Elégtelen önkontroll, önfegyelem 15.

2014.01.28.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!


A mai alkalommal nem elképzelhetetlen, hogy befejezzük ezt a témát: elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem.

De már most, most, most, most, most, most már arról beszélünk, hogy hogyan tudjuk a pozitív megközelítést tudatosítani magunkkal. Így jutottunk el oda, hogy azt az alapvető összefüggést, hogy az elégtelen önkontroll, elégtelen önfegyelem világában azt látjuk, hogy a késztetések, impulzusok és a többi (ösztön, érzés, érzelem, vágy) és a cselekvés között nem jelenik meg elég hatékonyan a gondolkodás. És ezért kezdtünk el arról beszélni, hogy na, akkor a késztetéseink és a cselekvés közé hogyan helyezhetnénk be (egészségedre, jó étvágyat – tényleg! Ez jó! Van mindenetek.) hogyan tudnánk behelyezni azt a fajta gondolkozást, ami valóban segít nekünk. És ezzel összefüggésben rohangásztam ide (nagyon köszi), hogy megmutassam nektek azt, hogy amikor a sémánk szerint gondolkozunk, érzünk, emlékezünk és éljük át a fizikai testi állapotainkat, hogy akkor az kevésbé nevezhető gondolkodásnak. Inkább a séma kialakulásakor meglévő állapotunk szavakkal való leírásáról van szó. Ugye? És akkor jön a násznagy. Hűhh! Ezt csinálja. És akkor elkezdi mondani négysorosokban az életünk szomorú történet. És bennünk egy ilyen végtelenített szövegként hallható az, ahogyan elmondjuk, hogy hogy is van, és akkor egyfelől szidjuk magunkat, szidjuk a szüleinket, szidjuk az életet, és ezt mondjuk és mondjuk és mondjuk; és amikor ezek a gondolatok keringenek bennünk (mert mondjuk egy komoly célirányos, tudatos alkotó gondolkozásról nem is nagyon van szó, hanem csak mondatok jönnek és keringenek és tudúúúm), hogy ezt szívesen nevezzük gondolkodásnak. Miközben ez tulajdonképpen (azt lehetne mondani, hogy ez) szinte nem is gondolkozás. Hanem egy (mikor a séma kialakult, akkori) helyzetnek megfelelő állapotunk szavakkal való leírása. Érthető ez? Hmm! És hogy milyen rettenetesen fájdalmas tud lenni, mikor valaki 40-50-60 éven keresztül a saját élettörténetét ugyanúgy mondja el. Tehát ha valaki csak egy kicsit is leül... Most leülök, elgondolkodom – valószínű, előbb-utóbb valami új gondolat meg fog jelenni. Nem? Mert különben annyira unatkozom, hogy elalszom. Ez azt jelenti, hogy ha valaki 40-50 éve ugyanúgy mondja el a saját történetét, valójában ez mintha azt bizonyítaná, hogy tulajdonképpen nem is gondolkodik rajta. Csak beszél róla, csak mondja és mondja és mondja és mondja. Mi lehet ennek a szerepe, az értelme? Hogy csak úgy mondjuk és mondjuk, a végtelenségig mondjuk?

Mert amikor mondjuk, a mondással tulajdonképpen el is távolítjuk magunktól azt az érzelmi állapotot vagy élményt, ami zavar bennünket, vagy ami megterhel. Tehát van értelme a panaszkodásnak, meg annak, hogy végeláthatatlanul ragozzuk a sanyarú sorsunkat. Ennek van értelme. Mert ahogy mondjuk és szavakba öntjük, tulajdonképpen, szinte mintha valaki másról beszélnénk. Ahogy megnevezzük, hogy „ez történt vele”, tüdüdüdű. Legalább valamennyi távolságot tudunk venni, és ezért nem annyira kínzó. Csak pont annyira rossz, hogy nem jó élni. Tehát nem döglünk bele rögtön, csak lassan. Tehát nem mondhatnánk, hogy nincs értelme ennek a történetmondásnak magunkra vonatkozóan. Sikerül nem rögtön belepusztulni. Na de... (05:03)

Így jutottunk el oda, hogy hí-hí! Hát ha nem is nagyon gondolkodás az, amit a legtöbben gondolkodásnak hívnak, hanem... (most nem mondom ám el harmadszor ezt az akármit), akkor hogyan lehet gondolkodni? S akkor Edward de Bononak hozzuk ezt a nagyon praktikus, jól látható, felfogható modelljét hat kalapról. Ez nem azt jelenti hogy hat különböző nézőpontból láthatunk valamit (mert az is izgalmas, ahogy nézőpontot váltunk - az a kreatív gondolkodásnak az egyik jellegzetessége; nézőpontot váltani és teljesen máshonnan nézni). Na most. Hanem: Hatféle módon, hatféleképpen gondolkodhatunk. Az más! Tehát nem mást gondolunk valamiről, hanem másképpen gondolkodunk valamiről. És minimum hatféleképpen tudunk gondolkodni. És ha valaki minimum ezt a hatféleképpen való gondolkozását ipari méretekben jól csinálja, hát huhúúú! A tegnapi tragédia ma már egész más színben van. S hát egy csomó mindent tudok vele tenni a gondolkozással. Jó. Rövid ismétlés. (Egy ufó.)

volt a fehér kalap. Emlékeztek? A fehér kalap (amikor azt vesszük fel és a fehér kalapnak megfelelően gondolkodunk): tények – információk – adatok – realitások. Ahogy Jézus például azt mondja: az Emberfiát el fogják ítélni, meg fogják ölni, harmadnapra feltámad. Tik-tik-tik. A tények nagyon-nagyon-nagyon nagy segítségünkre tudnak lenni. Hogy az most úgy volt vagy nem. Milyen nagy dolog az, ha valaki, aki gyerekkorát számtalanszor elmondta már, fölteszi ezt a egyszerű kérdést, hogy „és tulajdonképpen így volt, vagy nem?”. Vagy: „volt-e még másképpen is?” mi volt még ott? Hogy én így éltem meg anyukámat, de tulajdonképpen anyukámmal hogy volt? Információk, tények, adatok.

Olyan hálás vagyok; volt egy történelemtanárom. A Rákóczi Gimnáziumba nem jártam, és ennek kapcsán volt egy töritanár. Azért fakultálni kellett. Nem számított, azért rendnek kellett lennie. És emlékszem, a töritanár mondta, hogy maguk itt vannak, 17 évesek. Örüljenek neki, hogy még élnek a szüleik, nagyszüleik. Hogy azonnal csináljanak családfát, családinterjút, mindent. S hát akkor énnekem semmi közöm nem volt még lélektanhoz – mit tudtam én arról. De a történelemtanárom (egy idős bácsi) azt mondta, hogy le kell ülni beszélgetni a nagyszülőkkel, és meg kell kérdezni, hogy mi hogy volt! Hát hogy az nekem kinyitott egy világot. Pl. az apám, akivel sose beszélgettem, soha; apám egy ilyen „igazi férfi” volt. Tényleg. Értitek, idézőjel, minden. „Marlboro man”. Kalap, 0 beszéd, főleg egy gyerekkel? Mit tud csinálni Marlboro man egy gyerekkel? Hát elküldi: hozzál má' egy kis Marlborót. Hát ennyi, de semmi, semmi. Nem tudtunk kapcsolatba kerülni. Mondott két mondatot, akkor ez kitartott egy-két évig. Mint a székely ember, akiről a múltkor példálóztam, ugye. Mondd már, hogy „szeretlek”. Hát mondtam az esküvőkor. Most mit ragozzam ezt. Hát azóta is – majd szólok, ha változás van. Tehát apukám egy ilyenforma volt. De sokat, de sokat adott és jelentett az, ahogyan egyszer csak oda tudtam állni apukámhoz, és azt tudtam mondani: Te Apa, énnekem, kérlek szépen, van egy gimnáziumi feladatom. Nem járok be, de attól még ez egy feladat; ezt adták. Képzeld el, le kell ülnöm, és meg kell kérdeznem titeket az élettörténetetekről. És máig, máig bennem van ez: a konyhaasztalnál ültünk, és hogy az apukám egyszer csak elkezdte mondani és mondani, és mondta és mondta, és olyan dolgokat mondott, hogy... számtalan fontos dolgot! Pusztán azért, mert megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen hogy volt?! Thűűj. S akkor anyukám, nagymamám. Hej-haj!

Tehát 1.) Fehér kalap; tények – információk – adatok.

2.) Piros kalap: érzések és érzelmek.

Érzések, érzelmek, érzések, érzelmek. Mert az érzésekből az érzelmekből mindig általában ahhoz kapcsolódó gondolkozásmód fakad. Ugye? Ha boldog vagyok, azt mondom: de szép az élet! Szomorú vagyok; nem tudom, van ennek értelme? Dühös vagyok: mindenki khhhúúú! Félek: ú, de veszélyes a világ...

Tulajdonképpen itt nem objektív realitásokat mondok, hanem az érzéseimet fejezem ki gondolatokkal. Ugye, amikor valakit egy séma a markában tart, akkor abban az a nehéz, hogy ő nem a jelenbeli érzései alapján mondja, hogy mi van, hanem egy gyerekkori érzelemvilág alapján beszél mindenről. És annak a lenyomatát lépten-nyomon éli, figyeli, belelátja, létrehozza, kiprovokálja és a többi. S majd azt mondja: na, mondom, hogy így van! Hát annyira tudom, hogy milyen az élet. Ugye, hogy csak oda kaptam jegyet, ide. Hát tudtam, hogy velem ez így lesz. Ugye, hogy minden normális ember tud rendesen ülni, ugye, ott, ahol semmi; olyan védettségben van. Mi meg? Semmi, hát tessék. Tudtam. Hogy kezdődött a reggel? Ugye? Most arról ne is beszéljünk, hogy elaludtam reggel. 2 órára kelek föl. Nem 2:00 órára, hanem két órára. Az egyik persze: az elem kimerült. Hát mikor merüljön ki, ugye? Pont a reggel. Na...”

Rendicsek? Tehát itt valaki látszólag jól elgondolja az életet – valójában egy jól begyakorolt érzelmi állapotát írja le ezerféleképpen és látja bele az életbe. Ezért az a fajta gondolkozás, ami segít nekünk abban, hogy más érzéseink legyenek ugyanarra a helyzetre vonatkozóan, vagy ugyanazzal az emberrel kapcsolatban, az nagyon nagy segítség! Például a megbocsájtás folyamatának ez a kulcsa. Most ebben az összefüggésben. Ugyanis ott az történik, hogy rögzítem magamban a bosszúvágyam és a haragom. És bármikor, amikor rád gondolok: … hát elmész te, aljadék, rohadék! Hát ez most minimálisan. Mondhatnánk, mondhatnánk másképp, de az nem volna reális. Tehát, ha azt mondanám, hogy „ejnye, na”. Most azért a történelmi viszonyom nem... Ennél azért történtek durvább dolgok, mint hogy hát „ejnye, na”.

Van Tatjana Goricseva (fontos, hogy tájékozottak legyünk): Istenről beszélni veszélyes című kis munkája. Mustárszínű kis kötet (hogy a lényeg is mindig átjöjjön). És ő azt mondja, hogy a hetvenes-nyolcvanas években tért meg kereszténynek. (Oroszországban vagyunk, a Szovjetunióban vagyunk – ott lett keresztény.) És leírja azt, hogy hát azért az nem volt egy fáklyás menet, akkor ott megtérni és akkor az alapján lenni. És azt mondja, hogy ő egyébként pedig ilyen bűnöző életmódot folytatott, és kábítószerfüggő volt. Ugye? Szovjetunió, nyolcvanas évek. Azt tudjátok, ez döbbenetes, hogy a volt szovjet tagköztársaságokban számtalan gyerek születik alkoholfüggőséggel. Úgy születik! És a születés után elvonókúrában kell részesíteni, mert elvonási tünetei vannak az újszülötteknek! Hát ez... jaj! Na, ez nem húsz éve kezdődött. Most: nyolcvanas évek. Ő ebből a teljes zűrzavarból, káoszból, ilyen bűnöző életből egyszer csak megtér. Akkor leírja élete első gyónását.

Elkezdi: egy nagyon kedves, idős atyához mentem, akiről az hírlett, hogy durva dolgokat is viszonylag (hogy is mondjam) elfogadóan tud hallgatni. És akkor elkezdtem mondani, hogy éveken keresztül kábítószer-függőség, szüleimből loptam, kihasználtam a barátaimat, becsaptam mindenkit – szóval úgy mondta, mondta. És akkor beszámoltam arról, hogy milyen bűncselekményekben vettem részt, és amikor egy gyilkosságban való közreműködésemet tártam föl a gyóntató atyának, akkor a következőt mondta: Lányom, türtőztesd magad!

Erre ragadtatta magát a sokat tapasztalt atya! Na most.

A megbocsájtás folyamatának tehát a kulcsa, hogy egyszer csak a tettest egy más érzéssel vagyok képes meglátni felidézni, rápillantani. Más érzéssel! És abban a pillanatban, ahogy segítek valakit a megbocsátás folyamatában (nem abban, hogy szedje össze magát, meg „döntsön”, meg az „akaratereje”, meg a belátás, meg a hit, meg rendesség, meg a köröszténység meg minden. Hanem hogy képes-e valahonnan máshonnan látni azt az embert, akivel szemben jogos panasza van. S amikor egy más érzés jelenik meg, az megfordíthatja... Nem: az belendítheti a megbocsátás folyamatát.

Annyira emlékszem: egyszer valaki jött, és az volt a témája, hogy nem képes megbocsátani a főnökének. Azt hiszem, emlegettem is nektek. Az nem lehet; olyan szemétség volt! Azért vagyok olyan rrrroppantul rosszl, mert nem akarok elmenni a munkahelyről (ugye, ma egy milyen világ van; örülök, hogy van munkám). Tulajdonképpen a munka jó, csak a főnököm egy … (most nem mondom; a Mária Rádió kedves hallgatói miatt ezt nem tehetjük meg), és akkor egyszer csak... tulajdonképpen nem nagyon tudtunk egymással zöld ágra vergődni. Én próbáltam így, próbáltam úgy. És ő pedig mondta a sérelemkori lelkiállapotának megfelelő világot. Igaz, hogy azóta eltelt egy hónap, 1 év, 2 év – ő arról beszélt. Ugye, tulajdonképpen ott volt. A gondolkozása... Egyszer csak azt mondja: iszonyú furcsa dolog történt! Tulajdonképpen dühös is vagyok, hogy kezdek ennek a sz.... Megbocsátani. Most szinte akaratlanul is kezdek neki megbocsájtani. Már úgy megszoktam, hogy utálom! Fölcsillant a szemem, hogy na, mi a titok? Mi hozta a fordulatot?

Az történt, hogy láttam a főnökömhöz (még munkaidő volt, és ilyen nem szokott történni; de valami miatt a felesége a gyerekeivel együtt bement a munkahelyére). És ez a piszok ember olyan kedvesen beszélt a feleségével, és annyira jó fej volt a gyerekeihez, hogy hát ez tűrhetetlen. Ez elviselhetetlen! Tehát egyszerűen, ahogy láttam őt - nem tudatosan – új érzések jelentek meg bennem. Olyan érzések, amelyeket nem akartam. Olyan jó volt utáni! Hát egyszerűen nem. Én is anya vagyok, és láttam ezt a férfit; hogy hogy tud úgy apa meg hogy férj lenni... most már nem tudom őt úgy látni, mint eddig. De miért nem? Mert egy új érzés jelent meg, és az új érzéshez új gondolatok tudnak kapcsolódni. Itt megint... mert ugye több kalap van... most leegyszerűsítve mondunk mindent: hogy milyen problémás azonban az (erre tettünk a múltkor említést), amikor valaki mindig csak az aktuális érzésének megfelelően tud egy másik emberről gondolkozni, és ezt rögtön el is mondja. Nagyon szomorú, hogy nem tud megmaradni valamilyen meggyőződés-szerű gondolkozásban. Hogy te a feleségem vagy, a férjem vagy, én téged szeretlek. Most utálom, amit csináltál – de téged szeretlek! S ez a gondolkozás elérhető számomra akkor is, amikor érzelmileg, érzelmekből kiindulva másképpen gondolkoznék rólad. Tehát ezért kell sok kalap.

Nem akarok mindenről... gyerünk, mert még az lesz végén, hogy nem fejezzük be. A következő:

3.) A fekete kalap: a megfontoltság kalapja.

Megfontoltan, áttekintően, részletekbe menően – némi pesszimizmussal gondolkozni. Számba venni a tévedéseket, a hibákat. Ellentmondásokat, logikai buktatókat! Na, ez... na, na. És itt hoztam nektek Jézust. Hogy amikor éppen lelkesednek a piros kalapban embörök, és azt mondja: igen? Rókának odúja van, a madárnak fészke van, a kutyának ólja van (nem pont így mondta), az Emberfiának nincs hova lehajtani a fejét. Hogy nem erőltette a piros kalapot. Azt látta, hogy itt ez a kedves valaki nem hordja eléggé a fekete kalapot. Fog jönni nagy lelkesültséggel; majd gyöpöt rúg.

Ez volt kedvenc Zoli bácsim szakkifejezése (sekrestyés volt a zugligeti egyházközségben), és olthatatlan, elpusztíthatatlan fradi-szurkoló, ezért általában a kifejezései a fotballpályáról érkeztek. Képzeljétek el, a serdülő csapat edzésén is részt szokott venni (mint szurkoló). Természetesen már százszorosan, örökös páholytag volt, mindenkit mindenről... na és mi történt? Bérmálkoztam. Ez egyszer történt velem. (Tényleg). Miután ebben nem volt rutinom, természetesen nehéz helyzetbe kerültem. A többiek közfelkiáltással (miután volt rólam valamennyi benyomásuk) úgy gondolták, hogy nekem kell a bíboros urat köszöntenem. Ez nagyon parádésra sikerült. Ugye, azt mondták nekem az okosak, hogy jól van, Feri; hiába tudod így nyomni a szöveget, de ez egy komoly dolog. Ez nem úgy van. Legyen rövid, hogy ne felejtsd el, de ezt akkor mondatról mondatra. S akkor jött, és megtanultam 4 mondatot. Ezt kell, tírirírirí, penge lesz, én mondom; virág be; el; minden, bérmálás, sütty. Penge lesz, virág, négy mondat. Megálltam, megkaptam a mikrofont. Bíboros úr, nagyon örülünk, hogy eljött. S akkor itt megállt a lemez. És ha nem lett volna még három mondatom, amiket begyakoroltam, de nem jutott eszembe, még tudtam is volna valami épeszűt mondani, de már rajta voltam a sínen. S akkor: igazán, mi mindannyian nagyon örülünk, Bíboros úr, hogy eljött. Ezt elmondtam háromszor. Most hol a második mondat? Hát komolyan mondom, amikor bejöttem a templomba, nálam volt; hát nem igaz. Adja már vissza valaki, ha elejtettem útközben. S akkor valahogy földerengett; akkor elmondtam. Tiszta vörös lett a fejem, emlékszem. Leültem. Hát, ez lehet, hogy kizáró akadály. Hogy ennyire egy...

Sekrestye. Bementünk. Zoli bácsi: már fogta a hasát. Na, Feri, azt hittem, gyöpöt rúgsz.

Ilyen az, amikor valaki Fradi-szurkoló. (23:52)

Ez volt a feket kalap. Következő. Jól van. Jaj, annyi áthallásom van. Következő:

4.) Sárga kalap. Erről még volt szó, de Jézusról nem. Emlékeztek? Azt mondtam, hogy majd még...

Sárga kalap: értékek, jelentőség, fontosság. Hogy mi a fontos! Most csak azoknak, akik mondjuk most van akik életükben először. Hát ilyen biztos nincs, de képzeljük el ilyen jó bő fantáziával. Hogy ezeket a megkülönböztetéseket a ti kedvetekért mondom. Hogy de nagy dolog gondolatban tudni megkülönböztetni, hogy ez fontos vagy nem fontos, ez fontos vagy sürgős, ez fontos vagy lényeges. Ezzel a három dologgal elég jól el tudunk evickélni. Tehát: fontos vagy nem fontos, fontos vagy sürgős, fontos vagy lényeges! Hááá. Például a hiánymotivált emberek nem tudják megmondani, hogy mi a lényeges. Nekik minden sürgős. Ha valaki hiánymotivált, akkor mi az, ami nincs? Mi az ami nincs? Hol a hiányom, hol? Akkor őneki inni kell! Porzik a vese. Akkor ott mindig bekebelezi azt, hogy itt és most is sürgős és sürgős és sürgős, és nem jelenik meg az életében az, hogy valami lényeges. Hogy a függőséget kielégíteni az mindig, mindig, mindig sürgős. És elveszett a lényeges. Annyira bennem van ez – elnézést, hogy ismétlem is magam. Ahogyan az a férfi ismerősöm (én esketem őket, nagyon rendes emberek – de attól még nem csinálnak mindent jól). S akkor egyszer azt mondja (ú, nagyon odavolt), azt mondja: elszúrta, elszúrtam. Vége a házasságnak. Hát elköltöztem a feleségemtől, két bőrönddel. Tele voltam panasszal, csalódottsággal, sérelemmel, és mindig a feleségem fejéhez vágtam, hogy most miért így van, meg miért nem úgy van?! A hiányairól beszélt. Hogy mi hiányzik, és mi nincs... S akkor egyszer (dúlt-fúlt még magában, már hónapok óta), és akkor egyszer hallja, hogy a feleség azt mondja egy baráti társaságban: hát, én azt hiszem, eddig vártam a Lajosra. Most egy felnőtt ember – itt kicsik a gyerekek még, hát nem fogok akármeddig várni. Énnekem is egy életem van. Hát, ha ő úgy döntött, hogy nem, akkor nem. Nem rángathatom ide, nem mondhatom, hogy „szeress!”. Ha úgy döntött, hogy nem, akkor nem.

Amikor meghallotta, hogy ezt mondta a felesége, akkor megrendült. Egy más érzés jelent meg nála (kössük össze a piros kalapot). S ahogy megjelent a másik érzés, azt mondta: Te jó ég! Hogy lehetek ilyen hülye, hogy azzal foglalkoztam éveken keresztül, hogy mi hiányzik? Ahelyett, hogy azt mondtam volna, hogy mi a fontos? A feleségem, a gyerekek. Kész. Pont. Nincs-nincs-nincs-nincs, hogy meg még ez, hogy még legyen bicikli, meg mountainbike, meg télen síelés, meg Franciaországban síelés, meg új bakancsban síelés (Franciaországban), új bakancsban síelés (Franciaországban, sok fekete pályán), új bakancsban síelés (Franciaországban, sok fekete pályán, jó társasággal), új bakancsban síelés (Franciaországban, sok fekete pályán, jó társasággal úgy, hogy mindig esik a hó; kivéve napközben, mert napközben síelünk). (28:03)

S azt mondta: egy mondatban meg tudom mondani, hogy mi fontos. A feleségem, a gyerekeim.

Nem tudni megmondani; nem eljutni oda a gondolkozásban oda újból és újból, hogy „igen, ez most sürgős, ez nyomasztó, ez hiányzik, ez kínzó, ez fáj, ez veszteség, minden – és ez itt a fontos!”. Ez. HááÁ!

És ennek a párjáról beszéltünk a múltkor: tudni megmondani, hogy ez nem fontos. Most a feleségem éppen balhézik. Szeretem a feleségem, tisztelem, megbecsülöm – de tudom, hogy ez nem fontos. Nem kell most mellre szívnom, nem kell nem-tudom-mekkora jelentőséget tulajdonítani neki. Most ereszti ki a gőzt. Ennyi. Hát hadd mondja! Micsoda szabadság tudni dolgokról, hogy nem fontos.

Lelkiatyám egyszer azt mondja: Tudod, Feri, ez úgy van, hogy egy keresztény embernek (mikor fiatal voltam, jaj, de fontosak voltak ezek!); egy keresztény embernek tudnia kell az igazságért meghalni. (Ez komoly beszéd! Na, én már készülök is, meg minden; mégiscsak...) És akkor rám mosolyog: na, de nem minden igazságért! Hát azért válasszad ki majd, hogy miért! Rendben van, hogy az életedet odaadod, de azért egy kicsit ésszel! Rögtön nekiállni... hát azért valami jóért, valami igazán olyanért. Vagy tudni azt a pillanatot...

Ugye, Zimbardót emlegettem nektek, aki hős csoportokat vezet az Egyesült Államokban. Azt tanítja fiataloknak, hogy hogy lehet hősnek lenni. Ez jópofa dolog! S akkor azt mondja, hogy: a hős ott is cselekvőképes marad, ahol a többiek nem. Ott is tud másokkal törődni, ahol a legtöbb ember csak magával foglalkozik. Ilyen egyszerű! S a hős az az átlagember, aki fölismeri a helyzetet és azt mondja: most! A legtöbben nem ismerik föl. A legtöbben: hű, most ez van! Jaj, most az van! Jaj, most így... Ő pedig: ez a helyzet! És pontosan tudja, nagyon világosan, hogy ez, ez, ez, most, itt! Most lehet valamit tenni! Hú, de nagy dolog ez. Oké, gyerünk tovább.

Sárga kalap: érték, jelentőség, fontosság. Ugye a társkapcsolati vonatkozásokat mondtam. Jézussal összefüggésben. Jézus az utolsó vacsorán megmossa a tanítványai lábát, és utána azt mondja: Értitek, mit tettem veletek? Na, ez ez. Most ez elsikkadhatna, el is felejtkezhetnétek róla, de most megállok és megkérdezem: értitek, mit csináltam? Hogy én, az Úr, megmostam a ti lábatokat? Akkor én most el fogok innen menni, de ti ezt csináljátok! Ez a lényeg.

Ugye: búcsúbeszéd. És az egy gyönyörű, hogy a búcsúbeszédben van szimbolikus cselekvés! Tehát nem csak beszéd van, hanem megcsinál valamit, amire sokkal könnyebb visszaemlékezni, mint hogy „azt mondta; tudjátok, azt mondta, hogy akkor...”. De azt, hogy megmosta a tanítványai lábát, és megállt, és azt mondja... kiemelni a lényeget. (32:23)

Ez az én testem! Ugye, az egy egyszerű vacsora volt. Hát nem egyszerű volt, mert széder este. Egy húsvéti lakoma volt. Ott sokszor esznek, isznak, megint esznek... megvan a forgatókönyve. Ő egyszer csak fogja, és azt mondja: na, ez a kehely – az én vérem kelyhe! Ugye, így kiemelni! Jahhjj.

Ez a lényeg. Sokszor egy mondatba összesűrítve a lényeget. Hogyha ezt tudjuk magunkban őrizni – jaj, de sokat jelent ez! Na, jó. Nem akarok itt.

5.) (Megérett a tök.) Zöld kalap!

A zöld kalap a teremtő, kreatív gondolkozás kalapja. Teremtő, kreatív gondolkozás!

Na, itt van létjogosultsága annak, hogy mindig láttam valamit valahogyan, és egyszer csak valahogy teljesen másképpen látom. Mikor van a kosárban öt alma, és ki kell osztani az öt almát úgy öt embernek, hogy a kosárban is maradjon egy. Á, a megoldást tudjuk, úgyhogy nem kellett gondolkodni. Aki nem tudja, őneki most más, mint akik tudják. Látjátok, ezt szabadon engedem, hogy mi legyen veletek, csak információkra szorítkozom. Ez a fehér kalap most így.

A kreatív gondolkozás, hogy megfordítani valamit, valami teljesen más nézőpont. Amikor Jézus haldoklik, akkor azt mondja jobb latornak: még ma velem leszel a paradicsomban! Mi? Mi van? Teljesen máshonnan nézi ezt az embert, mint mindenki más. Tulajdonképpen Jézusnak a példabeszédei... tudjátok, hogy a Jézus-beszédek hány százaléka példabeszéd? Hmm? Hetven? Óvatosan 70. Nem is tudom, melyik nyelv az? Jahhj. Nem tudom (35:14)

Hatvan? Senki többet, harmadszor! Hatvan százalék példabeszéd! Tyhű, de gyönyörű ez! És tudjátok, a példabeszéd nem egyenlő a tantörténetettel. Mert a tantörténet olyan unalmas, mint a fene. Tehát mikor úgy egy apa meg egy anya úgy jól meg akarja magyarázni a gyereknek, hogy miért kell kezet mosni. Ugye, akkor azt mondja... kreatív apa vagyok, és van egy kreatív anya... S akkor: „Tudod, volt egyszer egy marika; nem mosta meg a kezét. Hűűűha!! (Ugye, ez benne az érzelmi fölkorbácsolása az állapotnak.) Hőőőőha! Úgy ám, és egyszer csak nagyon beteg lett. Hűű, de lázas volt! Az anyukája meg aztán jól leszidta!” És ha azt gondoljuk, hogy a gyerek még nem érti, s akkor meg is magyarázzuk. Az ám a szép! „Ezt most azért mondtam el, mert így lesz veled is! Mer' ott sok baci van a kezeden, a körmöd alatt is van sok baci, meg mindenütt... S a gyerek ebből a kreatív történetmesélésből szinte újjászületve, ugye, mossa a kezét azon túl. - Tehát a tantörténet maga a pusztulat. A tantörténet műfaja alapvetően azzal a sajátossággal bír, hogy az első-második mondat után tudod, hogy megy végig az egész. És tényleg, a legbrutálisabb a tantörténetben, hogy amikor, amikor tényleg, szóval nem tudsz olyan hülye lenne, hogy ne értenéd, hogy mit akar mondani, akkor még el is mondják. Ez a tantörténet.

Jézusnak nincsenek tantörténetei, hanem példabeszédei vannak. És a példabeszéd olyan, hogy ha meghallod a történetet, már szinte tudod, mi a vége (mert ugye tantörténetekhez vagyunk szocializálva; úgy megedződtünk, hogy igen, igen, igen... Na, és jóÓól megbünteti, úgy van; ez kell neki.) S akkor egyszer csak valami látszólag teljesen oda nem illő vég. S akkor brrrRRRR! S kénytelen vagyok kreatívan gondolkodni. Hú, de ezt nem értem. Hát ez akkor igazságtalan! (Hát igazságtalan.) Még ma velem leszel a paradicsomban? Ííígy? Ezt hogy, most... Ne, ne... Szóval az ötödik: kreatívan gondolkodni!

Itt tehát (megint csak ismétlem mindenféle kreativitás nélkül): a nézőpontváltás.

Emlékeztek? Volt egy utolsó mondatunk, hogy emlékezzünk a jövőre! Hogy ha valaki ebben a sémában szenved (elégtelen önkontroll, önfegyelem); nem tud folyamatokat végbevinni. Hiába vannak esetleg még a fejében hosszú távú céljai, nem tudja a lépéseket megtenni, mert a pillanat elsodorja őt. Késztetés – cselekvés. S akkor sírás utána. (38:45)

Ezért: emlékezés a jövőre! Ezért pl. a segítő helyzetekben (ez lehet akár pszichodráma, lehet akár segítő beszélgetés) ezt lehet használni! Hogy mit jelent emlékezni a jövőre. Például valaki be van szorulva. Khhrrrkrkrk! Azt mondja: rendben van, itt van ez a valaki, aki be van szorulva. Nem is... Be van szorulva. Szegény, nem bír kijönni – magától. Most képzeljük el, hogy te nem 47 éves vagy, hanem 80. Gyere, ülj ide. 80 éves vagy. Nahát, nyolcvan évesen, most már igazán megbölcsültél. Egy csomóóóó élettapasztalatod van. Fú, de érted az életed. Mennyi minden történt veled is. Kreatívan tudtál ugye gondolkozni. Hú, de sokat tudsz. Na jönnek is hozzád az emberek, kérik a tanácsodat! Hát nem véletlen, mert ekkora életbölcsességgel... Azt kérném tőled, hogy ebből a székből (a hatalmas életbölcsességből, tapasztalatodból) mondj valamit ennek a 47 éves fiatalembernek. Hát fogalma sincs, hogy mit csináljon.

Ja? És az a szép, hogy tudsz magadnak mondani valamit. És azon múlik, hogy előveszed ezt a kalapot! Ez... kalap vagy szék. Eltávolodsz onnan, és hát... tudok én így is! Te!

Visszaülsz – hallgasd meg. „Hát nem is hülyeség.” Ki kell nyitni a kupakot, hogy úgy, külön? S akkor hozzájutok a kólához? Hűűű... Nem jutott eszembe, csak dühöngtem, hogy be van zárva.

Ez az egyik: emlékezés a jövőre. Nézz vissza a jövőből.

A másik: olyat is lehet, hogy azt mondod, hogy ez nagyon nehéz helyzet... Most képzeljük el, hogy ebben a rettenetesen nehéz helyzetben a fiad van. A fiad. Hát ő még ilyen fiatalember, huszonegy-kétéves, nem tudja. Hát még nincs élettapasztalata. Te pedig itt vagy 47 évesen, hát az mégiscsak több. Segíts már a fiadnak!

S akkor egyszer csak megint lesznek új gondolataim, érzéseim – tudok segíteni a fiamnak. Azt tudjátok, hogy általában okosabbak vagyunk mások életére vonatkozóan, mint a sajátunkra vonatkozóan. Ezt szoktátok is mondani: miért van az, hogy itt téblábolok, míg aztán a tutit mindenki másnak meg tudom mondani? Akkor egy egyszerű gyakorlattal meg tudod azt tenni, hogy megmondod a tutit magadnak. Jajj, hát az...

És olyat is lehet, hogy legyél 70 éves. Nem kell különösebben bölcsnek lenni és a többi, egyszerűen csak nézd rá erre a 47 éves emberre. Úgy nézz rá, és mondd el, hogy hogy látod őt? Mit látsz rajta? Hát, hogy keresi az útját, meg egész rendes, tisztességes. Na, nem tökéletes, de tulajdonképpen jó irányban van. Hóó, tényleg, így vagyok? Hát ez nem rossz.

Tehát: gyakorlatokká alakíthatjuk azt, hogy ez mit jelent, hogy emlékezzünk a jövőre.

(Most megint az ingemmel küzdök. Az is lehet, hogy pénzspórolás miatt nem gyártanak elég hosszú inget. Ugye, a csípőnadrág is egy kicsit rövidebb, mint ami nekem jó lenne, és ehhez társulnak rövid ingek. Csoda, hogy bajban vagyok?!)

Tehát: zöld kalap. Kicsit olyan széteső vagyok ma. Amikor családsegítést tanultam, akkor a családterapeuta a következőt mondta: ha nagyon biztos vagy a dolgodban, és tudod, hogy itt van egy egy nő; egy nyomorult áldozat, akit tönkretesz egy lehetetlen, szemét alak. És ha már egész meggyőződésed az, hogy ez így van, akkor légy szíves, ülj át egy másik székbe, és találj ki egy történetet, amiben a férfi a herceg a fehér lovon, és a nő pedig egy kibírhatatlan perszóna. És addig ne folytasd a segítést, ameddig ezt meg nem tudod csinálni. Dolgozz ki egy ilyen történetet. Ugyanis, ha egy nézőpontba teljesen besülünk, és azt gondoljuk, hogy az egészen nyilvánvaló, hogy miről van szó: van egy jó meg van egy rossz. És akkor az bántja a kicsit, a kicsi meg szenved. Rettenetes! – akkor nem tudunk már segíteni. Ezért óriási jelentősége lehet annak, hogy amikor valamit már nagyon begyakoroltam; amikor már kigondoltuk, hogy hogy van, akkor egy ilyen szabad, kreatív székben kitalálunk valamit, ami pont az ellenkezőjéről szól. Ez nagyon hasznos dolog. Nagyon! És aztán ezt megcsinálhatjuk magunkkal is. Például most már egész biztos (nem merek senkire se nézni; mindig így járok...), egészen biztos, hogy nekem van igazam és a feleségem téved. Teljesen biztos! Hát ez már annyiszor bebizonyosodott, hogy nem látja... de annyiszor! Most, hogyha ebbe jól begyakoroltad magad, akkor légyszi ülj be a kreatív székbe, vedd föl (a zöld kalapot), és gondold el, hogy pont fordítva van! Hogy te olyan mereven gondolkozol, hogy eszedbe se tud jutni az, hogy fordítva van. Most gondold el teljesen fordítva! Hogy te egy kibírhatatlan, merev gondolkodású pasi vagy, és a feleséged már nem tud veled mit kezdeni. És már elmondta ezerféleképpen, de nem, nem, nem jut be, sehogy se jut be ide! Hí, de jó ez!! Fölszabadító.

Tehát: a kreatív gondolkodás.

Olyan is van, hogy valakinek kényszergondolatai vannak. Az már durvább. Tehát az már nem egyszerűen csak a násznagy, hanem ott krrrkkK.

Volt egy kliens. Az a kényszergondolata tartotta őt fogva, hogy szexelni, trágárnak lenni és gátlástalannak! Szex, trágárság, gátlástalanság!! És ezek a gondolatok jöttek, és tüdüdüdü, és majd' megőrült tőle. Most ennek az összefüggésébe nem mennék bele, csak a szempontunk miatt. Csak annyit, amennyi kell. Ment a segítőhöz: egyszerűen ez tűrhetetlen! Hát én rendes ember vagyok. Próbálok egy normális életet élni, és ez állandóan... a leglehetetlenebb helyzetekben! Ugye, hogyha valakinek komoly kényszergondolatai vannak (tehát teljesen berögzült valamibe), akkor éppen a leginkább oda nem illő helyeken fog ezekre gondolni, és leginkább akkor fog ezekre gondolni, amikor leginkább nem akar ezekre gondolni – hát ettől kényszergondolat. S azt mondja: egyszerűen nem bírok így élni! Mindig ez, hogy szexelni, meg trágárnak lenni, meg gátlástalannak lenni. Megőrülök ettől. Help!!

Hogy lehetne ebben a helyzetben kreatívan gondolkodni? Mert az nem kreatív gondolkozás, hogy... Margit! (Hát tudom, hogy ez egy kicsit furcsa, de majd megszokod; ez egy ilyen kreatív nézőpont.) Fejezd be!

Ez kevésbé kreatív. Vagy: Lajos, nem szabad. Ezt nem szabad!!

Vagy például átülök egy ilyen nagyon, nagyon, igazán megértő terapeuta mentalitású székbe, s azt mondom: na, ez má' bűn! Hallani se akarok erről. Ezt egyszerűen felejtsd el!

Mit találnátok ki?

Most én megmentettem a kólát (mert be volt zárva); most szabadon engedem. Zöld kalap! Mit csinált a segítő?

Valós történet. Mindig csak ilyeneket. Nulla tantörténet; semmi! (48:50)

Jó felé vagytok! Igen, mert ha csönd van, az azt jelenti, hogy esélyt adtatok magatoknak. Ugye ismeritek? Spontaneitás gyors, kreativitás lassú. Valami új összefüggésnek kell összeállni. Az nem úgy van! Hát ez a nagy dolog! Leállni a régi vágányról – az nem megy rögtön! Hmm.

Hogy dolgozzunk ki durvábbnál durvább helyzeteket, s utána kifogy.

Te, ez szakmai száj! De jó irány.

Vagy bagatellizáljuk? Hogy nem is olyan nagy dolog? De akkor erre: hát maga nem ért meg! Még hogy nem olyan nagy baj? De nekem az! Há' ettől szenvedek! Hááát... rossz helyre jöttem!

Hogyan lehetne kreatívan gondolkodni? Mert amikor kényszergondolatok vannak, ott nulla szabadság van - ez a probléma. Hogy ott nincsen semmi kreativitás. Na?

Hogy egyáltalán ne gondolkozzon? Megkérjük őt? Hagyja az egészet a csudába, mit erőlködik ezen! Ezt a hátralévő pár évet még valahogy...

Ez egyáltalán nem könnyű! Hogy? No igen. Mondjuk olyan félelmeknél, hogy rettenetesen fél, hogy bukjon meg, vagy hogyha megbukik, akkor mi lesz. Bukjon meg, s akkor megéli, hogy nem dől össze a világ. Vagy hogy ezt gondolatban játssza le. Igen, igen, igen, csak mondjuk ebben a helyzetben: szexelni, trágárnak lenni, gátlástalannak lenni, nem tudom mi – most azt tanácsolni, hogy na, gyerünk... Bizonyos dolgokból meggyógyul, és másokat meg magára vesz. Erre a megoldásra mondhatjuk azt, hogy van árnyéka. De tudod, semmi bántás, meg minden... Ugye, Jung mondta ennek a gyönyörű példáját. Ha fáj a fejem, nem annyira célszerű levágni. Mert megoldja a problémát, de egy nagyobbat teremt közben.

Igen, igen ez is egy jó. De tudtok! Hogy szándékosan... Igen. Ez a paradox megoldás, hogy akkor még többet! Semmi másra ne gondoljon, csak erre! Ugye, ha semmi másra nem gondolhat, mint erre, akkor előbb-utóbb csak fog másra is, és akkor: fű, ez nem jó.

(Ez szerintetek normál méret? De komolyan! Most rájöttem, mi a baj. Most, hogy fölvettem ezt a kalapot. Rájöttem! Keskeny a nyakam. Most rájöttem! Réka! Ez szerinted... (Most majdnem köptem egyet.) ez lehetséges?! Megveszem: nyakra jó, na de hát értitek... ilyen nyak, meg ilyen kis hülye fej – hát persze, hogy rövid! Abnormis méret. Hát ez lesz. Komolyan! Kicsi nyak, kicsi ember. De én meg így vagyok. Nem tehetek róla. Micsoda sűrűségben van azért itt... Jó.)

Áhá! Hogy... hogy akár egy szerepjátékban, hogy valaki más tegye meg ezt mind, és akkor ő vegyen részt egy másik nézőpontból, vagy esetleg... Hmm! Jó, a kliensünk nem gyógyul meg általunk, ez most már biztos – jövő hétre is vissza fog érni. De nem mondjuk meg neki, hogy ez azért van, mert nem értünk hozzá. Hanem, mert: tudod, nehéz a baj, nehéz a baj... Jönni kell még!

Ez a... Na jó, segíthetek. (Valamit csinálok magammal, ne haragudjatok. Keskeny a nyaka. Vékony! Tényleg, hát … S akkor ilyen rövid. [Hosszított fazont kellene venned – van olyan! ] Olyan megalázó, hogy egy ilyen információval az egész életemet...) A csípőnadrágra való rácsodálkozásom is ilyen volt... S most pedig: hosszított fazon kell! Ne szenvedj! Menj be a boltba, s hosszított fazon – ennyi. Éveknek a szenvedését tetted most értelmetlenné!! Mert én azt gondoltam, hogy így kell ezzel élni, s hogy tulajdonképpen egész jól elbánok vele. És most kiderült, hogy hülye vagyok. Mennyi az idő? Jöjjön vissza jövő héten. Úgy elfáradtam. Nehéz ez a probléma. Ne? Mondjam? Jól van, csak mert kéritek, azért. Édesek vagytok.

A segítő azt mondja: akkor azt szeretném magától kérni, hogy írjon egy mesét (kreativitás!). Írjon egy mesét. A mesében a főhős ezt a három dolgot úgy csinálja, hogy ez értékes legyen. Úgy kanyarítsa a történetet, hogy a főhős csinálja ezt a három dolgot, és azt tudja maga mondani (így), hogy... S hazament a kliens, és írt egy történetet egy elrabolt nőről, akit prostitúcióra kényszerítettek. Ezért ahhoz, hogy életben maradjon, szexelnie kellett. Ez tehát értékes dolog, mert élni akart. Azt mondta: na, most ez az életem ára – nem szabadon... élni akarok, és majd kiszabadulok és... Azért, hogy ott életben maradjon, néha trágárnak kellett lennie. És közben, hogy életben maradjon (most nem cifrázom nagyon) néha gátlástalannak is. Egy ilyen közegben, ha ott nem-tudom-mi... (57:17)

Akkor visszajött ezzel a mesével – azt mondta, itt van. El is nevezte ezt a nőt. S akkor leírta, hogy tulajdonképpen ezt a három dolgot csinálja, és hogyan menti meg az életét. S akkor a terapeuta azt mondta: írja tovább. S akkor írta – egyik hétről a másikra. Kidolgozott valakit, akiben ezek a (számára egyébként a gondolkozásában elviselhetetlen, lehetetlen, negatív, szörnyű) dolgok voltak; de úgy, hogy mindig pozitív összefüggésbe helyezte. És végül történt egy gyönyörű fordulat, hogy a hatodik-hetedik alkalommal beleírta magát a mesébe, és a mesében elment ehhez a nőhöz, hogy vagányságot tanuljon tőle, és életrevalóságot. S amikor ez megtörtént, megszűntek a kényszergondolatai.

Ez kreativitás! Tehát kreativitás a segítő részéről, és a mese maga is gyönyörű kreativitás. Mesét írni! Mesét írni – ugye pozitív összefüggésben van. És aztán az a kreativitás, ahogy egyszer csak beírja magát a mesébe, tyhíííj! Hát ez elölről-hátulról csöpög a kreativitástól. Ez a kreatív gondolkozás!

Ez volt a zöld kalap. Igen. S a

6.) kék kalap: összefüggéseket, folyamatokat, rendszereket látó gondolkodásmód. Öszefüggések, folyamatok, rendszerek. Hőőő, hát erről mennyit beszéltünk. Jézus a föltámadása után azt mondja az emmauszi tanítványoknak, hogy ti miről beszélgettek itt? Hát, talán te... (egészségetekre! Milyen diszkrétek vagytok!) Hát, talán te vagy az egyetlen idegen, aki nem tudod, mi történt itt ezekben a napokban? - mondja két emmauszi tanítvány. Hát mi? Hát a Názáreti Jézus esete, aki nagy volt tettben és szóban az emberek előtt, de a nép írástudói és vénei megölték. Ennek már több napja. (60:00)

Asszonyok jöttek; azt mondják: nincs a sírban. Csak összezavarnak minket. Eddig legalább tudtuk, mi történt – most meg már a holttest is eltűnt. Ptty. (Ugye, ez a násznagy-szöveg.) Hogy hát, ez történt, így van; megyünk, búsulunk, rossz az élet. S akkor Jézus mit mond? „A prófétáktól kezdve elmondta nekik mindazt, ami róla az írásokban van.” Vagyis: folyamatba és összefüggésbe állította a történetét. Elmondta, hogy milyen próféciák vannak; ezt kellett elszenvednie a messiásnak. Nemde meg van írva, nemde ő maga is ezt elmondta többször, hogy ez így fog történni. Ennek az lesz az értelme, hogy... folyamat, összefüggésrendszer.

Óriási jelentősége van, hogy tudunk-e folyamatokban és rendszerben gondolkozni, vagy nem. Elmondhatatlanul nagy jelentősége van! De erről olyan sokat beszéltünk, hogy erről már most nem... Tényleg, hát írtam vagy öt példát, de már mindegyik a könyökünkön jön ki. Talán egy valami: a megbocsátás már szóba jött. Ugye, a harag a megbocsátás föltétele. Harag nélkül lélektani értelemben nincsen teljes megbocsátás! Ugye, de a harag éppen úgy tűnik egy ponton, hogy szembe megy a megbocsájtás folyamatával vagy irányával. De ha látok folyamatokat, akkor tudom, hogy ezt a fázist érdemes megélni. Mert ha kihagyom (merthogy ellentétes a megbocsátással), pont a megbocsátás nem megy végig. Ezért tehát a haragot érdemes megengedni. De közben mindezt „irányba állítottan” engedem meg, ezért az nem temet maga alá. Mert mindig tudom, hogy a hang megengedésének az az értelme (ez a másik), az a „lényege”, hogy ezáltal tudok egy folyamatot végigvinni, aminek megvan a célja.

Egy társkapcsolati konfliktusnál, ha el köteleződtem, akkor megengedhetem magamnak, hogy kifejezzek sok mindent, mert biztos talaj van a lábam alatt. Ha nem köteleződtem el, éppenséggel sok mindent nem engedhetek meg magamnak. Mert különben a kapcsolat tönkremegy. A nehézség az, hogy sokan úgy csinálják, hogy vagy nem köteleződnek el, és közben akkor mindent megengednek maguknak, ahogyan próbálják a kapcsolatukat vagy az életüket rendbe tenni. Persze elköteleződés hiányában azok a megoldási dolgok, amiket kitalálnak, még jobban tönkreteszik a kapcsolatot. Miközben ugyanezek a dolgok, ha ő elkötelezett és egy irányban van, segítik a kapcsolatot!

Mondok erre egy nagyon egyszerű példát. Képzeljük el, hogy abba a fázisba ér a társkapcsolat, amit úgy nevezünk, hogy „védekező elhidegülés”. A védekező elhidegülés azt jelenti, hogy már gyakoroljuk a neurotikus allergiától való szenvedést. A neurotikus allergiának az emblematikus képe, hogy már akkor rosszul vagyok, amikor a kulcsod csörög a zárban. Ez a neurotikus allergia, képben elmondva. Egyszerűen megőrülök. Bejössz, már a szagodtól rosszul vagyok. Ha elmész, szellőztetek, mert nem tudok ezzel... A szag egy érdekes dolog. Tulajdonképpen amikor elmegyünk, akkor semmi nem marad utánunk, csak a szagunk. Szag... Húha! Szaggal lehet nyomulni!

Szóval most képzeljünk el valakit: megőrül a párjától. Ez egy természetes állapot. Tényleg így van, hát természetes! Természetes! Minél szerelmesebb voltál, annál inkább meg tudsz őrülni egy-egy tulajdonságától. Hogy megvédd magad, kezdesz érzelmileg távolodni; nem is tudatosan. Ezért nevezik védekező elhidegülésnek. De közben nincs se kreativitásod, nincs... eszköztelen vagy, béna vagy, nyomorult vagy. Erre azt találod ki, hogy mi lenne, hogyha még nagyobb távolságot vennék, mert rá kellene néznem erre az egészre. Valami újnak kell lennie, mert ebbe már most csak beleőrülni tudok. Mit tudom én, két hónapra hazaköltözöl anyukádhoz, a gyerekeknek ígért lakásból elzavarod őt és beköltözöl, mindegy -valamit csinálsz. S ez alatt a két hónap alatt tényleg tudsz nézőpontot váltani. Más érzéseid lesznek, más megközelítéseid lesznek. Fölszabadulsz, másképp fogsz akkor élni, bizonyos rutinokból kilépsz. Mindez akkor hatékony lehet, ha úgy mentél el, hogy elkötelezett vagy. És azt mondtad: azért megyek el, mert ez segíteni fog, hogy ne beleőrüljek valamibe, hanem, hogy nézőpontot váltsak: új érzések jöjjenek, új gondolatok, kreatív megoldások – valami teljesen új. És ezzel a többlettel visszamegyek, és valamit már tudok majd másképpen csinálni! (66:02)

Ezzel azt akarom mondani, hogy nagyon sok esetben, amikor látszólag valami olyasmit teszünk, ami ellene van a kapcsolatnak (például eltávolodom valakitől, akivel együtt akarok élni; azt gondolhatnánk, hogy ez valami nevetséges hülyeség), de nem így van, ha elkötelezett vagyok! A két helyzet, ami nem szokott – hát, hogy is mondjam – arra az eredményre vezetni, amit sokan szeretnének... Az egyik, hogy a nem mernek eltávolodni, és ott szép lassan tönkremegy minden. Mert hát hiszen ő a férjem/feleségem, ezt nem engedhetem meg magamnak. A másik pedig: úgy távolodik el, hogy nem elkötelezett. Hát akkor két hét, hét hónap – rájövök, hogy így sokkal kényelmesebb. Hiszen nem azon dolgozik a távollétben, hogy hogy tudja másképpen csinálni majd, ha közel lesz. Hanem egyszerűen fölszabadulva élvezi az életet és azt mondja: minek mennék haza?!?

Mire hoztam ezt példának? Összefüggések, folyamatok, rendszerek. Tehát olvashatunk okos könyveket és akkor... „távolodj el, az a reális... hogyha most úgy érzed magad, akkor csináld úgy, és akkor...” Ez teljesen így van, csak elköteleződés nélkül, ugye: kézigránátot kibiztosítottad, és föl fog robbanni. A másik, amikor pedig... ugye, ezt szoktam úgy hívni, hogy „a sírig tartó hűség”. Sírig! Ettől a kifejezéstől az összes szőrszálam föláll. SÍRIG! Hogy ebben ki milyen szépséget lát, azt nem tudom. De állítólag ez egy erény. Ezt én hallom. Úgy szokták mondanki, hogy „sírig tartó”, hogy is? „sírig tartó, fáradhatatlan hűség”! Hát hadd ne kelljen már sírnig tartóan szeretni valakit! Hát... Jajj. Szeretem, amíg csak van. Meg még utána. De „sírig tartó hűség?!” – rosszul vagyok ettől. Hát most át tudom fordítani magamnak is. „sííírig tartó papság”. Sírigggg! Ennél szebb nincs is, hogy papként így khhhhnny. Na. Érthető?

Ha látunk összefüggéseket, folyamatokat, sokkal nagyobb szabadságunk van. És akkor olyasmit is megtehetünk, ami valóban javunkra van. De csak akkor, ha az összefüggéseket megbecsüljük. A folyamatokat látjuk, van elköteleződés, irányok vannak és a többi. Jajjhh. Hát, lassan-lassan, kérem szépen. Oké?

Mindent elmondtam, kivéve, amit még el akartam – de azt már most hagyom. Most nézem, hogy... Nem kezdtük előbb? Akkor nincs már most vége? Tényleg, köszönöm a figyelmeteket, és elmondom, hogy mi lesz legközelebb. (És akkor több lesz a levegő.)

Arról szeretnék beszélni (most a gondolkodás összefüggésében), hogy nahát akkor, mi segít bennünket abban, hogy a gondolkozás révén megtaláljuk az életünk értelmét? Szerintem ez izgalmas téma. A gondolkozás révén megtalálni az élet értelmét. Háhh! Nincsenek nagy témáink, vagy ilyesmi... és még az a szerencse, hogy el is tudom mondani. (70:49)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés