Följogosítottság, grandiozitás, kiváltságosság séma 7.
2013.05.14.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!
Belecsapunk. Értékelve egymást meg az időt. A tizedik sémával összefüggésben kezdtünk el beszélni.
Följogosítottság, grandiozitás, rendkívüliség, kiválóság, kitüntetettség, egyediség – sokféle része lehet ennek a belső hiededelemvilágnak. Amit most azért nevezek hiedelemvilágnak, mert nemcsak az van benne, hogy én különleges vagyok és rendkívüli, hanem az is, hogy te meg nem. És hogyha ez így áll össze... Ha úgy áll össze, hogy nekem vannak jogaim, neked meg nincsenek; sőt, nekem előjogaim vannak, neked meg hallgass a neved – na, akkor már látjuk, hogy itt valami sérülésről van szó. Erről a sémáról beszélünk, és ennek két nagy esetét különböztettük meg. Az alapesetben beszéltünk arról, hogy gyerekkorban nincsen határtartás, de közben pedig szabadjára van engedve az a gyerek. Megtehet akármit, nincsen semmiféle szabály, norma, fegyelem – semmi ilyesmi. A másik rovására is megengedik a szülők, hogy ő bármit tegyen vagy kifejezze magát. Sőt adott esetben a szükségleteire nem megfelelően ráhangolódva elkényeztetik. Ez nagyon fontos! Az elkényeztetés mindig azt jelenti, hogy nem vagyok képes a gyerek fizikai-érzelmi szükségleteit fölfogni. Mert ha felfognám, nem adnék belőle sokat. Ebből, abból vagy amabból. Tehát nem érzékelem a szükségleteit! Ebből aztán kialakul felnőttként ugyanennek a belső átélt, megélt világnak a kiterjesztése. Ez a fő csoport. És aztán, akik viszont többen vannak. Őket neveztük így, hogy vagy valamilyen nárcisztikus sérüléssel rendelkeznek, vagy kifejezetten akár nárcisztikus személyiségzavarról is beszélhetünk. A nárcisztikus sérülés (ezt mondtam nektek nagy szívfájdalmatokra) hogy kart karba öltve jár azzal, hogy valaki csökkent értékűnek éli meg magát, gondolja magát. Szégyenkezik, szorong; azt gondolja, nem sokat ér. És éppenséggel, amikor valakinek nárcisztikus sérülése van, vagyis nem tudja egészségesen magát szeretni, és nincsen egy belső forrású önbecsülése, reális önbecsülése, akkor ezt hajlamos lesz túl kompenzálni. És ilyenkor láthatjuk azt, hogy milyen is egy nárcisztikus személy. Amikor éppen nem akar belehullani az ürességnek, a semmiségnek, az önmaga érvénytelenségének a belső élményvilágába. Ezt túlkompenzálja, s akkor nagyképűsködik, mindenbe beleszól, mindig neki van igaza, mindig ő beszélt és a többiek meg hallgatnak. (03:27)
Szóval... Mondjuk valószínű, hogy például ahhoz, hogy valaki nem tudom én, színész legyen, lehet, hogy egy kis nárcisztikus sérülés kell. Egy kicsi. Hát azon túl, hogy mondjuk az apukája is az volt és ő egyszerűen csak hát ezt látta otthon. Szóval, szóval ez volt a másik nagy csoport. De ebben a „másik nagy csoportban” jóval többen vannak. Jóval többen. Azt is mondhatnám, hogy miután arról beszéltünk (emlékeztek), hogy a magyar felnőtt lakosságnak milyen döntő része nem rendelkezik reálisan pozitív önértékeléssel, belső forrású önbecsüléssel. Tehát valami nárcisztikus sérülése lehet. Tehát akkor nagyon könnyen megtörténik ennek a túl kompenzálása.
Na. Egy valamiről még nem szóltam. Ez a túlkompenzálás éppenséggel lehetséges úgy is, hogy te ebből nem látsz semmit! Mert ő nem engedi meg magának, hogy ő legyen a középpontban, hogy esetleg átgázoljon másokon, hogy az akaratát, a jogait érvényesítse akár mások rovására. Ő ezt nem engedi meg magának. Milyen lehetősége marad ilyenkor? Há!
(Egyedül maradtál. Emberek. Itt valaki egyedül ül! Tényleg... Na szóval. Milyen furcsa, hogy itt ennyien vagyunk, és valaki meg egyedül.)
Szóval, akkor még mindig megteheti (nem véletlenül ültem le), hogy belül a képzeletvilágában éli meg azt, amit olyan nagyon sokan kint is megjelenítenek! Tehát ő belül fantáziál a maga rendkívüliségéről. Esetleg kitalál egy alternatív világot, ahova vissza tud húzódni. Erről fantáziálhat. Nem egy kliensem beszélt bőségesen erről. Hogy Feri (és mondták ezt nagyon szégyenkezve, miközben tudjuk, hogy nincs mit szégyenkezni emiatt) (egészségedre), hogy gyerekkortól kezdve trüsszögött, hajlamos volt az allergiára és hogy ezt tetézve, hogy mégiscsak valahogy biztonságban, oltalomban, ne egyedül érezze magát, mit csinál? Fantáziál egy híres barátról – nem akárki! Arról, hogy ő maga lesz híres. De fantáziálhat az agresszív késztetéseinek a gátlástalan kiéléséről is. Na, ha én egyszer kinyitnám a szám! Emlékeztek erre a kabarétréfára? „Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!". Ugye, itt van egy belső fantáziavilág mögötte. Abban megéli ezt! Kifelé azonban nem jeleníti meg. (06:31)
Tehát éppenséggel a csökkent értékűségnek, az érzelmektől való megfosztottságnak a fájdalmas szembesülését valaki a belső világában is igyekezhet kompenzálni. Há! Miért nem volna ez lehetséges? Hiszen a sérülés is elég korai! Nagyon sok esetben elég korai. Például: nem akarták, hogy megszülessem, el akartak vetetni, nem gondoskodtak rólam eléggé – tehát, amikor a fantáziavilágom kialakul, az egy nagyon, nagyon korai időszak, akkor már tulajdonképpen a sérülésem megvan. Jó. És akkor ennek kapcsán beszéltünk arról, hogy (jaj, gyerünk-gyerünk már, csak sok mondanivalóm van – mit ismételgetek?)... Hogy? Létezik bennünk egy neurobiológiai rendszere az életnek. Az élet irányának. Ez a neurobiológiai iránya az életnek, ami bennünk megy (minél egészségesebbek vagyunk, annál természetesebben), és a környezet, a szocializáció, a családunk megerősítheti ezt a belső, emberi természetből adódó indíttatást és az életnek az irányát. Ez az együttműködésre sarkall bennünket. Erről beszéltünk. És hogy négy alapvető ismérve van annak, hogy milyen irányba megyünk természetszerűen, minél egészségesebbek vagyunk. Emlékeztek erre? Egyáltalán, hogy vegyenek észre – abba az irányba megyünk, ahol észrevesznek. Ahol figyelnek rám, fölfigyelnek rám, ahol figyelmesek velünk, ahol értékelnek minket, ahol törődnek velünk, és ahol emberszámba vesznek. Vagyis: személynek tekintenek, nem tárgynak, nem eszköznek, nem akárkinek – hanem: Brünhilda! Haaa!
Szóval ez a négy irány. Ebben az irányban növekszünk teljesen természetes módon. Ha azonban megsérültünk, ez a neurobiológiai rendszer is megtud bennünk sérülni. Meg tud bennünk sérülni egy szituáció révén, egy helyzet révén. Pl. meghal az édesanyám, meghal a férjem, a feleségem – akkor is elveszítjük az életkedvünket, közömbössé válunk, nincs kedvünk fölkelni. Pedig egy kapcsolatot vesztettünk el. Valójában minden okunk meglenne arra, hogy továbbra is táplálkozzunk és továbbra is fenntartsuk magunkat – és még sincs kedvünk hozzá. Tehát meg tud rendülni ez a belső motivációs rendszer egy helyzet révén is, de meg tud rendülni a személyiségfejlődésnek a különböző sérülései révén is. És akkor láthatunk valakit, aki felnőttként már sokkal kevésbé motivált arra, hogy kapcsolatokban legyen. Ugye, a magyar felnőtt lakosság több, mint 50%-a nem tud kötődni biztonságosan. És ezzel párhuzamosan már a csimpánzoknál is ezt látjuk, hogy már az élet iránya benne nem ebben a természetes irányba megy, hanem valamennyire megy, valamennyire nem. Vagy nagyon ambivalensen megy. Emlékeztek, hogy akinek súlyosan sérült az önbecsülése, tulajdonképpen állandóan próbálna valakihez kapcsolódni, valakihez tartozni, hogy legalább egy kicsi morzsát kapjon a törődésből, figyelemből, emberszámba vevésből, gondoskodásból, törődésből. Igen ám, de mi történik? Pont azok a kapcsolatok, amik felé még érez egy természetes indíttatást (merthogy ember – és ez a belső motivációs rendszer nem dőlt össze teljesen, tehát még próbálkozik, még eljön ide)... Ilyen utolsó szalmaszálként, hogy talán itt! Legalább! És, és miközben ez megvan, aközben mi jelenti a kettősséget, az ambivalenciát? (Most ilyen aktív vagyok.) Az, hogy közben éppen ezektől a kapcsolatoktól retteg is. Tehát közben szorong is. Mi lesz, hogyha nem fogadsz el, ha nem szeretsz, ha s ha kiderül, hogy mennyire értéktelen vagyok, ha te is rájössz, hogy nagy a fenekem; ha rájössz, hogy milyen buta is vagyok. Rájössz, hogy nem is t'om, hogy hogy szereztem diplomát. Hát ezt el se merem mondani, hogy hogy! Hát ezt jobb, ha nem is tudjátok! Hát nagyon ciki. Nem, hát tulajdonképpen (most nem magamról beszélek!)... Csak úgy láttam ilyen rémült arcokat – na, majd erről szeretnék még beszélni úgyis! Na. Meg egyszer már elmondtam, hogy hogy szereztem diplomát. Szóval... (Mindjár' leesek! Nem szóltok? Hogy Feri, vigyázz magadra! Egy kis gondoskodás...)
És akkor így jutottunk el oda, hogy messze túlnőttük már azt a közkeletű hiedelmet, hogy az emberi élet alapvető motívuma és iránya az lenne, hogy bármi áron életben maradni! És ezért, mintha a tulajdonképpen a legfontosabb emberi funkció a küzdelem, a harc, az agresszió lenne. És hogy legfeljebb azért működünk együtt, hogy hatékonyabbak legyünk a küzdelemben és az agresszióban. Ugye, ezt messze fölülmúltuk már, de erről még egy másik irányból is szeretnék beszélni. Sokkal inkább azt látjuk, hogy nem, az ember alapvetően ebben az irányban áll (a természetétől fogva), hogy együttműködjön. (12:22)
(Hát nem egy gyerek játszik? A misén szokott ilyen lenni, hogy valaki hangosan tologatja... De tényleg! Azért olyan is van ám (ez az együttműködésnek egy sajátos hiánya), hogy a gyerek bedömperezett a misére. Van egy ilyen hajthatós dömpere, és ő bejött. Hát látta, hogy a szülők is – a szülőknek, nyomorultaknak, le kellett tenniük a parkolóba az autót, nade ő! A dömperrel simán behajtott. A misén! Nem sokegyüttműködés van benne - annál több önkifejezés!)
Na, szóval: hogy az agresszió sokkal inkább az együttműködés vereségeként jelenik meg! Ha akadályba ütközik az együttműködés, ha, ha, ha... és akkor itt 5 pont van. Négyet már mondtam. Ismételjük azért ezt el. Csak még egy nagyon fontos dolog, hogy legyen meg ez bennetek. Hogy az agyunk nem sok különbséget tesz a fizikai fájdalom vagy a kirekesztés, a megvetés, a kigúnyolás, a kicikizés között. Tehát társas kapcsolatokból való kiakólbólítás között. Nem sok különbség van, hogy ez így fáj vagy úgy fáj, hogy mennek a kommentek, hogy „egy marha”. Ugye? Erre hoztuk a példát, hogy milyen sokan, sokan, sokan még az öngyilkosságig is eljutnak! A fájdalom olyan, mintha úgy élné meg, hogy ezzel nem lehet élni. Pedig senki nem bántja őt fizikailag. Csak azt írják róla, hogy „hülye”. Ugye, ez milyen megdöbbentő, hogy így működünk? És akkor így jutottunk el, tehát hogy le tudjuk írni, hogy tulajdonképpen milyen okai lehetnek éppen a társas viszonyok megrendülése vagy fenyegetettsége okán az agressziónak. S akkor az első az az volt, hogy: fontos kapcsolatok védelme. Meg akarunk valakit védeni.
Azt hiszem, ezt nem mondtam nektek (csak egyszer régen), hogy a Déli Pályaudvarnál (ott a Nagyenyed utcánál) megállt egy autó, s mögötte olyan figyelmetlenebb volt a másik, és öttel belement. Tényleg. Ez most nem én voltam, se egyik, se másik. Tényleg. Ezt most hagyjuk is, hogy „belement hátulról”. És akkor kiszállt a férfi (ő vezetett) és mondta, hogy uram, uram, nézze meg, mit csinált! De ez normális, egy természetes haragot fejezett ki, és a másik mondta is, hogy „jaj, ne haragudjon, tényleg, hát nem, valahogy elbambultam”. És abban a pillanatban kiugrott egy nő. Tényleg így volt! És ilyen nagyon, nagyon hangosan elkezdett kiabálni, hogy „Benn ül a gyerek, üsd meg!". Ezt így egy mondatban. Hát, hogy bent ült a gyerek, aminek nekimentek. És ment ki, és hogy „Üsd meg!" – én még ilyet nem hallottam élőben. Tehát, hogy egy nő a férjét erre kéri, és hogy... Ez egy olyan agresszív megnyilatkozás, ami benne azért jött létre, mert „bántják a gyerekem”. Kár, hogy az időbeliség nem jelent meg nála szempontként. Tehát, hogy az már nincsen, kiderült, hogy nem direkt volt, hogy a férjem elintézi. Tehát, sajnos, ha szabad így mondani, a személyiség strukturálásának bizonyos dimenziói nem működtek. Pl. az időbeliségnek az észlelése.
Tehát az agresszió amiatt, hogy megvédjünk valakit. De éppen itt beszéltünk arról, hogy akkor is képesek vagyunk beugrani egy fuldoklóért, hha, hhhha... engedjenek! Ugye, te látod, de ott áll egy nagy tömeg, akin átverekszed magad, akit nem is ismersz! Tehát ez a másik ember védelme. Egy ismeretlen emberre is minden további nélkül ki tud terjedni. És ahogy mész és rohansz, hogy minél gyorsabban odaérj a vízbe. Hát nem mondod azt, hogy „bocsánat, lehetne?". „Ön is, talán?". Nem, hát nem váltasz aztán franciára vagy olaszra. Hanem csak: grrrrmmmmmmmmm!
Tehát ez az az agresszió, ami a másik ember védelme miatt következik be.
A következő: a szeretetért folytatott harc. (Apa kedvence, anya kedvence – na, erről bőségesen volt szó, nem akarom ismételni.) Főnök – azért ezt említsük meg. A főnök kegyeiért folytatott harc. Oké. A többi ilyenről ne is beszéljünk.
A kapcsolaton belüli erőszak, ami itt (beszéltünk erről, emlékeztek?) például, hogy szex helyett erőszak. Tehát már nincsen kapcsolat, már súlyos akadályai vannak annak, hogy egymással tudjanak találkozni. És ennek okán jelenik meg az erőszak! Ahogy azt a tapasztalati bölcsességet mondtam egy öreg terapeutától. Ha azt hallom, hogy megütötte, gyanakszom, hogy már rég nincsen szex. Tik-tik-tik. De hogy a kapcsolaton belüli erőszak tulajdonképpen mindig, na nem. Tehát a kapcsolaton belüli erőszaknál nagyon gyakran látjuk, hogy éppenséggel valami határtartás miatt van. És miért van a határtartás? Vagy a határátlépés? Hogy egy valaki számára jobb egyensúly tudjon létrejönni. Pl. egy nárcisztikus személlyel szemben. Egy komolyabban nárcisztikus személlyel szemben, aki agresszióra is tudsz vetemedni. Mikor te azt mondod, hogy „ezt többet nem csinálhatod meg velem!". Ez azért elég... nem csak úgy hmm, hmm, hmm. Amikor te megvéded magad, ahhoz sokszor komoly fizikai erő is kellhet. Akkor te azt fejezed ki, hogy máshol akarod a határt. De emlékeztek? Erről beszéltünk, hogy ez nem csak azt jeleni, hogy magamat védem. Hanem, hogyha jó helyen tudnám meghúzni a kapcsolatunkban a határt, az a kapcsolatunknak is jót tenne! Hogy a kapcsolatunk azért ennyire katasztrofális, hogy te megverhetsz engem, vagy azt mondhatod, hogy „te undorító véglény”! Mert én nem húzok meg egy határt valahol. Ezért te átmész. Addig mész, ameddig én... De amikor én keményen azt mondanám, hogy „ezt nem teheted meg, ez volt az utolsó!". Na, akkor! Ezt ilyen finoman nem lehet, hogy „arra gondoltam, hogy lehet, esetleg...” – ugye, hát ez így... Tehát, hogy a határtartás nem csak önmagamért van, hanem egy föltételezhetően emberibb, kölcsönös (egymást személynek tekintő, méltóságát elismerő, tik-tik-tik) kapcsolatért. Jó. (20:13)
Negyedik: Közösséget alkotni a közös harc jegyében.
Hajj. Ezt azért is érdemes nagyon mondani, mert úgy tűnik, hogy az olyan közösséget formáló erő, amit újból és újból a mi manipulálásunkra használnak. Ezt nyugodtan lehet mondani. Tehát: nevezzünk meg közös ellenséget, közös ellenségeket, ez lehet csoport, lehet egyes ember, lehet akárki. És összefogunk! És érdekes módon ez az összefogás az összefogás miatt jó érzéseket kelt bennünk. Csak az az irány, amire az agresszió megy, az a másiknak a megsemmisítése is lehet. És mindez egészen, egészen elfogadhatóvá tud lenni. Miért is? Azért, mert az együttműködésnek ez az öröme, a hősiessége, a bátorsága, összekapaszkodása szinte mindent képes bennünk szentesíteni. Ez nagyon ijesztő! De indirekt módon nagyon jó mutatja az együttműködésnek ezt a döbbenetes erejét. Amihez csak egy ellenséget kell valahova mutatni, és máris...
Hogy nem megdöbbentő? Hogy embertelenségekre vagyunk képesek, abból kiindulva (és ez nemcsak okoskodás), hogy hát együtt, vállt válnak vetve, bajtárs! És közbe kinyírtuk azt a nyomorultat. De mi „bajtársak vagyunk!". Hát óriási ereje van az együttműködésnek, ha azt a célt szolgálja, hogy „MI”. De közben ezért fenyegetettek is vagyunk. És igen, itt szeretnék erről beszélni, hogy ezért minden olyan közösséghez tartozás, aminek valamiképpen feltétele, része, belső logikája, strukturális sérülése, hogy mások ellen irányul, az nagyon, nagyon veszélyes. Nagyon! Tehát, amikor az összetartozásunkban kimondottan is benne van. Ezt strukturális bűnnek hívhatjuk.
Strukturális bűn: az, hogy az által éljük meg a közösségünket, hogy másokat lenézünk, másokat kicikizünk. Áhh! Katolikusok? Ne viccelj már. Bálványimádók. Nevetséges. Hát nevetséges. Mi rendes protestánsok vagyunk. Nem? És fordítva és fordítva és fordítva. Egészen ijesztő. Úgy megerősíteni a közösséget(egy csoportnak az összetartó erejét azáltal fönntartani), hogy újból és újból elevenen tartjuk, hogy kik a rosszak. Ez azért félelmetes, mert nagyon járható. Hihetetlenül hatékony azért, mert az emberi természetnek az egyik legmélyebb motivációs rendszerét szólaltatja meg!
Ezért van az hogy hallatlanul észnél kellene lennünk, hogy képesek legyünk ne csak közösségekben, csoportokban látni, gondolkodni, élni, hanem azt újból és újból felülmúlni. És emberiség méretben látni. Több nemzedékben látni. Tehát tudni határon belül lenni és látni azt, hogy ezeket a határokat (bizonyos szempontból) esetlegesen, mesterségesen húztuk föl. (23:57)
Hát már... Szent Ágostont szoktam idézgetni nektek, aki 430-ban halt meg. Hát nem egy mai, nem egy demokratikus szent, ebből a világból. Azt mondja az egyházzal kapcsolatban, meg az egyház-világ viszonyáról: Kétségkívül bent is vannak farkasok, kint is vannak bárányok. Tehát, hogy relatív, esetleges, nagyon esendő az, ahogyan a köröket húzzuk. De mert annyira fontos, hogy együttműködjünk és tartozzunk valahova, hogy sokszor mások fizetik meg az árát. És amikor ezt kölcsönösen egymással csináljuk, az nagyon nagy baj. Ezért olyan... Elnézést, hogy ezt így... Szóval, amikor Jézus azt mondja, hogy „más akolból való juhaim is vannak. Hát, őket is vezetnem kell. Ők nem innen vannak.". S akkor: „egy nyáj lesz és egy pásztor”. Na, ez a vízió! És milyen fájdalmas, amikor ezt elkezdtük úgy értelmezni... nem úgy, hogy képesek legyünk átlátni ezeken a határokon vagy kereteken, amelyek fontosak lehetnek az összetartozásunkhoz... Tehát nem, hogy lássunk át rajtuk és éljük meg a testvériséget minden emberrel, hanem azt mondtuk, hogy ha nem lesztek katolikusok, akkor jaj nektek! Egészen ijesztő, hogy ezt képesek voltunk így értelmezni.
Zárómondat ehhez a témához. Ezért, ezért aztán ezt az egyszerű mondatot találtam ki, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy „a mi Istenünk az egyetlen isten”, vagy „az egyetlen Isten a mi Istenünk”. Amíg arról van szó csak, hogy „mi”, addig azt mondjuk, hogy „a mi Istenünk az egyetlen isten”, és ennek nevében kaszabolunk másokat. Mert a miénk az egyetlen, nem a tiétek. Rosszabb esetben: nem „azoké”. Teljesen más, a fordulat, mikor azt mondom: hát nem, hanem az az egyetlen Istent szeretnénk, hogy a mi Istenünk legyen. Hát ez a mi hitünk! Akkor átláttunk azokon a kereteken, korlátokon, amelyeknek jó és rossz oldala egyaránt van. Na, jó.
Ötödik:
5. Agresszió az elhanyagoltság hatására
Emlékeztek? Böszörményi Nagy Iván. Na! Ez egy emberes! Látjátok, ez az agresszió az együttműködés miatt! Mit számít, majd én mondom! Szóval, hogyha a jogosultságainkat nem veszik tekintetbe, ahogyan hozzájárultunk mások jól-létéhez, akkor pozitív és negatív jogosultságaink tudnak kialakulni. Pozitív azzal, hogy tettünk valamit, negatív azzal, hogy ha nem veszik számításba. És hogy ha ezzel nem törődnek, akkor ezek a jogosultságok rombolóvá tudnak válni. Ráadásul elszakadnak az eredeti helytől. És az életünk során 20-30-40-50-60-70 évvel később bárki felé ezeket a jogosultságokat beváltjuk. Tessék. Tessék!
Emlékeztek, ahogy az idős néni mondta? Én is kaptam, én is adtam. Ő is kapott, ő is továbbadta. Így akkor őbenne egy személy szerinti egyensúly van, ebből a szempontból (közbe boldogtalan). És a környezete meg nem haladó vele szóba állni. Nem egy jó életstratégia.
Tehát az agresszió, ami abból fakad, hogy nem törődtek velünk. Hogy elhanyagoltak, hogy semmibe vettek, hogy nem vettek emberszámba, tik-tik-tik-tik-tik. És ebben az a fájdalmas, ahogy ezt most emlegettem nektek, hogy ez nem ott jelenik meg adott esetben, ahol annak helye van, hanem ötven évvel később. Bárhol, bárkinél, igazságtalanságokat szülve. Mert különben az egy tünet. Tünete valaminek. Oké. (28:28)
Na most. Heheee! Na igen. Ehhez még annyit, hogy milyen finom szövésű dolog az: elismerni a másiknak a jogosultságait, vagy a hozzájárulását. Az egy nagyon finom dolog! Mondanék erre egy példát. Egy alkoholbeteg nő olyan súlyosan alkoholbeteg, hogy állami gondozásba vették a gyerekét. Azt mondták, hogy nem alkalmas a gyerekek megfelelő ellátására. Igen ám, de ez a nő, miközben tovább iszik, aközben megy benne egy belső küzdelem, hogy vissza akarom szerezni a gyerekem! És ezért látogatja a gyerekét és eldönti, hogy aznap, amikor bemegy hozzá, sosem iszik. Hogy a gyereke is, meg ott mindenki más is lássa, hogy ő jó! Hogy ő megérdemli a gyerekét! Most ezt a gesztusát egy alkoholbeteg embernek, hogy ő akkor nem iszik, amikor a gyerekéhez megy, ki értékeli? Hát senki. Senki! Hát miért, a gyereke benn van az állami nevelőintézetben! Ezt kellene értékelni?! Hát az a minimum, hogy nem iszik!!
De hogyha ez a valaki elmegy a segítőhöz, és azt mondja, hogy most ez a helyzet, így van; és hogy nem iszom. Nem, akkor nem iszom a gyerekem miatt. Nem iszom. És úgy látom, akkor már örül. Már várja, amikor jövök. Mondja, hogy Mami, mikor viszel haza? És hogyha a segítő elismeri az erőfeszítését, amit aznap tesz, az nagy dolog. Pedig ez az erőfeszítés, ha most az egészet nézzük (vagy nem elég érzékeny szemmel nézünk) minden további nélkül elkerüli a figyelmünket. És nem úgy van a társkapcsolatban? A társkapcsolatban megtörténik a védekező elhidegülés. Elkezdünk izolálódni egymástól. Kölcsönös sérelmek, ezer dolog, csomó félreértés, negatív attribúciók. Ugye? Mi kitaláljuk, hogy miért csinálta a másik, és negatív gondolataink vannak. És közben a kapcsolatban állandóan hozzájárulunk egy kicsit a másiknak a jóllétéhez. Mindig! Egy ilyen gesztus, egy olyan gesztus. És méltányoljuk?
Á-á! Teljesen érzéketlenné tudunk lenni azzal szemben, amit a társunk (még akkor is, ha nem vagyunk jól) megtesz értünk vagy a kapcsolatért. Megtesz a családért, vagy megtesz a jövőért. Minden további nélkül az egészet lesöpörjük az asztalról, és semmilyen elismerést nem adunk érte. És hogyha nem adunk elismerést valamiért, amit a másik betesz (még ha az – most így mondhatnánk, hogy valami lényegi szempontjából lényegtelennek hat), akkor egyből nagyon gyakran az agresszió fog következni. S akkor odaszólunk: Nnnna!! Ugye, hogy milyen fájdalmas tud lenni, mikor az egyiknek van egy gesztusa... Eszébe jut anyák napja. Mondjuk egy gyereknek. S nincs jóban az édesanyjával – teljesen mindegy, miért. Adja a virágot, s az anyja azt mondja: azt hiszed, erre van szükségem? Azt hiszed, ezzel mindent jóvá tudsz tenni? Azt hiszed, hogy ez kell nekem? Úúúúhh. (32:23)
Hát erre mi történik? A fiatal megy és bevágja az ajtót.
Tehát az agresszió, ami amiatt jelenik meg, hogy elhanyagoltak. Nem törődtek velünk, … – a 4 pont nem valósult meg, amit az elején mondtam. S erre adunk egy választ. Na most. Látjuk, hogy sokszor ez az agresszió már egyáltalán nem hatékony az eredeti cél szempontjából. Hát azzal, hogy agresszívan válaszolok, egyáltalán nem remélhetem azt, hogy a kapcsolat jóra fog fordulni. Tehát itt nem arról beszéltünk, hogy az agresszió a leghatékonyabb módszer, hanem arról, hogy mi váltja ki. Hogy hogyan függ össze az együttműködésnek a sebződése, az ellehetetlenülése az agresszióval.
arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy egészen rövid játékok. Hogy valami élmény, élményszerűvé tegyük, amiről beszéltem. Benne vagytok? Egy egészen rövid játék. Aki nincs benne, hát nincs benne. (33:42)
A következőt kéne: fordulj valakihez, aki melletted ül. Tehát párosával legyetek. Ez néhány perc, de nagyon sokatmondó lesz.
És a következő kellene: találj valakit, akivel össze tudsz fogózni. Az egyikőtök találjon egy témát. Bármi lehet! Teljesen mindegy, hogy mind. Hogy érdemes-e idejönni vagy nem, vagy nem tudom... Vagy jó-e ez a játék most itt vagy nem, teljesen mindegy, bármilyen téma lehet. Az egyikőtök érveljen úgy, hogy igen ez jó (vagy valami jó), a másikótok pedig (úgy csináljátok, hogy egymás mellett üljetek; egymás mellett), épp csak egy picit forduljatok egymás felé, csak amennyi természetesen a kommunikációhoz kell. És a másik mondjon ellent! Érthető? Az egyikőtök érveljen valami mellett, a másik mondjon ellent. De üljetek egymás mellett. (34:55)
(Nyüzsgés) (36:44)
Köszönöm szépen! Köszönöm, köszönöm! Ez volt az első rész. Tényleg! Hát hogy valami ki is jöjjön ebből a játékból, most jönne a második. De most arra szeretnélek kérni benneteket, hogy amennyire csak lehetséges, forduljatok szembe egymással. Forduljatok szembe egymással, de a szerepek maradjanak. Tehát aki érvelt valami mellett, ő továbbra is érveljen valami mellett, és a másik pedig mondjon neki ellent. De amennyire csak lehet, legyetek egymással szemben! Ez fontos, mert ez a játék lényege! (37:35)
(Nyüzsgés) (38:59)
Köszönöm szépen, köszönöm! Megpróbálhatjuk, majd meglátjuk, hogy ez működik-e, olyan bekiabálásosan, de röviden. Tudtok-e olyat mondani, hogy amikor egymás mellett ültetek, az milyen volt? Főleg ahhoz képest, amikor egymással szemben ültetek? Mert? (39:46)
Ahá! „Mert ha szemben ült, akkor láttam az arcát."
Na! Tehát: egymás mellett könnyebb volt ellentmondani! Egymás mellett! Egymás mellett könnyebb volt. Ahá. Jó. Jó, jó!
Amikor szemben? „Határozottan kiálltam az igazam mellett; határozottabban, amikor szemben voltam."
hogy? Na, ezt és is pontosan így láttam. Az hangzott el, hogy „nagyobb gesztusokat ettem akkor, amikor szemben voltam a társammal”. Kívülről, elmondom, mit mutattatok. Tehát amikor egymás mellett ültetek, akkor „hmm, zsmmm, hmmm”. Ez volt kívülről. Mikor egymással szembe voltatok, egyszer csak elkezdtetek gesztikulálni. Teljesen fölbolydult itt a terem. Kívülről nagyon-nagyon érdekes volt. És még két dolgot is láttam, ami kifejezetten a nagyobb agresszióra utal. (41:07)
Az egyik: sokkal többet nevettetek. Ugye ez zavarba ejtő? Nézzük, hogy mi is... és akkor elnevetjük magunkat. Elnevetjük magunkat, mert egy kicsit zavarba ejtő, hogy most mit is csinálunk? Hogy oldjuk ezt a feszültséget, elkezdtetek nevetni. Sőt, olyan is történt, ami aztán külön érdekes, hogy amikor együtt ültetek, tulajdonképpen ez a pozíció nem változott meg a beszélgetés során kívülről. A második helyzetben sokkal átöleltétek egymást. Puszit adtatok egymásnak. Jó páran, tehát ölelés meg puszi. (41:44)
Hát ez... A férfiak egymásra találtak a teremben. (42:00)
Hát ez egészen nyilvánvaló számomra: valaminek a feloldása. Na nem az elején, hogy „jaj itt vagy”, és máris csókolgattátok egymást. Nem ez történt. Ment az ütközés, és ennek a helyzetnek a feloldására „adtam egy puszit”. Vagy megsimogattalak vagy átöleltelek. Én nem akarom ezt belétek beszélni, de amikor egymás mellett ülünk, akkor tulajdonképpen az együttműködésnek, az egymás mellett levésnek, a partnerségnek a helyzetében vagyunk. És ha még különböző dolgokat mondunk is, valahogy mégis egy irányba nézünk. Most szimbolikusan (elsősorban). És az szokott történni... most nehéz, hogy ezt értem, azt értem – egy picit nehéz. Deaz szokott történni, hogy amikor így egymás mellett ülünk akkor (például) könnyebb a témánál maradni. Nem kezdünk el személyeskedni. Nem érezzük, hogy a másik fenyegetne bennünket. Sőt, inkább elkezdünk egy kicsit gondolkodni azon, amit a másik mond. Talán hogy lehet, hogy van benne valami igazság. Tehát pusztán azáltal, hogy egymás mellett vagyunk, ez az együttműködésnek a pozíciója. Még a konfliktusainkat is, a nézeteltéréseinket is teljesen más dinamikával éljük meg. De ha szembehelyezkedünk egymással, ugyanabban a témában megváltozik minden. 43:37)
És az együttműködés nehezebbé válik, és elkezdünk sokkal agresszívebbek lenni. Illetve elkezdjük sokan inkább a magunkét mondani! Az szokott történni, hogy amikor szemben vagyunk egymással, sokszor egyáltalán nem is figyelünk arra, amit a másik mond, hanem a magunkét nyomjuk. Ha egymás mellett ülünk, akkor kifigyelünk, hogy hogy? Hogy is?
Ez a nagyon egyszerű játék hallatlan jól mutatja az, hogy ha valamiképpen együttműködésnek a testhelyzetünkben (ahogy egymással vagyunk) valamilyen kifejezési formát tudunk találni... Ha kifejezzük azt, hogy ez lehetséges, hogy ez van köztünk, mi egymás mellett ülünk, egy irányba nézünk, együtt akarunk... csak éppen van valami, amit most meg kell oldanunk, akkor sokkal kevésbé jelenik meg az agresszió. Sokkal inkább témánál tudunk maradni, és igyekszünk. Tekintetbe vesszük a másikat, és elkezdünk sokkal inkább hatékonyan együttműködni. Ha szembehelyezkedünk egymással, hogy mondtad? Sokkal határozottabb voltam!
Azt mondta egyszer egy... Hasonló gyakorlat volt. Párban voltak, és kaptam visszajelzést. S akkor azt mondja az egyik. Ahogy egymás mellett voltunk, tulajdonképpen igazán el tudtam mondani, hogy mi is van bennem. Hogy mi is az én problémám. Amikor szembehelyezkedtünk egymással, akkor még a problémámat sem tudtam elmondani. Odáig se jutottam el! Nem megdöbbentő ez? Milyen pici különbség! Tehát, ha az együttműködésnek a terét, a lehetőségét most így teremtettük meg (az egymás mellett üléssel): kisebb agresszió (nincs rá szükség), hatékonyabb, tik-tik-tik-tik. Ha azonban nem adunk teret az együttműködésnek, hanem csak …
Volt egy másik visszajelzés. Azt mondta: Tudod, egy idő után már kezdtem észrevenni a nyakad. (45:56)
Ugye? Te nekem ne magyarázzál!!! Oké, oké. (46:03)
Ezzel a játékkal akartam érzékeltetni, hogy mit is jelent az, hogy amikor valamennyit tere, lehetősége adva van, biztosítva van az együttműködésnek, az segíti, hogy az agresszió ne jelenjen meg, mert nincs szükség rá. Ha azonban ezt kivesszük... Khhhrr!!
Oké. Nézzük akkor. Jaj! Érdekes dolgot akarok mondani, most jut eszembe!
Most ugyanezt szeretném... Képzeljétek el, baba kutatások!12-18 hónapos babák, 24 hónapig. A kutatók arra kíváncsiak, hogy az együttműködés, a segítés, a másik javára való cselekvés az jön-e a babákból magukból, vagy nem? És mikor jön, vagy mire föl jön? Mitől erősödik föl, vagy mitől lanyhul? Ilyen pici babákkal! 1 és 2 év közötti babák.
Na, mondok nagyon izgalmas dolgokat! Hej!
Az egyik, hogy ennek a fajta „másik segítésének”, együttműködésnek három fő iránya van, már 1 éves kortól. (47:40)
(Kár, hogy a (tüsszentés) végét úgy lefojtottad.)
Már egy éves kortól! (De ez egy szép kompromisszum volt. Tehát: csinálom is, de hát azért mások is vannak.)
Az egyik, hogy konkrétan segítek egy másik embernek. 1 és 2 éves babák. Inkább azt mondom: 18 és 24 hónap közötti babák, ha teremtünk olyan helyzeteket, amikben segíthetnek, elkezdenek a felnőttnek segíteni. 18 24 hónapos babák! És a másik nagy terület: az osztozás. Adok abból, amim van, megosztozom veled.
A harmadik pedig az információadás. Az a szép, hogy még mielőtt egy baba elkezdene beszélni, ha teremtünk egy helyzetet, amiben ő információval rendelkezik, de a felnőtt látszólag nem, még a beszéd megjelenése előtt a baba rámutat a felnőtt számára szükséges tárgyra. (49:07)
Majd ezt részletesebben is mondom.
Tehát: már 18 és 24 hónap között a babák legalább három nagy területen elkezdenek segíteni, együttműködni, mások javára cselekedni. Konkrét segítség, osztozás, információadás. Na most. Nézzük.
Öt nagy csoportba oszthatjuk azokat az érveket, hogy egy pici baba miért az ember természetéből adódóan segítőkész? Tehát nem a szocializáción múlik, sőt (na majd erről beszélünk).
Az első.
18 és 24 hónap közötti babákat olyan helyzetbe hoztak, hogy segíthettek felnőttnek, például elérni egy tárgyat. Nagyon egyszerű: a baba ott ül a tárgy közelében, a felnőtt meg olyan messze ül, hogy nem éri el. És a felnőtt kifejezi a baba számára, hogy segítsen. A baba (18-24 hónapos) nyúl és odatolja. Háh! Az emberi természet! Most akkor a kutatók arra voltak kíváncsiak (olyan szép ez!), hogy ha elkezdjük az egy-két éves gyerekeket dicsérni, jutalmazni, buzdítani, akkor ez hatást gyakorol-e a segítő attitűdre? S tudjátok, mi derült ki? Semmilyen hatást nem gyakorol rá. (51:02)
Ellenben pl. egy kutatásnál, ha egy 2 éves gyerek segített, a segítő mindig adott egy jutalmat. Az mindig ott a kezében. Segített → jutalom. Segített → jutalom. Segített → jutalom. Ötször. Az újabb kísérletben az történt, hogy a másik csoportban, ha segített a gyerek (másfél-két éves gyerek), a felnőtt, aki megkapta a segítséget, rezzenéstelen arccal vette tudomásul. Tehát semmilyen jutalmat nem kapott a gyerek, de még csak a társas kapcsolati jutalmat sem kapta meg. Nem hogy a szülő nem dicsérte meg – kérem. A gyerek odaadta, s a szülő úgy tett, mintha semmi nem történt volna. (51:53)
Ötször kapott érte jutalmat; 5-ször az arca se rezdült a felnőttnek, aki segítséget kapott. A következő körben, mit gondoltok, kik segítettek nagyobb százalékban? Akik semmilyen jutalmat nem kaptak!
És ez azért van így, mert a segítés már egy másfél-két éves gyereknél is önmagát jutalmazó tevékenység. Mert a neurobiológiai motivációs rendszerünkkel egybevág. Tehát, amikor másfél évesen odanyújtom, akkor jól leszek tőle. Így vagyok kitalálva. És amikor elkezdek jutalmat kapni érte, akkor sajnos egy nagy baj történik. Hoppácska! Az történik, hogy ez a belső motivációs rendszer egy akadállyal találkozik, mégpedig az ajándék akadályával.
Ettől kezdve blokkolódik ez a belső motivációs rendszer, mert bekerült az ajándék. És az ajándék kevésbé motivál egy kétéves gyereket, mint a saját belső neurobiológiai motivációs rendszere. Háhh!
Az más kérdés, hogy később a szocializáció során ezt a magatartást megerősíthetjük és azt mondhatjuk: látod, hogy hogy örült?
(Egészségedre. Látszik, hogy a tavasz azért csak megteszi a hatását.)
Azt mondja: látod, hogy Jancsi hogy örült? Este leülünk a gyerekekkel. Odaadtad a játékot. Láttad, hogy Jancsi hogy örült? Ezt meg lehet beszélni. Vagy: mi lenne, ha – mivel közeleg a karácsony és van olyan játékod, amit nem használsz – azt elajándékoznánk olyan gyereknek, aki nem kap ajándékot. Képzeljük el, hogy hogy fognak örülni, mekkora meglepetés lesz. Tehát természetesen a szocializációval a belső motivációs rendszert lehet támogatni. De a konkrét jutalom éppenséggel kárára van ennek a motivációs rendszernek.
Tehát az első:
1. A 18-24 hónapos babák a saját természetükből adódóan segítőkészek.
2. Sem a jutalom, sem a biztatás nem növeli a segítő magatartást.
Ugye, ezt már itt egy picit ragoztuk. Sőt, megakasztja a belső motivációs rendszert.
A harmadik érv, hogy miért az emberi természethez kötődő ez, hogy együttműködni, a másik javára lenni. Hogy:
3. Már a csimpánzok is csinálják.
Egyszerű kísérlet: az egyik csupán akkor tud bejutni egyik helyről a másikra, ha a másik csimpánz, aki nagyon hamar megtanulja ezt az összefüggést, a lábával lenyom egy pedált. És miközben őneki semmi konkrét haszna nincs abból, hogy a másik csimpánznak segítse a bejutását a másik részre, lenyomja a pedált. Nem banánért.
az ember nevelte csimpánzok az embernek is segítenek. Tárgyak elérése: segítenek! Háá!
Következő.
4. Kultúrközi kutatások. Olyan kultúra., mint például a mi nyugati kultúránk, hogy a gyereket mindenféle nevelési elvekkel bombázzuk. Ugye, mindig valamit kitalálunk neki és állandóan „valahogy valamit” kell csinálni. Olyan kultúrákkal hasonlítottak össze, ahol a gyerek az elefánt lába között nő föl. És ugyanazokban a korszakokban ez a másikra irányuló, segítő, társas magatartás megjelenik. Teljesen függetlenül attól, hogy a kultúra ezt másfél évesen, 1 éves nyomja-e; hogy a szülők ezt képviselik-e vagy nem. Belénk van írva, hogy ez megjelenjen. Nem csak, hogy nem szocializáció-, hanem még csak nem is kultúrafüggő. Ötödik pont, hogy:
5. Látnivaló, hogy ez a magatartás 18-24 hónapos csecsemő/kisgyerek (attól függ, hogy csecs-emő-e vagy sem; na most ezt nem kezdem ragozni – egy szójáték jutott eszembe), hogy 18-24 hónapos pici babák, ha azt látják, hogy egy felnőtt rajzolgat. Mindjárt hozom – hol a tollam? Segítene valaki? A felnőtt rajzolgat. A gyerek ezt látja. És egyszer csak bejön egy harmadik felnőtt. Odamegy, elveszi a lapot és széttépi. Mit csinál egy másfél éves, 2 éves gyerek? Sírhat. Mindenesetre így nevezték azt, ami a legjellemzőbb arckifejezés volt: az az aggodalom. Egy olyan fajta aggodalom, ami abból fakadt, hogy a gyerek együttérez a felnőttel. Ugye? Tehát: ú, szegény. Ú, mit csináltak veled? Ez hogy lehet? Tehát nem magáért aggódik, hanem az együttélésből fakadó aggodalom, empátia fogja el a felnőttel!
És ha a feladatba betesznek egy olyan lehetőséget, hogy a gyerek (aki ilyen aggodalommal volt a felnőtt felé, akinek összetépték a rajzát) segíthet neki, akkor segíteni fog Cupp-cupp, tükörneuronok!
Vagyis, hogy ez a segítés – tükörneuronok – együttérzés... egészen, egészen kicsi korban megjelenik! És motiválja a segítést. Adott esetben: együttműködést. Ez az öt pont, ami teljesen máshonnan (nem a neurobiológiai kutatások, hanem éppenséggel lélektani kutatások nyomán) árulkodik arról, hogy az együttműködésre vagyunk belülről kitalálva! Ez nem azt jelenti, hogy például egy gyerek ne mondhatná azt, hogy „enyém”. „ENYÉM!" – ez is bennünk van. De akár még azt is mondhatnánk (nem csak azt, hogy persze, hogy...) Azt is mondhatnánk, hogy egy gyerek tud kötődni személyekhez és tárgyakhoz. És ha pl. ezt úgy fogalmazzuk meg, hogy az neki egy fontos valami, nem csak egy toll. Repülő. Repülő! Az egy repülő! Ne vedd el a repülőmet! Az nagyon fontos, nézd meg! Szzzzz. És le tud szállni. Csss!!! Leszállt, és mindenki … most szállnak ki az emberek.
Vagyis hogy tudunk kötődni, jelentést adni tárgyaknak, dolgoknak. Vagyis természetesen az emberi természetünknek része tud az lenni, hogy „az enyém”. De nem egyszer ez az „enyém”, most ahogy ezt próbálom nektek mondani: kötődéssel függ össze. Nem önmagában a birtoklással! Hanem a kötődéssel!
Na most. Jó. Még akkor két dolgot akartam itt mondani.
Képzeljétek el, főemlősökkel nézték ezt. Ezek mind ilyen összehasonlító kutatások. Kisgyerekek – főemlősök. Hogy mi hogy megy? A főemlősök (benga nagy majmok, kisebb majmócák) nem ismerik az információadást. Nem mutatnak oda azért, hogy valaki más tudja, hogy valami ott van. Nem informálják egymást így. A másfél két éves gyerekek pedig minden további nélkül! Egy nagyon egyszerű kutatást csináltak. Egy felnőtt ült az asztalnál, tűzőgéppel. Csüpp! Csüppp! Csüppp! Majd kiment. Bejött egy másik felnőtt. Hihihi! (Eldugja.) Majd bejött a mi felnőttünk: nincs tűzőgép. A gyerek másfél éves:.... (megmutatja).
És az az érdekes, hogy nem neki kell! Tehát ezt a felnőtt miatt csinálja! Tehát nem arról van szó, hogy őneki kell a tűzőgép, és azért mutatja, hogy „hozd ide nekem”. Hanem azt látta, hogy a felnőttnek kell, és a felnőttnek most valami baja van, mert nincsen meg a gépe. Tényleg, ott lenne? Hihi! Haha! A tűzőgépem! Tehát: az információadás! (62:59)
És emlékeztek? Hogy sok-sok évvel ezelőtt beszéltünk arról, hogy a csoportoknak, főleg az olyan természetes vagy mesterséges csoportoknak, amelyekben kialakul a bizalmi légkör, az egyik óriási haszna, hogy olyanoktól kaphatunk információt, akikben bízunk. Hogy hiába élünk egy olyan kultúrában, amiben hihetetlen mennyiségű, feldolgozhatatlan, eszeveszett mennyiségű információhoz tudunk jutni. A problémánk most nem az, hogy hozzájutunk-e az információhoz, hanem hogy kitől van? Hogy lehet-e benne bízni? Ezért, sajátos módon, éppen a bizalmi kapcsolatok értékelődtek föl. Akikre rá merjük bízni magunkat abból a szempontból, hogy amit mond, el tudjuk neki hinni, hogy úgy van! Ezért milyen nagyon mondhatjuk azt, hogy megbízható kapcsolatokban fontos információkat átadni a másiknak – az nagyon nagy segítség. De hogy akkor itt két dologról beszéltünk.
Az egyik, hogy megbízhatónak lenni, és olyan kapcsolatokba tudni lenni, ahol lehet a szavunkra adni. És ebben a közegben fontos információkat átadni!
Hogy ez már a másfél-két éves gyerekeknél is így van. Hogy ezt megteszik – anélkül, hogy bármi jutalmat kapnának érte; vagy nekik valami előnye származna. Nem dicséretért, nem... És ez a tevékenység, hogy mutatja a felnőttnek, hogy „ott van”, önmagában jutalmazó erejű a neurobiológiai motivációs rendszer miatt. Húú! Tényleg, milyen szép dolog az. Valaki ül a telefonnál. Örkénynek van ez egy írása: ül a portás, irodaház. Biztos ismeritek ezt az egypercest. Monimplex, Dupimplex. Fölhívják őt, s megkérdezik: A Monimplex merre van? Jobbra. A Dupimplex? Balra. 40 évig. Tik-tik-tik... S mikor úgy érzi, hogy ennek már nem, nem... Amikor valaki felhívja, hogy meg tudná mondani, hogy jobbra vagy balra van a Monimplex? „Mindannyian a nagy büdös semmiből jöttünk és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” (65:46)
Örkény egyperces. 40 év után úgy érezte, hogy ez már nem olyan fontos információ.
És hogy milyen... na, erről úgyis akarnék... belekezdek ebbe. Tényleg, ha már itt vagyok. Hogy... (Tényleg itt már olyan jól összejöttünk, hogy akkor már csináljunk is valamit. Aszongya. Az utolsó volt, ugye? És te kinevetsz? Hát te kinevetté', várjá'. Beszéljük ezt meg kinn!!?)
Ígértem, hogy a társas intelligenciáról szólunk néhány szót. Mert az érzelmi intelligenciáról beszéltünk az eredményesség szempontjából. De a társas intelligenciának is egyenes következménye van az eredményességre vonatkozóan – hát még az elégedettségről ne is beszéljünk.
Itt volna néhány pontunk. Hogy mi az, ami segít bennünket. És itt van az egyik pont; ezt akarom mondani. Hogy: közös cselekvés. Közösen tudni valakivel csinálni valamit.
Sokszor párterápiában kapcsolati problémák esetén az egyik fő irány lehet az, hogy próbáljatok meg közösen, együtt valamit csinálni! Csináljatok együtt valamit. De az is milyen gyönyörű szép. Valaki tudja, hogy szeretem a kólát. Ez nem a kóla reklámja, hanem csak szeretem és kész. Alacsony a vérnyomásom, ezér' iszom! Hmmm! És valaki, aki a Szentföldön járt a múlt héten, tudja, hogy én szeretem a kólát. És ezért a mai alkalommal kaptam a Szentföldről egy kólát! Szentföldi kóla! Milyen jó érzés az, hogyha én tudom, hogy téged mi érdekel, és fölhívlak vagy találkozunk, és azt mondom: Te, hallottad, hogy van ez a program? Hallottad, hogy lehet (nem tudom én) ezt árleszállítva kapni? Hogy most 20 százalékkal olcsóbb az Ikeában a nem tudom én mi? A söprű? (68:38)
Lehet ott seprűt kapni? Biztos nem. Semmit? Egy cirokszál sincs? Nem tudjuk. Hhvvváá.
Szóval: társas intelligencia. Hogy amikor képesek vagyunk közösen csinálni valamit, de beleértve azt is, hogy tudjuk, hogy a másiknak mi fontos, és ezt számon tartjuk. S azt mondjuk: ezt neked hoztam, biztos fogsz neki örülni. És milyen érdekes ez, hogy ugye az ajándékozási őrület... Hogy körbemennek az ajándékok. Ugye? Valaki egyszer valamiért, nem tudjuk milyen oknál fogva megvett egy drága albumot. Ismerős ez? Drága album pl. a zöld különböző árnyalatai a rokokóban. És akkor...
Azt, hogy ezt ki gondolta ki, hogy ezt érdemes, azt nem tudjuk. De kétségkívül, így. Egyszer csak valakinek úgy tűnt, hogy ez jó lesz. Vagy nem volt más. Vagy be volt zárva a benzinkút. Vagy valami ilyesmi. S odáig eljutunk, hogy kinyitja: A zöld különböző árnyalatai a rokokóban. Jó lesz ez még valamire! S akkor jön anyák napja. Óóóó! S akkor egy kicsit se érdekes, hogy a másiknak mi kedves, meg mi tetszik, meg mi... Jó benga, nagy! Ahogy egy böhöm... Hát a rokokóba? Viccelsz? Háttt... Ott burjánzik a zöld, ott csöpög ki belőle!
S azt mondja: Már ahogy becsomagolom, az egy ajándék! Hát mennyi lóvémba' van ez a csomagolópapír, amivel átkötöm vele! És akkor, ugye, milyen jópofa, mikor egy ajándék visszajön hozzád? A legnagyobb buli. Vagytok egy kis csoportban, tik-tik-tik-tik – s egyszer csak 3 év múlva megkapod „A zöld különböző árnyalatai a rokokóban”-t?! Te jó ég, ezt azóta nem olvastam el? Zizz!! Na jó. Szóval: Társas intelligencia. Együtt csinálni valamit, konkrétan együttműködni, ráhangolódni arra, ami a másiknak fontos és abban elkezdeni tevékenyen részt venni. jó.
Nagyon köszönöm a figyelmeteket. (71:15)
Kevésbé forduljatok egymással szembe a mai este; érdemes egymás mellett haladni. És akkor köszönöm a figyelmet.
Egy mondat (nem tudom, lesz-e hirdetés), hogy tulajdonképpen három alkalom van. Jól? Nem! Kettő! Május 21, 28. Az utolsó alkalom mindig kérdezz-felelek. Tehát: mostantól kezdve adhattok kis cetliket nekem, tehát hozhattok a következő alkalomra cetliket kérdésekkel. A kérdések nem föltétlenül kell, hogy vonatkozzanak a mostani témánkra, de éppenséggel azért az nem baj. De bármi lehet. Valamit próbálok válaszolni rá. És az interneten keresztül is lehetséges kérdéseket föltenni. Ennyi. (72:15)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés
Belecsapunk. Értékelve egymást meg az időt. A tizedik sémával összefüggésben kezdtünk el beszélni.
Följogosítottság, grandiozitás, rendkívüliség, kiválóság, kitüntetettség, egyediség – sokféle része lehet ennek a belső hiededelemvilágnak. Amit most azért nevezek hiedelemvilágnak, mert nemcsak az van benne, hogy én különleges vagyok és rendkívüli, hanem az is, hogy te meg nem. És hogyha ez így áll össze... Ha úgy áll össze, hogy nekem vannak jogaim, neked meg nincsenek; sőt, nekem előjogaim vannak, neked meg hallgass a neved – na, akkor már látjuk, hogy itt valami sérülésről van szó. Erről a sémáról beszélünk, és ennek két nagy esetét különböztettük meg. Az alapesetben beszéltünk arról, hogy gyerekkorban nincsen határtartás, de közben pedig szabadjára van engedve az a gyerek. Megtehet akármit, nincsen semmiféle szabály, norma, fegyelem – semmi ilyesmi. A másik rovására is megengedik a szülők, hogy ő bármit tegyen vagy kifejezze magát. Sőt adott esetben a szükségleteire nem megfelelően ráhangolódva elkényeztetik. Ez nagyon fontos! Az elkényeztetés mindig azt jelenti, hogy nem vagyok képes a gyerek fizikai-érzelmi szükségleteit fölfogni. Mert ha felfognám, nem adnék belőle sokat. Ebből, abból vagy amabból. Tehát nem érzékelem a szükségleteit! Ebből aztán kialakul felnőttként ugyanennek a belső átélt, megélt világnak a kiterjesztése. Ez a fő csoport. És aztán, akik viszont többen vannak. Őket neveztük így, hogy vagy valamilyen nárcisztikus sérüléssel rendelkeznek, vagy kifejezetten akár nárcisztikus személyiségzavarról is beszélhetünk. A nárcisztikus sérülés (ezt mondtam nektek nagy szívfájdalmatokra) hogy kart karba öltve jár azzal, hogy valaki csökkent értékűnek éli meg magát, gondolja magát. Szégyenkezik, szorong; azt gondolja, nem sokat ér. És éppenséggel, amikor valakinek nárcisztikus sérülése van, vagyis nem tudja egészségesen magát szeretni, és nincsen egy belső forrású önbecsülése, reális önbecsülése, akkor ezt hajlamos lesz túl kompenzálni. És ilyenkor láthatjuk azt, hogy milyen is egy nárcisztikus személy. Amikor éppen nem akar belehullani az ürességnek, a semmiségnek, az önmaga érvénytelenségének a belső élményvilágába. Ezt túlkompenzálja, s akkor nagyképűsködik, mindenbe beleszól, mindig neki van igaza, mindig ő beszélt és a többiek meg hallgatnak. (03:27)
Szóval... Mondjuk valószínű, hogy például ahhoz, hogy valaki nem tudom én, színész legyen, lehet, hogy egy kis nárcisztikus sérülés kell. Egy kicsi. Hát azon túl, hogy mondjuk az apukája is az volt és ő egyszerűen csak hát ezt látta otthon. Szóval, szóval ez volt a másik nagy csoport. De ebben a „másik nagy csoportban” jóval többen vannak. Jóval többen. Azt is mondhatnám, hogy miután arról beszéltünk (emlékeztek), hogy a magyar felnőtt lakosságnak milyen döntő része nem rendelkezik reálisan pozitív önértékeléssel, belső forrású önbecsüléssel. Tehát valami nárcisztikus sérülése lehet. Tehát akkor nagyon könnyen megtörténik ennek a túl kompenzálása.
Na. Egy valamiről még nem szóltam. Ez a túlkompenzálás éppenséggel lehetséges úgy is, hogy te ebből nem látsz semmit! Mert ő nem engedi meg magának, hogy ő legyen a középpontban, hogy esetleg átgázoljon másokon, hogy az akaratát, a jogait érvényesítse akár mások rovására. Ő ezt nem engedi meg magának. Milyen lehetősége marad ilyenkor? Há!
(Egyedül maradtál. Emberek. Itt valaki egyedül ül! Tényleg... Na szóval. Milyen furcsa, hogy itt ennyien vagyunk, és valaki meg egyedül.)
Szóval, akkor még mindig megteheti (nem véletlenül ültem le), hogy belül a képzeletvilágában éli meg azt, amit olyan nagyon sokan kint is megjelenítenek! Tehát ő belül fantáziál a maga rendkívüliségéről. Esetleg kitalál egy alternatív világot, ahova vissza tud húzódni. Erről fantáziálhat. Nem egy kliensem beszélt bőségesen erről. Hogy Feri (és mondták ezt nagyon szégyenkezve, miközben tudjuk, hogy nincs mit szégyenkezni emiatt) (egészségedre), hogy gyerekkortól kezdve trüsszögött, hajlamos volt az allergiára és hogy ezt tetézve, hogy mégiscsak valahogy biztonságban, oltalomban, ne egyedül érezze magát, mit csinál? Fantáziál egy híres barátról – nem akárki! Arról, hogy ő maga lesz híres. De fantáziálhat az agresszív késztetéseinek a gátlástalan kiéléséről is. Na, ha én egyszer kinyitnám a szám! Emlékeztek erre a kabarétréfára? „Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!". Ugye, itt van egy belső fantáziavilág mögötte. Abban megéli ezt! Kifelé azonban nem jeleníti meg. (06:31)
Tehát éppenséggel a csökkent értékűségnek, az érzelmektől való megfosztottságnak a fájdalmas szembesülését valaki a belső világában is igyekezhet kompenzálni. Há! Miért nem volna ez lehetséges? Hiszen a sérülés is elég korai! Nagyon sok esetben elég korai. Például: nem akarták, hogy megszülessem, el akartak vetetni, nem gondoskodtak rólam eléggé – tehát, amikor a fantáziavilágom kialakul, az egy nagyon, nagyon korai időszak, akkor már tulajdonképpen a sérülésem megvan. Jó. És akkor ennek kapcsán beszéltünk arról, hogy (jaj, gyerünk-gyerünk már, csak sok mondanivalóm van – mit ismételgetek?)... Hogy? Létezik bennünk egy neurobiológiai rendszere az életnek. Az élet irányának. Ez a neurobiológiai iránya az életnek, ami bennünk megy (minél egészségesebbek vagyunk, annál természetesebben), és a környezet, a szocializáció, a családunk megerősítheti ezt a belső, emberi természetből adódó indíttatást és az életnek az irányát. Ez az együttműködésre sarkall bennünket. Erről beszéltünk. És hogy négy alapvető ismérve van annak, hogy milyen irányba megyünk természetszerűen, minél egészségesebbek vagyunk. Emlékeztek erre? Egyáltalán, hogy vegyenek észre – abba az irányba megyünk, ahol észrevesznek. Ahol figyelnek rám, fölfigyelnek rám, ahol figyelmesek velünk, ahol értékelnek minket, ahol törődnek velünk, és ahol emberszámba vesznek. Vagyis: személynek tekintenek, nem tárgynak, nem eszköznek, nem akárkinek – hanem: Brünhilda! Haaa!
Szóval ez a négy irány. Ebben az irányban növekszünk teljesen természetes módon. Ha azonban megsérültünk, ez a neurobiológiai rendszer is megtud bennünk sérülni. Meg tud bennünk sérülni egy szituáció révén, egy helyzet révén. Pl. meghal az édesanyám, meghal a férjem, a feleségem – akkor is elveszítjük az életkedvünket, közömbössé válunk, nincs kedvünk fölkelni. Pedig egy kapcsolatot vesztettünk el. Valójában minden okunk meglenne arra, hogy továbbra is táplálkozzunk és továbbra is fenntartsuk magunkat – és még sincs kedvünk hozzá. Tehát meg tud rendülni ez a belső motivációs rendszer egy helyzet révén is, de meg tud rendülni a személyiségfejlődésnek a különböző sérülései révén is. És akkor láthatunk valakit, aki felnőttként már sokkal kevésbé motivált arra, hogy kapcsolatokban legyen. Ugye, a magyar felnőtt lakosság több, mint 50%-a nem tud kötődni biztonságosan. És ezzel párhuzamosan már a csimpánzoknál is ezt látjuk, hogy már az élet iránya benne nem ebben a természetes irányba megy, hanem valamennyire megy, valamennyire nem. Vagy nagyon ambivalensen megy. Emlékeztek, hogy akinek súlyosan sérült az önbecsülése, tulajdonképpen állandóan próbálna valakihez kapcsolódni, valakihez tartozni, hogy legalább egy kicsi morzsát kapjon a törődésből, figyelemből, emberszámba vevésből, gondoskodásból, törődésből. Igen ám, de mi történik? Pont azok a kapcsolatok, amik felé még érez egy természetes indíttatást (merthogy ember – és ez a belső motivációs rendszer nem dőlt össze teljesen, tehát még próbálkozik, még eljön ide)... Ilyen utolsó szalmaszálként, hogy talán itt! Legalább! És, és miközben ez megvan, aközben mi jelenti a kettősséget, az ambivalenciát? (Most ilyen aktív vagyok.) Az, hogy közben éppen ezektől a kapcsolatoktól retteg is. Tehát közben szorong is. Mi lesz, hogyha nem fogadsz el, ha nem szeretsz, ha s ha kiderül, hogy mennyire értéktelen vagyok, ha te is rájössz, hogy nagy a fenekem; ha rájössz, hogy milyen buta is vagyok. Rájössz, hogy nem is t'om, hogy hogy szereztem diplomát. Hát ezt el se merem mondani, hogy hogy! Hát ezt jobb, ha nem is tudjátok! Hát nagyon ciki. Nem, hát tulajdonképpen (most nem magamról beszélek!)... Csak úgy láttam ilyen rémült arcokat – na, majd erről szeretnék még beszélni úgyis! Na. Meg egyszer már elmondtam, hogy hogy szereztem diplomát. Szóval... (Mindjár' leesek! Nem szóltok? Hogy Feri, vigyázz magadra! Egy kis gondoskodás...)
És akkor így jutottunk el oda, hogy messze túlnőttük már azt a közkeletű hiedelmet, hogy az emberi élet alapvető motívuma és iránya az lenne, hogy bármi áron életben maradni! És ezért, mintha a tulajdonképpen a legfontosabb emberi funkció a küzdelem, a harc, az agresszió lenne. És hogy legfeljebb azért működünk együtt, hogy hatékonyabbak legyünk a küzdelemben és az agresszióban. Ugye, ezt messze fölülmúltuk már, de erről még egy másik irányból is szeretnék beszélni. Sokkal inkább azt látjuk, hogy nem, az ember alapvetően ebben az irányban áll (a természetétől fogva), hogy együttműködjön. (12:22)
(Hát nem egy gyerek játszik? A misén szokott ilyen lenni, hogy valaki hangosan tologatja... De tényleg! Azért olyan is van ám (ez az együttműködésnek egy sajátos hiánya), hogy a gyerek bedömperezett a misére. Van egy ilyen hajthatós dömpere, és ő bejött. Hát látta, hogy a szülők is – a szülőknek, nyomorultaknak, le kellett tenniük a parkolóba az autót, nade ő! A dömperrel simán behajtott. A misén! Nem sokegyüttműködés van benne - annál több önkifejezés!)
Na, szóval: hogy az agresszió sokkal inkább az együttműködés vereségeként jelenik meg! Ha akadályba ütközik az együttműködés, ha, ha, ha... és akkor itt 5 pont van. Négyet már mondtam. Ismételjük azért ezt el. Csak még egy nagyon fontos dolog, hogy legyen meg ez bennetek. Hogy az agyunk nem sok különbséget tesz a fizikai fájdalom vagy a kirekesztés, a megvetés, a kigúnyolás, a kicikizés között. Tehát társas kapcsolatokból való kiakólbólítás között. Nem sok különbség van, hogy ez így fáj vagy úgy fáj, hogy mennek a kommentek, hogy „egy marha”. Ugye? Erre hoztuk a példát, hogy milyen sokan, sokan, sokan még az öngyilkosságig is eljutnak! A fájdalom olyan, mintha úgy élné meg, hogy ezzel nem lehet élni. Pedig senki nem bántja őt fizikailag. Csak azt írják róla, hogy „hülye”. Ugye, ez milyen megdöbbentő, hogy így működünk? És akkor így jutottunk el, tehát hogy le tudjuk írni, hogy tulajdonképpen milyen okai lehetnek éppen a társas viszonyok megrendülése vagy fenyegetettsége okán az agressziónak. S akkor az első az az volt, hogy: fontos kapcsolatok védelme. Meg akarunk valakit védeni.
Azt hiszem, ezt nem mondtam nektek (csak egyszer régen), hogy a Déli Pályaudvarnál (ott a Nagyenyed utcánál) megállt egy autó, s mögötte olyan figyelmetlenebb volt a másik, és öttel belement. Tényleg. Ez most nem én voltam, se egyik, se másik. Tényleg. Ezt most hagyjuk is, hogy „belement hátulról”. És akkor kiszállt a férfi (ő vezetett) és mondta, hogy uram, uram, nézze meg, mit csinált! De ez normális, egy természetes haragot fejezett ki, és a másik mondta is, hogy „jaj, ne haragudjon, tényleg, hát nem, valahogy elbambultam”. És abban a pillanatban kiugrott egy nő. Tényleg így volt! És ilyen nagyon, nagyon hangosan elkezdett kiabálni, hogy „Benn ül a gyerek, üsd meg!". Ezt így egy mondatban. Hát, hogy bent ült a gyerek, aminek nekimentek. És ment ki, és hogy „Üsd meg!" – én még ilyet nem hallottam élőben. Tehát, hogy egy nő a férjét erre kéri, és hogy... Ez egy olyan agresszív megnyilatkozás, ami benne azért jött létre, mert „bántják a gyerekem”. Kár, hogy az időbeliség nem jelent meg nála szempontként. Tehát, hogy az már nincsen, kiderült, hogy nem direkt volt, hogy a férjem elintézi. Tehát, sajnos, ha szabad így mondani, a személyiség strukturálásának bizonyos dimenziói nem működtek. Pl. az időbeliségnek az észlelése.
Tehát az agresszió amiatt, hogy megvédjünk valakit. De éppen itt beszéltünk arról, hogy akkor is képesek vagyunk beugrani egy fuldoklóért, hha, hhhha... engedjenek! Ugye, te látod, de ott áll egy nagy tömeg, akin átverekszed magad, akit nem is ismersz! Tehát ez a másik ember védelme. Egy ismeretlen emberre is minden további nélkül ki tud terjedni. És ahogy mész és rohansz, hogy minél gyorsabban odaérj a vízbe. Hát nem mondod azt, hogy „bocsánat, lehetne?". „Ön is, talán?". Nem, hát nem váltasz aztán franciára vagy olaszra. Hanem csak: grrrrmmmmmmmmm!
Tehát ez az az agresszió, ami a másik ember védelme miatt következik be.
A következő: a szeretetért folytatott harc. (Apa kedvence, anya kedvence – na, erről bőségesen volt szó, nem akarom ismételni.) Főnök – azért ezt említsük meg. A főnök kegyeiért folytatott harc. Oké. A többi ilyenről ne is beszéljünk.
A kapcsolaton belüli erőszak, ami itt (beszéltünk erről, emlékeztek?) például, hogy szex helyett erőszak. Tehát már nincsen kapcsolat, már súlyos akadályai vannak annak, hogy egymással tudjanak találkozni. És ennek okán jelenik meg az erőszak! Ahogy azt a tapasztalati bölcsességet mondtam egy öreg terapeutától. Ha azt hallom, hogy megütötte, gyanakszom, hogy már rég nincsen szex. Tik-tik-tik. De hogy a kapcsolaton belüli erőszak tulajdonképpen mindig, na nem. Tehát a kapcsolaton belüli erőszaknál nagyon gyakran látjuk, hogy éppenséggel valami határtartás miatt van. És miért van a határtartás? Vagy a határátlépés? Hogy egy valaki számára jobb egyensúly tudjon létrejönni. Pl. egy nárcisztikus személlyel szemben. Egy komolyabban nárcisztikus személlyel szemben, aki agresszióra is tudsz vetemedni. Mikor te azt mondod, hogy „ezt többet nem csinálhatod meg velem!". Ez azért elég... nem csak úgy hmm, hmm, hmm. Amikor te megvéded magad, ahhoz sokszor komoly fizikai erő is kellhet. Akkor te azt fejezed ki, hogy máshol akarod a határt. De emlékeztek? Erről beszéltünk, hogy ez nem csak azt jeleni, hogy magamat védem. Hanem, hogyha jó helyen tudnám meghúzni a kapcsolatunkban a határt, az a kapcsolatunknak is jót tenne! Hogy a kapcsolatunk azért ennyire katasztrofális, hogy te megverhetsz engem, vagy azt mondhatod, hogy „te undorító véglény”! Mert én nem húzok meg egy határt valahol. Ezért te átmész. Addig mész, ameddig én... De amikor én keményen azt mondanám, hogy „ezt nem teheted meg, ez volt az utolsó!". Na, akkor! Ezt ilyen finoman nem lehet, hogy „arra gondoltam, hogy lehet, esetleg...” – ugye, hát ez így... Tehát, hogy a határtartás nem csak önmagamért van, hanem egy föltételezhetően emberibb, kölcsönös (egymást személynek tekintő, méltóságát elismerő, tik-tik-tik) kapcsolatért. Jó. (20:13)
Negyedik: Közösséget alkotni a közös harc jegyében.
Hajj. Ezt azért is érdemes nagyon mondani, mert úgy tűnik, hogy az olyan közösséget formáló erő, amit újból és újból a mi manipulálásunkra használnak. Ezt nyugodtan lehet mondani. Tehát: nevezzünk meg közös ellenséget, közös ellenségeket, ez lehet csoport, lehet egyes ember, lehet akárki. És összefogunk! És érdekes módon ez az összefogás az összefogás miatt jó érzéseket kelt bennünk. Csak az az irány, amire az agresszió megy, az a másiknak a megsemmisítése is lehet. És mindez egészen, egészen elfogadhatóvá tud lenni. Miért is? Azért, mert az együttműködésnek ez az öröme, a hősiessége, a bátorsága, összekapaszkodása szinte mindent képes bennünk szentesíteni. Ez nagyon ijesztő! De indirekt módon nagyon jó mutatja az együttműködésnek ezt a döbbenetes erejét. Amihez csak egy ellenséget kell valahova mutatni, és máris...
Hogy nem megdöbbentő? Hogy embertelenségekre vagyunk képesek, abból kiindulva (és ez nemcsak okoskodás), hogy hát együtt, vállt válnak vetve, bajtárs! És közbe kinyírtuk azt a nyomorultat. De mi „bajtársak vagyunk!". Hát óriási ereje van az együttműködésnek, ha azt a célt szolgálja, hogy „MI”. De közben ezért fenyegetettek is vagyunk. És igen, itt szeretnék erről beszélni, hogy ezért minden olyan közösséghez tartozás, aminek valamiképpen feltétele, része, belső logikája, strukturális sérülése, hogy mások ellen irányul, az nagyon, nagyon veszélyes. Nagyon! Tehát, amikor az összetartozásunkban kimondottan is benne van. Ezt strukturális bűnnek hívhatjuk.
Strukturális bűn: az, hogy az által éljük meg a közösségünket, hogy másokat lenézünk, másokat kicikizünk. Áhh! Katolikusok? Ne viccelj már. Bálványimádók. Nevetséges. Hát nevetséges. Mi rendes protestánsok vagyunk. Nem? És fordítva és fordítva és fordítva. Egészen ijesztő. Úgy megerősíteni a közösséget(egy csoportnak az összetartó erejét azáltal fönntartani), hogy újból és újból elevenen tartjuk, hogy kik a rosszak. Ez azért félelmetes, mert nagyon járható. Hihetetlenül hatékony azért, mert az emberi természetnek az egyik legmélyebb motivációs rendszerét szólaltatja meg!
Ezért van az hogy hallatlanul észnél kellene lennünk, hogy képesek legyünk ne csak közösségekben, csoportokban látni, gondolkodni, élni, hanem azt újból és újból felülmúlni. És emberiség méretben látni. Több nemzedékben látni. Tehát tudni határon belül lenni és látni azt, hogy ezeket a határokat (bizonyos szempontból) esetlegesen, mesterségesen húztuk föl. (23:57)
Hát már... Szent Ágostont szoktam idézgetni nektek, aki 430-ban halt meg. Hát nem egy mai, nem egy demokratikus szent, ebből a világból. Azt mondja az egyházzal kapcsolatban, meg az egyház-világ viszonyáról: Kétségkívül bent is vannak farkasok, kint is vannak bárányok. Tehát, hogy relatív, esetleges, nagyon esendő az, ahogyan a köröket húzzuk. De mert annyira fontos, hogy együttműködjünk és tartozzunk valahova, hogy sokszor mások fizetik meg az árát. És amikor ezt kölcsönösen egymással csináljuk, az nagyon nagy baj. Ezért olyan... Elnézést, hogy ezt így... Szóval, amikor Jézus azt mondja, hogy „más akolból való juhaim is vannak. Hát, őket is vezetnem kell. Ők nem innen vannak.". S akkor: „egy nyáj lesz és egy pásztor”. Na, ez a vízió! És milyen fájdalmas, amikor ezt elkezdtük úgy értelmezni... nem úgy, hogy képesek legyünk átlátni ezeken a határokon vagy kereteken, amelyek fontosak lehetnek az összetartozásunkhoz... Tehát nem, hogy lássunk át rajtuk és éljük meg a testvériséget minden emberrel, hanem azt mondtuk, hogy ha nem lesztek katolikusok, akkor jaj nektek! Egészen ijesztő, hogy ezt képesek voltunk így értelmezni.
Zárómondat ehhez a témához. Ezért, ezért aztán ezt az egyszerű mondatot találtam ki, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy „a mi Istenünk az egyetlen isten”, vagy „az egyetlen Isten a mi Istenünk”. Amíg arról van szó csak, hogy „mi”, addig azt mondjuk, hogy „a mi Istenünk az egyetlen isten”, és ennek nevében kaszabolunk másokat. Mert a miénk az egyetlen, nem a tiétek. Rosszabb esetben: nem „azoké”. Teljesen más, a fordulat, mikor azt mondom: hát nem, hanem az az egyetlen Istent szeretnénk, hogy a mi Istenünk legyen. Hát ez a mi hitünk! Akkor átláttunk azokon a kereteken, korlátokon, amelyeknek jó és rossz oldala egyaránt van. Na, jó.
Ötödik:
5. Agresszió az elhanyagoltság hatására
Emlékeztek? Böszörményi Nagy Iván. Na! Ez egy emberes! Látjátok, ez az agresszió az együttműködés miatt! Mit számít, majd én mondom! Szóval, hogyha a jogosultságainkat nem veszik tekintetbe, ahogyan hozzájárultunk mások jól-létéhez, akkor pozitív és negatív jogosultságaink tudnak kialakulni. Pozitív azzal, hogy tettünk valamit, negatív azzal, hogy ha nem veszik számításba. És hogy ha ezzel nem törődnek, akkor ezek a jogosultságok rombolóvá tudnak válni. Ráadásul elszakadnak az eredeti helytől. És az életünk során 20-30-40-50-60-70 évvel később bárki felé ezeket a jogosultságokat beváltjuk. Tessék. Tessék!
Emlékeztek, ahogy az idős néni mondta? Én is kaptam, én is adtam. Ő is kapott, ő is továbbadta. Így akkor őbenne egy személy szerinti egyensúly van, ebből a szempontból (közbe boldogtalan). És a környezete meg nem haladó vele szóba állni. Nem egy jó életstratégia.
Tehát az agresszió, ami abból fakad, hogy nem törődtek velünk. Hogy elhanyagoltak, hogy semmibe vettek, hogy nem vettek emberszámba, tik-tik-tik-tik-tik. És ebben az a fájdalmas, ahogy ezt most emlegettem nektek, hogy ez nem ott jelenik meg adott esetben, ahol annak helye van, hanem ötven évvel később. Bárhol, bárkinél, igazságtalanságokat szülve. Mert különben az egy tünet. Tünete valaminek. Oké. (28:28)
Na most. Heheee! Na igen. Ehhez még annyit, hogy milyen finom szövésű dolog az: elismerni a másiknak a jogosultságait, vagy a hozzájárulását. Az egy nagyon finom dolog! Mondanék erre egy példát. Egy alkoholbeteg nő olyan súlyosan alkoholbeteg, hogy állami gondozásba vették a gyerekét. Azt mondták, hogy nem alkalmas a gyerekek megfelelő ellátására. Igen ám, de ez a nő, miközben tovább iszik, aközben megy benne egy belső küzdelem, hogy vissza akarom szerezni a gyerekem! És ezért látogatja a gyerekét és eldönti, hogy aznap, amikor bemegy hozzá, sosem iszik. Hogy a gyereke is, meg ott mindenki más is lássa, hogy ő jó! Hogy ő megérdemli a gyerekét! Most ezt a gesztusát egy alkoholbeteg embernek, hogy ő akkor nem iszik, amikor a gyerekéhez megy, ki értékeli? Hát senki. Senki! Hát miért, a gyereke benn van az állami nevelőintézetben! Ezt kellene értékelni?! Hát az a minimum, hogy nem iszik!!
De hogyha ez a valaki elmegy a segítőhöz, és azt mondja, hogy most ez a helyzet, így van; és hogy nem iszom. Nem, akkor nem iszom a gyerekem miatt. Nem iszom. És úgy látom, akkor már örül. Már várja, amikor jövök. Mondja, hogy Mami, mikor viszel haza? És hogyha a segítő elismeri az erőfeszítését, amit aznap tesz, az nagy dolog. Pedig ez az erőfeszítés, ha most az egészet nézzük (vagy nem elég érzékeny szemmel nézünk) minden további nélkül elkerüli a figyelmünket. És nem úgy van a társkapcsolatban? A társkapcsolatban megtörténik a védekező elhidegülés. Elkezdünk izolálódni egymástól. Kölcsönös sérelmek, ezer dolog, csomó félreértés, negatív attribúciók. Ugye? Mi kitaláljuk, hogy miért csinálta a másik, és negatív gondolataink vannak. És közben a kapcsolatban állandóan hozzájárulunk egy kicsit a másiknak a jóllétéhez. Mindig! Egy ilyen gesztus, egy olyan gesztus. És méltányoljuk?
Á-á! Teljesen érzéketlenné tudunk lenni azzal szemben, amit a társunk (még akkor is, ha nem vagyunk jól) megtesz értünk vagy a kapcsolatért. Megtesz a családért, vagy megtesz a jövőért. Minden további nélkül az egészet lesöpörjük az asztalról, és semmilyen elismerést nem adunk érte. És hogyha nem adunk elismerést valamiért, amit a másik betesz (még ha az – most így mondhatnánk, hogy valami lényegi szempontjából lényegtelennek hat), akkor egyből nagyon gyakran az agresszió fog következni. S akkor odaszólunk: Nnnna!! Ugye, hogy milyen fájdalmas tud lenni, mikor az egyiknek van egy gesztusa... Eszébe jut anyák napja. Mondjuk egy gyereknek. S nincs jóban az édesanyjával – teljesen mindegy, miért. Adja a virágot, s az anyja azt mondja: azt hiszed, erre van szükségem? Azt hiszed, ezzel mindent jóvá tudsz tenni? Azt hiszed, hogy ez kell nekem? Úúúúhh. (32:23)
Hát erre mi történik? A fiatal megy és bevágja az ajtót.
Tehát az agresszió, ami amiatt jelenik meg, hogy elhanyagoltak. Nem törődtek velünk, … – a 4 pont nem valósult meg, amit az elején mondtam. S erre adunk egy választ. Na most. Látjuk, hogy sokszor ez az agresszió már egyáltalán nem hatékony az eredeti cél szempontjából. Hát azzal, hogy agresszívan válaszolok, egyáltalán nem remélhetem azt, hogy a kapcsolat jóra fog fordulni. Tehát itt nem arról beszéltünk, hogy az agresszió a leghatékonyabb módszer, hanem arról, hogy mi váltja ki. Hogy hogyan függ össze az együttműködésnek a sebződése, az ellehetetlenülése az agresszióval.
arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy egészen rövid játékok. Hogy valami élmény, élményszerűvé tegyük, amiről beszéltem. Benne vagytok? Egy egészen rövid játék. Aki nincs benne, hát nincs benne. (33:42)
A következőt kéne: fordulj valakihez, aki melletted ül. Tehát párosával legyetek. Ez néhány perc, de nagyon sokatmondó lesz.
És a következő kellene: találj valakit, akivel össze tudsz fogózni. Az egyikőtök találjon egy témát. Bármi lehet! Teljesen mindegy, hogy mind. Hogy érdemes-e idejönni vagy nem, vagy nem tudom... Vagy jó-e ez a játék most itt vagy nem, teljesen mindegy, bármilyen téma lehet. Az egyikőtök érveljen úgy, hogy igen ez jó (vagy valami jó), a másikótok pedig (úgy csináljátok, hogy egymás mellett üljetek; egymás mellett), épp csak egy picit forduljatok egymás felé, csak amennyi természetesen a kommunikációhoz kell. És a másik mondjon ellent! Érthető? Az egyikőtök érveljen valami mellett, a másik mondjon ellent. De üljetek egymás mellett. (34:55)
(Nyüzsgés) (36:44)
Köszönöm szépen! Köszönöm, köszönöm! Ez volt az első rész. Tényleg! Hát hogy valami ki is jöjjön ebből a játékból, most jönne a második. De most arra szeretnélek kérni benneteket, hogy amennyire csak lehetséges, forduljatok szembe egymással. Forduljatok szembe egymással, de a szerepek maradjanak. Tehát aki érvelt valami mellett, ő továbbra is érveljen valami mellett, és a másik pedig mondjon neki ellent. De amennyire csak lehet, legyetek egymással szemben! Ez fontos, mert ez a játék lényege! (37:35)
(Nyüzsgés) (38:59)
Köszönöm szépen, köszönöm! Megpróbálhatjuk, majd meglátjuk, hogy ez működik-e, olyan bekiabálásosan, de röviden. Tudtok-e olyat mondani, hogy amikor egymás mellett ültetek, az milyen volt? Főleg ahhoz képest, amikor egymással szemben ültetek? Mert? (39:46)
Ahá! „Mert ha szemben ült, akkor láttam az arcát."
Na! Tehát: egymás mellett könnyebb volt ellentmondani! Egymás mellett! Egymás mellett könnyebb volt. Ahá. Jó. Jó, jó!
Amikor szemben? „Határozottan kiálltam az igazam mellett; határozottabban, amikor szemben voltam."
hogy? Na, ezt és is pontosan így láttam. Az hangzott el, hogy „nagyobb gesztusokat ettem akkor, amikor szemben voltam a társammal”. Kívülről, elmondom, mit mutattatok. Tehát amikor egymás mellett ültetek, akkor „hmm, zsmmm, hmmm”. Ez volt kívülről. Mikor egymással szembe voltatok, egyszer csak elkezdtetek gesztikulálni. Teljesen fölbolydult itt a terem. Kívülről nagyon-nagyon érdekes volt. És még két dolgot is láttam, ami kifejezetten a nagyobb agresszióra utal. (41:07)
Az egyik: sokkal többet nevettetek. Ugye ez zavarba ejtő? Nézzük, hogy mi is... és akkor elnevetjük magunkat. Elnevetjük magunkat, mert egy kicsit zavarba ejtő, hogy most mit is csinálunk? Hogy oldjuk ezt a feszültséget, elkezdtetek nevetni. Sőt, olyan is történt, ami aztán külön érdekes, hogy amikor együtt ültetek, tulajdonképpen ez a pozíció nem változott meg a beszélgetés során kívülről. A második helyzetben sokkal átöleltétek egymást. Puszit adtatok egymásnak. Jó páran, tehát ölelés meg puszi. (41:44)
Hát ez... A férfiak egymásra találtak a teremben. (42:00)
Hát ez egészen nyilvánvaló számomra: valaminek a feloldása. Na nem az elején, hogy „jaj itt vagy”, és máris csókolgattátok egymást. Nem ez történt. Ment az ütközés, és ennek a helyzetnek a feloldására „adtam egy puszit”. Vagy megsimogattalak vagy átöleltelek. Én nem akarom ezt belétek beszélni, de amikor egymás mellett ülünk, akkor tulajdonképpen az együttműködésnek, az egymás mellett levésnek, a partnerségnek a helyzetében vagyunk. És ha még különböző dolgokat mondunk is, valahogy mégis egy irányba nézünk. Most szimbolikusan (elsősorban). És az szokott történni... most nehéz, hogy ezt értem, azt értem – egy picit nehéz. Deaz szokott történni, hogy amikor így egymás mellett ülünk akkor (például) könnyebb a témánál maradni. Nem kezdünk el személyeskedni. Nem érezzük, hogy a másik fenyegetne bennünket. Sőt, inkább elkezdünk egy kicsit gondolkodni azon, amit a másik mond. Talán hogy lehet, hogy van benne valami igazság. Tehát pusztán azáltal, hogy egymás mellett vagyunk, ez az együttműködésnek a pozíciója. Még a konfliktusainkat is, a nézeteltéréseinket is teljesen más dinamikával éljük meg. De ha szembehelyezkedünk egymással, ugyanabban a témában megváltozik minden. 43:37)
És az együttműködés nehezebbé válik, és elkezdünk sokkal agresszívebbek lenni. Illetve elkezdjük sokan inkább a magunkét mondani! Az szokott történni, hogy amikor szemben vagyunk egymással, sokszor egyáltalán nem is figyelünk arra, amit a másik mond, hanem a magunkét nyomjuk. Ha egymás mellett ülünk, akkor kifigyelünk, hogy hogy? Hogy is?
Ez a nagyon egyszerű játék hallatlan jól mutatja az, hogy ha valamiképpen együttműködésnek a testhelyzetünkben (ahogy egymással vagyunk) valamilyen kifejezési formát tudunk találni... Ha kifejezzük azt, hogy ez lehetséges, hogy ez van köztünk, mi egymás mellett ülünk, egy irányba nézünk, együtt akarunk... csak éppen van valami, amit most meg kell oldanunk, akkor sokkal kevésbé jelenik meg az agresszió. Sokkal inkább témánál tudunk maradni, és igyekszünk. Tekintetbe vesszük a másikat, és elkezdünk sokkal inkább hatékonyan együttműködni. Ha szembehelyezkedünk egymással, hogy mondtad? Sokkal határozottabb voltam!
Azt mondta egyszer egy... Hasonló gyakorlat volt. Párban voltak, és kaptam visszajelzést. S akkor azt mondja az egyik. Ahogy egymás mellett voltunk, tulajdonképpen igazán el tudtam mondani, hogy mi is van bennem. Hogy mi is az én problémám. Amikor szembehelyezkedtünk egymással, akkor még a problémámat sem tudtam elmondani. Odáig se jutottam el! Nem megdöbbentő ez? Milyen pici különbség! Tehát, ha az együttműködésnek a terét, a lehetőségét most így teremtettük meg (az egymás mellett üléssel): kisebb agresszió (nincs rá szükség), hatékonyabb, tik-tik-tik-tik. Ha azonban nem adunk teret az együttműködésnek, hanem csak …
Volt egy másik visszajelzés. Azt mondta: Tudod, egy idő után már kezdtem észrevenni a nyakad. (45:56)
Ugye? Te nekem ne magyarázzál!!! Oké, oké. (46:03)
Ezzel a játékkal akartam érzékeltetni, hogy mit is jelent az, hogy amikor valamennyit tere, lehetősége adva van, biztosítva van az együttműködésnek, az segíti, hogy az agresszió ne jelenjen meg, mert nincs szükség rá. Ha azonban ezt kivesszük... Khhhrr!!
Oké. Nézzük akkor. Jaj! Érdekes dolgot akarok mondani, most jut eszembe!
Most ugyanezt szeretném... Képzeljétek el, baba kutatások!12-18 hónapos babák, 24 hónapig. A kutatók arra kíváncsiak, hogy az együttműködés, a segítés, a másik javára való cselekvés az jön-e a babákból magukból, vagy nem? És mikor jön, vagy mire föl jön? Mitől erősödik föl, vagy mitől lanyhul? Ilyen pici babákkal! 1 és 2 év közötti babák.
Na, mondok nagyon izgalmas dolgokat! Hej!
Az egyik, hogy ennek a fajta „másik segítésének”, együttműködésnek három fő iránya van, már 1 éves kortól. (47:40)
(Kár, hogy a (tüsszentés) végét úgy lefojtottad.)
Már egy éves kortól! (De ez egy szép kompromisszum volt. Tehát: csinálom is, de hát azért mások is vannak.)
Az egyik, hogy konkrétan segítek egy másik embernek. 1 és 2 éves babák. Inkább azt mondom: 18 és 24 hónap közötti babák, ha teremtünk olyan helyzeteket, amikben segíthetnek, elkezdenek a felnőttnek segíteni. 18 24 hónapos babák! És a másik nagy terület: az osztozás. Adok abból, amim van, megosztozom veled.
A harmadik pedig az információadás. Az a szép, hogy még mielőtt egy baba elkezdene beszélni, ha teremtünk egy helyzetet, amiben ő információval rendelkezik, de a felnőtt látszólag nem, még a beszéd megjelenése előtt a baba rámutat a felnőtt számára szükséges tárgyra. (49:07)
Majd ezt részletesebben is mondom.
Tehát: már 18 és 24 hónap között a babák legalább három nagy területen elkezdenek segíteni, együttműködni, mások javára cselekedni. Konkrét segítség, osztozás, információadás. Na most. Nézzük.
Öt nagy csoportba oszthatjuk azokat az érveket, hogy egy pici baba miért az ember természetéből adódóan segítőkész? Tehát nem a szocializáción múlik, sőt (na majd erről beszélünk).
Az első.
18 és 24 hónap közötti babákat olyan helyzetbe hoztak, hogy segíthettek felnőttnek, például elérni egy tárgyat. Nagyon egyszerű: a baba ott ül a tárgy közelében, a felnőtt meg olyan messze ül, hogy nem éri el. És a felnőtt kifejezi a baba számára, hogy segítsen. A baba (18-24 hónapos) nyúl és odatolja. Háh! Az emberi természet! Most akkor a kutatók arra voltak kíváncsiak (olyan szép ez!), hogy ha elkezdjük az egy-két éves gyerekeket dicsérni, jutalmazni, buzdítani, akkor ez hatást gyakorol-e a segítő attitűdre? S tudjátok, mi derült ki? Semmilyen hatást nem gyakorol rá. (51:02)
Ellenben pl. egy kutatásnál, ha egy 2 éves gyerek segített, a segítő mindig adott egy jutalmat. Az mindig ott a kezében. Segített → jutalom. Segített → jutalom. Segített → jutalom. Ötször. Az újabb kísérletben az történt, hogy a másik csoportban, ha segített a gyerek (másfél-két éves gyerek), a felnőtt, aki megkapta a segítséget, rezzenéstelen arccal vette tudomásul. Tehát semmilyen jutalmat nem kapott a gyerek, de még csak a társas kapcsolati jutalmat sem kapta meg. Nem hogy a szülő nem dicsérte meg – kérem. A gyerek odaadta, s a szülő úgy tett, mintha semmi nem történt volna. (51:53)
Ötször kapott érte jutalmat; 5-ször az arca se rezdült a felnőttnek, aki segítséget kapott. A következő körben, mit gondoltok, kik segítettek nagyobb százalékban? Akik semmilyen jutalmat nem kaptak!
És ez azért van így, mert a segítés már egy másfél-két éves gyereknél is önmagát jutalmazó tevékenység. Mert a neurobiológiai motivációs rendszerünkkel egybevág. Tehát, amikor másfél évesen odanyújtom, akkor jól leszek tőle. Így vagyok kitalálva. És amikor elkezdek jutalmat kapni érte, akkor sajnos egy nagy baj történik. Hoppácska! Az történik, hogy ez a belső motivációs rendszer egy akadállyal találkozik, mégpedig az ajándék akadályával.
Ettől kezdve blokkolódik ez a belső motivációs rendszer, mert bekerült az ajándék. És az ajándék kevésbé motivál egy kétéves gyereket, mint a saját belső neurobiológiai motivációs rendszere. Háhh!
Az más kérdés, hogy később a szocializáció során ezt a magatartást megerősíthetjük és azt mondhatjuk: látod, hogy hogy örült?
(Egészségedre. Látszik, hogy a tavasz azért csak megteszi a hatását.)
Azt mondja: látod, hogy Jancsi hogy örült? Este leülünk a gyerekekkel. Odaadtad a játékot. Láttad, hogy Jancsi hogy örült? Ezt meg lehet beszélni. Vagy: mi lenne, ha – mivel közeleg a karácsony és van olyan játékod, amit nem használsz – azt elajándékoznánk olyan gyereknek, aki nem kap ajándékot. Képzeljük el, hogy hogy fognak örülni, mekkora meglepetés lesz. Tehát természetesen a szocializációval a belső motivációs rendszert lehet támogatni. De a konkrét jutalom éppenséggel kárára van ennek a motivációs rendszernek.
Tehát az első:
1. A 18-24 hónapos babák a saját természetükből adódóan segítőkészek.
2. Sem a jutalom, sem a biztatás nem növeli a segítő magatartást.
Ugye, ezt már itt egy picit ragoztuk. Sőt, megakasztja a belső motivációs rendszert.
A harmadik érv, hogy miért az emberi természethez kötődő ez, hogy együttműködni, a másik javára lenni. Hogy:
3. Már a csimpánzok is csinálják.
Egyszerű kísérlet: az egyik csupán akkor tud bejutni egyik helyről a másikra, ha a másik csimpánz, aki nagyon hamar megtanulja ezt az összefüggést, a lábával lenyom egy pedált. És miközben őneki semmi konkrét haszna nincs abból, hogy a másik csimpánznak segítse a bejutását a másik részre, lenyomja a pedált. Nem banánért.
az ember nevelte csimpánzok az embernek is segítenek. Tárgyak elérése: segítenek! Háá!
Következő.
4. Kultúrközi kutatások. Olyan kultúra., mint például a mi nyugati kultúránk, hogy a gyereket mindenféle nevelési elvekkel bombázzuk. Ugye, mindig valamit kitalálunk neki és állandóan „valahogy valamit” kell csinálni. Olyan kultúrákkal hasonlítottak össze, ahol a gyerek az elefánt lába között nő föl. És ugyanazokban a korszakokban ez a másikra irányuló, segítő, társas magatartás megjelenik. Teljesen függetlenül attól, hogy a kultúra ezt másfél évesen, 1 éves nyomja-e; hogy a szülők ezt képviselik-e vagy nem. Belénk van írva, hogy ez megjelenjen. Nem csak, hogy nem szocializáció-, hanem még csak nem is kultúrafüggő. Ötödik pont, hogy:
5. Látnivaló, hogy ez a magatartás 18-24 hónapos csecsemő/kisgyerek (attól függ, hogy csecs-emő-e vagy sem; na most ezt nem kezdem ragozni – egy szójáték jutott eszembe), hogy 18-24 hónapos pici babák, ha azt látják, hogy egy felnőtt rajzolgat. Mindjárt hozom – hol a tollam? Segítene valaki? A felnőtt rajzolgat. A gyerek ezt látja. És egyszer csak bejön egy harmadik felnőtt. Odamegy, elveszi a lapot és széttépi. Mit csinál egy másfél éves, 2 éves gyerek? Sírhat. Mindenesetre így nevezték azt, ami a legjellemzőbb arckifejezés volt: az az aggodalom. Egy olyan fajta aggodalom, ami abból fakadt, hogy a gyerek együttérez a felnőttel. Ugye? Tehát: ú, szegény. Ú, mit csináltak veled? Ez hogy lehet? Tehát nem magáért aggódik, hanem az együttélésből fakadó aggodalom, empátia fogja el a felnőttel!
És ha a feladatba betesznek egy olyan lehetőséget, hogy a gyerek (aki ilyen aggodalommal volt a felnőtt felé, akinek összetépték a rajzát) segíthet neki, akkor segíteni fog Cupp-cupp, tükörneuronok!
Vagyis, hogy ez a segítés – tükörneuronok – együttérzés... egészen, egészen kicsi korban megjelenik! És motiválja a segítést. Adott esetben: együttműködést. Ez az öt pont, ami teljesen máshonnan (nem a neurobiológiai kutatások, hanem éppenséggel lélektani kutatások nyomán) árulkodik arról, hogy az együttműködésre vagyunk belülről kitalálva! Ez nem azt jelenti, hogy például egy gyerek ne mondhatná azt, hogy „enyém”. „ENYÉM!" – ez is bennünk van. De akár még azt is mondhatnánk (nem csak azt, hogy persze, hogy...) Azt is mondhatnánk, hogy egy gyerek tud kötődni személyekhez és tárgyakhoz. És ha pl. ezt úgy fogalmazzuk meg, hogy az neki egy fontos valami, nem csak egy toll. Repülő. Repülő! Az egy repülő! Ne vedd el a repülőmet! Az nagyon fontos, nézd meg! Szzzzz. És le tud szállni. Csss!!! Leszállt, és mindenki … most szállnak ki az emberek.
Vagyis hogy tudunk kötődni, jelentést adni tárgyaknak, dolgoknak. Vagyis természetesen az emberi természetünknek része tud az lenni, hogy „az enyém”. De nem egyszer ez az „enyém”, most ahogy ezt próbálom nektek mondani: kötődéssel függ össze. Nem önmagában a birtoklással! Hanem a kötődéssel!
Na most. Jó. Még akkor két dolgot akartam itt mondani.
Képzeljétek el, főemlősökkel nézték ezt. Ezek mind ilyen összehasonlító kutatások. Kisgyerekek – főemlősök. Hogy mi hogy megy? A főemlősök (benga nagy majmok, kisebb majmócák) nem ismerik az információadást. Nem mutatnak oda azért, hogy valaki más tudja, hogy valami ott van. Nem informálják egymást így. A másfél két éves gyerekek pedig minden további nélkül! Egy nagyon egyszerű kutatást csináltak. Egy felnőtt ült az asztalnál, tűzőgéppel. Csüpp! Csüppp! Csüppp! Majd kiment. Bejött egy másik felnőtt. Hihihi! (Eldugja.) Majd bejött a mi felnőttünk: nincs tűzőgép. A gyerek másfél éves:.... (megmutatja).
És az az érdekes, hogy nem neki kell! Tehát ezt a felnőtt miatt csinálja! Tehát nem arról van szó, hogy őneki kell a tűzőgép, és azért mutatja, hogy „hozd ide nekem”. Hanem azt látta, hogy a felnőttnek kell, és a felnőttnek most valami baja van, mert nincsen meg a gépe. Tényleg, ott lenne? Hihi! Haha! A tűzőgépem! Tehát: az információadás! (62:59)
És emlékeztek? Hogy sok-sok évvel ezelőtt beszéltünk arról, hogy a csoportoknak, főleg az olyan természetes vagy mesterséges csoportoknak, amelyekben kialakul a bizalmi légkör, az egyik óriási haszna, hogy olyanoktól kaphatunk információt, akikben bízunk. Hogy hiába élünk egy olyan kultúrában, amiben hihetetlen mennyiségű, feldolgozhatatlan, eszeveszett mennyiségű információhoz tudunk jutni. A problémánk most nem az, hogy hozzájutunk-e az információhoz, hanem hogy kitől van? Hogy lehet-e benne bízni? Ezért, sajátos módon, éppen a bizalmi kapcsolatok értékelődtek föl. Akikre rá merjük bízni magunkat abból a szempontból, hogy amit mond, el tudjuk neki hinni, hogy úgy van! Ezért milyen nagyon mondhatjuk azt, hogy megbízható kapcsolatokban fontos információkat átadni a másiknak – az nagyon nagy segítség. De hogy akkor itt két dologról beszéltünk.
Az egyik, hogy megbízhatónak lenni, és olyan kapcsolatokba tudni lenni, ahol lehet a szavunkra adni. És ebben a közegben fontos információkat átadni!
Hogy ez már a másfél-két éves gyerekeknél is így van. Hogy ezt megteszik – anélkül, hogy bármi jutalmat kapnának érte; vagy nekik valami előnye származna. Nem dicséretért, nem... És ez a tevékenység, hogy mutatja a felnőttnek, hogy „ott van”, önmagában jutalmazó erejű a neurobiológiai motivációs rendszer miatt. Húú! Tényleg, milyen szép dolog az. Valaki ül a telefonnál. Örkénynek van ez egy írása: ül a portás, irodaház. Biztos ismeritek ezt az egypercest. Monimplex, Dupimplex. Fölhívják őt, s megkérdezik: A Monimplex merre van? Jobbra. A Dupimplex? Balra. 40 évig. Tik-tik-tik... S mikor úgy érzi, hogy ennek már nem, nem... Amikor valaki felhívja, hogy meg tudná mondani, hogy jobbra vagy balra van a Monimplex? „Mindannyian a nagy büdös semmiből jöttünk és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” (65:46)
Örkény egyperces. 40 év után úgy érezte, hogy ez már nem olyan fontos információ.
És hogy milyen... na, erről úgyis akarnék... belekezdek ebbe. Tényleg, ha már itt vagyok. Hogy... (Tényleg itt már olyan jól összejöttünk, hogy akkor már csináljunk is valamit. Aszongya. Az utolsó volt, ugye? És te kinevetsz? Hát te kinevetté', várjá'. Beszéljük ezt meg kinn!!?)
Ígértem, hogy a társas intelligenciáról szólunk néhány szót. Mert az érzelmi intelligenciáról beszéltünk az eredményesség szempontjából. De a társas intelligenciának is egyenes következménye van az eredményességre vonatkozóan – hát még az elégedettségről ne is beszéljünk.
Itt volna néhány pontunk. Hogy mi az, ami segít bennünket. És itt van az egyik pont; ezt akarom mondani. Hogy: közös cselekvés. Közösen tudni valakivel csinálni valamit.
Sokszor párterápiában kapcsolati problémák esetén az egyik fő irány lehet az, hogy próbáljatok meg közösen, együtt valamit csinálni! Csináljatok együtt valamit. De az is milyen gyönyörű szép. Valaki tudja, hogy szeretem a kólát. Ez nem a kóla reklámja, hanem csak szeretem és kész. Alacsony a vérnyomásom, ezér' iszom! Hmmm! És valaki, aki a Szentföldön járt a múlt héten, tudja, hogy én szeretem a kólát. És ezért a mai alkalommal kaptam a Szentföldről egy kólát! Szentföldi kóla! Milyen jó érzés az, hogyha én tudom, hogy téged mi érdekel, és fölhívlak vagy találkozunk, és azt mondom: Te, hallottad, hogy van ez a program? Hallottad, hogy lehet (nem tudom én) ezt árleszállítva kapni? Hogy most 20 százalékkal olcsóbb az Ikeában a nem tudom én mi? A söprű? (68:38)
Lehet ott seprűt kapni? Biztos nem. Semmit? Egy cirokszál sincs? Nem tudjuk. Hhvvváá.
Szóval: társas intelligencia. Hogy amikor képesek vagyunk közösen csinálni valamit, de beleértve azt is, hogy tudjuk, hogy a másiknak mi fontos, és ezt számon tartjuk. S azt mondjuk: ezt neked hoztam, biztos fogsz neki örülni. És milyen érdekes ez, hogy ugye az ajándékozási őrület... Hogy körbemennek az ajándékok. Ugye? Valaki egyszer valamiért, nem tudjuk milyen oknál fogva megvett egy drága albumot. Ismerős ez? Drága album pl. a zöld különböző árnyalatai a rokokóban. És akkor...
Azt, hogy ezt ki gondolta ki, hogy ezt érdemes, azt nem tudjuk. De kétségkívül, így. Egyszer csak valakinek úgy tűnt, hogy ez jó lesz. Vagy nem volt más. Vagy be volt zárva a benzinkút. Vagy valami ilyesmi. S odáig eljutunk, hogy kinyitja: A zöld különböző árnyalatai a rokokóban. Jó lesz ez még valamire! S akkor jön anyák napja. Óóóó! S akkor egy kicsit se érdekes, hogy a másiknak mi kedves, meg mi tetszik, meg mi... Jó benga, nagy! Ahogy egy böhöm... Hát a rokokóba? Viccelsz? Háttt... Ott burjánzik a zöld, ott csöpög ki belőle!
S azt mondja: Már ahogy becsomagolom, az egy ajándék! Hát mennyi lóvémba' van ez a csomagolópapír, amivel átkötöm vele! És akkor, ugye, milyen jópofa, mikor egy ajándék visszajön hozzád? A legnagyobb buli. Vagytok egy kis csoportban, tik-tik-tik-tik – s egyszer csak 3 év múlva megkapod „A zöld különböző árnyalatai a rokokóban”-t?! Te jó ég, ezt azóta nem olvastam el? Zizz!! Na jó. Szóval: Társas intelligencia. Együtt csinálni valamit, konkrétan együttműködni, ráhangolódni arra, ami a másiknak fontos és abban elkezdeni tevékenyen részt venni. jó.
Nagyon köszönöm a figyelmeteket. (71:15)
Kevésbé forduljatok egymással szembe a mai este; érdemes egymás mellett haladni. És akkor köszönöm a figyelmet.
Egy mondat (nem tudom, lesz-e hirdetés), hogy tulajdonképpen három alkalom van. Jól? Nem! Kettő! Május 21, 28. Az utolsó alkalom mindig kérdezz-felelek. Tehát: mostantól kezdve adhattok kis cetliket nekem, tehát hozhattok a következő alkalomra cetliket kérdésekkel. A kérdések nem föltétlenül kell, hogy vonatkozzanak a mostani témánkra, de éppenséggel azért az nem baj. De bármi lehet. Valamit próbálok válaszolni rá. És az interneten keresztül is lehetséges kérdéseket föltenni. Ennyi. (72:15)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés