Elégtelen önkontroll, önfegyelem 6.

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Olyan sokat beszélünk erről (s most is azzal szeretném kezdeni), hogy ebben a tizenegyedik sémában, aminek az alapvető nehézsége az önfegyelem, az önkontroll elégtelen volta. Ha ezt egy kicsit közelebbről megnézzük, akkor azt látjuk hogy tulajdonképpen van valaki aki nem annyira a jelenben él, hanem mindig valahogy a jelenből tud csak élni. Nem tud a múltból élni, nem tud a jövőből élni, nem tud a reményéből élni, nem tud a múltbéli pozitív tapasztalataiból élni, hanem kizárólag csak a jelenből tud élni. Tehát abból tud élni, abból tud gazdálkodni, meríteni - számára pusztán csak az tud erőforrás lenni, az érhető csak el, ami a jelenből számára adatik. Látjátok, milyen nagy különbség van a között, hogy valaki a jelenből tud csak élni, vagy valaki a jelenben él. Ez nagyon nagy különbség! És éppenséggel akkor tudunk valóban a jelenbenlenni, ha megvan az a biztonságérzetünk élmény szinten, tapasztalati szintet, idegrendszer-szinten (na, ez valami; Terézre gondolok ilyenkor, mert ő a nyelvet nagyon tudja). Tehát: idegrendszer szinten vagy agyműködés szinten meg... és a többi szinten akkor tudok a jelenben lenni, ha megvan az a biztonságos talajon (és ugye, ennek idebenn is megvan a maga forgatókönyve), hogy éppenséggel átadhatom magamat a jelenben annak, ami van, mert az nem uralkodik el rajtam, mert nem zuhanok bele, mint valami tölcsérbe; éppenséggel mehetek és tudok a jelenben lenni. Megengedhetem magamnak. Még akkor is például, hogy ha az egy fájdalom vagy félelem. Emlékeztek a síelős történetre? Megedhetem a fájdalmat, mert tudom, hogy valaki már elment segítségért (ez a múlt) és mert van bennem a jövőnek egy elővételezett reménye, hogy „és majd akkor fog jönni a segítséggel, és segítenek rajtam”. És azért, mert vissza tudok emlékezni, hogy valaki elment már segítségért. Valaha már segítettek rajtam. Kaptam már jót az élettől. Van hova nyúlnom. Elő tudok venni egy pozitív tapasztalatot. Amikor megéltem, akkor, amikor éppen bántanak: hogy értékes vagyok! A múltból elő tudom venni ezt a tapasztalatot.

Akkor ez azt jelenti, hogy tudom használni a múltat, tudom használni a jövőt. Ezért megengedhetem (éppenséggel), hogy a jelenben átéljek valamit. Valami olyasmit, amit nem engedhetnék meg, ha csak „ez van”. Mert akkor erősnek kell maradni! Nemde? Hát akkor azt mondanám: ezt nem engedhetem meg magamnak! Hogy szétessek?!? Hogydarabjaimra hulljak? Hogy teljesen elgyöngüljek?! Nem engedhetem meg magamnak! Mert nem vagyok benne biztos, hogy jön segítség. A múltból nem tudom elővenni ezt a tapasztalatom. És a reményemet sem tudom előhozni, ami meg a jövőből tud valami erőforrást adni. Ugye nagy különbség az, hogy valaki csak a a jelenből tud élni – és akkor ezt így mondjuk, például: hogy a pillanatnyi impressziói, indíttatásai, késztetései és egyebek alapján mindig csak a jelenből, de nem a jelenben! Hogy éppen az élet folyamatossága, ha úgy tudom magamat érzékelni (az életet), hogy ha összekötögetem a múltat, a jelent meg a jövőt... Ez persze egy gyakorlás is lehet. Nagyon sok jó gyakorlat van ezzel kapcsolatban! Hogyha ezt meg tudom tenni, akkor adhatom át magam annak, hogy na most nagyon fáj. Hogy szinte annyira fájhasson, hogy azt mondjam, hogy azt is megengedhessem magamnak, hogy (például) most csak fájjon! Hogy még az se kelljen... Hogy szabad legyen (merthogy valami többlet realitás tart engem) megélni azt, hogy annyira is ki szabad esnem a realitásból, hogy valami most nekem valami csak fáj és nincs benne semmi jó. De akkor azt is megengedhetem, hogy valami csak jó legyen valamikor. Csak jó, csak, csak, csak! És közben persze mindez bennem valahogyan egységre. Ez nagyon jó! A legtöbb ember azért lesz tehetetlen, kiszolgáltatott, satöbbi, mert pl. nem engedi meg, hogy egy benne lévő feszültség, dilemma, paradoxon vagy ellentét vagy ellentmondás valamelyik részét meg tudja élni. Pl. házasfelek: nem meri megélni a haragját, mert attól fél, hogy jaj, akkor mi lesz! Akkor majd azt fogod gondolni rólam, hogy nem is szeretlek... És amikor úgy élné meg a haragját, akkor valami azt mondja neki: Hát ilyet nem csinálhatsz! Hát …. Dzsdzs. Most nem az agresszivitásról beszélek, hanem egyszerűen csak azt mondani: most ez nekem nem jó! Nem, mert a másik beleszólt. Mi lesz ennek a következménye? Hogy amikor úgy igazán szerethetnél valakit (most nem merek senkire se nézni, ez mindig olyan zavaró, ettől olyan... feszült tudok lenni). Na, van egy nő, és igazán tudnád szeretni – jaj, akkor ezt se bírod megengedni. Mert azért tulajdonképpen haragszom is rá! Akkor nem kapja meg a teljes szeretetet, mert most haragszom is rá! Hát...

Hogy éppenséggel mennyire tudunk rendezni attól a katyvasztól, ami bennünk van. És hogy milyen jó tud lenni, hogy ha valamit meg tudunk élni, adott esetben a maga ott-és-akkor való egyoldalúságában. Amikor valaki megbánt engem, esetleg nagyon megsért; valami rettenetes igazságtalanság van, és ha ott-és-akkor élmény szinten megengedem magamnak, hogy pusztuljon el! És mert folyamatosságban látom az életet, folyamatosságban vagyok én magam, meg van egy biztos talajom arra, hogy éppen azért engedhetem ezt meg magamnak, mert tudom, hogy két perc múlva mást fogok érezni. És éppenséggel annak, hogy mást is tudjak érezni, az egyik kulcsa, hogy most ezt érzem: Mert minél inkább megél egy egészséges ember valami szélsőséges, annál biztosabb lehet benne, hogy jön a másik oldal is. Az lehetetlen, hogy a gyűlölet valakinél úgy hosszan ott lakozzék! Jaj! Tehát éppen ez a folyamatosság, folyamatban levés segít nekem ahhoz, hogy a jelenben megyek és ne csak a jelenből tudjak mindig lenni. Mert akkor vagy az történik, hogy valóban gátlástalan leszek (ugye, átlépem a határokat, tik-tik-tik-tik), vagy az történik, hogy ha van valami, például ehhez kapcsolódik bennem valami morális érzék, vagy az emberi kapcsolatoknak valamiféle tisztelete, akkor pedig beszorulok! Mert egy pillanatban nem tudok mindent egyszerre megélni. Oké ez? Vagy érhető? Nem tudom, hogy jó-e nektek az, hogy ezt most elmondtam. Gőzöm sincs. Mert tulajdonképpen ez most a bevezető, csak azért kezdtem el most ilyeneket mondani, egyrészt mert a múltkor azt mondtátok, hogy olyan szétszórt voltam. Lehet, hogy én mondtam ezt? Nem tudom – látjátok, hogy szétszórt voltam; azt se tudom, ki mondta. De ahogy készültem... Mert minden nap egy picit megy bennem a kedd. És aztán kedden meg nagyon megy a kedd. Így szokott lenni. Tehát szerda megy a legkevésbé a kedd, s ahogy megyünk előre, kedden már nagyon megy a kedd. És akárhányszor elővettem: egyik könyv, másik könyv (látjátok, nem hoztam egy könyvet se), harmadik könyv, negyedik könyv; na, nézek valamit, hozzáolvasok, még hozzáteszek, még valami kis izé, akkor egy szépirodalmi tüdüdümm; valami azt mondta, hogy állj már le! Hogy hagyd ezt abba! Hogy nyugodj már le! Hogy pont azt csinálod, amiről beszélsz. Állj már meg! És akkor eszembe jutott (ahogy mindig szoktunk), hogy na, most ismétlünk. S akkor... ismétlünk?!? Hát ismételni akar a … tanárnő, hogyha nem készült, akkor akar ismételni. S ha nagyon nem készült, akkor meg dolgozat van. (09:31)

Látjátok, én milyen nehéz helyzetben vagyok? Én csak az ismétlésig tudok elvergődni. Az volt bennem, hogy de ez nem ismétlés, emberek! Nem ismétlés, hanem, hogy leülünk; a gyerek fölfedezi a szobában azt a 3 tárgyat, ami még ott maradt. Hogy az nem ismétlés, hogy én megint játszom a matchbox-szal. Hogy egy picit fölfedezek valamit, hogy máshonnan is megnézem, hogy elmélyültebben megnézem. Hogy ráérősebben, hogy figyelmesebben, hogy többfelől, magasabbról … hogy rá is nézek meg nagyon kézbe is veszem. Az nem ismétlés!

Gyerekként játszunk. Emlékszem, de szerettem a matchbox-okat! Talán annak, hogy apukám pilóta volt, az egyetlen nyilvánvalóan kézzelfogható eredményeinek a matchbox-gyűjteményem volt. És hogy, és hogy voltak nagyon jól suhanó matchbox-ok; voltak kevésbé jól suhanók, de azokat másért szerettem. El akartak kanyarodni??! Az enyéim nem. Azok igazik matchbox-ok voltak: ha megfordítottam őket, rájuk volt írva. Azokat Angliából hozta apukám! Az nem kanyarodott sehova. Mert az én apukám nem akármit hoz nekem. (Tényleg, azok nem kanyarodtak.) Esetleg akkor, ha lejtetted és elgörbült a kereke. De egy jó matchbox sokat bír!

Szóval, az jutott eszembe: ahogy gyerekkoromban játszottam, kívülről ismertem a matchbox-okat. Mégis milyen jó volt megint elővenni és átélni azt, hogy na! Hát ez így van, ez így. És az emberi kapcsolatokban is: áhh! Hát persze, hogy a feleségem – már 40 éve nézem. És hogy az milyen szép dolog! Hogy 40 év után, mint a gyerek, úgy elmerengeni. Most nem egy „ismétlés”. Reggel fölkelek: na megint egy ismétlés. Na, ismételjük meg az előző 40 évet. Hát ennek már sose lesz vége. Mikor lesz már valamikor „új anyag”? Valami szórakoztató, pezsdítő történet. Szóval arra jutottam, hogy a mai alkalommal én semmi újat nem akarok mondani.

S ezzel helyezlek titeket abba az állapotba, amit a gyerekeknek nem is volna olyan rossz megtapasztalni. Kis frusztráltság, kis unalom – s ebből valamit ki kell hozni.

Na. De szeretném valahogy úgy körbejárni és elmélyíteni. De fogok új dolgokat is mondani. Például, hogy amikor erről beszélünk, hogy időbeliségben látni, érzékelni magamat, hogy ez milyen nagy stabilitást ad. Mert a múlt erőforrás tud lenni: a pozitív dolgokat be tudom hozni; a pozitív élményeket előbb utóbb aztán tudatosan is. Milyen sokat használtam én azt, hogy a múltbéli pozitív élményeket tudatosan ide hozni a jelenbe! Akkor, ha a jelenben valami nehéz volt. Annyira bennem van az a kedves ismerősöm, akivel szemben valami hülyeséget csináltam, és mentem eléggé szorongva oda. De hát én már akkor pap voltam. Hogy jajj, hhjajjjhh, sajnálom, elszúrtam – nem tudom, most mi van köztünk? Ugye, elszúrtam – nem tudtam, hogy ő erre hogy fog reagálni. És számomra teljesen meglepő módon azt mondja. Ide figyelj, Feri. Így mondta szó szerint: Feri, te engem nem tudsz megbántani. Na ettől megijedtem, mert ez biztos nincs így. De aztán elmondta, hogy ezt hogy érti. Hát az a lehetetlen, hogy nem tudom megbántani! Ugye? (Igen? Na, majd... Hogy ez egy jó kis hívás... De nem.) Akkor elmondta, hogy azért, mert emlékszem, hogy öt évvel ezelőtt én nagyon nehéz helyzetben voltam, és te akkor mennyire segítettél nekem! És gondolod, hogy én ezt el tudom felejteni? Hogy igen, nem esett jól; de rögtön arra gondoltam, hogy te az a valaki vagy, aki öt évvel ezelőtt azt a segítséget adta nekem. És ő ezt így fogalmazta meg: Feri, te nem tudsz engem megbántani. Szerintem nem fogalmazta jól, de ami mögötte van, az... Hejj! Vagy pedig: jövőre vonatkozó reménységben. De kiben tud az élet folyamattá válni? Hogy ő képes legyen valóban folyamatként érzékelni magát. Hiszen nem csak itt vagyok – egy folyamat vagyok! Meg az életet is. Ez körülbelül egyébként életkorilag a hetedik életév. Körülbelül egy hét éves gyerek tud valamit azzal kezdeni, hogy naptár. 7 éves korig minden embergyerek szinte egy folyamatos jelenben van. Ugye, hát közmondásosak azok a történetek, hogy mi elmondjuk neki, hogy december 24-én van karácsony. Mikor? Hát huszonnegyedikén. Igen? Az holnap van?

(Ugye, egyáltalán az ismereteiben, az még valahogy benne van.) Nem, nem holnap, mert ma ötödike van. És az meg 24. Mi érzékelünk egy folyamatot, de ő nem. Ő két számot hallott. Hogy 5, 24. De a számokkal se tud mit kezdeni. Az nekünk egy folyamat leírása, de neki nem. Ugye, és akkor próbáljuk... (Ó, de jó. [Székhúzogatás]. Ugye, hogy nektek is meglegyen, ne csak nekem. Legyen egy közös élményvilágunk.) Akkor próbáljuk testközelbe hozni. Azt mondja szülő (okosan, mert „érti ő, hogy miről van szó”). Azt mondja: 19-et kell aludni! Azt hogy? Azt értem, hogy feküdj le aludni. De hogy kell 19-et aludni? 19-et aludni? Anya, én tudok aludni (bár nem könnyű néha), de hogy 19-et aludni? Az mi? Megvan ez nektek? Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy hópihét kell aludni. Hópihét aludni?!! Mi az, hogy hópihét aludni? Neked az, hogy 19, az mond valamit. De ő: hópihét aludni?

Szóval egy 7 éves gyerek (merthogy az agyának és idegrendszerének a fejlettsége teszi lehetővé azt, hogy elkezdjen időben gondolkodni, észlelni, és össze tudja kötni a múltat, a jelent meg a jövőt. De 1-2-3-4-5 évesen ez nagyon problémás. Nem azért, mert a gyerek problémás, hanem mert nem tart ott. Hej -haj!

Ezért, hogy ha éppenséggel mondjuk az első hét életévemben sérülök meg, amikor nem érzékelem azt, hogy van múlt, jelen és jövő (márpedig éppen nem érzékelem), akkor maga az élmény, amit átélek egy örök, jelenszerű tragikus valami. Annak az átélésében az is benne van, hogy nincs múlt meg nincs jövő. Hiszen a jelenben vagyok! De még olyan kiszolgáltatottan, hogy inkább a jelenből élek, mint a jelenben. Tehát mi az, ami a gyerekeket meg tudja tartani akkor, amikor a jelenben valami nehéz dolog történik? A pozitív érzelmi kapcsolat, ami benne (vagy kifelé) elérhető. Ez a kapcsolat őt képes megtartani. De ha ez nincs? És emlékeztek, hogy így beszéltünk erről: valaki, aki egy sémának a szorításában él – torzul az érzelemvilág, a gondolkozási világ, az emlékezés; és ezzel összefüggésben a fizikai állapotunk. És mintha csak ez lenne.

Ehhez a sérülésünkhöz jött nekem egy kép, ahogyan ma gondolkodtam, hogy, hogy is. Tulajdonképpen a bennünk lévő sérültséget nézhetnénk úgy... Ahá! Kérem szépen! Uhuhuhú! Mint egy hatalmas tölcsért. Képzeljük el ezt tölcsérnek. Tölcsér. Melyik út megyen itt Budára? Hé, paraszt!!!

Na, szóval. Képzeljük el a sérülésünket egy tölcsérnek. Ha valakinek kicsi a sérülése az ilyen.

Jó, lába is van a sérülésnek. Ez azt jelenti... Mi történt veletek, baj van? He haragudjatok, valami baj van itt két hallgatónkkal, és értitek: a segítő attitűdtől nem tudok most elvonatkoztatni. Segítsek nektek egy picit? Mi van veletek? (Diszkréciót! Ha valaki bajban van, nem nevetünk rajta!) Akartok róla beszélni? (Na gyerünk.) Ó, de olyan, olyan izomlázam lesz... Tessék? Óvatosan. Jaj, ezt köszönöm. Azt mondta valaki, hogy „óvatosan!”. Ez jólesett! (20:24)

(Most úgy kell, látjátok, egy suhintásra, így... aúúú! Na szóval. Tehát. Három ember följöhet megnézni, hogy milyen nehéz. Majd akkor röhögjetek!)

A sérülésünk olyan, hogy kisebb-nagyobb sérüléseink vannak. Ha azzal kapcsolódunk a világhoz... (nyilván nem csak sérült részünk van, hanem egészséges is). Neked ez be fog vésődni szerintem. Nem tudom elmondani. Ez egy örök élménnyé válik. De ez jó, mert ha érzelmekkel együtt történik az információátadás, az maradandó! Azt tudod!

Rendben vagyunk, mehet? (Én csak mondtam... Aúúú! Gábor gyere, nézd már meg, ez milyen nehéz. De ne!!! Azért mondtad, hogy vigyázzak?! Jajj. Ezt nem hittem volna, hogy ma ez fog velem történni. Úúú! Úgyis akartam venni egy súlyzókészletet majd. Ha nincs itt senki, akkor elviszem.

(Szerk: Feri szemléltetőeszközként használta az asztalt, és emelgette; erre vonatkozik a súlyzókészletes utalás, mivel az asztal igen nehéz volt.)

Szóval. Képzeljük el, hogy a sérülés olyan, hogy persze van egy egészséges részünk; az rendben van – de van egy sérült. A sérült részünk lehet kisebb, de hogyha valami olyan külső dolog ér bennünket, ami érintkezik ezzel a sérült résszel, az olyan, mint egy tölcsér. Magába szippant mindent. S akkor – stty! Valami végigmegy, és már a sérülésnek megfelelően reagálunk. (Van? Nagyon durva. Van! Kezet váltok.) Akinek nagyobb a sérülése, akkor az történik, hogy ahogy ő a világgal találkozik, a másik emberrel, sokkal nagyobb esély van arra, hogy a találkozások, közlések, élmények valahogy érintsék ezt a sérült területet. És azon nyomban beszippantódik ebbe a tölcsérbe. Ha valaki nagyon sérült, képzeljük el, hogy szinte akármerre fordul, az élettörténetei, eseményei, dolgai mindig valahogy érintik a sérülést, és ddzzzsss! Kiváltják benne azt, amiről azt mondjuk, hogy a sémának a logikája. Ez nem könnyű! (23:20)

(Nem tudom – majd rendet rakok. Szóval.)

ÉS merthogy tényleg nem könnyű, ezért próbáltam átfogóbban nézni azt, amiről eddig beszéltünk. Ugye, onnan indultunk ki, hogy van egy kisgyerek, aki, amikor azt mondja neki a tanító néni, hogy próbálja derékszögbe lerakni a kulcsot meg a nem tudom mit, akkor elkezd szorongani, és a szorongása tulajdonképpen annyira leköti, hogy nem tud figyelni. Nem arról van szó, hogy ő nem figyel, hanem a szorongására figyel. Ő most éppen csak a jelenből tud lenni, a szorongása jobban leköti annál, semhogy a tanító nénire tudna figyelni. Azt is mondhatnánk, hogy nem arról van szó, hogy nem figyel – arra figyel, ami számára a legerősebb inger: ez meg a szorongása, nem a tanító néni. Mert ha belül jobban lenne, akkor elég stabil lenne ahhoz, hogy a tanító néni legyen a legfontosabb dolog, vagy amit mond. De ő a szorongására figyel: beszippantotta őt tölcsér. És a tanító néni azt mondja (ordítja): Miért nem figyelsz ide?!? Ettől növekszik a szorongása. Ettől a tanító néni még dühösebb lesz – ő még kevésbé tudja megcsinálni. Valójában aztán már minden energiája a saját életben maradására és a szorongással való viaskodására fordítódik. Ezért nem tud a feladatra figyelni.

De hogy ezt a kört szeretném most nagyon kitágítani. Mert az történik nem egyszer (és tulajdonképpen ez okozott is bűntudatot nekem), hogy például elmondjuk ezt, hogy „tehát akkor a gyereknek egy érzelmileg biztonságos légkörre van szükség, ahol őt be tudják fogadni, vissza tudják tükrözni, az érzéseit el tudják hordozni... Tehát egy olyan szülőre van szükség, aki nem a saját szükségleteivel törődik, hanem tud a gyerek szükségleteivel törődni (mert rá tud hangolódni; nem muszáj mindig magára hangolódnia). Mert hogy elég stabil ahhoz, hogy másra tudjon hangolódni, mert közben ő nem hangolódik el. Ugye, ezt így is mondhatnánk?

hogy úgy tudok valakire ráhangolódni, hogy én közben nem hangolódom el. Ezért van egy együtt rezgésünk. Már nem csak egy hang van, hanem kettő! Át is tudom venni, de nem is visz félre – ki fog kialakulni egy „szólam”. (Jól mondom?) de itt ez nem tud megtörténni. És akkor nagyon könnyen mi kerekedik ki ebből, akarva-akaratlanul? Például vesztek egy okos könyvet. Pl. john Payne: Egyszerűbb gyerekkor. (Nincs itt, csak úgy csinálok).

Olvassátok... „Érzelmileg biztos légkör kell...” És te egy szorongó szülő vagy, akinek már van egy hiperaktív, magatartás-zavaros... Erre: „Tűűű, ezt is elrontottam, azt is elrontottam! HhhHHHhhhHHHH...” (27:07)

Még nehezebb lesz a helyzeted, ha a a fejeddel belátod, hogy amit olvasol, az igaz. Akkor vagy a legnagyobb bajban! Mert akkor lesz a legnagyobb távolság aközött, amit képes vagy megtenni, meg amit jónak tartasz! Ettől a szülő még szorongóbb lesz, ami miatt a gyerek még szorongóbb lesz. Tehát, ha bárki (aki nincs eléggé stabil állapotban) elolvas egy okos könyvet, nagyon könnyen nem az történik vele, hogy „Tyúú!!”, rájött, hogy mit kell csinálni! Majd hazamegy és attól kezdve úgy csinálja... Aha...

Elolvassa, hogy mit kéne csinálni. „Ez hú, de igaz, huú, de igaz!” – és még rosszabbul lesz, mint volt. Még jobban szorong, ezért még kevésbé tud a gyerekére hangolódni, mire a gyereke még nagyobb zavarokat mutat. Most ezt a kört kiterjeszthetjük a pedagógusra is. Ugye? Akkor szidjuk a pedagógust, hogy hogy tanít. Akkor a pedagógus még nagyobb szorongással tanít. Emiatt még kevésbé tud a gyerekre hangolódni, akivel még több probléma lesz. És ezt elkezdhetjük keresztül-kasul csinálni. Tehát a szülő szidja a gyereket, a szülő szidja a pedagógust. A pedagógus szidja a szülőt, a pedagógus szidja gyereket. Ha nagyobb a gyerek, a gyerek szidja a pedagógust. A szülő vagy együtt szidja a gyerekkel a pedagógust, vagy a szülő a pedagógussal szidja együtt a gyereket. Nem így szokott lenni? Pontosan ez történik! És tulajdonképpen minden pont a másik irányba megy, mint amilyen irányba kéne mennie, mert valaki még nagyobb szorongással fog élni ebben a rendszerben, aki éppen a bűnbak. Akire éppen azt mondjuk, hogy őmiatta van a gyereknek a zavara, a szülőnek a nehézsége, a pedagógusnak a nehézsége: mert te ilyen vagy. Ő még jobban szorong, még kevésbé tud ráhangolódni (szülő a gyerekre, pedagógus a gyerekre és a szülőre); emiatt a zavar még nagyobb lesz. Most ebbe a rendszerbe szívesen behelyezhetjük a segítőt is. Mert akkor létrehoztuk a „segítő rendszert”. Ugye, ezt az egész zavarodott rendszert valahogy „karbantartsuk”. És Magyarországon, mit gondoltok, a segítők milyen tempóban élnek? Sacc per kábé, ahogy a magyar mondja. Akihez analízisre jártam (komplex jungi analízisre), ő egy olyan ember volt (elmúlt már akkor 60 éves; ugye formailag már nyugdíjba ment), hogy azt mondta: 6 klienst fogadok egy héten. Egy héten!!! 3 nap dolgozom, két-két-két kliens. S akkor volt, hogy telefonáltam; valamit akartam tőle kérdezni vagy beszélni. A felesége vette föl a telefont. Azt mondta: „Éppen relaxál”. Hát ha valaki úgy él segítőként, hogy van hat kliense egy héten, és ő magát karbantartja, akkor a kliens valószínűleg gondolhatja azt, hogy a segítő rá fog tudni hangolódni. De Magyarországon hogy vannak, vagytok ti segítők? Péter? Biztos tudnál erről beszélni. Nem akarsz? Nem akarsz.

Hány gyerek egy héten? Na jó, nem.

Tehát akkor azt várjuk a segítőtől, hogy hangolódjon a szülőre meg a gyerekre; a pedagógustól, hogy hangolódjon a szülőre meg gyerekre; a szülőtől, hogy hangolódjon a gyerekekre meg a pedagógusra. És tulajdonképpen mindenki ugyanaz alatt a nyomás alatt él. Hát most akkor mitől működne jobban a rendszer? Merthogy azt derült ki, hogy nem okosságoktól leszünk jobban. Néha kell egy-egy világos mondat, ez egész biztos. Néha hú, de nagy kapaszkodó tud lenni. Ahogy ezt szoktam nektek mondani. A kedves ismerősöm mondta: a legjobb dolog, ami évek óta történt velem, az az, hogy az orvos azt mondta, hogy „B típusú” depresszióm van! Ez volt a legjobb hír, amit hallottam. B típusú! Hát megvan akkor, ez az! Tehát nem csoda, hogy akkor van bennünk az a működésmód, hogy inkább egymásra mutogatunk. Ugye? És azt gondoljuk, hogy valakinek végre már az orrára kéne koppintani, hogy végre dolgozzon rendesebben. A szülő legyen jobb szülő, a pedagógus legyen jobb pedagógus, a segítő jobb segítő, a gyerek meg tökéletes legyen! És hogy nem így, hogy nem így. Hogy tulajdonképpen éppen mindenkiről a terhet kéne levenni. (32:46)

S milyen nagy dolog lenne, ha abban tudnánk segíteni, hogy mindenki maga azt a terhet, ami ebből a nagyon stressznyomás alatt lévő világból rajta van, abból lehetőség szerint minél többet tudjon elég szabadon letenni. Mert akkor elég szabad lesz ahhoz, hogy hangolódjon valakire, s ebből a hangolódásból egyszer csak történik valami, és akkor a másikkal is történik valami, és a többi. (33:13)

Egy kedves ismerősöm (egy nő – van ilyen is) azt mondja: Te, úgy vagyok a férjemmel... néha este ő már csak a... nem tudom mit, a Forma-1 ismétlését nézné, én meg kapcsolatot keresek. A következő párbeszéd szokott lezajlani nálunk. Mondjuk a szavak nem mindig ugyanazok.

Odamegyek hozzá, úgy odafészkelődöm. Mondj nekem valami férfiasat! Erre a férfi azt mondja: „főfékhenger, motorblokk”. Most csinálhatnánk azt, hogy melyik nőt elégíti ki ez a válasz, tenné föl a kezét (neked lesz sok kérőd). A nő tovább próbálkozik, hogy a férfi ráhangolódik-e. Nem, akkor rosszul mondtam: rendben van. Akkor ne olyat mondj, amit egy férfi szokott mondani; hanem mondj olyat, amit egy férfi mond egynőnek! „Menj ki a konyhába.”

Szóval, ahhoz valamennyire egyrészt többé-kevésbé egészségessé kell válni, és a stressznyomás alól valahogy kivonni magunkat, vagy a stresszre megtanulni valahogy egy megközelítőleg jó választ adni: ez segít abban bennünket, hogy hangolódni tudjunk. Hogy úgy tudjunk másokra hangolódni, hogy közben mi magunk nem hangolódunk el. És talán emlékeztek... Most megint nézzük meg... Még az előző gondolatot hadd erősítsek rá. Még egyszer visszatérek, nézegetem egy kicsit. Hogy de jó lenne ez a szemléletmód, hogy nem mindig valakin elverni a port. Hogy „ez azért van, mert valaki rossz”. De ennél a még jobb az lenne, hogy ha szülőként, amikor egy okos könyvben elolvasom azt, hogy mit hogy kéne csinálni, akkor rálátnék arra, hogy ha ez bennem szorongást kelt. Hmm!

Mert a legnagyobb okosság is, ha szorongást kelt, akkor az ellenkező hatást fogja kiváltani! Amikor a pedagógus azt mondja a gyereknek (hangosan) hogy „Hát rajzolj már!!!”, akkor jót akar neki; csak éppen ellehetetleníti a helyzetet. Háá!

Döbbenetes dolgot hallottam. Biztos általános, csak úgy szíven ütött. Azt mondja:

Általános iskola, első négy osztály. Megkapták a tanító nénit. A tanító néni képes 4 évben gondolkozni. Ez nagy dolog! Négy évben! Azt mondja: Nyilván tudom, hogy a negyedik év végén itt van: egy, kettő, három, négy... A 4. Év végén mit kell tudniuk a gyerekeknek. Egyrészt a gyerekek nem egyformák, másrészt elég, ha időarányosan tudnak valamit jól. Az nem úgy van, hogy az első évben mindennek az egynegyedét kell tudni, a második évben a kétnegyedét; hanem, hogyha kialakítjuk azt az érzelmileg biztonságos légkört, ha alkalmazkodunk ahhoz, hogy vannak, akiknek egyáltalán iskolába menni is nagy stressz (nem hogy ott még valamit csinálni), akkor éppenséggel azt a közeget alapozzuk meg, hogy a negyedik év végén fogja tudni azt, amit negyedik év végén érdemes tudni. Mi történt ebben az iskolában? Lehet tippelni. Tényleg, most megállok egy kicsit. Nem muszáj, hogy mondjátok – elég, ha tudjátok. (37:40)

Hmm. Az történt, hogy a szülők nagy csapatban bementek az igazgatóhoz, s azt mondták, hogy aggódnak a gyerekeik előmenetele miatt. Mert most már mindjárt vége az elsőnek, és még se ezt nem tudják, se azt! És ezt körülbelül úgy kommunikáltak az igazgató felé, hogy a legnagyobb teher most rajtuk azt, hogy hogy fognak a gyerekek így bejutni az egyetemre. Nem hülyéskedek ezzel, mert így volt! Tyhííj! Ugye, ez a jelenség. És mi lett a következménye? A pedagógust kirúgták, mert „nem haladtak a gyerekek”.

Tehát nem könnyű egy szál magában valakinek azt mondani, hogy „de én tudom, hogy a negyedik év végén (jó esetben nem is csak a jobbak, hanem) mindenki fogja tudni azt; mindenki. De ehhez most differenciáltan kell dolgokat csinálom, sokszor a tehetségesek picit rovására és, és, és. Hejj!

Ebből jön a következő gondolat. Hogy milyen nagy dolog az tehát, hogy ha tudunk magunkért tenni, és hogyha pl. arra rájövünk hogy a szülők tulajdonképpen a gyerekeiken tanulják meg a szülőséget. Ki tudja, hogy hogy kell szülőnek lenni? Senki! Hát lehet, hogy van gondolatom, meg ideáljaim meg minden, de amikor ott a pici, akkor elkezdek rajta gyakorolni. Valójában a kicsi gyerekeken tanulja meg a szülő, hogy hogy kell szülőnek lenni. Az orvos kiken tanulja meg, hogy hogy kell orvosnak lenni? Hát a betegeken. A pedagógus hogy tanulja meg, hogy hogy kell pedagógusnak lenni? A diákokon. És a pap? A pap a gyónón tanulja meg, az imádkozó emberen, a hittanórára járón. Tulajdonképpen az életet egymáson tanuljuk meg. Egymáson! És hogy milyen más szemlélet az, hogy szorongok vagy hibáztatok és ebből a körből nem tudok kijönni, vagy azt mondom, hogy: Milyen nagy dolog az (s ez az életnek valamiféle logikája), hogy az életet nem is lehet megtanulni, kizárólag csak egymáson. Hogy akarva-akaratlanul magunkat odaadjuk a másiknak, hogy a tanuld meg az életet általam! De nem azáltal, hogy mondok neked valamit vagy tanítalak, hanem magamat odaadom, hogy rajtam keresztül a tanulhasd az életet! A gyerek odaadja magát, hogy a szülő szülő lehessen. S ebből törvényszerűen persze, hogy sérülések fognak fogadni, de hogy ez nem is lehet másképpen. Nem lehet másképpen! Ugye, ezért lehet bennünk egy óriási tisztelet mások iránt, meg magunk iránt. Ezt úgy is mondhatnám, hogy ha valaki tud az életből tanulni, az azt jelenti, hogy az élettapasztalataiból tud építkezni, és abból valamennyi életbölcsesség származik. Most egy olyan világban élünk, amiben keresztül-kasul lehet mindenhova menni. Ugye, így van? Élhettek itt, ott és amott – ma ezt már nagyon gyakoroljuk is. Öt év itt, hét év ott. Itt a suli, ott a suli, ott egy munka, ott egy ti-dik, ti-dik, ti-dik. És azt veszem észre, hogy akiknek ez a belső folyamatossága nincsen kidolgozva (vagyis az életből nem tudnak tanulni), őnáluk nem az történik, hogy valamit építenek ebből a bővebb élettapasztalatból, ami adatott, hanem csak az történik, hogy nagyobb lesz a kupac! Annyira bennem van egy pap: együtt voltunk egy képzésen. Egy hét képzés! Írországból vagy Hollandiából vagy nem is tudom, hogy honnan jöttek a képzőink. És egy hét után azt mondta (a zárókörben), hogy most mindenki valahogyan egy szimbólum formájában mondja el, hogy mi történt vele a héten! S akkor ezt csinálta; fogta a dolgokat, így kipakolgatta, így; és azt mondja: Mi történt velem? Hát az történt velem, hogy itt vagyok hatvan valahány éves pap, összehordtam rengeteg mindent, és nem építettem belőle semmit. Hogy annak mekkora jelentősége van, ha egy folyamatba és összefüggésbe tudjuk rendezni az élettapasztalatainkat - akkor lesz belőle életbölcsesség. S hogy ennek talán része lehet az, hogy nem a pillanatból élünk. És például, hogy abbahagyjuk mások bántását (hát ha tudjuk). Ha nem tudjuk, akkor nem hagyjuk abba; de ha tudjuk! Úgyhogy inkább tisztelet: hogy nahát, hogy hány és hány ember adta oda magát nekem, hogy én megtanuljam, hogy milyen szülőnek lenni, pedagógusnak lenni, papnak lenni, meg embernek! Hát hogy mikor ott leszek a mennyországban, sokaknak lesz mit megköszönnöm.

Na, mennyi az idő? S látjátok, nem találok semmit. (44:26)

Azt mondja, hogy... Jaj, innen ágaztam el! Hogy emlékeztek, arról beszéltünk, hogy tehetség és a zavar... a tehetség kibontakoztatása és a zavar elmélyülése között a különbség a környezetben van (a gyereknél). Hogy valaki a tehetség kibontakoztatása és a növekedés irányába megy, az azáltal lehetséges, hogy érzelmileg biztonságos légkör veszi körül; a fizikai-érzelmi szükségletek kielégülnek. Akkor akármilyen valami is, abból a szétszórtságból, abból a tehetségből valami lesz. Ha túl nagy a stressz, akkor mindez zavarrá válik – pedig lehetne tehetség is. Ugyanabból az emberből!

Ne becsüljük le azt a stresszt, amit a gyerekek élnek át! Hogy tudjátok-e, hogy mi történik akkor, amikor stressz hatására 115-ös pulzusod lesz. Hogy körülbelül akkor mi történik? 115-ös pulzus. Ezeket most szeretném elmondani nektek.

A 115-ös pulzus egyáltalán nem sok. Tehát például egy iskolai feleltetéskor egy szorongó gyereknek nem hogy 115-ös pulzusa van - sokkal több! 115-ös pulzusnál, ha megkérünk valakit, hogy a tűbe fűzze be a cérnát, azt nem tudja megcsinálni. Nem tudja, mert a finommotoros képességeket a stresszre adott válasza már kinyírta. Nincsen finommotoros képesség, remeg már a kéz. De nemcsak a kéz remeg, hanem a szem és a kéz közti összefüggés is összezavarodott. Hiába látja: nem jól működik az, hogy látom és használom a kezem. Miközben gyereknek éppen azt kiabálom, hogy „rakd már oda!!!”. Most hogy tudtál ilyen ügyetlen lenni, hogy leejtetted?!? Miközben, ha 115 fölött van a pulzusa, az a normális. Hogy a szem és kéz koordinációja tönkrement.

Szoktam ezt nektek mesélni, hogy amikor műtötték a térdem, és akkor bejött másnap a gyógytornásznő. Azt mondja:

„Igen, a legújabb koncepció szerint rögtön föl kell állni. Ketteske, álljon föl! Egészséges láb le, a beteg mellé zár; elindulunk...” Elindulunk, hát ez jó, ez... persze. De nem jött oda, állt az ajtóban. Így, ahogy mondom: állt az ajtóban. Nézte így karba font kézzel. Nézte. „Elindulunk, jobb, egészséges láb, beteg mellézár...” És én meg... EKKORA volt a térdem, és egyébként elrontották a műtétet, tehát mind a két csavar belógott az ízüzletbe. Emiatt öt hónapig gyulladásban volt az egész ízületem. Majdnem mozgássérült lettem. De a gyógytornásznő röntgenszeme ezt nem vette észre. Tehát ő csak mondta: őőő, egészséges láb, beteg láb... S akkor odavánszorogtam az ajtóhoz. Hát csillagokat láttam. Az egy fájdalmas műtét, egy keresztszalag... visszamentem. ÁááááÁÁÁÁ! Kb. így. Rám nézett. Megjelent az arcán az egyik alapképzés. Tényleg! A bővebb listából. Úgy hívják, hogy undor. Undorral, megvetéssel teli pillantással, ajkát lebiggyesztve azt mondja: Hogy lehet ezt ennyire rosszul csinálni?!

Tehát két mondattal valakinek, úgy föl lehet... most föl is ment a pulzusom, érzem. Tik-tik-tik! Éreztem, ahogy ezt fölidéztem. Tehát 115-ös pulzusnál már a finommotoros képességek, bizonyos képességek összehangolása tönkremegy; tehát éppenséggel, ahogyan kiabálok a gyerekkel, hogy csináljon meg valamit, tulajdonképpen olyasmi kérek tőle, amit stresszmentes állapotban meg tudna csinálni, de ebben az állapotban az a normális, hogy nem tudja megcsinálni. És ez még csak115! 145-ös pulzusnál már a mozgáskoordinációm is elment Honoluluba. Tehát, amikor egy gyereknek azt mondjuk, hogy... Emlékeztek ti? Biztos jártatok tesi órára. Nekem a testmozgás maga volt a felüdülés. Tehát éppen ott vezettem le a stresszt. Egyébként ezt mondom is nektek: ha valaki a szorongással nem tud mit kezdeni; stressz – akkor mozogjatok! Fussatok! De az a titka, hogy a pulzusszámnak pulzálónak kell lennie! Tehát föl kell menni 140, 160-ra, majd pedig le: 100, 90. S ezt többször meg kell csinálni! Ettől, hogy... huuúúú, huuúú. Az, hogy csak úgy sétálsz - nem elég! Az, hogy mint az őrült, kétszázas pulzussal rohansz, az se elég. Erre van szükségünk a pulzusszám szempontjából; akkor akkor leszünk jól.

A svédszekrényes gyakorlat nekem nem okozott gondot, illetve egyszer igen; most eszembe jutott. Hát atléta voltam! Amikor tesi órán az volt, hogy „na, akkor svédszekrény”, akkor sstty, piff, durr – na, ez volt. Egyszer azonban... Ugye magasugró is voltam, elég ruganyos voltam. Egyszer megtörtént velem az, hogy na, gondoltam, megmutatom, mi az a svédszekrényből kiugrani, beleállni... De akkorát dobbantottam, hogy repültem, repültem, és egyszer csak a svédszekrény már mögöttem volt. Ezt képzeljétek el! (51:09)

Én meg a kezem próbáltam volna lerakni a svédszekrényre, de már ott nem volt svédszekrény. Ó, csinos volt!

Ez meg előhozta belőlem a katonaélményemet. (Ezt már hallottátok sokszor, de annyira jólesik nekem elmondani, hogy...). Az alapkiképzésen.... „Sportolók?!” - mondta az őrmester ugyanazon az undorral, megvetéssel a szája sarkában. „No majd én megmutatom nekik! Gyerünk ki, s portpálya, gyí, gye...” Na, jól van. Énbennem megvolt mindig egy ilyen Troppauer Hümér lelkület; Fülig Jimmy is valami, hogy... hát azért mégiscsak. Rejtő Jenőtől mégiscsak tanultam valamit. És akkor... Gyerünk, távolugrás! Mégis, mit csináljunk, hogy valahogy úgy feldobjuk ezt az unalmas alapkiképzést. Fogtam, eldobbantottam – átugrottam az egész távolugrógödröt. „Maga gúnyt űz a kiképzésből!!” Én meg: „Én nem! Azt mondta, hogy ugorjak. Én így tudok.” Nem volt egy nagy kunszt, mert 3 méteres volt a gödör, és 2 méterre előtte volt a dobbantó. Nem rám méretezték. Jó, akkor valahogy elkotródtunk onnan. Akkor azt mondja: gyakorló gránáttal kellett hajítani. Én tízpróbázó is voltam, így nem ijedtem meg a gyakorló gránáttól. „Fussanak neki! Mikor megy a harci helyzet, ott is csak így izé, pöckölgetik a gránátot?!” Jól van, jól. Most vitatkozzam az őrmesterrel? Én nem vitatkozom. Fogtam, elsomtam – átment a kerítésen. Képzeljétek el. Az őrmester így nézte az ívet, s ott nem undor volt. Megijedt. Odarendelt. „Pál Honvéd! Jelentsen!” Mondom: Jelentem... Elkezdett velem üvölteni. „Vegye tudomásul, hogy a gyakorló gránátnak leltári száma van!”. Hát nem tudtam én. Mondta nekem? Azt nem mondta meg, hogy tanuljam meg a leltári számát, vagy vigyázzak. Azt mondta, hogy somjam el. Én elsomtam. Én komolyan veszem a kiképzést!

Bezavartak a körletbe. Megijedt, hogy nem tud elszámolni a gyakorló gránáttal. Jó, ezt nem mesélem tovább, mert ilyenkor elindul egy ilyen emlékezés-cunami, amitől most megkíméllek benneteket. Hol tartottam? A pulzusszámnál. Miközben nekem játékosság volt a tesi óra, de mindig voltak olyan gyerekek, akiknek meg a legrettenetesebb stresszhelyzet volt. Én ezt akkor gyerekként nem értettem, hanem én is olyan... „Nahh, mit nem lehet ezen megcsinálni?!” – betört orral, mert éppen előtte fejeltem le a szőnyeget. S akkor ahogy (biztos megvan ez az élmény, mert ez minden osztályban megtörténik), hogy nekifut a gyerek, de hogyha van hozzá szemed, már látod, hogy ebből nagy baj lesz. De pontosan lehet látni, ahogy az a koordinálatlan mozgás. Tehát lehet látni, hogy ott semmi nincs megcsinálva. Egyetlen térd nem emelkedik, semmi nincs – semmi!! S azt mondod: ebből mi lesz? S akkor sok gyerek... Ugye, meg van ez? Betoporog. És ha a tanár azt mondja, hogy „HÖÖöööőhh, menni fog; just do it!!!”. Ó, hát ha dzsászt dú it, akkor dzsászt dú it. Most pont tesiből bukjon meg?! Jó, és akkor nekimegy, de látszik, hogy a stressz miatt lement a redőny. Ezt lehet látni, mert ahogy fut, lehet látni, hogy ebből nagyon nagy baj lesz. És ahogy láttam gyerekeket fölkenődni erre a svédszekrényre: puff, bele, meg...! Ez mit jelent? Hogy olyan is van, hogy a mozgásnak egy része megvan. Tehát azt még meg tudja... a koordinációból annyira képes figyelni, hogy a kezét még lerakja, az megvan – de onnantól nincs tovább a mozgás 145-ös pulzusnál az összehangolt mozgásoknak annyi – hacsak nincs az begyakorolva! Ftty! 175-ös pulzusnál az történik például, hogy már nem látsz jól. Tehát pl. a 175-ös pulzusnál elkezdődik a csőlátás. De a csőlátáson belül a perifériás látásod megszűnik, de a csőlátáson belül meg az történik, hogy sokszor az előtted levő tárgyat meg nem látod. Ha még egy picit följebb megy a pulzusszám, megsüketülsz. Ezt a katonaságnál nagyon jól tudják: nem egyszer a katona azért nem hajtja végre a parancsot, mert olyan stresszállapotban van (ha nem volt megfelelő a kiképzése), hogy hiába hangzik el a vezényszó, ő a stressz miatt süket. Nem hallja. Tulajdonképpen 185 fölött zombik leszünk. Az akkor elment. Elment minden. Két helyen van még valamennyi vér: a végtagokban. Ugye, ez az evolúció bölcsessége, hogy rohanj innen! Vagy védekezz vagy menekülj vagy valami. Vagy pedig lefagysz, és az agynak is már csak annak részében van vér, ami az agynak a legősibb, legegyszerűbb része (ami kb. ennyit tud, hogy menekülj vagy harcolj). 115-120-as pulzusnál gyakorlatilag az analitikus gondolkodás már nem jön szóba. Tehát mikor kiabál a tanár a gyerekkel, hogy „gondold már végig, merre néz a kacsacsőr?!???”, ha 125-asnál néznénk egy pulzusszámot, akkor már nem tudja megcsinálni. És akkor működik jól, ha nem tudja megcsinálni. Mert akkora stressznél azt már nem tudjuk! Most erre akarnám azt mondani, amiről beszéltem: hogy a felnőttek világából ez nagyon jól ismert. A katonáknál, ha történik egy tisztességes kiképzés, mindezt nagyon jól tudják és a kiképzést ez alapján megy végbe. De pl. már a házasfeleket nem tanítják meg erre. Mérnénk egy családi veszekedésnél pulzusszámot! Hmm? Vagy mérnénk meg a gyerekek pulzusát vagy vérnyomását, amikor a szülő vagy a pedagógus kiabál vele! Tehát tulajdonképpen, miközben mi éppen valamit mondunk (a segítő, a pedagógus, a szülő), aközben – nagyon sajátosan – nem egyszer lehetetlent várunk.

Na, ez a realitás. Hmm. Miről, miről? Igen. Ugye vissza ehhez, hogy kirúgták ezt a pedagógust, mert „nem haladt előre az osztály”. (60:00)

Egy élményem eszembe jutott. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem, ha a gimnáziumban rendes iskolába kellett volna járnom. De szerencsére nem kellett! Tulajdonképpen magántanuló voltam, ezért kikerülhettem az iskolának ebből a világából, ami a legnagyobb áldás volt számomra. Ezért pl. ha délelőtt 11-kor találkoztam édesanyámmal: Feri, te hova? Én megyek a Gellérthegyre csúszdázni! Nagyon normális dolog volt ez. Tulajdonképpen sikerült kikerülnöm abból a közegből, ami számomra egy rettenetes nagy stressz volt és nem tudtam vele mit kezdeni. Én az iskolai stresszel nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam. Ott valahogy csak szerencsétlenkedtem. És pont a gimnáziumban, amikor egy nagyon érzékeny időszakom volt, megengedték nekem, hogy sportoljak. A szüleim persze aggódtak emiatt. Hát mi lesz belőle?

S akkor: na jó, hát lesz egy edző belőle. Nem ezt képzeltük, ugye, hanem... De... Na.

Edzőnek lenni nagyszerű dolog! TyhhuúÚ, de jó lett volna egy jó edzőnek lenni! Az egy csoda dolog.

Na, mit akarok mondani? Szóval, hogy ha szülőként nagyon szorongok, ezzel egyenes arányban gyakran nincsen megfelelően reálisan pozitív önbecsülésem. Miért szorongok túlzottan? Azért, mert nekem is hiányolom kellett elérhető anyát-apát, ráhangolódást, érzelmi biztonságot és a többit, fizikai-érzelmi szükségletek megfelelő kielégülését. Na most, ha ez így van, akkor nyilvánvalóan egyrészt elkezdek irányulni a tárgyak felé (mert az legalább megbízható, megragadható, kézben tartható) – de közben pedig a magam értékességét is elviszem az emberi kapcsolatokból, és elkezdem tárgyakhoz kötni. Ezért könnyen megtörténhet az, hogy tulajdonképpen nem gondolom, hogy értékes vagyok, de igyekszem egy értékes autóra szett tenni! Mert már nem egy másik ember szemében tükröződöm, hanem egy tárgyon keresztül! Ezért, ha ránézek az autóra (ami csak egy tárgy), az autó visszatükröz engem, és azt mondja: na, te jó csávó vagy! Ezért megpróbálok legalább annyi pénzt keresni (vagy legálisan vagy illegálisan), hogy olyan tárgyakat vehessek, amiken keresztül visszatükröződöm magam számára, mint értékes valaki. Tyhííj! És ezt a kultúra megerősíti. Tehát éppenséggel a kapcsolatokkal szemben a vásárlásnak az értékességét mondja. Hogy vásárolni az egy nagyon értékes dolog. Értékekhez tudunk jutni a vásárlás révén! És ezért (mert már megtanultuk, hogy a tárgy biztonságosabb, mint a másik ember) a saját önbecsülésünk is már csak abból a külső forrásból táplálkozik, hogy bizonyos tárgyakat birtoklunk. És az benne... azért tudunk ebbe az irányba menni, mert egy tárgyon keresztül tényleg valamicske elérhető abból, hogy én értékes vagyok. Valahogy úgy, mint valami... mint amikor valaki tulajdonképpen nagyon rosszul van, az élete teljesen megoldatlan, de hogy valahogy ezt az egészet elüsse, elmegy szórakozni. És amíg szórakozik, egész jól van. Merthogy az, hogy szórakozik, az valamit ad neki érzelmileg is. Meg eltereli a figyelmét, meg cssrrrr. Hogy akkor elkezdjük a tárgyak felé kiépíteni azt a viszonyt, amit emberek felé építenénk ki, hogy ha ránk tudnának hangolódni. De ha az emberek nem hangolódnak ránk, akkor tárgyakra kezdjünk el hangolódni.

Emlékeztek, hogy akkor: játszás helyett játék. A szüleink megerősítik ezt, hogy nem őket kell várnunk, hanem egy jó ajándékot! Hogy az igazán tuti az az, hogy ha megkapom a tárgyat!

S akkor az önbecsülésem (ha egyáltalán van valamennyi) tulajdonképpen tárgyakhoz kapcsolódik. Ezért aztán sokat kell dolgoznom, de legalábbis valahogy sok pénzhez kell jutnom. És ez fönn tud tartani egy rendszert, amiben egyáltalán nem vagyok jól. De közben a tárgyakon keresztül megkapok valamicskét, ami miatt én magam is fenntartom ezt a rendszert. Csak azt nem értem, miért nem vagyok jól?

És akkor itt az utolsó gondolat: ezért is fontos, hogy az érett személyiséghez és az érzelmi intelligenciához hozzá tartozik az, hogy képes vagyok saját magamat motiválni. De mit jelent az, hogy magamat tudom motiválni? Motiválni akkor tudom magamat, ha folyamatban képes vagyok érzékelni saját magamat; különben a pillanatból jön minden. De ki az, aki magát tudja motiválni? Az tulajdonképpen belül micsoda? Az, hogy élményszerű bennem az, ahogyan én csak úgy vagyok, vagy unatkozom, vagy lézengek, vagy piciként még egyszerűen csak úgy.... És valaki rám hangolódik, és elkezdi a figyelmemet irányítani. Vagy elkezd velem játszani, elkezd velem kapcsolatban lenni. És tulajdonképpen ilyen értelemben elkezd engem motiválni: valamire rávesz! Valamire (most a szónak a jó értelmében; emlékeztek, így beszéltük ezt), hogy valaki elcsábít valami jóra. Hogy nekem nincs hozzá kedvem esetleg, de anya azt mondja: Figyelj! Ha eljössz a misére (ami, hát... egy gyereknek), akkor utána.... Typp-typp! Fagyi! Ez egy motiválás. Most ha ott van egy jó anya-gyerek kapcsolat, akkor fontosabb lesz az anya, mint a fagyi. Akkor magából a kapcsolatból fakad a motiváció. Ha ott már van valami zavar van, akkor már csak a fagyiból. És ha még nagyobb a zavar, akkor már a fagyi se kell.

Tehát látjátok, hogy ha a szülő azt mondja, hogy „akkor utána lesz fagyi”, ez nem ugyanúgy érinti a gyerekeket. Mert ahol van egy jó szülő-gyerek kapcsolat, ott nem a fagyira kerül a hangsúly! Az csak finom lesz. Ha nincs jó szülő-gyerek kapcsolat, akkor a fagyin van a hangsúly. Háhá!

Tehát önmagamat motiválni akkor tudom, ha eleven bennem az élmény, hogy valaki engem egyszer már tudott motiválni! Hát magamnál akkor tudok lenni, vagy magammal valamit elrendezni, ha valaki volt már nálam, aki segített nálam valamit elrendezni. Ezért van az, hogy ha valaki nagyon sérült, akkor egyedül bizonyos dolgokat nem tud végigvinni. Csábítás a jóra, segítés, tanácsadás, bátorítás, dicséret – ez a folyamat. Ez egy folyamat. Van, aki úgy nekibuzdul, de nem érhető el az, hogy „valaki nekem segített”, „valaki engem biztatott”, „valaki bennem bízott”, „valaki bennem... szeretettel néz rám és azt mondja, hogy 'menni fog! És ha nem, csak szólj'”, és amikor megcsináltam, akkor azt mondja: „Ez klassz! Na, ez klassz!”. Ez a folyamat. Ha valakinek élményszerűen valamelyik elem nincs meg, akkor valamennyire majd motiválja magát, valamit magával elintéz vagy elrendez, és elakad a folyamat. Ezért tényleg van úgy, hogy valaki azt maga nem tudja hatékonyan elrendezni. Tehát kell valaki, aki azt vele hatékonyan elrendezi. S akkor lesz egy élménye, hogy milyen az: valamit hatékonyan elrendezni. Na de ehhez hangolódásra van szükség!

Na, jól van, jól van. Ma nem mondtam semmi újat, csak tologattuk a régi matchbox-okat. Mindenesetre köszönöm a figyelmeteket! (70:30)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés