Följogosítottság, grandiozitás séma 5.
2013.04.30.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket. Isten hozott mindannyiótokat!
Elkezdem, mert ha nem kezdem el, elejét veszi egy nem jó folyamat, hogy megszokjuk, hogy ha 5 perccel később jövünk, akkor sem késünk el, és akkor ezt nem szeretném. Inkább elkezdem és viselem annak a terhét, hogy most érkeztek meg. Mindenesetre miről is van szó? A tizedik sémáról.
Följogosítottság, grandiozitás téveszméje és téves világa.
Ami pontosan úgy hat ránk általában, mint az összes többi séma, vagyis hogy a sémánk által kialakult élettapasztalatunkat
azonosítjuk az élettel és azt mondjuk: az élet pontosan az, amit akkor éltem meg, tapasztaltam meg, észleltem, éreztem, hallottam, kaptam, ahogyan velem bántak akkor, amikor az a séma kialakult. És ettől kezdve nincs különbség egy sajátos élettapasztalat (nem is csak az összes élettapasztalatom) és az élet között, hanem a sémát alapvetően kialakító és meghatározó élettapasztalat és élet között. Nincs különbség. És ettől kezdve tulajdonképpen az életet a sémám képére és hasonlatosságára formálom. Hallatlan tehetséggel, egyáltalán nem tudatosan. De nagyon is, nagyon is cselekvőképesen. Miközben lehetőségünk volna a fordítottjára: hogy mi magunkat formáljuk az életnek az egészére, színességére, szépségére. Na, erről van szó. És így jutottunk el oda, hogy beszéljünk ennek a sémának a színéről. Mert a séma az maga a fonákja valaminek: vagyis annak, hogy én számítok és a többiek meg nem számítanak. (Ugye, hogy az eladó nem számít! Nem! – ez egy hiteles érzés volt? Nem annyira. Nem. Hogy? Hát tavasz van! Ezt beszámítom nektek. Ugye? Ugye, hogy ez jogos? Hát tavasz!)
Elkezdtünk beszélni arról, ami éppenséggel egy komoly szemléletváltásra adhat okot. Ráadásul egy olyan szemléletváltásra, amit sok száz év óta kellene társadalmi szinten megtennünk. Ez pedig az, hogy az agressziónak és az együttműködésnek a viszonyáról mit állítunk. Vagyis arról kezdtünk el beszélni, hogy létezik egy neuróbiológiai, agyi ösztönzőrendszer, ami valamilyen irányba visz bennünket. És valamilyen irányba viszi bennünk az életet. És itt hormonokról van szó és minden másról.
Szóval, a kutatók arra kérdeztek rá, hogy vajon az embernek ez a (legalapvetőbb biológiai adottságokba mártott) belső motivációs rendszere milyen irányba mutat? Milyen irányba visz minket? És eddig volt egy közkeletű hipotézisünk, és ezt az evolúciós gondolattal erősítették-erősítettük meg. Vagyis, hogy az élet másról is szólna, mint harc magáért az életért. Hogy eleve abba az irányba megyünk, hogy muszáj enni, muszáj biztonságban lenni, muszáj … És ezért az agresszióra nagyon nagy szükségünk van. És az együttműködés tulajdonképpen az agresszió, a győzelem érdekében történik. Mert ha összefogunk, nagyobb esélyünk van, hogy legyőzzük a többieket, és akkor nagyobb lesz az almafa. Mert kettő lesz, mind a kettő a miénk lesz. És kiderül, kiderül hogy éppen fordítva van! Tehát az együttműködés nem a hatékonyabb agressziót szolgálja, hanem éppen fordítva: minél, minél egészségesebb egy ember, minél inkább megkapta azt, ami az ember volta miatt őneki szükséges (magzati korban, csecsemőkorban, kisgyerek korban és így tovább) annál inkább látjuk, hogy éppenséggel fordítva van. Vagyis, hogy arra vagyunk kitalálva, hogy együttműködjünk. Erre vagyunk kitalálva. És minden ebbe az irányba visz bennünket. A dopamin, a feromon, az oxitocin – ezek mind abba az irányba visznek bennünket (a vazopresszinről nem is beszélve; ez a férfiak kedvence) hogy együttműködjünk, hogy találkozzunk, hogy közösségben legyünk. Ebbe az irányba visz minden. És ha valaki nagyon sérült, akkor történik az (de erről majd később szeretnék beszélni), hogy őbenne ez a belső ösztönző rendszer meg tud sérülni. Adott esetben valamilyen nagyon rettenetes életesemény kapcsán ez a rendszer hosszabb időre vagy rövid időre (egy krízis idejére) össze is tud omlani. Például meghal a feleségem, s akkor ülök bambán és sincs kedvem élni. És lefogyok 15 kilót és mindenki értem aggódik. Egy hétig nem megyek be dolgozni és utána is csak így nézek ki a fejemből. Nem eszem, aludni nem tudok, lézengek – semmi olyat nem csinálok, ami igazán az életet bennem fönntartaná. Szerettem halála okán ez a belső motivációs életre ösztönző rendszer összeomlik. De sajnos úgy is van az, hogy ha valakit magzati kortól kezdve nem megfelelő gondoskodásban részesítenek, akkor egy sajátos biológiai ujjlenyomat lesz rajta. Ez jellemző lesz rá, és ezért lehetséges az, hogy benne ez az életre vivő, közösséget keresni akaró, másokkal kölcsönös kapcsolatban igyekezni levő belső motivációs rendszer alig-alig pislákol. Erről beszéltünk, emlékeztek. És ezért lehetséges az... mondjuk csak a négy pontot!
Milyen irányba visz ez a belső ösztönző rendszer?
1. Hogy vegyenek minket ember számba (most nem sorrendben mondom; a múltkor ez volt a negyedik, de ez jutott most eszembe).
Vegyenek minket emberszámba, tekintsenek minket személynek! Ez azt jelenti, hogy a kapcsolatban azt érzékeljük, hogy tudják, hogy én nem vagyok a Józsi. Ha úgy érzem, hogy teljesen mindegy, hogy ki vagyok én, akkor nem tekintettek embernek, mert nem néztek személynek. Tehát vegyenek emberszámba, tekintsenek személynek. Olyannak, aki egy egyedi lény.
Aztán:
2. Figyeljenek föl rám, vegyenek észre! Figyeljenek rám!
Azután:
3. Törődjenek velem
És a negyedik:
4. Értékeljenek. Hogy ismerjenek el, becsüljenek engem. Mindazért ami vagyok meg amit teszek. Ez a 4 legősibb, legalapvetőbb irány, amire a neurobiológiai belső motivációs rendszerünk irányul – ha egészségesek vagyunk. De ha nagyon megsérültünk, akkor mi történik? Az lesz bennünk (de erről beszéltünk múltkor), hogy muszáj, hogy észrevegyenek! Muszáj! Én olyan rossz helyzetben vagyok. Ti mind, mind kitűntök itt, de én teljesen bele szürkülök itt a színpad magányába. Muszáj, hogy valahogy észrevegyetek! És akkor mit kezdjünk el? Azt amit az amerikai főiskolások, egyetemisták találtak ki maguknak 2006-ban egy kutatás nyomán. (Nem, nem annak a nyomán, hanem az tárta föl.) Hogy 94 százalékuk sikeres akar lenni. Ha ez alatt mondjuk olyasmit is beleért, hogy mondjuk szeretnék nem tudom én családot alapítani, s a gyerekeinek megadni mindazt, ami nekik jó. Ha ez neki siker, akkor ez rendben van. De tartok tőle, hogy nem ezt gondolták a legtöbben sikernek. Hogy miért akar sikeres lenni egy nemzedék? Hogy miért ez mánia? Hogy siker meg hírnév meg népszerűség meg1 millió lájk – (ez mindig, ezt most már soha nem hagyjuk ki; az egymillió lájk nélkül az ember egyszerűen csak bóklászik ezen a földön; nem, nem talál magára; úgy, úgy érzi, hogy a világ rendje nem állt össze) ez egy eszköze annak, hogy azt élhessem meg, hogy észrevettek. Hogy fölfigyeltek rám. Hogy személy vagyok, hogy ember vagyok, és ennek kapcsán megtörténhessen velem, és én magam is részt vehessek cselekvő módon abban, ami az emberi kapcsolatok által emberré tesz minket. Ez akkor ilyen értelemben egy eszköz. Igen ám, de ha nagyon megsérülök, akkor az eszközt elkezdem célnak tekinteni, és azt gondolom, hogy ez, ez, ez a vég állomás, ez a csúcs. Ez a csúcs. Fölállok a dobogó tetejére. Nyakamba akasztják az érmet. Nézek... itt az élet vége! Így érdemes meghalni. A dobogón. Így, nyakamban az aranyéremmel.
(Mindjárt letörlöm – majd bal kézzel fogjunk kezet. Tényleg így kell csinálni. Nem fogtok jönni, és akkor én szabad leszek. Most azt a kezét fogjam meg?! Hát tudod, mikor...)
Hogy hol tartottam? A kosznál! Leragadtam a kosznál.
Szóval... tessék? Az egymillió lájk, aranyérem, mondjátok még, olyan jól hangzik! Szóval, valamit, ami tulajdonképpen egy eszköz, azt elkezdjük célnak tekinteni. S ott hagytam abba a mondatot (most rájöttem), hogy amikor pedig megkapod az aranyérmet, a kitüntetést, az elismerést, az akármicsodát, akkor úgy kinyílsz belül, és azt mondod, hogy most kéne jól lennem! Most, most nagyon! És 5 perc múlva már nem vagy jól. S akkor ott megnyerted a nagy versenyt, és másnap azon agyalsz, hogy miért nem hívtak föl hárman? Hogy kik nem gratuláltak. És tulajdonképpen ez szombaton volt és vasárnap volt egy másik világbajnokság. És most már a hírek a másik világbajnokságról szónak is arról, hogy ott ki nyert. Nagyon bosszantó! Ugye? Hogy már mindenki elfelejti, hogy te mit nyertél – hát az tegnap volt. Szóval, jön egy óriási csalódottság, hogy nem értjük, hogy miért nem lettünk jól attól, amiről pedig biztosak voltunk benne, hogy jól leszünk. És most azt is látjuk, hogy tulajdonképpen volt logika abban, hogy azt gondoltuk, hogy ha sikeresek leszünk vagy hírnevessek vagy népszerűek vagy nem tudom, mi, akkor majd attól jól leszünk. Tehát, hogy nem vagyunk teljesen bolondok – ez egy jó hír. Nekem mindenképp! Merthogy, merthogy van logika abban, hogy valami olyasmit szerettünk volna tenni, amitől kirívunk a többiek közül, amitől személynek tartanak, embernek látnak, fölfigyelnek ránk. Csak éppen nem abba az irányba mentünk, semmi mi, sem (egészségedre) ez az egész helyzet, amitől jól lehetnénk. Rendben van ez? Hű, ez alapvetően fontos! Valamit igazán jól megértünk!
Tulajdonképpen erről hosszan beszéltünk. Azt lehetne mondani, hogy (szinte hallom, ahogy beszélek – hát rettenet), hogy... (Le vagyok pusztulva teljesen. Ti holnap pihentek meg együtt buliztok, meg mi?! Hát, tudjátok, hol tartok? Elmondom. Tavasz van. Köszi. Köszi! Látjátok, ez a kölcsönösség! Milyen jó egy ilyen kapcsolatban lenni! Hogy én is mondtam, hogy tavasz van, és most ti is.
Várjunk csak! Mi együtt rezgünk most! Egy naaagy rezonancia van itt! Ez tök jó, tök rendes tőletek. Ez jólesik! Gyere, hadd figyeljünk rád! Gyerünk Feri! Most ösztönzöm magam. Ez az érzelmi intelligencia. Most motiválom magam. Csak ne lennék ilyen fáradt. Tehát: érthető.)
