztán érdemes megkülönböztetni a feladat- vagy problémaközpontú megoldásmódokat. Tehát:Feladat- vagy problémaközpontú megoldásmódok.A legnagyobb különbség az, hogy a feladatközpontú megoldásnál átgondolom a helyzetet, beazonosítom, hogy mit kellene tenni, hogy mi volna a helyes cselekvés, és átelmélkedem azt, hogy mi vezethetett idáig? (57:06)És stratégiákat munkálok ki arra nézve, hogy hogyan lehetne a struktúrát, a helyzetet, a rendszert úgy megváltoztatni, hogy lehetőleg ilyesmi ne történjen meg? Majd pedig nekiállok megoldani a feladatot. Ez a feladatközpontú hozzáállás. Hogy van egy feladatom, egy dolgom.A problémaközpontúnak mi van a középpontjában? Hogy mi a probléma és ki okozta. Ki csinálta? Tehát ki a felelős?!Tehát hozzá se látok a feladat megoldásának, mert azzal töltöm az időt, hogy megnevezzem, hogy ki a felelős. Majd pedig, ha megneveztem a felelőst, akkor arra törekszem, hogy őt meg kelljen büntetni. Azzal az illúzióval, hogy ha a felelősöket, akik valami rosszat tettek, megbüntetjük, akkor majd minden jobb lesz. És nemcsak a felelősöket akarom megbüntetni, hanem azt mondom: akkor újabb szabályokat kell hozni, mert a szabályok be nem tartása miatt jutottunk el ide. (58:29)Tehát még világosabb szabályokra van szükség! Akkor még több szabályt hozunk. (Hááát).A hosszú távú megoldás nem a szabályok szaporításával történik, hanem a rendszer megreformálásával; rendszerszintű változással.És a rendszerszintű változás egészen azokat az alapokat érinthetné, amikről most beszéltünk: hogy érzelmi és társas intelligencia.A feladat- vagy problémaközpontú megközelítés tehát nem ugyanabba az irányba viszi a cselekvést.A problémaközpontú megoldás adott problémákat megold, de nem oldja meg azt, ami miatt a probléma történt. Hanem azt megpróbálja szabályokkal valamiképpen...A feladat központúnál pedig nem szabályokat hozok, hanem rendszert változtatok. Tulajdonképpen ahogyan beszélünk pl. a kudarcra ítéltség sémáról, itt szó sincs arról, hogy a felelősök után nyomoznánk vagy őket keresnénk. Nem az apukákat szidjuk, nem az anyukákat, a nagymamát, a társadalmat vagy bárki mást. Hanem azon ötletelünk, hogy hogyan lehetne a rendszert megváltoztatni ahhoz, hogy abból a lehető legnagyobb természetességgel jól-levő emberek tudjanak kikerekedni. Ezen ötletelünk.Olvasok egy kicsit.A könyv címe: „Hogyan döntünk?” Lehrer a szerzője. Akadémiai Kiadó. „...és hogyan kellene”Itt a megfontolásaink egy történetbe össszeállnak. Viszonylag hosszú, de nagyon érdekes. Főleg a férfiaknak. A nőknek azt ajánlom, hogy ha elunjátok, érdemes esetleg most kigondolni, hogy miről szeretnétek gondolkodni ez alatt a 3-4 perc alatt. (61:24)Tényleg, szabadon! Tehát, ha nem érdekel titeket, akkor nyugodtan! Ti valami másról.1989. július 19. délutánján egy repülőgép szállt föl az Egyesült Államokban. A repülés körülményei ideálisak voltak. Három óra 16 perckor (nagyjából egy órával a fölszállás után hatalmas robbanás hangja rázta meg a pilótafülkét, mely a gép hátsó része felől jött. A gép törzse megremegett és balra billent. A pilóta első gondolata az volt, hogy a gép szétesik, és ez lesz a végzetük. Azonban néhány másodperc múlva a fém csikorgása megszűnt, és visszatért a csend. A gép továbbrepült.Azonnal elkezdték a pilóták figyelni a műszereket. Hamar észrevették, hogy a kettes számú hajtómű működésképtelenné vált. A kapitány elővette a pilóta kézikönyvet, és sorra vette a hajómű meghibásodásai ellenőrzőlista pontjait. Az első teendő a meghibásodott hajtómű üzemanyag-utánpótlásának ellenőrzése volt a kigyulladás megelőzése érdekében. Amikor azonban ezzel próbálkoztak, az üzemanyag-adagoló karja nem mozdult. A gép tulajdonképpen kontrollálhatatlanná vált. A pilóta elsőként azt feltételezte, hogy valami komoly elektronikai hibáról van szó. Azonban az áramkörök működése rendben lévőnek tűnt. Igen ám, de kiderült, hogy a gép összes hidraulikus rendszere megbénult. (63:09)(Ez egy visszaemlékezés:) „Megnéztem ugyan a pilóta kézikönyvet, amiben semmit sem találtam arra az esetre, amikor a teljes hidraulika elszáll. Ilyesminek ugyanis egyszerűen nem szabad megtörténnie.”A kapitány, miközben kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogyan nyerhetné vissza a gép irányítását, rádión üzent a kifejezetten arra kiképzett csapatnak. „Azt gondoltam, hogy ezek a srácok biztos tudnak valami kiutat ebből a slamasztikából, hiszen ez a munkájuk.” Az a csapat, akiket a legváratlanabb helyzetek orvoslására készítettek föl, azt tanácsolta neki, hogy nézze meg a pilóta kézikönyvet, nehéz esetekre. A kapitány gondolatában sorra vette a pilótafülke azon eszközeit, amelyek a hidraulika nélkül is működőképesek. A lista meglehetősen rövid volt. Az igazat megvallva a kapitány egyetlen olyan vezérlőre tudott csak gondolni, ami némi haszonnal kecsegtethet: a gázkarokra, amelyekkel a két fennmaradó hajtómű teljesítménye szabályozható.No de mit érnek a gázkarok, ha nem tudjuk irányítani a gépet? Mit ér egy autó, ha hiányzik a kormánya és csak a gázpedálja működik? Hogyan lehet megfogni a gépet ilyen helyzetben?Nos, a válasz első pillantásra nyilvánvalónak tűnhet. Amikor a gép orra lefelé mutat és a sebesség növekszik, vissza kell venni a gázt, így a gép lelassul. Amikor pedig felfelé áll, a sebesség csökken; gázt kell adni az átesés megelőzésére. A kapitány a meggondolatlan cselekvés helyett inkább végiggondolta a helyzetet. „Megpróbáltam elképzelni, mi történne a géppel adatok függően, ahogyan kezelem a gázkarokat? Beletelt néhány másodpercbe, azonban megkímélt attól, hogy óriási hibát kövessek el.” A kapitány rájött, hogy amikor a gép orra lefelé mutat, sebessége pedig növekszik, gázt kell adni, hogy a megmaradt két hajtómű fölemelje az orrot. Mivel a DC-10-es hajtóművei a szárny alatt találhatók, a teljesítmény növelésének hatására fölfelé nyomják a gép orrát. Vagyis lefelé, gyorsulás közben gyorsítani kell. Fölfelé pedig fékezni. Az eredmény olyan mértékben ellenkezett a józan ész szavával, hogy a kapitány igen nehezen vette rá magát erre a manőverre.A legnehezebb az volt – emlékezett vissza –, amikor a gép orra kezdett felfelé kúszni, a sebesség pedig csökkent, és ilyenkor el kellett venni a gázból. Na, ez nem volt könnyű. Néha úgy éreztem, egész biztos, hogy mindjárt lezuhanunk.ÉrtékelésAz történt (elmondom most a többit élőszóban), hogy a pilóta képes volt köröket úgy tenni, hogy gyakorlatilag elfogyassza a meglévő üzemanyagot, majd pedig képes volt letenni a gépet úgy, hogy az utasoknak a kétharmada túlélte. Miközben a kép gyakorlatilag vezethetetlen volt, és semmi mást nem lehetett vele tenni, mint gázt adni meg a gázt elvenni. Mert fékezni se lehetett.Döbbenetes pilótateljesítmény!Most nézzük az értékelést. Azt mondja:A pilóták teljesítményével kapcsolatos első figyelemre méltó észrevétel, hogy képesek voltak érzelmeiket kordában tartani a vészhelyzetben. Mégpedig nem igazán könnyű teljes lelki nyugalmat tanúsítani, miközben a gép irányítása kicsúszik a kezünkből. (Ez az érzelmi intelligencia második pontja. Vannak érzéseim, de kézben tudom őket tartani.)A kapitány nem engedte, hogy félelme pánikba csapjon át. (Aggodalmaskodás, pánik, szorongás). Felfoghatatlan nyomás nehezedett rá. Olyan helyzettel került szembe, amelyre senki sem számított, de így is képes volt megfelelően gondolkodni. (Vagyis: az érzések és a cselekvés között megmaradt a gondolkodás!) A pilótákat ezt a mentális állapotot tudatos nyugalomnak hívják, ugyanis eléréséhez az ilyen feszült helyzetekben tudatos előfeszítésre van szükség. „A lelki nyugalom megőrzése volt a legnehezebb” – mondta a kapitány. „Tudtuk, hogy összpontosításra és világos gondolkodásra van szükség, de ezt egyáltalán nem volt könnyű elérnünk.”Tanulmányt készítettek, amiből idézek.A hősiesség és a csapatmunka megrázó eredménye volt. Nem sokkal azután, hogy a kapitány ráébredt, hogy hidraulikus rendszer teljesen elvesztette a nyomást, a légi irányítók arról kezdtek tárgyalni a pilótákkal, hogy melyik a legkedvezőbb repülési útvonal a leszálláshoz. A kapitány egy valamit kért. Szerintetek mit?Most itt van egy itt-és-most helyzet. Ti vagytok a kapitány. Mit kértek a légi irányítóktól?Mentést? Azt teszik maguktól. Igen, szabad légifolyosót.Ja, hogy akkor beszéljenek csak, hogyha muszáj.Egyébként ez nem butaság...Akkor most azt mondanám: használjátok az érzelmi intelligenciát!Hogy?Gratulálok!A kapitány egy valamit kért, hogy ne lakott területek felé irányítsa őt a légi irányító. Ez az együttérzés olyanokkal, akiket nem is ismerünk. Miközben a halálveszélyben vagyunk mi. Döbbenetes, amikor az érzelmi, társas és értelmi intelligencia egy rettenetes helyzetben képes együttműködni.A légi irányítók arról kezdtek tárgyalni a pilótákkal, hogy melyik a legkedvezőbb repülési útvonal. (70:07)A kapitány egy valamit kért: akármit is terveztek – mondta –, tartsatok minket távol a várostól. Másutt a leirat arról tanúskodik, hogyan próbálták a pilótát humorral tartani egymásban a lelket.Azt mondja a másodpilóta: Mondok valamit. Ha ezzel megvagyunk, megiszunk egy sört.A pilóta: Tudod, hogy nem iszom alkoholt; de ha túléljük, én is benne vagyok.Mindazonáltal, még ha viccelődtek is, komoly döntéseket kellett hozniuk hatalmas nyomás alatt. A pilótafülkében elhangzó gondolati egységek száma meghaladta a 30-at percenként. Sőt, ez a szám olykor majdnem elérte a 60-at!(Hatvan gondolat percenként, tehát, amit át kell gondolni!)Ez majdnem egy új információ egységet jelent másodpercenként. Rendes repülési körülmények között ez a szám alig haladja meg a 10-et percenként.(Tehát hatszor olyan gyorsan kellett.)Egyes információk létfontosságúak voltak: a pilóták pontosan követték a magasság értékét, mások viszont kevésbé voltak érdekesek. Hiszen mit számít, hogy hol áll a szervókormány, ha nem működik?A pilóták úgy voltak képesek megbirkózni ezzel a potenciális információ-csúcsterheléssel, hogy a legfontosabb adatokra összpontosítottak. Folyamatosan gondolkodtak arról, hogy miről is kellene gondolkodniuk. Így tudták minimalizálni a figyelem elterelést. Mihelyt például a kapitány fölismerte, hogy kizárólag a gázkarokat képes szabályozni, a pilótafülke minden egyéb műszere gyakorlatilag használhatatlan volt, azonnal a hajtóművekkel való kormányzásra koncentrált. Többé nem aggodalmaskodott a csűrőkormány, a magassági kormány vagy a fékszárnyak miatt. Amikor a gép 20 mérföldre megközelítette a repülőteret, úgy 20 percnyire a földet éréstől, a kapitány agya átállt a leszállás kivitelezésének részleteire. Kizárt mindent a gondolataiból, kivéve azt, amire összpontosított. A tanulmány szerint a légi személyzet azon képessége, mely lehetővé teszi feladataik prioritási sorrendbe állítását, alapvető szerepet játszott a siker elérésében.(Minden alkalommal szóba hoztuk – emlékeztek? Célok – jól-lét – képesek vagyunk a céljainkat hierarchiába állítani. S ezeket a célokat egymással összefüggésbe hozni. Emlékeztek? Ugyanez. Egy pilótafülkében ugyanez történik. Még néhány sor...)Ha csak nem vagyunk igen fegyelmezettek annak meghatározásában, hogy miről is gondolkodjunk, a 232-es járat pilótái pedig fegyelmezettségből kitűnőre vizsgáztak – (Emlékeztek a lányok és a fiúk közti összefüggésre? Az eredményesség egyetlen egy ponton múlik: a kislányok fegyelmezettebbek, mint a fiúk. De ez egy férfi volt.)Képtelenek leszünk hatékonyan átgondolni az előttünk álló problémát az agyunkat bombázó ötletek sokasága olyannyira maga alá temet, hogy nem tudjuk kideríteni, melyik vezet el a valódi fölismeréshez.(Vagyis: az intuíció sem működik. De izgalmas ez! Ha nem tudjuk hierarchiába állítani a gondolatainkat, hogy melyik fontos, melyik nem, az intuíció is csődöt mond.) (74:12)Utolsó: van még egy fordulat. Sikerült úgy leszállniuk, hogy az emberek kétharmada túlélte. Utána szimulátorba betáplálták az összes tényezőt, és elkezdték a pilótákat ilyen helyzetre kiképezni. Mit gondoltok, hány szakképzett pilóta zuhant le szimulátorban, míg először valaki egyáltalán a repülőtérig elért?Igen, most nehéz helyzetbe hoztál – az hangzott el, hogy mindegyik. Mennyiből a mindegyik? (75:20)(Ha nem felejtettem volna el, biztos tudnám. De annyira rátok figyeltem...) Képzeljétek el, hogy ott a szimulátoron megpróbálva a repülőgépet letenni 57-szer – nem hogy nem tették le a pilóták, hanem – a repülőtérig se jutottak el. Ötvenhétszer. Az ötvennyolcadik ért el először a repülőtérre, de ő se tudta lerakni a gépet. Pedig tudhatták, hogy semmi bajuk nem lesz – szimulátorban ülnek. Tyhűű!Ezt a sztorit azért akartam idehozni a végére, és aztán majd még egyet, mert az érzelmi, a társas és az értelmi intelligencia egy konkrét helyzetben hogyan tesz valaki(ket) hallatlanul eredményessé vagy sikeressé. És ráadásul ez hogyan menti meg sokak életét: a gépen is meg odalenn is. Hej, haj!Tudjátok, mire lennék nagyon kíváncsi? Ennek a pilótának a gyerekkorára! Nagyon! Ez engem nagyon izgat! Majd írok is neki egy levelet.Köszönöm nagyon a figyelmet! (77:05) Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés