Még néhány kérdés az előző évadból Férfiarchetípusok mozdulatokban

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Belekezdek, és arra jutottam, hogy már nem ígérek semmit. Nem mondom, hogy befejezzük a kérdéseket a mai alkalommal, inkább, de be fogjuk. Befogjuk, csak nem ígérem. A gordiuszi csomó átvágására teszek egy kísérletet, vagyis a mai alkalommal a kérdések kapcsán már elkezdjük az idei évet. Tehát beleszövöm a kezdést a válaszadásba. Így aztán mindenképpen jól járunk. (00:40)
Határtartás

Jött egy ilyen kérdés, és talán már eddig is ezt hallottátok többször. Egyetlen mondat volt csak:

Hogyan kell határt tartani? Hogyan tanuljak meg határokat tartani?

Értelemszerűen nyilván a grandiozitás, följogosítottság sémával kapcsolatban ez sokaknak egy nagyon természetes kérdése. Hiszen aki följogosítottság sémával él, ő átlép minden határon, de van partnere, aki ezt hagyja. Tehát tulajdonképpen sem ő, sem a társa, vagy a családtagok nem tanulják meg megfelelően a határtartást. Legalább öt kérdés vonatkozott a határtartásra. Úgyhogy erről, mint múltkor a spiritualitásról, szeretnék most hosszabban beszélni. (01:30)

Először is mondanám a gyors válaszokat. Hogyan lehet megtanulni határokat tartani? A gyors válaszom az, hogy „Tartsuk őket.” Ez primitíven hangzik, na de, ha már én látom, hogy van határ… Tehát a kérdések nagyon optimistán hangoztak. Mert aki azt mondja „Hogyan kell határt tartani?”, ő már érzékeli a határt. A többséggel kapcsolatban az a nehézség, hogy nem is érzékeli a határt. Ha én már érzékelem a határt, már nagy esélyem van, hogy meg is tartsam. A nagyobb baj inkább az, hogy nem is érzékeljük a határt, illetve nem ott húzzuk meg, ahol annak a realitása volna. Tehát azt lehetne mondani, ha valaki már érzékeli a határt, állítsa oda a hadseregét, vagyis a harcosát, és tartsa.

Idézgetem nektek ezt az öreg papnevelőt. Mentek hozzá a fiatal papnövendékek, és kérdezték „Hogy kell, hogyan tudnánk itt megtanulni jó papnak lenni?” Az öreg papnevelő mindig azt kérdezte „Hogy tanul meg a kutya ugatni?” S akkor a válasz: „Hogy ugat.” Tehát a határtartást úgy tanulhatjuk meg, hogy tartjuk. És akkor közben szenvedünk, és konfliktusok vannak, és azzal együtt tartjuk, és beszélgetünk róla, na, hogy tartjuk. (03:00)

De látjátok, ez a kérdezés-válaszolás műfaj hát nehezen enged mondjuk árnyalt összefüggéseket kibontani. Mert most ezt elmondtam, és sokan azt mondjátok „Na, nesze semmi, fogd meg jól. Azt mondta, hogy ugassak, meg hogy hívjam a katonákat. Nem t’om, nekem az anyámmal van baj, most ezzel nem sokat tudok kezdeni, hogy ugassak, meg hívjam a katonát.” Úgyhogy arra jutottam, hogy ezt szeretném egy összefüggésbe ágyazva is elmondani. Hogy is van ez? Miért ekkora témánk az, hogy határt tartani? Miért van ez így? Az összefüggés így szól. (03:40)

Képzeljük el, kicsi gyerekek vagyunk. Hát ezt remélem, el tudjuk képzelni. És mi történik ilyenkor? De sokat beszéltünk arról, vannak fizikai és érzelmi szükségleteink. Jó esetben a környezetünk, anya, anya, aki olyan puha, s anya, akiből lehet inni. Ráhangolódik a szükségleteinkre. Meg apa is. És ezzel mi történik? Egyrészt ahogy kielégülnek megfelelő módon elég jól a szükségleteink, ez egy nagyon világos lehetőséget ad számunkra arra, hogy magunkat egyre inkább megéljük, ahogyan tükröződünk a másokkal való kapcsolatunkban. Még nem tudjuk, hogy jók vagyunk, hogy értékesek vagyunk, még nem tudjuk, hogy szabad-e érezni, hogy szabad-e sírni, hogy szabad-e bepisilni, hogy szabad-e kifejezni magunkat, de a szüleink, számunkra fontos személyek visszatükröznek bennünket, és hírt adnak arról, hogy szabad-e lennünk, szabad-e fiúnak lenni, vagy szabad-e kislánynak lenni, szabad-e sírni, érezni, szükségleteinket kifejezni. Szabad-e? Hogy ez rendben van. Ha valakit vissza tudnak tükrözni következetesen úgy, hogy rendben van, erről nagyon sokat beszéltünk. Akkor például visszatükrözik a testemet úgy, hogy az rendben van. Azért az első életszakasz nagyon szól a testről, nem? Sugárban köpöm ki a pürét, és hogy erre milyen anyai választ kapok. (05:30)

Jött egy ismerősöm, azt mondja „Te tudod, hogy mifelénk hogy hívják a gyerekek felé a nemi szervet? Mifelénk a női nemi szervet úgy nevezik a családokban, hogy a csúnyája. Ne mutogasd a csúnyádat!” Na? Hát akkor visszatükröznek engem, például úgy, hogy a testem hagyján, de a nemi szervem az a csúnyám. Azt nem mutogatjuk, azt elrejtjük, azzal valami alapvető baj van. Én nem tudom magamról, hogy az rendben van-e, vagy nem, de megtanulom a velem való kapcsolattartás révén. Vagyis nem tudom még magamról megmondani, hogy ki vagyok, mi vagyok, és milyen vagyok, de a kapcsolat révén ez szép lassan bennem elmélyül. Ez az egyik, amit megtanulunk. Megtanuljuk magunkat látni, és akkor a testünket, akkor a testünk határait megtanuljuk. Kialakul az énünk, az énünknek a határai. Háhá, ez így jó is lenne, csakhogy minden szülő többé-kevésbé sérült. Ez is rendben van. Nem esik jól, de… Mi ennek a következménye? (06:50)

Minél sérültebb egy szülő, annál kevésbé van ideje, energiája, adottsága, személyiségének mindenféle tehetsége arra, hogy énrám hangolódjon, végigkísérjen engem bizonyos folyamatokban. Visszatükrözzön engem, megnyugtasson engem, kifejezze, hogy rendben van, segítsen engem, elterelje a figyelmemet, segítsen fölfedezni a világot, és a többi. Hanem ha egy szülő sebzett, mivel fog foglalkozni? Elsősorban saját magával, hiszen mennyit beszéltünk erről, úgy éli meg az életet, hogy neki mindig életben kell maradni. De a helyzet ennél még jóval árnyaltabb. Vagyis, hogy ő miközben a saját szükségleteivel törődik, a hiányai miatt – nyilvánvalóan hoz nagyon sok hiányt – ki felé irányul, aki úgy tűnik, hogy potenciálisan a legalkalmasabb arra, hogy az ő szükségleteit betöltse? A saját gyereke. Vagyis megfordul valami. Nem a szülő hangolódik elsősorban a gyerekére, majd pedig nyilván, hogy utána magát is szereti és becsüli, néha azt mondja a gyerekének, hogy „Most nem.” vagy „Majd később.” Ez teljesen rendben van, de itt ha nagyon sérült a szülő, nem ez történik, hanem azt mondja „Jaj de jó! Itt van, ő az én életem értelme.” Hej-haj! Hát akkor nem lehet akármilyen. Ugye, ha ő az én életem értelme. Az egész más, ha én azt mondom, hogy abban, hogy megszületett a pici babám, és vannak ketten-hárman, és én értük cselekszem, meg tudom látni az életem értelmét. Az rendben van. Egész más, ha azt mondom, hogy „Ő az életem értelme.” Érezhető a különbség? Mondom tovább, hátha megsejthető lesz. (08:55)

Ha sérülten érkezik a szülő a szülői szerepbe, akkor túl sok a hiánya, betöltetlen szükséglete, ezért a gyerekét fogja használni a saját szükségletei betöltésére. Akarva, akaratlanul így fog történni. És hogy válaszol erre a gyerek? Miután a gyerek kiszolgáltatott, ezért számára ez természetes lesz, és elkezd ráhangolódni a saját szüleinek a szükségleteire a nem tudatos világában is, meg a tudatos világában is. Már csak azért is, hiszen egy kiszolgáltatott lény. Hát ha anya, apa nincsen jól, akkor az egészen konkrétan és közvetlenül fogja őt érinteni. Nem teheti meg, nem engedheti meg magának, hogy anya és apa ne legyenek jól, mert akkor az ő szükségleteit nem fogják kielégíteni. Ezért a gyerek elkezd azon túl is a szülei szükségleteire hangolódni, ami az emberi kapcsolatból, egy természetes anya-gyerek kapcsolatból adódna. Annál sokkal fokozottabban, vagyis akkor is a szülei szükségleteire, hiányaira, vágyaira, jelzéseire fog hangolódni, amikor ott annak lenne az ideje, hogy ezt a szülei tegyék meg ővele. Hogy a szülei értsék meg, hogy a szülei kísérjék, hogy a szülei legyenek türelmesek vele. (Mekkorát köptem most! A sok fényben jól látszik. Ez nagyon jó, ha van bennünk életnedv. A magyar nyelv: életkedv-életnedv. Ha valakiben jól áramolnak a nedvek, egészséges. Így, így, áramoltassuk a nedveket, és virul az élet.) (10:55)

Akkor ott van a gyerkőc, akarva-akaratlanul, túlságosan is ráhangolódik a szülei szükségleteire, mert hogy a szülei túlságosan is a saját szükségleteivel vannak elfoglalva, tehát nem hangolódnak őrá. Mi a következő lépés? A következő lépés az, hogyha én minduntalan rád kell, hogy hangolódjak… Például az édesapámmal kapcsolatos alapélményem, de assz’em pont ezt múltkor is mondtam, hogy mennék az apámhoz, aki pilóta, tehát eleve ritkán van otthon, de mikor otthon van, akkor alszik. Mert hát hogy pilóta, hát reggel jött meg, tehát alszik. Tehát mennék az apámhoz, hogy egy ilyen normális valami, valami… hát férfi a férfivel történjen már valami, és akkor anyám azt mondja „Ne zavard apád! Alszik.” Na mondjuk ezt én is látom, de megtanulom azt, hogy van apa, csak elérhetetlen, van apa, csak nem szabad őt zavarni. Mikor nagyon – lehet szigorúan, lehet kedvesen – megkaphatom ezt a mondatot, hogy „Ne zavard apádat! Nagyon sokat dolgozik. Tudod, ő keresi a pénzt.” Ez nagyon kedves, meg minden, csak éppen 3 évesen arra kapok utasítást, hogy a saját szükségleteimet felejtsem el, és az édesapám szükségleteivel azonosuljak. Ezért, érdekes módon h-hm, két dolog történik.

Az egyik. Szép lassan a szüleim szükségletei, miután azonosulok velük, hogy el ne veszítsem a szeretetüket, gondoskodásukat és a többit, elkezdenek belsővé válni. Nem a saját szükségleteim kerülnek nyilvánvalóan kifejezésre, hanem s szüleim szükségleteivel azonosulok, és azok kerülnek ide be. Majd pedig a szüleim szükségleteit elkezdem úgy észlelni, mint a sajátomat. Akkor már azt élem meg, hogy türelmesnek kell lenni. Hogy a türelem egy nagyon fontos dolog, és megtanulok türelmesnek lenni. Akkor, emlékszem, velem ez pontosan így történt, kaptam egy csomó megerősítést, ahogyan hagytam magam relatíve elhanyagolni „Hogy te milyen türelmes fiú vagy, Feri!” Tesóm nem volt olyan türelmes. Normálisabb is. De én akkor ezt a kört… megerősítették. Tulajdonképpen mi történt? Ráhangolódtam egy felnőtt szükségletre, majd a felnőttek örültek neki, hogy az ő szükségletei körül forog a világ, és engem megdicsérnek érte. Na de én 4 éves vagyok, meg 5. Nem hiszem el a szüleimnek, amit mondanak? Dehogynem, elhiszem. Tehát nem csak, hogy ráhangolódok a szüleim szükségleteire, hanem azokat belsővé is teszem. Az egész személyiségemet elkezdem az alapján formálni, hogy a szüleimnek milyen szükségletei vannak, és ezeket dolgozom ki. A saját személyiségemen pontosan ezeket a részeket munkálom ki, nem pedig mindazokat, amik az én természetes személyiségfejlődésemmel egy kapcsolat összefüggésében meg kellene, hogy jelenjenek. Tehát, és ezt a határtartás miatt mondom, tehát mi történik? Meg se tudom mondani, hogy kinek a szükséglete, mert már bent van, már belül van. (14:30)

Ráhangolódtam az ő szükségletére, de milyen árat kell fizetnem ezért? Ez a második gondolat. (Mert talán még van valaki, aki emlékszik, hogy azt mondtam, hogy két dolgot mondok. Nem baj, ha nem emlékeztek.) A másik pedig, hogy… De ennek ára van. Mégpedig az, hogy a saját szükségleteimtől kell eltávolodnom. Háhá! Ott vagyok 5-6-7-8 évesen, és már ipari méretekben tanultam meg ráhangolódni mások szükségleteire. De azokat belsővé tettem, ezért azokra úgy tekintek, mintha a saját szükségleteim lennének. A szüleim ezt jól megerősítik, a saját szükségleteimre megkapom a bélyeget, hogy „Ne legyél türelmetlen! Ne legyél ilyen akarnok! Ne pattogjál!” Tehát azokat már eleve rossznak is bélyegzem. (15:25)

Amikor felnőtt vagyok, miért nehéz határt tartani? Bent vagyok a saját családomban, férjemmel, feleségemmel, aztán a gyerekekkel, saját szüleimmel. Mert azt sem tudom, hogy hol a határ. Mert a saját szükségleteimet nem tudom elérni, nem is tudom, hol vannak. Gőzöm sincs, nem is t’om, hogy mit is szeretnék én. Úgy nem érzem jól magam, tehát valamit akarok, csak valójában nem, azt sem tudom, hogy mit. De a te szükségleteid nekem fájnak. (16:00)

Ugye van egy nárcisztikus férfi, vagy egy nárcisztikus nő. Ez a nárcisztikus ember rombolja a saját világát. De amikor egyszer megengedi magának, hogy rosszul legyen, és azt mondja, hogy „Ahh, milyen szörnyű az élet!”, rögtön együtt érzek vele. Azt mondom „Ú, hát akkor ezt még most megint fél évig csinálhatja velem.” Vagyis itt belül egyáltalán nem is olyan könnyű meghúzni a határt, hogy hol vagyok én és hol vagy te, hogy mi az én szükségletem, és mi a tiéd, mert már eleve, ahogyan megtanultam, hogy szükséglet itt és ott, már ott egy óriási zavar van. Áhá. Tehát amikor a mi világunkban a legtöbb embernek problémája van a határtartással, az nem azért történik, mert béna, hanem mert megtanulta, hogy sokkal inkább tartsa saját szükségletének azt, ami nem az övé, és ne tartsa sajátjának azt, ami meg az övé. Akkor hogyan tudna határokat jól megtartani? Mondhatnánk, hogy ez ilyen egyszerű. (17:10)

De az élmény szinten ami megnehezíti a dolgunkat, hogy sokkal jobban érzek együtt veled, mint magammal. Mert amit te képviselsz, azt sokkal inkább érzem a magaménak, mint amit én. Így aztán valójában, ahogyan elkezdtük, tényleg nem tudjuk, hogy hol a határ. Ezért nem is tudjuk megtartani. Hej, nem is könnyű móka ez. De van egy jó hírem, ezt így mondtuk, emlékeztek talán, hogy nem a problémára keressük csak a választ. Mondhatjuk, hogy nekem az a problémám, s mondjuk elmegyek egy önismereti csoportba azzal, hogy nem tudok megfelelően határokat tartani. Ezért kihasználnak, bántanak, vagy erőtlen vagyok, állandóan beteg vagyok, vagy boldogtalan vagyok, és a többi. Egyfelől jó, hogyha keressük a választ a problémára, de a jó hírem az, hogy olyan is van, hogy a probléma a megoldás része. Vagyis nem csak akkor tudunk emberi életet élni, ha az összes efféle problémánkra megtaláltuk a megoldást, kijavítottuk magunkat és most már normálisak lettünk. A szép az, hogy anélkül, hogy nagyon meggyógyulnánk és nagyon megváltoznánk és nagyon… a probléma lehet a válasz, a megoldás része. De ez csak akkor lesz nekünk és másoknak jó, ha ezt valamennyi tudatossággal vagyunk képesek csinálni. Mondom a példát. (18:55)

Nem is véletlen mondtam apukámat. Ezért én megtanultam nagyon türelmesnek lenni. Én nagyon tudok hallgatni. Ugye akik csak ebben a formában ismertek, ez furcsa lehet nektek, mert állandóan beszélek, és ti meg szóhoz se juttok. De ha leülök egy négyszemközti beszélgetésre, én aztán hallgatok. Én egy órát olyan simán végighallgatok. Az egész működésem, ahogyan az életben állok, arról szól, hogy én nem keresek különösebben senkit föl, nem hívogatok, nem írok email-eket, meg SMS-eket, mert nem zavarlak titeket. Én nem zavarlak titeket. Hát megvan a saját világotok, mint apámnak megvolt, meg anyámnak. Nem, akkor vagyok jó, hogyha a lehető legészrevétlenebbül élek ebben a világban, és nem is közlöm, hogy velem esetleg valami baj van. Ez nagyon kártékony tud lenni az emberi kapcsolatokban, de például egy szakmai helyzetben nagyon nagy előny. Mert míg rengeteg segítő nem bír lakatot tenni a szájára, s állandóan mondja, hogy így meg úgy, én tudok… Ülök, hmm, hmm. Hát ki vannak tőlem borulva. „Ez nem lehet igaz!” „Nagy bajban voltam – mondja az egyik ismerősöm, együtt dolgozunk valamiben – annyira bajban voltam, de hát tudtam, hogy nem lehet téged elérni, hát gyorsan szóltam a férjemnek. Te, a Feri mit mondana erre?” A férje elkezdett nevetni. „A Feri? Mmm-hmm. Hmm.” És tényleg ezt csinálnám. (20:45)

Ezzel azt akartam valahogy ábrázolni, hogy nem csak a problémára tudhatunk megoldást találni, keresni, hanem a probléma a megoldásnak része is lehet. Vagyis ha már az élet úgy adta, hogy megtanultam türelmesnek lenni a saját szükségleteimmel szemben, a saját igényeim kifejezésével szemben, akkor választok egy olyan hivatást, amiben ez egy erény. De ez igazán akkor tud a másik ember számára is, meg magam felé is gyógyító, növekedést hozó lenni, ha rálátok arra, hogy mit csinálok. Mert különben azt is átadom akarva-akaratlanul valakinek, akivel találkozom, hogy tulajdonképpen a jó segítő nem fontos magának. De hogy ez egy kimunkált erény. 2-3 éves koromban már ipari módon űztem. Hát akkor miért ne használjam? Ez egy sérültség, és lehet mások javára használni, csak… Érthető ez? (22:05)

Mondok egy másik összefüggést ugyanígy. Nem csak az az út, hogy keresünk a problémára megoldást, de ez fontos, hogy keressünk, hanem hogy a problémát beépíthetjük a megoldásba. Például a szüleimmel való kapcsolat, ez a rájuk hangolódás. Nézem édesanyámat, azt látom, hogy két kapura boldogtalan. Ez az élményem anyámról, hogy egy boldogtalan nő. Nem t’om, engem zavar, zavar. Tehát boldogtalan nő – zavar. Egy nő legyen boldog! Anyám boldogtalan, ez zavar, és akkor megfogalmazott életstratégia alakul ki. „Na, majd anya, én boldog leszek. Én boldog leszek, és akkor talán te is boldog leszel.” Áhá. Apámat látom, ú, hogy össze-vissza él. Ú, ú, tehát ahogy ő repül, meg jön-megy, na az élete is ilyen. 4 házasság. Ugye, hát ez ilyen… Na akkor gyerekként, ahogyan ráhangolódok a szüleim világára, azt mondom „Na, majd én rendes ember leszek. Apa, egy picit érted is, meg neked is, meg egy kicsit helyetted is, majd én, apa, nézd csak, majd, majd. Mert mi összetartozunk. Anya, érted boldog leszek, apa, érted rendes ember leszek.” A tesómat látom, ú de nagy útkeresésben van. „Na, majd én találok utakat. Majd én! Majd érted is, meg helyetted is, meg neked is.” Hmm. És mindez tulajdonképpen egy sebzettség, és ez a sebzettség bent van a papai hivatásomban. (24:05)

Vagyis a papi hivatásnak egy nagyon sajátos, természetes részét képezi. Egy sebzett családtörténetből jön három indíttatás. „Majd én találok utakat, nem kell elveszni. Majd én boldog leszek. Látod, anya! S majd én rendes ember leszek. Látod, apa?” Ebben nem csak az van, hogy „Ti bezzeg nem voltatok ilyenek.”, egyáltalán nem. Az emberi lélek ennél sokkal inkább… mennyit beszéltünk erről, az együttműködésről szól. Ez azt jelenti, hogy akarva-akaratlanul is úgy élem meg magam, hogy elszakíthatatlan viszonyban vagyok: apa, anya, ikertesó. Hogyha én ezt megteszem, ez valamiképpen bekerül a rendszerbe, mi együtt vagyunk ilyenek, ezzel valamit ki lehet egyensúlyozni. Hát akkor? Határtartás? Nagyon nehéz dolog. Mert itt hol van a határ? (25:15)

De hogy ezt két dolog miatt is akartam mondani. Az egyik, ez egy nagyon nagy örömhír számomra, hogy egyszerre igyekszünk gyógyulni, és ez a gyógyulás lehetőséget ad arra, hogy amiben sosem gyógyulunk meg, hogy abban a probléma és a sebzettségünk a megoldásnak a részévé lehessen. Tehát azért is fontos megpróbálni gyógyulni, hogy áldássá legyen a sérültségünk. Mert különben nem lesz áldás, hanem valamit továbbörökítünk. És mindezt pedig konkrétan a határtartás miatt mondtam. Hadd húzzak most egy ívet. Juj, nagyon belementem ebbe, de… hogy… (26:05)

Emlékeztek, azt mondtuk, hogy kb. 3 éves korig a gyerekek természetüktől fogva önzetlenek. Kezdetben van a kapcsolat – mondta Martin Buber. Kapcsolat, kapcsolat, abban élünk. Ahol nincs kapcsolat, phh… A kapcsolat segít arra, meg ahhoz, hogy 3 éves korunkban már ne csak teljes természetességgel legyünk önzetlenek és segítőkészek. 3 éves korban jön a fordulat. Elkezdjük azt nézni, hogy „És te segítettél? Mert én akkor segítek, ha te is.” Én olyannak látom a felnőttet, aki segít másoknak, akkor én 4 éves gyerekként szívesebben segítek olyan felnőttnek, akinek az életében látom, hogy ő másoknak segít. Kezd kialakulni egy másik világ, elkezdjük mérlegelni azt, hogy mi az igazságosság, kölcsönösség, egyenlőség, melyek a normák, ami alapján élni akarunk, s ami alapján élni kell. Ez látszólag önzőbbé tett bennünket, ugye? Eddig önzetlenül segítettünk, és utána meg már ilyen önző kis izék leszünk. „Már csak akkor segítek, ha te segítesz.” Ó, itt már romlik a… S akkor elkezdjük idealizálni a gyerekkort. Valójában nem erről van szó, hanem valami nagyon fontosat teszünk. Ez pedig az, hogy kinyílt a világ, és az egyensúly-keresésünk, az amit páros kapcsolatokban csináltunk apával-anyával, ez kitágul már a csoport szintjére. Amikor szabályokat tartunk meg, és rászólunk a testvérünkre, hogy azt nem úgy kell csinálni. Ez nagyon érdekes, ahogy egy 4-5 éves gyerek neveli a kistesóját a nélkül, hogy erre bárki fölkérte volna. Ez nagyon mélyen benne van a vérünkben azért, mert kezdjük magunkat is már úgy megélni, hogy mi egy MI-nek a részei vagyunk. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy abban a MI-ben az egyensúly, a kölcsönösség, az igazságosság megvalósul-e, vagy nem. 4-5 éves korban már ezt csináljuk. (28:35)

Ez látszólag önzés, valójában a hátterében annak a készségnek a kimunkálása zajlik, hogy hogyan tudunk egyensúlyban lenni nem csak egy kapcsolatban, hanem egy csoportban. Tehát az is az együttműködésről szól. A 4-5 éves gyerek betartatja a kistesójával a normákat. Ennek, nagyon sok kutatás van, nem önmagában a tekintély-tisztelet, még csak nem is önmagában a kölcsönösség az oka, hanem ez a belső érzék, ahogyan egy gyerek elkezd csoport-szinten megpróbálni együttműködni másokkal, és abban megtalálni a saját helyét. Akkor nem csoda, hogy nem olyan könnyű határokat tartani. Itt, ezért van nagyon nagy jelentősége annak, hogy saját magunkra találjunk. Ha jók az alapok, akkor elég jól meg tudjuk mondani „Ez vagyok én, ez vagy te. Ezt akarom én, ezt akarod te. Én erre vágyom, te arra.” (29:40)

Erre miért van nagy szükségünk később a családban, vagy a kapcsolatainkban? (Ú, látom, olyan darálós ez a… Beültetek egy fárasztó nap után, én meg… khhh. Az indexeket majd kérem a végén, aláírok.) Mikor egy kapcsolatban vagyok, akkor tudok partner lenni, és társ lenni, hogyha saját magamért tudok tenni. Ha tudom a kölcsönösséget, ha ezt megtanultam, az igazságosságot. Akkor lehet bennem bízni, lehet rám számítani. Meg kell tanulnom a kölcsönösséget. Az nem az önzés felé visz bennünket, hanem afelé, hogy társkapcsolatban tudjunk létezni. Ahogyan én azt tudom mondani, hogy „De én ezt megcsináltam, te meg nem csináltad meg!”, ebben kifejlesztjük azt, hogy magunkért meg tudjunk valamit tenni. Egy kapcsolatban nagyon szomorú, hogyha nem tudok magamért tenni. Hát ha nem érzékelem magamat, nem nagyon tudok magamért tenni, hanem azonosulok veled, érted teszek, és csak szenvedek és várom, hogy te is tegyél értem. Te meg vagy teszel, vagy nem. Ezért az individualitásunkhoz eljutni, az nagyon értékes dolog. Sose szidtam emiatt azt, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy személyek vagyunk. Ez nagyon fontos. De nem csak önmagunkban és önmagunkért, hanem a kapcsolataink miatt.

Mert ha én egy egészséges személy vagyok, rátaláltam önmagamra, akkor egy kapcsolatban nem kell mindent tőled várnom. És ez azért jó, mert néha nem tudsz megadni nekem fontos dolgokat, s akkor azt mondom „Semmi baj. Attól mi még szeretjük egymást, csak te egy ember vagy, mint én.” És ha te most nem tudod megadni, akkor én nem fogok kétségbe esni, nem foglak bántani, nem taposok át rajtad, hanem majd megadom magamnak. Hogyha te most nem tudsz engem megnyugtatni, majd megnyugtatom én magamat. Fogom a kispárnám, és azt mondom „Na, jól van.” Azért föl fogok tudni másnap reggel kelni. Hej-haj! Tehát ezt a lépést, az önmagunkra találás lépését nem nagyon tudjuk kikerülni, hogyha társkapcsolatban akarunk létezni. Ezért a 3 éves kor utáni történések nem az önzés felé visznek bennünket, hanem afelé, hogy társkapcsolatban társként tudjunk létezni, és hogy csoportokban képesek legyünk megbízhatóan létezni. Ebbe az irányba segítenek minket. (32:35)

Végül a harmadik lépés az egyébként, csak úgy mondom, hogy kinőjük a csoport-világot. A mi csoportunk, a mi családunk, a mi közösségünk, a mi egyházunk. Nagyon jó, hogy van MI, de egyszer csak túllátunk azon, hogy MI, vagy pedig azt csináljuk, hogy van nekünk olyan MI-nk, amibe mindenki beletartozik, hogy azt is tudjuk MI-nek tartani, hogy MI, az összes ember. Hogy MI mindannyian gyarlók, hogy MI mindannyian értékesek, vagy MI mindannyian sérültek, vagy MI mindannyian Isten képmásai, hogy nekünk ez is tud MI lenni. Ez a következő lépés, amit nagyon fontos volna megtanulni, különben a csoportközi konfliktusok fölmorzsolnak minket. Hmm, ma ezt látjuk. Ezért tehát határt tartani nagy művészet. Milyen sok minden kell hozzá! Tehát ha valakinek nem sikerül határt tartani, oda se neki, normális. (33:50)
Az archetípusok mozdulatai

Valaki azt kérte, nem, nem, nem jó, hogy mutassam meg az archetípusoknak a mozdulatait. Meg is mutatom. Rögtön kezdem a határtartással, mert éppenséggel testi szinten is tanulhatjuk ezt. De már minden évben megmutatom, már a könyökötökön jön ki. (Tessék? Nem hallják? Nem látják. De ez tulajdonképpen, elsősorban a Mária Rádió hallgatóié. Mert mindig kimaradnak ebből… most végre lássák.) Ez onnan indul, hogy van négy archetípus. Férfinek, de ez a nőre is vonatkozik, négy archetípusa. (Hallható?) A négy archetípus! (34:45)
1. A király

Az első archetípus: a király. A király egyszerűen csak normális, csak áll az életben, és normális, és leér a földig a lába. Ez nagyon nagy dolog. Van kapcsolata a realitással, a földdel. De közben pedig a feje az eget veri. Így áll, és egyszerűen csak stabil. A bennünk élő király egyszerűen csak egyszerű és normális. Áramlik benne az élet. Mmm. Ha úgy érzed, hogy kajla vagy, reggel csak állj be ebbe. A legkomolyabban. Én ezt csináltam. A legegyszerűbb. (35:35)
2. A harcos

Majd fogok kiabálni, ne ijedjetek meg. Vagy harcos, vagy nem harcos. A harcos… (mutogat az ujjával – szerk.) „Vigyázz, mert megszúrlak a kardommal…” Ez nem harcos. Tehát, a testünkön keresztül is lehet tanulni határokat tartani. Alapállás. Valami olyan, amiben tudsz harcolni. Ez azért jó, mert el tudsz hajolni, de lépni is tudsz, ki tudsz lépni. Most picit hülyéskedek, de, tehát ténylegesen valami ilyesmi. Ha jól emlékszem az atlétikai múltamból, mellső középtartás, vagy valami ilyesmi. Itt a határ, a tenyeremben, mint a fal. Ahogyan a KRESZ oktató mondta „A záróvonal olyan, mintha egy fal lenne.” Na szóval. A mozdulat az (mellső középtartásból, a tenyeret kifelé tartva függőlegesen, mint egy falat tartva, előre tolva – szerk.) De akkor jó, ha nem könyökből csinálod. Mikor nem érzed az erődet, akkor így könyökből így maszatolsz. Egy fokkal jobb, ha vállból csinálod, de akkor meg fog fájdulni a vállad. Annál egy fokkal jobb, ha a felsőtested is működik. Még egyszer jobb, hogyha egészen a talpadtól kezdve az erő oda bemegy. Tehát nem innen csinálom, az egész ember csinálja. (37:45)

Akkor mutatom, hogy ez hogy van. Ha valaki nem tud határt tartani, akkor reggel, vagy valamikor gyakorolhatod ezt. Én sokat csináltam, sokat, meg is van az eredménye. Tehát AAAAAA!!!! Ez a minimum. Azért is kiabálok így, AAAAA!!!! Na ez valami határt, ez kijelölte, hogy ott van valami, érzed, hogy itt a határ. Ez így van. Az nem jó, ha nem tudunk kiabálni, kiáltani, valami be van szorulva. Hát az életnek része az, hogy valami fenyeget, és legalább kiáltani tudok. Hogy NEEE!!! Ez is határtartás, hogy azt tudom mondani, hogy „Nem.” A legegyszerűbb módja, menjetek ki a Normafára, zzs-zzs-zzs, és ott „NEEM!”. Kiáltsátok ezt: NEEEM!!! Érezzétek, hogy nem csak innen jön „neem, neem” (a szájból, halkan – szerk.). Ez nem egy szemafor, innét, levegő, mindig jön nektek lentről. NEEEM!!! NEEEM!!! Lehet érezni. Ez nagyon, olyan gyógyító tud lenni, meghallod, hogy ez a hangod. Ez az én levegőm, ez innen jött ki, ez az én testem, idáig tart. És tudom, hogy ahogy mondom, úgy tűnik, hogy „jaj de nevetséges, meg gyerekes, meg produkálja magát”, vagy mi, de milyen gyógyító ereje van. (39:50)

Hogyha olyan kliens érkezett hozzám, akivel nekem nehéz volt határt tartani, néztem a naptárat, és mielőtt beszélgettünk volna, csináltam a gyakorlatot. S amikor ott ültem, és nem volt nekem könnyű ővele határt tartani, mert őt nem érdekelte az idő, engem meg igen, mert már ott ült a következő valaki, akkor nem egyszerűen csak így bent szenvedtem a fejemben, meg a gyomromban, hanem elővettem a testi érzeteket. Hát még fél órával ezelőtt üvöltöttem, hogy VÖÁÁÁ!!! Hát akkor „Ne is haragudj, de kilenc óra van. – Igen, igen, de nekem nagyon fontos. – Igen, tudom, hogy fontos, de kilenc óra van.” Tyíí, vegyük elő a naptárat… Szóval a testünkön keresztül is lehet. (41:00)
3. A szerelmes

Mutatom a szerelmest, a harmadik archetípust. Egy nagy váltás ez, ugye? Körülbelül olyan élményem van most erről, hogy „Ne, veled ne, ne …üvöltözzön…” A szerelmes ugye az, aki átlépi a határokat. Attól szerelmes, átlépi a családi ház küszöbét, aztán megy, megy, megy, átlépi egy másik családi ház küszöbét, ami nem az ő családi háza, és a drága lány közeleg, elviszi. Ez a szerelmes. Na a szerelmes ha érett szerelmes, akkor vállalja a határátlépés következményeit. Az éretlen szerelmes átlépi a határt, aztán eltűnik. Mint cowboy a naplementében. Vannak ilyen filmek, hogy egyszer csak most ő beleszeret, ő meg eltűnik, a női szíveket meg magával viszi a nyeregtáskában. Nem szép dolog. (42:15)

A szerelmes átlépi a határokat, vállalja a következményeket (előre lép, karjait kitárja – szerk.). Na de van vissza is (visszalép, karjait a mellkasán összezárja – szerk.), vissza tudja ezt vonni, ez a hűsége. Az érett szerelmes (előrelép, karjait kitárja, majd visszalép, a karjait összezárja – szerk.). Ugye sokan, ez, ez (előrelép, karjait kitárja, táncol – szerk.), elment a Piroska, akkor jön a Mariska. Milyen éretlen mentalitás ez? Csak a felét tudja. Hát a szerelem „Te vagy a kincsem, bogaram, egyetlenem!” Egyetlenem! (karjait összezárja – szerk.) „Foglalt vagyok, bocs.” (43:10)
4. A mágus

S akkor a mágus. A mágus (Hallható?), a mágus… A mai alkalom után gyertek, próbáljátok ki, egész nyugodtan. Csinálunk egy kis hangzavart, szabad, szabad. Miért, amikor 25-en húzzák a hegedűt? Mi meg tréningezünk.

A mágus összeköti az ellentéteket. (áll, egyenes karjával kört rajzol oldalt, lentről a feje fölöttig – szerk.) Egységbe rendezi, hozza a világot, azt a világot, amire a király csak annyit tud mondani, a király a normalitás, azt mondja „Itt a határ.” A király így mondja neki „A norma, a határ, a szabály…”, ő egyszerűen csak a rendet képviseli. De a mágus összeköti az ellentéteket, a paradoxonokat, a mágus mindig egy kicsit művész, egy kicsit bohóc, összeköt dolgokat. A mágus, hogyha éretlen mágus, az nagy baj, mert amit csinál, az nem több, mint mágia – manipulálás, befolyásolás. Az érett mágus alázattal van. (Összeteszi a kezét, meghajol, majd miközben fölegyenesedik, karjait oldalra széttárja, a feje felett újra összeér a keze, majd visszatér a mellkasa elé, és újra meghajol – szerk.) Valami ilyesmi. Milyen jó ezt gyakorolni. A gyakorlás, ahogyan a testünket érezzük, nagy segítség, hogy tudjunk határokat tartani. A testünket megérezve, az nagyon jó, hogy itt vagyok, itt tartok, ezt érzem. (Jól van. Gyorsan, kérdéseket vegyünk.) (45:15)
Kérdések

Egy családban hirtelen meghalt az édesanya, egy 3,5 éves kislányt és szerető férjet hagyott maga után. Mi a tanács azzal kapcsolatban, hogy minél kisebb sérülés érje a kislányt és az apát, és lehetőleg ne legyen később semmiféle szindróma áldozata?

A gyerek szempontjából, hogy lehetőség szerint legyenek olyan személyek, akik az ő szükségleteire rá tudnak hangolódni. Egy kicsi gyereknek nagyon nagy dolog, hogy akkor ott egyszer csak egy fokozottabb jelenléte lesz a nagymamának, vagy akár mind a két nagyinak, vagy egy nagypapának, vagy egy keresztanyukának, hogy valaki képes őt visszatükrözni. Nincs, nincs kapcsolat, mhh. Az apukának is de nagy dolog hogyha meg tudja magát erősíteni. Ha tudatosítja magával azt, hogy külső erőforrásokra lesz szüksége. Talál megfelelő erőforrásokat magának, már a gyereke érdekében is. (46:30)

Itt volt egy nagyon fontos rész, erre szeretnék külön reagálni, hogy „semmiféle szindróma áldozata ne legyen”. Ami nagy segítség, hogy elfogadjuk, hogy egy 3,5 éves kislány ebbe bele fog sérülni. Hát az az alap, hogy belesérül. És ha jót akarunk a kislánynak, éppenséggel azt a jogát, hogy őneki ez rossz legyen, nem vitathatjuk el. Hogyha ő sír, vagy verekszik az óvodában, vagy nem eszi meg a parajfőzeléket, vagy mit tudom én mit csinál, akkor megpróbálhatunk, ha ez megy nekünk és nem vagyunk teljesen, csak a saját szükségleteink világában, hogy ezt kísérjük. Megértjük, hogy nem csoda, hogy… Hát az egész világ fölborult, ő meg csak egy széket borított föl. Hát elég minimális reakció valamire. Hogyha ez a kislány csak úgy csendben, szófogadóan rendes kislány lesz, akkor egy kicsit aggódhatunk érte. Mert hogy nincs teljesen magánál, az tuti. Hát erről beszélünk, nem? Hogy nincs magánál, hogy éppen most hangolódott arra, hogy az élet ilyen, bármi rossz megtörténhet, most meghúzom magam. A legjobb lesz, ha meghúzom magam. Örüljünk neki, hogyha a gyerek, ott akkor egy fél évig, egy évig olyan, hogy alig bírjuk kezelni. Azzal pontosan kifejezi azt, hogy 3,5 évesen az édesanyja halálát nem lehet kezelni. Ez nem egy ilyen, hogy „kezeli”. Abba úgy el lehet pusztulni. Tehát amit mutat, az pont normális. Milyen nagy dolog, ha ezt a szülők… (48:30)

Az is milyen nagy dolog, ha a szülő azt mondja, hogy igen, elismerem a gyerekemnek a veszteségét. Ezért ő beszélhet róla, lehet ilyen-olyan-amolyan, erről aztán tudunk beszélni, hogy ennek mi a következménye, de minden esetre megértjük őt és zöm-zöm-zöm. Például, hogy van, akik azt csinálják, hogy akkor elkezdik elkényeztetni a gyereküket. Mert azt mondják „Hát szegény elvesztette az anyját – most nehogy megsértődjetek, megbántódjatok, de körülbelül ez a logika – nem baj, majd veszek neki sok kólát, hogy ne legyen neki olyan nagy ez a veszteség.” Anyát kólával nem lehet helyettesíteni. Tehát egy gyereket nem kell elkényeztetni, mert az megint nem a szükségletére adott válasz. Kifejezetten sok ilyen élettörténetet ismerek, ahol történt gyerekkorban valamilyen veszteség, és a szülők nem azt mondták, hogy ez egy olyan veszteség, ami egészen biztos, valamilyen nyomot fog hagyni őbenne, de megvan a reménységünk, hogy ezt a veszteséget majd a javára tudja fordítani magának is, meg másoknak is. Hogy ebből a sebből valamilyen élet fog tudni fakadni, ahogy erről beszéltem, hogy ez a reménységünk. Ha én azt akarom, hogy egy sebből valami élet fakadjon, akkor éppen nem mondom azt, hogy „Az zzz-zzz…” A seb az fáj, az… De nem akarom betölteni az édesanyja helyét valami mással, étellel, ruhával, cuccokkal, pénzzel, zsebpénzzel, mit t’om én, utazással, akármicsodával. Az nagyon félremegy. Egyszerűen csak vele vagyok ebben a veszteségben. Ráadásul nekem is veszteség, neki is, megértjük egymást. (50:30)

Milyen hiteles tud lenni egy apától az, hogy „Hát nekem is fáj, de azért bemegyek dolgozni. Tudod, anya is biztos örülne neki, ha azt látná, hogy nem állt meg az élet. Hát ha valamit akarna, biztos azt akarná, hogy lássa. Nem könnyű nekünk, azt biztos látja, de hogy nem adjuk föl. Na, mit szólsz ehhez? Most föladjuk, vagy ne adjuk föl?” És lehet bátorítani, támogatni azt, hogy valamilyen imádságban, spirituális kapcsolatban fönntartsa az édesanyjával való kapcsolatot. Hiszen az édesanyjával való kapcsolata elszakíthatatlan, és amíg ő itt él a földön, azt hordozza magában. Ugye ezt tudjátok? Hát minden kapcsolatot itt hordozunk magunkban. Minden kapcsolat, ami már megtörtént, lerakhatatlan. Ilyen értelemben, még ezt a szót is merem mondani, hogy fölbonthatatlan. Hát ő az anyukája. Legföljebb az van, hogy nem beszélünk róla, és ezért az édesanyjával való kapcsolat tudattalanná válik. Minden, ami így tudattalanná válik, aztán ki tudja, mit fog velünk csinálni? Sokkal jobb, ha tudatossá válik. Hogyan tudjuk tudatossá tenni egy halott személlyel való kapcsolatunkat? Egyrészt úgy, hogy nem lesz tabu, hogy tudunk róla beszélni. A másik pedig, hogy például a kapcsolatot is segítjük fönntartani. (52:00)

Az apa azt mondja „Te, nézd, Brünhildám, hát gyere, imádkozzunk most anyához! Hát biztos hallja, hát biztos. Na, mami, ez volt, az volt, így volt, úgy volt. Annyira, de kár, hogy nem vagy itt! Hát itt sírunk mind a ketten, a nemjóját neki. De azért ezt elmondjuk neked.” És így tovább tud élni valakiben egy kapcsolat ápolt módon, és akkor pontosan érzékeli évszámra, hogy mi reális itt és mi nem reális. Hogy mi veszteség, és mi pótolhatatlan, és mi az, ami mégis csak van? Tehát azt lehetne mondani, és nehogy tényleg úgy… Bántana engem, ha valamelyikőtök azt gondolná, hogy én a kérdéseket kritizálom. Dehogy is! Éppen azt gondolom, hogy ezek a kincsek, ahogyan egy kérdés elhangzik, mert talán éppen ami csak úgy nem is tudatosan fogalmazódik meg egy kérdésben, abban van valami nagyon fontos szál. Itt például ebben, legalábbis így hallottam, hogy „semmiféle szindróma áldozata” ne legyen. (53:10)

Ez ugyanaz, mint amikor felnőttek válnak. Úgy tesznek maguk előtt is, hogy ezt lehet úgy, hogy a gyereknek ne legyen rossz. És hogy nem lehet. A gyereknek azzal teszem a legjobbat, hogyha ennek a terhét viselem, hogy amit teszek, az a gyerekemre mindenképpen hatással lesz, és tudható, hogy nem olyan, mintha elmentünk volna a Gerbeaud-ba enni egy dobost. Most azzal, ha úgy teszünk, mintha a gyerek ettől nem sérülne meg, tulajdonképpen egy újabb – na most ezt akartam mondani, hogy ez inkább olyan – merényletet követünk el ellene. Mert nem elég, hogy elváltunk. Most értitek, ebben semmi minősítés nincs, én most nem ítélkezem senki fölött, aki elvált. Hát nem könnyű kapcsolatban lenni. Én már csak tudom, hát én neki se kezdtem. Minden tiszteletem a tiétek, ugye hát, ti legalább rágurítottatok egyet-kettőt, hármat-négyet. Szóval, hát az egyik, ami kikerülhetetlenül seb, hogy éppen elváltok, és akkor a másik, hogy nem ismeritek el, hogy őneki ez jogosan fáj. Hát akkor tetéztük a bajt. Hát milyen nagy dolog azt mondani „Ó, hát fiam, mi se így kezdtünk neki. Hát nem úgy kezdtünk neki, hogy el fogunk válni. Valami itt megtört, és hogy az külön fáj nekünk, hogy azért, mert a mi kapcsolatunk elromlott, ennek te is kárvallottja vagy, az külön fáj nekünk. Hát ezt nem akartuk, de mégis így lett.” Hogyha ezt elismerjük, akkor legalább csak annyi a baj, amennyi abból van, hogy elváltunk. Nincsen még, még… (55:20)

Egyébként itt olyan… ugye hogy… éltünk egy olyan világban most egy kicsit, ahol a jövő számlájára éltünk. Ugye, hogy egyrészt mert hiteleket vettünk föl, elkezdtük fölélni a jövőt, de egyébként pedig ugye ökológiai lábnyom, hát eleve tulajdonképpen a jövő számlájára élünk, tehát a jövőtől vesszük el azt, ahogyan most élünk. Tulajdonképpen ez az emberi kapcsolatainkban is így van. Nagyon gyakran hozunk döntéseket, amelynek a következményét, vagy az árát nem is mi fogjuk megfizetni. Vagy legalábbis azt lehet mondani, hogy az árnak én csak az 50%-át fizetem, a másik 50-et a gyerekeim, meg az unokáim. Az mármost náluk lesz. A számlát odaadtam nekik, azt őnekik majd valamikor ki kell fizetni. Ezért van nagy jelentősége, ha valaki ezt látja, hogy tulajdonképpen ezt a döntésemet most hitelbe hoztam meg. Meghiteleztem magamnak valamit, de onnan vettem el a forrásokat. Ez az emberi kapcsolataink világában is így tud lenni. Akkor visszakanyarodhatunk az előadásnak az elejére. Egy felnőtt, akinek nem hangolódtak rá a szükségleteire, és utána ő azt várja akarva-akaratlanul, hogy a gyerekei hangolódjanak rá, és ők törődjenek az ő szükségleteivel. És így tulajdonképpen mindig valamennyit fölélünk a következő nemzedék életlehetőségeiből. Tehát mi úgy tartjuk fönn magunkat, hogy ők fizetnek. (Nem t’om, ez nem túl borúlátó, amit… vagy nagyon? Nem hangzik jól, ugye? De szerintem annál reálisabb, reálisnak látom.) Csak hogyha nem terjesztjük ki a nézőpontunkat messzire, akkor azt mondjuk „Hát tulajdonképpen nem is volt akkora ára.” Neked. Mert az 50%-ot más fizeti. Persze mondhatod, hogy az nem is akkora kaland. (57:55)

Azt nagyon bánnám, hogyha amit most mondok, az úgy hangozna, mint valami moralizálás, vagy ilyen ítélkezés, vagy minősítés, mert nincs bennem ilyen. Hanem inkább tudjátok, ilyen jajdulás van. Hogy annyi minden tud történni az életben, és néha, néha akármennyire is áll a király, jön egy akkora szél, hogy elfújja. Hát van ilyen, hát van ilyen. Ugye megint, hogy… bármelyikünk belenéz a tükörbe, volt már veled ilyen, hogy elfújt a szél? Hát van ilyen. Nem elég erős a gyökér, ki tudja mitől, elfúj a szél. Tehát ugye tényleg, az vesse rá az első követ, akit nem fújt még el a szél. Tehát ezért… Mmm, de hogy… a következő nemzedékre akkor tesszük a legkevesebb terhet, ha legalább elismerjük, hogy így van. Az legalább akkor valami, mert akkor megálltunk, és akkor a király azt mondta „Igen, sajnos három napig nem voltam hivatalban, de látom, a számlák befutottak. Hát ez akkor így ennyi lesz.” Én nem akartam ilyen komor lenni ma, csak hogy úgy… (59:20)

Kedves Feri! (Ez legalább úgy aranyos.) Ha már szinte mindent elolvastam a függőségről, intimitásról, sémákról, terápiáról, szorongásról, önbecsülésről, végigjártam egy-két önismereti csoportot, ha többé már nem akarok ismerkedni iwiw-en, facebook-on, badoo-n (Badó-n? Badó? Dú? Badu-n? Miket nem csináltok!) és a habostortán, ha úgy látom, hogy a többiek szintén végigcsinálták mindezt és mégis félnek, ráadásul jobban félnek a kapcsolatteremtéstől, sőt már az ismerkedéstől is mint én, és senki nem mer odajönni hozzám, hiába lelkesíted a többieket, én pedig nő létemre nem kezdeményezhetek, ha befuccsolt minden ismerkedési kísérletem a spontán és nem spontán alkalmakon, szabadidős, táncos, csendes (ülős, ülős-táncos, túra… mindegy, ártérben, sivatagban, Szaharában és a Mátrában), de nem bírom föladni, mert számomra egyedül rosszabb, mint együtt, akkor mit tehetnék még én? Vagy itt már tényleg föl kéne adni? Na és azt hogyan?

Ezt, ezt! Ezt, hogy valakinek ez eszébe jut, hogy hogyan kéne jól föladni, (cupp, cupp – szerk.) azt üzenem neked, hogy te élsz. Ez már valami. Tehát valaki ha jól akarja föladni, ez, ezt, ezt, na, puszi neked, ez szép. De ne add föl! Ha föl kéne adni, akkor érdemes jól föladni. Ismeritek Schwartz, a cipész történetét. Jaj, hát az egyik kedvenc történetem. Megy a férfi két papuccsal, az a kedvenc papucsa, és megy a cipészhez és mondja „Itt ez a két papucs, nagyon ki van szakadva. Ez a kedvenc papucsom, csinálja már meg!” A cipész „Jó, bemegyek a műhelybe, megnézem, mi is van vele.” Bemegy a műhelybe, és kijön, és hozza a két papucsot és azt mondja „Ne haragudjon, tüzetesen megnéztem, menthetetlenek.” s visszaadja. Este akar belelépni a szakadt, menthetetlen papucsába a gazdája, s mind a kettőben van valami. Belenyúl, és látja, az egyikben is, a másikban is van egy kis darab cukor, s az egyik cukor mellett van egy kis cédula. A cédulán a fölirat: „Ha valamit nem lehet megcsinálni, azért érdemes jól nem megcsinálni.” Tehát valaki jól akarja föladni, hát ez valami zen buddhista mentalitás. Ez nagyon szép. (62:20)

De tudjátok, ahogy olvasgattam, nem t’om megütötte-e a szemeteket, ahogyan én olvastam, tehát hogy azonosultatok-e velem, elszakadva a saját szükségleteitektől, hogy „…én pedig nő létemre nem kezdeményezhetek” hmm. Ez… ez szép, igen. Hát! Igen, valaki válaszolt, hogy „De!” Az összes szorongó, kapcsolatteremtéstől aggódó férfi azt mondja „De, légyszi!” Ezzel az a… hogy olyan erősek tudnak lenni családi minták, vagy mítoszok, vagy micsodák, hogy a nő nem kezdeményezhet. Már miért ne? De a kérdésben… egyrészt kezdeményezhet, ugye de akkor ilyenkor jön, elindul egy hatalmas teoretikus okoskodás. „Most azért nem kezdeményezhetek, mert ha én kezdeményezek, akkor a férfi már nem tud elég férfi lenni, és ha ő nem tud elég férfi lenni, akkor már veszett fejsze nyele, mert akkor én vagyok a nyeregben és ő meg nem, és akkor hogy tud fölszállni a lóra, mikor én ülök rajta…?” Ez nem olyan bonyolult. Tehát szabad kezdeményezni, szabad, de azt is mondhatnám, hogy a kezdeményezésnek megvannak a női formái. És ha valamit érdemes tenni, azt mondanám, kezdd el kidolgozni magadban a női repertoárodat. Kicsit hagyd a pasikat, az összest, akik nem figyelnek rád és nem, nem…

Próbálj ki három szerepet legalább. Hogy milyen szerepekben hogyan tud egy nő kezdeményezni, illetve ne is, mert kezdeményezni nem lehet, hát akkor fogadjuk el, hogy nem lehet. Ha nem lehet, nem lehet. Akkor abból indulunk ki, ahol tartunk, tehát nem lehet. Akkor azt lehet-e, hogy fölhívom magamra a figyelmet? Azt nem kell, semmi kezdeményezés nincs benne, na de létezni lehet. Tehát bátorság a létezésem megmutatására, az nem kezdeményezés. Hogy különböző szerepekben azt hogyan tudja…? De tudom, itt is, ez nehéz, mert hogy a családban hogyha szabad volt magamat megmutatni apának, az apa pozitívan válaszolt erre, akkor egy nő kislány korától kezdve, serdülő korán át, hogyha ez szabad volt, és közben mindenki jól tartotta a határokat, a nő teljes természetességgel megtanulja, hogy hogyan hívhatja föl magára a figyelmet, ezt később nem kell begyakorolni. Ezért ahol jól tartják a határokat, ott már a kislány jön és „Apa, apa! Nézd, a szoknyám, hogy pörög! Látod?” S ha apa azt mondja „Ezzel menj az anyádhoz! Mit jár a szoknyád?” Ugye elég… Az apának kinyílik a szeme, azt mondja „Húú, hát ahogy te ezt ott pörgeted! Hát, na!” Akkor megtanulja, hogy ha a nő szoknyát vesz föl, pörgetheti a végét. A végét, na, hát azért… tartjuk a határokat, de a végét, megpörgetjük a végét. S akkor a fodrok lobognak, tik-tik-tik-tik. (66:20) Itt megint oda jutunk, hogy ha valakinek ez nehéz, akkor nem azért van, mert te rossz vagy, csúnya vagy, értéktelen vagy, satöbbi, hanem valahogy a családból, annak a természetes közegében nem jött az, ami elsősorban apa, nagyapa kapcsolatból jön, hogy „Én megmutatom magam.” De hát miután nő vagy, csak nőként tudod megmutatni magad, és erre pozitív jelzéseket kaptál. Ez a természetes közege megtanulni annak, hogy megmutatom magam. A nő, ti, nők – ugye most egy férfire se szeretnék nézni – olyan jól tudjátok ezt csinálni. Hát én tudom, én egy bárdolatlan férfi vagyok. Hát gimnazista koromban úgy járkáltam, hogy hát… „A nők milyen ügyesek!” Ne kezdeményezz, a zsabó mindig legyen ott szépen, de mutasd meg a zsabódat! (67:35)

Egyébként pedig a probléma valós, ahogyan beszéltem nektek Zimbardonak a kutatásairól. De hogy ti talán még, még akik itt vagytok, nem olyan nagy a baj. A gyerekeiteknek nagy lesz. Mert a fiúk mit csinálnak, hogyha hagyják? Kütyüznek. Kkk-kk-kk-kk. S ahogy kütyüznek, teljesen elszakadnak attól a világtól, ahol emberi kapcsolatokat lehet tanulni. Kkk-kk-kk-kk. Ezért serdülő korban teljességgel éretlenek a férfi-nő kapcsolatnak az ilyen értelemben következő lépésére. Nem bír belenézni egy nő szemébe, nem látja meg, hogy ott mi történik egy nővel. Egy kapcsolatnak a tempója teljesen idegen tőle, mert a kutatások szerint a kütyüzésnek sokkal gyorsabb a tempója. Az egész agyam rááll arra, hogy gyorsan jönnek dolgok, és én gyorsan reagálok. Amikor egy teljesen normális emberi kapcsolatban vagyok, az ahhoz képest olyan rémesen lassú, hogy kivárhatatlan, kibírhatatlan. Az agyunk meg tud szokni egy tempót, az emberi kapcsolatok meg nem ilyenek. Emlékeztek, Kassai Lajos lovas íjászai, aki azt mondja, hogy kell egy lóval kapcsolatba kerülni. Ugye ezt mondtam nektek? Először a bizalom. Mászkálgatok, szagolgatom, aztán szőre, bőre, izma, zsigere. Ez az öt lépés, már egy lóval is. (69:15)

Most egy férfi, aki megtanulta azt, hogy az okos telefonján… Jaj, nem kapcsoltam ki! Nézzétek, így, ez bármikor megszólalhatott volna. Még jó, hogy nem adom meg a számot senkinek. Nem zavarunk másokat a telefonszámunkkal. Egy fiú, ccc-cc-cc-cc, tkk-tk-tk-tk. A nők pedig abban nagyon jók, volt egy ismerősöm, azt mondta „Eljutottam arra a szintre, hogy gyorsabban tudok SMS-t írni, mint ahogy bírja a telefonom. Aki még így nem tudja, jámbor kezdő vagy SM írásban. Szóval a túl sok kütyü megtanít bennünket egy teljesen más tempóra, és ez hat az agyunkra. Minél korábban szokjuk meg nagyon-nagyon sok órán keresztül a sokkal gyorsabb tempót, mint ami az életnek a reális tempója, „bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere”, ezért az emberi kapcsolatok unalmasak lesznek, s inkább megyünk a kütyükhöz. Emellett pedig lesz egy nagy szorongás a férfiakban a nőktől. Nem a kapcsolattól, vagy a visszautasítástól, mert az hagyján. Nem esik jól, ha visszautasításban részesülünk, de a szorongás már attól megjelenik, hogy egy NŐ. Hűű, nő! De ti még nem vagytok ebben a világban, mert ti szerencsére öregebbek vagytok. Jó hírem. Hű, elment az idő, s mi van a kérdésekkel? Nem, a következő alkalommal már sémázunk, de már így is belekezdtünk azért. (71:30)

Nagyon köszönöm a figyelmet, s akkor gyertek, hirdessetek!


Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás