Elégtelen önkontroll, önfegyelem 10.

(taps) Még el se kezdtem. Leveszem a pulcsim, mindjárt jövök.

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntelek mindannyiótokat! Szívből köszönöm ezt a fogadtatást. Hej-haj. Arra gondoltam, hogy elhozom (Prima Primissima díj), nem beszéltem meg senkivel, és hogy bennem él nagyon az a sok kép, amikor mondjuk egy focicsapat megnyeri a VB-t, vagy az EB-t, és akkor kap egy kupát, és ott állnak a focicsapat tagjai. Átveszi azt a csapatkapitány, és utána szépen odaadja mindenkinek, s valahogy mindenki egy kicsit fogja, meg élvezi, hogy ez van. Úgyhogy nem azért hoztam el, hogy kirakjam az asztalra, mint valami díszt, hanem hogy odaadjam nektek. Úgyhogy arra gondoltam, hogy körbeadom. Lehet, hogy mondjuk 1 óra 15 perc elég, hogy egy kicsit mindenki valamit csináljon vele. Sokféle funkciót találtam már ki neki, kerti veteményesbe szerintem… kifejezetten hasznos. Na, a többit nem is mondom, de elkezd… Minden tisztelettel együtt a fantáziám elkezdett úgyhogy… Itt elkezdjük, jó? És akkor legyen rajta sok ujjlenyomat. Az a jó, ha a végén már nem is fénylik egy kicsit se. Na szóval! Hű-haj! Talán akkor három mondatot mondok még, hogy nem véletlen… Ez jó. Add tovább, kérlek! Látjátok, na most minden szeretettel mondom, hogy ez az elégtelen önkontroll, önfegyelem, tehát… („Köszönöm szépen! Nagy megtiszteltetés számomra.”) Valami itt elsodort engem. Tényleg így van, szóval…

Nagyon, nagyon köszönöm. Köszönöm a szavazatokat, meg a drukkolást, a szurkolást, és hogy közben tulajdonképpen nagyon határozottan az az élményem, hogy valami közös fejeződött ki. Én nagyon meglepődtem, mikor megkaptam, nem számítottam rá, és akkor bárkivel találkoztam, mindenki legyintgetett rám, hogy „Hát tudtuk, hogy így lesz.” Ettől nem lett könnyebb az életem, hogy megint kiderült, hogy valamit jobban tudtok, mint én, zavarba ejtő, hogy mégis én állok itt. Szóval… valami olyasmi, hogy nem, nem is tudom, nem tudom elmondani, csak hogy valami, valamit együtt, vagy közösen, hogy… Tényleg nem tudom elmondani, és hogy néhány napja tulajdonképpen kisebb-nagyobb mértékben módosult tudatállapotban vagyok. A legkomolyabban. Két napig nem voltam józan eszemnél, valami olyan érzésem van, mint hogyha… nem, nem tudom, milyen érzésem van. Nem tudom, meg vagyok zavarodva. De, de… Igen, talán még egy, hogy…

Megnézegettem, tulajdonképpen pap még nem is kapott Prima Primissima Közönségdíjat, nem kapott, pedig ugye 10 éve van. Tessék? Ja! És hogy mentálhigiénés szakember pedig tudtommal így, hogy mentálhigiénés szakember, egyáltalán nem kapott még valamilyen elismerést mentálhigiénés szakemberként. úgyhogy ezért volt nekem nagyon fontos, hogy azt a néhány mondatot mondjam ott, az átvételkor, mert ezt egy nagyon nagy dolognak tartom, mint hogyha elkezdenénk annak az értékét, értelmét látni, hogy… és tudjátok, ez lett a szeptember-októberben valahogyan a vesszőparipám, még ha nem is mondom nagyon sokat, hogy… Hol van? Jó, csak ne… izgulok értetek, hogy… Hogy Jézus arról beszél, hogy boldogok a lelki szegények, övék a mennyek országa. És hogy amennyire nagyon-nagyon mélységesen fontos ez a mondat, annyira azt gondolom, hogy boldogtalanok a lelki nyomorúságban élők. Éppen egy nagy mentálhigiénés konferencián voltam pár hónappal ezelőtt, s akkor ott az EU-s vizsgálat, nagy kutatás eredménye az volt, hogy a 10 Európai Unióban élő embereket leginkább érintő betegség közül 5 már mentális betegség. De ez az 5 a nagyon látványosan mentális betegség, a többiben is nagyon-nagyon ott van az, amit így szoktunk mondani, hogy mentálhigiéné, vagy annak a valamiféle sebzettsége. De nagy dolog az, hogyha ezzel akarunk valamit kezdeni. Ez, ez nagyon, nagy dolog. Na! (06:30)

Elégtelen önkontroll, önfegyelem

Múltkor mondtam nektek, hogy írtam 29 pontot. Első sorban Dr. Máté Gábor : Szétszórt elmék című könyvéből nyertem sok ihletet. Hogyha részletesebben akartok sok mindenről olvasni, akkor ez Dr. Máté Gábor : Szétszórt elmék. Ő az egész könyvében figyelemhiány zavarral élő gyerekekről beszél, merthogy ő is az volt gyerekkorában, és az összes gyereke is az volt gyerekkorában, de most már mindenki figyelemhiány zavarral küzdő felnőtt. Tehát látni való a fejlődés íve. Mindenesetre, emlékeztek, kirakosgattuk. Volt egy feleség, volt egy férj, meg egy gyerek. Nem t’om látjátok-e, ez egy Snoopy-s alsó… szerintem jó lesz. Azt mondja, hogy… s akkor emlékeztek, volt egy gyerek. Erről beszéltünk, és picit arról, hogy mi is történik köztük, velük, hogy milyen tipikus folyamat játszódik le sok esetben egy magyar családnál. Megpróbáltuk akkor egy picit másképpen is látni, mint ahogy szoktuk. Elkezdtünk a gyerekről úgy beszélni, mint a társadalom kismegszakítójáról, aki megszakad azért, hogy egy sokkal nagyobb bajt elhárítson. De hogy közben pedig milyen nagy eredmény az tőlünk, felnőttektől, hogyha egy biztosítéknak, vagy kismegszakítónak a megszakadását nem úgy értelmezzük, hogy „Mit csinálsz már?!”, hanem hogy valami nagyon fontosat tettél értünk. Tehát nem a biztosítékra vagyok dühös, mert megszakadt, hanem azt látom, hogy éppen értem, ezért a rendszerért tett valamit. (09:00)
Nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel

Volt egy nagyon fontos mondatunk, szerintem jópofa mondat ez. Olyan jó… kádban ülve találtam ki. Továbbra is jó a kádba merülni. Ez pedig az, hogy nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel. Emlékeztek, ez volt a fontos mondatunk: nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel. Most mondanám egymás után még ezeket a mondatokat, elég sok mindent próbáltam megfogalmazni. Most nem ismétlek, hanem csak úgy mondom. Azt mondja… (09:35)
„Hallod amit mondok?!”

Emlékeztek… De, akkor mégis csak ismétlek. Kiabál a szülő, és azt mondja: „Hallod, amit mondok?” És a gyerek nem azt hallja elsősorban, amit mond a szülő, hanem ahogyan mondja. Minél inkább kiabálunk, és minél inkább szorong a gyerek, annál kevésbé van esélye a gyereknek is, meg a szülőnek is, hogy a gyerek azt hallja, amit a szülő mond, és annál valószínűbb lesz, hogy a gyerek azt hallja, ahogyan a szülő mondja. Ebből következik valami, mégpedig az, hogy a gyerek minél inkább azt hallja, ahogyan a szülő mondja, vagyis az érzéseket és az érzelmeket ahogyan ő észleli, annál inkább az érzésekre és az érzelmekre fog válaszolni, nem pedig a mondat tartalmára. Tehát kiabálhatja a szülő, hogy „Hányszor mondtam, hogy figyelj oda!” Minél nagyobb szorongást kelt ez egy gyerekben, hosszú távon minél inkább, szinte forgatókönyv szerűen valami ilyesmi történik, a gyerek annál inkább nem a tartalomra, hanem az érzelemre fog reagálni. Ráadásul a szülő érzelmeire való reakció a gyerekben, mert hogy gyerek, már pláne azért is, nagyon sok nem tudatos érzelmi választ fog szülni. Például azokat a tüneteket, amelyeket a szülő azután félreért, és azt mondja „Milyen lehetetlen, amit csinálsz.” (11:15)

Ezért aztán, talán ezt is emlegettem nektek, hogy fölmerül ez a kérdés, hogy jó, de most akkor a szülő állandóan vattázza a gyereket, most a szülő nem lehet haragos, nem horkanhatok föl valami miatt? Főleg hogyha az teljesen megfelelő ott, abban a helyzetben. Ugye, erről talán még említettünk egy dolgot, és akkor ezt mondtuk, hogy na itt éppen nem arról van szó, hogy egy szülő ne lehetne haragos, ne lehetne az ott megfelelő, hogy éppen a haragját kifejezi nem a gyereket veszélyeztető módon fizikailag vagy érzelmileg. De hogy akkor azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen nem is a haragon van itt a hangsúly, meg a harag kifejezésén, és azon, hogy „Jaj, akkor mit tesz majd az a gyerekkel?”, hanem sokkal inkább a kötődésen. Vagyis ha van biztonságos kötődés, hogyha én biztonságban vagyok a családban anyánál és apánál, akkor ebben a biztonságos közegben éppenséggel a harag is elfér. Mert van egy talaj, vagy van egy kéz, ami engem megtart, ez az összetartó erő, ami a családból árad, az a biztonság, hogy „Örülünk neked, örülünk, hogy vagy, fontos vagy nekünk akármit is csinálsz.” Hogyha ez a biztonságos háttér megvan, akkor ott a harag minden további nélkül megjelenhet, mert nem fenyegeti sem a gyereket, sem ezt a biztonságos hátteret. Tulajdonképpen ezt biztos meg is éli, ezért megengedhető a harag. Hogyha nincsen meg ez a biztonságos világ, a szülők nem tudnak a gyerekre hangolódni, és ezért a gyerek elárvul és túlságosan a szorongásaival marad, akkor pedig nem az a probléma, nem az a kérdés, hogy most akkor hogyan fejezze ki a szülő a haragját, vagy ne fejezze ki, mert a probléma nem ott van, hanem a kötődés hiányában. (13:30)

Tehát azt lehetne mondani, hogy a biztonságos kötődésben minden további nélkül helye van a haragnak. A bizonytalan kötődésben viszont nincsen helye a gyereknek. Ott a gyerek nem fér el. Mert a szülő kiszolgáltatottabb, ő maga is szorong, ő maga is lehet, hogy már a családi háttérből egy bizonytalan kötődési mintát hozott, ezért tényleg maga a szülő elveszti a talajt a lába alól a gyerekének a magatartása kapcsán, és ahogyan ő szorong és ő veszti el a talajt a lába alól, ebbe a helyzetbe neki már nem fér bele a gyerek, sok lesz neki a gyerek. Azért, mert ő maga sem tud biztonságosan kötődni. Tehát ezért fogalmaztam ezt így meg, hogy a biztonságos kötődésben elfér a harag, a bizonytalanban viszont nem fér el a gyerek. Ezért a kérdés sokkal inkább a kötődés megerősítése, mintsem az a kérdés, hogy most így haragudjak, úgy haragudjak, vagy hogyan csináljam. (14:35)

Nem egyszer látjuk azt, hogy a szülő szorong. A szorongásból valami olyasmit tesz, ami egyáltalán nincsen a gyerek javára, majd pedig ezt nem ismeri el, hanem amikor a gyerek a maga természetes módján kifejezi, hogy vele valami nem jó dolog történt… Nyilván azt ugye tudjátok, minél kiszolgáltatottabbak vagyunk, annál kevésbé van módunk arra, hogy megfelelő módon tiltakozzunk. Márpedig a szülő és a gyerek között van valamiféle hierarchikus viszony, ezért nagyon nehéz helyzetbe hozzuk a gyerekeket, hogyha magunknak megengedjük az indulataink kifejezését, de a gyerekeknél tiltjuk. Azért, mert ő kiszolgáltatottabb helyzetben van, mint mi, ezért tulajdonképpen egy kiszolgáltatottabb félnél sokkal inkább megértőnek kellene lennünk azzal kapcsolatban, ahogyan a tiltakozását vagy a nemtetszését kifejezi, hiszen ő egy alávetett pozícióból tudja csak ezt megtenni. Könnyű nagyvonalúnak lenni a hatalom pozíciójából. Könnyű megértőnek lenni, meg meghallgatónak, meg odafigyelőnek ugye, mert nálam van a hatalom. Az nem egy akkora szám akkor. De legyek én az alávetett pozícióban. Minél inkább összpontosul valakinél hatalom, ez lehet egy szülői erő vagy hatalom. Szívesebben mondanám persze így, hogy kompetencia, mert nem a hatalom a lényeg. Tehát minél inkább ott van a kompetencia és a felelősség, annál inkább a szülőnek a lehetősége és a szabadsága az, hogy elfogadja, hogy az alávetett helyzetben nem a legkulturáltabb módon fejez ki egy gyerek valamit. Mert éppenséggel ez reális, hogy így legyen. (16:50)

Igen, a kör ott szokott bezáródni, amikor a szülő a hatalom pozíciójából tesz valamit, a gyerek az alávetettség pozíciójából valahogyan megpróbálja kifejezni magát és tiltakozik. És a szülő hogyan folytatja ezt a sort? Bocsánatkérést követel a gyerektől. S akkor bezárult egy kör. Óh, ugye ez fájó, fájó… (17:20)

Hogyha… ugye nagyon a szülők mellett állunk. Ugye alkalomról alkalomra ezt hangsúlyozzuk, hogy ez, amit beszélünk, sohasem kritika a szülők felé, hanem onnan indulunk ki, hogy éppen azért kerül a gyerek nehéz helyzetbe, mert a szülő valamikor nehéz helyzetben volt, ráadásul most is abban van. Ha a szülő nem volna nehéz helyzetben, a gyereknek sokkal könnyebb lenne a dolga. Na de éppen hogy a szülő is nehezebb helyzetben van, ezért tulajdonképpen az lenne az egyik legfontosabb cél, hogy a szülő kerülhessen jobb helyzetbe, mert akkor a gyerek is jobb helyzetbe kerül. Tehát pont nem azon az úton járunk, hogy ezt csináljuk. Nem csinálunk semmi ilyet, hanem mmm… Hogy de nagy dolog, hogyha mi együtt megértjük a szülők szorongását. Elismerjük, egyszer csak elkezdjük tudatosítani, hogy igen, szorongunk. Hogy szülőként egy csomó szorongást hozunk, a kötődési nehézségeinket. Ezért… azért mondtam ezt, hogy… (18:35)

Ha egy szülő maga is gyakran tehetetlen, és a saját érzelmi önszabályozása nincsen a kezében hatékony módon, ugye ez a sémánk egyébként, elégtelen önkontroll, önfegyelem. Tehát ha maga a szülő nehezen tartja magát kordában, akkor lesz hajlamos arra, hogy a gyerekét úgy nézze és úgy lássa, hogy a gyerek uralkodik a család fölött. Hogy ő határozza meg azt, hogy a családban mi hogy legyen. Ez sokkal inkább tünete a szülő önszabályozási gyöngeségének, nem pedig a gyerek rosszaságának. A gyerek egyszerűen csak megpróbálja kifejezni saját magát. De a szülő, aki nem képes magát megfelelően szabályozni, ezt fenyegetésként éli meg. Úgy érzi, hogy itt valami hatalmi dolog történik. (19:40)
Saját önszabályozásunk gyöngesége

Tulajdonképpen emiatt a legtöbb szülő azt mondja – a sebzettséggel összefüggésben – hogy a gyerek az oka, vagy a gyerekkel van a baj. Valójában sokkal inkább azt kellene mondani, hogy a szülő nehéz helyzetét nem a gyerek okozza, hanem a saját önszabályozásának a gyöngesége. Nem azért vagyok nehéz helyzetben, mert ilyen a gyerekem, hanem mert az önszabályozásom gyönge. És mert gyenge az önszabályozásom, a gyerekemmel nem tudok mit kezdeni. Azzal, hogy a gyerekemmel itt és most nem tudok hatékonyan mit kezdeni, ennek a hátterében persze a saját zavaraim is ott vannak, a hozott zavarok. (Hé, de mondom ezt! Na, gyerünk!) (20:35)

Ezért kiegyensúlyozottságot várunk a gyerektől, azért, hogy mi stabilabbak maradhassunk. Azért akarom, hogy ő normális legyen, hogy én normális tudjak lenni. Ebből az is következik, hogy nagyon gyakran tulajdonképpen a gyereknél próbálunk kontrollálni, fegyelmezni, kézben tartani valamit, amit saját magunknál nem tudunk. Megváltozik az irány. Nem a saját fegyelmezésemmel foglalkozok, hanem a gyerek fegyelmezésével. Ez tulajdonképpen elég gyermeki attitűd. Mást sem tenni, mint megpróbálni ott hatást gyakorolni, hogy aztán nekem jobb legyen. Tulajdonképpen ezt szoktuk mondani, hogy ugye a gyerek, egy csecsemő – a társkapcsolattal összefüggésben ezt gyakran emlegettük – nem tudja önmagát hatékonyan szabályozni, ezért kénytelen a környezetét szabályozni. Vagyis sír, akkor kiabál, akkor valahogy észre kell hogy vétesse magát, és valahogy megpróbál a környezetében változást előidézni. Hát ez természetes, hát fölállni se tud. Nem tud enni egyedül, nem tudja tisztába tenni magát. Mi más módja van, mint hogy észre vétesse magát, kifejezze magát, hogy a környezet valahogy reagáljon rá. (22:10)

Felnőttként, a házastársi kapcsolatban, és egyébként is a felnőtt életünkben nagyon gyakran ugyanezt a módszert követjük. Ennek a tünete, hogy állandóan meg akarunk változtatni másokat. Nem csak a gyerekeinket, a felnőtt a felnőttet is meg akarja változtatni. A feleség a férjét és a férj a feleséget. Miért van ez az eszeveszett törekvés, hogy változz meg? Azért, mert kint akarok szabályozni valamit, ami belül szabályozatlan. Azt akarom – most így mondom – hogy te normálisabb legyél, hogy én normálisabb lehessek. Ez tulajdonképpen nagyon ősi, csecsemőkorból hozott stratégia az életben maradáshoz. Ezért egy óriási fordulat egy felnőtt-felnőtt kapcsolatban, mikor tudatosan úgy döntünk, hogy mind a ketten nekiállunk magunkat szabályozni. Ezzel sokkal jobb helyzetet tudunk teremteni, ha mindenki magát szabályozza és nem a másikat akarja kontrollálni és szabályozni. Ezért érdekes az, hogy látjátok, tulajdonképpen itt egy szerepcsere történik. Az teljesen természetes, ha egy gyerek változást akar előidézni a környezetében. Miért, hova menjen? Hiába mehetek útlevél nélkül Stockholmba. Egy gyerek nem tud fölülni a repülőre, hogy egy új családot keressen magának. Hát az az esélye, hogy változtat a környezetén. Ezért tulajdonképpen szerepcserének tekinthetjük azt, amikor a szülőnek az alapvető stratégiája az, hogy változást hozzon létre a gyerekében anélkül, hogy magán változtatna, vagy magát fegyelmezné vagy kontrollálná. (24:10)

Közben ugye az a paradoxon, hogy miközben magammal nem teszem meg, a gyerekemtől elvárom. Elvárom. Következő mondat: ezért ahhoz, hogy valaki az önszabályozásra el tudjon jutni, önfegyelemre, önkontrollra, önszabályozásra, tulajdonképpen egyre kevesebb irányításra és egyre több kísérésre van szüksége. Olyan sokszor jött már hozzám oda édesanya, s akkor azt mondja „Ferenc atya! Jöjjön már egyszer el hozzánk. Itt van a Peti, ő sose jönne el ide, de jöjjön, és öntsön bele egy kis önbizalmat!” Értitek ezt? Hogyan lehetne valakibe önbizalmat önteni? Hát kívülről nem lehet önbizalmat adni valakinek. Hát a szóban is benne van, hogy ön-bizalom. Hát legföljebb abban segíthetek valakit, például azzal, hogy elismerem őt, vagy örülök neki, vagy megdicsérem megfelelő módon, hogy őneki az kialakuljon, kiformálódjon. Önbizalmat nem lehet senkibe önteni. „Adjon neki egy kis önbecsülést!” Hát hogyan tudnék önbecsülést adni bárkinek? Legföljebb tudok, megpróbálhatok úgy létezni, hogy mellettem az önbecsülése ki tudjon fejlődni. Ezért ha éppen azt szeretném, hogy több önkontroll, önfegyelem, önszabályozás legyen, akkor éppen kevesebb vezetésre és irányításra van szükség, és több kísérésre. (26:00)
Papi történet – egymás kísérése

Mondok nektek papi történetet. Néha hívnak papokhoz, nehéz műfaj. Nehéz, ú, a papok annyira okosak, én meg ezt nem bírom. Na szóval, meghívtak egy helyre, és azt mondtam nekik: Hát játsszunk valamit! De nagyon rendesek voltak velem, mert bizalmat szavaztak. „Jól van Feri, elhisszük, hogy valami jó…, csinálj valamit!” S akkor voltak tizenketten, „Figyeljetek, akkor csináljatok párokat, egyikőtök csukja be a szemét, a másikatok pedig kísérje őt! Csukott szemmel jöhettek itt, mászkálhattok, egyik csukott szemmel megy, a másik kíséri őt.” Mit gondoltok, a hat párból hányan tudták a feladatot megoldani? Egy se. Most az lenne a kérdésem, szerintetek miért nem? Felnőtt emberekről van szó, és egy nagyon egyszerű feladat volt. Aha! Hmm. Az történt, hogy… Péter, gyere egy kicsit, segíts nekem! Gyere! Mondjuk Péter egy lelkész, és becsukta a szemét. Nem kell most becsuknod, nem kell, nem kell. Nem, mert az már úgy nehéz. Na, akkor kísérjük. Majdnem mindig valami történt, megfogta a másikat és akkor elindult vele. Gyere velem! Ne akaratoskodj itt, légy szíves! Szerintetek ez mennyire kísérés így? Ahogy húzom a Pétert… Gyere már, feladat van! Nem szórakozzál itt! Szóval az történt – Köszönöm, köszönöm! – hogy hat párból mind a hat, kisebb-nagyobb erőszakkal, mert hát hogy a másik nem lát, nekiállt őt húzni-vonni. De az volt az érdekes, hogy én erre nem számítottam. Tényleg nem. Ebből is látszik, hogy állandóan lehet valamit tanulni. Én ott ültem, néztem őket, ahogy egyre magabiztosabban rontották el a feladatot, és próbáltam rájönni, hogy tulajdonképpen ez most mi. Hogy „Hát nem azt mondtam, hogy kísérjék?” Mert hogy senki nem kísért senkit, hanem voltak, akiket vezettek és volt, aki meg vezetett. (29:00)

Elkezdtünk erről beszélgetni, hogy „Tulajdonképpen szerintetek mi történt?” Nagyon izgalmas beszélgetés volt, nagyon. Tehát hogy ott 40-50-60 éves papok életükben először élmény szinten átélték, hogy mi a különbség a kísérés meg a vezetés között. Ez nagy dolog. És annyira fontos lett ott az a nap, hogy mikor… több, mint egy órát beszélgettünk erről, egy ilyen elemi közös élményünk lett. Nagyon, olyan jó, közös munka volt. S amikor lement ez a beszélgetés, akkor ők kérték, hogy csináljuk meg még egyszer. „Hát ez nem igaz, hogy nem tudok valakit kísérni. Hát lehetetlen, hogy nem vagyok rá képes!” És akkor egyszer csak lett hat ember, aki becsukta a szemét, s csak mellettük állt valaki, s a következő volt. „Előtted asztal, jobbra a fal. Vigyázz, mert két lépés múlva beleütközöl a radiátorba.” Ez kísérés. Egyszer csak senki nem ragadott meg senkit, nem húzta-vonta a másikat kísérés címen, hanem ott állt mellette és azt mondta, egyszerűen tudósította őt arról, hogy mi van. „Nézd, ez itt egy veszélyes dolog. Itt érdemes megállnod és akkor itt fordulhatsz jobbra. Ott már nem tudsz továbbmenni.” Ez kísérés. (30:45)

Tulajdonképpen azon gondolkodtam, hogy mi történik velünk, hogy felnőttként, esetleg még aztán papként vagy lelkészként, ennyire érzéketlenek tudunk lenni azzal kapcsolatban, hogy kísérni valakit. És mikor meghalljuk ezt, hogy kísér valakit, beindul valami folyamat, s máris húzzuk-vonjuk őt. Itt egy másik élményemet is hadd mondjam. Elnézést, ha tudom, valamit már ismétlek. Nem t’om, valahogy így állt bennem össze, nem akarom kihagyni ezt a lépést. (31:20)

Ezért lett nekem nagyon fontos néhány évvel ezelőtt, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen a szentmisében hajlamosak vagyunk – beleértve engem is – az atya szerepében tetszelegni. Azért, mert valakire ráteszik ezt a valamicsodát, hogy atya. Feri atya. Amikor kiállok vasárnap a szószék mögé, elkezdek beszélni. De tulajdonképpen milyen szerepben vagyok? S akkor elkezdtem a szentmisének a mélyét valahogy megpróbálni megérinteni, és hát rájöttem, hát a leglényegibb részben mit mondok? „Ez az én testem… ez az én vérem… értetek adatik… ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Ezt nem a Mennyei Atya mondja, hanem Jézus mondja. Az egész szentmisének a kulcsa, hogy a pap valamiképpen Jézust próbálja a maga módján ott reprezentálni, ahogyan fölidézi, megemlékezünk és megjelenítünk valamit. Az Jézus szerep, nem Mennyei Atya szerep. S akkor egyszer csak rájöttem, hogy én félreértettem a vasárnapi beszédeknek a logikáját. Sok beszédet tartottam úgy, hogy én egy ilyen fölülről mondtam, hogy így meg úgy. Mint apa a gyerekének, hogy „Fiam, az úgy van ám majd az élet… Majd én megmondom, hogy van az élet. Hát én már éltem valamennyit, kis nyuszifül.” Arra döbbentem rá, hogy én egy alapvető szereptévesztésben vagyok. Hogy mikor kiállok ide a szószékre, akkor én testvér a testvérhez kellene, hogy beszéljek. Jézus nem atyáskodott, hanem azt mondta, hogy „Barátaimnak hívlak titeket.” Hát akkor miért kéne úgy beszélnem, mint ilyen, nem t’om milyen atya. Hát akkor alapvető… na, és ahogy visszahallom magamban persze a beszédeimet, még mindig ha érzem ezt az attitűdöt, hogy úgy mm…, ez nagyon bosszant. Jó pár évvel ezelőtt történt velem ez a fordulat, s azóta sem hevertem még ki. Azóta is úgy benne vagyok ennek a tanulásában. Persze egyre érzékenyebb lett a fülem, hogy mi mit csinálunk. Hogy tulajdonképpen valahogy, valahogy elveszi a józan eszünket az, ahogyan bennünket atyáznak. Hogy valami, egy olyan szereptévesztésbe kerülünk ez által, ami valami lényegvesztésig tud menni. Most nem kritikát akartam gyakorolni bármi vagy bárki fölött, hanem… Hogy is van ez? Jó, nem rágom a körmöm, mert felnőtt vagyok. (34:50)
Ki veszti el a kontrollt az asztalnál?

A következő mondat, már ez mindebből következik. A szülők gyakran azt várják el a gyerekeiktől, amire maguk képtelenek. Például, klasszikus jelenet, hogy egy gyerek, aki a vacsorán nem bír magával. Kinek kellene egy vacsora alkalmával bírnia magával? Nyilván a szülőnek. Valójában a szülő nem bír magával, ahogyan a gyerekét látja, ezért mindent elkövet azért a szülő, hogy a gyereke kontrollálja magát. Mert ő egyébként elveszti a fejét, és létrejön nem egyszer egy sajátos, egy sajátos forgatókönyv alapján lejátszódó vacsorai jelenet, amin a szülő fölpattan, dühödten kiabál, elzavarja az asztaltól a fiát, a lányát, aztán az anyósát, menyét, tehát sok az, aki ott van. De mindezt nem úgy éli meg, hogy ő elvesztette a kontrollt, hanem azért kiabál a gyerekkel, hogy miért veszti el a kontrollt (a gyerek – szerk.) ott az asztalnál. (36:20)
Ki nevel?

Ezért akkor így mondom, hogy… ezért az alapkérdés nem is az, hogy hogyan neveljünk, hanem hogy ki nevel. Az sokkal fontosabb kérdés, hogy ki nevel, mint hogy hogyan. Mikor nagyon sokat tanultam szakirodalmat, akkor rengeteg mindent begyömöszöltem a fejembe. Krízis leírása, hogyan ismerem föl a krízist, hogyan ismerem föl a szuicid krízist, hogyan ismerem föl ezt a neurózist, azt a személyiségzavart – mind begyömöszöltem a fejembe. De akkor egy pont után valamit elkezdtem nem érteni. Hogy miért van az, hogy ennyire pontosan le tudjuk írni, hogy hogyan játszódik le a krízis az emberben, hogy az mindenkire jellemző. A krízis az úgy néz ki, hogy… Eltűnik a jövőkép… Most nem fogom ezt fölsorolni. De hogy ez mindenkinél így van. Akkor miért van az, hogy az egyik ember pozitívan jön ki a krízisből, a másik nem. Az egyik megerősödik a krízis által, a másik nem. Az egyik beleragad és iszonyú hosszú folyamat lesz, a másik hrrr! Emlékeztek, ahogy ezt mondja Viktor Frankl, hogy… Igen, mert most… (37:55)

Mikor a New York-i rabbi írt egy… tulajdonképpen vitairatnak szánta, azt mondta, Auschwitz után nem lehet hinni Istenben. Emlékeztek erre. S akkor Frankl válaszolt. „Én ott voltam, és nem így van. A borzalom a gyönge lángot elfújta, az erőset felszította. Én ezt tapasztaltam, nem azt, hogy Auschwitz után nem lehet hinni.” Tehát akkor hiába tanulom meg, hogy mi jellemzi azt az embert, aki krízisben van, (Egészségedre!) hogyha arra nem figyelek, hogy ki az, aki krízisben van. Mert nem mindegy, hogy ki van krízisben. Mert ha egy érett, vagy egy éretlen személyiség van krízisben, akkor nem ugyanaz fog történni, miközben a krízis ugyanaz. Mondhatjuk, hogy itt is látjuk a jegyeket, meg ott is látjuk a jegyeket, csak nem ugyanaz fog történni. Mondjuk egy érettebb, egészségesebb személyiség magától a krízistől sem ijed meg, képes arra a minimális önreflexióra, hogy azt tudja mondani, hogy „Én most krízisben vagyok.” Ezért adott esetben el tud menni, segítséget tud kérni, miközben iszonyú rosszul van. Ugyanolyan rosszul van, mint a másik, aki azonban ha ezekre mind nem képes, mert ő maga a személyiségében nem olyan érett, mint ez az első, akkor más fog történni. Akkor hiába tanultuk meg, hogy a krízis ilyen vagy olyan, mert azt nem látjuk még, hogy ő milyen, és a másik milyen. (39:50)

Ezért ez például egy szakmai fordulat volt számomra, mikor rájöttem, hogy egyáltalán nem elég tudnom, hogy mi történik egy emberrel, ha krízisben van, ha nem tudom, hogy ki van krízisben. Hogy azt sosem spórolhatjuk meg, hogy találkozunk valakivel, s megpróbáljam érteni, hogy ki ő, és nem csak azt érteni, hogy mi történik vele. Ezért nagyon-nagyon tisztelem azokat a fantasztikus szakmaisággal rendelkező – például – pszichoterapeutákat, akik nem spórolják meg azt, hogy a klienseikkel találkozzanak. Tehát akik nem egyszerűen csak meg akarják érteni, hogy mi van vele, hanem arra kíváncsiak, hogy ki ő.

Feldmár András jut ezzel kapcsolatban mindig eszembe, őneki vannak gyönyörű írásai erről. Ahogy találkozott egy olyan klienssel, akit nem értett, s hihetetlenül megzavarodott. Talán két évvel ezelőtt meséltem nektek ezt a történetet. Aki nő létére egy fiú szerepében beszélt a megpróbáltatásairól. Hogy a saját történetét nem tudta elmondani a saját nevében, csak a testvére nevében. Olyan volt, mint hogyha egy nőből hirtelen egy fiú kezdett volna beszélni. Akkor így írja ezt Feldmár András, hogy „Az történt, hogy elment tőlem a kliens, hirtelen úgy átment rajtam, hogy ú, a nemjóját, itt valami nagy zűr van. Na de tudom, hol van ez a szakirodalomban.” S akkor ment a polchoz, s kinyújtotta a kezét a könyvért, s azt mondja, hogy „Kezemben volt a könyv. Hirtelen eszembe jutott az, hogyha most elolvasom, hogy mit mond erről a szakirodalom, el fogok távolodni a klienstől. Nem fogom tudni, hogy ővele mi van. Azt fogom tudni, hogy mit mond a szakirodalom. Ennek a kliensnek sokkal nagyobb szüksége van arra, hogy én őt értsem meg, mint a szakirodalmat. Ezért leraktam, hagytam, és elkezdtem valahogy őróla gondolkozni. Őt érezni, őt valahogy… Az intuícióimat előhozni, hogy tulajdonképpen mi is van vele.” S akkor lett egy nagyon sikeres folyamat. (42:35)

Ezért mondom azt, hogy tulajdonképpen maga az a szemléletmód, ahogyan nevelési elvek és egyebek, igen, ez mind fontos, de nem annyira fontos, mint hogy ki vagy te. Itt jöjjön egy… na ez egy nagyon izgalmas… Nem t’om, nektek izgalmas-e, de ’tom, én ilyen vagyok, nekem ez az izgalmas. Hogy van akkor a gyerekkel, a szükséglettel, a személyességgel? Hogy tulajdonképpen látszólag úgy van, hogy egy magzat, vagy egy csecsemő (Egészségedre!), vagy egy pici gyerek hihetetlenül arra szorul rá, hogy az anyja, az apja ott legyen és ráhangolódjon, és fizikai-érzelmi szükségletek, és a többi. Valójában azonban minél kisebb egy gyerek, annál inkább mindegy neki, hogy kitől kapja meg, amire szüksége van. Ezt nem az anya, meg az apa ellenében, vagy vele szemben mondom, hanem képzeljünk el egy pici babát. Szerintetek válogathat? Ha egy pici babának nem adják meg a szülei, amire szüksége van, akkor egészen biztos, hogy a következő helyes lépés az, ha azt valaki megadja. Nem mondjuk azt „Nem, hát azt az anyjának kéne. Hát látni való, egész pici, az anyjára van szüksége. Hát biztos nem rám, mert én egy idegen vagyok. Úgyhogy ne is haragudj, de hát én nem, nem, nem, hát az a… Most így mondanám, nem minősítés ez. A felszínen azt látjuk, hogy pont az anyjára van szüksége. Ha mélyre megyünk, azt mondjuk, hogy mindegy, hogy ki, csak valakitől kapja meg. (44:40)
A gyereknek olyan felnőttre van szüksége, aki érzelmi biztonságot ad

Ez nagyon érdekes, hogy a – most nem minősítésként – felszínen azt látjuk, hogy nagyon személyhez kötött az, amire szüksége van. Ha mélyre nézünk, azt mondjuk, hogy „Tulajdonképpen valakitől kapja meg!” És mi történik velünk, amikor egy társkapcsolatban felnőttek vagyunk? Előbb-utóbb mindig elér ez a dilemma, amit sokszor hangsúlyoztunk, hogy megtapasztalom azt, hogy valaki, aki azt mondja, hogy szeretlek, az alapvető szükségleteimet sem elégíti ki. Hogy nem képes rá. Jogos, érthető, normális, természetes, emberi igényeimre nem tud pozitív választ adni, pedig ő a feleségem, vagy ő a férjem. Ez iszonyú terhet tud jelenteni, főleg azért, mert a másik tökéletlen és nem is várhatjuk tőle, hogy ez másképp legyen. Ebben a pillanatban lehetőségünk van egy döntésre, hogy most azt mondom-e, hogy a szükségletemet bárki elégítse ki, mert nekem az a fontos, vagy pedig Te. Itt pedig az az érdekes, hogy olybá tűnik nekünk, ahogy ezt mondjuk, hogy „Hát már nem szeretlek. Hát, már egy más valakit szeretek.” Miközben a mélyén sokkal inkább az van, hogy a szükségletemet elégítse ki bárki. És ha te nem elégíted ki, keresek valakit, egy bárkit. Ezért azt lehetne mondani, hogy amikor egy felnőtt ezekben a helyzetekben rendre keres valakit, aki a szükségletét kielégíti, tulajdonképpen egy gyerekkori működésmódban marad. És a felnőttséghez pedig, vagy a fejlődéshez sokkal inkább az tartozna, hogy egy csecsemő nem válogathat, egy felnőtt pedig olyan értelemben igen, hogy azt mondom „Téged választottalak.” És ezért tudok ragaszkodni egy személyhez akkor is, ha a szükségletemre nem válaszol pozitívan. Tulajdonképpen erre egy felnőtt képes, és egy gyerek nem. Mert egy gyerek meghal, ha a szükségleteire nem válaszolnak pozitívan, a felnőtt viszont nem. (47:30)

A felnőtt legföljebb egzisztenciális szorongást él át, amit nagyon meg tudunk érteni. Ez ez, emlékeztek. Tehát hogy miért dönt nagyon sok felnőtt úgy, hogy nem a személye fontos, hanem jöhet bárki, csak kapjam meg. Aztán persze annak lesz neve meg arca, s akkor el tudjuk kenni a helyzetet. Hogy miért dönt nagyon sok felnőtt mégis így, az érthető, mert nagyon fél. Most persze vannak társadalmi, meg kulturális, meg minden behatások, nyomások, az is vastagon benne van. Érthető, amit próbáltam elmondani? Hogy valójában arra a fajta személyességre, amit oly nagyra tartunk, hogy emberszámba venni valakit, valójában egy felnőtt képes. Miközben az élet nagy döntéseinél nem egyszer gyerek működésmódban maradunk. Erről írtam egy pontot, most megpróbálom kihalászni. (48:45)

Ezért a gyerekeknél valójában nem az érzelmi biztonságra van szükség, hanem olyan felnőttre, aki érzelmi biztonságot ad. Egy személyre van szükségem, és a személyen keresztül valamire. Érdekes módon felnőttként azt mondom, hogy tudok nélküled is élni, és mert tudok nélküled élni, ezért tudlak téged emberszámba venni. Megvan a trükk? Ameddig nem tudok nélküled élni, kell nekem az, ami nálad van, mert az az enyém, mert anélkül én nem tudok élni. Ha nálad vannak bizonyos pszichés funkciók ellátásai, hó, az kell nekem. Nálad van, de akkor uralnom kell téged, mert az nekem kell. Ha felnőtt vagyok, azt mondom tudok nélküled élni, és mert elég szabad vagyok ehhez, ezért emberszámba tudlak venni. Ezért a személyedet hallatlanul tudom tisztelni és megbecsülni. Még akkor is, ha valamilyen alapvető szükségletemre nem válaszolsz pozitívan. Híj! Izgalmasnak látom ezt. Ilyen az, amikor egyedül hagytok, és akkor… (50:25)

Ehhez fűznék annyit, hogy ezért ugye ott tart ez a micsoda, hogy tulajdonképpen nagyon nagy dolog, amit így hívnak, hogy laikus segítőnek lenni. Azt tudjátok, hogy a krízisben lévő embereknek a legnagyobb százaléka tulajdonképpen professzionális segítés nélkül jön ki a kríziséből. Hát több-kevesebb sikerrel, meg több-kevesebb romot maga után hagyva a saját életében, meg a környezetében. Tehát sokszor annak azért van ára. De hogy milyen nagy dolog, hogyha egy valami alapmentalitásunk tud ahhoz lenni, hogy hogyan tudom magamat egy kapcsolatra odaadni. Mert akkor ott valami fontos dolog tud történni abban a kapcsolatban. Miközben én nem vagyok nálad se okosabb, se ügyesebb, se semmisebb. (Ez útban van itt. Jó.) (51:35)
Lehet-e úgy fejlődni, hogy közben nem kell megváltoznunk?

Aztán beszéltünk arról, hogy ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink fejlődjenek, akkor nekünk kell fejlődni. Akkor kétség kívül nem marad más hátra, mint hogy fejlődjünk, és vasárnap ezt úgy fejeztem ki, hogy… de van bennünk egy naivitás, hogy „Lehet-e úgy fejlődni, hogy közben nem kell megváltoznunk?” Ú, ezt úgy szeretnénk. Úgy felnőni, hogy nem kell magamon semmit csinálni, csak úgy fejlődök. Lehet-e úgy változni, hogy nem változtatok magamon? Ez olyan jó lenne. Jön a változás, de énnekem nem kell változtatnom semmin, csak úgy jön. Ezek a naivitásaink. Fejlődni anélkül, hogy változnánk. És ehhez kapcsolódik egy naiv kép. A naiv kép azt jelenti, hogy mit jelent a fejlődés, azt jelenti, hogy 6 évesen ennyit gyűjtöttem össze az életből, élettapasztalatból, ez mind nálam van. Akkor 8 évesen már van egy jó kis dobozom, benne vannak a kincseim, s akkor 10 évesen ezt is kapom, 12… ez is van, akkor érettségi, ez mind van, és akkor az élet az úgy néz ki, hogy egyre több minden van. Nem, hogy ez így, így növekszünk, hogy egyre több minden van. Ez naivitás. Mert hogyan tudok 6 évesből 8 éves lenni? Hogyha nagyon sok mindent, ami a 6 éves önmagam, azt elengedem. Különben sosem leszek 8 éves. Valójában a növekedés folyamatosan azzal jár, hogy valamit el kell engednem ahhoz, hogy valamit a kezembe tudjak venni. És nem tudom ezt kinőni anélkül, hogy ezt ne raknám le. Ezt le kell raknom, valamit el kell engednem ahhoz, hogy aztán ezt fölvehessem. (53:40)

(Az jutott… mint a bokszoló, azok…) Szóval valójában a növekedés azt jelenti, hogy minél inkább növekszik valaki, annál inkább el kell hagynia egy csomó mindent ahhoz, hogy a növekedés megtörténjen. Tehát nem egyszerűen csak még és még és még. Ez a mi világunknak egy, azt hiszem, ez egy valamilyen kollektív tévedésünk. A növekedést úgy képzeljük el, mint egy ilyen mennyiségi… hízunk, hízunk. Minél jobban akar valaki fejlődni és növekedni, annál több vesztesége lesz. Annál több mindent kell elengedni. (Jaj, ki csinálta ezt a zűrzavart itt? Oké.) (54:40)
A nevelés, mint a szorongásunk enyhítésének formája

Ez egy kritikus mondat: Amit nevelésnek hívunk, az gyakran a saját szorongásunk enyhítésének sajátos formája. Tehát amit nevelésnek hívunk, az gyakran a saját szorongásunk enyhítésének sajátos formája. Ebből következik egy másik, hogy amikor mi elvesztjük az önfegyelmünket, az önkontrollt, az önszabályozást, akkor erre mi szívesen mondjuk, hogy nevelés, a gyereknél azonban sosem használjuk ezt a kifejezést, hanem azt mondjuk, hogy neveletlen. Ha én csinálom, nevelek, ha ő csinálja, neveletlen. Ezt könnyű mondani a hatalom pozíciójából, hogy én nevelek, ő meg neveletlen. (A következő… most nézem az időt. Hú, azért ez sűrű. Sűrű? De most már negyed óra, csak valahogy átevickélünk.) (56:05)
A gyerek felelősséget fog vállalni azért a szülőért, aki nem vállal felelősséget önmagáért

Tehát a gyerek akarva-akaratlanul magára fogja venni a szülő nyomorúságát. Tehát a szülő helyett a gyerek felelősséget fog vállalni azért a szülőért, vagy szülőkért, akik nem vállalnak felelősséget magukért. Megpróbál majd valamit enyhíteni a szülő szorongásán. Majd pedig ha ez soknak bizonyul, akkor megpróbál valamit kifejezni a saját nyomorúságából. (56:50)
Elég jó anya/apa/pap vagyok

A legtöbb szülő, akiről most beszélünk, valójában nagyon igényes és nagyon szeretne jól apa meg anya lenni. De ez nem egyszer éppen túlzás, mert ez azt jelenti, hogy… Miért is? Hogyha én egészséges és normális vagyok, az mit föltételez? Azáltal tudok valahogy EGÉSZséges és – így mondom most – normális lenni, hogy a gyönge részeimmel is meg tudtam barátkozni, hogy el tudtam fogadni magamat. Azon tudok változtatni, amit elfogadtam. Ez azt jelenti, hogy valamennyire az árnyékommal tudtam már mit kezdeni. A gyönge részeimet nem megvetem, és a jó részeimet meg nem idealizálom, hanem egyben látom ezt a kettőt. Tehát így vagyok, valahogy össze vagyok rakva. Van ilyen meg olyan. Na de, na de! A mondat így szól: az önmagam felé irányuló túlzott elvárások a gyerekeknél találnak célba. Ha én nem békéltem meg a saját nyomorúságommal, ahhoz először azt el kellene ismernem, hogy szorongok, vagy gyöngeségeim vannak, és azzal valamit, valamit kezdeni. Megbecsülni magam így is, ahogy vagyok. Éppen ennek hiányában megpróbálok tökéletes lenni, a legjobb anya, a legtökéletesebb apa lenni. Ez eleve kudarcra van ítélve. Hogyan próbálok én a lehető legjobb anya lenni? Hogy a gyerekeim felé túlzott elvárásokat támasztok. Hiszen akkor a gyerekei lesznek a tükre annak, hogy én jó anya vagyok-e, vagy nem, jó apa vagyok-e, vagy nem. Ezért a gyerekeimnek muszáj tökéletesnek lenni. (58:55)

Ha én el tudtam magamban fogadni a gyönge részeim, a gyerekeknél is el tudom. Ha én azt tudom mondani, énnekem elég, ha én elég jó szülő leszek, akkor el tudom fogadni, hogy te meg egy elég jó gyerek vagy. Ha én azt tudom mondani, próbálok nagyon igényesen élni, de el tudom fogadni, hogy csak egy elég jó pap maradok, egész életemben csak egy egész jó pap leszek, ha jól csinálom, hát elég jó, ez nagy segítség lesz nektek, mert akkor el tudok fogadni nagyon sok mindenkit. „Hát, elég jó körösztények vagytok. Akkor valamit közösen csinálunk, elég jól.” Ha én nem bírom elviselni a tökéletlenségem, akkor a saját törekvésem általában céltáblává fog téged tenni. Tehát a szülő túlzott törekvése a tökéletességre a gyerekeket céltáblává teszi. (Hej! Mondjak még ilyeneket? Elég úgy… jól belehúztam. Jól van. Na most! Hát ez már egy ilyen Karácsony előzetese.) (60:20)
A gyereknek önmaga a legértékesebb ajándék

A legértékesebb ajándék a gyereknek ha… „szeretjük”. A szeretet nem lehet mondani, tehát szeretet, Jézus, Isten: nem, ezeket nem fogadhatom el jó válasznak. Ezekhez nem kell gondolkodni. Tehát ezek a gondolkozás nélküli jó válaszaink. Így folytattam ezt, hogy a legértékesebb ajándék a gyereknek, ha őt a legértékesebb ajándéknak tartjuk. Amikor a gyereknek a legértékesebb ajándék az, ha én őt a legértékesebb ajándéknak tartom. Ez akkor azt jelenti, hogy a gyerekemet önmagával ajándékozom meg. Hát ezt szépnek látom. Egy gyereket megajándékozni önmagával. Ha ő a számomra a legértékesebb ajándék, akkor azt mondom „Lehetsz ilyen, lehetsz ilyen, örülök neked, örülök a létezésednek, örömet okoz az, hogy te vagy.”, akkor őt önmagával meg tudom ajándékozni. Emlékeztek, ennek a lélektani működésmódját már sokszor elemezgettük, ezt most nem akarom ragozni, hogy hogyan tükröződik egy gyerek a szüleiben. A gyerek nem tudja, hogy ő értékes, értékesnek látom, megtanulja rajtam keresztül, hogy értékes. Tehát egy gyereket megajándékozhatom önmagával akkor, ha őt a legnagyobb ajándéknak tartom. Erikson azt mondja, Erik Erikson: „Ne tévesszük össze a gyereket a tüneteivel.” (Jó. Na most! Oké. Eltűnt egy lap! Help! Az utolsó lap! Az utolsó esély! Tényleg, hol van egy lap? Mrr. Ez az. Ez az. Ez még belefér.) (62:45)
Akaratos a gyerekem, uralja a családot

Amit nagyon sok szülő a gyerek akaratosságának hív. „Akaratos a gyerekem.” Ugye, hogyha a szülő nem tudja megfelelően érzelmi önszabályozni magát, akkor nagyon gyakran úgy éli meg, hogy a gyerek uralkodik a család fölött. Valójában nem uralkodik, hanem ez a szülő önszabályozásának a gyöngesége és annak a tünete. Ebből az következik, hogy amikor egy szülő, vagy egy felnőtt azt mondja, hogy „A gyerekem rettenetesen akaratos, nem lehet vele bírni!”, akkor egy döbbenetes tévedésben van. Ugyanis egy 2-3-4-5-6 éves gyereknek – most nagyon meredek lesz és sarkos, amit mondok – alig-alig van akarata. Az akarat az én egy funkciója. Ahhoz, hogy egy személyiségnél arról beszéljünk, hogy tudatos döntésekből fakadó, ahhoz erővel kapcsolódó… Ugye az akaratnak a meghatározása: egy bizonyos célra irányuló energianyaláb. Hát ezzel nem sokra megyünk. De most képzeljük… Tényleg, ilyen maghatározás… Akaratról, szabad akaratról mikor beszélhetünk? Hát ha valakinek van már kifejlett akarata, énje, ami az akarat, ahhoz tud kapcsolódni, autonómiája, belátása, döntéshozatal, mérlegelés, reflexió, satöbbi. Tehát arról, hogy egyáltalán azt mondjuk, hogy ő egy nagyon tudatos, akaratlagos tevékenységet csinál, hát ahhoz a személyiség bizonyos érettségére van szükség. (64:30)

Miközben hát hányszor beszéltünk erről, hogy 6-7 éves korra tehető az, hogy egyáltalán kialakul az, amit így hívunk, hogy felettes én. Hogy egyáltalán a lelkiismeret, az énideál megjelenik. Hogy belsővé válik valami. Ezért mikor azt mondjuk egy 3 éves gyerekre, hogy az akaratával terrorizálja a környezetét, hát valójában egy teljes értelmetlenséget állítunk. Az nem azt jelenti, hogy a gyerek nem azt csinálja, amit csinál, csak az nem az akarata, hanem reakciója valamire, vagy önmagának a kifejezése. De az nem az akarata. Egy felnőttnek van jó esetben akarata, egy gyereknek csak a fejlődéssel együtt nő meg az akarata. Hadd ütköztessem ezt egy másik információval. Emlékeztek, hogy Csepeli György kutatása… hogy Magyarországon a gazdasági világválság kapcsán milyen belső változás jött létre bennünk a bizalom összefüggésében, és kiderült, hogy majdnem 70%-a a felnőtt magyar lakosságnak passzív szenvedő. Passzívan elszenvedjük azt, ami történik velünk. 20% lázadó, az egy tipikus REakció, lázadni, és körülbelül 15% aktív cselekvő. Na ott van akarat. (66:05)

Hát ha ma a felnőtt lakosságnak több mint 80%-a nem szabad cselekvő, hanem passzív szenvedő meg lázadó, akkor hogyan volna reális az azt mondani egy gyerekre, hogy az akaratával uralja a családot? De jó is lenne! Adnánk neki nagy díjat, hogy „Ez igen!”, te 5 évesen ilyen akarattal rendelkezel, belőled lesz valaki. Amit mi felnőttek a gyerek akaratosságának vagy akaratának látunk, az sokszor a gyerek számára is egy nem tudatos reakció valamire. Önmagának valamilyen ösztönös, nem tudatos kifejezése. Szerintem nem mindegy, hogy ezért hogyan látjuk ezt. Hogy azt gondoljuk, hogy a gyerek tudatosan bosszant engem, értitek, tudatosan. Mikor mi felnőttek egy kicsit önismeretre jutunk, akkor azt mondjuk „Miféle tudatosság?” Hát a párválasztás összes fontos motívuma tudattalan. Milyen tudatosság? Hát ki, aki Buddha lett már, az szóljon, hogy te itt vagy, mert nehogy csak ott üljél. Tehát amit mi felnőttek így az akarata, úgy… Ú, ú…! (Na most van még három percem.) (67:45)

Egy német pszichoterapeutánál voltam továbbképzésen. Azt mondja, hogy hát igen, ő emlékszik, egy idős bácsi. Hát már nem bácsi, idős. Azt mondja, emlékszik, hogy még a háború után a német pedagógia tankönyvekben az alapkijelentések közé tartozott, hogy a pedagógia lényege a gyerek akaratának megtörése. Nagyon durva, ugye? Most azt mondjuk, jaj, hát ezen már régen túl vagyunk. A szabad akaratot engedjük érvényre jutni. Ugye? Engedjük. Nem szólunk semmiért, semmi, csak úgy hadd jöjjön elő az ő szabad akarata. Meg is kérdezzük „Apa-anya elváljon? Mit gondolsz, Pistike?” Hát ő a szabad akaratát ki tudja fejezni. Nem, hát később akkor majd rám hárítja, hogy… Nem, behoz…, a döntéshozatalban ő vegyen részt. Három évesen. Hát világos. S látjuk, ez ugyanaz a tengely. Tehát az, hogy a gyerek akaratát meg akarom törni, az a tévedésnek az egyik stílusa, és a másik stílusa a tévedésnek meg az, hogy engedjük a szabad akaratát megnyilatkozni. Mikor alig van akarata. Akkor maga a koncepció, az az összefüggés, amiben látjuk a helyzetet, téves. Ezért amikor a gyerek magatartását látjuk, még ha nagyon bosszantó is, sokkal inkább kellene föltételeznünk azt, hogy ez nem a gyerekről szól, hanem rólunk, meg a környezetéről. Miközben persze, hogy megvannak az egyéni sajátosságai. Hát a gyerek nem úgy autonóm lény, mint ahogy egy felnőtt se. Egy gyerek másképp nem autonóm, mint ahogy a legtöbb felnőtt. (69:50)

Emlékszem, Popper Péter mondogatta ezt mindig, hogy „Elegem van már ebből a kultúrvalamiből, hogy most már minden kliens úgy jön hozzám, hogy <Tulajdonképpen elég jól vagyok, csak gyönge az akaratom.>” Hogy azért jön, hogy ezzel kéne valamit csinálni. „Gyönge az akaratom.” Nem furcsa ez? Gyerekkorban mindenki iszonyú erős akarattal tönkreteszi a szüleit, majd ezekből akaratgyenge felnőttek lesznek. Elgondolkodtató, hogy ez hogyan is van. Szóval ezért a felnőtt számára valójában nem a gyerek a fenyegető, hanem a saját érzelmi impulzusai. Alapvetően nem a gyerekkel nem tudunk mit kezdeni, hanem a saját önszabályozásunk gyönge. Ezért, megint ez a zár…

Hű, itt az idő! Hogy… hol van? Nem az. Most azt nem t’om, lehet, hogy elhozom a következő alkalomra, és akkor… De nem t’om, hogy fogtok ülni, minden esetre ott fogjuk folytatni, s akkor kicsit.. Jó. Befejezem ezt, így vagyok. A módosult tudatállapot megmaradt. Nagyon köszönöm a figyelmeteket! (taps) (71:20)