Elégtelen önkontroll, önfegyelem 7.

2013.11.19.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket! Örülök, hogy itt vagyunk. Hátha történik ma valami jó velünk. Tényleg, tényleg. Azért jutott ez eszembe, mert támadt bennem egy nagyrabecsülés az irányotokba. Mégpedig azért, hogy ti milyen nagyvonalúan követtek engem. Hogy tényleg ugye erről beszélünk, milyen nagyszerű dolog az, mikor van egy pici baba, és akkor ő irányíthatja a figyelmet, és akkor ránéz az anyukájára, hogyha rá akar, és elnéz, ha nem akar, aztán megint visszanéz. Pont úgy tudja a figyelmet, a törődést, a gondoskodást kapni, ahogy azt ő szabályozza. Tulajdonképpen velem állandóan valami jó dolog történik köztetek. Figyeltek rám, és hogy ráadásul – ahogyan ez a téma egyre jobban közel jön hozzám, elégtelen önkontroll, önfegyelem és az ehhez kapcsolódó belső hiedelemvilág, és mindenféle ehhez tartozó életnehézség. (01:15)

Visszatekintés, ismétlés

Emlékeztek, arra jutottam a múlt alkalommal, hogy ebből adódóan azt mondjam nektek, hogy nem szeretnék sietni. Hogy micsoda ordító ellentmondás lenne az, hogy éppen nagy hangon beszélek arról, hogy már a gyerekvilágot is mennyire megterheli, és hogy a felnőtt világot mennyire boldogtalanítja az, hogy túl sok tárgy, túl sok választási lehetőség, túl sok információ, mindez nagyon gyorsan. Mi meg itt elkezdenénk rohanni sebesen, hogy újabb információkat mondjak nagyon gyorsan, mert rövid az élet. Ezért lelassultam, és a nagyrabecsülésem az ezt akarja kifejezni, hogy ti meg úgy tűnik, hogy… hát nem lettünk sokkal kevesebben, hogy hajlandóak vagytok engem követni, hogy lelassultok velem. Kiszűrjük azt a felnőtt világot, ami nem jó nekünk. Valami ilyesmit próbálunk itt most. (02:25)

Már múlt alkalommal is azzal untattalak és frusztráltalak titeket, hogy nem mondtam semmi újat, hanem csak úgy körbenéztünk, úgy beleszagoltunk, akkor hátramentünk, fölülről megnéztük, összefüggéseket nézegettünk, aztán vagy igazunk volt, vagy nem. Még az is lehet, hogy tévedünk. Hát miért ne lehetne? Kiderül egy-egy egyoldalúságunk. Szóval hogy csak úgy körbenézünk, úgy vagyunk, és ahogy lelassulunk, hátha ebből is van valami jó. Most tényleg nem akarok újabb és újabb fontos információkat mondani, csak megint még egy picit ücsörögni, tologatni a régi jó kis matchboxokat. Emlékeztek… tényleg, miért nem hoztam egy jó… Nincs valakinél egy matchbox? Legkomolyabban, kisautó. Maci? Maci van? Hát… még most… hogy mondjam, nehéz lemondanom a matchboxról. Gumilabda? Az határeset. Mert egy macit nem lehet annyira tologatni, a gumilabdát igen. Van valakinél gumilabda? Dobjad! Most… ugye… az szolgál mentségemre, hogy nagy fény van velem szemben. De jó! Van egy gumilabdám! Pattogtathatom? Hoppácska! Nézzük akkor most meg, hogy pattogtatás nélkül hogy pattan föl! Egész jól. Jó, el lehet vele gurigázni. Szóval erről szeretnék egy picit, hogy emlékeztek, áttértünk arra a működésmódra, hogy nem ismétlünk, mert hogy az egész alkalom ismétlés, és ez elég hülyén hangozna. Tehát hogy… jaj de jó, most látom, hogy van arca. Na látjátok, ezért érdemes megállni. De jó, hogy nem mondtad, hogy nézzem meg. Milyen érdekes! Kaptam egy labdát, megnéztem, hogy hogyan pattog, s el tudott volna telni úgy ez az alkalom, hogy nem veszem észre, hogy van arca. Hát ez de tanulságos! Megyek is haza. Ez nekem… nem, már ez annyi információ, ráadásul élményszerűen, hogy nem, ezt nem… tíriríri. Ez de jópofa, van arca. Körbeadom nektek, nézzétek meg, van arca. (05:15)
A gyerek nem figyelemzavarral van, hanem a saját szorongására figyel

Nem ismétlünk, hanem valahogy úgy nyugisabban próbálunk szorongásmentesebben körbenézni, s emlékeztek, mindenféle ismétlési szándék nélkül, ahogy körbenéztünk, csak fölidézem. Arra jutottunk, hogy éppenséggel mikor a gyerek ül a házi feladat előtt, ez lehet este, az is lehet, hogy épp az iskolában ül, s vagy a szülő, vagy a tanár, éppenséggel mert ő is nagyon szorong, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel, meg mi lesz ebből a gyerekből, mert már az elsős tanító nénijét sikerült kirúgatni, hogy nem fejlődnek elég jól a gyerekek, de a gyerek még mindig csak piszmog. Akkor ahogy rákiált a gyerekre „Csináld már meg! Most mit nem lehet visszaemlékezni? Hát már a harmadik órát ezzel töltjük.” Hogy akkor a gyerek nem figyelemzavarral van, hanem éppenséggel nagyon is figyel, mégpedig a saját szorongására. De azt is mondhatnám, hogy hihetetlenül figyel arra, hogy mi van a környezetében, hogy mennyire veszélyes most ez a helyzet. A saját szorongása, meg az, ahogyan arra a veszélyhelyzetre figyel, amit ő átél éppen, minden figyelmét leköti. Hiába kiabálunk vele, hogy figyeljen a feladatra, hogyha a szorongása miatt hangokat hall. Egészen idáig is el lehet jutni. Ugye az egy komolyabb zavar már. Szóval. (07:00)

Így kezdtünk el arról beszélni, hogyha meglátjuk, hogy tulajdonképpen… Jaj, de jó! Kicsit most egészségesebbnek érzem magam, nem érzek semmi szorongást. Köszi. Nektek is! (Adogatja a labdát – szerk.) Szóval… megy is a ruhádhoz. Milyen nagy dolog, hogyha fölfedezzük, hogy a gyerek szorong – most leegyszerűsítve mondom – mert a szülő is szorong, és több-kevesebb időben, térben, módban nem tudott nála a gyerkőc megnyugodni, most tulajdonképpen ketten szoronganak. A különbség csak az, hogy az egyik most kiabál a másikkal, s aki kiabál, ő éppen kevésbé van tudatában a szorongásának, mert ő éppen kiabál, ezzel is oldja a szorongását. A gyerkőc pedig lehet, hogy nyilván nem tudatosítja a szorongását, hanem próbál életben maradni. Emlékeztek, arra jutottunk a stresszhelyzetre vonatkozóan, hogyha a pulzusszáma megemelkedik 120 fölé, akkor az analitikus gondolkozás elkezd gátolttá válni. Tehát éppenséggel hogyha az agya az érzelmi biztonságot adó kapcsolatokban ki is tudott úgy fejlődni, hogy egyébként képes figyelni, a számára fokozott stresszhelyzetben – még ha egyébként a struktúra működne is – a funkció nem működik. Rosszabb esetben a struktúra sem működik. (08:40)

De nagy dolog, ha ezt az összefüggést megértjük, és rájövünk, hogy attól nem lesz semmi se jobb, ha rákiabálunk a szülőre, hanem még rosszabb lesz. Hogyha rákiabálunk a tanárra, aki rákiabál a szülőre, miután ő rákiabált a gyerekre, akkor se lesz jobb. És hogyha a nevelési tanácsadóban a segítőre rákiabálunk, hogy miért kiabált rá a tanárra, amikor rákiabált a szülőre, amikor az rákiabált a gyerekre, akkor pedig az egész rendszer nem lesz jobb. Milyen nagy dolog egy egészen más megközelítésből látni a helyzetet, hogy tulajdonképpen ebben a rendszerben így mindenki szorong, mert túl nagy sebességgel, túl nagy terhelés alatt van. A segítő a nevelési tanácsadóban, a családsegítőben, a családgondozóban, és aztán a szülő, a tanár, és mindenki. Amikor a gyerek szorong, akkor tulajdonképpen valami nagyon-nagyon fontosat tesz, mert a szorongásával, és azzal, ahogyan azt ő kifejezi, tulajdonképpen kifejezi nem csak a saját zavarát, nem csak a család működésének a zavarát, nem csak a szülő-gyerek közti kapcsolat zavarát, hanem kifejezi az iskolarendszer zavarát és zavarodottságát, az ellátórendszer zavarát és zavarodottságát, és tulajdonképpen már akkor integethetek így, ez jól esik egyébként. Sportoljatok ti is, minden pillanatot ragadjatok meg 40 fölött, ez sokat segít. (10:20)
Kismegszakító

Tulajdonképpen arra jutottam (Olyan fölkészületlen vagyok. Van-e valamelyikőtöknél véletlenül egy biztosíték? Olyan elektromos. Úgy hívják, ugye? Elektromos biztosíték. Jól mondom? Megszakító áramkör. Áramkört megszakító biztosíték. Nem úgy mondják? Mert nem biztosító, az más. Van itt műszaki? „Kismegszakító.” Kismegszakító, nagyon köszönöm. Ez olyan… passzol is ehhez a gyerek témához. Nincs véletlenül valakinél egy kismegszakító? Nem vásároltatok véletlenül egyet ma a boltban? Nem. Hát, mindegy.) Arra jutottam, hogy ez ahhoz hasonlít, itt van a mi valóságunk, s a gyerek olyan ebben az egész élő árnyalt rendszerben, mint egy kismegszakító. Nála megy ki először. Nála elpattan az a fémszál. (Jól mondom, ugye fémszál? Tkk, elpattan.) Erre sötét lesz, mire mindenki elkezd ordibálni. Amikor kinyitjuk a biztosítótáblát, nem így szokott lenni? Ilyet már biztos csináltatok. Kinyitjuk a biztosítótáblát, megnézzük, és nem az van bennünk, hogy „Jaj de jó, hogy kiolvadtál! Te drága kismegszakító! Ahhoz képest, milyen olcsó vagy, mekkora nagy segítség ez. Hát leéghetett volna az egész ház, elektromos zárlat, de nem az történt, hanem te olvadtál ki. Hát gyere, hadd pusziljalak meg!” Puszilgattatok már meg kismegszakítót? Ebből is látszik, hogy milyen érzéketlenek vagyunk arra, hogy amikor van a rendszerben valahogy a teremtés révén beépítve egy gyönge pont, a kismegszakító, és őnála kimegy valami, és elszakad a cérna, hogy akkor nem érdemes a kismegszakítót szidni, hanem érdemes ebben az összefüggésben azt mondani „Ejha! Nem véletlen, hogy most nála elment a… kapcsolat.” Tkk! Ez nem véletlen. S hogy ennek a pici tárgynak a zavara tulajdonképpen az egész házban valahol teljesen máshol való működészavart milyen jól mutat és tükröz. (13:00)

Ezért erre mondtam, hogy bűntudatom lett minden olyan előadásommal kapcsolatban, amikor bármelyikőtök azt érezhette, hogy tulajdonképpen ezt a rendszert, amikor a segítő kiabál a tanárral, a tanár kiabál a szülővel, a szülő kiabál a gyerekkel, a gyerek meg agyontapossa a csótányt, hogy ebben a rendszerben minden olyan előadás, ami olyan hatást gyakorolt rátok, és ha én ebben ludas vagyok, hogy ti azt érezhettétek, hogy eddig jöttetek egy viszonylag kezelt szorongással… Jaj, jaj! Igen, most valaki rögtön jelentkezett, hogy… Tehát éppenséggel lehet az, valamelyikőtök szorongva ül ide, már eleve néhány sémától sújtva, „Nem vagyok jó…” (Sémától sújtva – ez egy jó, ebből, na ebből majd Pali ír szerintem valami szépet nekünk negyed vagy fél tízre.) s akkor úgy mész el, hogy „Hát eddig is tudtam, hogy ez egy komoly dolog, de most már nagyon rosszul is vagyok.” (14:25)
A séma három magatartásmódja: belemegyek a sémába, elkerülöm, túlkompenzálom

Most ebbe az irányba szeretnék beszélni, hogy ugyanezt a logikát követve, hogy emlékeztek, beszélünk mindig arról, hogy minden sémához tartoznak érzések, érzelmek, gondolatok, emlékek és fizikai állapotok, de ehhez képest egy szabadabb viszonyban kapcsolódnak a cselekvési módjaink, mert a cselekvési mód valamiképpen válasz arra a helyzetre és élményre, ami a sémát alapvetően jellemzi. Ez a három alapvető cselekvési mód, hogy belemegyek a séma logikájába, aszerint működök, a másik, hogy hátralépek, s megpróbálom megkímélni magam mindentől, ami kiváltja belőlem a séma által diktált érzelmi, fizikai, indulati, bármilyen reakciót, és a harmadik nagy csoport, amikor túlkompenzálom a séma által diktált késztetéseimet. Ugye ez megvan nektek? Azt nem tudom például, hogy amikor ezekről beszélünk, tehát például… (15:40)

A mostani sémánál ha valaki a séma logikája alapján cselekszik, ő mit fog csinálni? Abbahagy mindent, ami őt untatja. Ha valami számára erősebb érzelmi terhet jelent, mint amit bírna, akkor rögtön valami érzelmi indíttatásból gondolkozás nélkül nekifog oszt’ csinál valamit. Akkor ő cselekszik a séma logikája alapján. Ha nem akarja megélni ezt a saját élményvilágát, amit a sémával tudunk leírni, akkor például hátralép és azt mondja, hogy „Én semmi olyan helyzetet nem akarok vállalni, amiben ennek a nyomását érzem. Én nem vállalok se felelősséget, se kapcsolatokat, semmit.” Kicsit hátralépek, mert így meg tudom magamat óvni. S a harmadik pedig, amikor valaki elkezdi túlfegyelmezni, túlkontrollálni magát. (16:35)
A cselekvésmódoknak megvannak az értékei is

Most azt szeretném mindehhez hozzáfűzni, hogy tulajdonképpen mind a három magatartásmódnak óriási erényei vannak. Mert eddig általában úgy néztük meg, hogy „Ó, egyik rosszabb, mint a másik.” Ugye, hogy így beszéltünk róla, egyik rosszabb, mint a másik. Diktál a séma, menekül a séma elől, túlreagálja az egészet, túlkompenzálja – na, mikor lesz már normális? De most mi lenne, hogyha az imént említett szemlélettel néznénk ezt a három fajta cselekvésmódot, és meglátnánk az értékét. Azért, mert az a benyomásom, hogy a magunk értékességét akkor tudjuk látni, hogyha a zavaraink értékét látjuk. Ugye az önbecsülésnél szerettem nagyon hangsúlyozni azt, hogy az önbecsülés nem csak a jó oldalainkra vonatkozik, hanem a rosszakra is. Nem csak az erényeinkre, hanem a gyöngeségeinkre is. Hogy valódi, reális önbecsülése annak van, aki nem csak bizonyos tulajdonságait, értékes oldalait tudja becsülni, hanem önmagát. Ez azt jelenti, hogy az önbecsüléshez éppen a teljes önmagunk tartozik a gyöngeségeinkkel együtt, minden gyöngeségünkkel együtt. Mert ha a gyöngeségeinkre nem vonatkozik az önbecsülés, akkor nincsen önbecsülésünk, akkor pozitívan értékeljük a jó tulajdonságainkat. Tehát az önbecsülés nem a teljesítményre, vagy a szép oldalunkra vonatkozik, hanem a személyünkre. Na mármost! (18:25)

Akkor ez azt jelenti, hogy azokat a magatartásmódokat, amelyeket kidolgoztunk magunkban, azokat érdemes volna valamiképpen megbecsülni. Mert ha azokat a magatartásmódokat nem becsüljük, hogyan becsüljük magunkat? Hahh! Akkor nem kell minden előadás után, most itt ez alkalom, alkalom után még rosszabbul érezni magunkat. Aha! Akkor mondanék példákat. (19:00)
Batthyány-Strattmann László - a séma logikája szerint: hiperaktivitás, túlkompenzálás: erényes visszafogott élet

Messziről kezdem. Batthyány-Strattmann László. Nem gondolnánk, hogy őrá valami sémaszerű logika érvényes volna, de bizony. Nem véletlen jutott eszembe. Őt 18 éves korában, az érettségi előtt nem sokkal kirúgták a gimnáziumból, pedig azért egy Batthyány gyereket nem csak úgy, tehát volt oka. Persze olyan korabeli oka volt. Minden esetre ő kiállt és mondta. Na, ugye a hiperaktivitás egyik jele, hogy valaki kiáll és mondja, és eszméletlen igazságérzet, és zzözzözzö. Tehát 18 évesen kirúgták, és nem akarták engedni őt érettségizni. Külön miniszteri engedéllyel érettségizett le a Batthyány fiú. Impulzív, heves magatartását egész életében megőrizte. (Ez ilyen életrajzi fordulat.) Csakhogy, körülbelül az élete közepétől kezdve ebből semmit nem lehetett látni. Szinte csak a felesége tudta egészen nyilvánvalóan és biztosan, hogy a férje továbbra is ugyanaz, a határokat könnyen átlépő, impulzív… Batthyány-Strattmann László, akár még így is merném mondani, a saját alaptermészetének ezt a belső logikáját túlkompenzálta. Őrajta semmi ilyet látni évtizedekig nem lehetett. Hát ha valaki valamilyen magatartásmódot vagy formát soha nem mutat, az is túlzás, nem? Akkor azt gondolom, hogy például, s milyen érdekes ez, hogy az egyház, talán tudtán kívül a gyöngeségnek ezt a nem tökéletes kezelési módját is szentté avatta. Azt mondta, hogy ez szép. Tökéletesnek nem mondanánk, hmm. Szép. Hogy értékes. Miközben hogyha azt néznénk, most akkor ő meg tudta-e élni mindazt, ami benne van, azt mondhatnánk „Hát nem mondanám.” Tulajdonképpen ugyanolyan védtelen és kiszolgáltatott volt és maradt a saját belső természetével. De rátalált arra a magatartásmódra, hogy mindezeket az impulzusokat túl is lehet kompenzálni, és ebből éppenséggel valami jó is született. (22:10)
Anya: fél kimenni a közúti forgalomba - kezelhetetlen, kiszámíthatatlan világ (gyerekkorból) - túlkompenzálás (kézben tartja a dolgokat): túlkontrollálja, túlfegyelmezi a gyerekeket

Most képzeljük el, mondok egy teljesen mást. Képzeljünk el egy anyát, aki azzal megy a segítőhöz, hogy „Hhhh! Nem, nem, nem…! Most már ez így tarthatatlan, mert tulajdonképpen alig tudtam ide eljönni. Hát a férjem hozott el, nem tudok, van jogosítványom, de nem tudok vezetni.” (Na ez többekre vonatkozik, érvényes, tehát nem, ezt nem… Rosszul fogalmaztam, tehát nem egy általános női problémát akartam idehozni, hanem… hanem egy konkrét helyzetet, vagyis… Ezt nem kellett volna! Ez sok volt! Ez sok volt! Ez, eluralkodott rajtam valami, s nem bírtam gátat szabni neki. Ajjaj-ajjaj-jaj! Hol a labda? Kérem! Ez majd figyelmeztet, hogy kontrolláljam magam. Köszönöm. (Pattint egyet – szerk.) Tudjátok, mikor!) Azt mondja, hogy… hogy képzeljük el, hogy azt mondja ez az édesanya, hogy „Nem is mertem beülni az autóba, mert hát egyszerűen olyan szorongás vesz rajtam erőt, amikor én vezetek, hát az úton bármikor bármi megtörténhet. Hát egyszerűen képtelen vagyok beülni az autóba. De ez még hagyján, mert tulajdonképpen már évek óta nem vezetek. Ez nagyon meg is terhelő a családnak. De most az a nehéz, hogy vasárnap az egész család, apa, gyerekek, kitalálták, hogy menjünk el biciklizni, de én már nem tudok velük elmenni. Hát egyszerűen képtelen vagyok már fölülni a biciklire, mert nem tudok olyan helyen biciklizni, hogy ne szoronganék. Ha hátul biciklizek, akkor látom a gyerekeket és minden fantáziám, hogy ki üti majd őket el. Ha elöl biciklizek, nem látom, mi van velük. Hát képtelenség elöl menni. Ha középen, mindig nézegetek hátra, tiszta életveszély. Egyszerűen nem tudok elmenni, most már nem egy hétvége volt, hogy a gyerekek meg az apjuk mondták, hogy gyere anya, menjünk ide, oda, és nem tudok velük menni, egyszerűen otthon maradtam. Tulajdonképpen a gyerekek meg adnak már egy csomó visszajelzést nekem. A sereg visszajelzés arról szól, hogy „Jaj anya, ne féltsél már minket annyira! Ne aggódjál már! Engedj már el minket ide-oda! Mindig megmondod, hogy mi hogy legyen.” Hát meg is mondja. (24:45)

Hát ez egy zavar, és nagyon könnyen történhet az meg velünk, hogy látjuk ezt a zavart, és már ülünk is le, és már tudjuk is, hát ezzel valamit csinálni kell. Ugye? hát ez egy csúnya zavar. Hehh! Túlkontrollálja a gyerekeket, túlfegyelmezi, túl… túl… Hát valami normális vágásba kell…! Aha!

A lélek semmit sem tesz cél nélkül. Ha az anya ezt csinálja, annak biztos van valami célja. Még csak nem is azt mondanám, hogy oka, hanem célja. De mi lehet ennek a zavart mutató cselekvésformának a célja? Megkérdezzük például az anyát. „Hát kedves édesanya…” Szívesen kérdeznék meg valakit, kedves édesanyák. „…mióta csinálja ezt így?” Nem azt kérdezem, hogy mióta szorong ilyen erősen, meg mióta aggódik ennyire, meg mióta fél ennyire, hanem azt, hogy „Tulajdonképpen mióta csinálja azt, hogy mindent próbál a kezében tartani? Ezt mióta csinálja? – Ú, ú!” S akkor szép lassan eljutunk a gyerekkorhoz, s a gyerekkorban például ez az asszony azt mondja. „Aaa, jaj, jaj, mikor kezdtem ezt el csinálni? Hát nem is tudom, nem is tudom. Hát talán, talán… hát nem is tudom, hát ezt nagyon korán. Énszerintem ezt nagyon korán elkezdtem ezt csinálni. Hát nagyon korán, nagyon korán, a játékaimat is mindig nagyon rendeztem, és akkor már, emlékszem, 6-7 éves koromban hogyha valamit gyűjtöttem, azt mindig ilyen nagyon pedánsan raktam sorba, s mindig a szalvétákat gyűjtöttem, azt mindig az élét nagyon. – S hát tulajdonképpen miért csináltad ezt? Hát valami célja biztos volt. – Hát tulajdonképpen az apám alkoholbeteg. Az apukám alkoholbeteg, amióta az eszemet tudom így van, tehát nálunk mindig állt a bál, mindig bizonytalan dolgok voltak. Hát sosem lehetett kiszámítani, hogy az apám hogyan jön haza. Hát néha nem ivott, akkor egész normális volt. Akkor oda lehetett hozzá menni, és akkor… De mikor odamentem hozzá, már akkor is azon izgultam, hogy… De biztos, hogy jól látom? És mi lesz holnap? Akkor hát persze néha megverte az anyámat is. Ú, szóval annyira kiszámíthatatlan, bizonytalan volt minden, hogy tulajdonképpen… S akkor emlékszem, most ahogy kérdezi, hogy mikor kezdtem ennyire mindent figyelni, kontrollálni, szabályozni, ellenőrzés alatt tartani. Hát én, hát tulajdonképpen már akkor óvodás korban. Hát emlékszem, hogy a szüleim hogyan mosolyogtak rajtam, hogy én voltam az egyetlen gyerek ott a nagy társaságban, aki mindig rendet rakott a játék után. Mondták, hogy ilyen gyerek nincs is. Hát tényleg, most jut eszembe, hogy engem megdicsértek a szüleim, hogy „Te milyen egy rendes kislány vagy! Te mindig rendet raksz a játék… Hát bárcsak másnak ilyen kislánya lenne.” (28:20)

Háhá! Akkor mit csinál a kislány 4 évesen, 5 évesen, amikor elkezd rendet rakni az összes játéka között? Míg a többi gyerek kipakolja a dolgokat és rendetlenséget csinál, ez a gyerek nem tud úgy lefeküdni, hogy ne rakna rendet a játékai között. Tulajdonképpen van akkor egy környezet, egy világ, ami számára kezelhetetlenül kiszámíthatatlan, ezért lesz benne nagyon sok szorongás, és szinte semmi esélye, hogy az eseményeket kézben tudja tartani, erre semmi esélye. (Ez úgy pattog, ahogy akar (a labda), össze-vissza pattog, nincs nála, el is ejti. Néha egy pillanatra mintha nála lenne… Ú, a gazdája mit fog szólni? Na most! Jujj! Nem baj? Színpados lett.) Akkor egyszer csak, most leülök ehhez, azt mondjuk, ennek biztos van valami célja. Rájövünk, hogy amikor 30-35-40-45-55 évesen ez az édesanya megmondja az összes gyerekének, hogy mit hogyan kell csinálni, hogy azt úgy írja be, azt úgy hajtogassa össze, azt oda kell rakni. Szíve szerint azt is megmondaná, hogy ki hova megy, és az egész világ egyszer csak szinte túl is nő önmagán, hogy akkor annak van célja. Az, hogy kézben tartsa a dolgokat. Ahhoz képest, hogy nem tudta kézben tartani a dolgokat, most kézben tudja, s ez nagy dolog.

Őneki személy szerint sokkal jobb, hogy kézben tudja tartani a dolgokat, mint ha nem tudná. Ha ő ugyanott tartana és ugyanannyira, pont ugyanolyan kiszolgáltatottan élné az életet, nem csak egy-egy pillanatban, hanem folyamatában, na az milyen lenne? El tudjátok ezt képzelni? Hogy valaki felnőttként, miközben van több gyereke, azzal a belső kiszolgáltatottsággal kellene, hogy éljen, mint amit gyerekkorában megélt. Hát hogyan tudna ő egyáltalán… tulajdonképpen életképtelen lenne, ezt lehetne mondani. De ő megtanult valamit. Érte őt valami, és ő megtanult valamit túlkompenzálni, és most kézben tart mindent. Mekkora szabadságot tud az adni, mikor bármelyikünk egy elsőre érthetetlen és értelmetlen és zavart hozó és a környezetet negatívan befolyásoló és a saját életedet tönkretevőnek tűnő magatartásmódra rálátsz úgy, hogy „Nahát! Tyúú! Hogy ennek ez a célja? Hogy engem segít egyensúlyban tartani? Hát ez akkor nem kis dolog.” (32:10)
Ha meglátom a zavaraim értelmét, segíti a reálisan pozitív önbecsülésem, a belső fejlődés elindul

Az egy következő lépés, hogy ahogyan megértem saját magam, ha valaki megérti a zavarát, akkor sokkal jobban megérti magát. Minél jobban meg tudom érteni magam, annál inkább lehet reálisan pozitív önbecsülésem. Most lehet, hogy én hülye módokat találtam arra, hogy életben maradjak. Na de ha látom, hogy a zavaromnak van valami célja, és értelmes, hogy a lelkem nem csinálta azt cél nélkül, és most sem csinálja, és hogy az hogyan fejlődés az én élettörténetemben, akkor akármilyen furcsa is, de megláthattuk azt, hogy miért mondom, hogy reális. Hogy valaki akármilyen gyönge is, reálisan pozitív önbecsülése lehet. Hogy ez nem egy szépelgés, meg egy kedves gondolat, hanem lépésről lépésre bejárhatok egy utat, ahol arra a meggyőződésre jutok, hogy „Nahát!” (33:20)

A következő lépés az, amikor ezt meglátom és azt mondom, hogy „Igen, fff hú de jó, látom a célját, az értelmét. Meg tudom magam becsülni, és… De hogy azért ez egy kicsit sok. Hát végül is azért ez sok.” És amikor én azt tudom mondani „Hát végül is azért ez már egy kicsit sok. Már nekem is.” Na ott indul el egy belső változásnak a belső motivációból kiinduló folyamata. Ez mennyire nem szokott elindulni abból, amikor az emberrel ordibálnak, nem nagyon szokott elindulni. De mikor egy alkoholbeteg azt mondja, hogy „Egész életemben, évtizedeken keresztül arról beszéltek nekem, hogy rakjam már le az italt, hogy ne igyak többet.” Le bírja rakni? Nem. Mert mikor azt mondják neki, hogy „Nem szabad innod!” Akkor ő mit mond? „De szabad!” Hát nem? Ez egy normális reakció. „Nem szabad? Hát hogyne volna szabad! Nagyon is szabad.” S amikor azt mondjuk „Hát de ide figyelj! Nem veszed észre, hogy amikor alkoholizálsz, az hogy tesz tönkre mindent?!” Egyébként ezt ő is tudja, különben nem inna mégannyit. Akkor azt mondjuk neki, hogy „Tehát ha iszol, az rossz.” Mire ő tudatosan vagy nem tudatosan azt mondja, és egyébként igaza van „Hát ha csak rossz lenne, biztos nem innék.” Tehát akkor itt nagyon sajátos ellentmondásba, feszültségbe kerülünk, mindenki azt mondja, hogy az ital rossz. „Hát lehet, hogy rossz, de amikor iszom, nem érzem, hogy rossz volna.” Hát ha nem volna célja az ivásának, amit a lelke valamikor megengedett neki, valamiért engedte meg, akkor nem inna. Ezért – ez egy valódi történet – egyszer csak azt mondja ez az ember, miután 125 ezren elmondták neki, hogy inni rossz, tulajdonképpen ő egészséges volt, azt mondta, hogy „Nem!”, s igaza volt ebben. Akkor egyszer csak azt mondja „Hát mindenki azt mondja nekem, hogy nem szabad innom. Hirtelen rájöttem valamire. Hát nekem szabad nem inni. Szabad inni, és szabad nem innom. Ja, hát ha szabad, most akkor nem iszom.” Ez megtörtént. „Ja, hát ha én… Szabad nem innom, akkor nem iszom többet.” És nem is ivott. (36:35)

Ezzel azt akarom nektek mondani, hogy érdemes a szó jó értelmében feje tetejére állítani a világot, amiben vagyunk. Ugye amit úgy írtunk le itt, hogy a gyerek szorong, de ezt nem vesszük észre, ordibálunk vele, vele ordibál a tanár, a tanárral… és mindenki meggyőződéssel teszi azt, ami egy kicsit se segít. Az előadó pedig előadja mindezt, és akik kevésbé szorongtak, jobban szorongva mennek haza. Ugye, ez a rendszer, ugye, és akkor jó előadásokat tartunk ebből. (37:15)
A gyerek 100-szor áll föl egy tanórán - otthon nem foglalkoznak vele - az órán így figyelmet kap

Szóval, ha a zavarainknak az értelmét meglátjuk, hogy mi volt a célja annak a magatartásformának, amit nem tudatosan, de a lelkünk értelmet és célra törést nagyon is magában hordozó működésmódja megtett… Hej! Valami fontos lépést tettünk. Szinte minden zavarnál ugyanígy járhatunk el, hogy egy picit máshonnan lássuk. A gyerek zavara, aki rohangászik, emlékeztek, rohangászik ide-oda. Most megint… hallottam egy történetet a rádióban. (38:05)

45 perc alatt számolta valaki, a gyerek majdnem 100-szor állt föl a helyéről, hogy jelentkezzen. Hogyha én ezt a hagyományos, szokásos logikánk szerint nézem, ez a gyerek elviselhetetlen. De ha nem onnan nézem, és azt mondom, hogy valami célja van ennek a magatartásmódnak, és ráadásul üzenet értéke is van, és ráadásul őneki – Egészségedre! – ez valamilyen belső haszonnal kell, hogy járjon. Elmegyünk a családjába, s például mit veszünk észre? Hogy nem foglalkoznak vele. Hogy tárgyakat kap, de figyelmet nem. Ezért a lelke elég egészséges ahhoz, hogy azt mondja „Hát otthon csak egy apa van, meg egy anya, apa úgyis mindig későn jön, na most egy szem anya, meg még vannak a tesóim, itt nem nagyon rúgok labdába. Na de az órán! Hát ott van egy kirendelt személy, a fizetését is azért kapja, hogy figyeljen. Anyának nem adnak ezért pénzt, de ő meg kap. Most emelték föl neki, úgyhogy… én százszor is fölállok.” Mi történik egyébként ővele? Szerintetek egy gyerek, aki százszor föláll, kap kitüntetett figyelmet? Naná, hogy kap! Ugye, annyit kiabálnak vele, mint a fene. Itt válik aztán nyilván kritikussá. Miért nem hagyja abba, miközben kiabálnak vele? Az is érthető, hiszen pontosan azt a figyelmet kapja meg, ami miatt elkezdte ezt a magatartásmódot csinálni, amivel próbálja önmagát gyógyítani. Tehát, most így mondom sarkosan, azt is mondhatnám, hogy ha megdicsérik, mert jól felel, ha ordítanak vele, hogy mit ugrál, ő akkor is jól jár. Erre azt kellene mondanunk, hogy értelmetlen, vagy hogy céltalan? (40:30)

Volt egy tanár, ennek a fiúnak egy tanára, azt mondta: „Erre a gyerekre külön készülök. Tudom, hogy bemegyek ebbe az osztályba, tudom, hogy ez a gyerek ilyen, kidolgoztam, egyre jobban kidolgozom az eszköztáram, hogy mit kell vele csinálni. Hogyan kell egy mondattal, egy szóval, egy pillantással, egy mozdulattal kezdeni vele valamit.” Amikor a tanár azt mondja, hogy nem azzal foglalkozik, hogy szidja ezt a gyereket, hanem az, hogy „Assz’em, hogy külön föl kell rá készülnöm, mert ezt fogja csinálni.” ezzel elismeri, hogy amit csinál, annak van valamilyen célja vagy létjogosultsága, egyszer csak elkezdi megadni pont azt a figyelmet neki, amire szüksége van. (Nagyon szép. Nektek is szép? Szép! Mi van akkor…? Most nézem az órám. Még van fél óra. Iszom egy picit, kiszáradtam. Változni nem könnyű.) (41:45)
Evangelizációs lendület a paptársak felé is

Eszembe jutott egy ősrégi történet, velem esett meg. Miután gyerekkoromban rengeteget szorongtam, ezért aztán mikor fölszenteltek pappá, akkor éreztem egy nagy lelkesedést meg lendületet arra, hogy valamiképpen megjelenítsek egy egyházat, amitől nem kell félni. De még inkább egy olyan Istent, akitől nem köll félni. Hogy valahogy lehessen hirdetni Istent, akiben semmi félelmetes nincs. Legföljebb hatalmas. Ettől én félhetek, ha akarok, de hogy Isten nem akar félelmet kelteni, az biztos. Miért akarna Isten félelmet kelteni? Legföljebb néha akkor… hööö! Hát miért? Egy nagy vízesés is lenyűgöz, nem? Hát még Isten. Emlékszem, hogy amikor a fiatal papokat ide-oda helyezik, akkor hát nyilván, sok idős atya van ott körülötte, s akkor lehet az idős atyáktól tanulni. Na de én elég… hogy mondjam…? Na erről még most fogok nektek beszélni. Hó, na, ez egy nagy téma, majd…most láttunk egy… szóval. (Odaadom ezt neked, emlékeztess, hogy valamit ne felejtsek el. Jó? Megmondom neked, hogy mit. Mert most „Emlékezz! Feri ne felejtsd el!”, de pont azért, értitek, akkor egy zavar fog beállni. <<A grandiozitást ne felejtsem el (suttogva). – Jó. – Köszi.>> Nem vagyok egyedül, szóval…) Bennem volt azért némi, hogy mondjam, evangelizációs lendület, amit kiterjesztettem a paptársaimra is. Mondjuk abban a formában, hogy hát nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy a beszédeim által megtérjenek, és… erről akarok majd beszélni, ugye, mert egy kicsit meredeken hangzik, miközben nem az. Na szóval! (44:15)
"Elszakadt az ingem" (intermezzo)

Az a régi módi... el van szakadva az ingem. Észre vettétek? (Megmutatja az elszakadt ingét. – szerk.) Ez egy zavar. Az ingem nem jön már ettől zavarba. Van itt nem messze egy Avar nevű hely. Ittatok már valami finom sört? Ugye, ott ahogy megyünk föl, a hegyalja… Fiatal korunkban mindig azt mondtuk: Nem jövünk zavarba, megyünk az Avarba. Ez úgy történt, de ez most csak egy intermezzo, ezt valakinek mondtam, mert akkor is… Tudjátok, elfelejtem, hogy szakadt. Hát nézem én az alját? Hát nem, nem nézem. Látom, a nyaka rendben van, ki van mosva, fölveszem. Aztán mindig, mikor betűröm, már látom, de akkor meg az „Most már vegyem le? Még jó ez. Majd betűröm, és nem látja senki, ugye.” Idén is ez történt… Idén? Ma is ez történt reggel, tényleg, ez az „idén”, már várom az új évet. Úgyhogy ez úgy szokott velem történni, mert legalább négy ilyen ingem van… Az első jó megfejtést leadónak adok egy kis kólát, hogy vajon ez hogyan történik. Elmondom, hogy ugye egy pici lakásban élek, és ahogy fordulok, forgok, jövök-megyek a nagy slunggal, beakad a kilincsbe. Folyamatosan kiszakítom a legjobb ingeimet a kilinccsel. Egyszer ugyanúgy, mentem „Feri, el van szakadva az inged! – Tudom, én szakítottam el.” És akkor elmondtam neki, hogy tudod, ez azért van, mert a kilincsbe beakadt, és akkor elszakadt. Erre ő azt mondja, elkezdett nevetni, ekkorka hölgy volt „Te, énnekem a hónaljában szokott ugyanez történni.” Látjátok, a magasságnak vannak előnyei, mert én tovább tudom hordani. Te meg emiatt hogy nézne ki, hogyha csinálsz ilyen pántos cuccot belőle, de ahhoz már kreativitás is kell. Látjátok, most már a gatyámmal semmi baj nincs. Amióta megtanultam, hogy csípőnadrág, szóval. Valami zavarnak kell lenni. (47:00)
"Istentől NEM KÖLL félni!!!"

Szóval ott tartottam, hogy nem olyan könnyű változni, és az evangelizációs lendülettel ugye, hogy hát miért ne lehetne az, és akkor emlékszem, hogy úgy főleg, mikor… Na, szóval én akkor mondtam. „Istentől nem kell félni, és Isten jó.” Az a régi metódus, hogy idős pap bácsi misézik, én meg gyóntatok. Na és a gyóntatóban ülök, és hogyha éppen nem volt gyónó, kezdte a beszédet. Na, hogy hatott rá az enyém? Ugye, mert mikor én beszéltem, ő gyóntatott. Na, csak valamit, hát csak… hát mi, hát szívvel-lélekkel mondtam, csak hat rá. Ugye, a kor az nem akadály. Mi, az evangéliumnak? A léleknek? Egyszer csak, képzeljétek el, legváratlanabbul az idős pap bácsi, aki nagyon szerette a dörgedelmes beszédeket mondani, félelmet kelteni, ettől az ő szorongása persze enyhült. Látjátok, ennek is van célja, csak úgy mondom. Amikor valaki nagyon dörög, hogy ott ő hogyan lesz könnyebben, csak az a különbség, hogy ő mondhatja, ti meg nem. Na, hát akkor, egyszer kukucskálok, úgy hallgatózom kifele, azt mondja: „Hát és egyébként – mondja, soha ilyenről nem beszélt – Istentől NEM KÖLL FÉLNI! – de körülbelül így, úgy, tehát a hangerő megvolt azért hozzá – HÁT HOGY KÉNE MÁR ISTENTŐL FÉLNI? HÁT ISTEN JÓ! ISTEN GYENGÉD!” Úgy éreztem, hogy nem százas még, tehát… Már hogy az eredmény, amit sikerült elérni. De azért mégis csak valami melegség eltöltött. Egészen, emlékszem, fölülről lefelé ment a melegség, hogy jó, azért mégis csak, hát látjátok, csak, azért van, a Lélek működik, a Lélek működik. Hogy ez az idős atya is milyen rugalmasan, tőlem, a kis taknyostól… Hát kitől mástól? Hát ő nem ebben nőtt föl, és ezt, hogy az Istentől nem kell félni… Igen ám, és hallom, ahogy folytatja a beszédet, tehát. „HÁT ISTENTŐL NEM KELL FÉLNI! ÚGYHOGY… AKI EDDIG FÉLT ISTENTŐL, SZÉGYELJE MAGÁT!” Ú-hú-haaa! És így, fiatal papként megtanultam, hogy változni nehéz, és egy hosszú folyamat eredménye szokott lenni. Hogy még ha úgy föl is csillan a remény, azért az sokszor elhamvad, mert a régi kerékvágásnak mégis csak nagy ereje van. Szóval. (50:05)
Gyerekkori bántalmazás - érzelmi kismegszakító a túléléshez - túlkompenzálás: grandiozitás

Ezt azért mondom, hogy itt ülünk, és akkor így kéne változni, meg fejlődni, meg úgy. Tudjátok, na, most… ez nem lehet igaz. A padlón itt egy női hajszál rám ugrott? Ezt a veszélyes helyet! Hogy… Köszönöm, erről szeretnék beszélni, hogy ugyanígy, ehhez a világhoz tartozik az is például, amit fiúk szeretnek csinálni. Most a „szeretnek” alatt azt mondanám, hogy a fiú lélek gyakran ebbe az irányba megy. Vagyis a családban, a családi működésmódban, és a többiben ott van a zavar, én vagyok a kismegszakító, és hogyha nálam valami elpattan, és például, mi az, amit szívesen kötnék össze? Téged szívesen összekötnélek magammal, és ez milyen nagyszerű nekem, amikor tudok érezni. Te érzel engem, én érezlek téged. Te is beszélsz, én is beszélek, te is csinálsz, én is, és érzünk. Hogyha van egy biztonságos légkör, akkor abban néha lehetnek viták, meg kiabálás is lehet, minden, de végül is minden egy érzelmi biztonságot adó világban történik, ezért merhetünk érezni. Emlékeztek, a síelő, akinek eltörik a lába, és mert van segítség, hát ordíthat. Fájhat neki, átélheti, mert tudja, hogy van segítség. Na de itt vagyok, én vagyok a kismegszakító. Kicsi… hát. És nincs meg az érzelmi biztonság. Fizikailag bántalmaznak, verbálisan bántalmaznak, elhanyagolnak. Sokszor ezek persze együtt vannak. Mit fogok csinálni? Megszakadok. Megszakítom azt az összefüggést, hogy érezzek. Nem akarom, hogy az onnan ide átmenjen, nem akarom, hogy ez innen ide jöjjön, ez onnan ide jöjjön, nem akarom. Hát nem akarom, ezt nem tudatosan nem akarom, hanem hát szeretnék életben maradni. (52:30)

A lélek nem tesz semmit cél nélkül. Ezért kisül a megszakító, s attól kezdve sokkal kevesebbet érzek. Hát ez milyen jó nekem. Nagyon jó nekem. Ha mindent érezni kéne, amit itt érezni lehetne, ha pont azt érezném, ami a helyzet realitásából adódik, bele kéne pusztulni. A lelkem azt mondja, cskk, szakítsuk csak meg ezt, és ne kelljen érezni. Akkor ott már nem jön át. Nem jön. És megkérdezik, 30-40-50-60 évesen, hogy „Na, milyen volt a gyerekkorod? – Jaj, nagyszerű volt.” Akiket igazán komoly bántalmazások értek, nem egyszer ezt mondják. Mikor valaki például egy hosszabb segítői folyamatban eljut oda, hogy elkezdi mondani, hogy „Hát tulajdonképpen apám vette le a nadrágszíjat, akkor tudtam, hogy verés lesz. Jól megvert, megvert, anyám meg nézte, azt mondta, erősebben üsd, mert megérdemli.” S akkor mondjuk a segítő azt mondja, hogy „Hát tudja, ez egész vérfagyasztó nekem. Hát egészen megijedek, ahogy beszél arról, ami történt. Hát ez, ahogy hallom, ez egy rendszeres fizikai bántalmazás. Ezt még hallani is fáj.” S lehet, hogy 60-70 évesen, életében először valaki azt mondja „Igen? Hát, de hát nálunk ez volt a normális.” „De hát emlékszik – mondjuk visszakérdez a segítő – emlékszik, mikor először találkoztunk, volt az vagy negyedéve, megkérdeztem magától, hogy hát érte-e valami bántalom. S akkor maga azt mondta, hogy nem, nem emlékszem semmire, semmi különös nem volt. Hogy akkor ezért mondta, hogy semmi különös nem volt, mert magának ez volt a természetes.” Sokan, akik sok bántalmazáson esnek át, azt gondolják, hogy a bántalmazás annál több, mint amennyit ők kaptak. Hogy hát az a bántalmazás, mert ő belenőtt valamibe, amire azt mondja, hogy ez a normális. Hát akkor „Nem is gondoltam, hogy ez… Ja, hogy akkor ez, fizikai bántalmazás.” De most nem csak a neve van meg. Ugye a segítő máris elkezdte mondani az érzéseket. „Maga biztos… ú, hát ez nekem fáj. Hú, hát ez… vérfagyasztó, ahogy hallom. (55:25)

Mit csinál nagyon sok fiúgyerek? A kismegszakító elpattan, de valahogy élni kell. A lélek nagyon ügyes, azt mondja „Én a gazdit megmentem. Nem lehet, hogy ne éljen. A gazdinak élnie kell. Majd amit én tudok, megteszem érte.” Érzések el, de akkor miből megy az élet? A gyerek elkezd fantáziálni. Kitalálja, hogy ő egy hős, bemegy az osztályba, elkezd történeteket mondani magáról. Mindenki tudja, hogy nem igaz, de ő benne él. Ezt úgy lehetne mondani, hogy a hatalmas önmagával azonosul. Elkezd ebben a hatalmas önmagában lenni, a grandiózus önmagában. Például ő lesz az, akinek a mai világ jó tesz és rosszat abból a szempontból, hogy azt mondja „Csinálj karriert!” s ő azt mondja „Csinálok is apám, csinálok is!” Hogyha a cég úgy működik, hogy a lehető legnagyobb profitot érjük el, és az ember nem számít, akkor ő ezt simán meg tudja csinálni. Hiszen a megszakító még nem került kicserélésre, nem is érzi. A sajátját se érzi, nem érzi. Ezért ahogy ő megy a karrier útján, és letapos mindenkit, tulajdonképpen azt a működésmódot gyakorolja, ahogy pici korában – lehetett 4 éves, 8 éves, 9 – megtanult életben maradni. Vagyis azzal a fantáziával él, hogy ő erős, ő hatalmas, rajta semmi nem fog ki. „Megversz? Kiröhöglek.” Ez ez, a nagyzásos fantáziák. (57:30)

Mi azt mondjuk „Gátlástalan!” – egyébként az is. De mitől lett gátlás-talan? Pont erről beszélünk. Szüksége lett valamikor gátlás-talannak lennie, s akkor ő tssskk-tssskk. Segít neki életben maradni. Ha ő fölismeri, hogy tulajdonképpen miért is csinálja ezt, hogy ez hogyan segítette egész életén keresztül, ha ő ezt fölismeri és mi elismerjük, hogy ez nem volt cél nélkül, akkor van a legnagyobb esélyünk, hogy ő maga azt mondja, hogy „Na jó, jó, de azért ez sok! Hát azért ez sok! Hát jó, még a munkahelyemen hagyján, de tulajdonképpen a feleségem már a harmadik is megy el. Azért ez most már sok. Most már mind a három ugyanazt mondta. Lehet, hogy van benne valami. Hát most már… hát ezt a harmadikat nem kéne, mert egyébként jól főz.” Ha ő maga el tudja ismerni, hogy ennek a zavarának van célja, ezzel együtt meg tudja magát becsülni, egyszer csak azt mondja, hogy „Na jó, de… ez nekem már sok.” (59:05)
Kapcsolati kismegszakító - egyedül lenni biztonságosabb

Az utolsó, hogy miért tudunk nehéz helyzetbe kerülni? Majdnem biztos vagyok benne, hogy sokan akik itt ültök, kerültetek ebbe a nehéz helyzetbe. Vagyis hogy akarva-akaratlanul is fejlődünk. Ti ráadásul egészen biztos, hogy igényesek vagytok. Ugye itt ültök, valamit köll csinálni… Például te egy olyan valaki vagy, akinél az a megszakító pattant el, hogy nem érdemes kapcsolatban lenni. Mert a kapcsolatoktól nem, hát egyszerűen nem várhatunk semmit. Például a szüleid nem gondoskodtak rólad, megtanultad, hogy a kapcsolatokból nem származik semmi. Hogy az ember csak tehetetlenül vágyakozik, aztán prrr. Ez nem éri meg. Vagy hogy egy olyan alkatú anyád volt, aki akkor és úgy szeretett, ahogy neki az jó volt. Ugye, és nem lehetett egy biztonságos kapcsolatban lenni. Most mi történik? Te megtanulod azt, hogy hát élni valahogy kell, a lelked célirányos, azt mondja „Na merre van az élet?” Hát az élet arra van, hogy megtanulunk kapcsolatok nélkül létezni. Hát ha nem érhetőek el a kapcsolatok, valahogy meg élni akarok, hát nem logikus, hogy akkor megtanulok kapcsolatok nélkül élni? Meg is tanulok. Ez persze kívülről látni való, egy óriási zavar, de közben ez egy milyen értékes dolog, hogy megtanult kapcsolatok nélkül létezni. Hogy ő egész kevésből is fönn tudja magát tartani. Nagy teljesítmény. Csak az szokott történni nem egyszer, hogy ahogy fejlődünk, mi magunk kinőjük ezt az állapotot. Azt mondjuk „Hát nem, már most már mindenki megházasodott, csak én nem?” Aztán azt mondja „Tulajdonképpen olyan nagy indíttatást nem érzek, de olyan hülyén érzem magam amiatt, hogy mindenki más így van. Ez lehet, hogy ez baj? Vagy tulajdonképpen néha azért kicsit olyan nem t’om mi van. Szóval úgy… 128-dik pizzámat rendeltem egyedül meg?” A kisasszony már mondja „A szokásosat?” Úgyhogy erről van élményem, ez nagyon jó. (61:35)
Pálferi úr pizzázója (intermezzo)

De tényleg, itt hallottam az egyik legkedv… ú, aztán még a végét, már hogy legyen vége a történetnek. Tényleg, van egy pizzázó, ahonnan szoktam általában gyakran kedden a pizzát rendelni. Hazamegyek, fölteszem a lábam, és magammal vagyok alapon. Hát már elég azt mondanom, hogy a szokásosat kérem, és azt hallom, hogy a háttérben megy egy nagy zaj, meg őt is megszólítják, és akkor nem tudom, hogy akarva, akaratlanul-e, de minden esetre úgy, hogy én hallom, hogy ő mit szól ott a környezetének, azt mondja „Maradjatok már csendben! A Pálferi úrral beszélek.” Hát ezt nem tudtam magamról. Pálferi úr vagyok. (62:35)

Szóval mikor valaki megtanul kapcsolatok nélkül élni, az nem cél nélkül van. Távol tartja magát mindentől, ami prrr. Ez lehet, hogy éppenséggel valamitől való menekülés, de az is lehet, hogy éppen maga a séma logikája, attól függ, hogy melyik. Igen ám, de benne egyre inkább megjelenik egy vágy. „De szeretnék! Tulajdonképpen jó így egyedül, szinte ez a legjobb…” Tényleg, hát aki így van, azt mondja, ez a legjobb, biztonság van egyedül. Számára a kapcsolat bizonytalan. Egyedül lenni mindig biztonságosabb, mint kapcsolatban lenni. De ennél még durvább a helyzet. Egyedül lehet egyáltalán biztonságban lenni, a kapcsolat pedig úgy ahogy van, bizonytalanok. S akkor elindul egy kapcsolat felé, és elkezd nagyon rosszul lenni. A nehéz helyzet akkor jelenik meg, amikor benne már mind a két késztetés megvan. Tehát szeret egyedül lenni, mert ezt tanulta meg, de már maga azt mondja, hogy „De ezt ki is nőtte. Tehát szeretnék kapcsolatban lenni, de a kapcsolat úgy ahogy van, rettenetesen fenyegető valami.” Mert ő nem tanult meg kapcsolatokban élni. Ilyen van. Ő nem tudja, hogyan kell kapcsolatban lenni. Akkor hogy ne félne tőle? Akkor logikus, hogy fél.

A nehéz helyzet akkor szokott lenni, mikor ez a két késztetés egyszerre szorít valakit, és már úgy nem elég neki az élet, ahogy megtanult élni gyerekkorában, de még másképpen meg nem tud. Akkor szoktuk nagyon-nagyon rosszul érezni magunkat, akkor kerülünk szorult helyzetbe. Nemegyszer ilyenkor jelenik meg a legtöbb szorongás, vagy nagy szorongás. Nagy, ilyenkor egyszer csak… Eljössz ide, azt mondod „Nem tudom, hogy… Lehetne a szélre kapni jegyet? Mert nem t’om… Eleve túl nagy ez a tér, már ez is, túl nagy ez a tér, de hogy lehetne… Tudja, csak úgy nekem jól esik a szélén.” S ha megkérdeznénk, mi az, hogy jól esik a szélén, hát félsz attól, hogy bepánikolsz középen. Mikor valaki a szélére kéri a jegyet, annak célja van. (65:25)

Na, jól van. Most nem tudom, még van öt perc, de… szerintem elücsörgünk addig itt. (Ücsörög és gurítgatja az ölében a labdát – szerk.) Jaj, juj, elnézést! Látod, a játék nem t’om mi ez, heve, vagy micsodája, úgy elkalandoztam. Majd leöblítem kólával, vagy nem t’om mit csinálok. Jó. Tényleg, visszaadom a lasztit, nem beszélek többet. Próbálom jól, de itt ellenfény van, érted. Akkor nagyon köszönöm a figyelmeteket, jó volt veletek ma is, ezt tudom mondani, köszönöm. (taps – szerk.) (66:40)
Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás