Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!Az eső sem tántorított el titeket! Mire kimegyünk, lehet, hogy orkán erejű szél fúj, s ti mégis itt vagytok… Ez nagy dolog!Az önfeláldozás sémáról, és az önfeláldozás séma kapcsán sok mindenről próbálunk beszélni. És az önfeláldozás séma, ahogyan megnevezzük, adhat félreértésre okot, esetleg gondolhatja bárki azt, hogy ezt a számunkra egyébként sok értéket hordozó szót nem jó összefüggésbe helyeztük, ezért szóltunk nem egyszer, nem kétszer arról, hogy természetesen megfelelő helyzetekben, kapcsolatokban, pillanatokban nagyon is van jogosultsága annak, hogy önfeláldozó magatartásunk legyen, ez teljességgel rendben van. De itt ez a kifejezés nem arra utal, hogy valaki ott és akkor, amikor az élet ezáltal tud továbbmenni, vagy növekedni, vagy valami nagyon mélyen emberit tudunk tenni az önfeláldozó gesztusaink révén, akkor ezt ne tegyük meg, vagy hogy ezt leértékeljük vagy lebecsüljük, hanem arról beszélünk, hogy aki az önfeláldozás sémával él, ő a másik embert rászorulóbbnak látja, mint az valójában van. Sőt, általában a kapcsolataiban a másik embert rászorulónak, segítségre szorulónak tartja. És ezáltal, hogy kint van a realitásból, vagy a realitáshoz fűződő viszonya töredezett, ennek következtében, amikor ő segít, és a másikért tesz és cselekszik, és a többi, tulajdonképpen akármennyire is éli meg úgy magát, hogy én őérte vagyok, valójában sok mindent nem tesz úgy, ahogy az a másik javára legyen. Na, erről az összefüggésről beszélünk.És így elkezdtünk az elég jó segítőről beszélni. És az elég jó segítő kapcsán elsősorban mindarról, ami a mi témánk kapcsán fontos. Vagyis, hogyha valaki elég jó segítő szeretne lenni, akkor a saját magához fűződő viszonyában, és abban, hogy hogyan tud úgy javára lenni egy másik embernek, hogy azt nem azok a motívumok táplálják, hogy nem akarom a bűntudatot érezni, hogyha nem jó ember vagyok, hanem hogy az valódi segítség legyen a másiknak, akkor milyen ismérveket tudunk felsorolni. Na. Ezt most jól összefoglaltam. (2:46)Gyorsan átszaladok, ami eddig elhangzott, nem akarok hozzájuk fűzni semmit sem, kivéve az utolsó kettőhöz.

1. Jól viseli a kritikát és a dicséretet is
2. Képes nemet mondani
3. Eredményességét segítő mértékben fél a kudarctól, leégéstől, sikertelenségtől. A kudarcot képes megélni, de nem ragad meg a kudarcélmény feldolgozásánál, hanem abba az irányba viszi az energiáit, hogy mit tehetek ezután másképpen vagy jobban.
4. Tudatában van a saját szükségleteinek, vágyainak és hiányainak, de ebbe beleértettük azt is, hogy képes vagyok elrendezni magamban a vágyakat, és meg tudom különböztetni a mély vágyakat a felszínesebb vágyaktól, és a többi… Meg tudom különböztetni a hiányt a szükséglettől, ebbe már most nem kavarodok jobban bele.
5. Nem akar minden elvárásnak megfelelni
6. Mer konfrontálódni
7. Haragját a többi érzéssel együtt képes megélni és kifejezni. És az utolsó kettő így szólt, hogy
8. Otthonos a meghittségben
9. Mer közel és távol lenni valakitől

Ez  kifejezetten fontos, hiszen egy jó segítő kapcsolatban egészen biztos, hogyha ott a bizalom légköre kialakul, akkor ketten közel fognak egymáshoz kerülni. Ráadásul két dolog történik. Az egyik: nemcsak közel leszek valakihez, aki az életének nagyon belső dolgait osztja meg - az intimitásnak egyik föltétele, hogy a belső dolgaimat őszintén tárom föl a másik ember felé egy bizalmi légkörben. Én abban a mélységben válaszolok, még ha keveset is, nem úgy, mint egy társkapcsolatban nyilvánvalóan, de mégis abban a mélységbe tudok, merek mindig alámenni, ahol az van, akivel én beszélek, és ha ő valami nagyon mélyet mond, akkor én azt a mélységet bírom, nem kell levegő után kapkodnom, nem akarok kimenekülni onnan. Bírom a szavainak, az élettörténetének, a krízisének, akár a traumájának azt a súlyát, amit behoz oda. Képes vagyok azzal ott lenni. Ez nagy dolog! Tehát egyrészt megvan benne az, hogy valaki nagyon közel kerül, másrészt föltár magából valamit, de ráadásul, hogyha egy rendszeres kapcsolatban vagyunk, akkor ez azt is jelenti, hogy nemcsak a mélység van,nemcsak a bizalmi légkör van, nemcsak az önföltárás van és abban a mélységben a válaszadás, hanem ráadásul a kapcsolatunk biztonságosan, kiszámíthatóan rendszeres, szinte minden adva van ahhoz, hogy ott valami a bizalmi légkörben úgy váljon élhetővé, megtapasztalhatóvá, hogy itt valami meghittség történik köztünk. Hát a föltételek adva vannak hozzá. Most aki nem bírja ezt a mélységet, hogy tud valóban javára lenni a kliensének? Vannak, akik ezt a mélységet, ahogyan nem bírják, tulajdonképpen, és erről beszéltem, két irányt hoznék csak, nyilván  nagyon sok van. Az egyik, hogy rögtön elkezdünk beszélni, mi magunk agyoncsapjuk ennek a mélységét. Annak a méltóságát, hogy valami nagyon fontos történik most. Nem bírjuk elviselni, elhordozni, akármilyen furcsán is hangzik. Gyorsan elkezdünk beszélni: ó, hát ez milyen megrendítő, énvelem is történt ilyen, ahelyett, hogy bírnánk ott csak lenni.A másik, eszembe jutott egy filmjelenet. A nő beront a felszínes ismerősének nem tudom szobájába, lakásába, hogy, erre már nem emlékszem, de mindenesetre lerogyott és akkor elkezdi mondani: ez rettenetes, hogy mi történt velem, és szinte el is feledkezik, hogy hol van, csak jólesik neki valakinek elmondani, és a férfi, aki ilyen felszínes ismeretségben van ővele, tulajdonképpen tök rendesen meghallgatja. Még mond is 3 elég szerencsétlen, de nagy együttérzéssel való mondatot. És akkor a jelenet nagyon-nagyon sokatmondó: hirtelen mélyen egymás szemébe néznek, megtörtént valami önfeltárás, valami válaszadásra  bizalmi légkör, közel kerültek egymáshoz, puff, elkezdenek csókolózni és szeretkezni. Ez a másik irány! Történik egy meghittség, és nem bír ott lenni, hogy igen, ő most föltárt valamit, én most itt vagyok, ezt most meghallgattam, ezt most elhordozzuk, két ember ül itt – hanem villant a szemük, és a jelenetnek a vége – snitt van egyébként, és a snitt után már csak azt látjuk, hogy a nő nem tudom, mondjuk az ékszereit veszi föl és megy kifelé, persze azzal a zavarral, hogy tulajdonképpen fogalma sincs, hogy ez most miért történt, és a férfi ugyanazzal a zavarral még mindig fekszik az ágyban és azt mondja, hogy: „Ugye ez kettőnk között marad?” Na, itt már érzékelünk valamit. S a nő pedig fogja a kilincset, azt mondja: „Csak nem képzeled, hogy veled fogok dicsekedni?”Tehát, bírja a meghittséget, közelséget, távolságot, és ezt tudja elég jól szabályozni maga meg a kliens érdekében.Következő. Ez már most egy új pont lesz, és arra jutottam, hogy elkezdek haladni. (09:05)

10. Képes egy rászoruló igényeit, szükségleteit nem kielégíteni

Na, ez furcsa lehet, mert a másik oldalról biztos sokat beszélünk. Képesek vagyunk ráhangolódni, megtenni, elmondani, megadni… Képes vagyok ezt nem megtenni! Na, ez nagy segítői kompetencia! Én azt érzem meg hallom, meg látom, meg minden van, és nem töltöm be az űrt. Van, hogy válaszolok amolyan anyai módon, és van, hogy nem válaszolok anyai módon. Apai módon se. Nem válaszolok rá szülői módon. Miért is? Mert például nem egyszer a másik embernek ami igazi nagy segítség, az nem az, hogy megint valaki pátyolgatta, dédelgette, megsimogatta, aranyoskodott vele, biztonságba helyezte – hogy nem ez neki most a segítség! Hanem az, hogy valaki felnőtt számba vette. Hogy itt van, igen, most nagyon nehéz, fáj, és gyönge vagyok, és olyan jólesne egy kézfogás, de már más fogja a kezét – s nincs kézfogás, és akkor az a kérdés, hogy most képes vagyok-e egy kéz melege nélkül tovább vinni az életet. Miért, mindig kell, hogy legyen egy kéz, amit meg tudok fogni, mindig, anélkül nincs élet, hogy az én kezemet valaki nem fogja meg? Mindig valaki? Amikor férfiak büszkén mondják, ó, hát énnekem azért megy a hódítás! Mikor a feleségemmel nem vagyunk jóban, azért nekem van hova menni! És ezt lássam férfiasnak?! Hát ebben semmi férfias nincs! Azt jelenti, ha két napig egy nő nem néz rá áhítatos tekintettel, akkor már kezd önmagába zuhanni. Hát ez nem férfierő, hanem éppen gyöngeség. Most ha ott van és azt mondja: „Olyan jólesne egy kis…” és én látom, hogy jólesne neki, és úgy tűnik, hogy az életében újból és újból ilyenkor mindig elszalad valakihez, hogy valaki őt pátyolgassa. És mi lenne akkor, ha én továbbra is megbízhatóan, következetesen a javára, a segítségére lennék, de most mint felnőtt a felnőttel nem ebbe az irányba megyünk. (11:38)Van erről saját élményem is. Ez meggyőzött. Miután tudjátok, az óvó, védő, gondoskodó, meleg, anyai világból nem sok jutott nekem, ezért aztán elég nagy hiányokkal nőttem föl. Segítő kapcsolatban nagyon-nagyon jólesett nekem, amikor olyan anyaian szerettek ott. S akkor, miután ennek a világnak a hiányában voltam, ezért különösebben nem kapaszkodtam ezután a világ után olyan értelemben, hogy elég jól megtanultam hidegben is lenni. Ez az előnye. Hát nem rohanok rögtön vissza esernyőért. Igen ám. De éppen egyszer, ahogy rászorultam volna egy kis anyai szeretetre, s éppen mentem egy csoportba, s odamentem egy pszichoterapeuta nőhöz, akiből kinéztem egy kis anyai szeretetet – így volt, ahogy mondom! Körbenéztem, ki itt a leganyaibb, rögtön találtam egy nagyon-nagyon anyait, s odamentem hozzá, s elkezdtem neki mondani néhány mondatot. Kedvesen köszöntött engem, mert ismertük egymást, tehát nem kellett ezért különösebben megküzdeni. S akkor úgy mondtam neki: „Jaj, te…” Rám nézett, végighallgatott tök kedvesen, azt mondja: „Feri, te ezt fogod bírni!” És tudjátok, az első néhány pillanatban most az hagyján, hogy nem éreztem magam jól, de ehhez kapcsolódó gondolatok árasztották el a tudatom, mint ahogy ezt ismerjük, az egyik kalap, hogy érzésekhez kapcsolódó gondolkozásmód. Na, itt ez volt. Tehát összefüggés nulla, lényeglátás nulla.. S akkor kicsit úgy leforrázva, mint a kismalac, nem tudom, olyan nehéz lesz ezt a mai napot végigdolgozni… És valahogy nem bírtam napirendre térni afölött, hogy teljesen más történt, mint amit gondoltam. És szép lassan, most már azt látom, hogy tulajdonképpen ez a valaki nagyon-nagyon nagy jót tett velem. Nagyon. Nem azért, mert visszalökött abba az élményvilágba, ahol a nők elutasítanak engem, ahol nincs anya – nem ezért. Mert ezen a részén már túl voltam az önismereti munkának, nem oda zuhantam. Hanem rájöttem, hogy na, hogy ezen már túl tudok lenni, hogy van egy egészséges felnőtt részem, és oda vissza tudok találni. És kezdtem élni abból a bizalomból, hogy ő rám nézett, és emberszámba vett, felnőttnek, kompetensnek, és azt mondta: Feri, te ezt fogod bírni. S miközben nem esett jól, arra jutottam, hogy igaza van. Nem biztatott engem, hogy hajrá, hajrá… Rám nézett és azt mondta: Feri, most pátyolgathatnálak, de nincs rá szükséged. Hmm. Olyan érdekesen nézel rám. (15:09)Jó, tehát ez volt: képes vagyok egy szükségletet nem kielégíteni. De hogyha nézzük a segítői kapcsolatoknak a különbözőségeit, hogy milyen jellegű segítői viszonyok léteznek, akkor, ezt már 7-8 évvel ezelőtt elmondtam, tehát most megkíméllek benneteket, csak visszautalok rá, hogy mondhatjuk, hogy 5 fajta segítői viszonyban tudunk lenni. Csak visszautalok rá.1. Amikor valakit egyszerűen csak kísérek az életének egy szakaszán. Nem szorul semmi és senki másra rá, csak valakire, aki őt meghallgatja. Mondjuk, ha valaki gyászol, vagy nagyon feldúlt állapotban van. Nem kell neki semmi tanácsot adni, nem kell neki semmit sem kívülről, egyszerűen csak jólesik neki, hogy van egy ember, akinek mondhatja. Nem kell őneki semmilyen mély szükségletét ott kielégíteni, csak ott lenni.2. Amikor ott van benne minden, ami ahhoz kell, hogy az életét megoldja, minden ott van, és én nem teszek semmi mást, csak rámutatok. Beszélgetünk, mint ahogy ez a segítő azt mondta: Feri, ezt képes leszel megoldani. Ez a rámutatás. Semmire nincs szükségem, csak arra, hogy ja, tényleg így van.3. Mikor ott, abban a kapcsolatban megint csak nem kell semmit sem varázsolni, nem kell nekem semmit sem különösebben adni, elkezdünk egy készséget gyakorolni. És gyakorlunk. Hogy van? Ezért ő nyolcszor megkérdezi egy beszélgetés alatt, hogy ’Tulajdonképpen mit érzel?’ Jaj, hát nagy szemétségnek tartom. Hát ez egy új érzés. Bevesszük a szakirodalomba, hogy nagy szemétségnek tartom. Ezt értem, ezt gondolod, de mit érzel? Hát… 'Szerintem nem tette jól!' Aha. Ez is egy új érzés, ez a szerintem nem tette jól-érzés – de mit érzel? És tulajdonképpen ott a kapcsolatban egyszerűen csak gyakorlunk valamit.4. Amikor valaminek a képessége, készsége bennem kidolgozatlan, ezért  ott, mondjuk ebben a segítői helyzetben elkezdünk valamit kidolgozni, akár nulláról. Tőlem még senki nem kérdezte meg, hogy mire vágyom. Ezt soha senki. (Nem így van, most csak mondom példának). Senki! Lehet a vágyaimról beszélni? Lehet kérni? Mondhatom azt, hogy ezt szeretném kérni? Vagy ha nem esik jól, azt el lehet mondani? Most mondhatom azt, hogy a múltkori alkalommal, amikor azt mondtad, az nekem nem esett jól? Ilyet lehet? Nem kell ezt magamban tartani? valamit elkezdünk nulláról kidolgozni.5. Amire leginkább ezt szoktuk mondani, hogy terápia.Az első 4 fajtában nagyon sok minden olyasmi történik, amiben nem kell valakinek a szükségletét kielégítenünk. Azokat észrevesszük és látjuk, hogy ott van, és egyszerűen csak együtt vagyunk vele. És ezzel az ő saját erejét tudja növelni. Tehát képes vagyok egy igényt vagy szükségletet nem kielégíteni. Ez azt is jelenti, hogy ő maga egyre hatékonyabban megtanul segíteni magának, és ez jó dolog! Nem azt tanulja meg, hogy hogyan tudnak mások neki segíteni, hogyan tud egyre rafináltabban segítséget kérni másoktól, hanem hogy hogyan van a lehető legkevésbé rászorulva másokra. Ez nagy dolog! (19:49)S akkor ide egy utolsó dolog: Magyarországon is azért kezd tisztessége lenni annak, hogy valaki elmegy és segítséget kér. Nagyon lassan, de azért igen. Elmegyek a pszichológushoz – most már egy picit. Már a pszichodráma nem hangzik annyira rosszul. Hát rosszul hangzik még, mert eleve nem egy szép szó, de… Most ahogyan a kényszeres vagy szindrómás segítő úgy kezdi, hogy segítségre szorulok, lát mindent és segít, és segít… Tulajdonképpen, amikor elkezdünk segítséget kérni, mi vagyunk ennek a helyzetnek a másik oldalán, még mi is járatlanok vagyunk abban, hogy hogyan érdemes segítséget kérni, és hogy ott mit lehet várni. Én nem tudom, hogy hogy lehet és mit adni, ő nem tudja, mit és hogyan lehet várni – ezért mi történik? Mi nagyon jól összetalálkozunk, mert én minden vágyadat, szükségletedet, érzékeny lélekkel befogadom. Ő pedig – jaj, de jó! Én jó helyen vagyok, mert itt nem kell dolgozni! Jaj, de jó, hát tulajdonképpen erre vártam! Most egy nehéz élethelyzetben vagyok, s végre van egy segítő, el fogja nekem mondani, hogy mit kell csinálni! Jaj, de jó, nem kell gondolkodni! Azt is megmondja majd, hogy… Jaj, de jó, nem kell töprengeni! Jaj, de jó! Tulajdonképpen azért vagyok itt, elmondja, mit kell csinálnom a másikkal, hogy ő megváltozzon, hát ez még jobb… Ezért a következők után koslatunk: Mondj tanácsot! Mondj egy jó ötletet! A hölgyek ezt így nevezik: Van valami praktika? Akkorát derültem azon, mikor ministránsokkal foglalkoztam, s ugye én elmondtam, ide kell állni, és onnan bejössz ide, és odaadod… Hát ez a ministráns foglalkozás, nem? Mikor én befejeztem, kipenderült egy ifjú hölgy, egy 19 éves lány, ő volt a ministráns vezető. Azt mondja: Na most, amit Feri atya elmondott, az mind úgy van, én most elmondom a praktikákat. S ott a sekrestyében megtanultam, hogy a ministrálásnak praktikái is vannak. Fortélyai, amit csak nők tudnak. Tehát mondj valami szakirodalmat, tanácsot, ötletet, praktikát, tippet. Ennél van még rosszabb: Van-e valamilyen recept? Kiváltjuk a segítőboltban, s utána beadjuk a házastársunknak is. S ez azért jó, mert semmi igazán komoly dolgunk nincs vele. Elmegyünk, megvettük – invesztáltunk – odaadjuk, beszedi, nézem, nyeld le… Szóval, ahogyan segítőként is tudunk zöldfülűek lenni, mindenki úgy kezdi, úgy segítségkérőként is. Azt gondoljuk, akkor vagyunk jó helyen, ha minden majd értünk és helyettünk, és tanács, és még jobban lenevelődhetünk a saját alkalmasságunkról. Hmmm. Mert van egy olyan jó segítő, aki mindig megmondja, mit kell csinálni, annyira jó, mindig mehetek hozzá! Hát mondjuk az ő házassága romokban van persze… Hát milyen házasság bírja azt, hogy a segítőhöz mindig lehet menni? Na, te már csak tudod, ugye? Tudod, tudod, s tényleg így van. (23:58)Na most. Következő. Gyerünk.

11. Mer szemkontaktusban lenni

Ez milyen bután hangzik! Képzeljétek el, a kutatások kiterjedtek oda, hogy lelkigondozók, szociális munkások nagy százalékban nem mernek szemkontaktusban lenni! Már az zavarba ejti őket, hogy egy humanoid rájuk néz! Kötőhártyájával… nagyon ijesztő! El is mondom, hogy miért ijesztő. Ezt is tudjuk, nem ám hogy csak úgy ijesztő, csak úgy beszélünk… Nem. Azért olyan nagyon ijesztő, ránézek egy nőre… Nő! Hát van okom az ijedelemre! Egy nő! Én meg férfi vagyok, meg még pap is, ajajajjajajaj… Jövök ide, talán itt biztonságosabb ez a segítő helyzet, nézem… Úúúú, egy férfi! Miért mondom ezt így? Azért, mert amikor valaki nem ül elég biztonságosan, akkor egy női kliensben állandóan, a nő, jaj, a nő, most hosszan a szemébe nézek… Jaj, hát ez a hétköznapi kommunikációban azt jelenti, hogy mi most szemezünk. Jaj, ijesztő! Ha meg egy férfinek a szemébe nézek, az mit jelent a hétköznapi kommunikációban? Máris föl fog állni, olyan sallert lenyom nekem, dominancia-küzdelemben vagyunk. (25:55)Mikor egy terapeutától tanultam speciálisan szexuális bántalmazást átélteknek a segítését, olyan érdekes mondatot mondott, sose gondoltam volna, hogy ezt a helyzetet így is lehet látni. Azt mondja: ezek a szülők vagy felnőttek nem képesek a gyerekükben az embert vagy a gyereket látni, kizárólag csak férfit vagy nőt. Ránéz a 4 éves kislányára, és nem képes sem a gyerekét látni benne, sem egy embert, hanem csak egy nőt. S ebből nagyon sok zavar támad. Most, ha valaki elég jó segítő, ránéz valakire, aki történetesen nő, és képes nem csak egy nőt látni. És ránéz gy másik valakire, és képes nem csak egy férfit látni. Látja azt is, mert nem vak, de tud másképpen is látni. Tulajdonképpen ilyen egyszerű, és mégis a segítőknek nagy százaléka zavarban lehet vagy van is mind a kettőtől. (27:12)(12. Hát ha ezt bárki számozta. De rendnek kell lennie.)

12. Elismeri és fölismeri a gyöngeségeit, korlátait, felelősségének határát

Úgy, jól összetoltam sok mindent. Tehát elismeri és fölismeri a gyöngeségeit, korlátait, felelősségének határait. Jaj! Mikor fiatal ember voltam, a következő naivitással éltem: az élet biztos olyan, van meghatározott számú gyöngeségem, mondjuk körülbelül ezek. Tehát van benne ilyen…hú, ezt még ki sem mertem bontani, aztán ilyen lapos dolgaim is vannak, ez ilyen…, hűha, a kísértés… Hát ez meg… Mi lehet benne? S akkor a naivitásom így szólt: hát igen, vannak ilyen gyönge oldalaim, kidolgozatlan részeim, de hát mondjuk ezt megiszom, ezt valakinek odaadom, hát ezt majd megfelelő módon használom, ezt kinyitom és földolgozom, ez meg jó lesz tüzelőnek. És ahogy megy szép lassan előre az élet, egyre kevesebb dolog lesz itt. S tudjátok, hogy nem így van? Az életkor előrehaladtával új és új gyöngeségek lepnek meg. Ezt fiatal barátaimnak mesélem most. Nem úgy van, hogy egyre kevesebb lesz! Hanem hogy azt gondoltam, hogy kevesebb lesz, de nem, teljesen váratlanul olyan dolgok jönnek, amik sose okoztak gondot. Hmmm. Vegyük az autóvezetést. Az autóvezetés jó példa az esetemben. Kétféleképpen vezetek autót, az egyik: haladjunk! Az élet rövid! Tötyörögsz előttem, belső sávban 38-cal haladsz, segítői attitűdök – ne számíts rá! De nagyon dühös vagyok. Ilyenkor nagyon dühös vagyok. Miért nem megy? Miért nem megy?! Egyébként tényleg, azt gondolom, ez most egy jó helyzet, én amit lehet, megteszek. na most, egy kis intermezzo. A belső sávban – ha három sáv is van, a belső sávnak azt nevezzük, ami a legközelebb van ahhoz a sávhoz, amelyben szembejönnek az autók. Ez a belső sáv. A belső sávban nem mehetünk lassan. Lassan a külső sávban mehetünk, a belső sávban tempósan haladunk. Ha úgy érzed, hogy a mögötted lévők tempósabb haladásra ösztönöznek téged némi fénykürt használatával, akkor ezt érdemes komolyan venni, nem mindenki pszichopata az úton. Ezért ilyenkor lehet az index használatával két sávot is, és ott lehet telefonálni, álmodozni, internetezni – ott mindent lehet, mindent! Most tudjátok, ezt miért mondtam el? Mert amikor ott tötymörög valaki előttem – tötymörög! Tötymörög, és nem halad – egyrészt szétvet a méreg, kétségkívül egy emberi gyöngeség, mert most ezen? De engem szétvet a méreg, és arra jutottam, hogy valószínű, hogy senki neki ezt nem mondta még el. Ezt föltételezem! Tehát a jóhiszeműségemet meg akarom őrizni. Hát nem tudom elképzelni, hogyha Brünhildának mondta a férje, hogy tudod, itt nem. Kettővel odébb, de index használatával, szigorúan, hogy akkor ezt csinálja még 30 évig, ezt nem föltételezem. Nincs ember, akiről ezt föltételezném! Mi történik akkor, amikor én ragadok be a belső sávba, éppen egy kliensen gondolkozol, mi történt a csoportban, s hallom, hogy dudálnak rám… - akkor is ugyanolyan dühös leszek! Na látjátok, ez az emberi gyöngeség! Miért dudál rám? Na most például ezt a tulajdonságomat nem vettem észre még öt éve. Most meg… (32:47)Szóval, segítőként fölfedezem, elismerem a saját gyöngeségeim, gyarlóságom, határaimat, felelősségem korlátait. Mert ez mind van! Amikor valaki kényszeres segítő, ahogy most beszélünk, hogy önfeláldozás sémában van, ő a felelősségnek a határát következetesen rossz helyen húzi… húzza meg. Vagyis, ott is felelősséget vállal, ahol már a másik felelőssége tart. Ezért nem engedi kibontakozni azt, hogy ő szabad, felnőtt, felelős cselekvéssel gondoskodjon saját magáról. Mert belegyalogol a másik életének felelősségi körébe, és ott sertepertél. Ott ténykedik, ahogy a katonaságnál mondták. Ténykedjenek! Hát azt, hogy mit, azt nem lehetett tudni, mert nem volt se atomvillanás, se negyedik világháború, ezt nem lehetett, és ilyenkor kellett mondjuk fogkefével felpucolni a vizesblokkot. Mert egy jó katona ténykedik. Nem kell mindig ténykedni a másik felelősségének a világában! (34:07)Na most. Gyerünk! Hogy tudok…. ismerem a saját gyöngeségeim. Emlékeztek, van három szék, és akkor – elkérhetem? – van három szék, tudjátok, a segítői székek. Itt van a hatékony segítő, grandiózus, itt van az ember, itt van a szakértő. Nem egyszer történik az, jön valaki, s azt mondja: képzeljünk el egy beteget, fekszik benn a kórházi ágyon, s azt kérdezi tőled, hogy: „Meg fogok gyógyulni?” Te tudod? Ja, te tudod. A grandiózus segítő székében ülve: hogyne! Hát ha rajtam múlik! Ugye,a szakértő ezt mondja, hogy ezt nem lehet tudni. Nem vagy orvos. Honnan tudnád? Az ember pedig nagyon kényelmetlen helyzetbe kerül. Mit mondjak? Hát beteg! Nem vehetem el a reményét! Mit mondjak? Most azt kérdezte, hogy meg fogok-e gyógyulni. Ilyen helyzetbe bárki kerülhet. Meg fogok-e gyógyulni? És most? Ha nem ismerem jól a határokat, a saját gyöngeségem, a felelősségem korlátait, semmi pénzért nem mondanám azt,hogy meg fogsz! Honnan, hogy? De közben mi az, amit mondani tudunk, hogy ne csak az legyen, hogy nem? Nem azt akarjuk mondani, hogy nincs remény, hogy nem lehetséges a gyógyulás! Te azt mondod, meg fogsz gyógyulni? Ezt hogy? Én biztos nem mondanám! Mindent megtehetünk azért, hogy meggyógyulj! Én a magam helyén, te a magad helyén, beszélhetünk arról, hogy mi segít neked ebben, hogy mi akadályoz, hogy mire lenne szükséged, hogy mit tehetek én azért, hogy te leginkább tudjál ezzel a helyzettel mit kezdeni, kire van szükséged, rengeteg mindent mondhatunk. De azt, hogy meg fogsz gyógyulni, én nem mondanám. Persze tudom én, hogy nem egyszer kapcsolati üzenetre vágyunk. Ugye a kommunikációnak van három szintje,  informatív szint, meg fogsz-e gyógyulni, vagy nem. Ugye erre lehet valamit mondani, hogy igen, vagy nem, vagy 7 vagy 8 nap, vagy nem tudom. Van az érzelmi szint. Nagyon kiszolgáltatott vagyok és beteg. Megijedtem. Bizonytalan vagyok, sőt néha rettegek. Érzelmi kommunikáció. S a harmadik szinten valaki azt mondja, hogy kérlek, mondj valamit, amibe bele tudok kapaszkodni. Olyasmit mondj, amivel átélem azt, hogy nem vagyok egyedül. Mert most, hogy így kiszolgáltatott vagyok és beteg, most nagyon egyedül vagyok. Nagyon jó, hogy te itt vagy, olyasmit mondj, amivel megélem, hogy nem vagyok egyedül. Ez mondjuk a kapcsolati üzenet és vágy. És olyan lehetséges, hogy valaki úgy kérdezi, hogy tulajdonképpen erre vágyik. Igen, arra vágyok, hogy valaki azt mondja, hogy itt vagyok veled, hogy együtt fogok veled remélni. Akarom, hogy élj! És egy kapcsolati üzenetet vágyok igazán-igazán. És mikor valaki azt mondja, hogy igen,igen, meg fogsz gyógyulni, akkor ő azt úgy értelmezi belül, hogy na, azt mondta a másik, akivel éppen beszélgetek, ez a kapcsolati üzenet, ezt akartam hallani, hogy itt vagyok. Hogy itt vagyok, hogy van remény, hogy érdemes remélni, érdemes küzdeni, érdemes erőfeszítést tenni. Ha ez így van, ez rendben van! Ezzel együtt az informatív szinten van egy zavarunk, mert olyasmit mondtam, ami ott, azon a szinten nem állja meg a helyét. Miután a kapcsolati üzenet lehet a legfontosabb, és ő ezt értelmezheti úgy, ebből lehet, hogy nem támad zavar. De lehet,hogy támad. Az nagyszerű, ha valaki ráérez, hogy most éppen erről a szintről szól az igazi, legfontosabb kérdés, s ezt tulajdonképpen nem is érdekes – lehet ilyen éppenséggel, ezt nem zárom ki. De hogyha arról beszélünk, hogy elég jó segítő, akkor nem szeretnék orosz rulettezni. Megpörgetjük, és vagy így volt, vagy nem. vagy elsül, vagy nem, vagy bejön, vagy nem. Nem tenném szívesen. Ezért mondanám, hogy lehet, hogy jó, csak… Arról nem is beszélve, hogy a kapcsolatban történik valami nagyon érdekes. Ez pedig az, hogy ő is tudja, meg én is, hogy én ezt nem tudom. Hát nem nézhetem őt hülyének! Ő egy felnőtt ember, aki, miután én elmentem, ott fekszik az ágyon, s azt mondja: „Most hihetek neki? Lehet hinni neki? Miért mondta, hogy én meggyógyulok? Honnan tudja? A leleteimet meg se nézte. Orvos?” Valami furcsa dolog is bekerülhet a kapcsolatunkba. Hú, jelentkeztek, mi van veletek? Mondjad! (Egy hölgy szavait fennhangon megismétli:) - Nem tudom, de én hiszek benned. - Igen, itt azt nem tudom, hogy mit jelent, az, hogy hiszek benned. (A hölgy magyarázza.) Ugye, izgalmas, amit mondasz, mert a dolog természetét jól föltárja, hogy egy csodát nem tudunk megtenni. Hogy a csoda megtörténik velünk! Ezért, ha nagyon a szavakról beszélünk, ugye most néha picit a szavakról beszélünk, néha a helyzetről, ha nagyon a szavakról beszélünk, akkor azt mondanám, hogy nem fogalmaznék így. Akkor valahogy úgy járnék el, mint a szülő a gyerekkel, hogy nem mondanék olyat, amit vissza kell vonnom. De ha azt kérdezné tőlem, hogy mondd, vannak csodák? Azt mondanám, hogy vannak. Igen, csodák vannak. Nem látunk mindent. És veled nagyon jó dolgok is történhetnek, olyasmi, ami nincs is a te kezedben. Az történhet velünk. És az ember bedolgozhat a csodának. Ezt például merném mondani. (további hozzászólás) Miben? Hogy tényleg hiszek benned, de miben? Hogy képes átélni a csodát. Igen, erre azt mondanám, hogy meg lehet próbálni. Cserélj vele szerepet, és mondd neki: én hiszek abban, hogy te át tudod élni a csodát. Nem tudom, hogy ez mit tesz velem, ha beteg vagyok. (A hölgy válaszol, Feri megismétli) Kapaszkodót ad. Na, azt gondolom, a segítő azt gondolja, hogy kapaszkodót ad. Még most azt nem tudom, hogy a kliens hogy gondolja. Te úgy értelmeznéd, hogy húúú, itt csak egy csoda segít rajtam! Tessék? Tényleg. Igen. Akarsz-e most ezzel mondani nekem valamit? Nem, csak ezt. Oké. Most ha már így van, mondjad, amit szerettél volna. Értem. Értem, hogy te voltál a jó angyala. Lett egy őrangyalod. Ezt nem hallottam. Jó. Oké. Jó! Továbbmehetünk? Rendben van így, hogy…? (44:16)Hol tartok? Ugye akkor tudok továbbmenni, ha tudom, hogy hol tartok. Tizenkettes. Ez nagyon ijesztő volt most. Igen, jó segítő tudja, hol tart. De nem ott vagyunk, a jó segítő ismeri a korlátait, a határait. Jó!Erről tényleg eszembe jut az, hogy mikor életemben először azt mondtam egy ilyen helyzetben, hogy elnézést kérek, hogy most beleszólok, az előző néhány mondatodra nem tudtam odafigyelni. Ezt megismételnéd? Mert tényleg így volt, valamin elkezdtem gondolkozni, miközben ő beszélt. Láttam, hogy közben ő beszél, de nem tudtam arra figyelni, mert valami nagyon eszembe jutott és azt vittem tovább. De ő nagyon benne volt. És akkor rájöttem, hogy ilyet lehet, hogy azt mondjam, álljunk meg, akármennyire benne vagy, kérlek, ismételd ezt el, mert nem tudtam itt lenni, mert magamnál voltam. Hát, jó, jó. Hogy mondod? Jaj, köszönöm! Igen, ott tartottam, hogy mondhatom-e, hogy meg fogsz gyógyulni. Jön hozzám valaki sírva és azt mondja: -„Vissza fog jönni?” Ugye szakított a párjával. „Visszajön?” Azért az egy érzelmileg elég nyomós helyzet! Hát valaki sír és ott áll: „Mondd meg, visszajön?” Beismerem a korlátaimat vagy nem? Vagy gyorsan menekülni akarok-e a kérdés súlya elől. Nem lehetséges-e, hogy az a segítség neki, hogy azt mondja, ha abba belegondolni mernék, hogy esetleg nem jön vissza, megpusztulok. Amikor azt kérdezem, hogy visszajön-e, akkor te vagy- olyan valaki, aki nem menekülsz el az elől a realitás elől, hogy nem biztos, hogy visszajön, azért kérdezlek téged, mert ha van mellettem valaki, és te azt mondod, hogy nem tudom, na így együtt merem ennyi időre közel engedni magamhoz, hogy az is lehet, hogy nem. Hát nem tudhatom. De azt látom, hogy ez meggyötör téged. Hogy most keresed, hogy mibe lehet kapaszkodni, na ezt látom! S máris nem ott vagyunk, hogy mondtam valamit, amiről nem tudom, hogy úgy van-e. „Mondd, ha szeretem a férjemet úgy, ahogy…nagyon-nagyon szeretném a férjem, akkor szerinted…” - Hát nem tudom! Nem tudom, hogyha nagyon szeretnéd a férjed, akkor…, nem tudom. Szóval ilyen kérdésekkel hamar találkozunk! Nem kell segítőnek lennünk, hogy kapjunk ilyen kérdéseket. Jó.Még egy utolsót írtam föl, csak úgy gyorsan, hogy jön valaki, és azt mondja, miután ő követett el valamit, amit nem kellett volna:-„ Feri, Feri, meg fog bocsájtani?” Ezt se tudom. De ez nem azt jelenti, hogy itt akkor lebénulok és nincs tovább. Azt, hogy meg fog-e bocsájtani, azt nem tudom, de hogy te mit tehetsz ebben a helyzetben, arról sok mindent idehozhatunk. Nagyon sok mindent! Nem vagy kiszolgáltatott egy ilyen helyzetben! Oké. (48:39)

13. Képes magára is figyelni a kapcsolatban

Hmmm. Magára is figyelni.Van, hogy egy beszélgetés, egy találkozás úgy elsodor minket, azt se tudjuk, hogy hol vagyunk. Mi történt velünk? Megint csak eszembe jut egy továbbképzés, hogy borderline személyiségzavarral küzdőknek a segítése. A következőt mondja a segítő: Amikor találkozunk egy borderline személyiségzavarral küzdő emberrel, akkor nem egyszer olyan nehéz helyzetben találjuk majd magunkat, hogy azt fogjuk gondolni, bárcsak ne lennénk segítők. Amikor mi magunk már annyira rosszul leszünk, hogy fölmerül, hogy pályát tévesztettünk, na, az lehet a tünete annak, hogy egy borderline klienssel beszélgetünk. S tudjátok, ahogy ezt megtanultam, megváltozott a világ! Mikor ülök egy csoportban, valakivel beszélgetek, és az az élményem, hogy most menten fölrobbanok! Az nem kifejezés,hogy fölrobbanok, fölrobbanok, de úgy remélem, hogy a holdra kilőnek, az összes darabom eltűnik az univerzumból… Akkor tudhatom, hogy ja, jól van, jól van, tudod, akkor most mi van veled, nyugi,nyugi, nem történt semmi rendkívüli! Valaki hozta magát. Hát hogy hozza magát? Ő így hozza magát! Az rendben van. Mondom a második lépést. Milyen nagy dolog, hogy képes vagyok magamra is figyelni, tudni, hogy mi van velem, és nem kell rögtön a kardomba dőlni, hogy rosszul vagyok. Rám dőlt a kóla… (50:48)Azt mondja ez a segítő, ilyen szupervizor, most képzeljük el, egy csoportban ott ülünk, és van egy borderline csoporttag. Húú, hát ott aztán csak jelen van! Őnála jelen van. Néha szeret majd téged, néha gyűlöl. Néha rajong érted, néha… Ez váltakozhat nagyon sűrűn is, te nem fogsz tudni alkalmazkodni, rohansz, az egyik, másik, iszonyú zavarba fogsz kerülni, és ő pedig minden nehézség nélkül fogja mondani, hogy mi van. Úgy rád zúdítja, mint annak a rendje. Hogyha ismertek borderline személyiségzavarral valakit, megtörténik két perc alatt, hogy ordít veled, és a harmadik percben meg átölel. Ahhoz azért nehéz fölvenni a tempót. Mire én eljutok oda, hogy… addigra már szeret. De ez őneki nagyon nehéz! Hát képzeld el, hogy veled ez történik, közben hogy őneki milyen nehéz lehet! Hogy neked 3 perc elég ahhoz, hogy azt sem tudod, hogy mi van, és ő úgy él! Az – húha! Minden megbecsülésem azoknak, akik borderline személyiségzavarral élnek. Komolyan! Az egy nagyon nehéz dolog, nagyon-nagyon-nagyon nehéz! De ha nem tudok magamnál lenni, akkor elsodor engem. Sehol nem vagyok! Na most. Azt mondja azon a továbbképzésen a terapeuta: hát tudják, egy csoportban egy borderline csoporttag maga a gyönyörűség! Ő már öreg volt, 70 éves, ő már ezt így látja, ez remek! Ugyanis a csoportban lesznek depresszív csoporttagok. Mondjuk, egy magyar csoportban sok. Ha ez egy magyar egyházi csoport – magyar egyházi csoportban egy csomó depresszív, kényszeres csoporttaggal találkozunk, s mindenki iszonyúan óvatos lesz majd, hogy most mondja, ne mondja, nem mondom, mert hogy esik neki, és akkor inkább nem mondom, egyházban sem mondom, sehol sem mondom, mert… Nem mondom, mert nem akarom elveszteni a kapcsolatot, akarom, hogy szeress, nem mondom! Egy évig sem mondom. kettőig sem, mert… Most, hogy a bizalom légköre kialakult, most pláne nem mondom… Most belerondítsunk így ebbe a bizalmi légkörbe, hogy nekem valami nem?Most ő mivel küzd? Pont az ellenkezőjével, mint egy borderline személyiségzavaros ember. Ő azzal küzd, hogy kifejezhetem magam? Mondhatom? Rettenetes lesz, ha mondom! Nem szeretnek majd, dühösek lesznek rám, valakinek az nem tetszik… Annál szörnyűbb nincs, hogy nem tetszik valakinek! S akkor mi történik ezzel a drága, szorongó, depresszív, kényszeres csoporttaggal? Azzal a tizenhárommal, akivel ott ülünk… Egyszer csak azt nézi, hogy van itt egy másvalaki, de mintha egy másik világból érkezett volna, hátradől, és… Ez kérlek nagyon fölszabadító! Így is lehet? Ilyet lehet, hogy hátradőlök, és azt mondom, hogy ez marhaság? Ilyet lehet? Hát én a ma-ig szoktam eljutni, hogy ma nehéz napom volt.Mindezt azért akartam elmondani, hogy milyen nagy dolog az, mikor valaki segítőként képes nem elveszteni a talajt a lába alól azáltal, hogy tudja, hogy hol van. Hogy éppen mi játszódik le benne, hogy nem kell nadrágot cserélni, hogy pont valami nagyon hasznos dolog történik most is.Most egy nagyon értékes dolog történik! Érzelmileg lehet, hogy nem könnyű vinni, de nagyon értékes dolog zajlik most! Fúú, mennyit lehet ebből fejlődni!Gyorsítsak, vagy hogy legyen ez? Ti érzitek? Olyan hűvös légáramlatok jönnek. - Érzitek. Jól van. Itt vagytok akkor, jól van. Meg vagyok nyugodva. Na most. (56:43)

14. Mer segítséget kérni

Az elég jó segítő mer segítséget kérni, mer tanuló szerepben lenni. Azt nem egyszer olvashatjuk, és ezt aláírom nagyon szívesen, a legtöbbet a segítők a klienseiktől tanulják. A legtöbbet. Az igazán használható tudást azt egymástól tanuljuk meg. Mondanék erre néhány példát, hogy segítőként mekkora áldás az, ha tudok tanuló helyzetben is lenni. Attól még bent vagyok ebben a szerepemben, de emberként nyitott vagyok arra, hogy bármi engem meglepjen, hogy valamit megértsek vagy megtanuljak, fölfedezzek a világból, amit eddig nem láttam.Például megtanultam a szakirodalomból, hogy a szégyen az milyen rettenetes érzés, inkább érzelem. A szégyen egy érzelem, ááá, rettenetes! A szégyennek a belső világa, hogy rossz vagyok, legjobb lenne megsemmisülni, itt se lenni, bárcsak nyílna meg a föld alattam, és én elsüllyedhetnék. A szégyen önsorsrontásra indít bennünket. Kegyetlenül bánunk magunkkal akkor, a szégyen pusztulat. Szóval jól megtanultam, hogy a szégyen az nem jó. Egyszer csak valaki azt mondja, hogy tulajdonképpen az életében volt valami, amit nem tett helyesen, és most ezt nagyon világosan látja, hogy ezt nem tette helyesen, de volt egy élményszerű átélése azzal az eseménnyel kapcsolatban, s azt úgy idézi vissza, hogy ő akkor nagyon szégyellte magát. És ahogy ott egyedül a szégyenében megélte azt, hogy ez valami rettenetes, hogy legjobb lenne megsemmisülni és nem lenni, hogy akkor érzett egy indíttatást, hogy na nem is, nem is arról van szó, hogy nem lenni, hanem így többet nem lenni! Nem, így többet nem akarok lenni! És ez egy nagyon sajátos megtérés irányába vitte őt el. Nem vallásos megtérés, hanem az életében valamit ott gyökeresen eldöntött, és alapvetően átalakított. És ebben szerepe volt a szégyennek. Annak, ahogyan a szégyenében azt élte meg, hogy nem, legjobb lenne nem lenni. Igen ám, de itt a helyzetnek nem csak a szégyen a kulcsa, hanem az, hogy a szégyenből tovább tudott menni. Mert ha beleragad valaki a szégyenébe, az rettenetes. De ő átfordított valamit. Azt mondta, nem is arról van szó, hogy nem lenni, hanem nem így lenni, soha többet nem így lenni! Tehát itt történik még valami. De akkor például megtanultam azt, hogy létezik olyan, hogy a szégyenből valaki nagyon jó irányba tud kikeveredni. És ráadásul, amit a szégyen lényegeként él meg, az javára van, az hozzájárul a fejlődéséhez. Rájöttem, hogy… Hmm. (60:12)Aztán mondom a következőt: mindig is azt gondoltam, hogy a sodródás az egy nagyon negatív dolog. Az ember ne sodródjon. Hát ne sodródjunk! Menjünk előre, legyenek céljaink, és a többi. Mígnem el nem olvastam egy beszámolót, hogy valaki, ahogyan úgy érezte, hogy minden ereje elmegy és csak sodortatta magát, semmi máshoz nem volt ereje - a sodortatás közben szinte vallásos élménye lett, egy spirituális élménye, hogy engem tartanak. Hogy én nem tudom tartani magam, de ahogy így sodródok, emberek közrevesznek, és nem esek el, mert valahogy innen is valaki taszít rajtam, meg onnan is, na nem olyan kedvesen, ahogy csak úgy sodródom, de nem zuhanok el. És a sodortatás számára egy alapélmény lett, szinte spirituális tartalommal. Hát akkor rájöttem ott, hogy jé, a sodródás is lehet értékes. Nagyon értékes lehet! Hogy valami nagyon értékesnek a része lehet! Így egymás után tulajdonképpen arra jutottam, hogy minden, amit megtanultam, az jó, csak nem eléggé. De nem azért, mert lehetne jobb, hanem, mert annyit tud. És van olyan tudás, amit csak azáltal tudok valahogyan megszerezni – ugye ez a csoda, ahogy érkezik. Én csak annyit tudok, hogy ember voltomból nem lépek ki, és hagyom, hogy valami történjen velem, és valamit úgy lássak meg, mint ahogy sehogy, sőt másképp lássak, mint ahogy tanultam. Vagy ahogy csinálom, ahogy tanítom. Hogy az máshogy is van, nemcsak így. Hát ezek fölemelő pillanatok! (62:15)Hol tartok? Már látom, látom! Ja, írtam még egyet. Sőt kettőt. Egyszervalaki hátradőlt, azt mondja: Feri, tulajdonképpen olyan jólesik néha megpihenni az önsajnálatban. 46 évet éltem úgy, hogy azt gondoltam, az önsajnálat csak rossz. Egyszer csak kiderült, hogy lehet ott egy kicsit pihenni. Hát akkor nem csak rossz! Általában nincs javunkra, na de hát… Mondjuk, egy maratoni futó, beszúr neki, kicsit leül – hát mondhatjuk azt, hogy futás közben nem túl hatékony az ülés. Kétségkívül így van, de ha nem ül le, sose ér célba. Na, valami ilyesmi.És aztán itt ez a negyedik. Mikor fiatal pap voltam, hatalmas, mi is a jó szó erre, indulatok dúltak bennem, ahogyan hallottam olyasmiről, hogy valakit pappá szenteltek, majd szeptember közepén, ugye augusztusban van a papszentelés, szeptember közepén elment a püspökhöz és kérte, hogy őt mentsék föl. Mikor azt hallottam, hogy valaki megházasodott, és a nászútról úgy jött haza, hogy nem. Ez bennem indulatokat keltett! Tényleg, hogy ne már! Hát hogy? És akkor most mit lehet tenni, lehetett volna-e valamit másképpen tenni. Végül a következőre jutottam, amikor egy kliens a következő történetet mondta: hát tulajdonképpen hazajöttem a nászútról, és a nászút közepén már gyanítottam, hogy nem kellett volna, a nászút végén már biztos voltam benne, és vissza is adtam a gyűrűt még a nászúton. Akkor már benne voltam! Nem mondtam, hogy nem, nem, nem, ilyen klienst nem kérek! Hanem ott ültem… az érdeklődés, ez a „hát én azt hiszem, hogy tanulhatnékom van”, erőt vett rajtam. Hát ha itt az összes indulatomat kifejezem, hogy na, hát ezek azok a helyzetek, amiket… tarthatatlan, nem, hát nem! Hát ezt mégse… Tudtam, hogy hol vagyok, és… körülbelül két alkalom után rájöttem, hogy mi volt az egésznek az értelme. Hogy volt valaki, aki képtelen volt döntést hozni. De képtelen, képtelen, nem és nem, és nem. Rettegett minden döntéstől, meg attól, hogy valahogy eldöntse az életét. És volt egy pont, amikor azt mondta: rászánom magam. Mert nem tudom eldönteni, hogy igen vagy nem, de megőrülök már ebben. Legyen igen. Kimondta az igent, és átlépett egy következő szakaszba, ott vált neki világossá, hogy nem. Hát ilyen van. Olyan van! Azt mondja, azt hittem, még van egy lépés, de már nem volt. Hát ilyen létezik az életben, hogy valamin túl kell jutnom, és visszanézek, na innen: na ez egy marhaság volt. Hát lehetetlen, hogy ilyen ne történt volna már az életünkben! Mentünk, és puff: na ide nem kellett volna jutni, az biztos! De hát most már itt vagyok… És ez nemcsak kicsi, hanem nagy dolgokban, helyzetekben is lehet. Akkor megtanultam azt, hogy milyen értelmetlen dolog ítélkezni. Hogy gőzöm sincs, hogy mi haszna, java, értelme volt ennek a rossz döntésnek. Hát mondhatom, hogy rossz döntés, de az emberi lélek semmit sem tesz cél nélkül. Hát ennek nagyon-nagyon sok célja volt. Az, hogy ennek súlyos következményei vannak, ez mind világos, nem kenjük el. (67:07)Jó. Mindezt azért mondtam, hogy az elég jó segítő mer tanuló helyzetben lenni. Hmm. Mer segítséget kérni. Jaj! Tudjátok milyen gyakori az, valaki jön, azt mondja, hogy hát azért jöttem hozzád, mert baptista vagyok, és a saját egyházamban nem mertem segítséget kérni. Mindenki ismer engem, mint baptista lelkészt, el sem tudom képzelni, hogy a saját egyházamban kérjek segítséget. Mondjuk egy terapeuta eljön és azt mondja: hát tulajdonképpen terapeutához nem akartam menni. Az összes terapeuta ismer engem, gondoltam, jó, hát akkor…ha már valakihez kell menni…. Ez valós dolog, segítséget kérni kifejezetten nehéz lehet. Ha valaki köztetek segítő, és nem szoktál segítséget kérni, érdemes. Próbáld ki! Egyszerűen csak menj bele ebbe a kalandba!Németországban nagyon világos kommunikáció zajlott az egyházon belül a papok nagyszámú alkoholbetegségéről. Hát nagy szám..ha öt van, az is nagy szám. És ezért volt egy zseniális püspök. A püspök azt mondta: az alkoholbeteg papok is szolgálnak az egyházmegyében, én felelősnek érzem magam ezekért a papokért, meg azokért az emberekért, akiknek ezek a papok a papjai, pláne, hát akkor hozzunk létre egy intézményt, és létre is hozták nagyszerű szakemberekkel, pénzt beletettek, mindent, kiírták, hogy: Alkoholbeteg Papok Rehabilitációs Intézete. Most a derültségetekből azt hiszem a realitásérzék fakadt föl, s mutatta meg arcát, hogy ott volt az a gyönyörű intézmény, nem volt benne pap. Azért nem volt benne pap, mert papoknak csinálták, és rá volt írva, hogy papoknak. Így aztán egyetlen pap sem ment oda. Mert ha az alkoholbeteg papnak oda kell menni, hogy én alkoholbeteg pap vagyok… Nem kellett lebontani az intézményt. Leszedték a táblát, festettek egy másikat, így szólt: Rekreációs Központ. Egyszer csak jöttek a papok, mert rekreálódni, ja, azt lehet. A rekreálódás nagy dolog, föl… kicsit pihenni, rekreálódni azt igen. Na, most rekreálódjunk, vagy… Jó. (71:07)Tizenhat. Nem, kihagytam egyet. Na, ezt gyorsan elmondom.

15. Fölismeri a neurotikus bűntudatát

Ez nagyon fontos! Ha én olyasvalamiért is felelőssé tettem magam, amiért nem vagyok felelős, akkor bűntudatom fog támadni valószínűleg, hogyha a dolgok nem úgy alakulnak, és ezért magamat fogom hibáztatni akarva-akaratlanul. Nem követtem el bűnt, mondjuk így egyszerűen, de lesz bűntudatom. Ez a neurotikus bűntudat. Megkülönböztetni a neurotikus bűntudatot a reális bűntudattól nagyon-nagyon hasznos dolog. Szinte nincs olyan kliens-segítő kapcsolat, amiben a kliensnek nem lenne számtalan neurotikus bűntudata. Mindenki tele van irreális és neurotikus bűntudattal. És tudni azt megkülönböztetni nagy áldás.Például, hogyha valaki friss gyászban van, meghalt egy szerette, akkor 99,9%, hogy lesz benne neurotikus bűntudat. Vagyis kínozza majd őt egy gondolat, hogy nem tettem meg mindent. Márpedig mindent nem lehet megtenni. Senki sem tud mindent megtenni. És nyilván, ahogy visszanézek, láthatom azokat a pontokat, ahol tehettem volna többet. De általában nem véletlen, hogy miért nem tettem. Hát már én is hulla fáradt voltam, ez már ment nyolcadik hónapja, azt sem tudtam, hol vagyok… tehát például a gyásznak az első részében a gyászt az is nehezíti, hogy sok neurotikus bűntudatom van, s ezek is nyomják a vállam.Akkor köszönöm a figyelmeteket! (73:26)

Lejegyezte: Hartmann Erika