Önfeláldozás séma 2. – Egy elég jó segítő jellegzetességei

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!Örülök, hogy itt vagyunk, vagy itt lehetünk, és hogy vágyam, meg meglátásaim szerint valami értékes dolgot csinálunk kedd estéről kedd estére. Hogy ennek van értelme. És ennek kapcsán az önfeláldozás sémáról beszéltünk. Az önfeláldozás séma azért jelenthet kérdőjeleket számunkra, mert éppenséggel mondjuk egy keresztény kultúrközegben ha meghalljuk ezt, hogy önfeláldozás, akkor inkább pozitív társításaink lesznek. Azt mondjuk, az önfeláldozás egy nagyon nagyszerű, egy nagyon értékes dolog. Vagy hogyha arról beszélünk, hogy egy édesanya önfeláldozó, akkor ezt is nagyon értékesnek hallhatjuk. Egészen nyilvánvaló, hogyha valaki képes önfeláldozó lenni bizonyos helyzetekben, bizonyos személyek felé, bizonyos szerepekben, ez az emberséghez mélyen, alapvetően, lényegileg hozzátartozik. De itt nem erről van szó, hanem egy olyan belső világról, ahol az a fajta önfeláldozó magatartás szemléletmód, és a belső szabadságnak egy korlátoltsága jellemzi azt, aki ezzel a sémával él, amiben éppenséggel miközben ő úgy éli meg, hogy segít, aközben ez a fajta segítség, amit az ő önfeláldozó és séma által diktált magatartásából látunk, nem csak javára és hasznára van azoknak, akiknek segít, vagy akikkel kapcsolatban van, vagy akikkel összefüggésben ő megéli azt, hogy önfeláldozó, hanem kárára is van ezeknek az embereknek. Márpedig hogyha kárára is vagyok másoknak, akkor hiába mondom, hogy „De hát én önfeláldozó vagyok.”, mikor az kárára is van másoknak. Na most! (02:00)

Az önfeláldozás séma lényege

Belső késztetést érzek arra, hogy a te igényeidet, vágyaidat, szükségleteidet töltsem be, vagy elégítsem ki, belülről érzem a késztetést, ezért, mert hogy belülről érzem, nagyon olyan élményem lehet, hogy ez nagyon az enyém, ez nagyon a sajátom, ez nagyon én vagyok. Ez nagyon a lényegem, hiszen belülről érzem. Ezért nem is olyan könnyű reflektálni rá. Hogy valami, amit ennyire belülről érzek, lehet hogy nem is annyira jó. És lehet, hogy tulajdonképpen van nála jobb, és az is lehet, hogy van valaki bennem még mélyebben, akit előhozhatok, hogy nem ez a legmélye a személyiségemnek, akiből jön ez a késztetés, hogy gyerünk, csinálni. Miért is? Például azért – lopok egy széket. (Ó, melegem van. Egy olyan inget vettem, ami hosszú, ezért nem lesz semmilyen tűrködés ma, semmi, semmi. Egy valamit viszont valószínűsítek, nadrághúzkodás lesz. Hát azt, azt nem, mert valahogy az az élményem, mindig kb. 50 perc után, hogy csúszik le rólam a nadrág. Lehet, hogy ezzel szakemberhez kéne fordulnom. Annyira föltárom magam, milyen élményem van. Na most!) (03:30)Miért is mondhatjuk azt, hogy azért, mert valami belső késztetés van, és én magam úgy élhetem meg, hogy ez nagyon én vagyok, ez nagyon az enyém, talán ez a leg lényegem, ez valami nagyon értékes dolog, innen belülről. De aközben ha egy picit megkapargatjuk ezt a nagyon belső, nagyon tiéd dolgot, azt látjuk, hogy ott van a félelem, a bűntudat elkerülésére irányuló törekvés, hogy nem érezhetem magam rossznak. Nem gondolhatom magam rossznak, de ehhez érzések fognak társulni. Nem akarom a bűntudatot, a lelkiismeret furdalást, azt a kényelmetlenséget, ahogy hogyha nem segítek, nem teszek valamit. Persze másodlagos lehet, hogy az neked valóban jó-e, vagy nem, elsődleges, hogy én ne érezzem magam kényelmetlenül. Hogy én mondjak valamit, hogy én csináljak valamit, hogy én szóljak valamit. (Hol vannak a barátaim? Eltűntetek. Itt vagyok? Ott! Ezen el kell gondolkoznom? Van ennek jelentősége? Van! Ez aranyos volt. Most elmondom… Kérdezem „Van ennek jelentősége?” Az asszony – ingatja a fejét, hogy nincs – a férfi – bólogat, hogy van. Jaj, hát ez egy szeretni való ambivalencia. Nagyon, ennél jobbat nem is kaphattam volna. Jó, jó szarul vagyok most, kösz… ) Szóval. Na most! A Mária Rádióban ez nem fog elhangozni, biztosak lehettek benne. (05:15)Szóval itt a sémának a lényege akkor, hogy attól, hogy belülről van a késztetés, még nem vagyok elég szabad. El akarom kerülni a bűntudatot, a saját magammal kapcsolatos rossz érzéseket, akár a megszégyenülésemet, és a többi. És ez a törekvés vezet, miközben egyébként igyekszem jót tenni, kétség kívül. De az a belső indíttatás nem eléggé a te javadra irányul, hanem a saját érzelmi, lelki életben maradásomra. Ezért abba mindig valami beleszövődik, lesz árnyéka, lesz fonákja, és a többi. Hej-haj! Erről beszélünk, és hogy milyen élethelyet az, ahol ezt nagyon láthatjuk. Például a családban az a bizonyos önfeláldozó édesanya. Hát ha egy anyában nincsen önfeláldozás, hát, s egyszer hát, nem tudom, nagyon kevés oxitocin van benne. Ez lehet egy ok, mást nem tudok elképzelni. Ha csak valamennyi is van, valamennyi, hát egy édesanyában muszáj, hogy legyen valamennyi önfeláldozás, amit jó esetben az oxitocin segít. De most képzeljük el, hogy ez nincs. Á, hát ott nem lesz olyan könnyű gyereknek lenni. Na de most hogyha ez az édesanya nem egyszerűen csak képes az önátadásra, a jó értelemben vett önfeláldozásra, hanem ez sokkal inkább egy sémának a kifejeződése. Miközben ő azzal tehet jót, sokat, akkor például egy szélsőséges esetben mi fog történni? Hogy amikor jön a kislánya, 3 évesen, s azt mondja „Anya, jöttem segíteni főzni.” S már oda is nyúl, és már tekeri, és… És az anya azt mondja „Nem, nem, kislányom, te csak játsszál! Hát nincs mobilod? Ennyire sanyarú a gyereksorsod? Gyorsan apjuk, vegyél neki egy mobilt, nincs mivel játszania.” S a gyerek csak játsszon, és a gyerek csak tanuljon, és majd az édesanya mindent… (07:40)Böszörményi-Nagy Iván, akit érdemes olvasni… Nem könnyű olvasmány. Most.. igen, erről nem akarok többet. De ő a következő nagyon fontos fölismeréssel gazdagítja a család működésének a megértését. Azt mondja, hogy a családban újból és újból mindenki már a puszta létezésével, és aztán azzal, hogy három évesen odamegyek és azt mondom „Anya, anya, segítek főzni. Apa biztos nagyon  fog örülni, hogy én is segítettem. Nagyon  finom lesz a köménymagos leves.” (Lásd: Hamvas Béla) És ha ő hozzájárulhat az ebédhez, hozzájárulhat a családhoz, ha őneki az az élménye, hogy a család annak a természetes közege, amibe ő adhat valamit, amiben ő tehet másokért, amiben az, amit ő tud számít, és az másoknak jó, ez hozzájárul ahhoz, hogy ő épen tudjon felnőni. Hogy egy gyereknek nem csak joga van a gyerekkorhoz, hogy gyerek lehessen, ne kapjon túl sok felnőtt világot, hanem ahhoz is, hogy hozzájárulhasson a családtagok, a többiek szükségleteihez, és ilyen értelemben jogosultságokat szerezzen. Így mondja Böszörményi-Nagy Iván. Mikor hozzájárulok mások jóllétéhez, akkor jogosultságokat szerzek. És ez a kislány, miután kifőzte magát, azután mikor nekiáll mobilozni, akkor ezt sokkal önfeledtebben teheti, mert ő már az apa leveséhez hozzájárult. A köménymagot ő pucolta bele. Ezt meg is fogják apának mondani. Külön-külön, egyesével! (10:00)Nem csak hogy hozzájárul a növekedésemhez, ha piciként, 2-3-4-5-6 évesként hozzájárulhatok a többiek életéhez, ez nem csak jogosultságokat jelenthet nekem. Hanem, mert ha és hogy ez így van, ebből mi következik? Ha egy önfeláldozó anya nem engedi meg, hogy én hozzájáruljak, hogy én tegyek, hogy én fáradjak, hogy azt én csináljam meg, hogy segítsek. Hát nyilván ahogy tudok, majd erről mindjárt mondok egy történetet. Akkor a jogosultságaim, mert hogy azok vannak, csak nem tudnak aktívvá válni, megvalósulni, ezért ezek a pozitív jogosultságaim először negatív jogosultságokká válnak. Ez azt jelenti, hogy valami hiányzik, valamit kellett volna kapnom, annak a terét, hogy én hozzájáruljak a többiek életéhez, ezért itt most már negatív jogosultságaim vannak. Például, hogy a szüleim ismerjék el, hogy ezt nem csinálták jól. Hogy anya vagy apa nem segített nekem. És hogyha ezek a jogosultságaink nem találnak befogadó fülekre, nem változik meg a rendszer, akkor ezek a jogosultságaink rombolóvá válnak. Destruktív jogosultságnak hívják. Valakiben fölgyűlt indulatok lehetnek, beváltatlan számlák. (Mi ez? Tessék. – Elővesz egy cetlit. - szerk. – Jaj, egy fodrász. Tényleg. Tehát… igen, látjátok. Bementem és kaptam ott egy ilyet.) Hogy ilyenkor romboló indulataink támadnak, hosszú távon ezek fölgyűlnek, miközben látszólag az anya mindent megad az ő csöppségének, mert neki csak játszani kellett, aztán tanulni kellett, aztán nyelvvizsgázni kellett, aztán érettségizni kellett, és aztán csak diplomát szerezni. Semmi mást nem, mert hát a szemem fénye hadd fejlődjék. Miközben ő így látja a gyerekét, a gyerekében egy csomó jogos indulat lehet. (12:35)Ezért aztán ha valakinek nem engedjük meg, hogy adjon nekünk, hogy hozzájáruljon egy kapcsolatban ahhoz, ahogyan ő ki tudja fejezni a saját emberi méltóságát, hogy ő is valaki, hogy itt ő is van, hogy létezik, hogy szabad neki lenni akkor is, ha kicsi, vagy rászorul, vagy nem tudja még jól a köménymagot kipucolni. Hát látom, ne féljetek! Ilyenkor mindig egy kicsit ilyen rémült pillantás „Eszénél van még? Vagy most így… valamit bekapcsoltak már nála.Bemegyek a kórházba, idős emberekhez, haldoklókhoz. Hogy ott egy teljesen magatehetetlen, ahogy szoktuk mondani csekevésképtelen ember, és hogyan teszi meg azokat a végtelen egyszerű gesztusokat, amiben ő kifejezi, hogy köztünk most is egy kölcsönös kapcsolat van. Hogy hogyan szorítja meg a kezem, és tartja szorítva, és hogyan néz rám hálásan, és mondja azt, hogy „Atya, nagyon köszönöm, hogy bejöttél.” Hát ez nekem nagy áldás volt. Ez az, amit ő ott a halálos ágyán meg tud nekem tenni. Ő ezzel hozzájárul, ezzel kifejezi, hogy itt egy kölcsönös emberi kapcsolat van. Ő nem szűnt meg embernek lenni azért, mert rászorul. Még csak akkor sem szűnt meg embernek lenni, hogy haldoklik, s a halála pillanatában sem szűnik meg embernek lenni, hanem ez. És ha tehet valamit abból, amit kifejezhet, hogy ő ember, és van méltósága, és köztünk kölcsönösség van, ember az emberrel. Hogy mennyit teszek, vagy teszünk mi akkor, amikor valamiféle – emlékeztek, múlt alkalom – aszimmetrikus helyzetben is vagyunk, de megengedjük, hogy egy aszimmetrikus helyzetben a másik az emberségéből valamit ajándékozzon nekünk. Hogy hajléktalan emberek nálunk, ott a Babér utcában nem egyszer a perselyezéskor pénzt dobnak a perselybe. Hogy volt olyan, ismerem kik laknak ott, hajléktalan emberek, „Feri atya, összegyűjtöttem 1000 Forintot. Hallottam, hogy a szegényeknek gyűjtenek. Tegye be legyen szíves!” Ez van. (15:10)Azt mondta egyszer egy nagyon gyakorlati érzékkel megáldott lelki vezető volt „Nézzétek meg, hogyha azt akarjátok, hogy valaki segítsen, vagy valaki tegyen valami fontos ügyben, akkor ne azokat kérjétek meg, akik ráérnek, mert nekik nem lesz idejük. Olyat kérjetek meg, aki nem ér rá, mert ő majd azt mondja <<Hú ez tényleg milyen fontos, ezt valahogy még majd betesszük.>>”Tehát hogyha valakinek megengedjük, hogy akár a látszólag legkevesebből is hozzájárulhasson, szinte abszurd módon, akkor járunk el helyesen. Akkor engedjük meg azt, hogy ő mellettünk embernek élhesse meg magát. És ne csak valami segített legyen, ne csak valami kliens, ne csak egy haldokló. Egy haldokló nem azt akarja, hogy őt haldoklónak lássuk, hanem hogy embernek, aki éppen haldoklik. És ha ő megfoghatja a kezünket, akkor… Voltam egy hölgynél, nem tudott már beszélni. Annyira rosszul volt már. Meg a betegsége okán is. S akkor úgy voltam nála fél órát, hogy ő egyáltalán nem beszélt, de azért gyónt. Nem kell ahhoz beszélni. S ha imádkoztunk, akkor se kell beszélni. S akkor emlékszem, hogy egy belső késztetésem támadt, nem valami rutin, és mert hogy fél órája már szavak nélkül voltunk együtt, másfajta érzékeink finomodtak ki, valahogy elindult egy ilyen belsőbb, hangolódóbb viszony, és aztán mikor megáldozott, akkor az imádság végén fogtam, és megcsókoltam a kezét. És ahogy én megcsókoltam a kezét, ő fogta a kezét, és megsimogatta az arcom. Most erre azt kellett volna „Nem, nem, nem… Nem, én vagyok a pap, én adni jöttem!” Ahh. (17:40)Tehát ha megengedjük másoknak, hogy akár minimális módon is a saját emberségüket, méltóságukat kifejezve hozzájárulhassanak akár egy aszimmetrikus helyzetben ahhoz, ami most köztünk van, akkor járunk el jól, az ő érdekében. Mert hát ha már önfeláldozásról van szó, akkor most vegyük előre ezt a szempontot.Tehát, tehát… Ez akart… De már most csúszik le a nadrág. Tényleg? Jaj de jó! (…) Annyit szerencsétlenkedek ezzel, valaki megunta, odajött hozzám néhány nappal ezelőtt. „Feri, egyébként is olyan hülyén nézel ki benne.” Ez nagy segítség volt. Jó. Következő téma, amit most szeretnék idehozni. (18:55)Megpróbáltunk párhuzamokat vonni, hogy valakinek a belső struktúrája, személyiségének a szerkezete –elég hülyén hangzik, lehet, hogy nincs is ilyen – milyen párhuzamokat mutathat mondjuk az Egyház működése, az Egyház struktúrájával. Hogyan alakul ki itt egy nagyon sajátos rendszer? Emlékeztek, ez volt a múlt alkalommal. Lehet, hogy ez csak nekem fontos, mert pap vagyok, de próbálom korlátozni magam. Ezt nem akarom a végtelenségig mondani, csak egy picit idehozni. Éppenséggel akkor egy olyan struktúrában, ahol az önfeláldozásnak nagyon nagy a becsülete, hogy ennek milyen – nem is csak az egyes emberre, hanem sokakra vonatkozó – hátterét figyelhetjük meg? Hogy sokaknál lehet azt látni, hogy van egy nagyon fontos anya kapcsolat, esetleg egy nagyon erős anya. De olyan is lehet, hogy éppenséggel egy nagyon gyönge anya. De a lényeg, hogy az anya kapcsolat valami miatt nagyon fontos, miközben az apa, aki nagyon távoli, nem tud ebbe a belső világba csatlakozni. Mindig valahogy idegen marad. Ennek sok oka lehet. Lehet, hogy nem válnak el a szülők, vannak, csak távol érzelmileg, fizikailag távol, lehet, hogy elválnak, lehet hogy meghal, lehet, hogy alkoholista, kólát iszik sokat. Tehát sok dolog lehet. (20:40)Ez a fiú túlságosan is az anyánál marad, túlságosan. Ezért számára az apa, aki tulajdonképpen az ős tapasztalatát hozza annak, hogy nem csak ez a belső szimbiózis van, nem csak ez van így. (Egymásra teszi a két széket. – szerk.) Ez nem t’om mi. Ez olyannak tűnik? Egy ilye csecsemő-anya kapcsolatot beleláttok? Lássatok bele! Különben nagy baj van, különben mit csinálok? Hogy nem csak ez létezik, ez így elég zárt azért, nem? Meg kifelé olyan szúrós. Az apa az ős mintája annak, hogy ebbe a kettős gyönyörűségbe… „Én is itt vagyok! – Hát kislányom, gyere! Adok neked puszit. Fiam, gyere! Smirglizzük a zabot.” Hát valami hasznos munkát kell csinálni annak a fiúnak. De ha ez így túl erős, akkor van egy ősi élményem, hogy én és anya. Ennyi. Az apa távoli, és minden távoli, ami ettől idegennek tűnik, sőt fenyegető. S akkor pap lesz belőle. Na, azért ugrottam egy nagyot, kétség kívül. Nem állítom, hogy egy-két összetevőt most nem hagytam ki. De hogy milyen jól fogja érezni magát egy olyan megszentelt és fölszentelt Anyaszentegyházban, ő maga is fölszentelten, ahol van egy olya bennfentes egyházi világ, drágáim. Tudjátok, hogy van egy bennfentes egyházi világ? Olyan „csak nekünk”, amit csak mi értünk? Ez egyáltalán nem olyan, mint csak egy cégnél. Az Egyház nem egy cég. Egy ilyen belső világ. Nekünk külön nyelvünk van, a latin. Bezony! (23:00)Mikor kisfiú voltam és azt akarta a nagymamám, hogy elmondhasson valamit az anyámnak anélkül, hogy én értettem volna, akkor németre váltott. Ez volt. Hát, ugye, sváb örökség. És akkor ők németül beszélgettek, én meg izolálódtam. De itt nem ez történik. Hanem húzunk egy kört, és megismételjük ennek a családnak a dinamikáját. Mi így belül, és csak mi bennfentes, mi egy nyelvet beszélünk. Mi tudjuk, hogy hol kell letérdelni, hogy kell keresztet vetni, hogy kell kimenni, hogyan tartjuk a kezüket, ez a mi világunk, s csodás. Ismerjük a ruhák latin nevét, nagyon pontosan, a szentmise menetét. Ünnepeket, szenteket. Jaj, belegondolni is szép. S ezekből nagyon sok mindent latinul. Jaj! S főleg, ha valaki pap, elmondhatatlan gyönyörűség. Ez a bennfentességnek a bennfentessége. S akkor ezt őrizzük, és ettől kezdve minden, ami kívül van, az a „világ”. Világ! Vaáhh! S képzeljétek el, ott vannak olyanok, akik csak úgy emberek, ilyen humanoidok. Alig van bennük valami vallásos, csak olyan… ijesztő. Hát ezt a világot meg kell óvni tőlük, ez a legfontosabb. Megóvni a külső alakoktól. És ahhoz, hogy ez a kisfiú a maga elrejtett sebzettségét, gyöngeségét, alkalmatlanságának a tudatát, azt ahogyan egyébként szorong, ahogy ne tudott igazán fölnőni, ezt mind nagyon jól el lehet rejteni ebbe a belső világba, pompásan. Föl lehet venni egy szerepet, és a szerephez adnak ruhát. Gyönyörű, beborítja a teljes férfitestet, csak a fejed látszik ki, az meg nagyon okos. Azért jó. Mert innentől lefele semmi nem derül ki rólad. S itt van egy nagyon kulturált fej. Hát… „Vannak, akik nem szeretnek ezért annyira. Te hogyan látod ezt?” Na jól van, gyerünk! (26:00)Látok némi párhuzamot bizonyos családtörténetek, meg az egyházunk jelenlegi… között. Látok. Hmm. S ezért a reverendában, a szerepben, az intézményben, a megszentelt belső világban jól el lehet rejteni rengeteg mindent. És a pap, aki elég erős szociális szorongással él… Hát mitől ne lenne az? Hát a kortárs csoportban nem ő volt az egyik a sok közül, valahogy mindig kilógott, vagy kis hülye volt, vagy be se vették. Vagy ha ott focizott a többiekkel, akkor is azon szorongott, hogy ő biztos sosem lesz csatár. Ezért lett pap. Hmm. És ott, papként már nem kell megküzdenie azzal, hogy mellérendelő viszonyokban éljen. Már nem lesz felesége, szinte barátok se kellenek, néhány paptárs két faluval odébb, de hát úgyse látják egymást. Én meg a hívek, körülbelül így. Ti kicsit magasan vagytok, azért vegyetek vissza. Nem sokáig lesz úgy, egy óra és jöhettek lefele. Jó. Énszerintem ezt érzékeltettem. De a záró mondata ennek a helyzetnek az, hogy ez a pap, aki egyébként szenved a mellérendelő viszonyok hiányától, mert még talán volt egy-két olyan barátszerűje… tehát azokkal se tartja a kapcsolatot. A papok között is ő pap, hát soha nem Józsi vagy Peti. Tartják magukat, ott a papok egymás mellett. Tehát ínségben él. De ezzel az egész ínséggel sosem tanult meg bánni, hogy azzal mit kéne csinálni, mert jó kisfiúnak kellett lenni. Tehát olyat nem mondunk, hogy „Anya, anya… ez nem jó.” Na. Ezér marad az, hogy egy nagy önfeláldozó gesztusba próbálom elrejteni az összes nyomorúságom, mert az nem téma. Hát, ennek van árnyéka úgy látszik. Bánt nagyon, ha mi papok nem vagyunk elég emberiek. Mert nem hiszem, hogy a papság lényege az lenne, hogy nem kéne emberinek lennünk, hogy az… Nincsen javunkra. Na, most. (29:05)

Egy elég jó segítő jellegzetességei

Írtam 30 pontot. Mindig, mikor magamra hagytok nyáron, kicsit elszabadulok. Nem szorít az idő, és akkor csak úgy a saját örömömre dolgozgatok. Na most, ezek a pontos arról szólnak, hogy nézzük meg, hogy egy elég jó segítőnek milyen jellegzetességei vannak. Nem akarom nagyon részletesen hosszan. Ha valaki közületek nem segítő, az is segítség, mert ti kontrolláltok majd minket, hogy ne vesszünk el ebben a témában. Mondom egymás után ezeket a pontokat, hogy. Nem fogom az összeset mondani, már a 30-at el fogom mondani, csak lenne 60 is, de itt azokra koncentráltam, amik a mi témánk szempontjából fontosak. Tehát abból az érzékeny megközelítésből, hogy az, ami ott önfeláldozásnak tűnik, az-e. Hogy hogyan tud valaki, egy segítő, aki tud nagyon szolgálatkész és empatikus, és a másikat elfogadó és tisztelő és megbecsülő lenni, hogy hogyan tudja azt az egyensúlyt megtartani, hogy az valódi segítség legyen annak, akivel kapcsolatban van, ne pedig csak igazolja a saját létezését, vagy örüljön annak, hogy ő egy erős szerepben van, mert hát ez egy aszimmetrikus helyzet. Napi 8 órában okosabb vagyok másoknál, hivatalból. Nem is akármilyen témában, drágáim, az életet értem jobban. Az, azt múljátok fölül! Az életet én jobban értem. Jól van, hát reggel azért a gyógyszert be kell szedni. Na most! Ugye este meg azért azt a két felest meg kell inni, azért nagy a feszültség na közben, van ára annak, hogy az élethez csak én értek jobban. (31:25)

1. Az elég jó segítő jól viseli a kritikát, meg a dicséretet is

Azt mondja Richard Rohr „60 ves körül voltam, amikor rájöttem arra, hogy amiért rajonganak értem, az nem én vagyok. Amiért utálnak, az se.” Hó, ez egy elég jó, világos mondat. Már csak azért is jól viseli a kritikát meg a dicséretet, mert tudja, hogy a töredéke se szól róla. Tehát elég épeszű ahhoz, hogy ne rántson magára rögtön mindent, és ne gondolja, hogy minden róla szól. Hát hiszen épp egy másik ember nyilatkozott meg. Tehát eleve lehet gyanítani, hogyha valami mond nekem valamit, az róla is szól. Na most.Amikor valaki retteg attól, hogy – miért mondom ezt? Mert az derült ki a kutatásokból, itt sok, számtalan szakirodalmat összeszedtem, hogy mi a segítők gyöngesége. Papoké, lelki gondozóké, szociális munkásoké, olyan jó belevaló segítőké, akik már a diploma előtt kiégnek. Ez a leg megrázóbb, képzeljétek el. Diploma előtt mérnek 25-40%-os kiégettséget, diploma előtt.Az első például, hogy sokakat jellemez az, hogy retteg attól, hogy valami kritika éri őt. Hogy valaki azt mondja, hogy ez nem jó, vagy nem volt jó, vagy nem úgy. Retteg tőle. A megsemmisülésnek a félelmeit éli át. „Muszáj, hogy jó legyen, muszáj! Nem szabad hibázni, és csak jókat mondhatnak.” Hát ebben kevés szabadság van. Most ha én úgy ülök le valakivel beszélgetni, hogy „Nem ronthatom el! Egy pillanat nem lehet, amikor valamit rosszul csinálok! Vagy ha lehet, ne vegye észre. Vagy ha észrevette, nehogy szóba hozza!” Hát az hogyan lesz akkor egy bizalmi viszony. Nem mondhatja el? Akkor engem kell féltenie? Gondoljátok, hogy a kliensek, akik beszélgetnek velünk, nem érzékelik azt, hogy majd megőrülünk azért, hogy nehogy valami rosszat mondjanak rólunk? Hát miért, ők nem hangolódnak ránk? Hát dehogynem. „Ú, ezt a segítőt nagyon kell védeni. Látni rajta, Így néz engem, nehogy valami rosszat mondjon. Ú, hát akkor kicsit visszafogom magam, nehogy valami baja legyen.” Ez lehet, hogy furcsán hangzik, de közben ez van. „Érzékenyen, csak óvatosan megyek, mert…” (34:15)Tanultam egyszer, külön ez volt a célirányos téma: nárcisztikus kliensek segítése. Volt egy érett tanár, pszichoterapeuta. Azt mondja. A nárcisztikus klienseknél – ugye ő a tökéletes, te meg a futottak még kategória – egyébként egy igazán belevaló nárcisztikus kliens csak a legjobbhoz megy el. Tehát ő addig megy „Ki ma a piacon a vezető? Ki? Én akkora ember vagyok, hogy én kizárólag … (nevet helyettesítsétek be) csakis őhozzá megyek el. Hát ki volna méltó, hogy én az ő kliense legyek?” S akkor azt mondja. De ez már nagy dolog, mert mer segítséget kérni. A nárcisztikus leendő klienseink nagy része nem kér segítséget. Tehát ha ő kér segítséget, természetesen a legjobbtól, az már nagy lépés. Na most. Azt mondja ez a terapeuta. Egy nárcisztikus kliens nagyon érzékenyen fog magukra figyelni, a hibáikat fogja lesni. Ezeket előszeretettel azon nyomban leleplezi. És az arcukhoz fogja vágni „Igen, igen, és ez hol van a szakirodalomban? Gondolja, nem olvastam utána, hogy itt mit kellett volna mondani?” Azt mondja ez a terapeuta. Ezért, amikor egy nárcisztikus klienssel kapcsolatban maguk tényleg nem csinálnak valamit jól, ezek remek pillanatok. Mert maguk egyszerűen őszintén bevallják, hogy elrontották, és a nárcisztikus kliensek örülnek, s nő a bizalom tere. Mert látni való, hiába ő a kliens, jobban érti, mint a segítő. Például ha valaki nárcisztikus emberekkel akar zöld ágra vergődni, milyen nagyszerű dolog. Be tudom ismerni, hogy valamit elszúrtam – segíti a kapcsolatot. Háhh, ez tetszik nekem. (36:40)Vannak olyanok, akik a dicséretet nem bírják. Elmenekülnek, nem bírják a fényt magukon. Amikor valaki nem írja a fényt magán, ez miért elgondolkodtató? Azért, mert összekeveri a fényt magával. Attól még, hogy a fény rávetül, nem ő a fény. Most épp egy kicsit rajta van. Ettől nem kell annyira zavarba jönni, mert 2 perc múlva le fogják oltani, s akkor sötétben mehet haza. Hát az élet nem úgy néz ki, hogy mindig rajtad van egy rivaldafény. Ki él úgy? Hát jól, el fog aludni… Szóval amikor valaki azt mondja, nagyon nem bírja, az nem a szerénység jele. Túl sokat vesz abból magára ezért azt gondolja, hogy az neki nem is jár, azt ő nem érdemli meg. Hát mondta valaki? Hát úgy fordították azt a nagy… puff, akkor ott van, kaptál egy Jupiter lámpát. Na? Hát valamerre kellett fordítani. Most akkor… Jó. (37:55)Ha valaki jó segítő akar lenni, nehezen lesz az, ha nem tudja az erősségeit, vagy az erősségeit szégyenli, vagy az erősségeit elkenegeti. Megint csak, amikor tanultam csoportot vezetni, például pszichodráma csoportban lenni, és segíteni valakit pszichodramatistaként, az nem könnyű dolog, nem könnyű. Hát nekem biztos nem. Amikor tanultam, akkor azt mondja a kiképzőm. Na most. Ha elbizonytalanodik valaki vezetőként, hát miért ne bizonytalanodhatna el? Hát miért, olyan nincsen? Van. Akkor forduljon a saját erősségeihez. Hát oda mindig nyúlhat, amit álmában is jól tud csinálni. Akkor csinálja azt, mert azt jól tudja csinálni.Ezek úgy bennem maradnak, ezek az egyszerű mondatok. Ha zavarba jössz, nyúlj az erősségeidhez. De hogyha „Nem, nem, nem… Hát van diplomám, de hát érted, ez semmit se jelent.” Hát osztogattak még pénzért is. Hát nyelvvizsgát is, diplomát is. Tehát az… jó, nekem pont nem, mert nem volt pénzem sem. Kénytelen voltam levizsgázni, de a… Jó, megyünk tovább. (39:30)Péter apostol jutott eszembe. Péter azt mondja… „Péter, vesd ki a hálót!” Fölhúz rengeteg halat napközben, amikor a halakat nem lehet kifogni, mert nagyon meleg van, ezért lemennek oda, ahol hűvösebb van és több az oxigén. Tehát erre mondják azt, hogy váratlan dolog. Péter megrendül. „Menj el tőlem Uram, mert bűnös ember vagyok!” És Jézus meg azt mondja neki „Péter, te gyere csak velem, emberhalász leszel.” Nem kell agyon… jaj… Mhh! (40:15)

2. Képes nemet mondani

Hát ez lerágott csont, én ezt már tovább nem rágom, csak mondom. Volt egyszer egy autószerelő. Talán a Toyota Supra szerelésnek a legnagyobb mágusa. Hát az nekem nem mindegy. Egy zseniális autószerelő, ráadásul nem is dolgozott túl drágán. Igen ám, de mert nagyon jó autószerelő volt, és nem dolgozott túl drágán, és az öreg Toyota autókhoz nagyon jól értett, rengeteg munkája volt. Ezzel semmi probléma nem lett volna, ha amikor te odamentél, és valamit kellett szerelni az autón és azt mondtad „Hát el tudja-e vállalni? – Hogyne, hát értek hozzá, én értek hozzá. Az országban alig van valaki, aki úgy ért hozzá, mint én.” Igaz is volt. „Mikorra lesz kész? – Hát azt… Hát ezt megcsinálni nekem? Hát nincs olyan ember, aki ezt nálam gyorsabban megcsinálja. Pikk-pakk, csukott szemmel megcsinálom.” De tényleg. Nem is túlzott. „Ez remek. Mikor jöjjek? – Ez egy kis munka, holnapután.” Volt, hogy 2 hónapig ott volt az autó. Mert ő iszonyúan értett hozzá, olyan gyorsan meg tudta csinálni, mint senki más, csak nem csinálta. Azért nem csinálta, mert volt még 25 autó. De amikor a 25 autó állt egymás után, az azért nem számított semmit, mert gondolhattad volna, beparkolsz a 24-dik helyre, azt mondod „Jó, majd ide jövök 3 naponként. Egyrészt majd megsimogatom az autómat, de másrészt meg… értitek, hát szegény akkor…” De úgy akkor látod, hogy most már 19, 14, szóval valahogy úgy föl tudod mérni, hogy mikor telik le az idő. De ez nem így volt. Hanem ezek az autók egyre többen lettek. És te hirtelen azt vetted észre, hogy 25-ből nem a 18-dik lettél, hanem a 32-dik. Na de ez hogy lehetséges? Úgy hogy természetesen annyira jószívű volt, hogy ha valaki beugrott és nem azt mondta, hogy „Hát majd akkor visszajövök…” hanem „Jaj, te megtudnád ezt most csinálni? – Persze, persze. Gyere állj be.” S akkor megállt az élet. S vele ezek az autók így elkezdtek parkolni. Értitek ezt? A legjobb szerelő, szakértője valaminek. Gyorsan dolgozik, olcsón, csak nem tud nemet mondani. Ebből hatalmas káoszok lettek. Olyan jószívű ember volt, tényleg, olyan jószívű volt… Egy szerelő. Ott állt nála az autóm 2 hete, nem lehetett egy alkatrészt kapni. Hát egy öreg autónál van ilyen. A sajátjából kivette, s belerakta az enyémbe. na, van ilyen autószerelő, drágáim? Ilyen nincs! Kiveszi az enyémből és berakja a sajátjába, ilyet már hallottatok, de ő nem, ő fordítva csinálta. Így, ahogy mondom. Na, ehhez a szerelőhöz soha többet nem viszem az autómat, soha. Továbbra is egy nagyon jó ember, a legjobb szakember, mert azóta is naponta 25 ilyen öreg autót megcsinál, csak értitek. Egyetlen problémája van, hogy nem tudja azt mondani, hogy NEM. És ettől az egész viszony ellehetetlenül, ettől az egyetlen dologtól. (44:05)Én ezt úgy megtanultam egy életre, hogy… Autószerelőktől hallottam a következőt. Ezt most elmondom nektek, de ez egy annyira hálás téma, hogy iszom rá egy kicsit. Három dolog sosincs egyszerre. Ismeritek? Oké. Na, a többség nem. 1: olcsó, 2: gyors, 3:jó. Ez a három dolog nem jár együtt az autószerelésben. Lehet olcsó és gyors, autód megy a hulladék irányába. Lehet olcsó és jó, nagy lesz a sor. És lehet nagyon drága, nagyon gyors…, olyan nincs. Szóval a három nincsen együtt. (45:30)Most tehát ha egy segítő nem ismeri azt, amiről már gyakran beszéltünk, hogy jön valaki, és megkérdezheted „Sürgős vagy fontos?” Nem mindegy. „Sürgős is, fontos is. – Melyik inkább?” Mert olyan is van, hogy „inkább melyik”, mert mind a kettő, de inkább sürgős. Akkor ha sürgős, akkor gyerünk, de csak 5 percem van rá, mert sürgős. Ha fontos, akkor gyere egy hét múlva, vagy 4 év múlva, mert… Hát amikor… Hát én is ember vagyok, nem, tehát én is számítok. 4 év, 4 év. S akkor el… „4 év egy kicsit hosszú idő, azt nem várom ki.” (Hol vannak a jegyzeteim? Eltűntek! Ott! Mondtam, hogy nem hozom ide többet, és tessék.) Tehát, képes nemet mondani. (46:45)

3. Eredményességét segítő mértékben fél a kudarctól, leégéstől, sikertelenségtől. A kudarcait és a vereségeit képes megélni

Mint vereséget, Engedi, hogy fájjon. Nem csak beismeri, nem csak belátja, nem csak elfogadja, nem csak tudatosítja, hanem mer szenvedni. Na, ez nem esik jól. De egy elég jó segítő nem ott áll meg, hogy a kudarcélményét földolgozza, hanem azzal foglalkozik, hogy miért nem csinálta jól. Tehát a kudarcélmény földolgozása csak az első lépés. A kevésbé fontos, de nélkülözhetetlen. A fontosabb, hogy na, most mit lehet másképp csinálni, vagy mi vezetett ide, vagy mit tehettem volna jobban? Ez az érdekesebb. De ehhez általában valamit a kudarcélménnyel kell tudnunk csinálni.Voltam 22 éves, akkor 1988-89, hát elég fiatal voltam. Tulajdonképpen ’88-89, a rendszerváltás előtt, olyan hogy szociális munka nem is volt, szociális munkások nem léteztek a rendszerváltás előtt. Ilyen nem volt, hogy szociális munkás. Ez furcsa lehet, csak akkor nem volt. Hajléktalanság sem volt, munkanélküliség sem volt – akkor minek a szociális munkás? Igen ám, de attól még voltak hajléktalanok. Emlékszem, ’89 legelején egy hajléktalan férfi, mert hogy velük kezdtem el dolgozni, úgy csak… hogy is, belső indíttatásból. Ez a bácsi kinn élt az utcán, és TBC-s lett. Nem volt még akkor esetkocsi, semmi nem volt. TBC szűrés, mobil szűrés, semmi, semmi. Mindegy, bekerült a kórházba. Én elkezdtem őt látogatni. Idős bácsi volt, idős, 70. És látogattam őt, kiderült, nem csak, hogy senkije sincs, nem csak, hogy hajléktalan, nem csak hogy nincs munkája, csomó minden, hanem hát tulajdonképpen már régen nyugdíjkorban van, de hát föl se merült nála, hogy ő egyáltalán képes legyen valamit elintézni a saját ügyeiből. És akkor, hát gondoltam, tulajdonképpen szép lassan elintézem ennek a bácsinak a nyugdíját. Kellett bele egy pár hónap, ugye először akkor papír…, hát szóval egy kálvária volt. Mindent elintéztem, annyira hosszú volt, már majdnem fél éve ment, hogy be kellett mennem a papnevelő intézetbe. Az í-re a pontot nem tudtam föltenni, vagyis nem voltam ott, amikor megkapta az összesített elmaradt nyugdíját. Hát azért azt nagyon szerettem volna, fél év melóm volt benne. Visszajöttem, Karácsony volt, az első alkalom, amikor a papnevelő intézetből vissza lehetett menni, s persze mentem, kérdetem, hogy hol van. S mondják, hogy meghalt. Kivitte neki a postás az első nyugdíját, ami volt 100 ezer forint, akkor, és ő berakta a párnája alá. Amikor meggyógyult a TBC-ből és kijött, első hely egy kocsma volt, ahova betért, s annyit ivott, hogy belehalt. (51:05)Na ez egy kudarc. Ma már egész másképp csinálnám. Tudnám, hogy azt kísérni kell, hogy ő megkapja a pénzt, hogy ő azzal mit csinál, hogy az a pénz kinél lesz, hogy amikor… De hát akkor fogalmam sem volt, hogy ezt hogyan kell, gőzöm sem volt róla. Segítettem. Nyilván mindenkinek megvan a maga felelőssége, őneki a sajátja, nekem az enyém. Elmondtam ezt egy történetet, amikor kezdtem segítő foglalkozást tanulni. Hogy én azzal kezdtem, hogy kaptam egy olyan pofont, hogy nem tudtam ebből valamit nem magamra venni. A csoportvezető, pszichoterapeuta azt mondja. „Hát én első éves egyetemista voltam, és azt történt, hogy az utolsó néhány napok egyikén, még nyár előtt odajött hozzám valaki az évfolyamból, becsöngetett hozzám. Nem is voltunk különösen jóban. S akkor úgy leült nálam, szinte olyan céltalanul, ok nélkül ott ücsörgött, és akkor mondja, hogy <<Te, annyira nincs kedvem ehhez a vizsgaidőszakhoz, meg áá…>>” És akkor nagyon tavaszodott, már nyár eleje, ő nagyon jól volt, boldog volt. „Ugyan már, ne hülyéskedj! Hát miért, hát olyan szép az élet!” mondta neki. „Fiatalok vagyunk, gyorsan levizsgázunk, élünk vidáman.” S akkor olyan 2 hét múlva a rendőrség jött. hozzá. Kiderült, hogy ő volt az utolsó ember, aki még élve látta. Mert ez az évfolyamtársa 20 éves hölgy, elment hozzá, mert benne bízott a legjobban. De tele volt öngyilkossági késztetéssel. A maga módján, szimbolikus beszéddel, ahogy szokták, elmondta, hogy nagy a baj. Volt ott egy 19-20 éves lány, tanulta azt, hogy ő pszichológus lesz, és fogalma sem volt, hogyan ismerhetné föl, hogy nem egyszerűen csak rossz lábbal kelt föl. (53:50)Nem hinném, hogy egy segítő megúszhatná ezt. Nem hinném. Előbb-utóbb valami ilyen története azt látom, mindegyikünknek lesz. Ezt a kérdést egyszer föltettük, nem én voltam, aki föltette a kérdést. Ott ültem, hogy „Na mi van akkor, hogyha mondjuk egy haldoklóval kapcsolatban valamit nem csinálok jól?” S emlékszem, ott a terapeuta a következő választ adta. „Hát ezzel már én is voltam így.” Elmondta ugyanúgy a saját történetét. „Volt velem, hazamentem, rájöttem, hogy hülyeségeket beszéltem, hogy nem ezt kellett volna. Ú, pont a fordítottját, most hogy látom, úúú!” És bár nem volt megbeszélve, ment be másnap, hogy elmondja annak a haldoklónak, hogy „No…!” s már nem volt ott senki. „Szóval akkor annyit szenvedtem – mondta – majd bele őrültem, s akkor rájöttem. Vannak olyan tévedéseink, vagy hibáink, amelyeket csak előrefelé tudunk jóvátenni, és visszafelé nem.” Hogy én az az ember vagyok, aki 22 évesen, 23 évesen, 30 évesen megtanultam valamit, és ezt most annyira tudom, a kudarc miatt, amit az velem csinált, hogy én ezt 50 évig sok száz ezer emberrel leszek kapcsolatban, soha nem fogom már elrontani, soha. Lesznek nagyon sokan, ők el fogják rontani, de én már soha, mert én ezt nagyon jól fogom tudni. (55:45)Ez mindig nagyon-nagyon megrendítő számomra, hogy tulajdonképpen egy segítő nem csak a saját bőrén tanul, ahogy egy orvos se. Mások bőrén tanulunk. Mononukleózissal feküdtem. Ismeritek ezt? Na most! Hát ha nem, én nem tudom elmondani, mert nem vagyok orvos, de ez egy baj. S feküdtem ezzel a bajjal, 40 fokos lázam volt, bekerültem a nem t’om milyen osztályra, ott feküdtem. Bejöttek a rezidensek vagy orvostan hallgatók, ki tudja, minden esetre fiatalok voltak, de fehér köpeny volt rajtuk, és volt ott egy nem fiatal fehér köpenyes. Akkor a legszenvtelenebb hangon azt mondja az idős fehér köpenyes, hogy „Húzza föl a pizsamáját!” Ugye hát ha egy fehér köpenyes azt mondja, húzzam fel a pizsamámat, értitek. Fölhúztam. „Nadrágot le!” Fehér köpeny. „Na, tapintsák meg a máját! Mononukleózistól duzzadt májat fognak találni.” S akkor ott végigtapizott hat fehér köpenyes, férfiak-nők vegyesen. Nem találták el a májam. Hát az idős orvos „Kicsit segítsen nekik!” Mondta nekem. „Úgy, mutassa azt a májat! A magáé duzzadt, maga jobban tudja, hol duzzad.” S tudjátok, mi történt? Azt történt, hogy miután ezek a kedves orvostan hallgatók, ugye akik más bőrén tanulnak, nem találták a májam, a duzzadt májamat. Fogott egy ilyen kihúzó filctollat az orvos, jó alkoholos cuccot „Ott van.” És én egy hétig egy ilyen alkoholos filccel kipreparált májjal jöttem-mentem. Nagy dolog a bőrünket a segítők kezére adni. Na szóval. (58:30)(Mennyi az idő? Hmm. 4. Nm már! Három? Négy. A frászt hozzátok rám. Azt hittem, elrontottam. Ne csináljátok! Ki vagyok borulva ettől.)4. Tudatában van saját szükségleteinek, vágyainak, hiányainakÖrök élményem, este 9 óra. Akkor nagyon sokan jöttek hozzám, óránként. Ő volt mondjuk a nyolcadik. (Ásít, elrejtve. – szerk.) Te is azt csinálod épp. Rám nézett a kliens, azt mondja „Feri! Ásíts nyugodtan.” S akkor rájöttem, ez annyira bennem van, hogy mennyivel normálisabb elismerni és elfogadni, hgy álmos vagyok és fáradt. Ugyanis ha álmos vagyok és fáradt, akkor az van. Most csinálhatom úgy, hogy Gmm! (nagyot nyelt – szerk.) Itt vagyok, figyelek, fontos, amit mondasz! Igen.” Lehet ezt csinálni. Most ha én ásítok egy baromi nagyot. „Óhh! Ne haragudj! Brrr-grr!” s erre a kliens összezuhan, hogy rossz emberhez jött, ezzel semmi probléma nincs, mert ez egy nagyon jó téma lesz a beszélgetéseinkhez. Hát máris hozott egy tünetet, hogy amikor valaki ásít mellette, ő azt magára veszi, és ettől összeomlik. Hát ott, ott kapunk egy másodperc tört része alatt kapunk egy jó kis anyagot, már lehet is vele dolgozni. „Te gondolod, hogy én azért ásítottam, mert te unalmas vagy? – Hát persze, ez jutott eszembe (mondja a kliens). – Nem, nem azért mert unalmas vagy. Képzeld, azért, mert fáradt vagyok. Ha te jöttél volna reggel 8-ra, ekkora szemekkel néztelek… így. Ilyenkor nem is pislogok, reggel 8-kor, úgy rajta vagyok. Szóval ami ott történik, ha már az van, az mind segítségére lehet egy segítő helyzetnek. Hiszen úgyis van. Különben van egy fáradt segítő, akkor azt elrejti, akkor az van, hogy a fáradtságot el kell rejteni, vagyis ebben a kapcsolatban kölcsönösen vannak olyan dolgok, amiket nem mutatunk meg. Úgy csinálunk, mintha nem úgy lenne, azt elfedjük, és akkor azért hozunk púdert, és hogy tulajdonképpen te se hozd a legnagyobb bajokat, mert az lehet, hogy ciki. Hát hozzál bajokat, de a nagyon cikiket ne hozd, mert az, az… Ez az üzenet, hogy azért az uvariasság keretein belül fogunk itt ám egymással dolgozni, tehát valami nagyon gusztustalan dolgot ne hozzál. Már az ásítás is érted… tele van nyállal, meg fogak látszanak ki, belső szervek. Ne, te csak olyan rendes bajokat hozzál, olyan illedelmes, fölöltözött bajokat. Abban nyálkahártya ne szerepeljen, mert az… (Tehát tudatában vagyok saját szükségleteimnek, négyesss! Tudatában vagyok saját szüks… Nem, ez nem új, ti nem vagytok itt. De tényleg, ez ugyanaz volt. Csak még egyszer elismételtem. Ez egy előadói dolog, hogy… Na jó.) (63:05)Eszembe jutott ez, hogy képzeljünk el egy fiatal nőt. Hát így este már akármit ne, tehát mégis csak… Hangollak titeket. Ő elmegy Angliába. Hát régen babysitter-nek, de ma már nem, „au pair”. Tehát mindegy, elmegy kölyökcsősznek. De ő egy olyan valaki, se igazi családi háttér, se anyai szeretet, hát szóval na. Ezért, ahogyan ő egyáltalán képes kimenni Angliába 18-19 évesen, hát ezért is, mert nincs nagyon mit itthagyni, hát persze, hogy ki tud menni. Hát miért ne menne? Úgyse tartozik itt igazán senkihez. De hogy miért pont… hát azért mert ezt csak tudom csinálni. Meg ott van az az öngyógyulási törekvés, kisgyerekekkel. Ugye, amit nem kaptam meg, majd megadok. Ez nem tudatos, de… Na most. Mi történik ott, a ködös Albionban? Képzeljük el, hogy ott van egy család. Általában oda szoktak menni. Ott van egy apa, ő hazaérkezik esténként, ő ilyet nem tapasztalt, mert nem volt apa. Van egy anya, akinek van van három gyereke, s akkor még egész látszik, hogy ott valamilyen családként működnek, ő ebbe beletartozik. Hát kinyílik a világ, kinyílik a világ, hogy vele most történik valami itt Angliában 19-20 évesen, hát ez maga a gyönyörűség. Mi a következő lépés, ha valaki au pair a ködös Albionban? Hát előszeretettel bele fog habarodni a férfibe. Hát már miért ne? Hát ott van minden, ami neki hiányzott. S akkor lenne… én is bekerülhetnék ebbe a családi gyönyörűségbe. Lenne egy ilyen apám-férjem, lenne egy gyerekem-gyereked, lenne családod-családom-családunk. Hú, de szépe lenne így, ejtőernyővel megkapni mindent. Értitek, fölszállt, le, puff, a családban ott van már. Persze, hogy szerelmes lesz. Mitől ne lenne az? Hát ott van, ott járnak-kelnek, látja a házigazdát alsógatyában jönni-menni. Hát nem ez a legvonzóbb, de azért csak látja. Hát mitől ez lenne a legvonzóbb. De hát az apja meg sehogy se járkált otthon, mert nem volt. Itt legalább van. Jó. (66:05)Most képzeljük el, hogy ő a kliens. „Teljesen meg vagyok veszve, szerelmes vagyok. Szerelmes voltam, lefeküdtünk. Szerelmes voltam, lefeküdtünk, szeretője lettem. Szerelmes voltam, lefeküdtünk, szeretője lettem, jár hozzám Magyarországra. Szerető, lefeküdtem, jár hozzám, azt mondja, hogy el fog válni. Szeretője lettel, lefeküdtünk, jár hozzám, zöö-zöö… azt hiszem, valami nem, nem jó.” Most ha megkérdezzük, hogy tulajdonképpen mik a te mély vágyaid, a te szükségleteid, a te hiányaid? Nyilván elkezdi majd mondani. „Hát hogy család. Hogy egy férfi, aki szeret, hogy gyerekek…” Most ha bármelyikünk segítőként tisztában van a saját vágyaival, hiányaival, szükségleteivel, akkor a legevidensebb módon tudok kapcsolódni a legmélyebb vágyaimhoz, tudom, hogy az mi. Akkor megjelenhet ebben a helyzetben az a különbség, hogy „Az lehetetlen, hogy neked a legmélyebb vágyad az legyen, hogy ez a férfi, hogy ez a család, meg ezek a gyerekek. Ezek a te legmélyebb vágyaid? Hát azt kötve hiszem.”Ha egy a pap a legmélyebb vágyaival tisztában van, az nagy segítség neki, hogy a többi vágyát is elrendezze. De valaki, aki a legmélyebb vágyaival, hiányaival és szükségleteivel nincsen tisztában, hogy? Akkor a felszínen fogunk bolyongani, és akkor olyan hülyeségeket mondunk pro és kontra. Mert akkor mi történhet? Valaki, aki teljesen elvágva a vágyaitól, szükségleteitől elkezdi mondani „Hát ilyet! Hát nézzél tükörbe! Bűnösss perszóna!” De ezzel mi történt (a másik székre mutat – szerk.) Nem ismertük el ennek a fiatal nőnek az összes hiányát, a szükségleteit, a nyomorúságát, a veszteségeit, a szenvedéseit, mindent. A jogosultságát, rombolóvá vált pozitív és negatív jogosultságait. Hát ha valakinem van egy csomó romboló jogosultsága, mert nem nem lehetett se ez, se az, se amaz, „Jó hát akkor a romboló jogosultságaimmal pont szétverem ezt a családot. Hát pont ennyi, oszt körülbelül akkor kvittek vagyunk. Az én életemet 20 évig rombolták szét olyanok, akiktől én függtem, most ennyi, körülbelül még az igazságosságnál még maradt is nálam, majd még ezt beváltom valahol.” (69:15)Ha csak ezt mondom, ez az egyik oldala. „Nulla vágy, nulla szükséglet, nulla… ilyen semmit nem ismerünk el belőle. Szenvedjél!” Ezzel a helyzet még rosszabb lesz. Hát ez sehova nem segít valakit. A másik irány, ugyanúgy hallhatjuk. „Na, hát a szerelemnél nagyobb nincs is. Szerelmes vagy? Az gyönyörű, hát ez csodálatos. Hát állj ki magadért. Hát miért, volt már ilyen, hogy valaki szakított. Már miért? Majd akkor úgy megy tovább az élet. Hát te csak csináld. Hát ezek a vágyaid, hát ez, ennél mélyebbet én sem tudok elképzelni. Ez csodálatos dolog, a szerelem. Lehet, hogy ti egymáséi vagytok, biztos ez egy rossz fiatalkori rossz döntés volt. Hát látni valóan te láttad is, hogy már nem boldogok. Hát biztos jól is láttad. Tényleg, milyen konfliktusok voltak. Igaz, ahogy kiabáltak egymással? Hát ez fúj! Bezzeg veled majd a boldogság kék madara fog ide-oda jönni-menni. Néha a csőrével picit meg… cupp-cupp.” Ez a másik véglet. Tehát naprakésznek lenni a vágyainkkal, a hiányainkkal és a szükségleteinkkel, e nélkül nehéz úgy segíteni, hogy az valódi segítség legyen. Hogy ne csak egyetlen egy személyt lássunk az aktuális érzelmeivel, ahogy épp most 19 évesen éppen a maga mezítelenségében azt se tudja, hogy éljen. Hát lehetetlen, hogy csak ezt lássam belőle. Hát látom a mélyebb vágyait, a hiányait, szükségleteit. De hogy látom azt? Hát ha látom a sajátomat is, és tudom, hogy mi van mélyebben és mélyebben, s mit lehet mindezzel tenni. Hát különben… vagy belerúgok, vagy azt mondom, hogy „Hajrá, hajrá! Csak menjünk előre, az élet rövid.”Hí, itt az idő. Többet akartam. Ez egy kudarc. Nagyon köszönöm a figyelmeteket! Akkor itt most be is fejeztem. (71:45)

Lejegyezte: vinkozoli