További kérdések az előző évad végéről

2014.09.23.

Megosztom
Elküldöm

Szervusztok, köszöntlek benneteket!

A mai alkalommal szeretném lezárni a kérdésekre adott reakcióimnak, gondolataimnak a sorolását, és akkor egy hét múlva megint visszatérünk a nagy témánkhoz, a sémákhoz.

Nézzük akkor a kérdéseket.

Egy egész nemzedéknek  jó része nem tanul, lehetőleg nem is dolgozik, legfeljebb a számítógép mellett ül, és üres, virtuális játékokat játszik. Majdnem semmi iránt nem érdeklődik. Többnyire jó képességű fiatalokról van szó. Mivel tudják a szülők, nagyszülők, esetleg testvérek kimozdítani az ilyeneket ebből az állapotból?

Hát, egyrészt lett egy pici rossz érzésem, ahogy azt olvastam, hogy az „ilyeneket”. Ettől lett egy rossz érzésem, úgy elkezdte bántani a szememet, hogy az „ilyeneket”, mert a következő jutott erről eszembe, Az, hogy amikor valóban úgy tűnik, hogy egyre több ilyen fiatal van, már csak azért is, merthogy világháló nem volt még 30 éve, tehát mostanában van egyre több ilyen fiatal – ez ritkán múlik azon, hogy ők ilyenek. Hanem valószínű, hogy ott egy elég ágas-bogas családtörténet is a háttérben van. Sok minden a hátérben van. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne volna meg bárkinek a saját személyes felelőssége, cselekvőképessége, lehetőségei. De amikor egy gyerek belevész egy ilyen világba, és elkezdjük nézni a családi összefüggéseket, nem egyszer például olyasmit látunk, hogy nagyon töredezettek voltak az érzelmi kapcsolatok. Hogy az az idő vagy energia, amit a szülők a gyerekere szántak, szánni tudtak, vagy gondolták, hogy érdemes, az tulajdonképpen nem volt elég a gyerekeknek. A gyerekek pedig valamerre elindultak, valamerre kerestek valamit, ahol valami érzéseket kapnak, élményeket kapnak, és bármi más. Belevenném azt az élményem, amit meséltem nektek, tudjátok: 5 fiúgyerek. Az már komoly. 5 fiú, nincs köztük lány véletlenül se. És az 5 fiúgyerek közül 4 már vagy nagy óvodás, vagy iskolás. És amikor esik az eső, akkor szépen sorba állnak,és pumpolják az apukájukat, hogy menjenek ki futni. Emlékeztek erre? Mert ebben a családban az dívik, hogy a gyerekek fölveszik a sportcipőt, és ’minél nagyobb az eső, annál nagyobb a buli’ alapon kimennek és futnak egy nagy kört ott a háztömbök körül, és az odafelé vezető úton kikerülik a pocsolyákat, de visszafelé az összes pocsolyába be lehet ugrani, és mindenkit  le lehet fröcskölni a családból, nem a nénit meg a bácsit, a családból mindenkit, és mikor ennek vége és hazamennek, az összes cucc le. Van nagy mosógép, 5 fiúra kell is, cuccok oda, gyerekek meg a kádba. Ahol egy elérhető apuka, elérhető anyuka, ahol érzelmileg biztonságos világ, ahol megfelelő idő, törődés, nem is akarom mondani, ott sokkal-sokkal kevesebb az esély arra, hogy újabb és újabb gyerekek válasszák ezt a fajta világot. Sokszor ugye a szülők annyira azt mondják, hogy leterheltek vagyunk, amibe sok igazság van, semmire sincs időnk, ebben sok igazság van, hogy így élik meg, és ezért ők maguk is a kisebb ellenállás felé mennek, és a gyerekek is. Tehát, ha 20-25 évesen ez van, az már valaminek a következménye, vagy valaminek a vége felé van úgy, mármost a származási családdal való viszonyt illetően. Nem akarom ezt hosszabban, mert a lényeg ebből az, hogy meggyőződésem, ezek a fiatalok segítségre szorulnak. Hát ha már semmi nem érdekli őt, és csak otthon ül, és csak ezzel foglalkozik, egész biztos, hogy segítségre szorul, nem is kicsire. Ezért a megközelítésem az lenne, hogy ilyennek tartanám és látnám őket. Föltehetően, hogyha csak az elítélés vagy a szidalmazás érkezik  tőlünk, az nem fog segíteni a helyzeten. Ez valószínű. Itt komolyan fölmerül az a helyzet, hogy ez már függőség. Egy függőségből kigyógyulni, kiverekedni magunkat az nem kis munka. Hmm. Hát ennyi. (05:40)

Következő. Köszönöm a kedd estéket. Nem kérdésem van, hanem juttasd el a köszönetemet azokhoz, akik rögzítik az alkalmakat. Nélkülük nem hallgathatnám őket meg. Isten áldjon meg benneteket!

Feri atya! Egy társkapcsolatban az egyik fél, aki azt gondolja, te nem vagy oké, megváltoztathatja-e a másik fél énképét akkor is, ha ő egyébként magáról azt gondolja, hogy én oké. Valamint ennek fordítottja, az egyik fél, aki azt gondolja, te oké, megváltoztathatja-e a másik fél énképét akkor is, ha ő magáról azt gondolja, hogy én nem oké. Melyik az ok, és melyik az okozat, ha a végeredmény az, hogy én oké, te nem oké.

Hát… nem könnyítik meg az életemet ezek a kérdések. Tulajdonképpen háromszor kellett elolvasnom, hogy megértsem, de aztán sikerült végül.

Azért az az alapállás, hogy én oké vagyok és te nem vagy oké, vagy én nem vagyok oké, de te oké vagy, elég mély gyökerű, azt elég stabilan szoktuk általában hordozni magunkban, de mindez, ha hosszú távon, kitartóan kapunk mást, meg tud változni. Előnyére is, meg hátrányára is. Tehát volt már olyan valaki, aki kliensként jött hozzám, és sírva beszélt arról, hogy ő tulajdonképpen mindig is azt gondolta magáról, hogy én oké vagyok. És hogy most, egy hosszú kapcsolatban egyre inkább fölőrlődik ebből a szempontból, mert a társa folyamatosan azt közvetíti felé, hogy nem, te nem vagy oké. Ilyen van! És fordítva is van. Hogy valaki megy egy kapcsolatba, és mondja, hát ki másba lennék szerelmes, egy olyan valakibe, aki, miközben én attól szenvedek, hogy nem vagyok oké, következetesen közvetíti felém, hogy dehogynem, dehogynem oké vagy! Tehát igen, ez változhat. Ha nem változhatna, nem volna jó az élet. Jó, hogy pozitív irányba tud változni, de tud negatív irányba is. Ezért érdemes tudni magunkat megvédeni. Köhögni, ha kell. Jogom van köhögni! Most azért, mert egy előadás? Ha köhögök is, oké vagyok! Nem fogok szégyenkezni egy köhögés miatt! S ezt jól is teszem. Tehát igen, ez változhat. Jó irányba is. Nem tudom… Az, hogy ok-okozat, hát…. Ezt válaszoltam rá. (09:26)

Feri atya! A családon belüli verbális erőszakról tettél említést az előző alkalommal. Te verbális erőszaknak tartod-e, hogyha az egyik szülő folyamatosan zajterhelés alatt tartja a párját és a gyerekeit? Panaszkodik, mentegetőzik, vádol, hárít, igyekszik a beszélgetéseket vitává változtatni, ezt most nem is mondom végig, de ezt csinálja még sokféleképpen. Ha erőszak, ha nem, hogyan lehet ezt a terhelést legalább csökkenteni, hogy ne szakadjon el a cérna?

Hmmm. Miért baj, ha elszakad a cérna? Ez jutott először eszembe. Az miért baj? Lehet, hogy vannak helyzetek, amikben nagyon jó, ha elszakad a cérna! Persze, hogy a kérdező mit gondol ez alatt, azt nem tudom. Bennem az van, hogy néha, hogyha nem üvöltünk egy nagyot, semmi sem változik meg. Mert az is reális, hogy néha üvölteni kell! Az üvöltés az élet része. Néha azt mondjuk, hogy ez így nem mehet tovább, és üvöltünk egy akkorát, hogy… Nem mindenki ért a suttogásból. Nem úgy van! Lehetünk nagyon naivak, hogy szép szóval mondtam. A realitás, hogy nem mindenki ért a szép szóból. Nem. Néha nagyon határozottnak kell lennünk.

Na de. Eszembe jutott még John Gottman. Emlékeztek, hogy mit mondott? Azt mondja, a kapcsolati problémák egyik tünete a durva nyitás. Általában a nők szoktak a kapcsolatra vonatkozó kommunikációt indítani, és vannak olyanok, akik előszeretettel durva nyitással kezdenek. Emlékeztek-e a százalékra? Ő elemezte ezeket a kommunikációkat, rengeteget nézett évtizedeken keresztül. Mit mondott? Hogyha durván nyit az egyik fél, hány százalék esélye van, hogy az a helyzet rosszul végződik? – 70. Mindenki egyetért. 90. Húúú, akkor nem kellett volna. 100! Jó, hallom, hallom! 25. Nem kerül pénzbe. -  Na most. Ami egészen meglepően, megdöbbentően hangozhat, hogy a durva nyitás után majdnem 100 %. Egy durva nyitás után ember legyen a talpán, aki azt a helyzetet visszahozza. John Gottman azt mondja, hogy egyébként, aminek kulcsfontossága van ezekben a helyzetekben, az a jobbítási szándék, a jobbra való törekvés. De amikor valaki azzal nyit, hogy engem megtámad, ezt nagyon nehéz előhívni magunkból. Kifejezetten hősiességet igényel, hogy valakinek egy nyílt támadására mi… Az nagy dolog. Valakiben krónikus ez, hogy szid és…

Az első gondolatom az, megint csak, hogy…. szabad először is magunkat megvédeni. S utána gondolkoznék el azon, hogy mit változtathatnék én a reakcióimon. Lehet, hogy el kéne szakadnia a cérnának. Lehet! Hm-hm. (14:44)

Külföldön élek, és onnan hallgatlak. Tervezel-e idegen nyelvű előadásokat? - Nem. – Tudsz-e külföldi Pál Ferit? – Hát ez jó! Annyi sok zseniálisan jó szerző van, mindegyiket olvassátok el! Olyan sokan vannak! John Gottman.

Ez volt? Ez az egész lap volt? Komolyan? - Nem, az előző nem volt. Mindegyik volt? Volt olyan, hogy a lapokat…

Most elszakadt a cérna! Látjátok, hogy néha muszáj? Feri, állj már meg, hát nem mehet ez így tovább?

Tessék? Nem mindenki volt itt tavaly.(- Mást válaszoltál.) Mást válaszoltam. Ez jó!

Na jó! ha rosszul kezdődik, nem tudom, hogy fog végződni… Egy ilyen durva nyitás után, mindent elrontottam. Akkor nézzük csak. Kiáltsatok, hogy ezt tavaly vagy idén mondtam-e már.

Idén jössz-e táborba?

 Ez volt már? Ez is volt? De nem. Hát idén nem. Ne vicceljetek, tényleg ez volt? Nyár elején. Rosszul vagyok! Akkor tegyünk néhány kísérletet, mi legyen ma, ma megpróbáljuk együtt kidolgozni a témát.

Na most. És az volt-e: Tudjátok, képzeljétek, úgy készültem a múltkori alkalomra, fogtam az előző előadást, s akkor elkezdtem hallgatni, megnéztem, hol volt, akkor hol fejeztem be, s akkor direkt kiraktam a lapokat, valószínű, hogy az történt, hogy akkor se sorrendben vettem a kérdéseket. S hiába néztem meg, hogy mi volt az eleje meg a vége… Hát nem akartam az egészet meghallgatni! Én nem vagyok pálferis!

Na most! Tényleg, akkor most rátok szorulok nagyon. Tehát.

Általában a férfi alkoholizmusáról beszélsz a családban. Nektek most sokkal többet szabad, mint bármikor. De mi a helyzet akkor, ha az anya alkoholista? Volt. Jó! Nem baj, most már volt. Következő.

Pinkola Estéstől már tudjuk, hogy milyen és miben nyilatkozik meg  női erő. De miben nyilatkozik meg a férfierő? Hát csak nem abban,hogy ordít és fát vág?

Ez volt-e? – Nem! Szóval ti nem emlékeztek arra, hogy mi volt.

Jó, na, akkor gyerünk! Tényleg, elnézést kérek. Olyan szép, ahogy Pinkola Estés mondja ezt, hogy a női erő, meg ahogy a hős-mítoszok, a meséknek a kollektív bölcsessége, hogy a női erő és a női beavatás másban nyilatkozik meg. Hogy a nő az életfeladatáról nem tudja, hogy mi az. És mert nem tudja, hogy mi az, ezáltal kénytelen a saját belső női középpontjához közel kerülni, mert onnan jön a jó válasz. Hogy igazán akkor erős egy nő, ha túljut azon, hogy anya, hogy anya mit mond, meg anya hogy csinálta, meg anya szeret, meg nem megyek el anyától… ezt kinövi, meg kinövi a biztonságos világot, képes ilyen értelemben eljönni otthonról. Emlékeztek, így fogalmazott Pinkola Estés, hogy tudja életre segíteni azt, ami meg akar születni, és képes elengedni azt, ami meg akar halni. De hogy mindezt meg tudja tenni, fölül kell múlnia azt, ami a nőkben egyébként nagyon erős, és ez természetes, hogy mik az elvárások, hogy másoknak mik  a szükségletei, hogy hogy kéne megfelelni, hogy mit mond anya és apa – de ezt hogyan tudom megtenni? Ha találok annál valami bensőbbet, valami… Ezért van az, hogy ebben a kollektív bölcsességben az derül ki, hogy a női beavatás és a női erőhöz való hozzájutás kulcsa, hogy a nő nem tudhatja pontosan, mi is a dolga. Képzeljük el, brekeg a béka. S a nő nem tudja, hogy meg kell-e csókolni vagy nem. Béka – királyfi? Melyik? Ez a kulcs. Hogy találkozom egy békával, és nem tudom, mit kell csinálni. S amikor nem írok gyorsan egy emailt anyának, hogy itt vagyok egy békával, megcsókoljam-e, anya, vagy ne? Nem hívok fel 25 barátnőt, hogy ti megcsókoltátok? Nem veszel gyorsan egy könyvet „Mikor csókoljunk békát” címmel, ahol persze tök jól le van írva, hogy mikor csókoljunk békát, hanem ott ülsz a tó partján, szembe a békával, s belülről kitalálsz valamit. Na ez. Ennél több nincs, mint hogy ehhez a belső valamihez hozzáférsz. (22:01)

Na, a férfierő és a férfi beavatás nem így van! Mert – most sarkosan fogom mondani – ha arra várnánk, míg a legtöbb férfi a maga belső világához eljut… Nyugodtan! Most azért, mert pap vagyok? Nem, nyugodtan! Láttam már ilyet! Erről eszembe jut, olyan kedvesek, de… Tényleg, nyugodtan! Ti láttátok, nem, megölelte volna, és odanéztem hirtelen – pap előtt ne, vagy… Erről annyira eszembe jut mindig,  fiatal sportoló voltam, és ugye hát nyáron 40 fokban nem mindig melegítőnadrágban meg nem tudom miben edzettünk. És hát ott félmeztelenül rohangásztunk, meg minden, és az edző szólt, hogy Feri, menjél be, most még lesz súlylökés 30-szor helyből, 30-szor becsúszással. És akkor megyek be, és akkor nagyon fiatal volt a szertárosnő, én meg nem voltam már annyira gyerek. És akkor úgy végigmért, és egy kicsit zavarba jöttem. S ezt nagyon látta rajtam, egy tizenéves, hát zavarba jött, azt mondja nekem. Felejthetetlen!Azt mondja: „Nem kell zavarba jönnöd! Láttam már férficicit!” Mindig ilyesmi jut eszembe, amikor valaki, jaj, ezt… Láttam már ilyet!

Na most! Mért tényleg nagyon fontos, hogy a férfi beavatás más, és a férfierőhöz jutásnak a módja is más, hogyha ezt a nagy kulturális, társas, kollektív bölcsességet nézzük: mesék, mítoszok, hőstörténetek, és a többi. Azért, mert a férfi az erejéhez úgy jut hozzá, hogy használja! Használja! Ez azt jelenti, hogy nagyon pontosan meg tudja mondani, hogy mi a dolga. Hogy az a dolgom, hogy megyek, azt a sárkányt én fogom… Mert énnekem az a dolgom, hogy elmegyek és fölkutatom a királykisasszonyomat. Azt én fölkutatom. Ez a dolgom. Itt az ideje. Itt az ideje, értitek?! Itt az ideje! Megyek és fölkutatom! És ha át kell verekednem magam akár… Nem, ezt most nem! Visszavonom! Hát menet közben azért tapasztalatokkal bővül az utazás során, hogy mások is léteznek… Tehát akkor átmegy árkon-bokron, fölfedezi, tudja, hogy itt most próbák várnak rá. Ha félelmetes, ha nem. Ezért a férfi beavatás abból a szempontból másmilyen, hogy bizonyos szempontból nagyon világos és nagyon egyszerű. Csak csinálni kell!

Vasárnap tettem fel egy költői kérdést, ez úgy szíven ütött, hogy… Valaki jön hozzám, s azt mondom, hogy van fél óránk. van egy óránk, rászántam. Akkor majdnem mindig a következő mondat a válasz erre: Jó, akkor sietek. Ez engem szíven üt már most. Hogy nem sietni kell, ha egy óra van, hanem a lényeget mondani. Hát sietni nem kell! Mi a lényeg? Ugye, a férfi, akit, szabdalja őt az élet, és azt mondja, nem baj, akkor is itt kell állnom! Az a dolgom, hogy… Ez a férfierő és a férfi beavatásból fakadó élet! Azért, ha egy férfi, hát, most…

(Valaki közbeszól: Akkor Hamlet egy lúzer?)

Most akkor Hamlet lúzer-e? Nem tudom, mi van ezzel a szegény Hamlettel. Szóval a férfi beavatás és a férfierő. Emlékeztek a 4 archetípusra: király, harcos, szerelmes, mágus. A férfierő abból jön, hogy ez a négy valahogyan előhívhatóvá válik a férfiből. Ha egy férfiben nincsen király, az nagyon-nagyon ijesztő, akkor nyeklik-nyaklik összevissza. Ha egy férfiben nincsen harcos, hiába tudja, hogy mit kéne tenni, fél a fájdalomtól. A férfinek azért olyan vastag a hátán a bőr, hogy bírja! Nem az arcán, a hátán! Tényleg! Férfiakat látunk – kímélik magukat. Ez nagyon problémás! Nagyon! Kíméli magát. A szórakozás és a kényelem megszállottjai vagyunk. Egy férfi – ez teljesen világos, hogy ezért érdemes élni! Hát akkor hajrá!

Ha egy férfiből hiányzik a szerelmes, úúú, akkor Föláldozhatók 4. Akkor megy, van cél, csinálja is, de hát… valami színe legyen annak a férfinek, valami, valami! Hát, ha meg nincs mágus, az  ajajajj… Mágus, aki összeköt, átváltoztat. Jaj, még szép kimondani is! Tehát a férfierő aztán abban bontakozik ki, hogy ez a négy elérhetővé válik a férfiben. És ezért a férfinek az a dolga, hogy a gyönge oldalait fejlessze. A nőnek meg nagy dolga az, hogy abból a kényelemből kivackolódjon, amit az otthon jelent. Rátaláljon ide a belsőre. Na jó. Ez. (30:21)

Ha jól értem, életcélunk megtalálásához szükségünk van vágyakra. De hol van a határ az egészséges vágy és a beteges álmodozás között?

Jöhet. Tudom, hogy erről tettem említést, de akkor most használjunk 3 széket, s rögtön látjuk, hogy mit lehet tenni. Azt mondja, hogy az a természetes, hogy van 3 állapotunk ezzel összefüggésben. Az egyik, aki fölteszi a kérdést, hogy tulajdonképpen mit csináljak akkor, amikor van bennem egy csomó álmodozás, húú, és néha csak becsukom a szemem és elképzelem, hogy hős leszek, de hát közben meg hát pont én, hát ne ne vicceljünk már, van otthon tükör. Ez az egyik. Az a valaki, aki ezt a kérdést egyáltalán felteszi. Na most. Van egy olyan állapotunk, minden férfiben és nőben, ááá, kicsi vagyok, béna vagyok, szorongok. És mert ez mindegyikünkben ott van, de nagy dolog, van egy másik, azt mondja: attól még lehetek hős. Nincs akadálya! Olimpiai bajnok! Hősies családapa! Miért ne lehetnék? S itt a székem, eldönthetjük, hogyan használjuk ezeket az álmainkat. Hogy hogyan válhat ez erőforrássá. Különben az, hogy kicsi vagyok, béna vagyok, úgyse sikerül, meg nem tudom, mit kell csinálni, ez teljesen begyűr bennünket. A nagyra törő fantáziáink, álmaink, úgy mondják egyébként, grandiózus fantáziák, nagyon fontosak. Fontosak! Mert ezek a grandiózus fantáziák egyensúlyt tudnak teremteni. De a kulcsa ennek az, hogy ebből valami történjen, hogy össze tudom kötni ezt a kettőt, és azt mondom: akármennyire most még sehol se tartok, én akarok valamit. Ezért most, ha olimpiai bajnok akarok lenni, lemegyek a sportpályára, futok néhány kört. Abból valószínű nem lesz baj. A probléma ott van, ha ebből az álmodozásból valaki semmit nem hoz át ide a realitásába. Abból, hogy igen, ha ez az álmom, akkor ebből mi következik, és mit csináljak. De az is probléma, ha valaki az egész életét úgy éli le, hogy ugyan már, hát nem leszek egy beteges álmodozó! Azok tudnak – most egyszerűen mondom – azok tudnak nagy dolgokat tenni, akikben ez jól fejlett. Hát el tudja képzelni! Hát miért, mitől ne? Miért ne tudnám? Akiknek, hát ezt szokták mondani, ezt nem akarom, nagy álmaik vannak, hát legyenek nagy álmaitok! Hát álmok nélkül hogy?

Emlegettem nektek egy bencés kolostort. Abban az országban egyetlen bencés kolostor virágzik. Ez. Az apát a következőt mondta arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mi annak a kulcsa, hogy itt XXI. század, ahogy szokták mondani, az elvallástalanodott Nyugat-Európában. Egyre-másra a jelentkezők,  csodás dolgok történnek. Azt mondja az apát: tulajdonképpen őrültségeket kell álmodni. Olyanokat, amire elsőre magam azt gondolom itt, nahát ennek nem sok realitása van. Itt meg azt gondolom, hogy megbolondultál?! A XXI. sz. Nyugat-Európájában, eszednél vagy? Ebbe csak belebukni lehet!

Azért működünk mi hatékonyan, mert olyasmiket is merünk álmodni, amire a legtöbb ember azt mondja, hogy… Meg mi magunk is, ott.

 Azért vagyok itt zavarban, ez olyan közkeletű szöveg, nem? Hogy álmodjunk nagyokat, és… De mi az, amit itt sosem mondanék? Azt, hogy csak álmodni kell, és minden rajtad múlik, s te mindent meg tudsz valósítani. Ez a szöveg ennek a túlhajtása. Ezzel etetnek minket. Ugye? Hogy mindenre képes vagy! Csak álmodni kell! Bárki bármikor megcsinálhatja a szerencséjét! Minden rajtad múlik, a te kezedben van minden! Hogy volna már az én kezemben minden? Az életem az a kezemben van. De minden nincs. Hát nincs minden a kezemben! És itt nagyon is megtapasztalom azt, hogy valamiért egy csomót dolgoztam, és nem jött ki belőle semmi. Másért meg talán nem is dolgoztam annyit, és fantasztikus gyümölcsei lettek. Tehát az nagyon jó, ha valaki azt tudja mondani...  Az jó. Na jól van. menjünk tovább Hamlet útján. (36:44)

Szerinted meddig érdemes egy fiúra várni? - Na, ez volt-e? Nem, mármint a kérdés nem volt, csak a helyzet, ugye? – Akivel érezni, hogy lehetne hosszú távú kapcsolat, és el is indult, de megszakadt, mert az ő elmondása szerint nem tud kötődni senkihez sem. Nehezen engedem el, mert úgy érzem, hogy nem játszottuk végig ezt a kapcsolatot, hogy működne-e vagy nem? Lehet-e érezni a szikrát – Nem. Nem lehet-e, lehet. - Tehát lehet érezni a szikrát, amikor egyszer-egyszer összefutunk. Vagy csak én nem fogadom el, hogy ő már döntött, és mégsem ő az?

Nőtársaim!  Összekapcsolnám ezt a témát az előzővel, a női beavatás meg női erő. Ugye, nagyon szoros összefüggésben van, mert ez a béka-történet, hogy csókoljam még, vagy tök mindegy neki, tehát. Errefele kóricált, mert ívni akart, aztán itt volt egy kis pocsolya, de egyébként…

De azért mondanék ehhez mást is. Ez a… ahogy hallom, ebben van egy nagyon kedves és bájos női naivitás, hogy még nem játszottunk végig mindent. Nem lehet mindig mindent végigjátszani, azért, mert körülbelül 80 évet élünk. Nincs rá idő, hogy még 125. dolgot is megpróbáljuk. Nem. Ez, amikor a nő azt mondja: És ha melegebben csókolnám? Kétszer is fogat mosnék előtte? Illatos lennék? Hátha úgy igen!

Az, hogy van szikra – még jó! Az csak annyit jelent, hogy van szikra. Lehet, hogy nincs gyújtós. Nehogy! Semmi bántó szándék nem volt bennem! Semmi! Úgy hallom ezt, mint egy nagyon kedves, lehet, hogy pontosan életkornak megfelelő naivitást. Nem. Van egy pont, hogy azt mondom – ez ennyi. Egyszerűen nem érdemes már tovább. Nő vagyok, 28 éves, és a második naiv korszakomba kellene lépnem. Annak is vannak szintjei… Jó. Szóval nem lehet mindig mindent végigjátszani! Nem. (40:12)

Következő. Na. Most ez fontos, mert így kezdődik. „Ha eljut hozzád ez a kérdés, kérlek, ne nevess ki. Igen, ez hasonlóan kezdődik, csak bevezettem múltkor, hogy van ilyen. Tényleg. Hallgassátok meg. Most azt gyanítom, hogy túl gyorsan hoztatok ítéletet. Szerinted lehetséges-e, hogy valaki felnőtt férfiként, aki kislányokat molesztált vagy erőszakolt meg, megbánja, amit tett, és esetleg Isten előtt bocsánatot kér? Egyáltalán tudja-e, aki ilyet tesz, hogy mit cselekszik és milyen következményei vannak?”

Erre emlékeznénk! – Igen, nem volt. Azt gyanítom, hogy nem volt, Igen. Igen. Hmm. Aki ilyet tesz, általában, s főleg ott, amikor teszi, egyáltalán nincs tudatában annak, hogy mi lesz ennek a következménye. Ha a következményekkel ott és akkor a maga súlyukban számolna, nagy valószínűséggel sosem tenné meg. Ez őt nem menti fel a saját felelőssége alól. Attól még őneki nagyon komoly felelőssége van. De ott és akkor, amikor – mit szoktak elmondani azok a bűnelkövetők, most így mondom sarkosan, akik mondjuk a nyomozás során beszámolnak arról, hogy jó, de hát miért tette, vagy hogy jutott el ide? Körülbelül ilyen egyszerű dolgokat mondanak, hogy hát nagyon akartam, nagyon vágytam rá. Szexelni akartam. Ott és akkor egészen elégtelen az érzelmi önszabályozás, impulzus-kontroll. Katasztrófa, semmi nincs! Ott és akkor, abban a pillanatban lehet, hogy így van, vagy csak nagyon halványan elérhető. De a következmények? Aki ilyesmit tesz, a következményeket egyáltalán… hogy látná azt? Nem látja. Gőze sincs róla! Ez őt egyáltalán nem menti föl! Jaj, dehogy menti föl! Általában… a kérdés  így szólt, hogy lehetséges-e, hogy valaki felnőtt férfiként bocsánatot kérjen, megbocsásson, hogy én megbocsássak neki, hogy ő Isten előtt bocsánatot kérjen? Igen, ez lehetséges! Nagyon is! Amikor egy tiszta, józan állapotában fölfogja, hogy ez mit jelent, ez hova vezetett, hogy mi minden ment tönkre emiatt, hogy milyen következményei vannak, hogy hogy hatott ki még a saját unokái életére is – hogy ne volna lehetséges, hogy valaki ezt mélyen megbánja és bocsánatot kérjen? Hogyne, ez lehetséges.

Nem tudom, hogy érzékelhető-e az, hogy próbálok egy egyensúlyt kimondani, rendszerszemléletben nézni. Ha elfog bennünket a vörös köd, és kizárólag csak egy bűnöst és tettest látunk, akit minél hathatósabban meg kell büntetni – ez nincs segítségére az áldozatnak sem. Ez egyáltalán nem jelenti azt, most átülök egy másik székre, hogy ő ne volna felelős. Nagyon felelős. Hogy ne rendelkezett volna relatív szabadsággal. Rendelkezett. Az esetek nagy többségében rendelkezett. Hogy ne volna morális érzéke. Valamennyi van. Hogy lehetséges-e, hogy ő bocsánatot kérjen – nyilván azért lehetséges, mert mindez van. (45:02)

Ez egy akkora téma – most már egyre-másra jönnek elő a beszámolók, és tudjuk a kutatásokból, hogy sokkal több ilyen eset történik, mint amennyire végül fény derül. Hogy az áldozatok nagyon szégyellik ezt. Ez mindig így van. Az áldozat szégyenkezik. Mindez titokká válik. Azt mondja magáról, hogy én bűnös vagyok. Bűnös vagyok, mert ez velem megtörténhetett. Rettenetes belső állapotot hoz létre az áldozat részéről. Egészen ijesztő. És sokszor bezáródik a kör, merthogy ez titok, ez nem derülhet ki, és a segítségkérés pedig nem talál értő fülekre. Máris akkor kinyitottunk valamit. Nem egyszer az áldozatok valamilyen formában, a maguk módján segítséget kérnek. És a környezet nem elég érzékeny erre. Te tehetsz róla! Nem járnál úgy, és a többi. Ez rettenetes! Mert ez ugyanaz a logika, hogy te vagy a hibás. Ez a logika nem segíti az embert, hogy megmondjuk, hogy ki a hibás. Nem segíti! Az, hogy megmondjuk, hogy ki miben vétett. Hogyha segítünk valakinek abban, hogy ezt kimondja magáról, hogy ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie, de én ezt mégis megtettem. Ez nagy segítség.

Jaj! Tehát lehetséges, hogy valaki megbánja. Hmm. Na jó. (47:30)

Következő. Hűha! Elég összetett és bonyolult dolog, de a következőt szeretném kérdezni: A problémám, hogy elmúltam 30 éves, de még nem volt párkapcsolatom senkivel. Mindig ez történik, 1-2, maximum 4-5 randi után, mikor esetleg a fiú tovább szeretne lépni, én másodpercek alatt falat vonok magam köré, és ennyi, itt vége. Elutasítok mindenkit. Szeretnék élni, de nem tudom, hogyan. Mivel tudnék közelebb kerülni magamhoz, megérteni, mi történik, másokhoz, a megoldáshoz? Merre tovább? Egyébként is nehezen megy a kapcsolatteremtés, de már igazán nagyon vágynék párkapcsolatra, amiben viszont még mindig győz bennem a félelem. Vágyom az interakciókra is. Azt hiszem, ez utóbbin sikerült változnom, fejlődnöm, kezdek rátalálni, hogy hol tudom legjobban érezni magam és biztonságban lenni, biztonságban megélni azt. De ez kevés. Vannak helyzetek, amikben még félek. Úgy érzem, ezeknek a dolgoknak részben az az oka, ami gyerekkoromban történt. Az egyik ilyen dolog, hogy nagyjából 5-8 éves lehettem, amikor az édesapám többször másként nyúlt hozzám intim helyeken, ami ellen én nem védekeztem, hiszen fogalmam sem volt még akkor, hogy mi történik. Később pedig, mikor már tini lettem, rájöttünk a húgommal, hogy apánk homoszexuális, amit ő be is vallott, és azt hirdette, hogy ez az igazi. Hosszú évekig éltünk így, és bár már jó ideje elváltak a szüleink, és külön élünk tőle, de ha meg tudnék bocsátani neki, az segítene? vagy akkor tudnék csak megbocsájtani neki, ha először sikerülne lebontogatnom a falakat magam körül?

Az előző kérdésre, hogy mi lehet a következménye annak, ha ilyesmi történik, most hallottunk egy élettörténetet. Nem tudom, föltűnt-e nektek, hogy a kérdésben újból és újból megjelent ugyanaz a motívum, hogy félek, s hogy nem érzem magam biztonságban. Hogy még ettől félek. Vagy néha már sikerül biztonságban lennem, de akkor megint nem, és akkor falakat építek.

Ennek kapcsán szeretném tovább vinni az előző válaszaimat. Ez pedig az, hogy miért olyan hihetetlenül nehéz az áldozat szempontjából, mondom most így egyszerűen, a szexuális bántalmazás. Azért, mert általában, aki bántalmaz, nemcsak bántalmaz, hanem más szempontból fontos személy. Tehát ha az apám, a nagypapám, a nem tudom ki – ő általában nem egyszerűen csak egy brutális, idegen bántalmazó, tudjuk, hogy a bántalmazások zöme a családban történik. Ebből az következik, hogy gyerekként, egy nagyon, még duplán lehetetlen helyzetbe kerülök. Mert nemcsak az van, hogy van egy – egyszerűen mondom – egy rossz bácsi, aki rosszat tesz velem, és nagyon világos, hogy ez rossz. Az s világos, hogy ő rossz, és az is világos, hogy én jó. És itt minden eszközzel ellenállok. Ez így egy viszonylag egyszerű fejezet lenne, de mégse lenne könnyű. Itt azonban nem erről van szó, hanem arról, hogy aki engem bántalmaz, ő egyébként valamilyen módon szeret. Vagy aki bántalmaz, őtőle kapok jót is. Vagy aki bántalmaz, őtőle az életem valamennyire függ. Ők a szüleim, én meg a gyerek vagyok. Az ambivalencia az, a kettősség, amitől a helyzet nagyon-nagyon elviselhetetlenné válik, és a viszonyulás hozzá nagyon problémás. Mert hogy egy olyan valaki teszi meg ezt velem, akitől bizonyos szempontból valami jó is származik. Ha más nem, hogy ő az apám. Hát az életet rajta keresztül kaptam. Nincs másik apám! Nem is dönthetek arról, hogy ő az apám vagy nem, mert ő az apám, vagy ő a nagyapám, vagy ő a nagybátyám. Ez így van és kész! Ami megterhelő ezekben a helyzetekben, azon túl, ami történik, hogy rettenetesen nehéz hozzá viszonyulni. Mert ha a bántalmazóhoz viszonyulnék, azt mondanám, soha többet! Na de ha az apámhoz viszonyulok, akkor nem azt mondom, hogy soha többet, hanem apa, apa! Apa, változz meg! Apa, szeress engem, hát de ne így! Szeress engem! De a konkrét helyzetben ezt az ambivalenciát rettenetes elhordozni. Ettől olyan nagyon nehéz. Ettől kerül az áldozat sokszor rengeteg módon zsákutcába. Ha csak úgy bántalmaztak volna, szaladok haza, anya, az utcán megtámadtak! És nagy valószínűséggel: micsoda?! S már jelentenek is, rendőrség. De az anyámhoz odamenni, hogy az apa csinálta… Nem ugyanaz a helyzet! Nekem se, anyának se. Ettől olyan nagyon nehéz. Ettől van olyan súlyos következménye – és itt a kérdező, nagyon megtisztelő a bizalma meg a nyíltsága, ahogy erről beszél, hogy ezt a kettősséget milyen pontosan írja. Hogy akarok élni, kedvem van hozzá, szeretnék kapcsolatot, megyek is, még néha sikerül is, vágyom is rá, el is kezdődik valami és utána… a tapasztalat, hogy igen is, meg nem is. Hogy jó is, meg rossz is. Hogy jót várok tőle, de rossz lesz a vége. Hogy a szoros, közeli kapcsolat egy férfivel, ez az alapélményem, valami nagyon rosszat hoz. Ezért, bár vágyom rá, mint a kislány az apukájára, az az élményem, hogy ebből valami nagyon-nagyon rossz lesz, ezért most legalább képes leszek megvédeni magam. Ez nagy dolog. (54:17)

Az első, hogy mondjuk hogy nézném ezt a helyzetet. Mi mindenre gondolnék, hogy mi segíthet. Az első: nagyon-nagyon elismerném és megbecsülném azt, hogy ő képes magát megvédeni, hogy falakat tud húzni, hogy határokat tud tartani. Hogy azt tudja mondani, hogy nem tovább! Hogy nem jöhetsz közelebb! És ezt képes szabályozni. Ezt nagyon megbecsülném és elismerném, de jó, hogy ez így van! Kibonthatnánk annak az értékét, hogy na ezért ővele ez már nem történhet meg soha többet! nem történhet meg, mert azt tudja mondani, hogy nem! Először ennek az értékét, azt fúúú… Hogy ez nemcsak egy akadály, hogy ő falakat húz, hanem ez az ő életképessége. Nagyszerű dolog, hogy ezt meg tudja csinálni. Értékes falai vannak! Nem bánthatják már! Ez lenne az első.

Aztán a második. Ha sokat hallom ezt, hogy félelem és biztonság, akkor például eszembe jutna az, hogy hát itt ez nagyon súlyos változásokat idézett elő. Súlyosakat. Akár traumatizálódhat is valaki. Főleg, hogy úgy tűnik, hogy ez hosszabb ideig fönnállt. Ilyenkor mi a második nagyon–nagyon fontos lépés? Az, hogy – s akkor mondok rögtön egy félelmet. Mi a félelme nem egyszer azoknak, akik ilyesmit éltek át? Az, hogyha elmegyek segítséget kérni, akkor majd erről kell beszélni, és én nem akarok erről beszélni. Mindenről beszélnék szívem szerint, csak erről ne kelljen beszélni! És nem tudom, hogy ez most számotokra fontos-e vagy nem, vagy ennek a jelentőségét ti érzitek vagy nem, az ebben a szép, hogy ő akkor is tud gyógyulni, ha nem beszél róla. Hogy nem kell róla beszélnie. Általában az az előítélet vagy sztereotípia, hogy akkor gyógyul valaki, ha kimondja, hogy mi a baj. S ha valaki ki tudta mondani, hogy velem ez történik, vagy megtörtént, de erről nem akarok többet, akkor azt mondjuk, rendben van, itt van az a valaki, akivel ez megtörtént. Ez egész rettenetes. És te azt mondod, hogy nem akarsz róla beszélni. Én ezt nagyon is el tudom fogadni. Hát ővele olyan dolgok történtek – hát már attól, hogy hallom, én sem vagyok jól. Hallani is szörnyű! Hova rakjuk ezt a valakit, akivel ez történt? Rakjuk ide ki! Nem is akarok róla tudni! Kiraktuk! És most ez így milyen? Hú, egy kicsit megkönnyebbültem, kicsit most jobban vagyok. Fúúú…. Ez mit fejez ki? Nem azt, hogy nem akar gyógyulni, hanem hogy ha közel engedi magához azt a valakit, akivel ez történt, akkor rettenetesen instabil lesz. Nagyon kiszolgáltatott lesz. Rettenetesen. De ő éppen stabil akar lenni. Azt szeretné, hogy amikor egy férfivel találkozik, akkor stabil legyen és ne  instabil. Ne, ne, ezt ne! Mindig, mikor picit közelebb jutok ehhez, egy pillanatra egy fantáziakép – nem, nem, nem, nem, nem! Attól csak rosszul vagyok. A következő lépés, hogy azt nagyon el kell fogadnunk, hogy ő ettől rosszul van. És ötször, tízszer, százszor segíteni abban, most itt van ő, hogy mi segít neki stabilizálódni. Mi? Nem azzal kell nekünk, nem az a cél, hogy mikor jutunk már oda, hogy elmondja, mi történt. Nem kell elmondani. Az nem föltétlenül szükséges. Elmondani akkor érdemes, hogyha az elmondás során, aki azt elmondja, az képes a stabilitásához hozzáférni. Mert különben az elmondás alatt ugyanolyan állapotba fog csúszni, mint amikor az vele megtörtént. Az pedig miért segítene, hogyha újraél valamit a rettenetből? Az nem segít! (59:25)

Ezért tehát a következő lépés, amit nagyon is jól érez, akivel ilyesmi történt. Ezzel jön, hogy én szeretnék stabilabb lenni. Hogy tudnék biztonságban lenni? Hogy tudnék a félelmeimmel együtt életképes lenni? És nagyon is jól látja, hogy ez a cél. Úgy lehetne ezt mondani, hogy ötször, tízszer, százsszor újból és újból, éveken keresztül azon dolgozni, hogy ő hogyan tudja magát stabilizálni. Hogyan tud egyensúlyban lenni, és egyensúlyban lenni és egyensúlyban lenni. Ez. És ha ő nagyon jó hatásfokkal, nehezebb helyzetekben képes egyensúlyban lenni és azt újból megtalálni, és újból és újból, akkor merülhet az föl, hogy esetleg arról beszéljen, aminek nem lett volna szabad megtörténni. Mert akkor már nem úgy fogja megélni, ahogy akkor, amikor az vele történt.

Ezt azért mondom, mert akivel ez megtörtént, van egy félelem, hogy nem megyek el segítséget kérni, mert ott majd megkérdezik, hogy mi történt. Én meg mindenről akarok beszélni, csak arról nem. Ez visszatartja őt attól, hogy a megfelelő segítséget adott esetben megkapja. Ha valaki egyáltalán, egy számára biztonságos közegben ki tudja mondani azt, hogy velem történt ilyen - az nem egyszer elég. De ahhoz, hogy tovább tudjon ő gyógyulni, ahhoz biztos, hogy elég. Biztos. Mert akkor tudjuk, hogy mi a dogunk. Hogyan tudsz egyensúlyban lenni, stabilizálni, hogyan, s ezzel fogunk nagyon sokat…

Mondanék egy párhuzamos helyzetet, hogy jött hozzám egyszer valaki, öngyilkos lett a felesége. Nagyon szerette őt, és maga volt a rettenet számára az, hogy a felesége öngyilkos lett. Ő azzal jött, hogy a feleségem öngyilkos lett, és én azóta öngyilkossági késztetésekkel vagyok, szorongok, gyógyszert szedek... Eszemben sem volt megkérdezni, hogy történt. Több mint egy éven keresztül beszélgettünk, és hogy-hogy nem, az életéből előkerült egy-két veszteség élménye. Volt egy veszteségélménye, amelyról valahogy beszámolt gyerekkorában, aztán mondta, hogy – ezt most elveszem innen – volt egy veszteség élménye, ami a munkahelyen érte őt nem is olyan régen, és pontosan tudtam, hogyha most veszteség élményekkel dolgozunk, nagyon komolyan véve azt, hogy hát gyerekkorában őneki nem volt úgy… nem voltak olyan játékai, amelyeket szeretett volna, és ezt olyan nagy fájdalomként ordozta, hogy nem voltak. A szülei nem vették komolyan, hogy ő mivel szeretne játszani, megmondták neki, hogy most mivel kell játszani. Meg a munkahelyi veszteség; tudjátok, mit csináltunk? Ezzel a két veszteséggel foglalkoztunk sokat. Hogy ő mit élt meg ilyenkor. Mit él meg… És ezekkel a veszteségekkel tudott dolgozni, mert ezek nem voltak olyan ijesztőek. Amikor arról beszélt, hogy hát igen, a szüleim nem vették ezeket a játékokat, és hogy ő mit élt meg – erről tudott beszélni. Ez nem volt fenyegető számára. A saját biztonságérzetét fönn tudta tartani. Ezért mi erről a két helyzetről, meg egy harmadikról hónapokon keresztül beszélgettünk. Látszólag nem arról beszélgettünk, amiről kellett volna, mert az ott van. Arról kellett volna! Hát micsoda egy amatőrség, nem, hogy itt kerülgetjük a forró kását ahelyett, hogy végre arról beszélnénk, amiről kellett volna. Tulajdonképpen ő egyre jobban kidolgozta magában azt, hogy mit kell egy veszteséggel csinálni. Hogy mit kell a fájdalom részével, a hiány részével… És eltelt több, mint egy év, egyszer csak szerelmes lett. 2 év múlva megházasodott. Azóta született két gyereke. Máig nem tudom, hogy hogy halt meg a felesége, mert egyetlen szóval sem mondta el.

Át tudtam adni, hogy mit akarok ezzel mondani? Tehát hogy akivel megtörténik, őbenne lehet egy félelem, hogy csak ne kelljen azzal, ami a rettenet! Mert nem akarok még egyszer megsérülni! Ezért beiktathatunk egy olyan lépést is, hogy azt nagyon kidolgozni, hogy hogyan tud ő biztonágban lenni a legnehezebb helyzetben is. Ez egy nagyon jó gyakorlat, erről egyszer beszéltem nektek. Én kidolgoztam magam számára, hogy amikor például már 20 perce olyasmiről beszélek, amit már elmondtam, s kiderül, hogy… – hogy akkor ne essek kétségbe. S akkor van egy képem, ez egy belső kép, de jól ki van dolgozva, amihez tudok fordulni. Becsukom a szemem, mondom a trükköt, nézlek titeket, de… És egész aprólékos részletességgel megvan bennem az, az a hely, ahol én teljes biztonságban vagyok. Teljes biztonságban! Érzem ott az illatokat, érzem a hőmérsékletet a bőrömön, látom, amit látok, hallom – erről beszéltem már nektek. És van két védelmező állatom. Nem a Snoopy, nem, nem… Az egy másik kép, a Snoopy. Viszont kaptam egy snoopys kulcstartót valakitől a nyárra. Nagyon jópofa. Sőt! Valaki a palferi@info-n keresztül fölvilágosított engem, hogy Snoopynak van szerelme. Ti tudtátok? Nem, ugye, mindig egyedül látjuk őt. Képzeljétek el! Nézzetek utána. Úgyhogy látni való, nem tudom ebben követni.

Ahogyan kerestem magamban azt az állapotot, ami számomra a teljes biztonságot jelenti, ahogyan magamat stabilizálni tudom akkor is, ha valamit nem… Akkor a képzelőerő – megjelent két állat. De –ezt most szerintem nem mondom el, mert ez nem olyan érdekes, meg elmondtam már a Millenárison. Úgy néztek rám, most mit csináljak? Elmondom nektek, de ez az én képem, nektek ez semmit sem használ, a saját képedre van szükség. Az egyik, hogy fönt vagyok a hegyekben, ez egy kicsi ház, hatalmas fák veszik körül, ez tulajdonképpen egy nagy szikla. Egy jól megépített ház, egy kandalló van mögöttem, onnan érzem a meleget, és én pedig egy hatalmas anyamedve ölében fekszem. Hatalmas anyamedve! De jó illata van. És ahogy kinézek az ablakon, egy sas repül el, meg vissza. Egy sas. S ennek megvan az összes érzékszervemet érintő része. Ez a kép egy örök kép nekem. Semmiért el nem adnám, mert tudom, hogy amikor előhívom magamban ezt a képet, akkor ezzel a biztonságérzetem elérhető. Jaj! Még elmondani is jó!

Tehát az is lehetséges, hogy látszólag, minthavalami nevetséges módon, a gyermeki fantáziát segítségül hívva kidolgoznánk egy nagyon biztonságos helyet. Kidolgoznánk, apró részletességgel. Azért, mert őneki szüksége van arra, hogy amikor randizik azzal a sráccal, akkor érezhesse, hogy… Hmmm. Ezért nem erőltetném, hogy ő randizgasson. Miért? Először tudjon biztonságban lenni. A többi abból már fog jönni! Ezért az nem önmagában cél, hogy akkor menj át a félelmeiden, meg... Jó, én ezt nem akarom most tovább… (69:40)

Igen. Utolsó kérdés. Igen, hogyha megbocsátanék neki, az segítene-e? Igen, az segítene, de a megbocsájtás folyamatán átmenni az munkás. Munkás dolog. Jó.

Azt mondta, Feri, hogy minden ember a létezés okán értékes, attól függetlenül, hogy mit tesz. S akkor hosszú-hosszú, s végül így írja: Korábban bántalmazott, de később elvált anya gyermeke hogyan nem lesz bántalmazó vagy bántalmazott? Vagy a kicsit enyhébb verzió: mártír, önfeláldozó családi légkörben nevelkedett gyerek hogyan nem lesz ilyen családfő felnőttként? Van valami csodaszer, ami biztosítja, hogy ne? Hogyan tudok mindent megtenni ennek elkerülése érdekében?

Az a fiatal kassai lány jutott eszembe, aki, ha jól emlékszem, volt 17 éves, amikor elhurcolták Auschwitzba. Őt meg a nővérét, egyébként a családját, a családja meghalt, ő és a nővére élték túl. Ez a 17 éves lány azt mondja, hogy úgy volt valahogy, hogy a családban kiosztották a szerepeket, és ő volt az okos, és a testvére volt a szép. A testvérének gyönyörű hosszú haja volt. És amikor kopaszra nyírták őket, akkor, milyen az emberi természet, odament a testvéréhez, és azt mondja: „Hogy nézek ki?” – kérdezte kopaszon a szép. 17 éves voltam, mondja ez a fiatal kassai lány, ma is él, elmúlt már… mindegy, ki tudjátok számolni. Hallottam őt néhány hónappal ezelőtt. Akkor azt mondja, hogy abban a pillanatban tudtam, hogy ennek a kérdésnek önmagán túlmutató jelentősége van. Egyáltalán nem mindegy, hogy most mit válaszolok. Most persze sok évtizeddel később mondja így, nem tudom, hogy ott és akkor mi volt ebből így megfogalmazott, de azt mondja: Hirtelen az jutott eszembe, hogyha most arról beszélek, amit elvesztett, a hiányát, hogy nincs már haja, hát az rettenetes. Az egyszerűen  borzasztó és elviselhetetlen. Nem akarom ezt mondani! De nem hazudhatok! Ez egy iszonyú kényes helyzet, nem hazudhatok neki! S ahogy néztem rá, egyszer csak a következőt mondtam: „Nahát! Neked olyan sok volt a hajad, az mindig elvonta a figyelmem. És most, hogy nincsen hajad, most látom csak, hogy milyen szép a szemed. Én eddig sosem vettem észre, hogy neked milyen gyönyörű nagy szemeid vannak!”

Ez a szabadság abban a helyzetben is, ami a legembertelenebb helyzet, amiben azt mondanánk, hogy itt már semmi szabadság nincs, és már minden csak úgy történik, ahogy mások azt diktálják nekünk.

 S ugyanez a hölgy, akkor már talán 18 volt, kiszabadultak Auschwitzból, s ment még a menet. Azt tudjátok, hogy attól, hogy kiszabadultak, attól még semmi nem dőlt el. Hát Viktor Frankl is mondja, hogy a legnehezebb pillanata az életben maradás szempontjából akkor volt, amikor már kiszabadultak Auschwitzból, és vártak a fertőtlenítésre, és a hideg téli vagy nem tudom milyen hideg éjszakában majd’ megfagyott. Azt mondja, kibírtam 4 évet úgy, hogy az emberségemben maradtam, s akkor egyszer csak jött egy pillanat, és akkor már nem voltunk benn, amikor arra jutottam, hogyha nekem még egy órát itt kell ebben, a mit tudom én, éjszakában fagyoskodnom, kimegy belőlem minden erő és meg fogok halni. Az volt az a pillanat, amikor elkezdtem tolakodni. És soha ilyet négy év alatt nem tettem, és mentem, és tolakodtam, és azt mondtam, mert nem tudtam mit mondani, hogy orvos vagyok. Ugye az volt, orvos, pszichiáter. És így előbb be tudott jutni, ott a zuhany, és túlélte.

De most visszatérek ehhez… 18 éves lány, megy az oszlop, és ő azt mondja, hogy megőrülök az éhségtől. Nincs mit enni. Társai elkezdtek kannibalizmusra… nem tudom, vetemedni, nem akartam ezt mondani, nem tudom mit – elkezdték a halott társaikat éjszaka megenni. Akkor azt mondja ez a 18 éves lány: rájöttem, hogy most sem kell  így tennem, és elkezdtem füvet enni. S akkor ment tovább az oszlop, ő is úgy volt, mint ahogy Frankl mondta, úgy éreztem, hogy végem van. Elkezdett ájuldozni. Egyszer csak körbefogták őt a sorstársai, olyan szorosan, úgy mentek, hogy nem eshetett el. S akkor megkérdezte tőlük: „Mondjátok, ezt miért tettétek velem? Ti mentettétek meg az életem.” Az egyikük azt mondja: „azért, mert amikor még Auschwitzban voltunk, te gyönyörűen énekeltél és táncoltál. És te táncoltál az őröknek, és ezért kaptál plusz kenyeret. És te bejöttél a barakkba, és azt elosztottad, és mi ezt nem felejtettük el. Ezért mi nyolcan körbefogtunk és addig vittünk volna, ameddig mi bírjuk.”

 Ez a válaszom arra, hogy velem ez történt a családban, most akkor ebből mi következik? Vagy az nem történt, és abból mi következik? Hogy nincs az az élethelyzet, amiben ne ismerhetnénk föl, hogy van annyi szabadságunk, amennyi az emberi élethez kell. A fiatal kassai magyar lány…

Hmm. Pont itt az idő. Hát…. (77:30)

Lejegyezte: Hartmann Erika