Önfeláldozás séma 3. – az elég jó segítő jellegzetességei

Már tavaly, legalábbis iskolaév szempontjából, elkezdtük azt a sémát, és annak a sémának a kapcsán annak a megtárgyalását, hogy mit jelenthet az, hogyha valaki olyan értelemben önfeláldozó, hogy az az önfeláldozás nem elsősorban és alapvetően annak a javát szolgálja, akiért az önfeláldozás történik, hanem az önfeláldozás hátterében éppenséggel sokkal jobban benne van maga az, aki az önfeláldozást teszi, miközben általában ez számára nem is tudatos, és nem világos. Tehát például, hogy  ennek az önfeláldozás sémának egyetlen jellegzetességét kiemeljem: aki ezzel a sémával él, és ez jellemző rá az életnek sok területén és kapcsolatában, ő másokat jobban rászorulónak tekint és lát majd, mint azok valójában azok. Ezért tulajdonképpen nemcsak hogy sajátosan realitásvesztésben van, és pontosan azt nem adja meg akár a családtagoknak, akár segítőként azoknak, akikkel segítő viszonyban van, ami az egyik legnagyobb dolog: hogy kinézem belőled, hogy meg tudod csinálni. Hogy látom az erőforrásaidat, hogy tehetséges vagy, hogy minden adva van, egy kicsit legföljebb valamit fejleszteni kell. Vagy valami bátorságot össze kell szedned, és ennyi az egész, s én már jövök is hátra, hátra, a háttérbe és adom neked a nagyobb teret, mert szinte minden megvan, ami ahhoz kell, hogy valami szülessen. Pont ezt nem adja meg. Azt a teret, amelyben az alapján lehet növekedni, amely készségek, adottságok tulajdonképpen már ott adva vannak, legalábbis akár lehetőség szerint, és azokat nem kell énnekem ellátnom az ő életében, hanem…. Nem is akarom ezt ragozni, de azért el tudjuk képzelni, hogy milyen hatása van egy családi kapcsolatrendszerben vagy egymással való viszonyunkban az, hogy én sokkal rászorulóbbnak tekintlek, mint ahogy vagy. Jaj, unos-untalan belém égett ez az élmény, ahogyan a 15 éves lánynak ordít az anyja a szobából, hogy a kabátot ne felejtsd el fölvenni, hűvös lesz este, a zakót! Kell, a zakó nélkül ne menj el, mert most még jó az idő! Azért kiabálok, mert ugye kint van, már szöszmötöl, már hallani, hogy a kulcsával zörög. Most ez az utolsó pillanat, hogy még segítségére legyek, és utána eltűnik ez a lehetőség, ezért üvöltök: a zakó! S ennél már csak annak van nagyobb hangja, ahogy rám vágja az ajtót. Mert nem 8 éves, hanem 15. Meg nem 15, hanem 25, és a többi… Szóval éppenséggel nagyon sajátos az az önfeláldozó séma által indított cselekvés, amiben én azt élem meg, hogy te rászorulsz és én segítek, te meg éppen azt éled meg, hogy te akadályozol engem. Nem engedsz kinőni saját magamból, nem adsz nekem teret, nem adsz nekem szabadságot. Hah! Tehát ilyen értelemben beszélünk az önfeláldozásról, mint sémáról.És ugye, még egyszer megismétlem, és utána megyünk tovább: a bűntudattól való félelem, annak a megelőzésére tett kísérlet, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom, hogy nem vagyok elég jó, és az önmagamról kialakított pozitív képnek a fönntartása: én jó vagyok, én segítek, én egész nap segítek. És ez a kettő, a bűntudat és a bűntudat elkerülésére tett törekvés, és a pozitív önmagamról alkotott képnek ez a görcsös és nem tudatos fönntartására irányuló törekvés, aminél lehúzódik a roló, és nem látlak téged, hanem saját magamat csak. (04:30)Na most, elkezdtünk beszélni az elég jó segítő ismérvei, de most nem elsősorban a másokkal vagy a klienssel való kapcsolat szempontjából, mert például egyetlen egyszer sem fog megjelenni, hogy empatikus, vagy tiszteli a klienseit, erről most nem fogunk beszélni, pedig kéne. De itt most a séma szempontjából nézzük csak. Tehát azokat az ismérveket vesszük elő, hogy egy elég jó segítőnek mi az, ami segítségére van, és ami ebből a szempontból a legnagyobb segítségére van a klienseknek is, hogy hogyan tud segíteni magának. Hogyan tudok elég jó segítő lenni az önmagammal való viszonyban, hogyan tudok magamnak nagyon hatékonyan segíteni, és ez hogyan tud segítség lenni a klienseinknek, hogy én tudok hatékonyan segíteni magamnak. Egyébként ezt ezerszer is hangsúlyozhatnám.  Az egyik legnagyobb segítség azoknak, akiknek segítünk, hogyha azt látják, hogy mi hatékonyan segítünk magunknak. Ez a legjobb minta, ami létezik. Hogy mi emberszámba vesszük magunkat, fontosnak tartjuk magunkat, képesek vagyunk magunkért cselekedni, nem hanyagoljuk el magunkat, együtt érzők vagyunk magunkkal. Hah! Hát ez a legjobb minta! Nem az, hogy éppen beledöglök a segítésbe, és megpróbálok segíteni neked, hogy te ne dögölj bele a segítésbe. Elég paradox helyzet! (06:07)Nézzük akkor. Volt ez:1. Jól viselni a kritikát, nem jól, elég jól viseli a kritikát és a dicséretet isAz egy ismérve annak, hogy ő egy elég jó segítő.2. Képes nemet mondani3. Eredményességét segítő mértékben fél a kudarctól, a leégéstől és a sikertelenségtőlNem olyan nagy baj, ha van benne némi aggodalom. Hát miért, tök mindegy neki? Hogy lehet úgy segíteni?! Emlékeztek, a 3 fontos szerepünk: a grandiózus segítő – majd én! Hát ez kell hozzá, különben hogy? Hát ő, aki tele van motiváltsággal, ő megmutatja, van hozzá ereje. De kell hozzá egy ember, bárki, aki azt tudja mondani, hát, most már fáradt vagyok ehhez a nagy világ-megváltáshoz. Inkább alszom egyet! És a harmadik, aki nélkül nem sokra megyünk, a szakember. Hát valamit tudnia is kell, nem? Tele van lelkesedéssel, emberi mélységekkel, csak nem ért hozzá… Nem hangzik jól! Nagyon ért hozzá, egy igazi ember, csak nincs hozzá kedve. Ismeritek biztos, Popper Péter azt mondta, egyszer, már idősebb volt, s akkor megírta, tehát lehet tudni, s akkor azt mondja, hogy szokás szerint jött hozzám egy kliens, egy édesanya volt, és a gyerekének a vizelési problémáiról beszélt, hogy már tulajdonképpen elég nagy, de még mindig nem szobatiszta, de néha az, de néha nem, és ezt mondta, akkor Popper Péter a maga emberi alapállásával elgondolkozott ezen, és a következőre jutott: tulajdonképpen nekem mi közöm ehhez? Majd ebben a mélyre szántó önreflexióban tovább jutva arra jutott, hogy tulajdonképpen őt ez untatja is már, hogy nincs kedve ezt csinálni. És ez volt az a pont, amikor elment a kliens, és úgy döntött, hogy nem fogad több klienst. Mert ez már nem volt neki. Hát e nélkül nem lehet – jajj, hát valamiből meg kell élni, ugye, egy nagyon emberi motívum. Hát valamiből meg kell élni, kiégtem, nincs hozzá kedvem, le vagyok pusztulva,  családom romokban van meg én, de hát valamiből meg kell élni. Így akkor nehéz! De most képzeljünk el egy olyan segítőt, aki valódi lendülettel van, belső motiváltság van bőven, szakmai tudás egeket veri, s nincs benne emberi. Úha! Ez egy jól beprogramozott robotnak lehet, hogy jó, de hogy lesz ebből egy emberi viszony? Ezért hoztuk ezt a hármat, és akkor eszembe jutott egy német pszichoterapeuta, akitől tanultam sokat, ááá, és novemberben megint tanulok tőle, tényleg, minden évben kétszer. Azt mondja, hogy azt figyeltem meg a több évtizedes szakmai gyakorlatomban, hogy amikor hátradőltem és azt mondom, ez a kisujjamban van…  Kliens? Szuicid krízis? Azt tudom. Tudom pontosan, hogy van. Készségfejlesztés? Hát az megy. Már nem én, hanem… Azt mondta, amikor valamit mégoly nagy szakmai tudással és rutinnal is végeztem, mindig az volt a benyomásom, hogy ez lapos, nem igazi segítség. Ő mondta azt el, hogy Németországban egy klinikán azt nézték, hogy 40 éves szakmai gyakorlattal, 20 éves szakmai gyakorlattal, kezdő segítők segítenek, és az eredményességükre voltak kíváncsiak. És tudjátok, mi derült ki? A kezdő, zöldfülű segítők nagyobb, eredményesebben segítettek, mint a 40 éves tapasztalattal valók. Miért? Mert ez még volt nekik. És ezért, majd rutinból, igen, mondjad, igen, bepisilt, igen, tuudom, tuudom, tuudom, néha fölébredek, mondom, igen, ezt csináljad – kihagyjuk, hogy ez egy emberi viszony, és ez ijesztő. És azok, azok a zöldfülű segítők, akik minimális szakmai tudással nyilván rendelkeztek, na, de ebben jók voltak, emberileg odatették magukat, és, és, és… - ott valami nagyon jó alakult ki. Azt mondta: amikor azt éltem meg egy helyzetben, hogy hűha, és elkezdtem félni, azt mondja, hogy ezek a beszélgetések vagy alkalmak voltak a leghatékonyabbak. Mikor én is féltem egy kicsit. Féltem vagy aggódtam, vagy megjelent bennem a szorongás, és össze kellett nagyon szednem magam, nem tudtam rutinból csinálni – ezek voltak a legfontosabb pillanatok, helyzetek, találkozások. Tehát ezért – egészségedre! – ezért szólt – neked is! – ezért szólt így a mondat, hogy az eredményességet segítő módon van benne félelem attól, hogy ebből nem fog kijönni semmi, hogy ez sehova se vezet, hogy parttalan, hogy béna.Mondjatok nekem egy magyar sportolót, akinek a lélekrajzához hozzátartozik, hogy miután nyert sok olimpiai aranyérmet, kifejezetten alapmotivációja volt az, hogy nem akart veszteni? Balczó András… mondjatok, Pap Lacit mondtátok? És Darnyi Tamást is mondtátok? Ezeket nem tudom, ezeket ti mondtátok, ti ültök ezen a széken, így van, így van, ti tudjátok, ti tudjátok. Nem mondtátok, akire gondolok, 5 olimpiai aranyérem – Egerszegi Krisztina. Ez Egér! Az lehetetlen, hogy veszítsek! Tehát éppenséggel valaki nagyon lehet eredményes attól és akkor, hogyha van benne egészséges aggodalom vagy félelem, hogy nem akarom rosszul csinálni! Nem akarom! Nem akarok úgy lefeküdni, hogy azon hánykolódok, hogy ezt is elszúrtam. Hát jól akarom csinálni!Ezen azért gondolkoztam sokat, hogy mondjuk Egerszegi Krisztina, ha ez az alkat, akkor tovább viszem a gondolatokat, nem tudom persze, hogy hogy van, nem tudom, mert most az ember beszél, nem tudom. Milyen érdekes, ahogy abbahagyta, tulajdonképpen azóta nem is úszik. Nem úszik, azt tudjátok, egyszerűen nem. Nem úszik. Hogy egyetértünk ma, ez olyan jó. Érzitek, hogy talán most alakult ki a legnagyobb egység köztünk. Nem. Ezt éljük meg! Egy picit maradjunk, tartózkodjunk… Nem úszik! Nem úszik. Ez hat ránk, ugye, hogy nem, nem úszik.Na jó, erről akarok majd beszélni. Nem arról, hogy nem úszik, hanem… Megálltunk. Tehát az eredményességet segítő mértékben jelenik meg benne a félelem, az aggodalom, és képes nemcsak az érzéseivel valamit kezdeni, hanem a helyzettel. Tehát nemcsak arra törekszik, hogy ne féljen annyira, hanem ez a félelem hogyan tudja motiválni, hogy valamit jól csináljon, vagy jobban.Na most. Így mentünk tovább, és volt a következő, hogy4. Tudatában van a saját szükségleteinek, vágyainak és hiányainak,és beszéltem arról az au-pair hölgyről. Nem tudom, mi az, hogy au-pair, de olvastam. Ismerőseim így beszéltek, és én elhittem nekik, hogy ilyen van. Nagy dolog a bizalom. Au-pair – au-pair. (15:34)Most akkor jöjjenek az új témák. Következő:

5. Nem akar minden elvárásnak megfelelni

Nem könnyű, főleg, ha a kliensnek vannak elvárásai. Mert még az, hogy a főnököm azt várja tőlem – most a főnököm éppen nincs itt. De ül velem szemben a kliens, és mondja, hogy na, akkor atya, mondjon egy tanácsot! És akkor te ülsz és… „Mit mondanál magadnak?” – Hát nem ezért jöttem, ilyen izé, ilyen pszicho-szemétség ez, hogy mit mondanék magamnak. Tehát nem akar minden elvárásnak megfelelni, beleértve a kliens elvárásait. Tyű! Akkor jön valami: „Atya, atya! A fiam egyszerűen tarthatatlan! Tarthatatlan, 15 éves, csapkodja az ajtót az anyjára! Csináljon vele valamit!” – Asszonyom, ha ez a megbízatás, ennek eleget tudok felelni, vagy eleget tudok tenni, meg tudok felelni, tehát eleget tudok felelni. Hát valamit fogok csinálni. Például nem fogadom. Mert ön eljött, önt zavarja ez a csapkodás, akkor magát fogadnám. Önt ez miért zavarja annyira? Mit tehetnék önért? – Én nem ezért jöttem! – Tudom, tudom! De én is egy élő ember vagyok, és nekem ez jutott eszembe. És van itt egy szék, és meg is tudnám mondani, hogy miért, csak hosszú lenne. Tényleg, nem érdemes nekiállni, hogy miért mondom, egy-két mondatot legföljebb. Tehát nem akarok minden elvárásnak megfelelni. Húúú, nagy dolog!Következő, már még itt, csak próbálom olvasni is. Nagyon nehéz.Mikor a papnevelő intézetben voltam, ott erős, elég erős elvárásokat tapasztaltam. Te is voltál? Üljünk össze, beszélgessünk a régi szép időkről! Jozefkéről, a zsiráfokról. Tehát ott éreztem elég erős elvárásokat, ezeket nem egyszer engedelmesség címszó alatt kezelték. Nem egyszer nehéz volt fönntartani a következőt. Áááá… Ezt biztos tudjátok, mikor a Harmadik Birodalomnál azzal kapcsolatban azt vizsgálták – most a nemzetiszocialista náci Németországról beszélek – hogy milyen okok vezettek oda, hogy emberek millió számra hajlandók voltak olyan parancsokat teljesíteni, amit, hogyha egyesével kérdeztünk volna meg embereket, sosem tettek volna meg. Eszükbe se jutott volna. De ott millió számra csináltak emberek borzasztó dolgokat. Hogy ez hogy ez hogy lehetséges? És akkor egy nagyon fontos, hát néhány nagyon fontos dolog kiderült. A szociálpszichológia a következő fontos, nagyon fontos következtetést vonta le: azzal, hogy úgy működött a rendszer, hogy azt mondták fölöttesek a beosztottaknak – te ezt nyugodtan megteheted, mert én vállalom a felelősséget - ez rendszerszintű hibákat szül. Döntően hozzájárul ahhoz, hogy emberek azt gondolják hatalmi helyzetekben, amikben ők hatalom alatt állnak, de alattuk is állnak valakik hatalom alatt, hogy miután nem én vállalom a felelősséget, hanem Reinhardt vagy Wolfgang, ezért hát ha ő vállalja a felelősséget, akkor azt csinálom, amit mondott, mert ő vállalja a felelősséget.A papnevelő intézetben hallottam ilyen történeteket, amelyekben arról volt szó, hogy valaki odamegy az elöljárójához és azt mondja: kérem szépen, itt nagyon nagy baj van, ezt nem volna szabad így csinálni, vagy ezt már mindenképpen másképp kéne csinálni. Vagy ő esetleg előrébb jut, és azt mondja, hogy főtisztelendő, vagy excellenciás, ezeket nem bírtam megtanulni… Gondoljátok, ezekkel töltöttem egy pici időt is? Hát bármelyik pillanatban meghalhatok, az ember azért szelektáljon, hogy mi fontos, meg mi nem. Biztos ezen rugóztam, hogy ki-ki. Odamész az elöljáródhoz, és azt mondod, hogy ezt szerintem így érdemesebb lenne tenni. De hát énnekem nincsenek kompetenciáim itt, az én kompetencia határom ott tart, hogy ide tudok jönni és el tudom ezt mondani, ennyit tudok. És akkor a te főnököd azt mondja: te csak csináld, én felelősségem. S ezek a történetek a papnevelő intézetben, minden évben hallottam ilyen magasztos történetet. Arra mentek ki, hogy és akkor a pap, miután beszélt az elöljárójával, nagy kő esett le a szívéről, mert hiszen addig érezte, hogy itt valami nem jó, tudta, hogy itt valami problémás dolog van, hogy ezt már muszáj lenne másképp tenni, de hát az elöljárója azt mondta, én vállalom a felelősséget, ezért ő nyugodtan hazament, azt mondta, hát akkor jó. Jó. Ez az engedelmesség nagy haszna. Ő vállalja a felelősséget. Ez nagyszerű! A papnevelő intézetben rájöttem többek között, ahogy ezeket a történeteket hallottam, hogy olyan nincs, hogy minden felelősséget egy másik személy átvállal tőled. Legföljebb hogyha az agyhalál szélén vagy. Akkor olyan lehet, mert ott kómában fekszel, na ezt el tudom képzelni, és a család és az orvos mondanak rólad valamit. De ha már a kisujjadat mozgatod… Egyszerűen az emberi létezés nem olyan, hogy egy másik ember azt mondhassa, hogy majd én minden felelősséget vállalok. Egyszerűen ilyen nincsen. Egy rendszer működhet ezzel a téveszmével, hogy akik följebb vannak, azt mondják a beosztottjaiknak, hogy minden felelősséget én vállalok, csak ez az emberi természettel összeegyeztethetetlen. Mert hogyha szabad, felelős lények vagyunk, akkor ilyen nincs, hogy valaki más vállal minden felelősséget. A felelősségünknek mindig valamennyi része megmarad nálunk, az elvehetetlen, átadhatatlan, és a többi. És hogyha egy rendszer nem tudja mind a kettőt tisztán hozni – egy rendszer megfelelő működéséhez igenis szükség van a demokratikus és a hierarchikus rendszer működtetésére. Ez fontos! Még egy családban is. Igen, van olyan, hogy itt van, meg ott van. Van ilyen, hogy egy helyzet aszimmetrikus. Van ilyen! Hát nem lehet mindent azon az alapon… Mindenről szavazzunk? Hát hogy már? Tehát az életnek van hierarchikus és van demokratikus szerkezete, de hogy csak hierarchikus szerkezete legyen, amiben én azt mondhatom, az összes felelősséget leraktam, ilyen egyszerűen nincsen. Ez borzasztó dolgokhoz vezethet, egészen ijesztő dolgokhoz. És a papnevelő intézetben megértettem azt, hogy ha itt elkezdek úgy működni, hogy azt mondom, hogy ja, hát itt a teljes felelősség az elöljáróimé, akkor hogyan fognak engem úgy fölszentelni pappá, hogy én azt gondoljam, hogy igen, én így tudok pap lenni. Úgy nem tudok pap lenni, hogy minden felelősséget vagy átadok, vagy átveszek. Nem tudok, és nem is akarok így pap lenni. Hmm. (25:10)Ezért, ha minden elvárásnak meg akar felelni egy segítő – nagyon ijesztő. Egy beosztott – nagyon ijesztő. Hát ha valami tud segítségére lenni, növeszteni egy másik embert, az, hogyha megtapasztalhatja a veled való viszonyban, hogy te viszed az életnek a lerakhatatlan felelősségét. Valaki, aki éppen bele akar pusztulni az élete terheibe, valaki, aki éppen depressziós, valaki, akinek éppen levágták a lábát innen combtőből – hát ki segít neki, ha nem az a valaki, akivel kapcsolatban megélheti, hogy ő a felelősségnek a rá eső részét következetesen vinni akarja, s nem mondja azt, hogy hát így már nem, vagy úgy már nem, vagy hát akkor már nem. Tehát a jó segítő egyáltalán nem akar minden elvárásnak megfelelni. Emlékszem, olyan negyedéves papnövendék voltam, akkor kimondtam egy mondatot, azóta is tartom. Minden áron nem akarok pap lenni. Mi az, hogy minden áron? Ennél ijesztőbb dolgot el sem tudok képzelni. Minden áron? És ki fizeti meg annak az árát? Mert előbb-utóbb, ismerve az emberi természetet, te fogod. Majd én kötök olyan kompromisszumot, hát neked nem lesz annyira kellemes, de én pap leszek, az biztos. Én segítő vagyok. Szerintem ezt nem kell tovább, ugye? Nem kell. – Mondjad? Semmi.Az a képem az egyházról – és tudjátok, mi az érdekes? Hogy az egyház természetéhez pontosan ez tartozik hozzá, amiről beszélek. Hogy évtizedek óta az egyház társadalmi tanításának eddig kulcsfogalma a szubszidiaritás elve. Hát ez egy gyönyörű elv! Főleg, hogy egy milyen kedves, magyaros szó! Olyan melegség tölt el, mikor hallom... szubszidiaritás. Olyan szép…szép. Hát a szerelemmel mint hogyha úgy valahogy… Alliterál kétségkívül, ugye? Szerelmes szubszidiaritás. Szép, szép! Igen. Szerelemtől a szubszidiaritásig. Megfontolandó! Mi ez? Az, hogy az egyház társadalmi tanításában az szerepel, hogy ahogyan működnek a különböző rendszerek és csoportok, minden rendszernek és csoportnak és személynek engedni kell, hogy a saját illetékességi körén belül hozhassa meg a döntéseit. Tehát a fölsőbb szinteken ne döntsünk olyasmiről, amit egy ilyen értelemben lejjebb lévő szinten is el lehet dönteni, és meg lehet tenni. Nem kell mindig… mit szól egy nagy ember hozzá? (28:50)Ezzel azt akarom mondani, hogy ez megint két dolog, hogy milyen gyakorlatot is látunk, és az egész ijesztő tud lenni, és hogy közben pedig mi az egyház lényege. Az egyház lényege nem az, hogy minden áron… Minden áron üdvözülni fogsz, vigyázzál! Odacsördítek neked, ha rossz vagy! Na ja. (29:25)

6. Mer konfrontálódni

Egyik főnökömet idézném. Jó, hogy segítők tudnak eredetiek lenni. Érezte, hogy az egyházban túl nagy a tekintélytisztelet. Volt egy kedves lelki gyermeke, és rajta is ezt erősen érezte, a túlzott tekintélytiszteletet. Ezért éveken keresztül provokálta. Provokálta! Piszkálta, szemétkedett vele. És ez a valaki – most már komoly egyházi rangot tölt be, tényleg így van, csak hogy mit, azt nem tudom, ezeket nem bírom megjegyezni. Az történt, hogy mentek együtt az autóval, vezetett ez a fiatalember, lelkiatyja pedig az anyósülésről piszkálta. Egyszer csak nyomott egy satuféket ez a fiú, és kikérte magának. S erre könnyekig meghatódott a lelkivezetője, és azt mondta: „10 éve várok erre a pillanatra! Azt gondoltam, már sose jön el! Hát már úgy utáltam magam esténként, ahogy arra gondoltam, hogy mi minden piszokságot vágtam a fejedhez.. Jaj, de itt volt már az ideje!”Ez egy olyan matulás lelkivezető. Matula bácsi. Azt mondja: szerintem vegyél az evezéshez hosszú ujjút, esetleg fehéret. Ahh, minek az, mi fiatalok vagyunk! Ja, mikor ekkora hólyagok vannak a vállán, de nem azért, mert Arnold meglátogatta… Szóval mer kro… Nehéz ez a magyar nyelv,ugye? Szóval, mer konfrontálódni. (31:55)Egy világhíres pszichodramatikus tett olyat nem egyszer egész váratlanul, nagyon szabad volt, ültek a csoportban – jaj, mennyi szék van már itt! Ki rakja ide, hát nem… Próbálom demonstrálni a csoportot. Ül a csoport, ugye ott folytatódik, ül a segítő, vezető, azt mondja: na most itt van egy helyzet. Arra kérlek, gyere, állj föl, csinálj most két lépést, mit tennél most ebben a helyzetben (ugye, segítők továbbképzése. Mindenki azért jön, hogy tovább tanuljon valamit.) S akkor ő azt mondja: „Nem, én most nem. Nem, most egyszerűen nem érzem úgy. Nem, látjátok… Nem, most nem.” És hát egy jó segítőnél mindig bátran várhatunk az együttérzésre, az empatikus melléállásra, a kísérésnek a szépségére és lágyságára. A vezető – a mondat még ugyanaz,’nem, én most nem’  – fölpattan, azt mondja: akkor mi a fenének jöttél ide?! Most vagy csináljuk, vagy nem csináljuk! Egy elég váratlan helyzet… Totál váratlan ahhoz képest, ahogyan ő elgondolta, hogy milyen egy jó segítő. Igen ám, de ő annyira eszes bácsi volt, hogy látta, hogy ez a mentalitás, hogy ’áá, most nem, olyan rosszat álmocskáztam, nem, üldöztek ilyen kis izék, még, még neee…’-  hogy ez a mentalitás az ő segítő szerepében is ott van. Tehát amikor ő beszélget a klienssel, és a kliens azt mondja neki, ’hát nem, nem, nem’, akkor ő, jaj, hát ezt ismerem, tényleg nem, jaj, most akkor úgy együtt, hogy nem, nem, nem… Tehát nem arról van szó, hogy ő egy bárdolatlan bunkó! Ma ilyen alliterációkban próbálok, jó? Bárdolatlan bunkó…  Hanem arról, hogy ez itt egy továbbképzés. Ő jelentkezett, azt mondta, én szeretnék valamit megtanulni. Valamit jobban akarok tudni. Erre szánom ezt a hetet. De a saját személyiségének a gyengesége elsodorja. Neeem, nem akarom jobban tudni, ma sehogyan sem akarom tudni, á, csak itt ülök, így ülök, vagy állok, nem is tudom, mit csinálok.. Van így az emberrel. És tudta, és rákiabál. Fog valami olyasmi történni, amit ő sose csinálna. Soha! De most lesz róla élménye. És ez nem azt jelenti, hogy ő elállt volna tőle vagy mellőle. Kapcsolatban maradt vele. Értitek ezt, hogy mer konfrontálódni, nem azt mondja, jó, tessék, ha nem, akkor nem! Akkor mehetsz haza! És utána fordult volna a Piroskához, bezzeg, te Piroska, te ugye igen! Hát ezek a jó csoporttagok. Piroska, Pannika. Piroska, Petike. Ők a jó csoporttagok, velük dolgozunk. Ilyen csoporttagokkal nem dolgozunk. Menjen haza, aki nem akar dolgozni. Értitek, akkor kilép abból a konfliktusból. Ne, ne, álljál föl, hát csináljunk már valamit! Ne, hát ez meddig fog menni?! S utána megvan a kapcsolat, s erre ő mondhat bármit, ne üvöltözzél velem! Azért, mert te vagy itt, így üvöltözöl velem? Értitek, ez egy milyen jó minőség? Valaki azt mondja, velem te ne üvöltözzél, na ilyen egy jó segítő. Azt tudja mondani, nem, ezt nem lehet megcsinálni. Mikor egy klienst megtanítunk arra, ha nem tudná, hogy hogy hangzik az,hogy megvédem magam. S akkor erre lehet azt mondani, na ezt vártam! Érthető? Tehát nem az a szép, hogy valakivel üvöltözni tudok… Persze. (37:05)Hmmm. Vannak olyan helyzetek, amikben meg nem lehet nem konfrontálódni, ha valaki valóban segíteni akar. Tehát konfrontáció nélkül nem lehet segíteni. Egyébként egy folyamatban mindig vannak pontok, amikor szükséges volna a konfrontáció a kliens érdekében. De vannak olyan helyzetek, például szuicid krízis, már említettük, a szuicid krízis jellemzői… De vannak olyan helyzetek, amikor most ha azt mondja valaki, hogy hát, nem tudom, én arra gondoltam, hogy nem tudom, jobb volna befejezni. S a legtöbben, mondjuk nagyon jó szándékú, kedves segítők, tele persze buzgalommal, de hát mi van bennük – hallok egy ilyen mondatot, hát azt gondoltam, jobb lenne… - mit csinálok? Megpróbálok úgy tenni, mintha ez a mondat nem hangzott volna el. Iszonyú kellemetlen egy mondat! Úúúú, úgy elkezdtem szorongani, hát lehet, hogy nem is lenni. Húú, te jó ég, tényleg ezt mondta? Most megpróbálom visszaidézni, hogy tényleg ezt mondta. Most már másról beszél, és én…Hát komolyan ezt mondta. Komolyan ezt mondta az előbb… Biztos nem mondta komolyan! Nem, ide is ülök. Nem, nem! Láttam, láttam! Nem mondhatta komolyan, persze ilyennel ne vicceljünk, hát viccből mond valaki ilyet, nem? Lehet, hogy meg akart ijeszteni, talán csak úgy rám akart ijeszteni. De nem, nem. Ha ez igazán komoly lenne, akkor most nem másról beszélne, akkor ezt biztos mondaná tovább. Nem, hát ez egész biztos, hogy… Jaj, de jó, kezdek megnyugodni! Jól van, nem eszik olyan forrón a kását, kölest! Fúú, jól van, jól van, másról beszél, jó. Nézem, most már egy picit merek ránézni… Még él. Kétség… úgy látom. Na, jól van, megy tovább az élet! Fúúú, ez meredek volt nagyon, fű de meredek volt! Fúú, hogy ezt túléltük.. Nehéz a segítőnek, jaj, de nehéz! Jaj, ilyeneket hallgat… Az emberek tudnák, hogy mi miket élünk meg, ugye? De hát ezt el se kezdjük mondani. Még 10 perc van, most ránéztem az órámra, fú, de jó lesz, ha elmegy! Pfúúú.. Hát sok már! Hát nem szokott minden kliens ilyeneket mondani, hogy jó lenne, ha nem is lennék.. Húú, jaj, jaj, most már pisilnem is kell. (40:19)Mikor valaki tanulja a segítő helyzetet, körülbelül valami ilyesmi történik. Ennek aztán sokféle… A fantáziátokra bízom. Ahhoz azért általában némi rutinra van szükség, hogy valaki így elpöccint egy ilyen mondatot, hát, és azt gondoltam, lehet, hogy inkább nincs is semminek értelme, hogy te ott megállj, mint az előbb megálltunk, hogy nem úszik… - Jól hallottam, te azt mondtad, hogy jobb lenne, ha semmi se lenne? Mert most te továbbmentél, de várjál, várjál, te olyan mondatot mondtál – most itt álljunk meg! Egyszerűen nem tudom, hogy ezt most én hogyan értsem! Kérlek, segíts nekem, mert nem tudom, mit kell most ezzel kezdenem! Azt mondtad, hogy lehet, hogy jobb lenne, ha nem is lennél! Mit értesz ezalatt? – Azért ez egy konfrontáció. Nagyon világosan akkor vállalok egy konfliktust. Most hiába valakinek nem tudom mekkora szakmai rutinja van, azért… S akkor visszalép kettő, na jó, jó. De várjál,én komolyan veszem minden mondatod! Még ez engem nem nyugtatott meg, kérlek, most akkor most mondd meg ezt egyenesen, most azon gondolkodol, hogy megöld magad, vagy te így fejezed ki, ha nem vagy jól. Mondd meg, hogy most melyik van! Hát ezt tudnom kell! Van egy felelősségem, ide leültünk beszélgetni. Nem mindegy, hogy most melyik van! Na, ezt nevezem konfrontációnak. A konfrontáció nem az, hogy üvöltözünk, azzal csak mutatom, hogy akár még…  70 évesen, na, merhetünk üvöltözni. Tényleg olyan idős volt, akiről beszéltem, az a világhírű valaki, 70 évesen üvöltött. Ő is tanulta addig. Ez egy konfrontáció. E nélkül mindent elkenünk, s nem jön elő az, ami igazán fontos. Például ilyen, ha azt látod, hogy most te egy szenvedélybeteg, alkoholbeteg emberrel vagy. Ha valaki szenvedélybeteg, főleg drogfüggő, alkoholfüggő, akkor tudhatom, mert benn van a szakirodalomban, a szakértői széken tudom, hogy minél inkább szenvedélybeteg valaki, annál inkább léthazugságban él. Tehát nem egyszerűen csak azt mondja, bármikor le tudom tenni a poharat, hanem van egy olyan működésmódja, ne, hát ez semmi, semmi, mondja ittasan, jól vagyok. Ezt nevezik léthazugságnak. Most, ha jön és azt mondja: „Rettenetes családi problémáim vannak, a feleségem egyszerűen nem hajlandó velem lefeküdni, atya!” Ettől nem jövök zavarba. „Aha! Hogy nincsen önök között szexuális kapcsolat.” „Nincs?! Enyhe kifejezés!” „Tehát akkor konfliktusaik vannak.” „Jaj, van annyi ezer, már 10 éve!” „És mit mond a felesége, hogy miért nem?” „Hát mond az mindent! Mindent mond! Még ilyeneket is mond, hogy nem jó a szagom! Miért, milyen legyen, nem vagyok egy hátranyalt hajú ficsúr… Az kéne neki?” (44:49) S te most azt gondolod, benne vagytok egy léthazugság közepén. Nem arról beszélünk, ami a legnagyobb probléma. Azt tudjátok, hogy egy szenvedélybetegnél, alkoholbetegnél az úgy van, hogy először azért iszik, mert nehéz az élet, majd jön a fordulat, és attól már nehéz az élet, hogy iszik. Ez a fordulat mindig megtörténik. Van egy pont, ahol a legnagyobb problémája egy szenvedélybetegnek nem az, hogy gyerekkorban nem szerették, hogy nem tud bízni, hogy valamilyen sémája van, nem ez a legnagyobb baja, hanem az, hogy alkoholfüggő. Az a legnagyobb baja! S hogyha a statisztikákat, mindent, kutatásokat nézzük, tudjátok, mi derül ki? Egy alkoholbeteg embernél elkezdik őt depresszióval kezelni, mert ugye az sokszor társult dolog. Egyrészt itallal oldja a szorongást, ad magának egy kis lendületet, de közbe ugye depressziós, jó, hát tényleg az alkohol kényes téma, hát akkor depresszióval kezeljük. Semmi nem történik! Egy alkoholbeteg ember nem gyógyul ki a depressziójából. Ha kigyógyul az alkoholbetegségéből és száraz alkoholista lesz, nagy százalékban megszűnik a depresszió. A kapcsolati problémák egy ponton túl magából az alkoholbetegségből vannak. A léthazugság úgy néz ki: hát persze hogy iszom. Hát ha nincs szex, akkor mit csináljak este? Akkor iszom. Akkor iszom. Tessék, akkor ez van. Mutatom! Akkor ez van! Na? Ez kell, ezt akarod? Most egy ilyen helyzetben… Jó, hát akkor tudja mit, akkor elküldöm a pszichiáterhez, két év depressziós izék, akkor családterápia, hát mit nem próbáltunk még? Hát még elég sok mindent nem! Depresszió, pszichiátria, családterapeuta, tudja mit? Ez tényleg nagyon komolynak tűnik, mert a depressziója sem nyekkent meg egy picit se, meg ugye a család sem működik jól – hipnoterápia. Ezt tudom elképzelni, ez annyira fennköltnek hangzik, húú, olyan nagyon, ott aztán beletúrnak..Legyen az. Hát… nem. (47:23)És ez évekig és évtizedekig történhet, mert adott esetben nincs valaki, aki azt mondja: na várjunk! S ön mennyit iszik egy nap? (valaki a közönségből önkéntelenül feljajdul, erre reagál Feri - a szerk.) Nem tőled kérdeztem!  Lehet, hogy mi együtt tartjuk az előadást, tehát én mondom, és te majd a kliens székre… Tényleg, volt ilyen, volt ilyen, csináltunk ilyet. 10 éve, vagy 15. Nem, 20. Szörnyű volt! Nem volt az, csak hülyéskedek!„Most tulajdonképpen mennyit iszik?” „Mennyit, nem sokat!” „Mennyit?” Ez konfrontáció! De mennyit? „Hazamegyek, mi , hát foci vb, 3 sör. Magyar-román meccs, micsoda meccs volt! 4.” „Jó. És mit iszik még?” „Ja, hát jó, persze, kísérő az van. Egy sör, egy fröccs, egy sör, egy fröccs.” „Ennyi?” „Hát…meg a bor.” Hát ha már beszéltetek szenvedélybeteg emberrel, akkor valami ilyesmit hallhattok. 4 sör…ja, ja, jól van, már tudjuk, mennyit iszik. Dehogy tudjuk! Mennyit iszik, a sörből, a borból, a pálinkából és a Pitralonból. Mikor katona voltam, most már mindjárt, az idősebbek nevetnek, a fiatalok: milyen Pitralon, ne szórakozzon velünk, Pitralon. Most megtudhatnánk, kik öregek és kik nem, ha megkérdeznénk, mi az, hogy Pitralon. Ti föltettétek a kezeteket! Ez jó! Na most, az egy békebeli arcszesz volt, arcszesz, férfiak alkalmazták, nem tudni, milyen okból. Ez sose derült ki, az biztos, hogy lehetett kapni a boltban, s rá volt írva, hogy arcszesz. De hát ugye más időket éltünk. Például, mikor katona voltam, ugye másfél év élettapasztalat, s akkor 6 hét alapkiképzés, akkor senki sehova nem mehetett, de például az az őrmester se mehetett sehova, meg az a szakaszvezető sem, aki minket képzett ki. Na de azért ehhez ők nem voltak hozzászokva. S annyira emlékszem, volt egy, szakaszvezető fiú volt, már akkor több, mint egy éve volt benn, egy egyszerű fiú volt, egy szerethető, egyszerű fiú. Iszonyat, hogy mit összeszorongta magát, biztos, hogy nem akart szakaszvezető lenni, de hát ugye a katonaságnál nem úgy megy, hogy na, lennél szakaszvezető? Nem így megy, úgyhogy ő az volt. Persze lehet az ellen tenni, de erről most kevesebbet akarok beszélni. Ugye mi volt – ő ment elöl, és mindig vezényelt. De annyira szorongott,  annyira, és annyira nem is tudott reflektálni magára, hogy ilyen félhangosan mindig a vezényszó előtt mondta, hogy mit kell mondani. Tehát ment bal – bal - bal-jobb-bal. És hallod, így sustorog: Szakasz állj! (majd hangosan) „Szakasz állj!” Így, előre mindig mondta, de annyira szorongott, hogy nem bírtam magában tartani, és mindig ment, bal – jobb – bal (suttogva) Szakasz állj! Nem lehet… Értitek, mi ott zöldfülűként drukkoltunk neki, hogy… Hát viccelsz? Közeledett a fal, s ő meg még mindig, hogy mit mondok? Mit kell mondani, úúú, ütemre kell mondani, hogy szakasz állj, és puff, itt meg már fal van. Hát veszélyes üzem! Ennyire szorongott. S akkor, mikor levezényelte ezeket, hogy mit tudom én, „Század, állj!” Ugye, mert nem pont ritmusban mondta, már ment volna a következő bal. S akkor, mikor vége volt ennek, ugye, mi szépen ültünk, ugye, újoncok, így élveztük az életet, ő meg, hogy valahogy a feszültséget oldja, nem mehetett haza, ott állt, állt a szekrény előtt, most ti vagytok a szekrény, minden cucca benne volt, s akkor ott volt a Pitralonos üveg. Arcszesz. Hát azért az nem akármi. És akkor úgy próbált inni egy ilyen 80 fős körletben, hogy ne vegyük észre. Hát, tudjátok, nem csodálom, hogy szorongott. Megállt, bebújt így a szekrénybe, így már teljesen bent volt, azt gondoltam, már mindjárt beesik. És itta a Pitralont. Micsoda illata volt! (53:30)Most ezt megközelítettük ezt a témát innen, most visszatérek a segítői megfontolásokhoz, mert ez  most más szerepből volt. S akkor most ha valaki ezzel így van, azt mondja, hogy 4 sör, ott nincs vége! Mert ott még van ez meg ez, meg ez, meg ez. S akkor elmondja, hogy mit… „És minden nap?” „Naná, hát hétvégén kicsit eleresztjük azért… Hát ez a munkanap…” De itt se állsz meg! „Mi az, hogy eleresztjük a lovakat? Akkor az mennyi? Mennyi?” „Hát akkor azért már reggel.” „Még kérdezek magától néhány dolgot, mert én azt látom, hogy ez egy igazi fontos téma. Lehet, hogy ez a legfontosabb téma, amiről beszélhetünk. Mikor reggel fölkel, hogy kezdi a napot?” „Hát… jólesik azért egy picit a hazaiból.” Tessék? Gyógysör. Gyógysör. „Remeg a keze reggel, ahogy fölkel? Remeg a keze?” „Hát persze, hogy remeg! Hát mi, reggel, melós ember vagyok, hogyne remegne! Nehéz a munka!” „S mondja, van bűntudata emiatt? Gondolja, hogy ez egy kicsit baj, vagy szokott ezzel foglalkozni? Volt már magának problémája abból, hogy iszik?” „Énnekem nem!” „Hát most azzal jött, hogy a felesége nem fekszik le magával. 10 éve nem fekszik le, és azt mondja, hogy büdös. Akkor úgy látom, hogy önnek vannak az alkoholizálás miatt problémái. Kapcsolati problémái vannak.” Nem kell, senkit sem kell bántani. Nem kell nem tudom mi, erről szó sincs! Csak vannak olyan helyzetek, amikor, ha valóban segíteni akarunk egy másik embernek, akkor nem kerülhetjük el a konfliktust, a konfrontációt. Nem a konfliktus a jó szó, mert ez vagy konfliktus, vagy nem. A konfrontációt. Akkor is, hogyha amikor elkezdjük csinálni, nekünk ez kényelmetlen lehet. Hát nem szoktam így beszélgetni senkivel. Ezt kifejezetten nehéz lehet megtanulni, mert nem ez jönne nekem, hát én így elkezdjek valakit, hát mi vagyok én? De itt, ha segíteni akarok, akkor nem lehet mindent elkenni, mert ő az egész életében mindent elken! Akkor szép lassan én, a segítő – vele együtt kenjük el az életét. És én segítek neki ebben, ott kenegetjük, minden, tényleg, tényleg, tudja mit? Hívja ide a feleségét, és akkor beszélgessünk egy nagyot. És akkor mi a téma, hát, hogy hogy van a szexuális kapcsolat… Az legföljebb arra lehet jó, hogy a feleség azt mondja, hát igen, azért büdös, mert a leheletét nem lehet bírni! Igaz ez? Ön ittasan kezdeményez? Tehát vannak olyan helyzetek, amikben, ha jól akarunk, valóban segítséget akarunk nyújtani, a konfrontációt nem lehet elkerülni. Akkor sem, ha egyébként, amikor ilyesmit csinálunk, idegen attól, ahogyan szoktunk segíteni, vagy ahogy általában a hétköznapi viszonyainkban belül beszélünk.Ez miért érdekes? Ugye az volt a cím, hogy az elég jó segítő ismérvei, hogyan tudok magamnak segíteni. Most, ha valami nehéz téma van, az egyik alkoholbeteg, a másik szuicid krízis, a harmadik a pszichózis szélén táncol, a negyediknek gyógyíthatatlan betegsége van, és én ezekben a külső kapcsolatokban mindig úgy csinálok, hogy húú, mintha nem is hallanám, csak megy tovább az élet… Akkor milyen viszonyban vagyok a saját magam elakadásaival? Ugyanezt fogom csinálni! Hát akkor mi a biztosíték arra, hogy én saját magammal merek konfrontálódni? Feri, ezt nem csináltad jól! Ezt nem csináltad jól! Ezt mondd ki, hogy nem csináltad jól! Nagy dolog, ha én saját magammal tudok konfrontálódni. Ha mindent elkenek a saját életemben, az hogy lesz akkor? Hát jó, jó így is, jó… Hát egy keddi előadás, minek már készülni már 15-én… Majd tolok valamit… Készülök, értitek, készülök!! Na most. (59:12)Következő.

7. Képes az érzéseit, érzelmeit megélni, megfelelő formában kifejezni, főképpen pedig a haragját

Mert aki olyan önfeláldozó segítő, ő a haragját nem fejezi ki, és ez nem segít a kliensnek sem, a kapcsolatnak sincs javára, magát már nem is veszem.A harag nagyon nagy segítség tud lenni. A harag nem egyenlő az agresszióval. Ha én valakit minősítek és bántok, akkor nem a haragomat fejeztem ki, hanem minősítettem őt és bántottam. Nehogy félreértsük, mi az, hogy a haragot megélni! Az nem azt jelenti, hogy én akkor megengedhetem magamnak, hogy azt mondjam, te mihaszna! Ez nem a harag kifejezése, hanem valakit most leértékeltem, lenéztem. Minősítettem. Csak ezt haraggal csináltam. Ez nem a harag kifejezése volt.Ha a haragunkat nem tudjuk jól kifejezni, sokszor, hát hogy is mondjam ezt, úgy minden szép lassan, mint a Nagyalföld… Egyre rosszabb már minden, egyre laposabb, már nincs ott semmi, csak a délibáb… ha merjük a haragunkat vállalni, azt megfelelő formában kifejezni, nem egyszer akkor történik valami.Egyik visszatérő történetem, ahogy ültem, fiatal segítő voltam, és továbbképződtem, és ültek még ott mások is, és én egyre dühösebb voltam, mert úgy éreztem, hogy nem tanulunk eleget. Ezt én így éreztem. Mások lassabban mentek, én meg… És mindig, mikor úgy láttam, hogy annyira nyögvenyelős már, az egész napom elmegy, mindig fölszívtam a vizet, és egyszer kifakadtam: Nem lehet igaz, már most… Csoportvezető, olyan valaki, aki mert konfrontálódni, a helyén volt a szíve. Ül velem szemben, benn maradtunk a helyzetben, azt mondja: „Jó, Feri, hallom, hogy dühös vagy. Akkor mit csináljunk?” – Nekem meg eddig volt meg a forgatókönyv. Majd én kifejezem, ebből elegem van! S akkor azt mondja: Jó, Feri, de akkor mit csináljunk? Mit tudom én, hogy mit csináljunk? Még azt sem tudtam, én mit gondolok arról, hogy mit csináljunk! Tehát ebben nem az a szép, hogy én azt tudtam mondani, hogy … hanem, hogy azt, hogy nekem most már ebből elég! És hogy a csoportvezető azt mondja, tényleg Feri, megsimogatunk, látjuk, Feri, te már jól csinálod, de vannak itt ilyen gyöngébbek, azok még tanulgatják, értsd meg őket, látod… Jó, megértem… Nem ezt csinálta. Hanem, jó, Feri, mondd meg akkor, mit csináljunk. Így nem, akkor hogy? S látjátok, még most is hogy bennem van? (63:17)Na most. Megyünk tovább. Mennyi az idő? Lassan haladok! Lassan lépdelünk. Oké.

8. Otthonos a meghittségben

A jó segítő otthonos a meghittségben. Ez többek között azt jelenti, emlékeztek, mikor megállunk, és nem úszik. Mikor valami fontos dolog történik, nem egyszer az a benyomásom, hogy azt sem bírjuk. Hogy is? Vágyva, remegve óhajtjuk, hogy az életünkben igazán klassz, és értékes, nagyszerű dolgok történjenek,és amikor történnek, nem viseljük el a súlyát. Mikor valaki odaáll, egy család soha semmit őszintén nem beszélnek meg. És egyszer valaki kiáll, és azt mondja: (Egészségedre!) „Beszéljünk már egyszer arról, hogy a nagyapa mit csinált!” És puff, 20 másodperc múlva már arról beszélnek, hogy hát idén fölment a mák ára. Karácsonykor nem tudjuk, hogy lesz-e annyi mákos bejgli. Nagy gond lesz így, az EU-ban a mák, ez gond! Pár éve jobban aggódtunk emiatt, jó, most már azért… Húú, készül a karácsony, szép ünnep lesz, nagyapád nem érte meg ezt sajnos. Vagyis, hogy annyira vágyjuk azt, hogy az életünk tartalmas legyen, hogy annak legyen súlya, legyen értelme, legyen mélysége, hogy ott valódi dolgok történjenek, igazi, mélységesen emberi dolgok. És mikor történnek, akkor elfutunk. Nagyon gyakran elmenekülünk ezekből, nem állunk meg, hogy húha! Hűűű! Mikor mindig mondani kell rá valamit. Nem kell rá mindig mondani valamit! „Szeretlek, Jóska!”  (egyből rávágja) -„Én is!” – tü-tü-tü-tü - Szeretlek, Jóska… - lement ide, akkor még följön – „Jaj, de nagyon, én is!” Nem kell rögtön folytatni!Ha tehát egy beszélgetésben valami komoly, mély, belső tartalom megjelenik, nem kell rá valami okosat mondani! Valamit, egy tanácsot adni pláne nem. Tanács, húáááá. Igen.

9. A jó segítő mer közel és távol lenni valakitől

A legmegrázóbb élményem – majdnem 20 éve vagyok pap. Nem volt olyan egyházközség, hogy ne lettek volna ott olyan személyek személyiségzavarral, pszichózisban hajló dolgokkal, nagyon nagy realitásvesztéssel, hogy mondjuk ne lett volna belém valaki szerelmes. De nem ez az érdekes, hanem hogy minden nap ír egy levelet. Ír egy levelet, akkor hajtincsét beleteszi… Tessék? Na most! Volt olyan valaki, az egyik levélben megírta, hogy mikor lesz az esküvőnk. Tulajdonképpen örültem neki, hogy nem nekem kell megszervezni, azért kényelmetlen lett volna, tényleg, így meg nem kellett belefolyni egyáltalán, megvolt, hogy hol leszünk, hogy hánykor, és biztosított róla, hogy szép lesz. Én ezt el is hittem neki… Ez nagy realitásvesztés, ugye? Ez már azért nagy. Akármelyik helyről mentem el egy másik helyre, azok, akik azt fejezték ki felém a maguk szenvedéséből, fájdalmából, hiányaiból, hogy nélküled nem tudok élni, vagy te leszel az életem párja, vagy megölöm magam – ezek az emberek soha nem jöttek utánam. (Péter, ez te voltál? Ezt most nem ismétlem el.) Tudom, hogy nem. Azt mondja, hogy meghaltak. Hát dehogy! Te komolytalanná teszed az előadást, Péter! Tudom, hogy jól vannak. Hát annál rosszabbul már hogy? Ez az egyik leg-leg-legtanulságosabb dolog számomra, a segítőnek. Hogy valakik, akik minden nap írnak egy levelet, és ha fölvenném a telefont, akkor minden nap telefonálnának is, és ha tudnák az email címem, emaileket kapnék – hogy ők sose, sose, sose érezték azt, hogy muszáj akkor utánam jönni innen oda, onnan ide. Nem. Hanem akkor kerestek egy másvalakit. (70:25)Ezt miért akartam idehozni? Hogyha valakiről segítőként az a benyomásom, hogy hát azért ez, ez nagyon durva, tehát itt, ha 7 naponként nem tud eljönni, és csak nyolc nap, én már akkor nagyon izgulok. Hát nyolc napnál már nem tudom, mi lesz, hogy fogja bírni a nyolc napot? Azok, akik erőnek erejével, minden határon átlépve azt fejezték ki, hogy… - simán élnek nélkülem. Ez tanított meg a legjobban arra, hogy ha jó segítő szeretnék lenni, akkor lehet valaki nagyon közel hozzám, lehet valaki nagyon messze, s az alapján érdemes szabályozni, hogy a kliensnek ez hogyan jó.Utolsó. Igen, talán ezzel a történettel fejezem be. Volt egy pszichotikus férfi, nagyon nem volt jó állapotban, éveket élt pszichiátrián. Két történetet akarok róla elmondani. Az egyik, hogy volt egy idő, nagyon sokat jelentett neki, hogy eljött minden nap a misére. Minden nap, és minden nap jegyzetelt. És hetente egyszer megvárt, az összes jegyzetét odaadta, hogy ellenőrizzem, hogy tényleg ezt mondtam-e, mert akkor tudott továbbmenni, ha tudta, hogy ez úgy van, és ő akkor azt olvasgatta. És ez ment 2 évig. Egyszer csak ez a valaki nem jött egy hét, két hét, négy hét, két hónap. Aztán megjelent és kért tőlem egy időpontot. Azt mondja: „Feri, ültem otthon, és arra jutottam, hogy tulajdonképpen naponta rengeteg órámat töltöm azzal, hogy ezeket leírom, és akkor… Rájöttem, hogy ez nekem már nem jó. Ezért úgy döntöttem, hogy most egy ideig egyáltalán nem jövök ide, ahol te vagy, mert ez már nem segíti az életképességem. Ezt mondta egy pszichotikus valaki, aki nyilván ott és akkor nem volt pszichotikus. Éveket volt, élt ő pszichiátrián, és ha nem szedné a gyógyszert, pár hét alatt nagyon rossz állapotban lenne. Ezt tudta mondani.Ő volt az a valaki – záró történet – képzeljétek el, mise után beszélgetünk, traccsparti, gyerekek fogócskáznak, egyszer csak a hitoktató hölgy sikítozva jön ki a wc-ből. „Kígyó van a sloziban!” Lementünk, nem volt benne kígyó, patkány volt. Ez a kedves hitoktató hölgy, ahogy kell, ott szépen szabaddá tette magát, leült, de nem nézett előtte bele, és ott pedig már ki tudja,hány órája egy patkány küzdött az életéért. És amikor olyasmire figyelt föl a maga patkány eszével, hogy meg lehetne kapaszkodni, élt az alkalommal. Morális gátlások nem akadályozták meg, s a hitoktató hölgy ilyen gyorsan még soha nem… És hát úgy az első rémképe, persze Freudnak lenne néhány gondolata erre, hogy kígyó van a wc-ben… Jött föl, és ott állt ez az ember, halálos nyugalommal. Mindenki „Kígyó van a wc-ben!” Semmi, állt lenn, lementünk, megnéztük, patkány, mindenki: „Húúúú, patkány van a wc-ben”, értitek, akkor meg jött ez. Ő ott állt, a maga végtelen egyszerűségében – „Feri, van egy nejlonzacskótok?” – Ugye, mindent odaadtam volna neki, csak mentsen meg minket. S akkor volt egy nejlonzacskónk, fogta, ráhúzta a kezére, benyúlt, megfogta a patkányt, így fogta, vigyázott rá, nehogy elpusztuljon, azt mondja: „A kertben engedjem ki?” „Laci, még jó, hogy megkérdezted, hát vidd el a szigetre!” Elég nagy, el is vittük, nem is. Ezt csinálta – sutty! – bent volt a zacskóban, értitek, még előre is gondolkozott. Fogta, és… Mi pedig, érett személyiséggel együtt… (77:02)