Elégtelen önkontroll, önfegyelem 5.

Köszöntelek benneteket! Nagyon köszöntelek mindannyiótokat!

Nézem, hogy mennyire csöpögtök, csurogtok, de nem tűnik vészesnek. Biztos ti ügyesebben öltöztök föl, mint én.
11. séma - elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem
John Payne – Egyszerűbb gyermekkor

Tehát ott tartunk, emlékeztek, 11. séma, mégpedig elégtelen önkontroll, nem megfelelő önfegyelem, és ennek kapcsán kezdtünk el arról beszélni, hogy egyik fontos jellegzetessége a nem megfelelő határtartásnak az érzékelése és annak a képessége. Így jutottunk el oda, hogy John Payne-nek a könyvéből hoztunk néhány érdekes dolgot, aki arról beszél, s a témánk szempontjából nagyon is érdekes, kinyitja egy kicsit a megfontolások körét, hogy… (00:55) Az a világ, ami a felnőtt embernek idegesítő, fárasztó, túl sok, úgy szívesen néha megállítanánk a földet, hogy ki lehessen belőle szállni, hogy amitől mi idegesek leszünk és feszültek, fáradtak és türelmetlenek, izgatottak és lobbanékonyak, attól a gyerek megbetegszik. A ma gyerek nemzedékének a legnagyobb nehézsége, idézőjelben, vagy nyilván kis túlzással, hogy olyan felnőtt világ tempójában kénytelen élni, ami túl nagy stresszt jelent az ő gyerek személyének, egészségének, immunrendszerének, idegrendszerének, minden csodájának. Ezért érdemes volna nagyon tudatosan elkezdeni a gyerekeink körüli világot formálni és alakítani. Akkor itt volt, hogy miért is.
Miért jó, ha tudatosan formáljuk a gyerek körüli világot?

1. Mert túl sok benne a tárgy. Egyesült Államok béli kutatás. Az átlag gyereknek, ami ugye nincsen, csak a kutatásban, az átlag gyereknek 150 játéka van. Éppen néhány héttel ezelőtt olvastam, most jut eszembe, hogy néhány év, és több LEGO ember lesz, mint valódi. Na, mit szóltok? Szétosztogatjuk a gyerekeknek, máris egy jó pár tucat összejön. A mi időnkben, én emlékszem, nem is volt LEGO gyerek, meg LEGO felnőtt, meg LEGO tűzoltó, csak kockák voltak, s akkor abból lehetett. Na szóval! (02:50)

Tehát: túl sok tárgy. A túl sok tárggyal összefüggésben is: túl sok választási lehetőség. Ezzel összefüggésben is: túl sok információ, és mindez túl nagy sebességgel, gyorsasággal. A túl gyors életritmus nem megfelelő a gyereknek. John Payne-nek a sok évtizedes szakmai rutinjából a bölcsessége az, hogy négy helyen lehetne egyszerűsíteni. (03:25)
Egyszerűsítési helyek a gyerek körül

Kevesebb tárgy. Az időrendnek az egyszerűsítése. A ritmusnak az egyszerűsítése, szabályozása, hogy ne minden a rohanásban teljen és az improvizációban. Hogy legyen az életnek rítusa, ritmusa és rituáléja. Azután pedig a felnőtt világ kiszűrése. Ami azért is nehéz, mert a szülő magát nem szűrheti ki. Tehát ezért hej, de nehéz a szülőnek! Hogy úgy adja magát oda a gyerekének, hogy közben a felnőtt világot kiszűrje. Hí, ez aztán mestermunka. Majd erről szeretnék is, de lehet, hogy mindjárt most is mondom. Tehát! Az egyszerűsítésnek ezek volnának a legalapvetőbb területei. A tárgyak, a környezet, az időrend, a ritmus és a felnőtt világ kiszűrése. (04:30)

Éppen Máté Gábor, a figyelemhiány, -zavarral élő gyerekeknek saját tapasztalatból is nagy kutatója, és most magyarul megjelent egy könyve. Ő 1944-ben született zsidó családból. Most el lehet képzelni azt a környezetet. Azt mondja, egy döbbenetes néhány mondatot ír a saját történetéről, hogy néhány hónapos korában az édesanyja – ’44-ben vagyunk, apát már régen elvitték, nagyszülők meghalnak. S akkor mit gondoltok, hogy mi az alapérzése az édesanyának? Hát a szorongás. S akkor az édesanyja fölhívja a gyerekorvost, ’44 végén, és azt mondja, hogy „Gabi előző nap reggelétől kezdve szinte folyamatosan sír.” Hogy kijönne-e a gyerekorvos megnézni, mert van valami baj a Gabival. Akkor másfél napja sír, szinte megállás nélkül. Tudjátok, mit mondott az orvos? „Kedves anyuka, nagyon szívesen kimegyek, de azt tudnia kell, hogy a zsidó gyerekek sírnak.” Milyen hallatlan pontos megfigyelés. És miért sírnak ezek a gyerekek? Mert az édesanya ha akarná, se tudná a felnőtt világot kiszűrni a gyerekével való kapcsolatából, miközben a gyerek néhány hetes, vagy hónapos.

Tehát a felnőtt világ kiszűrése csak egy nagyobb gyerek esetében jelenti többek között azt, hogy nem terhelem meg a saját életproblémáimmal, nem avatom őt oda be, nem várok tőle együttérzést, megoldást, segítséget, támogatást, és a többit. Éppen elég támogatás, ha én viszonylag egészséges vagyok, hogy ő van. Hogy ez a kapcsolat az én életemet gazdagítja érzelmileg, tölti. Tehát amikor a felnőtt világ kiszűréséről beszélünk, sokkal többről van szó annál, mint hogy… Ezért mondtam, mestermunka egy felnőtt részéről, a gyereke szempontjából kiszűrni a felnőtt világot. Ez az ő stabilitását, egészségességét föltételezi. (07:15)

Márpedig éppenséggel a legtöbb szülő maga is attól szenved, aminek a zavarát a gyerekén látja. Ezért nehéz neki kiszűrnie a saját megoldatlan felnőtt világát. Ó, tehát nem, nem kis munka, de minden eredmény, amit elérünk, sokszorosan segíti annak a környezetnek, annak a világnak az alakulását, amiben a gyerekeink, a következő nemzedék, egy kevésbé őrült tempójú, ritmusos, rítusokkal teli, és a többi, és a többi világban nőhetne föl. (08:00)

Na most erről beszéltünk, tük-tük-tük. És most akkor mennék tovább, és éppenséggel, mert hogy a jelenséget nagyon jól mutatja az, hogy milyen az, amikor valaki figyelemzavarral él, hogy hiperaktív, szétszórt a figyelme, nem képes koncentrálni, de közben izeg-mozog, de közben állandóan idegeire megy a környezetének, átlép minden határt, mintha nem is érzékelné, agyára megy a tanároknak, hogy ez mi. Hogy erről szeretnék akkor néhány szót szólni, de előtte még lezárásképpen ennek a világnak a szinte legzseniálisabb megragadása Woody Allentől származik, mint gyakran. Ha meg akarjuk érteni a világunkat, érdemes Woody Allen filmeket nézni. Azt mondja. Beszélgetés. „Megtanultam a gyorsolvasást. – Na és? – Egy nap alatt elolvastam a Háború és békét. Az oroszokról szól.” Na, tehát ebből a világból kéne kimenteni egy kicsit a gyerekeinket, hogy, hogy… valami mással is találkozzanak. Szóval! Akkor nézzük a megfontolásainkat. (09:35)
Megfontolások a figyelemzavaros gyerekről

Először néhány adatot mondanék. Azt mondja. Az örökbefogadott gyerekeknél a különböző kutatások tükrében 8-16-szor több figyelemhiány-zavarral élő gyerek van. Tehát az örökbefogadott gyerekeknél 8-16-szor több érintett gyerek van. Emlékeztek, hogy beszéltünk erről, hogy tulajdonképpen egy evolúciós kompromisszum az, hogy 9 hónap után megszületünk. Hogy nem vagyunk, nagyon nem vagyunk arra készek, hogy itt megjelenjünk, mert a legalapvetőbb dolgokra sem vagyunk képesek. Ezért úgy lehetne tekinteni bennünket, hogy van az első 9 hónap odabent, és a második 9 hónap kint, de hogy az nagyon sokban hasonlít a végtelenségünkhöz, a kiszolgáltatottságunkhoz, a másokra utaltságunkhoz, annak a szempontjából az első 9 hónaphoz. Na aztán! (11:00)

Megerőszakolt nőknél körülbelül a megerőszakolt nőknek, tehát szexuális bántalmazást átélt nők 1/3-a mutatja a figyelemhiány-zavarnak a tüneteit. Ami nem azt jelenti, hogy éppen ők estek áldozatul, hanem hogy történik valami életesemény felnőtt korban, amire egy nagyon sajátos zavart jelentő válasz az, amit látunk azután a felnőttön. Végül is azt mondhatjuk, hogy a figyelem, hogy képes vagyok figyelni, vagy koncentráltnak lenni, képes vagyok összpontosítani, a hatékony munkavégzésre, ez a szüleinkkel való érzelmi kapcsolatból fakadó adottságom és tulajdonságom. Hogy nem úgy van az, hogy ez egy önmagában álló képesség bennem, ami „Most jól működik, vagy nem működik jól?”. Erre a legjobb példa, hogy azok a gyerekek, akik izgők-mozgók, és nem tudják magukat fegyelmezni, vagy nem tudnak magukkal mit csinálni, hogy bent van egy felnőtt, és a felnőtt jelenléte már oldhatja a szorongását, a puszta jelenléte. De ennél még jobb lehet, hogy a felnőtt ott ül mellette, és mindenféle elvárás vagy ítélkezés, vagy bármiféle szorongást keltő megjegyzés nélkül egyszerűen csak vele együtt figyeli azt, amit a gyerek csinál. Hogy ez már oldhat annyi érzelmi, kapcsolati zavart és szorongást, ami őt koncentráltabbá teszi, és képes lesz figyelni. Akkor tehát nem arról van szó, hogy az, ha valaki nem képes figyelni, össze-vissza rohangászik, nem tudja jól a határokat tartani, ez csak önmagában és önmagáról szólna. Hanem arról szól, ahogyan ő a környezetében, a kapcsolataiban megéli saját magát, meg azt a helyzetet, amiben van. (13:30)

Emlékeztek a klasszikus példára? Mikor… hát jó is, úgy esik az eső, úgyis ide tartozik. 16 éves lány elindul Pálferire. Ma egy egészen extrém példa. Az anyukája utána kiált „Rozi! Vedd föl az esőkabátot!” Na? Semmi válasz, az anya dühös lesz. „Hányszor mondtam, hogy vedd föl az esőkabátot. Két napja is megáztál, oszt’ trüsszögtél itt nekem.” kiabálja föntről, vagy lentről, vagy akárhonnan. A válasz az, hogy Rozália becsapja az ajtót, nagyot durran. Mire az anya összeomlik, kétségbe esik, s elmegy a paphoz, mert hát „Apádat, anyádat tiszteld!”, tehát a pap egy megbízható hely, ez biztos, hogy mellém fog állni. És úgy kezdi a beszámolót – sírva, vagy nem sírva – „Teljesen összeomlottam. Egy pimasz, neveletlen, agresszív kölyök lett a lányomból. Hogy lett ilyen? Hát tőlünk ezt nem tanulhatta, hát tőlem biztos nem. Kígyót melengettem a keblemen. Atya, teljesen… nem is tudom, mit mondjak. Elhoznám őt. Beszéljen a fejével!” Ismerős dinamika ez? Most nyilván a variánsokat ti megírhatjátok. Miből alakul ki ez a szemléletmód? Hogy ő ránéz a 16 éves lányára, és azt mondja, hogy „A lányom ilyen és ilyen…” Még csak nem is azt, hogy ilyen tulajdonságai vannak, de egyébként meg a lányom, hanem azt mondja, hogy „Egy neveletlen kölyök. Egy pimasz, egy semmirekellő!” és a realitás pedig nem ez, hanem az, hogy van egy 16 éves ifjú hölgy, akit az édesanyja körülbelül a kutatások szerint 4-5 évvel fiatalabbnak lát. Jelen esetben körülbelül olyan 12-nek, és ez a fiatal lány, ez a serdülő, életkorának teljesen megfelelő módon igyekszik a saját kezébe venni az életét, mégpedig nyilván a szüleivel való határtartással együtt.

Magát teljesen alkalmasnak tartja néhány dologra. Az egyik, hogy ki tud nézni az ablakon, és látja, hogy esik-e vagy nem. A másik, arra is alkalmasnak tartja magát, hogy megtalálja az esőkabátját, és ezt fölvegye, ha akarja. Arra is alkalmasnak tartja magát, hogy az interneten – Időkép.hu – amennyiben éppenséggel az számára sokkal hitelesebb, mintha kinézne az ablakon, ilyen már van, tehát meg tudja nézni, hogy milyen idő lenne, ha megnézné és nem az interneten bogarászna. Tehát emiatt ő 16 évesen tulajdonképpen valószínű, hogy el tudja dönteni, hogy vesz-e esőkabátot, vagy nem. Az is nagyon valószínű, hogyha trüsszög, akkor éppen nem az anyjától kér majd segítséget. Tehát erre ő mind alkalmas. Akkor ez mit jelent? Hogy miközben az anya úgy látja a 16 éves lányát, hogy neveletlen, pimasz kölyök, valójában az történik, hogy a serdülő lány az édesanyjával való kapcsolatában, ebben a helyzetben reagált így. Hát nagy különbség, nagyon nagy különbség. És hogy például, amikor egy gyerek nem tud koncentrálni, ugyanígy érdemes volna sokkal tágabban nézni, hogy tulajdonképpen mi történik. Mondhatom azt, hogy „Hogy nem vagy képes figyelni? Ne legyél már ilyen szétszórt!” Ugye, ez ugyanez. „Kapd már össze magad!” (Nem t’om, úgy kiabálok ma. Önvizsgálatot tartok este. „Ne kiabálj itt nekem. Mit kiabálsz anyáddal?” Ő nem kiabál szegény, az anya kiabál. Szóval.) (18:40)

Szóval nem csak arról van szó, hogy a gyerek szétszórt, vagy neveletlen, vagy idegesítő, vagy felelőtlen. Ugye, mert épp a leckéjén molyol. Hanem arról, hogy abban az összefüggés-rendszerben, amiben éppen most van, plusz abban az összefüggés-rendszerben, ami az ő korai élettapasztalatának az összefüggés-rendszere, abban ilyen magatartást mutat. Érezhető, hogy mekkora nagy különbség van? Ezért lehetséges például az, hogy egy… Mi történik? A gyerek szorong. Hát hogyne szorongana. Most amikor a tanár jön és mustrálja itt fölülről „Miért nem írod már? A többiek már mind el tudták kezdeni.” (Most miért kiabálok? Ezt nem tudom.) Mi fog történni a gyerekkel? A tanára azt gondolja, hogy éppen most hívta föl a figyelmét… Ugye? Fölhívta a gyerek figyelmét valamire, amiről valószínű a gyerek nem tud, hogy iskolában van, hogy ez egy matekóra és kapott egy feladatot. Valószínű ezt mind nem tudja, mert látni valóan nem tudja, mert ott piszmog. Tehát ő most a pedagógiai eszköztárának teljességével fölhívta a gyerek figyelmét, hogy hol van. Sőt, azt is nagyon pontosan megmondta, hogy „Most kell figyelni! Most! Most!” Mi történik? De ez most nem… Na, ez nem akar kritika lenni a pedagógus társaimmal… Tényleg, hát bár én nem vagyok pedagógus, de most egy kicsit. (Miért iszom ennyit? Ma talány vagyok magamnak, egy kérdés, az univerzum egy titka. Szóval.) (20:55)

Mi történik, amikor a tanár a legjobb szándékával rábök a papírra a dohányfüstös ujjával? A két szünetben ő már készült az órára, tudta, hogy nem lesz könnyű. „Figyelj már oda! Kezdd már el!” Na mi történik? A gyerek még jobban elkezd szorongani. És a szorongásra milyen választ tanult meg már, már, már? Azt, hogy szétszóródik a figyelme. Akkor kialakul egy ördögi kör. Már eleve szorong. Most amikor elkezdik neki mondani, hogy mit hogy kell csinálni, hogy figyeljen már, ahogyan figyelmeztetik, ettől még nagyobb nyomás alá kerül, és ezért még jobban szétszóródik. Majd elkezdenek vele kiabálni, ettől még jobban szorong, és még jobban szétszóródik. Végül a tanár azt mondja „Reménytelen eset! El kell vinni valami… akárhova.” S a legnagyobb vicc, hogyha elviszik „akárhova”, mert hogy van, képzeljétek el, vannak ilyen „akárhova” helyek. Ezek nagyon jók a gyerekeknek, és ott nincs nikotin illatú mutatóujj a papíron, hanem van egy kevésbé stresszes környezet, mondjuk kevesebb tárggyal, rítusokkal és ritmussal. Elmondhatnánk még egy-két dolgot. Némi szabadidővel és társaival. Emiatt csökken a szorongás, emiatt nő a figyelem. (22:40)

Még az is benne van ebben a nagyon árnyalt rendszerben, hogy a gyerek ilyenkor például mit csinál? A figyelemzavar, meg a hiperaktivitás azok kar karban mennek, tehát mint két szerelmes. Ezt most miért mondtam? Szóval! Annyi dolgom van nekem, ne haragudjatok, nem tudok rátok figyelni. Hát érzitek, hogy milyen megterhelő nekem lenni? Egyébként, csak vissza is tudjam… majd szóljatok légyszi’, jegyezzétek meg, hol járunk! Jó? Mert el szeretnék kalandozni. De tényleg, nem tudok ennyi mindent eszemben tartani. Csak most azt felejtettem el, hogy merre akartam elkalandozni. Hú, de nehéz ez! Ú, most már semmit nem tudok, beállt a nagy szorongás. Ilyenkor szoktam fölhúzni a gatyám. Ja! Egyébként, képzeljétek el, megfejtődött a talány, megfejtődött, hogy mi történik velem itt keddről keddre. Keddről keddre? Igen, ez egy izé. Az történik, hogy vidéki városban tartottam előadást, és ott is húzkodtam a gatyám, meg… tehát produkáltam magam, már értitek, itt kihagytam egy szót. És egyszer csak beszólt egy ifjú hölgy, ott ült, olyan 45 körül volt, 50. Tényleg így… most, ahogy visszaemlékszem, nem olyan könnyű az. Miért, ti mindenre emlékeztek? És ahogy, tudod, ilyen per tangenten, vagy így, így csak azt mondja „Csípőnadrág.” S én ezen szenvedek egy éve, értitek, húzkodom a csípőnadrágot. Péter! S egyszer csak világosságot nyújtott az én nagy sötétségemben, hogy egy csípőnadrág a csípőn van, és azt nem kell… Te ezt tudtad? Ez a megalázó egyébként, ez, csak így mindenki nevet, és azt… „Ennyire süket hogy lehet?” Csípőnadrág. Szóval, ott tartottam, kösz, hogy megjegyeztétek, hogy a szerelmes pár, ugye. (25:25)

Figyelemhiány-zavar, vagy figyelemzavar, hiperaktivitás. Most ha ezt megint egy tágabb összefüggésbe helyezzük, akkor mi történik? Akkor az történik, hogy itt már egy elviselhetetlennek tűnő stressz az, ami a gyereket éri, amire szorongással válaszol, amit akár a szülő, akár a pedagógus, akárkinek a magatartása csak megerősíti, ezért még nagyobb szorongás, tzz-zz. Mi történik, ebből a szorult helyzetből ki akar törni és ki is tör. Ki is tör, és elkezd föl, föl, már föl is áll. Nem ezt csinálja? Föláll, odamegy, odamegy… Ez mi? Most azon túl, hogy a mozgás oldja a feszültséget. Tehát jó érzést kelt, meg egyáltalán, meg egyébként 10 éves. Na? Hát még jó, hogy mozogni akar. De ezen túl mi történik? Valójában keresi a kapcsolatot. Pontosan azt, amit elvesztett akkor, amikor kialakult a figyelemhiány-zavar. Valójában a lehető legpontosabb és logikusabb lépést teszi. Enyhít a szorongásán a mozgással, és pontosan azt teszi, amire egyébként szüksége van. Próbál kapcsolódni valakihez, akiben meg lehetne nyugodni, akivel valami érzelmi kapcsolatba lehetne kerülni. Mindenki fogjon meg valakit! Ne, ne, hülyéskedek csak. (27:00)

Tehát tulajdonképpen miközben mi azt látjuk kívülről erről a gyerekről, akit minősítettünk és azt mondtuk, hogy ilyen, hogy szétszórt, aztán pedig kezelhetetlen, neveletlen, izgága, lehetetlen, aközben tulajdonképpen minden rezdülésével pontosan kifejezi, hogy miről van szó, és mi pedig nem értjük. Valami ilyesmit lehetne mondani. Mert hogy a figyelemért felelős agyterületek, azok az érzelmi kapcsolat során alakulnak ki. Hmm. Hogy éppen az által lesz alkalmas valaki arra, hogy elmélyülten figyeljen, hogy megfelelő érzelmi kapcsolatban tudott lenni a magzat az édesanyával, a csecsemő az édesanyával, édesapával, és a kisgyerek a szülővel. Hogy ez is egy rendszer, és nem úgy van, hogy „Jó, hát nem tudtam vele lenni. De attól még ő figyelhetne! Mi köze a kettőnek egymáshoz?” Éppenséggel pont köze van a kettőnek egymáshoz. Tehát az a készség, ami aztán képességgé válik, hogy oda tudok figyelni, tudok koncentráltnak lenni, megfelelő önkontroll, megfelelő önfegyelem. Az izgalmi szintemet, vagyis a szorongásomat képes vagyok kontrollálni, mint ahogy az igazi sportoló. Képes vagy megemelni az izgalmi szintet, vagy képes enyhíteni az izgalmi szintet pont azért, hogy a leghatékonyabb cselekvésre legyen képes. Na erre vagyok kész, hogyha egész, egészséges vagyok. De ha nincsen megfelelő érzelmi kapcsolat a korai életszakaszokban, akkor azok az agyterületek, amelyek éppen azért felelősek, hogy ezt egyáltalán meg tudjam csinálni, nem fejlődnek ki, vagy nem fejlődnek ki elég jól. (29:30)

Ezért egy látszólag olyan tulajdonságra, aminek most mi köze az édesanyámmal való kapcsolathoz, az apámhoz való kapcsolathoz, egy olyan kapcsolathoz, ahol figyelnek rám, és a többi. Emlékeztek, erről nem akarok most hosszabban beszélni, mert ennek a lélektani részét nagyon hosszasan leírtuk. Nagyon egyszerűen, hogyha rám valaki figyel és figyel és figyel, és én szabályozhatom ezt a figyelmet, én néha elnézek, mint egy pici baba, elnéz, akkor visszanéz, és én szabályozom. Hogy akkor ebben, ebben a kapcsolatban valami kialakul, egy látszólag teljesen nem odatartozó funkció. Hej! (30:25)

Tehát tulajdonképpen ezeket a gyerekeket kétszeresen büntetjük. Ugye először megsérülnek, majd pedig büntetjük őket érte. Hú, ez nem túl igazságos. És hogy éppenséggel, most visszautalok John Payne-re, azért fontos, amit ő mond, mert nem tudunk egy csapásra egészségesek lenni. Ugye? Mi felnőttek nem tudjuk csettintésre kizárni a gyerekeink életéből kizárni a mi felnőtt világunkat, a mi sérüléseinket. Nem tudjuk egy csapásra kizárni, mert sok év, mire beindulnak a fejlődési folyamataink. Ugye így van? Ha egyáltalán valaki nekiáll, hogy fejlődjön, az sok év. De mit tehetek? Kevesebb játék, azt meg tudom tenni. Egyszerűsíteni a környezetet, valami ritmust vinni a gyerekek életébe, rituálékat kitalálni. (31:25)

Tegnap kedves ismerőseimnél vacsoráztam. Hát de tudjátok, hogy… szóval, 6 fiú. Kakukk! Csak mondom, hogy van ilyen. 6 fiú. Anya széttárta a karját, azt mondja „Hát nekem, nekem csak ez megy.” 6 fiú. Most már a legkisebb is már egész értelmesen tud nézni, tehát már nagyon, nagyon intenzív kapcsolatban van a környezettel. A gyerekek így tik-tik-tik, a legnagyobb 10 éves, és akkor így. Akkor megvolt a vacsora, azt mondja az anyuci „Na, akkor esti ima.” Képzeljétek el, például, ez egy milyen okos dolog, nem ültek le az imához. 6 fiú. „Üljetek le szépen!” Nem. Tehát se a szépen, se az üljetek le. Tehát például, hogy szabad állni. Az állásban máris több a mozgási lehetőség. Tehát ott sok… ha ülök, már… állok. S akkor, na, ment körbe az ima, tik-tik-tik, minden gyerek valamit mondott, néha akkor ide állt, oda állt, teljesen rendben van. De hogy lehetett látni a gyerekek arcán valahogy annak a biztonságérzetét, hogy pontosan lehet tudni, hogy most mi történik, hogy mi fog történni, hogy ez után mi fog történni, hogy ez nagyon jól kiszámítható. Nagyon, egy erős érzelmi biztonságot ad. A legnagyobb döbbenetemre a hat fiú első szóra bement a szobájába. Egyetlen egy még egy rajzpályázatra befejezett egy rajzot, majd ő is bement. Én ott voltam körülbelül éjfélig, s a hat gyerek, 10-8-5-3-2-1-start, egyetlen egyszer sem jöttek ki a szobájukból. De ott szó sem volt nem t’om mi, terrorról, meg ordibálásról, meg fenyegetésről, meg büntetésről. (34:00)

Olyan jópofát mondtak. Csak hogy mit jelent az, hogy érzelmileg biztonságos környezet. Hogy például, milyen okos egy apa. Na, hát (csapkod – szerk.) (Látjátok, a környezeti hatások? Mit csinál ez a kóla? Hát azért, mert én ütöm az asztalt, azért.) Képzeljétek el, azt mondja az apa, hogy hát a gyerekek alig várják már az őszt. Mert mikor ősz van, el kezd esni az eső, s az apa a következőt játssza a gyerekeivel. Mikor a legnagyobb az eső, akkor azt mondja nekik „Na gyertek, kimegyünk futni!” A gyerekek megőrülnek attól, hogy esőben lehet futni, s hogy apa is fut velük. Tehát nem egy büntetés, hogy „Ki, kizavarlak! Ott fogsz ázni! Kis hülye!” Hanem éppen fordítva, apa is, mindenki fölveszi a meleg cuccot, kimennek a szakadó esőbe futni, s akkor az apa azt mondja „Jó, 2 kilométer.” Az ötéves gyerek is. Mennek, futnak a szakadó esőben. Ugye, ezzel szemben mi szokott? „Ülj le, hát nem mehetünk sehova, hát úgy esik. Sajnos bent kell maradni, nem tudunk semmit csinálni.” Most ott fut a négy gyerek, hát még a két kisebb nem, a négy gyerek a szakadó esőben, másfél kilométer, elindulnak visszafelé. Apa azt mondja „Most pedig szabad a pocsolyába is belelépni.” S a gyerekek mennek, s az összes pocsolyába, csúú, két lábbal, durr bele, csíí! Úgy élvezik, hogy… pedig semmi mást nem csinálnak, csak futnak az esőben az apjukkal. Nincs Barbie baba, Halálcsillag, Jedi kard. Pedig azért az kell. De most ez… Nem, Jedi kard kell! Rájöttem, hogy ezt hagyjuk ki. Hanem semmi más nem történik, mint futnak az esőben, s utána beleléphetnek a pocsolyába. Kérdezem, hogy meg szoktak-e fázni? Azt mondják, soha, soha nem fáztak még meg. Egyrészt mert futnak, a másik pedig, azért, mert mikor mindenki hazaért, azonnal leveszik a cipőt, le a zokni, le minden, meleg kád, meleg víz. Hááhhhh! Most ugye nem, nem kell ragoznom? (37:10)

Hogy milyen gyerekkort kívánunk magunknak? Egy ilyet, apával futunk az esőben, bele a pocsolyába, utána meleg víz, satöbbi, utána körbeállunk, jót alszunk, vagy kérünk még egy játékot. Még, még, mert hát esik az eső, ugye, most az a 149 játék nem jó, esőben nem jó. Mert még ha sütne egy kicsit a nap, még ott eltolingatnám, ott a napon, de így, így valami hiányzik. És ez talán jó példa arra, hogy na… Jól van. Mindenre jó példa. Most már elég. Gyerünk, jó, nézem, hol tartunk. Mennyi az idő? Jó. (38:00)

Kísértetiesen hasonló megállapításokra jut John Payne, meg Máté Gábor is. A gyerekek környezetében alacsonyabb stressz-szintre van szükség, ez a negatív rész, hogy ebből kevesebbre van szükség, és érzelmi biztonságra meg bőségesen. Az érzelmi biztonság teremti meg azt a feltételt, amitől az agy megfelelő területei jól ki tudnak alakulni. Ezért, ez egy nagyon szép gondolat, valójában ezek a betegek… Na, ezek a betegek, nem, ezek a gyerekek. Ezek a gyerekek nem betegek, ezért őnekik nem gyógyulásra van szükség, hanem fejlődésre. Arra van szükségük, hogy egy olyan közeget, világot, kapcsolatot, hálót, érzelmi biztonsági teret biztosítsunk számukra, amelyekben tudnak fejlődni, s ez máris egy csomó terhet levesz rólunk is, meg a gyerekről is. Egész más az, amikor egy beteg gyerekkel kell mennem egyik helyről a másikra, emiatt te szorongsz, ami miatt a gyerek mit csinál? Még jobban szorong. Ezért is jó dolog elkezdeni az egyszerűsítést a gyerekeknél, mert az elkezd ránk hatni, visszahat rám. (39:30)

Eriksonról de rég beszéltünk! Ugye, hát a mi Eriksonunk! Majdnem elfelejtettük, hogy van. Erikson írt egy könyvet a gyereknevelésről. Ebben a könyvben ír egy zseniális dolgot, azt mondja. „A gyerekeink fejlődése láttán minden szülő kénytelen szembesülni azzal a kérdéssel, hogy ő maga hajlandó-e fejlődni. Az a szülő tudja leginkább annak a világát megteremteni, amiben egy gyerek fejlődni tud, aki maga hajlandó fejlődni. De nagy dolog, egy szülő hajlandó fejlődni. Ezáltal ott a legtermészetesebb mintája és közege, hogy itt nálunk lehet fejlődni, mert még apa is képes rá, ami azért nagy dolog.” Na, jó. (40:40)

Na, még akkor… azt mondja, hogy. Még akkor egy pár adattal bombázlak titeket, hogy a család töredezettsége nyilvánvaló összefüggést mutat a figyelemhiány, hiperaktivitás, beilleszkedési zavar, és egyéb zavarokkal. Például az elvált, vagy különélő pár gyerekei… (Nem figyelek oda, előadást tartok, beszélek.) Tehát háromszor annyi gyerek mutatja a figyelemhiány, zavar, hiperaktivitás, szétszórtság, és a többi tüneteit akkor, hogyha a szülei elváltak, vagy nem élnek együtt. Tehát nem csak anya-gyerek kapcsolat, nem csak apa-gyerek kapcsolat, hanem a családi kapcsoltrendszer zavara is megjelenik a gyerekek zavarában. Azok az anyák, akiknél valami ilyen zavart mutató gyerek él, ezek az anyák magukat az átlagnál depressziósabbnak mondják, és a környezetüket stresszesebbnek, mint az átlag. Azután ahol figyelemhiány-zavar, túlaktivitás, stb, ezt most már nem ragozom mindig, ahol az anyák az első néhány életév, a gyerek első néhány életévében depressziósak voltak, ott a gyerekek körülbelül 30%-a mutatja ezeket a tüneteket. Azért, mert a depressziós anya nem tud a gyerekére hangolódni. Nem történik meg az a figyelem, az az érzelmi biztonság ami kell, ennek kapcsán pedig bizonyos agyi területek nem tudnak megfelelően kifejlődni. Tehát 30% szemben a 6%-kal. Az 6… mondjuk 5-ször, 6-szor több. (Nem, nem t’om, ezt hagyjuk, igen, igen. Nem, akkor ez, ez a… Jó.) (43:10)

Ahol, ahol ezzel érintett gyerekek vannak, ott a család működésére jellemző az, hogy még az átlagnál is kevesebb küldő támogató, megerősítő kapcsolattal rendelkezik a család, beleértve a nagyszülői családot, vagy a baráti kapcsolatrendszert. Tehát a család nem rendelkezik elég külső erőforrással. Azok a szülők, ahol ilyen gyerekek vannak, általában alacsony önértékeléssel rendelkeznek, maguk is szoronganak. Mi jár ezzel együtt? Hogy gyakran ezek a szülők nagyon jó szándékúak. Minden erőfeszítést megtesznek azért, hogy a gyerekeiknek megadják, amire szükségük van. Ez a legfontosabb záró mondatom. Nehogy valaki azt gondolja, hogy itt a szülőket, vagy bármely szülőt, vagy pedagógusokat démonizálni szeretnénk. Éppenséggel ők azt élik meg, hogy „Már szinte mindent bevetettem, az utolsó erőm, sőt még azon túl is csinálom, s akkor is ez van.” Tehát éppenséggel, ha a gyereknek szeretnénk segíteni, nagyon a szülő mellé kell állnunk, mert hiszen a gyerek éppen annak a zavarát mutatja, hogy a szülő nem volt elég egészséges ahhoz, hogy rá tudjon hangolódni a saját gyerekére.

Ezért mi elkövethetnénk egy másik szinten ugyanazt, amit a tanár elkövet a gyerekkel, hogy mi a szülőt ültetjük ide, és neki mutogatunk. „Hát vedd már észre, hogy érzelmi biztonságot kéne adnod a gyerekeidnek!” Most, hát erre egy normális szülő hogy reagál? Ugye, azt lehetne mondani, hát vagy jobban kezd el szorongani, mint addig. Hát nem? Most valaki jól beolvas neki, hogy nem jó anya, hát a normális reakció, hogy elkezdek szorongani. Hát eddig is szorongtam, hogy nem vagyok elég jó anya. Most akkor valaki jól megmondja nekem, hogy nem, akkor most mi, mi lesz, mitől lesz jobb, vagy mi? Vagy pedig, ugye kikérem magamnak. Nagyon sok szülőben van annyi erő, hogy kikérje magának. Nem? S akkor pattintjuk le a segítőket, a NevTan-t, a pszicho…, mindenkit lepattintunk, „Nekünk ne mondják!”, azt jelenti, hogy… Megint csak a párhuzamot mondom. A szülő, aki ránéz a… „Nekem ilyet ne mondjon! Mit tudja maga?” Ez a szülő nagyszerű, mert vannak még erőforrásai. Hát mert tud még üvölteni. Nagyon nagy dolog, és ez pontosan megfelel annak, amikor a gyerek a maga összes zavarával még föláll a székre, akkor ez nem akkora baj, mint ha már nem áll föl… a székre. (46:20)

Látjátok, ezért nem pártolom az élő adást. Egy kis halott adás nem rossz. Na, jól van. Gyerünk, Feri! Mit csinálsz ma? Azt mondja. Mennyi időbe telik nekem majd ezt rendbe szedni otthon? Szegény Feri! Jó. Most olyan nehéz ez, hogy ti itt vagytok, nekem meg olvasnom kéne. Olvasom hangosan, akkor együtt csináljuk. Tényleg, közben gondolkozom is, az már két folyamat egyszerre. Szóval, na, na. (47:20)
Miért is ne bántsuk se a gyereket, se a szülőt?

Ugye, most egy ilyen alcím. Miért ne bántsunk senkit? Ez egy érdekes, nem? Egy ilyen.. segítői attitűd kibuggyant belőlem. Hogy, hogy… csak miért ne? (nézi a jegyzetét – szerk.) Na… tik-tik-tik, gyerünk! Hogy… egy jó… jól van. Nem vagyok szétszórt ma? Hogy látjátok, ez milyen érdekes, na, most akkor…

A környezet hatására hogyha leveszünk a stresszből, és nem kell a felnőtt világ tempójában és idő nyomása alatt élnie egy gyereknek, akkor éppenséggel azok az adottságok, például, hogy egy kicsit szétszórt, az mivé lesz? Kreativitássá. Az igazán kreatív személy milyen? Olyan asszociációi vannak, ami az átlag embernek nincs, attól kreatív. Mindenki valahogy csinálja, s ott van egy ilyen túlizé, zömm-zömm. Jaj, ez… olvastam egy történetet, hogy… Azt mondja, hogy, hogy… (49:00)

Gyerekcsoportot ültettek le, egy csoport, két csoport, három csoport, volt egy nagy csoport, s kiadta a feladatot a pedagógus. „Ezt kell megcsinálni.” S képzeljétek el, hogy annyira bevonódott az egyik gyerek, föltérdelt az asztalra, így. (Föltérdel Feri egy 80 cm átmérőjű kis asztalra – szerk.) Így térdelt az asztalon. És ahogy az asztalon térdelt… Szóljatok, ha lyukas a gatyám, mert ezt… Úgy térdelt az asztalon, így, tik-tik-tik. Azt mondja a pedagógus, aki kiadta a feladatot „Nagyon kíváncsi voltam, hogy ez a csapat hogyan fog végezni.” Később kiderült, hogy ez a csapat hozta legeredményesebben a munkát, és ez a föltérdelős gyerek járult hozzá az eredményhez leghatékonyabban. Vagyis van egy gyerek, akiről John Payne azt mondja, hogy egy kicsit bogaras. Mert ő nem odaül a többiekkel, hanem föltérdel oda. De közben ahogyan… közben a gondolatai is ugyanilyen eredetiek. Egyszer csak rátalál egy megoldásra, ebből születik a kreativitás, a szétszórtság kultúrája. Olyan asszociációk, hogy tyíí, ez hogy van? Egyszer csak valami élet lesz, valami elevenség lesz, valami eredetiség lesz. De ha ugyanerre a gyerekre rögtön rászól „Veszi a tévé! Pisti! Mit szól anyád otthon? Veszi a tévé! M1en lenyomják, s ott térdelsz, ülj már rendesen!” A gyerek összes kreativitása prrr. (50:50)

Rengeteg olyan… Mindannyian bogarasak vagyunk. Felnőttként is, nem? Magunk között szólva. Jó, adsz rá egy pacsit nekem. De hogyha ki tudjuk találni azt a világot, amiben az adottságaink, képességeink fejlődni tudnak, na éppen, éppen ott, ahol bogarasak vagyunk, abból tud valami jó dolog születni. Most ez onnan jutott eszembe, hogy hazamentek, biztos mondjátok „Ú, de szétszórt volt, meg minden. De azért egész jól szórakoztunk. Máskor nem szórakozunk ilyen jól.” Szóval most… oké. Vagy nem t’om, hogy oké-e, de szeretnék most már mondani is valamit. Hogy. (50:50)
Érzelmi biztonsággal teli kapcsolatok és háttér

Mi az, ami nagyban segít nekünk ahhoz, hogy a figyelmünk ne csak szétszóródni tudjon, hanem összpontosítani legyünk képesek? Érzelmi biztonsággal teli kapcsolatok és háttér. Erről már beszéltünk, magzati kortól kezdve. Na most! Ehhez mi is hozzájárul? Az, hogy merhetek érezni. Hogy megélhetem a fájdalmat, az ijedelmet, a haragomat, az agressziómat kifejezhetem valamilyen formában. Hogy mindez megtörténhet, mert a szüleim, a felnőttek tartanak engem. Határokat is húznak, éppen az érzelmi biztonsággal teli kapcsolatban újból és újból ebben az élő és eleven közegben tanulom meg a határokat.

Húzza a gyerek a felnőtt haját. Ha ott van egy érzelmi biztonságot adó kapcsolat, akkor a szülő újból és újból kifejezi a gyerekének, hogy fáj neki. S a gyerek ezt megtanulja. Ez egy biztonságos közegben is le tud játszódni, és kap egy nagyon világos határt, hogy nem nyúlok úgy egy másik emberhez, hogy az neki fájjon. És ezt egy érzelmileg biztonságos közegben tanultam meg. Most megüthetem, meg kiabálhatok vele, meg minden egyéb. Azzal nem tanítottam meg jobban ezt a határt, hogy ne nyúlj úgy egy másik emberhez, hogy az neki fájjon. Sőt, éppen fordítva. (53:35)

De ki az, aki megengedheti azt, hogy az érzéseit megélje és ez által tudjon önmagánál lenni? Aki az érzésénél van, ő elég jól önmagánál van. Ezt ugye tudjuk, erről már nagyon sok szó esett. Hogy minél inkább tudok az érzésemnél lenni, az nem azt jelenti, hogy az érzés elborít engem teljesen és markában tart és ő irányít, hanem egyszerűen csak hogy képes vagyok érezni és egy érzésben lenni, miközben a tudatomnál vagyok. Tehát a világosság nem szűnik meg közben. Hát nem? Azért az nagy baj lenne. Tehát minél inkább tudok a testemben lenni, a testemnél lenni, minél inkább tudok az érzéseimben, az érzéseimnél lenni, annál jobban tudok magamnál lenni. Ha valaki csak a saját gondolatainál van, na az már nagy baj. Ugye ezt milyen sokan tudjuk? Ugye, hogy mindig tele vagyunk, nagyon jól tudjuk, hogy kéne élni, csak… Ki tudja megcsinálni? Ugye, tehát a jó gondolatok nagyon segítenek annak, aki tud a testében, meg az érzéseinél lenni. A nagyon jó gondolatok még hozzájárulnak, és szép az élet. De mikor nem vagyok a testemben, a testemnél, az érzéseimben, az érzéseimnél, akkor a jó gondolatok fényévnyi távolságra vannak tőlem. Vannak, csak nem ott, ahol én vagyok, hanem úgy külön, egy okos könyvben. Akkor hiába mondom, hogy ez így van, nincs hozzám elég közel. (55:15)
Két ember síel

Mikor érezhetek tehát? Akkor, ha biztonságban vagyok. Mondanék erre egy nagyon egyszerű példát, nem az enyém, csak idehozom nektek, hogy ezt hogyan lehet jól látni. Képzeljük el, hogy két ember síel. Na, mondjuk legyen egy férfi meg egy nő. Valami kis izgalom kell, különben… S valahogy, hát ezt a szintet állandóan valahogy kell… Nem? Tehát. Síel a férfi és a nő. (Melyik szenvedjen balesetet? Ugye, interaktív 5 perc. „A férfi!” Ez volt az első. Na jó, jól van, tehát. Én hallgatok rád. Így mondjuk nem lesz annyira jó a történet, de nem, nem érdekes, mindegy. Tehát.) A férfi balesetet szenved, de nem is akárhogy, eltöri a lábát, nyalt törés. Nem részletezem, tehát… mert tudom azt, ha ti készítitek a belső képet, azt el tudjátok viselni. Ha én mondom, akkor ú, az már sok. Mindenki képzeljen el most egy nyílt törést. Szóval. Nyílt törés, a férfi üvölt. Hát, normális. „Ááá, üüü, ááá!” A nő, a szerelme, felesége, párja, társa… azt mondja „Sietek, hozok segítséget. – Siess, siess!” Na, síel, s ő is eltöri a lábát. (Most ez nem egy ilyen… na.) Most az a kérdés, hogy a feleség, amikor úgy magához tér, és tudja, hogy most nekem eltört a lábam, de azt is tudja, hogy a férjének eltört a lába, és ő arra vár, hogy én hozzak neki segítséget, megengedi-e magának azt, hogy nagyon fájjon a lába, vagy pedig összeszedi magát amennyire csak tudja, és levonszolja magát valahova, azért, hogy segítséget tudjon adni a férjének? Nyilvánvaló, ez történik. Az egyik esetben megélhetem az érzést, a fájdalmat, a szorongást, az aggodalmat, a kiszolgáltatottságot, a rettenetet, mert van valaki mellettem. Van valaki velem, van egy kapcsolatom, ami megengedi nekem, hogy én ezt megéljem. A második esetben azonban a feleség ezt nem engedheti meg magának, mert ő most ott egyedül van, s neki kell segítenie. (58:10)

Hogyha láttatok ilyen túlélő filmeket, döbbenetes, hogy emberek milyen sérüléssel, mikor rájöttek, hogy nincs velük valaki, elképesztő fájdalmakat nem engedtek meg maguknak. Ezt egészen odáig is mondhatnánk, hogy nem is érzi annyira. Ha ugyanúgy érezné, akkor lehet, hogy nem bírna fölállni és elindulni. Nem engedheti meg magának. Hogy milyen döbbenetes ereje van annak, hogyha tudhatom, hogy mellettem vagy. Akkor fájhat. Akkor megélhetem, az által magamnál vagyok, de közben ez egy biztonságos közegben zajlik, s akkor nem csak magamnál tudok lenni, hanem valami tárgynál is. Képes leszek majd figyelni, mert kialakult egy jó világ. De ha valaki, mikor valami nehéz neki, úgy éli meg magát, mint az a valaki, aki körbenéz és azt mondja „De itt nincs, nincs itt senki.” Hát senki nincs, akkor ő nem engedheti meg magának, hogy fájjon. Itt, ezért van jelentősége (Picit hátrébb jövök, mert zavar, hogy ti szegények itt… A kólám.) Ezért van jelentősége annak, amikor arról szoktunk beszélni, hogy néha szükségünk van – most így mondanám – egy segítőre. Az persze egy természetes kapcsolatban levő vagy jövő segítség is lehet, de a természetes kapcsolatok néha jók, néha nagyon jók, néha viszont pont az hiányzik belőle, amitől egy professzionális kapcsolat professzionális. Vagyis, hogy a segítő, ha professzionális, pontosan tudja, hogy mire van szüksége annak, akinek segít. A természetes kapcsolatokban ezt nem mindig tudjuk, legföljebb jó fejek vagyunk, vagy szeretjük a másikat. De attól, hogy szeretjük a másikat, még úú. Csak annyira szerethetjük, amennyire képesek vagyunk. (60:30)
Mi történik a segítő kapcsolatban?

Mert akkor mi történik a segítő kapcsolatban? Látjátok, itt is van egy egyszerűsítés, mint a serdülő lánynál, a gyereknél, meg a szülőjénél. Hogy könnyen, szeretjük egyszerűsíteni, és akkor a baj még nagyobb lesz. Ez pedig az, hogy azt mondjuk. „Hát nem akkora téma az! Jaj, hát egyedül is előre tudok jutni. Hát mondd meg Feri, légy szíves mondjál nekem egy jó könyvet!” Nem t’om, miről? Mondjatok egy olyan jó gusztusos zavart. (Addig bekötöm a cipőmet. Valamilyen jó… Ne a saját életedből. Ugye, mert ennyi idő alatt addig lehetett eljutni. Valamit. „Személyiségzavar.” Jaj, az sok! Jó.) Olyan lehetséges azért az, na, igen? Lehetséges, hogy valaki képes az önreflexióra, és azt tudja mondani, hogy „Igen, igen. Látom én, hogy valami baj van velem. De hát hogy azért előveszek jó könyveket, megy azért ez. Úgy látom, hogy valahogy… na, értem én ezt.” Mi nincs ebben? Elolvashatom a világ legjobb könyvét, most itt egy sincs nálam, tehát most így… a világ legjobb könyvét olvasom, önismereti szempontból pont arról ír, ami az én bajom. De olyan zseniálisan, az hihetetlen. „Ez hihetetlen. Ne haragudj, most nem is érek már rá. Hát rólam van szó, én is számítok.” (62:25)

Mi az, ami ebből hiányzik? Egy másik ember. Épp egy másik ember hiányzik. Vagyis az, hogy éppenséggel a segítő kapcsolatnak a lényege nem az, hogy a segítő tud valami nagyon okosat, amit én nem. Mert ha ez lenne a lényege, akkor valaki jön hozzám, és azt mondom „Ja, hát megmondom én, mi van veled. Stty!” Elég gyors lesz. Napi 40-50 klienssel végzek. Ettől a helyzet nyilvánvaló, még rosszabb lesz, szerencsés kivételektől eltekintve, mint amikor valakiben akkora a zavar és a bizonytalanság, hogyha azt mondom neki, hogy „A típusú.”, akkor megnyugszik. Tényleg, hát az is lehet egy segítség. Azt se tudom, hogy mi milyen. Azt mondja „A típusú. – Jaj de jó, megvan, A. Hát ilyen jót három éve nem mondott senki nekem. A típusú, hát ez az, jól van. Csak ennyi a baj.” Szóval. (63:35)

A valódi segítség mi? Nem a segítő szaktudása. Hát az a minimum. Ez pontosan ugyanúgy, mint a pedagógusnál, mi a minimum? Hogy érti a matekot, mert matek szakos volt. Hogy jobban ismeri a földrajzot, mint a „györök”. Hát ez a minimum, nem? Nem ettől pedagógus, hanem attól pedagógus, hogy ismeri a gyereket, ismeri magát, a szülő világát, ismeri az iskolának a működését, a csoportdinamikát, és ismeri azt, hogy egy kapcsolatban mit-hogy lehet csinálni, attól pedagógus. Az a minimum, hogy hogy tudja, hogy Tiszántúl, Dunántúl. (64:40)

Amit a legjobb könyv sem tud megadni, miközben a legjobb könyvek hihetetlenül sokat úgy adnak. Ááá, hát különben, nagyon sokat köszönhetek a jó könyveknek, rengeteget. Főleg azért, valakinek éppen kapcsolati nehézségei vannak, akkor mit csinál? Elővesz egy könyvet. Nem így van? Hát legalább akkor valahonnan el lehet kezdeni az életet. Nagyon kellenek a jó könyvek. Na de a segítő kapcsolatban tehát ugyanúgy az a minimum, hogy ő érti, hogy mi az, hogy személyiségzavar, hát az a minimum. Hát még jó, hogy érti, nem? De mi az, ami ott igazán segítség? Hogy… Péter, már úgyis, teneked már úgyis mindegy. Tudjátok, már olyan régóta ismerjük egymást, hogy… Ránézek a Péterre, s éppenséggel az nem mindegy, hogy én most figyelek. Most egy órán keresztül figyelek. Lehet, hogy egy órán keresztül nem is szólalok meg. S ami éppenséggel más, mint ahogyan mondjuk egy csecsemő, pici baba, kereste a kapcsolatot az anyjával. Anya vagy ott volt, vagy nem, de hogyha figyelt is mondjuk a gyerekére, akkor az anya a maga szorongásával, zavarával, idegességével, valamijével határozta meg a figyelemnek a ritmusát, az idejét, a mélységét. De én azt mondom „Én azért vagyok itt, mert a személyiségemen dolgoztam annyit, hogy képes vagyok figyelni valakire.” Megengedem, hogy az, akivel beszélek, ő szabályozza azt, hogy én figyelek, hogyan figyeljek. Ő például elnézhet. Most Péter pont elnéztél, ez olyan jó. Hogy ő elnéz, és ez rendben van. (El, el, el, igen.) Közben pedig igyekszünk kialakítani egy bizalmi légkört, amiben el lehet mondani azt is, ami éppen bennem van, és a többi, és a többi, vagyis hogy tulajdonképpen valamit elkezdünk újra kitalálni és megteremteni. Na ez az, ami nincs a könyvben, mert hogy egy tárgy. (67:00)

Ugye itt, amikor… hogy most nagy bajom van-e, vagy most miért mennék én segítőhöz, „Mit tudja, mit tudja ez?” Ugye, hogy abban értem én ezt a gondolatot, csak pont azt hagyjuk ki, ami ebben az egészben a legfontosabb, hogy ott egy másik ember van. Akivel kapcsolatba kerülök, csak valami olyasmit tud adni és tenni, aminek éppenséggel a sérültségével szenvedek. Ez a nagy dolog benne. (67:35)

Eszembe jutott valaki, egy öngyilkossági kísérlet után érkezett hozzám. De egyszer már emlegettem őt nektek. Ment egyik pszichiátertől a másikig, s valahogy senkinél nem tudott megmaradni. Na végül elkezdtünk találkozni minden héten, körülbelül másfél éve találkoztunk minden héten. Akkor azt mondja, egyszer csak elkezdtünk beszélgetni erről, azt mondja „Tudod Feri, azon gondolkodtam, hogy miért maradtam meg nálad, és miért nem maradtam meg másoknál. Rájöttem. Azért, mert szerintem te nem félsz attól, hogy én megöljem magam. Ezt ha nem is így mondanám, de úgy mindenképpen, hogy elfogadtam, hogy én a fejem tetejére állhatok, ő kimegy tőlem, 3 perc múlva halott lehet, ha azt akarja. Ezért egy bizonyos ponton túl én nem szorongtam és féltem. Azt mondtam, úgyis megcsinálja, ha akarja. Leraktam ennek a tervét. Ezért, mikor mi beszélgettünk egymással, én nem szorongtam és aggódtam túlságosan, mert tudtam, hogy nincs a kezemben. (69:05)

Ez miért érdekes? Mert ott van például egy jószándékú segítő, de maga fél attól, hogy aki hozzá jár, majd pont nála fogja megölni magát. Nem elkezd szorongani? „Mit szólnak a kollégák? Már második a héten. Ezt nem engedhetem meg magamnak, majd még pont, különben is a gyerekemmel is annyi baj van, még majd most ezt is hurcolásszam.” S mi történik a kapcsolatban? Valaki, aki érzékeli a segítőt, mint a magzat meg a csecsemő az édesanyját, azt mondja „Hát ez szorong, hát szorong, hát szorong a segítőm.” Hát persze, hogy néha szorongunk. De ha ez egy ilyen állandósult szorongás, mint a felnőtt világnak ez a folyamatos nyomása. Ott szorong, akkor én nem juthatok el a saját érzéseimig. Hoppácska! Hát el van törve a lába a segítőmnek. Itt kiabál, hogy „Jajj, jajj!” Hát akkor én nem kiabálhatok, hogy jajj-jajj! Jó, hát azért járok ide egy ideig, de hát aztán most medig várjak még, hogy már ne aggódjon amiatt. Amikor a segítő azt mondja „Jó, hát úgyis megöli magát, ha meg akarja.” Amit remélem, halljátok, hogy nem felelőtlenség, hanem realitás. Ezt a realitást, mikor azt mondom „Nézd, te akkor ölöd meg magad, amikor akarod.” s mondjuk ezt ki is lehet mondani a kapcsolatban, mert nem félek a témától. „Ezt tudod, ha megölöd magad, tuti, hogy vége mindennek. Az nem úgy van, hogy akkor holnap eljössz és megbeszéljük. Akkor kampec neked. Ezt érted te, hogy akkor mi van? Hogy akkor vége?” Ez fölfoghatatlan valójában. Na, és én ettől nem szorongok, vagy csak amennyire úgy normális. Hát kinek esik jól? Nyilván akkor, ha ő nem az én szorongásommal van elfoglalva. Márpedig egymásra hangolódunk. Akkor azt mondja „Ja, hát akkor jöhetek a saját érzéseimmel.” S akkor megengedheti magának azt, amit a férj megengedhet, hogy kiabál, s azt mondja „Na nekem nagyon fáj!”, mert van egy közeg, amiben ő kiabálhat. El tudtam ezt most mondani, hogy ez mi? Hogy ez milyen nagy dolog. És hogy ezt azért is mondom, mert ha gyerekről van szó, ha a szülőjéről van szó, ha mi magunkról van szó, ha a 80 éves önmagunkról van szó, akkor is mindig lehetőség, hogy találkozunk egy másik emberrel, és nála a szó jó értelmében megnyugszunk, vagy hogy ott történjen velünk valami.

Már az idős korról is pontosan tudjuk, hogy egyáltalán nem olyan statikus, előre kiszámítható, már csak megyünk lefelé világ. Hogy idős korban sok minden fejleszthető. Sok minden, amiről azt gondoltuk, hogy „Á, veszett fejsze nyele!”, háhh, én már csak tudom, már így 50-hez közel. Na, a mai sajátos alkalmunknak vége. Akkor rábízzuk magunkat az időre. Nagyon köszönöm a figyelmeteket, és akkor egy hét múlva találkozhatunk. (taps) (73:00)


Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás