Kérdések az előző évad végéről

Köszöntelek benneteket! …meg a megelőlegezett bizalmat. Egy picit körbenézek. Csilla virága. Ezért érdemes volt körbenézni. Megérkeztem hozzátok. …egy jó hír, otthon vagyok, nagyon jó.Áhh. Most eszembe jut ahogy nézlek titeket, a záró buli, ami itt volt. Az a… hogy volt a rendes neve? Gála. Gála. Ja, hát a Főszervező Asszony… Igen, hát a gála, a gála… Jó volt nézni titeket. Megköszönöm, köszönöm hogy kiálltatok, megmutattátok magatokat. Aztán nagyon, nagyon… a szervezőknek. Milyen jó, hogy ti megtapsoltátok az elején azt, hogy megjöttem, én most köszönetet mondok, és akkor ennyi. Befejezzük ezt az évet, minden nagyon szép így, ahogy van. De tényleg, sok hála van bennem felétek, meg irányotokban, de hát most már valamit csinálni is kéne. (01:30)

Kérdések a 2013-2014-es évad végéről

Emlékeztek, hogy maradt jó pár kérdés a múltkori alkalomról, elég sok. Ahogy megnéztem, a kisebbik részével végeztünk, a nagyobbik része vár ránk. Az a tervem, aminek nem biztos, hogy eleget tudok tenni, hogy a végére érjünk. De nem akarom elkapkodni se, úgyhogy megpróbálunk valami arányt belőni.Többen is írtátok, hogy „Elnézést kérek azért, hogy ezt mondom, de nekem ez nagyon fontos… és hogy kérlek, ne nevess ki engem, vagy ne nevessetek ki.” Ebben a feszültségben vagyunk mindenképpen, hogy egyrészt vannak pillanatok, amik egyszerűen csak hatnak ránk, és valahogy az az összefüggés vagy a megfogalmazás, vagy bármi is származhat belőlünk is nyilvánvalóan, valami nevetést csal ki belőlünk. Nem biztos, hogy ezen teljesen tudunk majd uralkodni, nem is biztos, hogy teljesen kell, de minden esetre legyen bennünk az ahogy hallgatjuk, hogy ez nem csak egy kérdés, hanem Valakinek a kérdése. Valaki az életéből valami komoly dolgot mond el. Hogy ez, ez úgy lehet bennünk.A másik, hogy a kérdező pedig, egyrészt köszönjük a bizalmát, hogy ő kérdezett valamit, sokszor nagyon személyeset, és hogy kérlek, hogyha bárki nevetne, ne vedd magadra. Ne vedd magadra, mert nem nevet ki téged senki, ez egészen biztos. Senki nem akar kinevetni egyetlen kérdezőt sem. Ez biztos. Hát nem úgy vagyunk mi itt. Úgyhogy talán valahogy ez, ezzel kezdeném. De… meg kell kötnöm a cipőfűzőm. Érdekesek voltak a kérdéseitek abból a szempontból is, hogy majd ahogy a végére érek, fölteszek egy-két költői kérdést, hogy ti hogyan hallottátok őket. De most akkor kezdem, konkrétumok.  (03:55)„Kedves Feri! 72 éves, keresztény, magyar születésű és kötődésű vagyok, ugyanakkor nem vagyok elkötelezett Orbán és Fidesz párti. (Nevetés. (szerk.) – Ennyit a mély empátiáról és a kérdés mögötti személy tiszteletéről. Tehát!) Ebben a családban nagyobb felében és régi közösségeinkben évek óta enyhén kirekesztve, nem érzem mindig jól magam. Általában szókimondó vagyok, az átlagosnál jobban keresem az igazságot. Szeretnék objektív lenni, szeretnék higgadt, és csak kicsit elfogult párbeszédeket folytatni. Ehelyett lelki békém érdekében általában gyáván hallgatok, ha szerintem kínos közéleti téma kerül szóba. Magamban fortyogok. Mit tegyek, hogy becsült és szeretett felebarátaimmal őszinte és harmonikus legyen a kapcsolatom?”Több minden eszembe jutott. Egy. Hát hogy őszinte és harmonikus legyen a kapcsolatom, például elmondhatom ezt a nehézségem, az elég őszinte. Hogy mi lenne, ha nem csak a politikáról esne akkor szó, hanem arról, hogy amikor a politikáról szó esik, akkor azt ki hogy éli meg. Lehetne futni egy-két kört ezzel. Mert ha már benne vagyunk, akkor a legtöbben elvesztik azt, amit nem biztos, hogy kéne, és már csak… Mert, és ez a második gondolatom… Tehát ezt szóba lehetne hozni, hogy hogyan hat ránk ez. Mit lehetne tenni akkor, ha miközben szeretjük egymást, olyan ádáz helyzetek tudnak kialakulni? Ez megérne egy jó beszélgetést. Nem csak mindig fejest ugrani bele, mert ott már sokszor elveszünk.Most a másik, hogy… Kínban vagyok, mert mindig olyasmiről beszélek, ami eszembe jut. De ami eszembe jut, az már általában máskor is eszembe jutott, így aztán sajnálom, ha sokat ismételek, de Magyarországon a sajátos történeti, kulturális összefüggések miatt annyi földolgozatlan családtörténet van, ahány család. Körülbelül megfeleltethető a két halmaz egymással. Mi lesz ennek a következménye? Annyi kibeszéletlen, föltáratlan, kisíratlan… végig se tudom mondani a sort, hogy mi minden van itt. Ez azt jelenti, hogy ez a jelent, a földolgozatlan múlt rettenetesen megterheli, de rettenetesen.A múlt földolgozásának például az egyik nagyon kikerülhetetlen eleme lehetne, megkönnyítené ezt, ha az igazságot ki lehetne mondani. Vagyis: Kivel, mikor, mi történt, ki csinálta? Ilyen nagyon egyszerűen: Kivel, mikor, mit, ki? Ezt egyszerűen el lehetne mondani. Miután ez nemzedékről nemzedékre nem történet meg elégséges módon, majd a kimondásnak sem az áldozat, sem a tettes számára nem voltak meg a következményei, sem az áldozat a maga felelősségét, sem a tettes a maga felelősségét nem vette magára, a helyzetek nem alakultak ki. Így aztán jelenleg mi is úgy ülünk itt, s ebből aztán jön egy nagy kultúra, hogy ezek a teljességgel földolgozatlan családtörténetek nagyon erős szálakat és nagyon erős szálakkal… (Itt van egy erős szál… Erős szálakkal… Látjátok, nem vagyunk biztonságban.) kötődünk és lojálisak vagyunk a származási családunkhoz. Ez ha tudatos, ha nem. Ezért nem egyszer megfigyelhetjük azt, hogy 2-3-4 nemzedékre visszamenőleg mi akarjuk valahogy a szeretteinknek, családtagjainknak, a rokonainknak az igazságosság rendjét helyreállítani, mi kérjük az elégtételt. Valaki most már mondja ki, hogy az igazságtalan volt, embertelen volt, jogtalan volt. Szinte nem is a saját nevünkben vagyunk ennyire dühödtek. Azt lehetne mondani, hogyha a saját nevünkben lennénk csak ilyenek vagy olyanok, csak azt néznénk, amit mi gondolunk, érzünk, a saját élettörténetünkre vonatkozóan, semmi nem indokolja, hogy ilyenek legyünk. Minket konkrétan személy szerint valószínű elég kevés sérelem ért. Konkrétan, így, ahogy ülök, hogy… Látom, vagytok idősebbek, ti… igen. Persze. Minél fiatalabbak vagyunk, nyilván annál, annál… (09:25)Ezért tehát nem egyszer a saját sorsunkat nem tudatosan összefűzzük, de az összefonódik magától is előző nemzedékek, családtagjaink, családtörténetünk minden ágával-bogával. Valahogy őértük küzdünk. Azt akarjuk, hogy a nagyapám igazsága, az apám sérelme, és a… ez mind valahogy álljon helyre, rendeződjön, legyen végre igazság, és akkor tudjunk továbbmenni. Hát csak nem ez történik. Tehát például hogyha előkerül ez a téma, de érdemes volna ennek a témának a személyes szálait elővenni. Jó, most ne azon vitatkozzunk, hogy ki, kivel… Nem is akarok… Ugye érzitek, én most nem politizálok, ez nem politizálás. Arról beszélek, hogy… Akkor csináljunk egy kört, üljünk le, és mondjuk el, hogy mi az a fájdalom, sérelem, amit valahogy nem is csak én személy szerint a saját élettörténetemből hozok, hanem a szüleim, nagyszüleim… Mik ezek a fájdalmak? És ne csináljunk semmi mást, csak hallgassuk meg, amit a másik mond. Nem kell okoskodni, nem kell, hogy „De velem ez volt…”, csak hallgassuk meg, hogy hangozhassék el. Ilyesmiket tudok elképzelni. Valószínű, hogy itt rendszerszinten, a kultúra szintjén is érdemes valamit változtatni, nem csak az egyes ember törekszik, mert kevesek vagyunk egyedül. (Na, most hova tűntek a papírjaim? Igen.) (11:10)Nyár elején vettem részt egy konferencián, ahol egy érdekes ténnyel szembesítettek. Arra voltak kíváncsiak, hogy Izraelben kik szavaznak a legszélsőségesebb pártra vagy pártokra. Az derült ki, hogy akiknek a családjában történt valamilyen tragédia, tehát egészen konkrétan valakit a családjukban, közvetlen rokonságban megöltek, vagy kivégeztek, vagy bebörtönöztek, elraboltak, és a többi, ezek az emberek nagyon hajlamosak lesznek szélsőséges politikai pártokra szavazni. Tehát minél inkább ez a helyzet pro és kontra van, ahogyan az erőszak nem fejeződik be, egyre több olyan családtörténet lesz, amiből az egyes ember, ha nem elég bölcs, akkor a szélsőség irányába fog sodródni. Akkor látjuk, hogy mi történik, hogyha ez szinte parttalanul, vagy gátlástalanul megy.Azt pedig már mondtam nektek, mondogattam ezt a történetet, úgyhogy csak egy utalás. De nem is ezt mondom, mert ezt már annyiszor mondtam. Megkérdezte a palesztin asszonytól a zsidó asszony, mind a ketten elveszítették a gyereküket, most így mondom, a másik táborból ölte meg valaki a gyerekét. Elmondták a történetüket, és akkor azt kérdezi a palesztin asszony, de fordítva is lehetne, hogy „Na, ehhez mit szólsz? Megölték a fiam.” A másik azt mondja: „Milyen színű volt a könnyed?” Egyszer csak megélték azt, hogy van közük egymáshoz.Izraelben csinálnak például olyat, hogy összehívnak palesztin és zsidó gyerekeket, általános iskolásokat, és csinálnak nekik egy hetes programot, ahol együtt játszanak, együtt sportolnak, művészi tevékenységeket együtt végeznek egy héten keresztül. Hogy legyen személyes élményük arról hogy ember-ember. Egy hét már nem rövid idő. És utána a programnak része, hogy hetente egyszer képeslapot írnak egymásnak. „Képzeld, ez történik velem. 12 éves kislány vagyok, és éppen beleszerettem valakibe.” S akkor a másik visszaír: „Ne beszélj, én is. Biztos nem ugyanabba, de én is! A szerelem ez milyen furcsa dolog, nem is ismerek magamra.” A másik: „Te, én se.” Na, tehát. (14:10)A másik, amin elkezdtem gondolkodni, hogy leírtad magadat te kérdező, hogy „jobban szeretem az igazságot, és valahogy a családban is, meg a baráti körben, meg a rokonságban is valahogy mindig ugyanazt élem meg”. Na az nagyon érdekes, mikor valaki minden csoportban valami hasonlót él meg. Az nem csak a csoporton szokott múlni. Akkor az a kérdésem, hogy meg tudod-e mondani, hogy tulajdonképpen mi ez a szerep, amibe te valahogy újból és újból belekerülsz? Miért kerülsz te bele mindig ugyanebbe a szerepbe? Jó ez neked? Te bele akarsz kerülni ebbe a kicsit ilyen igazságosztó… az egész csoporttal szemben elmondom, hogy azért ez így nem jó… Elég szabad vagy-e így ebben a szerepben? Mert lehet ezt a szerepet jóízűen vinni, fölállni, hősiesen azt mondani, hogy „Nem, nem mehetnek így a dolgok tovább! Akkor is, ha nektek mindegy!” De ha valaki belesodródik ebbe a szerepbe minden egyes csoportban, akkor az mi? Ez se mindegy. Ez volt az első. Következő. (15:20)„Mit tehet, hogyan válhat egészséges férfivá az a férfi, akit az édesanyja gyermekkorában minden eszközzel kontroll, kritika, verés, engedelmességre akart kényszeríteni, és ennek ellenállt, de akinek a párkapcsolataiban a behódolás fantáziák és gesztusok örömet okoznak, vagy legalábbis csökkentik a félelmet, illetve arra érez spontán késztetést, hogy a megelőlegezett behódolás formáiban mutassa ki az önátadását a nő iránt? (Folytatás. Tényleg, így van.) Jelentheti-e azt, hogy tulajdonképpen még mindig benne van a traumában és jelenleg egy skizofrén helyzetben van, mert a partnerét a számára jó anya szerepében látja, akinek a régi bűnét, annak következményét kell gyógyítania, aki nem korlátoz, kritizál, és akinek ezért a férfi nagyon-nagyon hálás, hogy végre elengedheti magát, nem kell ellenállnia, védekeznie, de ezt a hálát csak a behódolás nyelvén tudja kifejezni, mert másikat már – másfajta nyelvet – nem ismer? Hogyan léphet előre, ha ezt körülbelül így látja?”Ez aztán már igazán a belső világból jövő kérdés, ugye? Nagyon személyes kérdés. Ó, megtisztelő, hogy ez ilyen mélységben előjöhet. Ugye itt akkor megjelennek szexuális fantáziák, szexuális magatartás. Olyan szexuális magatartás, amit nyilván nem osztunk meg másokkal, a belső világunk. Hmm, na benne vagyunk akkor a közepében.Aki föltette ezt a kérdést, nagyon megbecsülést éreztem irántad, hogy ahogyan komolyan vetted saját magadat, nagyon érintett engem az, ahogyan beszéltél magadról. Nem éreztem azt, hogy ítélkeznél magad fölött, vagy más fölött, hanem leírtad, hogy mit is élsz meg, hogy hogyan is van ez veled. Talán ennek köszönhetően is nagyon érdemleges volt az, ahogyan azt mondtad, hogy „Lehet, hogy talán emiatt van, vagy valami ilyesmi történik itt? De hogy akkor hogyan fejlődjek, akkor mit lehetne tenni?” Ez a történet, hogyha értettétek, úgy egyszer elolvasva nem is olyan könnyű, hogy most mi van, hogy most mit csinál, és akkor… jól mutatja azt, hogy például a szexuális fantáziák, vagy a szexuális magatartás hogyan alakulhat, formálódhat akár a vágy, akár az ösztönkésztetés hogy mire irányul, mitől fokozódik, vagy mitől nem. Hogy ebben is mennyire benne tud lenni a családtörténetünk, szülőkkel való kapcsolatunk.Az a kérdésem, hogy egy szexuális magatartás az segíti-e a fejlődést és azt a kapcsolatot, amelyben ez a szexuális magatartás megjelenik? Hogy a kérdező milyen emberi kapcsolatban szeretne lenni úgy egyébként a társával?Ahogyan egy neves szexuálpszichológus mondja: Szexuális probléma nincs. Emberi és kapcsolati problémák vannak. És ezek az emberi és kapcsolati problémák a szexualitás területén is megjelennek. Ott sokszor, ahogy a kérdező írja, nem egyszer nagyon világos szimbolikával jelennek meg, nagyon erőteljesen, sokkal jobban látjuk, hogy mi is a nehézség, annyira szimbolikusan kifejezésre jutnak benne. Tehát a kérdés az, hogy akármit is élt meg gyerekkorában, akármik is a fantáziái, vágyai, hogy milyen irányba szeretné az emberi kapcsolatait vinni? Konkrétan, azzal a nővel, akit szeret, akinek hálás azért, hogy nem akar uralkodni rajta, hogy nem veti meg, hogy nem bántja, hogy tulajdonképpen milyen kapcsolatot vágyik kialakítani?S akkor elmondom, hogy mi a fantáziám erről. „Hát egy társkapcsolatot. Valahol megtiszteljük egymást, végre kölcsönösség van, nem csak hierarchikusság. Hogy végre nem kell félni. De azért nem kell… nem azért nem kell félni, mert ő jó anya, én meg… hanem mert kapcsolatban vagyunk, és kölcsönösek, és felnőttek. Jaj, ezekről jó is beszélni. S akkor a következő kérdés. Hogy ha ezt a kapcsolatot vágyod, akkor ennek milyen szexuális magatartás felel meg leginkább? Mi lenne az a szexuális magatartás, amiben ezeket a legmélyebb emberi vágyaidat kifejezésre tudnád juttatni? És akkor akármilyen furcsán is hangozhat ez, érdemes nagyon tudatosan korlátozni bizonyos szexuális késztetéseimnek a megélését. Akkor is, ha mondjuk valaki a legnagyobb szexuális izgalmat valami más területen, módon, fantáziával, valamivel érzi magában, vagy gondolja azt, vagy tapasztalta, hogy be tud teljesíteni. Akkor is. Mert nem egyszerűen csak valami szexuális aktus van köztünk, s ezen beszélgetünk, hogy most legyen-e így vagy az, hanem egy emberi kapcsolatban vagyunk, és azon belül jelenik ez meg. Semmi probléma nincs azzal, hogy azt mondom „Igen, akár egy életen keresztül érzek szexuális késztetést bizonyos szexuális magatartások iránt.” De ezeket nem fogom megélni. És hogyha azokat a szexuális tapasztalatokat élhetem meg valakivel, ami megfelel annak a kapcsolatnak, amit én szeretnék, hát akkor valami nagyon jó történik. A szexualitás nem valami különálló dologgá válik, aminek főleg egyetlen célja, hogy a „lehető legnagyobb élvezet”. Ez stratégiai döntés kérdése. Valaki azt mondja „Életemet a lehető legnagyobb élvezetre teszem.” (22:25)

Az élet, mint egy piac - mese

Eszembe jutott egy mese nyáron. Komolyan. Az jutott eszembe, hogy valahogy az élet olyan, mint egy piac. Elmegyünk a piacra, s ott emberek adnak-vesznek, mindenki ad és mindenki vesz. Vannak a piacon emberek, akik mennek, körbenéznek, azt mondják „Hmm, kérem szépen, akárhogy is, de azért nekem van tőkém, van itt mit áruba bocsájtani – az életem. Na mit lehet itt a piacon az életért kapni? Nem kis érték, úgyhogy akármiért nem adom.” Körbenéz, azt mondja „Na, egy kis élvezet, egy kis jó érzés, egy kis pihenés, ott egy kis szórakozás, ott egy kis luxus, ott még nagyobb luxus.” S akkor az életedért kapsz valami annál kevesebbet, az annál pont kevesebb. Ez nem biztos, hogy jó üzlet. Valami nagyon értékes dolgot annál értéktelenebb dolgokra beváltottad, eladtad, elcserélted. Vannak azok, akik azt mondják „Az én életem nagyon értékes, ugyebár. Hát én azért akármit nem, ahh, legalábbis ha én az életemet adom, valaki más is adjon érte életet.” S akkor te azt mondod „Akkor én megházasodok. Én odaadom magam, te is add oda magad. Én leszek szülő, te legyél gyerek. Én beleteszek mindent, és megkapok mindent, ami abból fakad, hogy látom ahogy növekszel és fejlődsz, és megy az élet tovább.” Ez gyönyörű. De akkor még csak hmm-hmm-hmm. Hol a profit?Képzeljük el, te mész a nagy piacon, életpiac. „Hát énnekem kétség kívül nagyon értékes dolgaim vannak, például az életem. Hú, na ez nagyon… de én egy jó üzletember vagyok. Én valahogy úgy fogom csinálni, hogy az életemért valami többet akarok kapni.” És ez az a történet, amit itt fejezek be. Mert ha tovább mondanám, akkor méltán tisztelt elődeimhez nem lennék hűséges. Ez nem tantörténet, remélem. Na jó, jó, erről ezt akartam. Következő. (25:30)

További kérdések

„Kedves Pálferi! (Hát ez is itt van, akkor most…) Mi módon találom meg az életfeladatomat, hivatásomat, ami kiteljesít és örömmel tölt el? Keresem, keresem, kutatok önmagamban, nyitott szemmel-füllel járok, elmélyülök, imádkozom, meditálok, de semmi válasz.” (Réka! „Várjuk az álláskereső csoportba!” Ez jó! Jöjjön el az álláskereső csoportba! Ott rögtön kap választ.) Hát most ha nem ennyire konkrét és nagyon előremutató válaszon gondolkoznék, hanem valahogy összefüggésbe ágyaznám ezt, azt mondanám, hogy… Milyen érdekes, ’sza… „Keresek, kutatok.” Ugye, hallottátok, mi volt a kérdés? „Keresek, kutatok, meditálok, imádkozok, nyitott szemmel-füllel járok, de valahogy nincsen meg.” Ami énnekem ebből a fölsorolásból hiányzik, az a cselekvés. Nyitott szemmel-füllel jövök-megyek, járok, meditálok, imádkozom. Azt mondanám szívem szerint, ha valaki úgy nagyon nem tudja, hogy mit kéne csinálnia, akkor csináljon valami nagyon elkötelezett dolgot másokért. De ne egy napig, hanem úgy menj bele valamibe úgy szügyig. „Most itt hagyok mindent, irány Csaba testvér.” Odanyomod, csinálod, kapsz egy olyan dózist az életből. De ne töprengj ott minden este lefekvés után „Jaj, megvan már a válasz?” Nem, te csak csináld, csináld! Amondó lennék, hogy „Csináld!” Ne várd rögtön a visszajelzést, hogy rögtön eltöltsön valami, csináld, cselekedj úgy, hogy megfelejtkezel magadról. Ez, ez lenne a legjobb. (27:50)Olyan észrevétlenül tudnak világossá válni a dolgok. Miért is? Mert amikor magunkról a jó értelemben megfelejtkezve cselekszünk másokért, kikristályosodik a lényeg. Döbbenetes, hogy mennyi, mennyi… A kérdésekről is olyan kettős érzéseim támadtak. Egy jó érzésem, hogy mennyire rendszerszemléletből tesztek föl kérdéseket, hogy mennyire nem ezeket a legegyszerűbb kérdéseket teszitek föl, hanem jó összefüggésbe, folyamatokba ágyazva, nagyon, szóval látszik, hogy érettek vagyunk. Ez jó hír. A másik, meg néha az volt a benyomásom, hogy hát tudjátok, ez már nekem sok. Tehát nem, ennyi, ennyi nem, ennyit már nem akarok erről tudni. Hogy… Jó, de mi a lényeg? Mi az, ami igazán fontos? Jól van, megyünk tovább. Azt mondja… hű, ez hosszú. Mondom, hogy nagyon árnyaltak. (29:05)„Azt vettem észre magamon, hogy az erős emberekkel kapcsolatban a behódolás, míg a gyöngébbekkel szemben az önfeláldozó sémát követem, már ha ez lehetséges. (Lehetséges.) Így olyan emberek gyűltek körém, akik vagy irányítani akarnak, agy már-már betegesen ragaszkodnak hozzám, mivel mindig próbáltam megértő lenni, és tekintettel lenni másokra. (Most az összes többit nem olvasom el, csak a kérdést.) A kérdésem az, hogyan lehet megtalálni magam és mások között a középutat? Mert nem szeretnék önző lenni, és nem szeretnék elszigetelődni sem az emberektől, de szeretném, ha végre tényleg azt tehetném például a szabadidőmben, amihez kedvem is van, vagy annak megfelelően cselekedhetnék, és mások azt végre tiszteletben tartanák.”A válaszom a következő. Ebben a kérdésben egy rendszerszintű hiba található. Amennyiben ez valakinek a kérdése, sosem kap rá választ. Sajnos. Tehát Örkény Istvánra hivatkozva „Keresd a hibát!” Ebben a kérdésben szerintetek hol van egy rendszerszintű hiba? Igen, ez… „Hogy volt a kérdés?” Ezt méltányolnom kell. A kérdés így szólt: „A kérdésem az lenne, hogyan lehet megtalálni magam és mások között a középutat? Mert nem szeretnék önző lenni, és nem szeretnék elszigetelődni sem az emberektől, de szeretném, ha végre tényleg azt tehetném például a szabadidőmben, amihez kedvem is van, vagy annak megfelelően cselekedhetnék, és mások azt végre tiszteletben tartanák.”(Hogy? Aha! „Nincs középút.” Azt mondja, ő a középpont, nincs középút. Hogy? Te már meg is oldottad. Nem t’om, hogy… „Önzőnek kell lenni.” Na de az a problémájának a másik fele, hogy ezt nem akarja. „Ez a baj!” Most nézem, hogy itt ez nem volt begombolva. Nem t’om, hát mondjuk így elsőre elfogadnám, amit a kliens akar. Hogy úgy rögtön nem, nem akarnám rögtön megváltoztatni. Ezt elfogadom, hogy ő ezt így. Ááá! Oaahh! Nem t’om mi teszi ezt, kapsz egy kólát. Igen, én is erre jutottam. „Nem halljuk!” Ja! Ja! Tudom, hogy nem hallottátok, sosem tenném azt meg veletek, hogy továbbmegyek. Vagy igen?)A mondat legvége azzal zárult „…és mások azt tiszteletben tartanák.” Ha te erre utaltál, akkor… „Szabadságra vágyom, hadd tehessem azt, amit végre szeretnék, de közben hadd maradjanak meg az emberi kapcsolataim, hadd tudjak itt is lenni, meg egy kapcsolatban is, meg nálad is, hadd legyen meg ez a szabadságom.” Hát ez idáig… rendes. De az nincs a kezünkben, hogy mások ezt mindig tiszteletben fogják tartani. Ezt nem tudjuk elérni. Hanem azt tudjuk tenni, hogy fontosnak tartunk másokat, a kapcsolatot és magunkat, és ebben ahogy zajlik az élet, néha konfliktusok lesznek és néha mások egyáltalán nem tartanak minket tiszteletben. És a kulcsa a helyzetnek éppen az, hogy amikor ez megtörténik, akkor ezt elfogadom, hogy ő is szabad. Szabad neki engem nem tiszteletben tartania. Lehet, hogy ez nem helyes, vagy nem jó, vagy nem esik jól, vagy nem így kéne, de elfogadom, hogy ez is lehet. Ezt látom ennek a helyzetnek a… Ha elég szabad vagy ahhoz, hogy azt mondd „Igen, én kifejeztem magam, ez volt erről a véleményem. Az se baj, hogyha most emiatt nem szeretsz.” S a másik azt mondja „Igen, igen, egyáltalán nem esett jól.” akkor ezt tűrjük. Elviseljük, hogy valakinek valami nem esett jól. (Elég jól pörgetem, ugye?) (34:40)„Mit tegyek akkor, ha a párom, családtagom, munkatársam, főnököm vagy bárki hozzám közelálló személyen észreveszem, hogy valamely séma rabja, és ez a séma hatással van az én életemre is?”Ez könnyen előfordulhat, hogy te észreveszed, hogy a másikkal baj van. Ezt itt bárkiből kinézem. Ránézel, már mondod is. Most persze… az a kérdés, hogy mi következik ebből? Sok gondolatom lett, hogy annyira árgus szemmel tudjuk nézni és mondani, hogy aaaa-aaaaa, és ami megnehezíti a helyzetet, hogy még igazunk is lehet. Ugye, ugye hogy így van? Ugye-ugye, hogy igazunk van? Most akkor egy picit ebbe belemennék, hogy mit tesz velünk az, hogyha annyira világosan látjuk, hogy a másiknak mi a baja, és ez mondjuk hogy mondjam, másokat megváltoztató indulatokat generál bennünk? Mert hát mi is érintve vagyunk.Az egyik, hogy nem tudom… John Gottman, amerikai családterapeuta, matematikus-pszichológus. A férfiak is most fölébredhetnek, nem pszichózunk itt most, ilyen lelki öntyöm-pöntyömözünk, matematika. Azt mondja: „A családot például érdemes leginkább egy olyan rendszernek látni, amiben senkinek sincs igaza.” Ez egy praktikus megközelítése ezeknek a helyzeteknek. Tudjátok mi történt? Elmentem… Katolikus Társadalmi Napok. Családról kellett beszélni, és mondom, hogy nekünk olyan fontos az igazság, hát elmondanám, hogy egy okos családterapeuta, aki azért nem egy-két embernek segített azt mondta, hogy a család egy olyan hely, ahol tulajdonképpen a legjobb, ha azt mondjuk, hogy ott senkinek igaza nincs. S akkor beletekintettem a hallgatóság tekintetébe, arcokat láttam, hogy a templomban elhangzik az, hogy a legjobb lenne úgy venni, hogy senkinek sincs igaza. Az volt a benyomásom, hogy a kijelentésem nem kompatibilis a közeggel, kissé eltévedtem talán. Az a meghökkenés, amit láttam, az gondolkoztatott el, hogy micsoda erős kézzel… „Előbb-utóbb nekem igazam van.” Most ez a „nekem igazam van” milyen formában derül ki? Azt mondja… „Na most, drágám, most beszéljük ezt meg.” (odafordult egy nézőhöz – szerk.) Nem én vagyok a drágája, de most úgy… van nekije sajátja. „Most már Pálferire járok egy fél éve, plusz olvastam egy könyvét, na tehát. Most köztünk egy csomó áldatlan dolog van, úgyhogy most már azt kell mondanom, hogy tulajdonképpen a baj forrása… (mutogat a nézőre – szerk.). De most nem személyeskedek, mert megmondom, hogy mi, és ezzel segítek neked. A gyógyulatlan negatív apakomplexus. Ez, ez, ez. Szóval ezen kellene neked dolgozni, mert addig köztünk a dolgok nem jutnak előre. A napnál világosabb… és a jó szándékomat bizonyítva, kigyűjtöttem azokat az előadásokat. Mind, mind, mind. Összeraktam őket egy csomagba, és átküldtem neked email-en.”Érzitek ennek a helyzetnek a fonákját? Miről szól ez a helyzet, mi történik ilyenkor? Énnekem az a meggyőződésem egyrészt, hogy igazam van, mert látom, hogy tulajdonképpen egy dologra volna már szükség, hogy a másik is lássa, s ez a helyzet számomra… (húzogatja előrébb a székét, amin ül – szerk.) Föl is állhatnék, de az… túl nagy változással járna. Valójában nem az igazságról szól, meg a valóságról, s akkor aztán fejlődünk. Ezek a helyzetek a hatalomról szólnak, a hatalomról. S akkor a kimondott, ki nem mondott ítélkezésről szólnak. Ezek hatalmi helyzetek. Azt mondják akik kutatják szociálpszichológusok, erről már esett szó (esett só… esett szó… Kérem a kólát!) pár évvel ezelőtt, hogy egy társkapcsolatban előbb-utóbb az a kölcsönös hiedelme mind a két félnek, hogy én jobban ismerem magam, mert hát hiszen itt vagyok bent, tehát ez világos, de a másikat is, mert őt meg látom. Így aztán ez a kölcsönös hiedelem megnehezíti a kapcsolatot, mert mind a két fél meggyőződéssel van, hogy ő tudja az igazságot, és hogy a másik nem. Valójában nem a növekedéshez szükséges dolgok kerülnek elő, hanem valamilyen rejtett öltözetben hatalmi játszma dúl, hogy ki mondhatja meg, hogy kivel mi van. Kinek van nagyobb „pöcsétje”? Piff! „Itt az analízised, drágám.” Piff! Ez miről szól? Hát én megmondom, hogy te…Ez számomra az, ahogyan a mi kultúránkban – de most ezt fontos hozzátenni, ehhez fölállok, mert ez érdekes – az ítélkezés és a hatalmi törekvések előszeretettel az igazságosság köpenyébe bújnak. Nem is hogy az igazságosság, inkább az igazság köpenyébe. Ezért harcolunk, hogy „Kinek van igaza?!” Valójában nem az a tét, hogy kinek van igaza, hanem ki mondja meg, hogy kinek van igaza? Kinél lesz a hatalom? (42:20)Amikor egy hatalmi küzdelemben vagyunk, hogy most kinek van igaza, meg kinek nem, akkor két vesztes van. Elnézést, hogy idehozom, vasárnapi misén mondtam egy egyszerű példát, mert láttam a két szememmel, ahogy egy vásárlás kapcsán úgy tűnt, hogy a nő jobban mérte föl a helyzetet, hogy melyik lenne az az ingatlan, amit meg kell venni. A férfi azt mondta „Tulajdonképpen te jól láttad ezt. Jó, hogy ezt az ingatlant vettük meg és nem azt, amit én mondtam.” A nő kihúzta magát, azt mondta „Akkor ismerd el, hogy igazam volt!” Ugye a férfi csávába került, „Előbb mondtam, hogy jó, hogy… Most ezt ha nem ismerem el, most akkor az mi?” Tehát kihúzta magát, és próbált úgy csinálni, mint hogyha ez most egy ilyen derekas dolog lenne. „Jó, elismerem.” Most ez, ami történt, hogy hat a kapcsolatra? Ez gyönyörű, hogy a nő jobban látott valamit, a férfi meg nem – s mi van most köztük? Most a nő ül a piedesztálon „Én, én tudtam, én!” Ez mi? Hogy? Rombolás.Tehát az a mi kultúránkban, ahogy az igazságról beszélünk, de a hatalmat akarjuk, nagyon romboló, ahogy te mondod, nagyon-nagyon romboló. De mindez el van fedve. S ugye, hogyha valaki kiejti a száján azt, hogy „igazság”, ja, ja, hát ha az az igazság, akkor tényleg… csak nem arról van szó, hanem a hatalomról, meg az ítélkezésről. Ezért a lélektani ismeretek nagyszerű muníciót adnak a hatalom gyakorlásához. A kapcsolatokban, tehát amikor én odajövök és azt mondom „Ez, ez a baj, negatív apakomplex.”Egy svájci terapeutától tanultam erről sokat, és ő mindig így mondta: „komplex”. Sose mondta, hogy komplexus, csak hogy „komplex”. Mikor én ezt úgy mondom „Ez a baj… - Apakomplex.” akkor egy hatalmi helyzetben vagyok, én megnevezem. Azt mondta az Úr, hogy tessék itt van, növényvilág, állatvilág, minden, adjatok mindennek nevet. És akkor nevet adtak. „Ez a te bajod neve.” Hát akkor én Isten vagyok, nem? Most megneveztem. Te meg vagy egy kis teremtmény, és én most… Mostantól kezdve létezz így: negatív apakomplex-szel. Most már van neved. Kapcsolódik ez a kérdéshez nálatok. „Mi volt a kérdés?” Láttam a zavart, láttam, láttam. Látom, hogy a másiknak mi a sémája, és ez engem is érint, akkor mit lehet csinálni? Hej-haj! Hej-haj! Ugye, mikor látom, hogy valakivel valami nehézség van, akkor mondjuk ha énbennem van valami jó szándék, akkor a nagyobb kérdés az, hogy énnekem hogyan kell változnom ahhoz, hogy az neki javára legyen? Hogy, hogy, hogyan kéne valahogy? (46:20)Moreno-t szoktam mondogatni, a pszichodráma atyja, olyan zseniálisat mondott. Azt mondja „Nézem sokszor a szakember társaimat, s azt látom, hogy valahova el akarnak jutni, átmennek a falon.” Ugye, ez körülbelül ez. Tehát hozok egy ilyen óriási fúrót, s ddd-dzs-dzs! Menjen már át neki, hogy komplex-e van! Gyorsan menjen át már, értse meg! Addig fúrom-faragom…! Moreno azt mondja: „Hát én másképp szoktam eljárni. Körbemegyek, s megnézem, hogy hol a bejárat.” Valahogy ez, ez a válaszom. Hát akkor el kell… Hatalom, hatalom, erőszak. Ez, ez, ez fog következni, s nem szeretjük. Tehát ezért egy nagyon jó kifejezés ez: „A családban senkinek sincs igaza.” Egyszerűen azért, mert a családban – most leegyszerűsítem – közeli, bensőséges szeretetkapcsolatokban élünk. Vagyis éppen az a nagyszerű a családban, ebbe az irányba törekszünk, hogy az ne a hatalmi törekvéseknek legyen az otthona. Hát attól…! „Hazamegyek, és ott apa szeret, én szeretem őt…”Keleten nem így van. Éppen vasárnap kezembe került egy könyv. A buddhista szerzetesek fölkészítésében a követketkezőképpen jár el a buddhista szerzetesi elöljáró. Azt mondja, kérem szépen, akkor… „Nevezd meg Buddhának egy tanítását mondjuk a szenvedés négy formájáról! Mondd el, mi az első!” Akkor elmondja, hogy… „Akkor most sorold föl az összes érvet, az összes következményét annak, hogyha valaki ezt elfogadja, elhiszi, belátja, annak milyen negatív következményei lehetnek! Aztán, mikor ezzel végeztél, akkor mondd el, hogy milyen pozitív következményei lehetnek!” Így, a buddhista szerzetes növendék megtanulja, hogy egy igazságnak, Buddha nemes igazságának, ha valaki ezt viszi, lehetnek pozitív és negatív következményei. Egy egész más kultúra.Most képzeljük el, hogy egy családban úgy vagyunk, hogy történetesen te jól emlékeztél valamire, én meg nem. És ebben nincsen semmi hatalmi helyzet vagy jelleg, hanem egyszerűen csak nekem jól esik, hogy Csillának jobb az emlékező képessége, mint nekem. Ez nagyon jó, mert nekem meg tényleg gyöngébb. Olyan jó, hogy én ráhagyatkozhatok nem egyszer. Ha hirtelen bajban vagyok, fölveszem a telefont „Te Csilla, emlékszel te erre?” S a Csilla emlékszik. Ugyanaz a helyzet, azt mondja Csilla „Na ugye, hogy én emlékeztem jól!? Na! Ugye, hogy már erről beszélt?” Akkor egy hatalmi zűrzavar van. Közben pedig lehetnénk társak abban, hogy „De jó, hogy te azt tudod! Ja de jó, hogy te azt… De jó, hogy fölhívod a figyelmem erre! Jaj de jó!” (Jó, jó, gyerünk tovább, mert… be akartam… ú, hát ezt nem. Segítséget kérek. Ja, itt még van négy kérdés ugyanattól a valakitől.) (50:30)„Lehetséges-e olyan, akár a szakirodalom szerint is (Ez érdekes.) hogy valaki ki akarván mászni egy sémából, észrevétlenül belemászik egy másikba?”A szakirodalom szerint is minden polgárnak lehet 2-3-4 aktív sémája különösebb nehézség nélkül. Ezért lehetséges az, hogy amikor az egyikből egész jól kigyógyultam, akkor a másik fölerősödik. Ilyen bizony lehet. Az egyiknek a hatását most nem érzem már annyira, mert már kezdek a talpamra állni, mint hogyha a másik akkor jobban jelentkezne.„Lehetséges-e hogy valaki gyerekkorában nem lett egy séma rabja sem, de felnőtt korában igen?”Felnőtt korában igen. De hogy gyerekkorában nem? Nem.„Vannak-e séma nélküli emberek?”Nem.„Nekik milyen sémájuk van?”Látszik, hogy ez egy nyitott kérdés. (52:00)„Mi a véleményed az Asperger-szindrómáról? Lehetnek-e sémáik, stb.”Most tényleg. Hát egy Asperger-szindrómásnál, de ez már nagyon… ki tudja, meg ki nem tudja… például ő nagyon könnyen izolálódik. Természetszerűen nagyon könnyen izolálódhat. Tehát akkor éppenséggel láthatjuk azt, hogy annak a sémának a világa jellemző lehet rá. Ennyi. Na most! (52:30)„Az előbb a bunkóság sémába estem, mert nem köszöntem meg a válaszaid.”Bunkóság séma nincs.„Megtörhető-e egy olyan séma, amelyben egy áldozatos adakozó játszmában élő 70 éves anya nem hagyja segíteni akaró 50 éves lánya áttörje az állandó érzelmi zsarolása tűzfalát?”Ahogy elolvastam a kérdést, ez az „áttörje a zsarolás tűzfalát”, ez egy kicsit sok. Úgy éreztem, hogy ez sok. Nem lenne-e boldogabb az 50 éves lány, ha nem akarná a zsarolás tűzfalát áttörni? Ha azt mondaná „Kérem szépen, ez itt a zsarolás tűzfala.” (Maga mellé mutat – szerk.)Miért, hát bárhol lehet. Ha egy anya úgy csinálja, akkor az bárhol lehet. A zsarolás tűzfala. Én meg kérem (a másik oldalára mutat – szerk.) ebbe az irányba indulok. (taps) Nincs bennem bántó szándék, a nélkül bántok. (Gyerünk, gyerünk! Mindig elvesztem itt a fonalat. Hol vagyunk? „A tűzfalnál.” Nem csoda, hogy beleütköztem.) (54:30)„Kedves Feri! Már 5 éve megszületett Down-szindrómás gyermekem. (Az egészet nem olvasom el, csak a végét.) Mennyire összeegyeztethető a házassági fogadalomkor tett ígérettel az, hogy ha elfogadom a születendő gyermekemet, aki mármost 5 éves, de otthonba adom, mert a férjem nem fogadja el? A férjem nem partnerem abban, hogy együtt neveljük az 5 éves Down-szindrómás gyermekünket.”Ilyenkor van az, hogy úgy maga a kérdés is fáj. Nem hogy valaki ilyen helyzetben van. Hogyha, ha ezt a kérdést jobban megnézem, akkor eszembe jut az, amit még a szakirodalom is így mond, hogy az életben vannak megoldható és megoldhatatlan problémák. Szoktátok utálni volt, amikor arról beszélek, hogy az életben vannak megoldhatatlan problémák, mert a legtöbben ezt úgy hallják, hogy „Na, akkor bele kell törődni. Akkor nem marad más, csak a szenvedés, akkor minden úgy megy majd tovább, ahogy eddig volt. Ez egy olyan papolás.” De nem ezt értem alatta. Hanem nagyon nagy jelentősége van annak, ha megkülönböztetem a megoldható és a megoldhatatlan problémákat. Itt szeretném elkezdeni. A legtöbb ember ugyanis a társkapcsolatában is rengeteg megoldhatatlan problémát akar megoldani, ezért állandóan csalódásban, kudarcélményben van része. Mindezt a rengeteg csalódást és kudarcot aztán valahogy értelmezzük és azt mondjuk „Tessék, tessék! Nem ő az igazi, nem illünk össze, nekünk teljesen értelmetlen együtt lenni. Nem is hasonlítunk egymásra, nincs is közünk egymáshoz. Mikor szerelmesek voltunk az tévedés volt, csak a hormonok játéka.” Ez egy csomó téveszme.Azt látjuk, hogyha valaki megoldhatatlan problémákat akar megoldani, akkor rendszerszintű tévedésben van. Akkor egy olyan rendszer részeként lát és cselekszik és értelmez, amelyből semmi jó nem jön ki. Most a semmi költői túlzás. Itt mi lehet a nagyon fontos lépés? Először is azt mondom, hogy ez a – mondjuk így hogy – probléma, vagy helyzet nem oldható meg. Ez egy igazi mély, emberi téma. Nem megoldásra váró probléma vagy kérdés, nem is lehet megoldani. És akkor egészen másképpen fogok hozzáállni. Ha ez nem oldható meg, akkor mit kéne csinálni, ha nem megoldani akarnám, hanem valahogyan azt a rendszert megváltoztatni, felülmúlni, kinőni, túllátni rajta, amiben most ez a megoldhatatlan probléma ellehetetlenít bennünket. Hogy lehetne ezt a helyzetet valahogy…?A kérdező azt mondja, hogy – legalább is így ez már lehet persze az én értelmezésem – „Öt év alatt, mert hogy a férjem nem támogat engem, nagyon elfáradtam. Ez nagyon sok már nekem, elfáradtam.” Mintha azt venném ki a szavaiból, hogy hajlik – a kérdés is így szól – hogy most akkor ez összeegyeztethető, hogy akkor beadjuk az intézetbe? Hogy elfáradt. Ugye azt ti tudjátok, hogy ha valaki krónikus beteget ápol, főleg súlyosan krónikus beteget, most itt nem kizárólag, most nem a Down-szindrómáról beszélek, hanem egyáltalán amiről azt szoktuk mondani, hogy krónikusan beteg valaki. Hogy abban olyan nehézségek elé fog kerülni, hogy még az is lehet, hogy betegápolás közben traumatizálódik. Egy nagyon-nagyon nehéz élethelyzet, nagyon nehéz. Öt évig! Egy napig! Ötig, akármeddig. Ezért azt mondanám, hogy hagynám most ezt a problémát, nem is akarnám megoldani. Azon gondolkodnék, hogy hogyan juthatnék erőforrásokhoz? Hogyan tudnám kipihenni magam, hogyan tudnék levegőhöz jutni? Hogyan tudnám azt a rendszert, amiben ez a probléma megjelent megváltoztatni? Azt a részét nem tudom megváltoztatni, hogy a férjem nem segít és nem akarja, hogy a gyermekünk ott legyen, ezt nem tudom megváltoztatni. Hogyan tudnék magamért hatékonyan cselekedni? Engem ez foglalkoztatna. Valahogy úgy, mint amikor jött hozzám valaki gyónni, fiatal anya és feleség, egy gyerek meg két gyerek, s azt mondja, hogy „Egyre kibírhatatlanabb vagyok.” Elégtétel: aludd ki magad. Őneki nem összeszednie kell magát, hanem egy kicsit szétesnie. Úgy csorogjon a nyál a szájából. Akkor azt látom, na, ez jól van, ez pihenés volt.Szóval mondjuk ha egy ilyen kliens-segítő kapcsolat lenne ez, addig-addig beszélgetnénk arról, hogy mit tehetne magáért, nem a gyermekéért, nem a férje megváltoztatásáért, magáért, míg abból születik valami. Ez lenne a célom, hogy ő egy teljesen más helyzetbe kerüljön itt bent, mint volt. Ahhoz egy csomó mindent valószínű meg kell változtatni, akár számára fontos dolgokat is. Például hogy eddig soha senkire nem bízta rá a gyermekét. Lehet, hogy ezt meg kell változtatni. Azt kell mondania, hogy nem csak mindent vagy semmit alapon lehet, hanem máshogy is lehet. „Nem, a férjem nem ért ezzel egyet, de azt például lehet, hogy meg tudom vele beszélni, hogy hajlandó finanszírozni valakit, aki segít. Nem azt várom, hogy ő változzon meg, hogy partnerem legyen ebben, hanem hogy a közös kasszából li lehessen venni havi 30 ezret erre.” És, és, és…Ezen, ezen… és azt gondolnám, hogy ez a lehetetlen, megoldhatatlan helyzet, ha megváltoztatnánk a rendszert, amiben az édesanya van, akkor élhetővé válhatna. Nem tudom, hogy válik-e, vagy válna-e – válhatna. Emlékeztek, Jung mit mondott? Azt mondta (Ugye persze, hogy emlékszünk, csak mire gondolsz?) Azt mondta: „Az emberi lélekben a legrövidebb út néha a kerülő út.” Annyira így van ez, hogy nem egyszer „Egyet kell, oda kéne jutnom, valahogy hát annyira világos a probléma, de ott akkora szakadék van, hogy oda nem lehet jutni. Nem, nem, oda te így nem. Hiába ez ennyi, neki kell indulni és erre kell menni.” Mit tehetnék magamért? Hogyan tudnám kialudni magam? Hogy kell szembenéznem azzal a nehézségemmel, hogy itt most át kell jönnöm? (Megy a székek között. – szerk.) Át kell jönnöm és nem is gondoltam, hogy egyszer ide kell jönnöm, ott most egyre távolodom a megoldástól. Még ide kell jönnöm, most kell segítséget kérnem. Tehát ezt… most ezzel kell tusakodnom, hogy ez így… S közben a helyzet meg még mindig úgy van. Nem t’om ez megoldás lesz-e. Most azért, mert elmentem úszni, jobb lesz ez? Mint hogyha még messzebb lennék. Azért, mert kiúsztam magam? Ez egész lehetetlen. Hű, itt meg sötét van! Hogy kerültem ide? Én csak boldog akartam lenni! Na. Van ilyen élményetek? Hű! Jé, hát hogy… nézd meg, hogy itt vagyok! Hát ez!Milyen szép, a középkori templomokban nem egyszer labirintusokat készítettek. Vagy például kertekben labirintusokat készítettek. Mondjuk, főleg mondjuk egy ilyen… ehh. Jó. Mi a lényege a labirintusnak? Itt a közép, és te mész, és mész. Jártál már labirintust? Mész, és azt mondod „Itt, itt, itt a kóla!” S egyszer csak itt egy átkozott bukszus bokor. „Ez nem lehet igaz! Mi ez a bukszus?! Ühm!” S akkor az út elindul így. Utána így. „Jaj, ott a kólám!!!” Jó, ezt most nem csinálom végig, mert izé… Egy jó labirintus olyan, hogy legalább kétszer úgy vagy, hogy így a bukszuson keresztül átlátsz, így, és az út meg egy ilyen elegáns szökelléssel elindul erre. Jó, hát ezt nem, nem kell tovább. (65:20)„Az előadásod alkalmával említetted: motiváció, gondolkodás, cselekvés sort. Én beletenném a gondolkodás és a cselekvés közé a döntést is.”Én is.„A manipulációról szeretnélek kérdezni. Szeretném észrevenni, hogy engem akarnak-e manipulálni. Hogyan lehet ez ellen védekezni? Az én fülemben a manipulációnak eléggé negatív akusztikája van, de végül is mit értünk manipuláció alatt? Ha az előadásod során már tárgyaltad, akkor ezer bocs és anyamedve.”Elgondolkoztam ezen, hogy milyen érdekes ez, hogy valakit ennyire foglalkoztat a manipuláció. Ha most nyilván előveszünk okos könyveket, találunk ott okos dolgokat. Tehát nem… A manipulációban számomra mindig van valami rossz szándék. Vagy valami, amire azt mondom, hogy „Ne, neked nem kell tudni róla, de téged eszközzé teszlek a saját céljaim elérése érdekében. Ilyen értelemben kihasznállak, de azt úgy próbálom csinálni, hogy te ezt ne is vedd észre.” Hát erről nem, nem tudok többet mondani. Ilyet ne csináljunk. (67:10)„Feri, ha szabad időd van és nem kell mentálhigiénés vagy teológiai problémákkal foglalkoznod, mit csinálsz a legszívesebben?”Ez nagyon érdekes. Ez jó ez a kérdés. Problémákkal foglalkozni. Nem tudom, nem így élem meg. Nem, nem, azt hiszem, hogy általában kevés mentálhigiénés problémával foglalkozom. Hanem nem t’om, így elkezd… szagot fogok. Valami izgat meg érdekel, és akkor…Henry Boulad atyának voltam lelkigyakorlatán. Idős jezsuita, nagyszerű. Beszélgettem vele négyszemközt. Most valamit elárulok abból, amit ő mondott, de szerintem nem bánja. Azt kérdeztem tőle „Mondd csak, Boulad atya, vannak neked, voltak neked konfliktusaid az elöljáróiddal? Azért te úgy eléggé oda-oda mondasz.” Elgondolkodott rajta, és azt mondta – nem egyedül, nem négyszemközt voltunk, azt mondja – „Én nem emlékszem, hogy konfliktusok lettek volna, nézeteltéréseink vannak.” Valahogy ez jutott eszembe. Problémák? Nem, nem.Egyébként pedig elmegyek az egyik kedvenc wellness helyemre, és ott wellness-ezek. S ott áztatom magam, a felületi hámsejteket elengedem tova, hadd ússzanak, lebegjenek, mások hámsejtjeivel kerüljenek kapcsolatba. Nem ott, itt, itt, itt. Hát hiába, ez nem segít. Jó. (69:25)„Mondj kérlek néhány szót arról, hogyan segíthetünk másoknak úgy, hogy nem adunk nekik tanácsot!”Mondom a választ. Érzitek a helyzet fonákját? Majdnem lépre mentem, ha nincs a gógyi. Tehát nem tudok neked tanácsot adni… arról, hogy mit csináljunk, ha nem akarunk tanácsot adni. Hanem elmondom, hogy a segítő helyzetben mi az, ami nagyon sokat segít a segítőnek, ha nem akar tanácsot adni. A segítőnek akkor, ha nem akar tanácsot adni, a legjobb tanács abból származik, hogy szerepet cserél a kliensével. Ez hogyan történik? Én itt vagyok, a segítő, izgulok, már úgy, úgy akarom, hogy már inkább így ülök, hogy lássak egy negatív apakomplexust… Már úgy, úgy, úgy szeretném, hogy már lássa a negatív apakomplexusát ez, ez, ez… Mit érdekel engem a szakirodalmi tűzfal! Nem érdekel engem. Most hogy lehetne, hogy ne menjünk be, én majd megmondom, meg tanács, meg hatalom, meg fölötted vagyok, meg én okos vagyok, te buta vagy, és a többi. Hát én ide ülök. (átül a másik székre – szerk.) Itt ül velem szemben a Feri. (Maradj csak, maradj, maradj, nem t’om miért kellett ide raknod.) „Mi esne nekem jól? Mit csináljon?” Hát, ahogy itt vagyok, így „Mmm, nem t’om, olyan sok mindent elmondanék még. Még volna egy-két őszinte dolog, amit szívesen elmondanék. Csak mikor elkezdi mondani, hogy milyen komplex, akkor egy kicsit úgy megakadok, akkor azon… Ááá, most nem t’om, érdemes volt jönni? Akkor olyan rossz érzésekkel megyek el, mikor nagyon mondja ezeket. Ááá, csak úgy, úgy elmondanám. Akkor mindig jó, jó, olyan jó estéim vannak. Valahogy úgy akkor lenyugszom. De olyan mélyen lenyugszom, hogyha mondhatom.” Akkor visszaülök (visszaül – szerk.), s máris tudom segítőként, mit kell csinálni. Tehát nem érdemes tanácsokat osztogatni, hanem csinálj szerepcserét. Ülj bele a cipőjébe, vedd föl a székét, és így. (Azt mondja… idő van. Na most! Gyorsan, még egyet.) (72:40)„Tetszik egy lány az eladásról, de sosem látom Pálferis egyéb rendezvényeken. Mit tegyek?”Hát… Na most használjuk az előbbiekben kikristályosodott tudásunkat, miszerint is vannak megoldható és megoldhatatlan problémák. Nem láthatok pontosan nagyon sok mindent, ezt mégis a megoldhatók közé sorolom. Abba az irányba hajlanék, ne csak nézd. Énszerintem némi bátor kezdeményezést megér az ügy. Semmi vesztenivalód nincs, mert így sem a tiéd. Semmi más nem történhet, a legrosszabb esetben az, hogy kiderül, nem is lesz. De miután ez már most is így van, többletveszteségek nem fognak jelentkezni. (taps) És ehhez hozzátartozik az… (telefoncsörgés – szerk.) Képzeljétek el, az milyen zseniális lenne, hogy ez a srác most fölhívta a lányt. „Azonnal gyere ki! Én vagyok az.”Ehhez amit elmondtam, hozzátartozik az, hogy visszaemlékszem, hogy mennyire tele volt az összes gatyám az ilyen helyzetekben, amikor fiatal srác voltam. Hogy mit össze izgultam, szorongtam. Áhh, ez is hozzátartozik. Hirdetések. (75:40)

Lejegyezte: vinkozoli