De amire a legtöbb ember a legtermészetesebben vágyik, így lehetne összefoglalni: szeretnénk sikeresek és boldogok lenni. (15:22)
ugye? Ez a kettő. És erről a kettőről évek óta beszélünk, hogy egyiktől se leszünk boldogok. Khhm!
mert a boldogság egy énközpontú életcél. És minél énközpontúbb életcéljaink vannak, annál kevésbé vagyunk boldogok. Minél inkább
énközpontú (vagy külső) életcéljaink vannak, annál kevésbé vagyunk boldogok. Tehát ma ezt egészen nyugodtan mondhatjuk: egy kollektív téveszme alatt élünk, mikor azt mondjuk, hogy hát mi volna természetesebb annál, mint hogy sikeres és boldog emberek akarunk lenni! És ha erre törekszünk, jaj nekünk! (16:07)
erről most akkor ennyi. Mi az, ami segít bennünket abban, hogy valami együttmozgásunk legyen? Hogy egymásra tudjunk rezonálni? Itt és most egészen konkrétan (nem, hogy megtenni, például) hogy, ha együtt zenélünk! De már az is, hogy együtt hallgatunk zenét! Hát micsoda élmény egy jó koncertre elmenni! Akár komolyzene, akár könnyűzene. Hát hihetetlen! Nem úgy van, hogy ott hallgatjuk. Nem tudom, ki fog most jönni? Mark Knopfler! Ugye? Lehet hallgatni, játszik. Ha valaki elmegy a koncertre, és egyszer csak átéli, hogy valahogy nagyon tartozik azokhoz, akik ott hallgatják vele együtt ezt a koncertet. Hát biztos volt már ilyen élményünk! Én a tabáni koncerteken szocializálódtam! Mini és LGT. Ez így ment. Ugye? És amikor vége volt a koncertnek, úgy éreztem, hogy én egy vagyok azokkal, akik... Egy kicsit furcsálltam, hogy miért isznak annyit, mert én nem ittam annyit, de... ez simán belefért, mert hát annyira összetartoztunk! Na. Már együtt hallgatni a zenét: beindítja ezt a belső biológiai motivációs rendszert. Hallgassunk együtt zenét. Ennél még jobb: zenéljünk együtt. Zenéljünk együtt! Gyerekekkel azt szoktam csinálni (hahá, ez jó dolog!), hogy nagy ünnepekkor gyerekmise, pöttyös mise. S akkor azt kérem tőlük: van legalább 50-60 kis csengőnk, hogy tudjátok, a misében van, amikor a pap föltartja Krisztus testét meg Krisztus vérét. Egy kis darab kenyér és kis bor – de már ugye hitünk szerint az más. És a gyerekeket előtte kihívom. Figyeljetek, most mindenki, aki tud jönni, mászni, jöjjön ide az oltár elé. S a ministránsok adnak mindenkinek egy csengőt. Most el tudjátok képzelni – 60-70 gyerek, így-így-így. S azt mondom: nagyon fontos, hogy nem szabad csengetni addig, ameddig nem mondom! Ez nagyon fontos! És amikor mondom, na akkor! Akkor! És az a leglenyűgözőbb, mondom nektek, az a leglenyűgözőbb! Gyertek el pünkösd vasárnap, reggel 9 órakor. Meghallgathatjátok! Hova? Majd a Pali hirdeti az alkalom után. Versbe szedve.
Szóval, Babér utca 17.b mellé. Tényleg, az a plébánia. Szóval, ott térdel, nyeklik-nyaklik 70 gyerek, mindegyiknek a kezében egy csöngő – de másfél, két évestől! Tik-tik-tik. S azt, azt mondom nekik: De nagyon fontos! Egyszerre kell csöngetni! És képzeljétek el, hogy ott a legkisebb gyerekektől kezdve a nagyobbacskákig (aki már 8-9 éves, már éppen csak, hogy kijön). Oltáriszentség föl. Shhkkhhh, kkkhhh, kkhhh!!! Azért, hogy hallják a Duna Plázában is, hogy mise van. És akkor leteszem az oltáriszentséget és intek, hogy psszt! És ezek a másfél, 2, 3 éves gyerekek... tök csönd lesz! Nem ülnek ott a szülők mellettük. Hogy micsoda, micsoda érzés az, hogy ott van 40-50 gyerek, és most nem. És az is tök jó, hogy most igen! S persze az is tök jó, amikor még egyszer csinálniuk! Hát nem? Most jön a kehely! Ha kíváncsiak vagytok erre, hogy ez milyen hihetetlen jó. Hogy ha ott az egy szál gyereknek a kezébe adjuk a csöngőt, hányszor kell rászólni, hogy akkor csöngesse, amikor a mi akarjuk? Végtelenszer! A helyzet egy megoldhatatlan dolog. Gyereknek adsz egy csöngőt, és azt mondod, hogy ne csöngessen vele? Hát ez szadizmus! De hogyha hetven gyereknek adsz csöngőt és azt mondod, hogy egyszerre nem és egyszerre igen! Háhá! Valami történik.
Együtt éneklés. Jaj, ezt hányszor, hányszor mondom nektek! Babér utca 17.b. (Most csúszik le a gatyám. A Forma 1-es pilóták alig fogynak hozzám képest...) Szóval, együtt éneklés.
Annyiszor... Bejön valaki a templomba az összes énközpontú nyavalyájával. ÁáááÁÁh! Tehát Mr. Bean. (22:04)
Ott állok az oltárnál. Nem mehetek oda mindenkihez! Hát legszívesebben odamennék egy picit. Figyu! Itt most mások is vannak! De nem azért mondom, hogy zavarjon (téged egyáltalán nem, dehogy), de mi lenne, ha elkezdenél énekelni? „Én abban nem hiszek.” De nem kell benne hinni! Énekölni kell. Egyszerűen csak énekelni. Hagy most... Tudod, mit? (Tudod, hogy nem veled, csak...)
Kössünk egy alkut! Az alku így szól, hogy a kedvemért te csak énekeljél, amikor valami ének van. Attól függetlenül, hogy tudsz-e énekelni vagy nem. Ettől nyugodtan. Ha ilyen sokan énekelnek, úgyse lehet hallani, ami te csinálsz! Ebből is látszik, hogy énközpontú, ugye? 600 ember ott van, de ő: „nem akarok én énekelni, mert hát ezzel a hanggal...” Mit képzelsz magadról? Hogy te egy szál magadban tönkreteszed 599 ember énekét? Hát ebből is látszik, hogy baj van! Jaj nem, hanem hát a közösség kedvéért. Mi, a közösség kedvéért? A te nyávogásodat biztos... (hülyéskedek). (23:30)
Ami onnan kijön, az jó lesz! Az pont jó lesz. Azért tartunk kántort, adtunk neki mikrofont. Ezekre az esetekre. Amikor te jössz.
Tehát az alku így szól: te csak nyomjad. Nem üvölteni kell. Nem. De azért add ki. A levegő jöjjön ki-be! S akkor két dolog történik, tudjátok. Ennek az élettani hatását is tudjuk. A közös levegővétel beindítja ezt a belső biológiai motivációs rendszert. A közös levegővétel!
Olyan gyönyörű, egyszerű gyakorlatok vannak. Nem kell semmi mást csinálni. Fogod magad. „Látjátok, én egyedül vagyok!” Éppen nem találod rezonanciát a pároddal, akárkiddel. Mást se kell csinálni: fogod, így egymás hátához dőltök, és átveszed azt, ahogy a szék lélegzik. (24:41)
Ú, most egy kicsit nehéz lesz így. És van egy érintés, nem is kell egymást látni. És... Látjátok, hogy mennyire megy nekünk együtt? Teljesen. Nincs kis különbség. Szóval 5 percig. Nyugi, nyugi. 5 perc. Hangolódjatok egymás lélegzetvételére. Ilyen egyszerű. Utána már nem tudsz nekiesni a másiknak nagykanállal, hogy krrr, krrrrgGGG. Tehát: közös éneklés!
Egy ismerősöm azt mondja, most találkoztam vele vasárnap. Tudod, Feri, most hónapok óta végre volt egy igazi spirituális élményem.
Na mi volt az? Hát úgy leültünk 15-20-an, és elkezdtünk együtt énekelni. Ilyen egyszerű.
Aztán: közös sport, közös mozgás! Hát azt nem felejtjük el, hogy kikkel fociztunk! Vagy kivel teniszeztünk!
Amikor papnövendék voltam, az nagyon szép világ volt, mert tatarozták a papnevelő intézetet, ezért beköltöztünk a Petőfi Laktanyába. Legkomolyabban! Az egész papnevelő idézet beköltözött egy szintre a katonák közé. Ugye, hát mondjuk a rend meg fegyelem szempontjából nem volt nagy különbség. Legföljebb az, hogy mi tényleg fölkeltünk reggel. Tényleg így volt! És hát persze ennek minden előnyét lehetett élvezni. Volt teniszpálya. A vizsgaidőszakban az egyik papnövendék barátommal minden nap lenyomtunk egy meccset. Minden nap! Attól teljesen függetlenül, hogy mennyit kellett tanulni. Ugyan már. Hát teniszeztünk!
Hogy kivel teniszeztél, kivel fociztál, kivel mentél el biciklizni... Amikor érettségiztük, emlékszem, azt csináltuk – de boldogok voltunk! Én nagyon boldog voltam. Úgy utáltam gimnáziumba járni, hogy az rettenetes. Utáltam, utaltam! Ott isp szorongtam. Vahh! És akkor 3 milliméteresre vágattuk a fejünket, tényleg páran. Az ember erre is emlékszik. És utána felültünk a biciklire és lementünk a Balatonra. Hát ez felejthetetlen! Együtt nyomni?! Szóval: együtt mozogni, együtt sportolni. Együtt táncolni. Tánc!!! Sokan azt gondolják, hogy azért, mert nálunk van sok lehetőség táncolni, az egyszerűen csak valami, valami nagyon olyan nem tudom mi. Az nagyon nagy dolog! Együtt táncolni! Beindul a biológiai motivációs rendszer. Háhá! Jó, nem ragozom ezt. Gyerünk.
Igen. Egy kutatást végeztek, egyrészt azt már rengetegszer mondtuk (meg Péter, ahogy szólt nekünk, hogy háhá, közösen átélni a félelmet, az is összeköt bennünket – emlékeztek a riksás fiúra), hogy vonzódunk azokhoz, akikkel kapcsolatban már megéltük azt, hogy oxitocin termelődött bennünk. Azok vonzóak számunkra. Az is vonzó, hogy ha valakiről én azt gondolom, hogy ő figyelni fog rám. Vagy hogy valamilyen törődés, gondoskodás érkezhet felőle. Már akkor elkezd ez a biológiai motivációs rendszer bennem aktiválódni. És fordítva is így van. Kutatók megcsinálták azt, hogy megemelték egyeseknek az oxitocin-szintjét, és utána azt kérték tőlük (volt egy gyakorlat), hogy egy játékban mennyi pénzt volnának hajlandók egy befektetési szakértőnek-szakembernek odaadni? És akiknek előtte adtak oxitocint, jobban bíztak a befektetési szakértőben, mint akinek nem adtak. Ezért kialakul egy motivációs kör. Hogy oxitocin termelődik bennem azáltal, hogy találkozzunk és beszélgettünk és egymásra figyelünk, és megy a kölcsönösség. És a nagyobb oxitoci-szint pedig ösztönöz arra, hogy találkoztam veled is keresem az ismeretségedet és a többi. Há! Ez egy jó kör. Azoknak nehéz, akiknek ez a biológiai motivációs rendszer nagyon korán megsérült, mert őbennük ez a belső ösztönző erő kevésbé hatékony. Kevésbé hatékony – erről meséltük a kísérletet a 16-18 hónapig árvaházban nevelkedett gyerekekről. Őbennük, miután ez kevésbé hatékony, ezért ők, amikor ugyanazt teszik, mint amiről eddig beszéltünk, ahogy az a belső motiváció indít: hogy személynek tartani, törődni a másikkal, fölfigyelni rá, figyelni rá és a többi – ők ezt kevesebb jó érzéssel élik meg, mint azok, akik egészségesebbek. És itt szokott nagyon sokaknál beállni a tartós zavar. Mert azt mondja, emlékszem, mikor életemben először komolyan találkoztam ezzel. Jött hozzám egy fiatal ember és azt mondja: Te Feri! Én ezt neked el merem mondani. Hát ti papok állandóan arról beszéltek, hogy segítsünk másoknak. Legyünk szolgálatára másoknak. Feri. Én akárhányszor ebbe belegondolok... te, énnekem nincs is kedvem hozzá és nem is esik jól. Ez nekem nagy kihívást jelentett. Hihetetlenül. Nem tudtam eldönteni, hogy ez mi?! Nyilván hittem az ő szavának, de hogy lehet ilyen? Hogy hogy lehet ilyen? Ez micsoda? Most már értem, hogy ez mi. Ha valakiben ez a belső motivációs biológiai, neurobiológiai rendszer megsérül – kevesebb kedve lesz odamenni, segíteni, együttműködni. Kevesebb kedve lesz hozzá. És a belső jutalmazás is nem lesz olyan hatékony, mint annak, aki megkapta magzati korától kezdve azt, ami neki fontos volt. Elnézést, ha hosszan ragoztam ezt, de innen érthető az, hogy miért mondják akkor azt (főleg, akik megsérültek; főleg adott esetben egy társadalmi közhiedelemtől is megerősítve), hogy hát egyáltalán nem az tesz boldoggá, hogy nem tudom én, legyen még egy gyerek. Az boldogtalanná tesz. Boldoggá tesz sokkal inkább: a siker! Ugye, hogy ha egy gyerek nem ér el egy szülőt vagy egy számára fontos személyt, akkor mit ér el? A tárgyakat. Hát azt éri el, ami elérhető. Ha egy személyt nem tud elérni, eléri a tárgyat. Mert az még jobb, mintha semmit nem érne el. Ezért van az, hogy egyesek azt mondják, hogy ha jót teszünk, az nagyon jó. Mások meg azt mondják: szerintem ez egyáltalán nincs így. (33:10)
Ugye, hogy egyáltalán nincs így, ez durva túlzás. De el kell fogadnunk azt, hogy ebben vannak különbségek. Mégpedig alapvetően a sérültségeinkkel összefüggésben.
Mi következik ebből? Két dolog. Az egyik:
1. Minél sérültebb ez a belső motivációs ösztönző rendszer, annál inkább fogadjuk el magunkat, hogy lehet, hogy mi az egészségesekhez képest nagyobb vonzalmat érzünk mondjuk a műszerolaj iránt. Nagyon köszönöm! Látjátok, a gondoskodás, a törődés! Úgy megolajozom a szakállnyírómat, hogy itt fog csurogni lefele!
Tehát akkor ő szívesen szöszmötöl a műhelyben. A férfiak egyébként is inkább a tárgyakat, a nők inkább … de most ne is menjünk ebbe bele. Hogy ne bántsuk magunkat azért, mert van aki többet szeret egyedül lenni, többet szeret tárgyakkal szöszmötölni, kevesebb belső késztetést érez arra, hogy minden nap négy órát beszélgessen valakivel. Tudjátok, férfi-női arány 7:3. Tehát 7 kommunikációs jelre három jut egy férfinél. Így, így! És ha az a nyomorult férfi a maga mennyiségét a munkahelyén letudja, akkor lesz egy nyomorult felesége. „De hát és énvelem mi lesz?” Most csak ez megy: bámulni a tüzet, bambán, bután.
Tehát az első, hogy értsük meg magunkat, hogyha a sérültségeinkből kifolyólag kevesebben belső indíttatást érzünk arra, amiről itt beszéltünk. Ezt szabad megérteni és elfogadni. A másik, ha másokat láttunk ilyenek, ne bántsuk őket. Tehát az, hogy 94 százaléka a fiataloknak azt mondja, hogy „a siker” – egy picit sem akartam őket ezzel bántani. Elkezdtem értük aggódni! Mi lesz velünk? Mert hogy nem, nem jó irányba mennek.
2. Ne bántsunk másokat azért, mert ők megsérültek.
Ugye így szokott az ördögi kör kívülről megerősítést nyerni. Tehát valaki már eleve hátrányból jön, majd pedig kívülről is meg belülről is elkezdi magát szidni. (36:09)
De jön a harmadik, és az a legfontosabb. Mit mondjunk például egy depressziós embernek, akiben éppen csak pang ez a belső biológiai/neurobiológiai motivációs rendszer. Mit mondjunk neki? Mit mond egy épeszű valaki, attól függetlenül, hogy tanult-e erről egy mondatot is? Hát azt, hogy gyere, gyere velem, sétáljunk egyet. Vagy: gyere, leviszem a kutyát, gyere velem. Vagy gyerek, elmegyek este valahova, jöjj velem. Vagy: olvastam egy jó könyvet, gyere nézz bele. Hát ez az épeszű válasz. Nem hagyjuk őt, hogy „jó, hát akkor fetrengj”. És mit tesz, ha bölcs saját magával? Én nekem semmi kedvem Pál Ferire jönni. Ezt nagyon értsük meg! Nagyon! Ez reális! Némi, amíg még beszél, az még hagyján, de utána ez a csomó ember. Akkor is jöjjön el, ha nincs hozzá kedve.
azért, mert mégiscsak ez a belső biológiai motivációs rendszer, ha nem is olyan hatékonyan, mint egy egészséges embernél, nála is működik. Ezért tulajdonképpen csak az lesz a különbség, hogy vannak, akik sokat jóízűbben tudják, mint Péter (látlak, de messze kerültél... Megszoktam, hogy ott ül, és...). Nagy jelentősége van annak, hogy csináljunk 5 évig meg 10 évig. Háhá! Annak is nagy jelentősége van (szülőként), ha tudatosul bennetek, hogy a gyerekeiteknél ezt-azt elszúratok. Serdülőkor: óriási lehetőség! Mert a serdülőkorban olyan nagy biológiai hormonális változás történik, hogy újraírható sok minden. Ezért a serdülőkornak sokkal nagyobb a jelentősége, mint sokan gondolnák. A legtöbb szülő a serdülőkorra úgy gondol, hogy „na, még pont ez hiányzott nekem”. (38:43)
Hát már eddig is egy katasztrófa – na, de hát ez: ez mindent fölülmúl! Pedig éppen ez az utolsó nagy lehetősége egy szülőnek. A serdülőkor. A serdülőkor! Illetve az, hogy serdülőkorban milyen kapcsolatok, milyen behatások érnek minket. Egy jó kortárscsoport a serdülőkorban főnyeremény! Mert újra lehet írni ezt a belső motivációs világot. Lehet, hogy nem teljesen alapvetően, nem teljesen nulláról. Hej-haj! Tehát azt tudjuk mondani mindenkinek, akinek megsérült,hogy akkor is csinálja! neki is érdemes pont ugyanazt. Most a „pont ugyanazt” alatt azt értem, hogy ugyanazt az irányt vinni, mint aki ebben sokkal természetesebben, önfeledten örömét leli.ezt tudjuk mondani.És itt de fontos! Sokan vannak, akik azt mondják: Nem tudom; hát én nem. Ez nem lelkesít, ez nem okoz örömöt - akkor valami más után kell nézni! Vagy másik személy után indul el, vagy még radikálisabban már csak a tárgyak maradnak neki. Nem vett föl jó irányt. De a séma kifejti a hatását. Azt mondja: „Hát biztos nem az emberek felé kell indulnom az életben, meg az együttműködés felé, ha nem okoz olyan nagy örömöt. Hát akkor biztos nem ebben az irányba kell menni. Hát akkor megyek tovább és keresek.” miközben itt nem keresnie kéne tovább. Hanem vinnie magát tovább! Na, értitek ezt, nem? Abbahagyom már. Gyerünk! Jó. (40:40)
Ezért vagyok óvatos azzal, amikor valakik lelkesen azt mondják, hogy éljünk az érzéseink alapján! Jaj, ne. azok éljenek az érzéseik alapján, akik jól vannak. Minél jobban van valaki, annál inkább élhet az érzései alapján. Mert az érzései összefüggésben lesznek ezzel a neurobiológiai ösztönző motivációs rendszerrel. Neki kedve lesz a jót csinálni, kedve lesz találkozni, kedve lesz együttműködni – akkor éljen az érzései alapján nyugodtan. Minél inkább sérültek vagyunk, annál inkább ne. Ne! Csak az érzéseid alapján ne! Ez nehéz – minél sérültebb valaki, annál inkább rászorul arra, hogy reflektáljon a saját sérültségére. És azt mondja: ha most 5 évig vagyok rosszul, akkor is a jó irány ez. És nem baj, hogy rosszul vagyok közben, mert 5 év múlva jobban leszek. És 10 év múlva egész jó leszek! Há! Ez szívderítő? (41:53)
Most eszembe jutott egy történet. Most éppen úgy tűnik ez, és akkor... Na egy férfinek... hát, nagyon szegény az ember. Van egy szem lova. Egy szem! Mit csinál az egy szem ló? Elcsatangol. Na, jönnek a szomszédok. Á, te nyomorult Pista! Te szerencsétlen! Az egy szem lovad elszökött. Ez egy mekkora szerencsétlenség. Erre Pista meghúzza a vállát: Talán.
Egy nap múlva jön vissza a ló, mögötte négy vadlóval. Megint összejönnek a szomszédok. Egymás között is beszélik: látjátok, a Pistának mekkora szerencséje van? Öt lova lett az egy helyett. Ezt a szerencsés embert! Mennek a Pistához: Te, Pista, micsoda egy Isten kegyeltje vagy! Mire Pista: Talán. A nagy fia azt mondja: na, ha ekkora szerencsénk lett... Itt a vadló, fölül rá. Megpróbálja betörni. Leesik, eltöri a lábát. Na jó...
Itt még van munka a belső motivációs rendszerrel. Eltöri a lábát. Jönnek a szomszédok: Ó, te nyomorult! Hát mekkora bajt szakadt rád! Hát először a ló tűnik el, most meg itt vannak ezek a csapodárok. Eltörik a nagy fiadnak a lába – milyen rettenetes! Erre azt mondja Pista: Talán. Másnap jönnek a katonaságtól toborozni. Hát, aki ép lábú, elviszik. A nagy fiúnak törött a lába! Jönnek hozzá a szomszédok: Te, Pista, hát ezt a mákot! Csak te vagy már ennyire szerencsés. Azt mondja: talán. A történetet folytassátok 178-ig. Azt akarom ezzel mondani, hogy azért, mert ebben a pillanatban ez most nekem nem jó érzés, nem ez a kérdés. Hanem hogy ezzel a valódi, emberi belső motivációs rendszerrel összhangba tudok-e kerülni vagy nem. Ez.
Na most: így jutunk el az agresszióhoz.
Na most belecsapunk! Hogy is van akkor az agresszió?
Az agresszió nem a legbelsőbb motívuma az élet irányának. Hanem: akkor lép föl, amikor a kapcsolatainkat valami fenyegeti. Vagy amikor a kapcsolatainkat meg akarjuk védeni. Éppenséggel ekkor lép föl, és elért azt lehet mondani, hogy a harc vagy az agresszió a másik fölött győzni akarás egyáltalán nem vezet az élethez.
Az együttműködés és az együttműködés érdekében megjelenő agresszió vezet a jó irányba.
de most ezt szeretném kifejteni, nehogy valaki ezt az egy mondatot kiragadja, és azt mondja: a pap azt mondta május elseje vigíliáján..., úgyhogy most ne menjetek el! Mint ahogy … itt ez a történet. Ki mit visz haza? Hát: talán. Átment, amit mondtam? Hát, talán. Mentem egyik vidéki városunkba (de teljesen mindegy, Budapesten is lehetett volna), és azt mondtam: Virginia Satír családterapeuta, a családterápia nagyasszonya, aki már a nevével is bizalmat ébreszt, ő az önbecsülés szempontjából öt kommunikációs stílus különített el: támadó, védekező, tödödöm... ezt mondom. Egyszer csak valaki föláll – dúlva-fúlva, a szatyrával zörög. Már vagy 15 perce beszélek. Becsapja az ajtót. Kinn ott vannak a szervezők, tehát hallják, ahogy dúl-fúl. Ezt a csalódást! Én pedig ezt nem gondoltam volna. Idejön egy pap, és 15 perce a szatírokról beszél! (46:49)
Ez azért szép, mert elképzelem:hazamegy dúlva-fúlva, a szomszédasszonyokkal ugye „keresi a közösséget”, az „együttműködést” – hát mi történt velem? Jött egy... buta pap Pestről. A szatírokról beszélt húsz percig. És azt nem értem, a többiek miért nem elégelték meg? (Így érdemes élni, ugye?)
Tehát az agresszió akkor jön, amikor valamiképpen összefüggésben van az együttműködésre való belső késztetésünkkel. És amikor ezt valami veszélyeztet, fenyegeti, akkor megjelenik.
Ezért nézzünk 5 fajtát. A rendszeren belüli agressziónak a jelentőségéről mondok egy történetet.
A tanár bement a osztályba. „Egy fontos dolgot szeretnék nektek elmondani”. Hozott egy üveget. Egy csupor-szerűt. Tele volt nagy kövekkel. De úgy, hogy a nagy kövek itt a végén már ki is lógtak a csupor szájából. Azt kérdi: szerintetek tele van ez a csupor, vagy nem? Hát a gyerekek mondták: Tele van! Ebbe már nem lehet beletenni nagy követ. Na, elmegy a szertárba. Hmm, hmm. Jön. Ne várjatok semmi csodát, ezt fogom háromszor kihozni. Az a meglepetés, hogy nincs meglepetés. S az történt, hogy beleöntött egy csomó kis kavicsot. Na, gyerekek! (Értitek...) Hát most már aztán tele van-e? Tele van! Hát, most már... vigyázz! Megy a szertárba. Tí-ri-rí-ririmm. Tí-ri-rí-ririmm. Di-rí-ri-rí-ririmm. Nagy a szertár. Öntött bele csurig homokot. Na most már tele van? (De ez után jön az érdekes rész, mert ez eddig csak …)
Azt mondta: Na, most akkor: szerintetek mi ebből a tanulság? (Ez most tök komoly – én iszom erre. Komolyan. Valakinek egy kis olaj?) (50:35)
Hát mondtak a gyerekek mindenfélét. Végül azt mondja: A tanulság kétségkívül az, hogy először a nagy köveket kell belerakni. Mert ha homokkal kezded, már nem fér bele a kő. Na ez együttműködés és az agresszió viszonya! Ha valaki csak a pillanatnyi ösztönkésztetésekkel, érzésekkel, ezekkel – az olyan, mint a homok. Ha mindig az a pillanat, a pillanatnyi késztetések, éppen, hogy mit érzek – teletölti magát homokkal. Oda már egyetlen nagy kő se fér bele, de még egy kavics se. Ezért a bölcs ember először a nagy köveket teszi be. Ez az együttműködés. Hát hogy az életemnek (erről így beszéltünk) adok először egy irányt: életcélok!
Ez a naaagy kő. Először ezt teszem bele. Mikor ez megvan, utána beleteszek egy kis kavicsot, homokot. Itt-ott, itt is lesz, ott is lesz; ilyen is lesz, olyan is. De a nagy kő már benn van!
Ugye, ezt úgy fogalmaztuk meg 3 hónapról 3 hónapra: hogy ahol nincsenek hosszú távú életcélok, mindig a pillanatnyi érzelmi késztetések, fizikai-érzelmi szükségletek veszik át az irányítást. Minél sérültebb valaki, annál inkább, annál inkább van jelentősége annak, hogy fogja a csuprot, kiönti az egészet és azt mondja: újra kell kezdeni. Hol vannak a nagy kövek? Hát minél sérültebb valaki, annál inkább a vesztébe rohan, ha még-még a homokkal tömögeti az életét. Még akkor inkább iszom egy kicsit. Rettenetes volt az este, inkább iszom. Ez a homok. Iszom! Eszem. Mmmm!
Mi van még, mondjátok! Tévézek. Iszom-eszem-tévézek. (Más már nincs. Nincsen más.)
Szóval a tanulság, hogy először a kő, aztán a kavics, s ami homok még belefér, hát akkor tessék. Az agresszió az a homok.
Például, első pont:
1. Hol jelenik meg az agresszió?
(De nemcsak az agresszió, hanem mindenféle pillanatnyi dolgokat is hozzávehetünk.)
Amikor … bántják a feleséget. Akár fizikailag, akár verbálisan. Vagyunk egy társaságban, egy körben vagy valahol. Valaki pimaszul szól a feleségemhez. Hát hagyom? Szerintetek én hagyom? Nem érdekes ez? Azért ezen lehetett derülni. Valaki súlyosan bántalmazott egy másik embert. Kérdezi a riporter: Ezt miért csinálta? (Tudjátok, mi a válasz?) Anyázott.
Ez persze inkább indok az agresszióra, nem az oka. Ez az indoka.
De képesek vagyunk megvédeni a szeretteinket. Képesek vagyunk másokat megvédeni, akik fontosak. Ez az agresszió első iránya. (54:34)
most mondok egy... elnézést, hogyha ezt ismeritek.
Csaba testvér (szakad az eső) vezeti az autót. Stoppol valaki. Szakadó eső, szegény ott áll. Megáll. Gyere gyere, ülj be. Még éppen csak hogy, leült a feneke az üléshez, kezdi szidni a feleségét. Jaj, nemcsak az eső, de hát az az asszony! Na, az az asszony... Ööööööüüüj. Csaba testvér, épp hogy fölgyorsított, már lassít is le. Index jobbra (halljátok? Index jobbra! – az együttműködés része). Megáll. Na, most akkor szálljon ki. Ebben a kocsiban nem szidhat így másokat, főleg nem a feleségét. Csaba testvér megvéd, emberszámba vesz egy nőt. Ehhez az nem kell, hogy ott legyen! Ez agresszió. Azt mondani valakinek: hogy igen, barátom, te meg most szállsz ki az autómból, ha így beszélsz a feleségedről. Hát ez agresszió! De nem a másik bántására, hanem valamire. Na, a férfi... Csaba testvér: „Ide figyelj. Megalkudhatunk. Visszaülhetsz, de akkor ahogy megyünk, jót mondasz róla. Dicséred.” Ez már valamennyi pedagógiai munkát is mutat. Ugye van valamennyi motiváció, mert esik az eső. Beszáll az ember. Hát ez már... Dicsérni az asszonyt? Ahhahahaha. Nahh. Hát finom a palacsintája. Na, hogy előjött a palacsinta, jön hozzá a rántott hús. Tödömm. Tödömm. Hát mégiscsak az én feleségem, az én feleségem! Megérkeznek. Csaba testvér elviszi őket. Hát Csaba testvér, jöjjön be hozzánk, olyan szép az élet mifelénk! (57:06)
így érthetjük azt, hogy mit jelent például az agresszió, ami az emberi kapcsolatokért van. Hát az is agresszió, hogy amikor a gyerekem üti a másikat, odamegyek és... nem azt mondom, hogy „izmosodik!”. Hát szó se lehet...! Jó.
Tehát, hogy mit jelent az agresszió, ami emberszámba vesz másokat, és... nem ragozom. Második. (Hogy átéljek ebből valamit. Azt mondja...)
2. A szeretet, gondoskodás, törődés vagy figyelem elismeréséért folytatott küzdelem vagy harc.
de nagyon jó lenne, hogy ha nem csak abból a szempontból hallgatnátok, hogy mi az, amit velem tesznek vagy nem tesznek. Hanem: mi az, amit én tehetek másoknak (vagy másokért; akkor is ha most van kedvem és akkor is, ha nincs). Vagyis például a családban nagyon-nagyon kártékony, hogy ha a szülők akarva-akaratlanul, tudva-tudatlanul (a saját sérültségeikből adódóan – ez nem ítélkezés, csak leírás; például) elkezdik elosztani a gyerekeket. Apja fia! Gyere ide Pistikém. Na, gyere! Szőrösödsz már? (58:47)
A lány meg menjen az anyjához. Az olyan. Apja fia, anyja lánya.
Ez miért problémás? Mert elindul például a testvérféltékenység, a testvérrivalitás. Ráadásul, ráadásul elindul egy lehetetlen küzdelem, hogy a lány megpróbálja apa szeretetét elnyerni. De az apa eldöntötte: Énnekem fiam van, a lány az a tied. Én mondtam, hogy az első legyen fiú. Lány lett, akkor neveld. Ugye, a gyerek belső motivációs rendszere: kapcsolódni akar az apukájához. Közösségben akar vele lenni. Hát indul és indul és indul, és az apja azt mondja, hogy állj. De egy gyerek nem tudja, hogy egy lehetetlent próbál elérni, mert az apja eldöntötte, hogy nem az ő gyereke. Ú, ez nagyon...
Tehát kialakul nem egyszer egy agresszió, amit nem az apa felé él meg. Ugye? Mert az apa szeretetét el akarja nyerni. Kit fog megverni? A tesóját. Vagy megveri az osztálytársát vagy megver akárkit. S akkor mit mond az apa? Montam, hogy a tied. Esztakkó neveld. Így nevelted, tessék. (60:12)
Ki tud alakulni egy lehetetlen kör. Az egyik legkártékonyabb, amikor szülő elérhetetlenné teszi a szeretetét a gyerekei számára. Mert a gyerek ezt nem tudja. Őbenne megy, ha csak egy kicsit is egészséges, megy és próbálja elnyerni. Próbál közösségben lenni, próbál kapcsolódni, próbálja elérni a figyelmet, a törődést, az ember számba vevést. Hát hátha majd most! Az, ahogyan gyerekekben (minden gyerek – nem tudom... voltatok?), nemde előbb utóbb egyszer csak egy kósza gondolat elindul, hogy tulajdonképpen anyánknak ki a kedvence? Ugye erre azt mondják: na, egy érv arra, hogy elég, ha egy gyerek van. Ugye, a szomszéd gyerekét jobban szereti, mint minket. Elindul egy gondolat, hogy most vajon engem vagy a tesómat? Ez előbb-utóbb elindul. A tesómat vagy engem?
És ezzel összefüggésben, ahogy annyira vágyunk arra, hogy hogy törődjenek velünk és ez akadályba ütközik, megindul az agresszió. Le akarja győzni azt a tesót, akit kiválasztott a szülő. Hogy most vegyék észre, hogy ő is van! Ez a gyereknek az eszköze. Ez spontán, ösztönös módon történik. Hogy vegyék észre! Megbüntetik, kialakul egy lehetetlenség. Emberek rengetegen, akik járnak templomba. Nem gondoltam volna, hogy ez így van. De miután pap vagyok, hallok ezt-azt. Hogy elképzelhetetlenül sok családban (akik ott vannak a templomban, őnáluk is) nem áll szóba a testvérével. Elképzelhetetlenül sok helyen. Egy aranyos, egy rendes, szívből teszi a jót, segítőkész, lehet rá számítani – tehát rendes emberekről beszélek. Nem áll szóba a testvérével! És ennek a háttere nem egyszer az, hogy nem volt elérhető az apa vagy az anya szeretete. Vagy: ő azt gondolta, hogy az apa nem is figyel rá. Ugye, a rendszer tud nagyon árnyalt lenni. Teljesen mindegy, hogy így volt vagy ő érezte így. Általában jól szoktuk érezni. A tükörneuronok megteszik a hatásukat. Tehát nagyon sok agressziónak úgy vehetnénk elejét, hogy elérhetővé tesszük a szeretetünket.
Munkahelyen: ha elkezd a főnök működni, hogy egyeseket szeret, másokat nem. Egyeseket... mások... Mi fog történni? A munkatársak elkezdik ölni egymást. Mert mindenki abba a pixisben akar lenni, ahol elismerés jön, és nem akar a másik csoportba kerülni. És mi az, amilyen irányba ösztönösen elindulunk? Egymásnak a gyilkolászása, legyőzése. Ez nem jó irány – de mivel kezdődött? Most leegyszerűsítem. Nem azzal, hogy ők elkezdtek egymással rivalizálni.
Hanem, hogy lehetett tudni, hogy a főnöknek csak ennyi szeretete van, ami két embernek jut, és öten dolgozunk alatta. S akkor elindul egy harc. Tehát az első lépés az érdekes. Milyen főnök vagyok? Milyen szülő vagyok? Milyen apa, milyen anya? Ez az érdekes. Milyen pap?
Hogy a beosztottjaim úgy élik-e meg, hogy na... Grrmm! (64:55)
A munkahelyen nagyon érdekes dolgok tudnak történni. Lesz egy új főnök. A beosztottak kedvesen bekopognak hozzá és informálják. Megvan ez?
Ugye, Miklós atya elment innen. Azt mondta: húú, megyek egy jobb helyre. És én itt maradtam. Nagyon érdekes beszélgetéseim vannak. Jönnek innen-onnan, és úgy elejtenek ezt-azt. Jaj, atya, nem is tudom... És azt tudja, hogy? Ez sokszor egy őstapasztalat: a családi dinamika megismétlése a közösség színpadán. Mert ő azt tapasztalta, hogy nem jut mindenkinek a palacsintából. Nem? Aki gyorsan fut, aki bevágódott anyánál – a kedvencnek van. A másiknak meg vagy jut, vagy nem. Hát akkor elmegyek a főnökhöz, négyszemközt. Úgyis pap. Titoktartás – tutira lehet menni. Csak úgy mondom neked, hogy ő... most magunk között szólva, ezt csak azért mondom hogy... nehogy kihasználjanak! Nehogy teneked bajod essék! Nehogy valaki visszaéljen a te... Mert te egy olyan rendes pap vagy! Hát én most le is jövök. Hát nem venném a szívemre, hogy teneked bajod esne abból, hogy valaki (Kiss Zoltán 1962.04.05.) vagy bárki más téged becsapna. Hát na ezt nem, ezt nem. Hát az volt a minimum, hogy szólok. De hát természetesen én nem ellene. Egy mondatot se!! És nagyon megértem: ez egy nehéz helyzet most. Nagyon nehéz. Nagyon, így egyedül.
Ismerős ez? Na, most azt nem tudjuk, hogy honnan? Á, de nehéz az élet. Föl kell mennem a harmadik pontért. Á, nem, tudom fejből is. Há de... Hahó!
(Na, ilyenkor tudok gatya... Képzeljétek, most erről eszembe jutott egy történet.)
Azt mondja: a barátommal történt meg, esküvőn. Ő egy olyan srác volt, hogy mindent puritánul... Tehát szó se lehetett róla, hogy esküvő. 30 évesen házasodott. Volt neki az érettségi öltönye. Hát, azért az már itt-ott. Nászinduló, tű-dűdü-dűdümdümdüm-dű-dű-düdüdű... (bár ez nem pont így van, de mindegy).
Az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében. Ámen. Az Úr legyen veletek. … Könyörögjünk. … Krisztus, a mi urunk által. Khhhhhrrrrrrrrrrrrsssssssssss.
Így végig, zsebtől így föl, így, végigszakadt.
Na, ez így szép lesz. És akkor arra gondolt, hogy ha így összehúzza a fenekét, akkor talán úgy...
Nem volt túl kövér. Fölállt. (Na, akkor most a leendő ifjú pár álljon föl.) És akkor tudjátok, így pingvinesen.
Jól van. Megint kilóg az ingem. Most már elég ebből. Tehát két pontot mondtam el.
Szép ünnepet holnapra. Együtt, együtt! Jó lesz együtt. (Nektek lesz.)
És akkor egy hét múlva tudjuk folytatni. Babér u. 17.b mellett van a templom. (69:43)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés
Elkezdem, mert ha nem kezdem el, elejét veszi egy nem jó folyamat, hogy megszokjuk, hogy ha 5 perccel később jövünk, akkor sem késünk el, és akkor ezt nem szeretném. Inkább elkezdem és viselem annak a terhét, hogy most érkeztek meg. Mindenesetre miről is van szó? A tizedik sémáról.
Följogosítottság, grandiozitás téveszméje és téves világa.
Ami pontosan úgy hat ránk általában, mint az összes többi séma, vagyis hogy a sémánk által kialakult élettapasztalatunkat
azonosítjuk az élettel és azt mondjuk: az élet pontosan az, amit akkor éltem meg, tapasztaltam meg, észleltem, éreztem, hallottam, kaptam, ahogyan velem bántak akkor, amikor az a séma kialakult. És ettől kezdve nincs különbség egy sajátos élettapasztalat (nem is csak az összes élettapasztalatom) és az élet között, hanem a sémát alapvetően kialakító és meghatározó élettapasztalat és élet között. Nincs különbség. És ettől kezdve tulajdonképpen az életet a sémám képére és hasonlatosságára formálom. Hallatlan tehetséggel, egyáltalán nem tudatosan. De nagyon is, nagyon is cselekvőképesen. Miközben lehetőségünk volna a fordítottjára: hogy mi magunkat formáljuk az életnek az egészére, színességére, szépségére. Na, erről van szó. És így jutottunk el oda, hogy beszéljünk ennek a sémának a színéről. Mert a séma az maga a fonákja valaminek: vagyis annak, hogy én számítok és a többiek meg nem számítanak. (Ugye, hogy az eladó nem számít! Nem! – ez egy hiteles érzés volt? Nem annyira. Nem. Hogy? Hát tavasz van! Ezt beszámítom nektek. Ugye? Ugye, hogy ez jogos? Hát tavasz!)
Elkezdtünk beszélni arról, ami éppenséggel egy komoly szemléletváltásra adhat okot. Ráadásul egy olyan szemléletváltásra, amit sok száz év óta kellene társadalmi szinten megtennünk. Ez pedig az, hogy az agressziónak és az együttműködésnek a viszonyáról mit állítunk. Vagyis arról kezdtünk el beszélni, hogy létezik egy neuróbiológiai, agyi ösztönzőrendszer, ami valamilyen irányba visz bennünket. És valamilyen irányba viszi bennünk az életet. És itt hormonokról van szó és minden másról.
Szóval, a kutatók arra kérdeztek rá, hogy vajon az embernek ez a (legalapvetőbb biológiai adottságokba mártott) belső motivációs rendszere milyen irányba mutat? Milyen irányba visz minket? És eddig volt egy közkeletű hipotézisünk, és ezt az evolúciós gondolattal erősítették-erősítettük meg. Vagyis, hogy az élet másról is szólna, mint harc magáért az életért. Hogy eleve abba az irányba megyünk, hogy muszáj enni, muszáj biztonságban lenni, muszáj … És ezért az agresszióra nagyon nagy szükségünk van. És az együttműködés tulajdonképpen az agresszió, a győzelem érdekében történik. Mert ha összefogunk, nagyobb esélyünk van, hogy legyőzzük a többieket, és akkor nagyobb lesz az almafa. Mert kettő lesz, mind a kettő a miénk lesz. És kiderül, kiderül hogy éppen fordítva van! Tehát az együttműködés nem a hatékonyabb agressziót szolgálja, hanem éppen fordítva: minél, minél egészségesebb egy ember, minél inkább megkapta azt, ami az ember volta miatt őneki szükséges (magzati korban, csecsemőkorban, kisgyerek korban és így tovább) annál inkább látjuk, hogy éppenséggel fordítva van. Vagyis, hogy arra vagyunk kitalálva, hogy együttműködjünk. Erre vagyunk kitalálva. És minden ebbe az irányba visz bennünket. A dopamin, a feromon, az oxitocin – ezek mind abba az irányba visznek bennünket (a vazopresszinről nem is beszélve; ez a férfiak kedvence) hogy együttműködjünk, hogy találkozzunk, hogy közösségben legyünk. Ebbe az irányba visz minden. És ha valaki nagyon sérült, akkor történik az (de erről majd később szeretnék beszélni), hogy őbenne ez a belső ösztönző rendszer meg tud sérülni. Adott esetben valamilyen nagyon rettenetes életesemény kapcsán ez a rendszer hosszabb időre vagy rövid időre (egy krízis idejére) össze is tud omlani. Például meghal a feleségem, s akkor ülök bambán és sincs kedvem élni. És lefogyok 15 kilót és mindenki értem aggódik. Egy hétig nem megyek be dolgozni és utána is csak így nézek ki a fejemből. Nem eszem, aludni nem tudok, lézengek – semmi olyat nem csinálok, ami igazán az életet bennem fönntartaná. Szerettem halála okán ez a belső motivációs életre ösztönző rendszer összeomlik. De sajnos úgy is van az, hogy ha valakit magzati kortól kezdve nem megfelelő gondoskodásban részesítenek, akkor egy sajátos biológiai ujjlenyomat lesz rajta. Ez jellemző lesz rá, és ezért lehetséges az, hogy benne ez az életre vivő, közösséget keresni akaró, másokkal kölcsönös kapcsolatban igyekezni levő belső motivációs rendszer alig-alig pislákol. Erről beszéltünk, emlékeztek. És ezért lehetséges az... mondjuk csak a négy pontot!
Milyen irányba visz ez a belső ösztönző rendszer?
1. Hogy vegyenek minket ember számba (most nem sorrendben mondom; a múltkor ez volt a negyedik, de ez jutott most eszembe).
Vegyenek minket emberszámba, tekintsenek minket személynek! Ez azt jelenti, hogy a kapcsolatban azt érzékeljük, hogy tudják, hogy én nem vagyok a Józsi. Ha úgy érzem, hogy teljesen mindegy, hogy ki vagyok én, akkor nem tekintettek embernek, mert nem néztek személynek. Tehát vegyenek emberszámba, tekintsenek személynek. Olyannak, aki egy egyedi lény.
Aztán:
2. Figyeljenek föl rám, vegyenek észre! Figyeljenek rám!
Azután:
3. Törődjenek velem
És a negyedik:
4. Értékeljenek. Hogy ismerjenek el, becsüljenek engem. Mindazért ami vagyok meg amit teszek. Ez a 4 legősibb, legalapvetőbb irány, amire a neurobiológiai belső motivációs rendszerünk irányul – ha egészségesek vagyunk. De ha nagyon megsérültünk, akkor mi történik? Az lesz bennünk (de erről beszéltünk múltkor), hogy muszáj, hogy észrevegyenek! Muszáj! Én olyan rossz helyzetben vagyok. Ti mind, mind kitűntök itt, de én teljesen bele szürkülök itt a színpad magányába. Muszáj, hogy valahogy észrevegyetek! És akkor mit kezdjünk el? Azt amit az amerikai főiskolások, egyetemisták találtak ki maguknak 2006-ban egy kutatás nyomán. (Nem, nem annak a nyomán, hanem az tárta föl.) Hogy 94 százalékuk sikeres akar lenni. Ha ez alatt mondjuk olyasmit is beleért, hogy mondjuk szeretnék nem tudom én családot alapítani, s a gyerekeinek megadni mindazt, ami nekik jó. Ha ez neki siker, akkor ez rendben van. De tartok tőle, hogy nem ezt gondolták a legtöbben sikernek. Hogy miért akar sikeres lenni egy nemzedék? Hogy miért ez mánia? Hogy siker meg hírnév meg népszerűség meg1 millió lájk – (ez mindig, ezt most már soha nem hagyjuk ki; az egymillió lájk nélkül az ember egyszerűen csak bóklászik ezen a földön; nem, nem talál magára; úgy, úgy érzi, hogy a világ rendje nem állt össze) ez egy eszköze annak, hogy azt élhessem meg, hogy észrevettek. Hogy fölfigyeltek rám. Hogy személy vagyok, hogy ember vagyok, és ennek kapcsán megtörténhessen velem, és én magam is részt vehessek cselekvő módon abban, ami az emberi kapcsolatok által emberré tesz minket. Ez akkor ilyen értelemben egy eszköz. Igen ám, de ha nagyon megsérülök, akkor az eszközt elkezdem célnak tekinteni, és azt gondolom, hogy ez, ez, ez a vég állomás, ez a csúcs. Ez a csúcs. Fölállok a dobogó tetejére. Nyakamba akasztják az érmet. Nézek... itt az élet vége! Így érdemes meghalni. A dobogón. Így, nyakamban az aranyéremmel.
(Mindjárt letörlöm – majd bal kézzel fogjunk kezet. Tényleg így kell csinálni. Nem fogtok jönni, és akkor én szabad leszek. Most azt a kezét fogjam meg?! Hát tudod, mikor...)
Hogy hol tartottam? A kosznál! Leragadtam a kosznál.
Szóval... tessék? Az egymillió lájk, aranyérem, mondjátok még, olyan jól hangzik! Szóval, valamit, ami tulajdonképpen egy eszköz, azt elkezdjük célnak tekinteni. S ott hagytam abba a mondatot (most rájöttem), hogy amikor pedig megkapod az aranyérmet, a kitüntetést, az elismerést, az akármicsodát, akkor úgy kinyílsz belül, és azt mondod, hogy most kéne jól lennem! Most, most nagyon! És 5 perc múlva már nem vagy jól. S akkor ott megnyerted a nagy versenyt, és másnap azon agyalsz, hogy miért nem hívtak föl hárman? Hogy kik nem gratuláltak. És tulajdonképpen ez szombaton volt és vasárnap volt egy másik világbajnokság. És most már a hírek a másik világbajnokságról szónak is arról, hogy ott ki nyert. Nagyon bosszantó! Ugye? Hogy már mindenki elfelejti, hogy te mit nyertél – hát az tegnap volt. Szóval, jön egy óriási csalódottság, hogy nem értjük, hogy miért nem lettünk jól attól, amiről pedig biztosak voltunk benne, hogy jól leszünk. És most azt is látjuk, hogy tulajdonképpen volt logika abban, hogy azt gondoltuk, hogy ha sikeresek leszünk vagy hírnevessek vagy népszerűek vagy nem tudom, mi, akkor majd attól jól leszünk. Tehát, hogy nem vagyunk teljesen bolondok – ez egy jó hír. Nekem mindenképp! Merthogy, merthogy van logika abban, hogy valami olyasmit szerettünk volna tenni, amitől kirívunk a többiek közül, amitől személynek tartanak, embernek látnak, fölfigyelnek ránk. Csak éppen nem abba az irányba mentünk, semmi mi, sem (egészségedre) ez az egész helyzet, amitől jól lehetnénk. Rendben van ez? Hű, ez alapvetően fontos! Valamit igazán jól megértünk!
Tulajdonképpen erről hosszan beszéltünk. Azt lehetne mondani, hogy (szinte hallom, ahogy beszélek – hát rettenet), hogy... (Le vagyok pusztulva teljesen. Ti holnap pihentek meg együtt buliztok, meg mi?! Hát, tudjátok, hol tartok? Elmondom. Tavasz van. Köszi. Köszi! Látjátok, ez a kölcsönösség! Milyen jó egy ilyen kapcsolatban lenni! Hogy én is mondtam, hogy tavasz van, és most ti is.
Várjunk csak! Mi együtt rezgünk most! Egy naaagy rezonancia van itt! Ez tök jó, tök rendes tőletek. Ez jólesik! Gyere, hadd figyeljünk rád! Gyerünk Feri! Most ösztönzöm magam. Ez az érzelmi intelligencia. Most motiválom magam. Csak ne lennék ilyen fáradt. Tehát: érthető.)
De amire a legtöbb ember a legtermészetesebben vágyik, így lehetne összefoglalni: szeretnénk sikeresek és boldogok lenni. (15:22)
ugye? Ez a kettő. És erről a kettőről évek óta beszélünk, hogy egyiktől se leszünk boldogok. Khhm!
mert a boldogság egy énközpontú életcél. És minél énközpontúbb életcéljaink vannak, annál kevésbé vagyunk boldogok. Minél inkább
énközpontú (vagy külső) életcéljaink vannak, annál kevésbé vagyunk boldogok. Tehát ma ezt egészen nyugodtan mondhatjuk: egy kollektív téveszme alatt élünk, mikor azt mondjuk, hogy hát mi volna természetesebb annál, mint hogy sikeres és boldog emberek akarunk lenni! És ha erre törekszünk, jaj nekünk! (16:07)
erről most akkor ennyi. Mi az, ami segít bennünket abban, hogy valami együttmozgásunk legyen? Hogy egymásra tudjunk rezonálni? Itt és most egészen konkrétan (nem, hogy megtenni, például) hogy, ha együtt zenélünk! De már az is, hogy együtt hallgatunk zenét! Hát micsoda élmény egy jó koncertre elmenni! Akár komolyzene, akár könnyűzene. Hát hihetetlen! Nem úgy van, hogy ott hallgatjuk. Nem tudom, ki fog most jönni? Mark Knopfler! Ugye? Lehet hallgatni, játszik. Ha valaki elmegy a koncertre, és egyszer csak átéli, hogy valahogy nagyon tartozik azokhoz, akik ott hallgatják vele együtt ezt a koncertet. Hát biztos volt már ilyen élményünk! Én a tabáni koncerteken szocializálódtam! Mini és LGT. Ez így ment. Ugye? És amikor vége volt a koncertnek, úgy éreztem, hogy én egy vagyok azokkal, akik... Egy kicsit furcsálltam, hogy miért isznak annyit, mert én nem ittam annyit, de... ez simán belefért, mert hát annyira összetartoztunk! Na. Már együtt hallgatni a zenét: beindítja ezt a belső biológiai motivációs rendszert. Hallgassunk együtt zenét. Ennél még jobb: zenéljünk együtt. Zenéljünk együtt! Gyerekekkel azt szoktam csinálni (hahá, ez jó dolog!), hogy nagy ünnepekkor gyerekmise, pöttyös mise. S akkor azt kérem tőlük: van legalább 50-60 kis csengőnk, hogy tudjátok, a misében van, amikor a pap föltartja Krisztus testét meg Krisztus vérét. Egy kis darab kenyér és kis bor – de már ugye hitünk szerint az más. És a gyerekeket előtte kihívom. Figyeljetek, most mindenki, aki tud jönni, mászni, jöjjön ide az oltár elé. S a ministránsok adnak mindenkinek egy csengőt. Most el tudjátok képzelni – 60-70 gyerek, így-így-így. S azt mondom: nagyon fontos, hogy nem szabad csengetni addig, ameddig nem mondom! Ez nagyon fontos! És amikor mondom, na akkor! Akkor! És az a leglenyűgözőbb, mondom nektek, az a leglenyűgözőbb! Gyertek el pünkösd vasárnap, reggel 9 órakor. Meghallgathatjátok! Hova? Majd a Pali hirdeti az alkalom után. Versbe szedve.
Szóval, Babér utca 17.b mellé. Tényleg, az a plébánia. Szóval, ott térdel, nyeklik-nyaklik 70 gyerek, mindegyiknek a kezében egy csöngő – de másfél, két évestől! Tik-tik-tik. S azt, azt mondom nekik: De nagyon fontos! Egyszerre kell csöngetni! És képzeljétek el, hogy ott a legkisebb gyerekektől kezdve a nagyobbacskákig (aki már 8-9 éves, már éppen csak, hogy kijön). Oltáriszentség föl. Shhkkhhh, kkkhhh, kkhhh!!! Azért, hogy hallják a Duna Plázában is, hogy mise van. És akkor leteszem az oltáriszentséget és intek, hogy psszt! És ezek a másfél, 2, 3 éves gyerekek... tök csönd lesz! Nem ülnek ott a szülők mellettük. Hogy micsoda, micsoda érzés az, hogy ott van 40-50 gyerek, és most nem. És az is tök jó, hogy most igen! S persze az is tök jó, amikor még egyszer csinálniuk! Hát nem? Most jön a kehely! Ha kíváncsiak vagytok erre, hogy ez milyen hihetetlen jó. Hogy ha ott az egy szál gyereknek a kezébe adjuk a csöngőt, hányszor kell rászólni, hogy akkor csöngesse, amikor a mi akarjuk? Végtelenszer! A helyzet egy megoldhatatlan dolog. Gyereknek adsz egy csöngőt, és azt mondod, hogy ne csöngessen vele? Hát ez szadizmus! De hogyha hetven gyereknek adsz csöngőt és azt mondod, hogy egyszerre nem és egyszerre igen! Háhá! Valami történik.
Együtt éneklés. Jaj, ezt hányszor, hányszor mondom nektek! Babér utca 17.b. (Most csúszik le a gatyám. A Forma 1-es pilóták alig fogynak hozzám képest...) Szóval, együtt éneklés.
Annyiszor... Bejön valaki a templomba az összes énközpontú nyavalyájával. ÁáááÁÁh! Tehát Mr. Bean. (22:04)
Ott állok az oltárnál. Nem mehetek oda mindenkihez! Hát legszívesebben odamennék egy picit. Figyu! Itt most mások is vannak! De nem azért mondom, hogy zavarjon (téged egyáltalán nem, dehogy), de mi lenne, ha elkezdenél énekelni? „Én abban nem hiszek.” De nem kell benne hinni! Énekölni kell. Egyszerűen csak énekelni. Hagy most... Tudod, mit? (Tudod, hogy nem veled, csak...)
Kössünk egy alkut! Az alku így szól, hogy a kedvemért te csak énekeljél, amikor valami ének van. Attól függetlenül, hogy tudsz-e énekelni vagy nem. Ettől nyugodtan. Ha ilyen sokan énekelnek, úgyse lehet hallani, ami te csinálsz! Ebből is látszik, hogy énközpontú, ugye? 600 ember ott van, de ő: „nem akarok én énekelni, mert hát ezzel a hanggal...” Mit képzelsz magadról? Hogy te egy szál magadban tönkreteszed 599 ember énekét? Hát ebből is látszik, hogy baj van! Jaj nem, hanem hát a közösség kedvéért. Mi, a közösség kedvéért? A te nyávogásodat biztos... (hülyéskedek). (23:30)
Ami onnan kijön, az jó lesz! Az pont jó lesz. Azért tartunk kántort, adtunk neki mikrofont. Ezekre az esetekre. Amikor te jössz.
Tehát az alku így szól: te csak nyomjad. Nem üvölteni kell. Nem. De azért add ki. A levegő jöjjön ki-be! S akkor két dolog történik, tudjátok. Ennek az élettani hatását is tudjuk. A közös levegővétel beindítja ezt a belső biológiai motivációs rendszert. A közös levegővétel!
Olyan gyönyörű, egyszerű gyakorlatok vannak. Nem kell semmi mást csinálni. Fogod magad. „Látjátok, én egyedül vagyok!” Éppen nem találod rezonanciát a pároddal, akárkiddel. Mást se kell csinálni: fogod, így egymás hátához dőltök, és átveszed azt, ahogy a szék lélegzik. (24:41)
Ú, most egy kicsit nehéz lesz így. És van egy érintés, nem is kell egymást látni. És... Látjátok, hogy mennyire megy nekünk együtt? Teljesen. Nincs kis különbség. Szóval 5 percig. Nyugi, nyugi. 5 perc. Hangolódjatok egymás lélegzetvételére. Ilyen egyszerű. Utána már nem tudsz nekiesni a másiknak nagykanállal, hogy krrr, krrrrgGGG. Tehát: közös éneklés!
Egy ismerősöm azt mondja, most találkoztam vele vasárnap. Tudod, Feri, most hónapok óta végre volt egy igazi spirituális élményem.
Na mi volt az? Hát úgy leültünk 15-20-an, és elkezdtünk együtt énekelni. Ilyen egyszerű.
Aztán: közös sport, közös mozgás! Hát azt nem felejtjük el, hogy kikkel fociztunk! Vagy kivel teniszeztünk!
Amikor papnövendék voltam, az nagyon szép világ volt, mert tatarozták a papnevelő intézetet, ezért beköltöztünk a Petőfi Laktanyába. Legkomolyabban! Az egész papnevelő idézet beköltözött egy szintre a katonák közé. Ugye, hát mondjuk a rend meg fegyelem szempontjából nem volt nagy különbség. Legföljebb az, hogy mi tényleg fölkeltünk reggel. Tényleg így volt! És hát persze ennek minden előnyét lehetett élvezni. Volt teniszpálya. A vizsgaidőszakban az egyik papnövendék barátommal minden nap lenyomtunk egy meccset. Minden nap! Attól teljesen függetlenül, hogy mennyit kellett tanulni. Ugyan már. Hát teniszeztünk!
Hogy kivel teniszeztél, kivel fociztál, kivel mentél el biciklizni... Amikor érettségiztük, emlékszem, azt csináltuk – de boldogok voltunk! Én nagyon boldog voltam. Úgy utáltam gimnáziumba járni, hogy az rettenetes. Utáltam, utaltam! Ott isp szorongtam. Vahh! És akkor 3 milliméteresre vágattuk a fejünket, tényleg páran. Az ember erre is emlékszik. És utána felültünk a biciklire és lementünk a Balatonra. Hát ez felejthetetlen! Együtt nyomni?! Szóval: együtt mozogni, együtt sportolni. Együtt táncolni. Tánc!!! Sokan azt gondolják, hogy azért, mert nálunk van sok lehetőség táncolni, az egyszerűen csak valami, valami nagyon olyan nem tudom mi. Az nagyon nagy dolog! Együtt táncolni! Beindul a biológiai motivációs rendszer. Háhá! Jó, nem ragozom ezt. Gyerünk.
Igen. Egy kutatást végeztek, egyrészt azt már rengetegszer mondtuk (meg Péter, ahogy szólt nekünk, hogy háhá, közösen átélni a félelmet, az is összeköt bennünket – emlékeztek a riksás fiúra), hogy vonzódunk azokhoz, akikkel kapcsolatban már megéltük azt, hogy oxitocin termelődött bennünk. Azok vonzóak számunkra. Az is vonzó, hogy ha valakiről én azt gondolom, hogy ő figyelni fog rám. Vagy hogy valamilyen törődés, gondoskodás érkezhet felőle. Már akkor elkezd ez a biológiai motivációs rendszer bennem aktiválódni. És fordítva is így van. Kutatók megcsinálták azt, hogy megemelték egyeseknek az oxitocin-szintjét, és utána azt kérték tőlük (volt egy gyakorlat), hogy egy játékban mennyi pénzt volnának hajlandók egy befektetési szakértőnek-szakembernek odaadni? És akiknek előtte adtak oxitocint, jobban bíztak a befektetési szakértőben, mint akinek nem adtak. Ezért kialakul egy motivációs kör. Hogy oxitocin termelődik bennem azáltal, hogy találkozzunk és beszélgettünk és egymásra figyelünk, és megy a kölcsönösség. És a nagyobb oxitoci-szint pedig ösztönöz arra, hogy találkoztam veled is keresem az ismeretségedet és a többi. Há! Ez egy jó kör. Azoknak nehéz, akiknek ez a biológiai motivációs rendszer nagyon korán megsérült, mert őbennük ez a belső ösztönző erő kevésbé hatékony. Kevésbé hatékony – erről meséltük a kísérletet a 16-18 hónapig árvaházban nevelkedett gyerekekről. Őbennük, miután ez kevésbé hatékony, ezért ők, amikor ugyanazt teszik, mint amiről eddig beszéltünk, ahogy az a belső motiváció indít: hogy személynek tartani, törődni a másikkal, fölfigyelni rá, figyelni rá és a többi – ők ezt kevesebb jó érzéssel élik meg, mint azok, akik egészségesebbek. És itt szokott nagyon sokaknál beállni a tartós zavar. Mert azt mondja, emlékszem, mikor életemben először komolyan találkoztam ezzel. Jött hozzám egy fiatal ember és azt mondja: Te Feri! Én ezt neked el merem mondani. Hát ti papok állandóan arról beszéltek, hogy segítsünk másoknak. Legyünk szolgálatára másoknak. Feri. Én akárhányszor ebbe belegondolok... te, énnekem nincs is kedvem hozzá és nem is esik jól. Ez nekem nagy kihívást jelentett. Hihetetlenül. Nem tudtam eldönteni, hogy ez mi?! Nyilván hittem az ő szavának, de hogy lehet ilyen? Hogy hogy lehet ilyen? Ez micsoda? Most már értem, hogy ez mi. Ha valakiben ez a belső motivációs biológiai, neurobiológiai rendszer megsérül – kevesebb kedve lesz odamenni, segíteni, együttműködni. Kevesebb kedve lesz hozzá. És a belső jutalmazás is nem lesz olyan hatékony, mint annak, aki megkapta magzati korától kezdve azt, ami neki fontos volt. Elnézést, ha hosszan ragoztam ezt, de innen érthető az, hogy miért mondják akkor azt (főleg, akik megsérültek; főleg adott esetben egy társadalmi közhiedelemtől is megerősítve), hogy hát egyáltalán nem az tesz boldoggá, hogy nem tudom én, legyen még egy gyerek. Az boldogtalanná tesz. Boldoggá tesz sokkal inkább: a siker! Ugye, hogy ha egy gyerek nem ér el egy szülőt vagy egy számára fontos személyt, akkor mit ér el? A tárgyakat. Hát azt éri el, ami elérhető. Ha egy személyt nem tud elérni, eléri a tárgyat. Mert az még jobb, mintha semmit nem érne el. Ezért van az, hogy egyesek azt mondják, hogy ha jót teszünk, az nagyon jó. Mások meg azt mondják: szerintem ez egyáltalán nincs így. (33:10)
Ugye, hogy egyáltalán nincs így, ez durva túlzás. De el kell fogadnunk azt, hogy ebben vannak különbségek. Mégpedig alapvetően a sérültségeinkkel összefüggésben.
Mi következik ebből? Két dolog. Az egyik:
1. Minél sérültebb ez a belső motivációs ösztönző rendszer, annál inkább fogadjuk el magunkat, hogy lehet, hogy mi az egészségesekhez képest nagyobb vonzalmat érzünk mondjuk a műszerolaj iránt. Nagyon köszönöm! Látjátok, a gondoskodás, a törődés! Úgy megolajozom a szakállnyírómat, hogy itt fog csurogni lefele!
Tehát akkor ő szívesen szöszmötöl a műhelyben. A férfiak egyébként is inkább a tárgyakat, a nők inkább … de most ne is menjünk ebbe bele. Hogy ne bántsuk magunkat azért, mert van aki többet szeret egyedül lenni, többet szeret tárgyakkal szöszmötölni, kevesebb belső késztetést érez arra, hogy minden nap négy órát beszélgessen valakivel. Tudjátok, férfi-női arány 7:3. Tehát 7 kommunikációs jelre három jut egy férfinél. Így, így! És ha az a nyomorult férfi a maga mennyiségét a munkahelyén letudja, akkor lesz egy nyomorult felesége. „De hát és énvelem mi lesz?” Most csak ez megy: bámulni a tüzet, bambán, bután.
Tehát az első, hogy értsük meg magunkat, hogyha a sérültségeinkből kifolyólag kevesebben belső indíttatást érzünk arra, amiről itt beszéltünk. Ezt szabad megérteni és elfogadni. A másik, ha másokat láttunk ilyenek, ne bántsuk őket. Tehát az, hogy 94 százaléka a fiataloknak azt mondja, hogy „a siker” – egy picit sem akartam őket ezzel bántani. Elkezdtem értük aggódni! Mi lesz velünk? Mert hogy nem, nem jó irányba mennek.
2. Ne bántsunk másokat azért, mert ők megsérültek.
Ugye így szokott az ördögi kör kívülről megerősítést nyerni. Tehát valaki már eleve hátrányból jön, majd pedig kívülről is meg belülről is elkezdi magát szidni. (36:09)
De jön a harmadik, és az a legfontosabb. Mit mondjunk például egy depressziós embernek, akiben éppen csak pang ez a belső biológiai/neurobiológiai motivációs rendszer. Mit mondjunk neki? Mit mond egy épeszű valaki, attól függetlenül, hogy tanult-e erről egy mondatot is? Hát azt, hogy gyere, gyere velem, sétáljunk egyet. Vagy: gyere, leviszem a kutyát, gyere velem. Vagy gyerek, elmegyek este valahova, jöjj velem. Vagy: olvastam egy jó könyvet, gyere nézz bele. Hát ez az épeszű válasz. Nem hagyjuk őt, hogy „jó, hát akkor fetrengj”. És mit tesz, ha bölcs saját magával? Én nekem semmi kedvem Pál Ferire jönni. Ezt nagyon értsük meg! Nagyon! Ez reális! Némi, amíg még beszél, az még hagyján, de utána ez a csomó ember. Akkor is jöjjön el, ha nincs hozzá kedve.
azért, mert mégiscsak ez a belső biológiai motivációs rendszer, ha nem is olyan hatékonyan, mint egy egészséges embernél, nála is működik. Ezért tulajdonképpen csak az lesz a különbség, hogy vannak, akik sokat jóízűbben tudják, mint Péter (látlak, de messze kerültél... Megszoktam, hogy ott ül, és...). Nagy jelentősége van annak, hogy csináljunk 5 évig meg 10 évig. Háhá! Annak is nagy jelentősége van (szülőként), ha tudatosul bennetek, hogy a gyerekeiteknél ezt-azt elszúratok. Serdülőkor: óriási lehetőség! Mert a serdülőkorban olyan nagy biológiai hormonális változás történik, hogy újraírható sok minden. Ezért a serdülőkornak sokkal nagyobb a jelentősége, mint sokan gondolnák. A legtöbb szülő a serdülőkorra úgy gondol, hogy „na, még pont ez hiányzott nekem”. (38:43)
Hát már eddig is egy katasztrófa – na, de hát ez: ez mindent fölülmúl! Pedig éppen ez az utolsó nagy lehetősége egy szülőnek. A serdülőkor. A serdülőkor! Illetve az, hogy serdülőkorban milyen kapcsolatok, milyen behatások érnek minket. Egy jó kortárscsoport a serdülőkorban főnyeremény! Mert újra lehet írni ezt a belső motivációs világot. Lehet, hogy nem teljesen alapvetően, nem teljesen nulláról. Hej-haj! Tehát azt tudjuk mondani mindenkinek, akinek megsérült,hogy akkor is csinálja! neki is érdemes pont ugyanazt. Most a „pont ugyanazt” alatt azt értem, hogy ugyanazt az irányt vinni, mint aki ebben sokkal természetesebben, önfeledten örömét leli.ezt tudjuk mondani.És itt de fontos! Sokan vannak, akik azt mondják: Nem tudom; hát én nem. Ez nem lelkesít, ez nem okoz örömöt - akkor valami más után kell nézni! Vagy másik személy után indul el, vagy még radikálisabban már csak a tárgyak maradnak neki. Nem vett föl jó irányt. De a séma kifejti a hatását. Azt mondja: „Hát biztos nem az emberek felé kell indulnom az életben, meg az együttműködés felé, ha nem okoz olyan nagy örömöt. Hát akkor biztos nem ebben az irányba kell menni. Hát akkor megyek tovább és keresek.” miközben itt nem keresnie kéne tovább. Hanem vinnie magát tovább! Na, értitek ezt, nem? Abbahagyom már. Gyerünk! Jó. (40:40)
Ezért vagyok óvatos azzal, amikor valakik lelkesen azt mondják, hogy éljünk az érzéseink alapján! Jaj, ne. azok éljenek az érzéseik alapján, akik jól vannak. Minél jobban van valaki, annál inkább élhet az érzései alapján. Mert az érzései összefüggésben lesznek ezzel a neurobiológiai ösztönző motivációs rendszerrel. Neki kedve lesz a jót csinálni, kedve lesz találkozni, kedve lesz együttműködni – akkor éljen az érzései alapján nyugodtan. Minél inkább sérültek vagyunk, annál inkább ne. Ne! Csak az érzéseid alapján ne! Ez nehéz – minél sérültebb valaki, annál inkább rászorul arra, hogy reflektáljon a saját sérültségére. És azt mondja: ha most 5 évig vagyok rosszul, akkor is a jó irány ez. És nem baj, hogy rosszul vagyok közben, mert 5 év múlva jobban leszek. És 10 év múlva egész jó leszek! Há! Ez szívderítő? (41:53)
Most eszembe jutott egy történet. Most éppen úgy tűnik ez, és akkor... Na egy férfinek... hát, nagyon szegény az ember. Van egy szem lova. Egy szem! Mit csinál az egy szem ló? Elcsatangol. Na, jönnek a szomszédok. Á, te nyomorult Pista! Te szerencsétlen! Az egy szem lovad elszökött. Ez egy mekkora szerencsétlenség. Erre Pista meghúzza a vállát: Talán.
Egy nap múlva jön vissza a ló, mögötte négy vadlóval. Megint összejönnek a szomszédok. Egymás között is beszélik: látjátok, a Pistának mekkora szerencséje van? Öt lova lett az egy helyett. Ezt a szerencsés embert! Mennek a Pistához: Te, Pista, micsoda egy Isten kegyeltje vagy! Mire Pista: Talán. A nagy fia azt mondja: na, ha ekkora szerencsénk lett... Itt a vadló, fölül rá. Megpróbálja betörni. Leesik, eltöri a lábát. Na jó...
Itt még van munka a belső motivációs rendszerrel. Eltöri a lábát. Jönnek a szomszédok: Ó, te nyomorult! Hát mekkora bajt szakadt rád! Hát először a ló tűnik el, most meg itt vannak ezek a csapodárok. Eltörik a nagy fiadnak a lába – milyen rettenetes! Erre azt mondja Pista: Talán. Másnap jönnek a katonaságtól toborozni. Hát, aki ép lábú, elviszik. A nagy fiúnak törött a lába! Jönnek hozzá a szomszédok: Te, Pista, hát ezt a mákot! Csak te vagy már ennyire szerencsés. Azt mondja: talán. A történetet folytassátok 178-ig. Azt akarom ezzel mondani, hogy azért, mert ebben a pillanatban ez most nekem nem jó érzés, nem ez a kérdés. Hanem hogy ezzel a valódi, emberi belső motivációs rendszerrel összhangba tudok-e kerülni vagy nem. Ez.
Na most: így jutunk el az agresszióhoz.
Na most belecsapunk! Hogy is van akkor az agresszió?
Az agresszió nem a legbelsőbb motívuma az élet irányának. Hanem: akkor lép föl, amikor a kapcsolatainkat valami fenyegeti. Vagy amikor a kapcsolatainkat meg akarjuk védeni. Éppenséggel ekkor lép föl, és elért azt lehet mondani, hogy a harc vagy az agresszió a másik fölött győzni akarás egyáltalán nem vezet az élethez.
Az együttműködés és az együttműködés érdekében megjelenő agresszió vezet a jó irányba.
de most ezt szeretném kifejteni, nehogy valaki ezt az egy mondatot kiragadja, és azt mondja: a pap azt mondta május elseje vigíliáján..., úgyhogy most ne menjetek el! Mint ahogy … itt ez a történet. Ki mit visz haza? Hát: talán. Átment, amit mondtam? Hát, talán. Mentem egyik vidéki városunkba (de teljesen mindegy, Budapesten is lehetett volna), és azt mondtam: Virginia Satír családterapeuta, a családterápia nagyasszonya, aki már a nevével is bizalmat ébreszt, ő az önbecsülés szempontjából öt kommunikációs stílus különített el: támadó, védekező, tödödöm... ezt mondom. Egyszer csak valaki föláll – dúlva-fúlva, a szatyrával zörög. Már vagy 15 perce beszélek. Becsapja az ajtót. Kinn ott vannak a szervezők, tehát hallják, ahogy dúl-fúl. Ezt a csalódást! Én pedig ezt nem gondoltam volna. Idejön egy pap, és 15 perce a szatírokról beszél! (46:49)
Ez azért szép, mert elképzelem:hazamegy dúlva-fúlva, a szomszédasszonyokkal ugye „keresi a közösséget”, az „együttműködést” – hát mi történt velem? Jött egy... buta pap Pestről. A szatírokról beszélt húsz percig. És azt nem értem, a többiek miért nem elégelték meg? (Így érdemes élni, ugye?)
Tehát az agresszió akkor jön, amikor valamiképpen összefüggésben van az együttműködésre való belső késztetésünkkel. És amikor ezt valami veszélyeztet, fenyegeti, akkor megjelenik.
Ezért nézzünk 5 fajtát. A rendszeren belüli agressziónak a jelentőségéről mondok egy történetet.
A tanár bement a osztályba. „Egy fontos dolgot szeretnék nektek elmondani”. Hozott egy üveget. Egy csupor-szerűt. Tele volt nagy kövekkel. De úgy, hogy a nagy kövek itt a végén már ki is lógtak a csupor szájából. Azt kérdi: szerintetek tele van ez a csupor, vagy nem? Hát a gyerekek mondták: Tele van! Ebbe már nem lehet beletenni nagy követ. Na, elmegy a szertárba. Hmm, hmm. Jön. Ne várjatok semmi csodát, ezt fogom háromszor kihozni. Az a meglepetés, hogy nincs meglepetés. S az történt, hogy beleöntött egy csomó kis kavicsot. Na, gyerekek! (Értitek...) Hát most már aztán tele van-e? Tele van! Hát, most már... vigyázz! Megy a szertárba. Tí-ri-rí-ririmm. Tí-ri-rí-ririmm. Di-rí-ri-rí-ririmm. Nagy a szertár. Öntött bele csurig homokot. Na most már tele van? (De ez után jön az érdekes rész, mert ez eddig csak …)
Azt mondta: Na, most akkor: szerintetek mi ebből a tanulság? (Ez most tök komoly – én iszom erre. Komolyan. Valakinek egy kis olaj?) (50:35)
Hát mondtak a gyerekek mindenfélét. Végül azt mondja: A tanulság kétségkívül az, hogy először a nagy köveket kell belerakni. Mert ha homokkal kezded, már nem fér bele a kő. Na ez együttműködés és az agresszió viszonya! Ha valaki csak a pillanatnyi ösztönkésztetésekkel, érzésekkel, ezekkel – az olyan, mint a homok. Ha mindig az a pillanat, a pillanatnyi késztetések, éppen, hogy mit érzek – teletölti magát homokkal. Oda már egyetlen nagy kő se fér bele, de még egy kavics se. Ezért a bölcs ember először a nagy köveket teszi be. Ez az együttműködés. Hát hogy az életemnek (erről így beszéltünk) adok először egy irányt: életcélok!
Ez a naaagy kő. Először ezt teszem bele. Mikor ez megvan, utána beleteszek egy kis kavicsot, homokot. Itt-ott, itt is lesz, ott is lesz; ilyen is lesz, olyan is. De a nagy kő már benn van!
Ugye, ezt úgy fogalmaztuk meg 3 hónapról 3 hónapra: hogy ahol nincsenek hosszú távú életcélok, mindig a pillanatnyi érzelmi késztetések, fizikai-érzelmi szükségletek veszik át az irányítást. Minél sérültebb valaki, annál inkább, annál inkább van jelentősége annak, hogy fogja a csuprot, kiönti az egészet és azt mondja: újra kell kezdeni. Hol vannak a nagy kövek? Hát minél sérültebb valaki, annál inkább a vesztébe rohan, ha még-még a homokkal tömögeti az életét. Még akkor inkább iszom egy kicsit. Rettenetes volt az este, inkább iszom. Ez a homok. Iszom! Eszem. Mmmm!
Mi van még, mondjátok! Tévézek. Iszom-eszem-tévézek. (Más már nincs. Nincsen más.)
Szóval a tanulság, hogy először a kő, aztán a kavics, s ami homok még belefér, hát akkor tessék. Az agresszió az a homok.
Például, első pont:
1. Hol jelenik meg az agresszió?
(De nemcsak az agresszió, hanem mindenféle pillanatnyi dolgokat is hozzávehetünk.)
Amikor … bántják a feleséget. Akár fizikailag, akár verbálisan. Vagyunk egy társaságban, egy körben vagy valahol. Valaki pimaszul szól a feleségemhez. Hát hagyom? Szerintetek én hagyom? Nem érdekes ez? Azért ezen lehetett derülni. Valaki súlyosan bántalmazott egy másik embert. Kérdezi a riporter: Ezt miért csinálta? (Tudjátok, mi a válasz?) Anyázott.
Ez persze inkább indok az agresszióra, nem az oka. Ez az indoka.
De képesek vagyunk megvédeni a szeretteinket. Képesek vagyunk másokat megvédeni, akik fontosak. Ez az agresszió első iránya. (54:34)
most mondok egy... elnézést, hogyha ezt ismeritek.
Csaba testvér (szakad az eső) vezeti az autót. Stoppol valaki. Szakadó eső, szegény ott áll. Megáll. Gyere gyere, ülj be. Még éppen csak hogy, leült a feneke az üléshez, kezdi szidni a feleségét. Jaj, nemcsak az eső, de hát az az asszony! Na, az az asszony... Ööööööüüüj. Csaba testvér, épp hogy fölgyorsított, már lassít is le. Index jobbra (halljátok? Index jobbra! – az együttműködés része). Megáll. Na, most akkor szálljon ki. Ebben a kocsiban nem szidhat így másokat, főleg nem a feleségét. Csaba testvér megvéd, emberszámba vesz egy nőt. Ehhez az nem kell, hogy ott legyen! Ez agresszió. Azt mondani valakinek: hogy igen, barátom, te meg most szállsz ki az autómból, ha így beszélsz a feleségedről. Hát ez agresszió! De nem a másik bántására, hanem valamire. Na, a férfi... Csaba testvér: „Ide figyelj. Megalkudhatunk. Visszaülhetsz, de akkor ahogy megyünk, jót mondasz róla. Dicséred.” Ez már valamennyi pedagógiai munkát is mutat. Ugye van valamennyi motiváció, mert esik az eső. Beszáll az ember. Hát ez már... Dicsérni az asszonyt? Ahhahahaha. Nahh. Hát finom a palacsintája. Na, hogy előjött a palacsinta, jön hozzá a rántott hús. Tödömm. Tödömm. Hát mégiscsak az én feleségem, az én feleségem! Megérkeznek. Csaba testvér elviszi őket. Hát Csaba testvér, jöjjön be hozzánk, olyan szép az élet mifelénk! (57:06)
így érthetjük azt, hogy mit jelent például az agresszió, ami az emberi kapcsolatokért van. Hát az is agresszió, hogy amikor a gyerekem üti a másikat, odamegyek és... nem azt mondom, hogy „izmosodik!”. Hát szó se lehet...! Jó.
Tehát, hogy mit jelent az agresszió, ami emberszámba vesz másokat, és... nem ragozom. Második. (Hogy átéljek ebből valamit. Azt mondja...)
2. A szeretet, gondoskodás, törődés vagy figyelem elismeréséért folytatott küzdelem vagy harc.
de nagyon jó lenne, hogy ha nem csak abból a szempontból hallgatnátok, hogy mi az, amit velem tesznek vagy nem tesznek. Hanem: mi az, amit én tehetek másoknak (vagy másokért; akkor is ha most van kedvem és akkor is, ha nincs). Vagyis például a családban nagyon-nagyon kártékony, hogy ha a szülők akarva-akaratlanul, tudva-tudatlanul (a saját sérültségeikből adódóan – ez nem ítélkezés, csak leírás; például) elkezdik elosztani a gyerekeket. Apja fia! Gyere ide Pistikém. Na, gyere! Szőrösödsz már? (58:47)
A lány meg menjen az anyjához. Az olyan. Apja fia, anyja lánya.
Ez miért problémás? Mert elindul például a testvérféltékenység, a testvérrivalitás. Ráadásul, ráadásul elindul egy lehetetlen küzdelem, hogy a lány megpróbálja apa szeretetét elnyerni. De az apa eldöntötte: Énnekem fiam van, a lány az a tied. Én mondtam, hogy az első legyen fiú. Lány lett, akkor neveld. Ugye, a gyerek belső motivációs rendszere: kapcsolódni akar az apukájához. Közösségben akar vele lenni. Hát indul és indul és indul, és az apja azt mondja, hogy állj. De egy gyerek nem tudja, hogy egy lehetetlent próbál elérni, mert az apja eldöntötte, hogy nem az ő gyereke. Ú, ez nagyon...
Tehát kialakul nem egyszer egy agresszió, amit nem az apa felé él meg. Ugye? Mert az apa szeretetét el akarja nyerni. Kit fog megverni? A tesóját. Vagy megveri az osztálytársát vagy megver akárkit. S akkor mit mond az apa? Montam, hogy a tied. Esztakkó neveld. Így nevelted, tessék. (60:12)
Ki tud alakulni egy lehetetlen kör. Az egyik legkártékonyabb, amikor szülő elérhetetlenné teszi a szeretetét a gyerekei számára. Mert a gyerek ezt nem tudja. Őbenne megy, ha csak egy kicsit is egészséges, megy és próbálja elnyerni. Próbál közösségben lenni, próbál kapcsolódni, próbálja elérni a figyelmet, a törődést, az ember számba vevést. Hát hátha majd most! Az, ahogyan gyerekekben (minden gyerek – nem tudom... voltatok?), nemde előbb utóbb egyszer csak egy kósza gondolat elindul, hogy tulajdonképpen anyánknak ki a kedvence? Ugye erre azt mondják: na, egy érv arra, hogy elég, ha egy gyerek van. Ugye, a szomszéd gyerekét jobban szereti, mint minket. Elindul egy gondolat, hogy most vajon engem vagy a tesómat? Ez előbb-utóbb elindul. A tesómat vagy engem?
És ezzel összefüggésben, ahogy annyira vágyunk arra, hogy hogy törődjenek velünk és ez akadályba ütközik, megindul az agresszió. Le akarja győzni azt a tesót, akit kiválasztott a szülő. Hogy most vegyék észre, hogy ő is van! Ez a gyereknek az eszköze. Ez spontán, ösztönös módon történik. Hogy vegyék észre! Megbüntetik, kialakul egy lehetetlenség. Emberek rengetegen, akik járnak templomba. Nem gondoltam volna, hogy ez így van. De miután pap vagyok, hallok ezt-azt. Hogy elképzelhetetlenül sok családban (akik ott vannak a templomban, őnáluk is) nem áll szóba a testvérével. Elképzelhetetlenül sok helyen. Egy aranyos, egy rendes, szívből teszi a jót, segítőkész, lehet rá számítani – tehát rendes emberekről beszélek. Nem áll szóba a testvérével! És ennek a háttere nem egyszer az, hogy nem volt elérhető az apa vagy az anya szeretete. Vagy: ő azt gondolta, hogy az apa nem is figyel rá. Ugye, a rendszer tud nagyon árnyalt lenni. Teljesen mindegy, hogy így volt vagy ő érezte így. Általában jól szoktuk érezni. A tükörneuronok megteszik a hatásukat. Tehát nagyon sok agressziónak úgy vehetnénk elejét, hogy elérhetővé tesszük a szeretetünket.
Munkahelyen: ha elkezd a főnök működni, hogy egyeseket szeret, másokat nem. Egyeseket... mások... Mi fog történni? A munkatársak elkezdik ölni egymást. Mert mindenki abba a pixisben akar lenni, ahol elismerés jön, és nem akar a másik csoportba kerülni. És mi az, amilyen irányba ösztönösen elindulunk? Egymásnak a gyilkolászása, legyőzése. Ez nem jó irány – de mivel kezdődött? Most leegyszerűsítem. Nem azzal, hogy ők elkezdtek egymással rivalizálni.
Hanem, hogy lehetett tudni, hogy a főnöknek csak ennyi szeretete van, ami két embernek jut, és öten dolgozunk alatta. S akkor elindul egy harc. Tehát az első lépés az érdekes. Milyen főnök vagyok? Milyen szülő vagyok? Milyen apa, milyen anya? Ez az érdekes. Milyen pap?
Hogy a beosztottjaim úgy élik-e meg, hogy na... Grrmm! (64:55)
A munkahelyen nagyon érdekes dolgok tudnak történni. Lesz egy új főnök. A beosztottak kedvesen bekopognak hozzá és informálják. Megvan ez?
Ugye, Miklós atya elment innen. Azt mondta: húú, megyek egy jobb helyre. És én itt maradtam. Nagyon érdekes beszélgetéseim vannak. Jönnek innen-onnan, és úgy elejtenek ezt-azt. Jaj, atya, nem is tudom... És azt tudja, hogy? Ez sokszor egy őstapasztalat: a családi dinamika megismétlése a közösség színpadán. Mert ő azt tapasztalta, hogy nem jut mindenkinek a palacsintából. Nem? Aki gyorsan fut, aki bevágódott anyánál – a kedvencnek van. A másiknak meg vagy jut, vagy nem. Hát akkor elmegyek a főnökhöz, négyszemközt. Úgyis pap. Titoktartás – tutira lehet menni. Csak úgy mondom neked, hogy ő... most magunk között szólva, ezt csak azért mondom hogy... nehogy kihasználjanak! Nehogy teneked bajod essék! Nehogy valaki visszaéljen a te... Mert te egy olyan rendes pap vagy! Hát én most le is jövök. Hát nem venném a szívemre, hogy teneked bajod esne abból, hogy valaki (Kiss Zoltán 1962.04.05.) vagy bárki más téged becsapna. Hát na ezt nem, ezt nem. Hát az volt a minimum, hogy szólok. De hát természetesen én nem ellene. Egy mondatot se!! És nagyon megértem: ez egy nehéz helyzet most. Nagyon nehéz. Nagyon, így egyedül.
Ismerős ez? Na, most azt nem tudjuk, hogy honnan? Á, de nehéz az élet. Föl kell mennem a harmadik pontért. Á, nem, tudom fejből is. Há de... Hahó!
(Na, ilyenkor tudok gatya... Képzeljétek, most erről eszembe jutott egy történet.)
Azt mondja: a barátommal történt meg, esküvőn. Ő egy olyan srác volt, hogy mindent puritánul... Tehát szó se lehetett róla, hogy esküvő. 30 évesen házasodott. Volt neki az érettségi öltönye. Hát, azért az már itt-ott. Nászinduló, tű-dűdü-dűdümdümdüm-dű-dű-düdüdű... (bár ez nem pont így van, de mindegy).
Az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében. Ámen. Az Úr legyen veletek. … Könyörögjünk. … Krisztus, a mi urunk által. Khhhhhrrrrrrrrrrrrsssssssssss.
Így végig, zsebtől így föl, így, végigszakadt.
Na, ez így szép lesz. És akkor arra gondolt, hogy ha így összehúzza a fenekét, akkor talán úgy...
Nem volt túl kövér. Fölállt. (Na, akkor most a leendő ifjú pár álljon föl.) És akkor tudjátok, így pingvinesen.
Jól van. Megint kilóg az ingem. Most már elég ebből. Tehát két pontot mondtam el.
Szép ünnepet holnapra. Együtt, együtt! Jó lesz együtt. (Nektek lesz.)
És akkor egy hét múlva tudjuk folytatni. Babér u. 17.b mellett van a templom. (69:43)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés