Önfeláldozás séma 7.

2014.11.11.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!A mai alkalommal az a tervem, hogy befejezzük ezt a sémát. Mégpedig ezzel a sémával kapcsolatban, vagyis az önfeláldozás belső világával összefüggésben amit gondolatok, érzések, fizikai állapotok, és az ezeknek megfelelő már szelektált emlékezés is jellemez bennünk. Arról beszélünk, hogy miközben mi azt élhetjük meg, hogy önátadóak, önfeláldozóak, lemondóak és nagyvonalúak vagyunk, aközben mindazt, amit talán egyoldalúan és kizárólagosan pozitívnak, értékesnek látunk, hogy az hogyan érkezik meg egy másik emberhez, és valódi segítséget jelent-e neki, vagy nem, mi gondoljuk-e azt, hogy mi nagyszerű emberek vagyunk, mert ezt tesszük, és annak a negyede sem segítség annak, akivel kapcsolatban vagyunk. Ez az egyik megközelítésünk. A másik pedig, nem csak azt adhatnánk címül, hogy „Az elég jó segítő”, hanem azt is, hogy „Hogyan segítsünk magunknak”, mind a két megközelítést vehetjük. Na most! (01:20)

Ismétlés

Sok pontot elmondtam már. Ki tudja, hogy mennyit? 22-24… mennyi? Azt mondja… Jól viseli a kritikát és a dicséretet is. A váratlan helyzetekhez alkalmazkodik. Képes nemet mondani. „Volt!” – Hát tudom, hogy volt. De milyen drágák vagytok. Közel jövök hozzátok, és rögtön valami érzelmi kapcsolatot találtam veletek. Gondoltam, hogy ismétlek, de ti… máris jó segítő módjára alám nyúltatok és hasznos, ámde fölösleges információkkal ajándékoztatok meg. De nagyon köszönöm, jól esett. Jó, most már meggyőződésem, hogy érdemes erről a témáról beszélni. Jó. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy olyan elemien mondtátok, hogy „Volt!”, lehet, hogy ennek a kommunikációnak nemcsak az a tartalma, hogy „Feri, segítünk neked, elmondjuk, hogy miről beszéltél már.” hanem átülök egy másik székre, itt egy másik gondolatom támadt. „Ha még egyszer elmondja… megőrülök ettől.” Tehát most az utóbbi értelmezést fogom magamévá tenni, úgyhogy rendben van, akkor már csak a végét mondjuk. De most tényleg, a végét. Jó, ez, ez a… most se tudom, hogy mit gondoltok. Most olybá veszem, hogy ez a második értelmezés nem volt hiábavalóság, mint az élet úgy egyébként, ahogy a prédikátor mondja. Akkor tehát nézzük már csak azt, ami a legutolsó alkalommal volt. Nálam egyébként 24.24. Természetességgel viseli, ha valaki nem szereti, vagy valakinek nem szimpatikus. Nálam ez volt a 24.25. Mer személyes lenni.26. Tudatában van a sebzettségének, sebezhetőségének. Akár egy beszélgetésen belül is, vagy amikor saját magával tartja a kapcsolatot, akkor is tudja, hogy ez így van. Popper Péternek volt néhány nagyszerű mondása. Az egyik így szól, innen kezdem. Tudjátok, a segítő három széke. Ezt azért elismétlem, mert ha valaki most jött először, akkor érthetetlen, hogy mit bohóckodok itt. A segítőnek van három nagyon fontos szerepe. Az egyik, maga az ember, aki bármit érezhet, bármit gondolhat, múltja van és története, esendő és sebezhető, és a többi. De ahhoz, hogy egyáltalán valaki arra adja magát, hogy „Majd én segítek! Höhh!”, ahhoz van egy Hahhh, a hatalmas segítő, a grandiózus erővel rendelkező, elszánt és motivált valaki bennünk. És van egy harmadik, aki nélkül nem sokra megyünk, a szakértő. Na most. Popper Péter ezt a mondatát két különböző székből mondta, mert úgy kezdte, innen kezdte… Össze vagyok zavarodva, sok szék. Azt mondja. „Én egy nagyszerű pszichológus és terapeuta vagyok – Grandiózus szék. Majd átült ide, és azt mondja – vagyis gyakorló neurotikus.” És érezzük, ha valaki kiáll elénk és azt mondja „Én a szakmám egyik legjobbja vagyok!” Ú, hát lehet, hogy ez valakinek bejön, de úgy a többség „Hát, kicsit ez sok.” De képzeljünk el egy segítőt, ki ránk néz, és ahogy mi mondjuk a témánkat, az első gondolat, hogy „Ugye tudja, hogy én is neurotikus vagyok?” Nem biztos, hogy ez a bizalmunkat annyira föléleszti. De hogyha a kettőt egyszerre halljuk, ugye milyen más hatást gyakorol ránk? Valaki azt mondja „Nyugodtan bízhatsz bennem, mert én jó vagyok, s egyébként pedig emberileg tudom, hogy neurotikus dolgaim vannak.” S egyszer csak azt mondjuk, na ez érdekes, na, ez a… De érdekes ugye, hogy ha a segítő szerepünknek egy részét hangsúlyozzuk csak, egészen ijesztő, szinte bármelyiket hangsúlyozzuk. (05:55)Mikor egy előadáson szakmájának a nagyja úgy tart előadást, hogy kizárólag ebben a székben ül, a szakértő székben, elalszom fél óra alatt. Azzal szoktam valahogy magamat fönntartani, hogy jegyzetelek, aztán rajzolok, aztán a fantáziáimba mélyedek. Na most. Milyen üdítő, amikor valaki, egy szakember ahogy beszél, egyszer csak mond valamit egy picit a saját életéből. Hú, jól van, úgy ember is, jaj, ez mást. Na tehát! Hova üljek? Nem t’om, az ember székbe. Azt mondja. Igen, igen… (06:45)27. Ösztönkésztetéseit bűntudat nélkül éli meg természetesnek tartva azokat.28. Képes magával is együttérzőnek lenni. Találkoztam kedves pszichológus ismerősömmel. (Most már remélem, hogy nem fog kifutni a kóla. Á, hát ez jó, szomjas vagyok. Elnézést, de az ember iszik.) Ugye, ha itt ülnék, azt mondanám, kóla nélkül is bírom egész nyilvánvalóan. Kinek kell a kóla? Végigtolom nyál nélkül. Na de nem. Most már a zsiráfot nem emlegetem, mert tudjátok. Ja, tehát a kedves ismerősöm. Nagyszerű, nagyszerű valaki, nagyszerű valaki. Kérdezi tőlem, együttérzéssel „Feri, hogy vagy?” Nem t’om, biztos észrevett. „Ahh, uhh, már megint egy kicsit idáig vagyok. Mrrhhh! Na de, december elején leadom a könyvet, fuhhh, na, akkor normális leszek.” ám néz, együttérzés, azt mondja „Feri, ugye tudod, ha te nem vigyázol magadra, más nem fog?” Jó néha kapni egy ilyen mondatot. Ezt mondta. Nem is kellett több. Hát fél szavakból s megértjük egymást, mi segítők. Következő. (08:30)29. Ismeri a saját határait és teherbíró képességét. Az a jungi analitikus, aki komplex analízist hát gyakorolt, ez volt az egyik szakmája, hozzá jártam. Ő például, átülök ide, ő például elmúlt akkor már 60, közel volt a 70-hez, nagyszerű szakember volt, tulajdonképpen egy zseni. Kizárólag hetente 6 klienst fogadott, soha többet. Amikor bejelentkeztem, óriási szerencsém volt, azt mondja „Éppen van egy üresedés.” Hatot! Az azt jelenti, hogy egy nap kettő, mert akkor már benne van, következő nap is kettő, majd még kettő, négy nap pihenés, a klienseimmel való találkozások földolgozása. Ez már majdnem olyan, mint a testvérem. A testvérem, ömm-hmm, egy nagyon sajátosan életörömöt és élvezetet tükröző viszonyt sajátított el az élettel. Most szeretném ezt veletek megosztani, de előtte átülök a szakértő székébe.Volt egy indiai nővér, aki évtizedeken keresztül haldoklókat kísért. Talán ismeritek azt az öt pontot, amit most nem mondok el, csak egyet belőle. Azt mondja, hogy évtizedek alatt fölfedeztem azt, hogy a haldoklók öt nagy csoportba oszthatóan mondják el mindazt, amit sajnálnak, hogy úgy csinálták, és sajnálják, hogy nem csinálták másképpen. Azt mondja, nem sok ilyesmi van, de ötöt nagyon világosan meg tudok különböztetni, és ezek újból és újból visszatérnek. Az egyik így szól „Most, hogy visszanézek az életemre, és tudom, hogy már nincsen sok, de sajnálom, hogy annyit dolgoztam, nem érte meg. Nem kellett volna annyit dolgozni.” Há! Na, én assz’em, hogy el is megyek most. Próbálok tanulni ebből a szakértői gondolatból. (11:00)Na és, akkor most visszaülök, mert a tesóm fiatalemberként is nagyon ügyes volt, rátermett és életrevaló. Ezért aztán elég sokat dolgozott, és egyre több pénzt keresett. A pénzről majd még úgyis akarok beszélni. És ahogyan ez egyre jobban ment, már hogy a munkája, meg az eredményessége, a sikerei, ez lehetővé tette számára azt, hogy vegyen egy autót, én meg csak néztem. „Hűű…! Ááá! Egy Opel Kadett!” Tényleg az volt, hát azt úgy néztem, mint magára a Rolls-Royce-ra. Ahogy ment előre az élete, döntéshelyzetbe került. A legtöbben föl se fedezik, hogy döntéshelyzetben vannak, de ő fölismerte. Azt mondja „Tulajdonképpen most már minőségileg több pénzem van, mint néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtem. Most tehát eldönthetem, hogy ugyanannyit dolgozok-e, akkor jóval több pénzem lesz, és azzal akarok majd valamit kezdeni, vagy pedig a nívót akarom tartani.” A testvéremnek a zsenialitása, ugye a családban marad…, hogy azt mondja „Akkor eldöntöttem – nem volt még 30 éves – hogy nem akarok még többet meg még nagyobbat, meg még gyorsabbat meg még pirosabbat, nem.” Ezért bevezette a négy napos munkahetet. Majd bevezette a három napos munkahetet. Ez úgy ment, hogy először ugye szombat-vasárnap, akkor azt mondta, hogy hát a pénteket már evidensen hozzáteszem, hiszen péntek este az már buli idő, hát akkor miért ne kezdeném reggel már. Tehát akkor péntek-szombat-vasárnap. Na de ha vasárnap bulizok, jól esik egy kicsit pihenni, tehát tulajdonképpen ez a négy nap elég gyorsan összejött, logikusan is mondhatnánk. És aztán ehhez még csapni egyet már nem volt olyan nehéz 40 évesen. (13:15)Na most, tehát visszajövök az analitikushoz, aki kizárólag 6 klienst fogadott. Leültem nála a fotelbe, gyönyörű rend volt mindig, tisztaság, s akkor kijött, dossziéban tartotta az összes álmomat. Tényleg így volt, nála voltak az álmaim. Hát ez már csak így van egy analízisben. Én mindig leírtam, az két óra volt, mire leírtam az összes álmom. Tudjátok, elkezdtek az álmokkal foglalkozni, akkor azt történik, hogy te, aki azt mondtad, hogy „De hát én nem álmodok soha.” Három-négy külön álomepizódot föl tudsz idézni, mikor reggel fölébredsz. Azt énnekem legalább másfél óra volt leírni, de inkább kettő. Még jó, hogy kirúgtak a papnevelő intézetből, volt rá időm. Papként ezt a luxust már nem engedhettem volna meg magamnak. Na most! Ő azt mondta, 6, és ott volt nála a dosszié, benne az összes álmom, tik-tik-tik-tik-tik. Rá volt írva a diszkréció miatt, hogy P.F., ráadásul ceruzával. Tehát ismeri a saját határait, teherbíró képességét. Majd én is megtanulom egyszer, ha… nagy leszek. (14:35)

30. Hivatását képes az élete részének tekinteni.

Hű, na ez egy papnál szívbemarkoló ám! Volt egy alkalom, papi körben voltam, egy hivatalos össze… nem t’om min, jövésen… Most a gyűlés, de ezt nem akarom, gyűlünk, gyűlünk… hát jöttünk, jöttünk. És nagyon érdekelt, hogy a paptársaim hogy látják az identitás meg a szerep kérdését. Nagyon érdekelt, hogy – mert a mondat így hangzott – a hivatását képes az élete egy részének tekinteni. Úgy is mondhatnám, hogy meg tudja különböztetni az identitását a szerepeitől. Ezért amikor elmegy a boltba vásárolni, nem pszichoterapeuta. Identitását illetően az, de ott tö-tö-törö… Látja, hogy el van kenődve a hentes. Ez nem ok arra, hogy megkérdezzem, hogy van. Éppen megkérdezhetem, de egy darázsfészekbe nyúlok. Na most! (15:55)Így szólt ez, hogy a hivatását képes az élete részének tekinteni. Ott ültem a paptársaim között, és volt egy kis idő és megkérdeztem tőlük, hogy „Ti hogy látjátok azt, ti egész nap papi szerepben vagytok?” Mondták, hogy „Igen.” Hát ez nekem gyanús volt, mert én nem. Már megint, megint ez az izoláltság, ez a kiszolgáltatott kirekesztettség. És nem lehet az, hogy úgy vagyunk ezzel, hogy napi 24 órában van papi identitásunk, tehát levehetetlen, kitörölhetetlen így, így, ha alszom is, pap vagyok, de hogy ez nem jelenti azt, hogy mindig papi szerepben kell lennem? És akkor a 26 éves paptól a 86 éves papig koalíciót kötöttek, én maradtam egyedül, és válogatott és váltott lovakkal igyekeztek meggyőzni arról, hogy egy pap napi 24 órában papi szerepben van. Továbbra is ez a különbözőség fönnáll. Azóta még jobban meggyőződtem arról, hogy nem vagyok napi 24 órában papi szerepben, miközben napi 24 órában papi identitással bírok. Na. (17:25)A lelkiatyám tudott nagyon önfeledten sportolni. Fiatal korában is sportolt, NB1-es játékos volt, és mikor – ez óriási nagy szám volt a ’80-as évek elején, hogy – szörfözni lehetett. Hát az a szörfözés, mindenki szörfözött, aki nem tudott. Mert tudni még nem tudott senki a ’80-as években, csak mindenki próbálkozott. Emlékszem, ő is egy belelendülős ember, és róla szól ez a történet, hogy nem egyszer Balatonnak az északi partján, ahol ő szörfözött, 18-as karikával ellátható jeleneteknek voltak tanúi a strandolók. Ugyanis amikor elkezdett a lelkiatyám szörfözni, elfelejtkezett mindenről. Arról, hogy mi és hogy és merre, és mondjuk egy gumizásában kívánni valókat maga után hagyó fürdőnadrágban történt mindez. Ezért aztán a partról rendszeresen kiáltották be az őróla gondoskodni vágyó, a papi hivatásnak az életszentségét nagyra tartó hívei, hogy „Atya! A nadrág!” És akkor ő a fehéren világító pucér fenekére fölhúzkodta a nadrágot. De ne gondoljátok azt, hogy bármi szégyenkezést átélt, szó sincs róla. Éppenséggel mikor kijött a vízből, a dühének adott kifejezést, hogy pont amikor már 17 métere siklott a balatoni hullámokon, akkor szólnak neki. (19:20)Mikor fiatal pap voltam, azzal szórakoztak az én kedves barátaim, hogy mikor együtt nyaraltunk, akkor egyszer csak, persze ott bent vízi balhéztunk, vagy nem t’om, valamit csináltunk, ott őrültködtünk. És egyszer csak a hangos bemondó, hrr-grr, tudjátok, Balatonon hogy szokott lenni. Nem úgy, hogy valami emberi kezdés, hogy… Erre mondja John Gottman, hogy durva nyitás. „Höhrrr-grrr, figyelem, figyelem! Ferenc atyát kérjük a hangosbemondóhoz! Megismétlem. Ferenc atyát kérjük a hangosbemondóhoz!” Nyáron, tűz a nap, 35 fok, emberek… mindenki, aki eddig napozott, vagy ilyesmi, így fölült… Na, ezt a Ferenc atyát megnézik, hogy van. Gondolhatjátok, hogy ez volt az a pillanat, hogy az összes csávó így ment befelé a víz felé, nehogy már valaki… lemaradjanak az evolúciós versenyben, tehát én meg egy szál magamban úgy sodródtam kifelé a partra. Szóval.Az elég jó segítő képes megkülönböztetni az identitást a szerepeitől. Már csak éppen amiről most beszélünk, hogy segítőként ha meg tudom különböztetni azt, hogy van bennem valami nagyratörő és nagyon erős, van bennem közben valami adott esetben nagyon gyönge, rászoruló, sebzett és sebezhető. rengeteg határral, korláttal rendelkező, és van bennem egy elég jó világos valaki, aki tudja, hogy ez így van vagy úgy van, megtanulta és ehhez hozzá tud férni. Hát ezek is szerepek. A probléma, hogyha mondjuk a segítő hivatásomra azt mondom „Nem, énnekem csak ezem van, én így vagyok. Napi 24 óra, öcsikéim. Hozzám jöhettek is, mert én mindig rendelkezésre állok.” Ühüm. Hamar halnak. Persze, nem biztos, hogy az a cél, hogy hosszan éljünk, de… Ki-ki eldöntheti. (21:45)Milyen az, amikor benned csak ez a valaki van? „Jó, hát mi közöm nekem ehhez? Én most… egy hülye szakmai továbbképzést tart itt nekünk, ezért kár volt eljönni. Jó meccs van a tévében és nem látom.” Mikor jön hozzád valaki, és azt mondja „Te, képzeld el, ez van velem, és nem is tudom, mit csináljak, teljesen össze vagyok törve.” És te ilyen „Jaj, hát ez egyáltalán nem gond! Hát ez… mi ezzel a probléma? Verena Kastot olvasd el, ennyi, ennyi.” Olya fölfuvalkodottak tudunk lenni, mint hogyha mi még sose lettünk volna szorult helyzetben, mint hogyha nem tudnánk, hogy ilyenkor mit érdemes csinálni. Nem valakit kiosztani. Mhh, jól van, tehát. Rész, rész. (22:35)A papnevelő intézetbe jártam, nem töltöttem ki a teljes időt, de bepótoltam, mert néhány évvel később visszahívtak. De nem arra, hogy kicsit befejezzem, hanem… Mert már nem, azt mondták, Feri, te már nem. Lehet, volt ebben valami olyasmi, inkább szenteljük föl, minthogy még, még… Tehát arra mentek, hogy a legkisebb kárral ússza meg az egyház. Hát hívőként is nagy baj, papként jobban rá tudunk majd szólni. Na most! Visszahívott oda a papnevelő intézet vezetője, hogy üljek le, és papnövendékekkel minden héten találkozzunk és beszélgessünk. Kis csoportban, fontos jó témákat. Ez egy nagyszerű ötlet volt. Főleg, hogy külsős papokat kértek meg rá. Na most. Egyszer arra jutottam, hogy kíváncsi lennék, hogy ők hogy vannak azzal, hogy „napi 24 órában ők életüket, vérüket, meg minden… töröm-döröm…” Hogy tulajdonképpen mire készülnek a szemináriumban? Azt kértem tőlük, vegyetek már egy papírt, és írjátok le légy szíves, hogy ti mit vártok magatoktól papként, hogy mi az, amit nektek teljesíteni kell? Azt megírták. Jó, most vegyetek elő egy másik papírt, most kérlek, erre írjátok azt föl, hogy mi az, amit tőletek joggal várnak pap voltotok miatt, hát a testvérek, vagy a hívek. Mit mondanak, hogy milyen legyen a jó pap? Megvolt a két lista, akkor azt kértem, na most dőljünk hátra nyugodtan, nagyon érdekes lesz, és olvassa el mindenki a két listát, hogy mitől jó pap ő, és mitől jó pap akkor, hogyha azzal szembesíti magát, hogy mit várnak tőle. Ezt hallgattuk 20 percig, gyomorrontásom lett tőle. Az a 20 perc bőven elég volt ahhoz, hogy lehessen tudni, hogy lehetetlen, hogy teljesen abszurdum, ha csak ez létezik. Hogy ilyen nincsen, nincs, nincs! S mennyivel jobb, hogyha valaki azt mondja „Nem, hát kétség kívül pap vagyok, orvos vagyok, tanár vagyok, pszichológus vagyok, de itt ülök az emberi széken, fú, van itt sok minden, tudnék mesélni, ajj!” Hehh, na jó, így elbeszélgetek magammal. (25:25)Következő! Ahh, összekevertem a lapokat. Látjátok, nem vagyok kényszeres. Következő. Na, hanyadik? 30! Valaki, ú…! 30. …1 – ez volt a 30-dik.

31. Életét jól szervezi, szervezett.

Tehát nem csak kifelé szervezi jól az életét, hanem belül is elég jól szervezett. Mondjuk a három szerepét elég jól szervezi. Mmm! Fiatal pap voltam, és édesanyámhoz jártam minden vasárnap ebédre. Ez jó dolog. Rántott sajt, krumpli vagy rizs, süti. Leves vagy igen, vagy nem, anyuci. Na most. Anyukám minden vasárnap valamikor, ebéd előtt, ebéd közben vagy ebéd után szóvá tette, hogy ritkán lát. Ez reális volt. Hol a kólám? Körülbelül ez ment 2 évig, bennem meg nőtt a bűntudat. (Nagyon ki vagyok szomjazva.) Mikor ezt említette, megéltem, hogy tulajdonképpen szívesen mennék még. Miért nem, miért nem vagyok ott többet? Hát ki tudja, anyukám meddig él még? Ha most megtehetem, hát most na, most nehogy már annyira fontos minden, hogy éppen csak vasárnak ebédre tudsz idejönni. Nem mindig csak ebédig maradtam, mert kezdődött a Forma-1. Igen, tehát úgy volt, hogy akkor megnéztem a Foma-1-et és csak utána mentem el. S amikor föltettm magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért nem megyek többet anyucimhoz? Hát magam se tudom, mert végül is szeretnék menni, meg jó is lenne, meg anyukám is örülne neki, meg… A következő kérdés. Jó, de ha ez mégis csak ez így van, szerinted mi az oka, hogy te szeretnél menni, és mégsem mész el? Sok lélektani ok is eszembe jutott, de ezek most egyáltalán nem érdekesek, mert találtam egyet, ami a legérdekesebb volt. Arra jutottam, hogy mindenki már, akivel valamilyen programom van, be van írva a naptáramba. Az anyukámra meg azt mondom „Hát az édesanyámat nem fogom beírni a naptáramba. Hát az meg már milyen lenne, hogy az anyámat beírom, hogy ANYA?” Akkor eltelt még egy év, nem változott semmi, csak a bűntudatom nőtt. Végül 3 év után, látjátok, azért a gyorsaság, beírtam valamelyik hétköznapra „Anya”. És csoda történt, ott voltam. Akár milyen nevetségesnek tűnt magam előtt az, hogy az anyámat beírjam, mint programot, ameddig nem írtam be, nem mentem el. Ez az élmény, ahogyan az anyámat be kellett írnom a naptáramba, egy életre megtanította azt, hogy érdemes magamat jobban megszervezni. Mert akármilyen érzésem lehet, a bűntudat 3 évig nem volt elég, hogy elmenjek hozzá, naptár kellett hozzá, nem bűntudat. Mrr! Következő. (29:40)Scott Pecknek jelent meg egy könyve. Mi a címe? Járatlan út. Tudtam, hogy tudjátok, szakértők vagytok. A Járatlan út. Abban ír egy nagyon eredetit. Tyú, mekkorára nyílt a szemem, micsoda egyszerű és okos dolog, sose jutott volna eszembe. Azt mondja „A legtöbb ember folyton-folyvást, miközben rengeteg munkája van, ideges és dühös, és két dolgot mond. Az egyik: Ezt egyszerűen nem lehet megcsinálni! A másik: Hogy lehetek ennyire hülye, hogy nem vagyok rá képes? És e mögött egyetlen nagyon egyszerű dolog található. Nem szánunk annyi időt egy feladatra, amennyi szükséges volna.” Na hát ez egy pofátlan realitás. Ez olyan, mint amikor arcul csapnak minket valamivel. Hogy rengeteg feszültséget okozunk magunknak ezzel az egyetlen dologgal. Valamit meg akarunk csinálni, vagy éppen csinálunk, de mert nem szervezzük elég jól, nem számoljuk ki, hogy mennyi idő kell hozzá, ezért folyamatos 1 nap, 1 hét, 1 óra, 1 év… dühösség, idegesség, feszült vagyok, téged hibáztatlak, vagy magamat, vagy az életet, vagy már nincs is kedvem élni. És semmi más nem történt, mint hogy nem ültem be a szakértő székbe és azt mondtam volna magamnak, nézzük csak, ez a munka 1 hónap, körülbelül. De az 1 hónap nem lesz elég, ha nem készítek ütemtervet. Az 1 hónapot szakaszokra kell osztanom, s ha elég okos vagyok, nagyjából azt is kiszámolom, hogy naponta mennyit kell elvégeznem belőle. (31:40)Mikor valaki nekünk egy ilyen tanácsot ad, lehet, hogy most is ez történik, azt gondoljuk, hogy menjen már el a sóhivatalba. Hát ha, hát ha ezt tanulta meg az egyetemen, ezért kapott diplomát… (Nem esett le, ezt jelnek veszem. Az életben rend van.) Na most! Ha ezt tanulta az egyetemen 6 évig, hogy aztán ezt mondja el nekünk… Kérdeztem egyszer valakit. Te az Egyesült Államokban végeztél, ott az egyetemen, hát ez fantasztikus dolog – nagyon keveseknek volt erre lehetősége, ez még régebben volt – össze tudnád-e foglalni azt, hogy te ott, mint építészmérnök, tulajdonképpen mit tanultál meg? Mit gondolsz, hogy mi volt annak az amerikai egyetemnek a sajátossága, egyedisége? Elgondolkozott, és azt mondta „Én azt hiszem, hogy ennek az egyetemnek a nagyszerűsége abban állt, hogy megtanították, olyan erős falat kell építeni, hogy elbírja a tetőt.” Akkor azt gondoltam, ez egy arcátlan pimaszság a részéről. Azóta eltelt néhány év, és rájöttem, hogy ő tényleg ezt tanulta meg, és hogy ez a tudás bőven elég egy életre. Aki képes így látni az életet, fogja vinni valamire. Következő. (33:30)Építész? Azt monda „Te jó ég, elszúrtam! Most adtam be a diplomamunkámat.” Na jó. Apuka építész? Nincs építész. Hú, akkor te kreatív vagy. Így ebből máris csináltál egy izét… ez igen. Jó. 32. Én már összezavarodtam, lehet, hogy kétszer volt 27-es. Ugye, volt valami buktatónk? Nem, jól vagyunk, jó.

32. Szeret élni, örömét leli a világban

Max Clayton egy zseiális pszichodramatikus, talán egy éve halt meg. Egy zsenije volt a szakmájának. Járt Magyarországra is, és tartott továbbképzéseket. Egy fantasztikus ember volt. Őtőle kérdezték egyszer ott a csoportban, sok-sok vezető, hogy „Mondjad már meg, hogy szerinted mitől jó egy jó vezető?” S akkor hh-hhh-kérjük, kérjük, hh-hhh! S akkor ezt mondta ez a nagyszerű dramatikus. „A jó vezető szeret élni.” A jó segítő szeret élni. Haj, de nagyot sóhajtok ezen! Tyíí! Akarva, akaratlanul az, amik vagyunk, mi, a személyünk, az hat majd arra, akivel találkozunk. Kár, hogy semmi élményem nem jutott eszembe ezzel kapcsolatban… Mikor azt mondják, a legenda, hogy az utolsó mondata így szól az őt segítő nővért a következővel lepte meg. „Kedves, hoznál még abból a finom vörösborból?” És ez nagyon benne volt a fejemben. A nagymamám úgy halt meg, hogy az utolsó mondata így volt, rákos volt. Azt mondja „Abból a finom cseresznyéből ennék még néhány szemet.” Nem cseresznye, eper volt! Nem, az egy másik, csak eszemben jutott a cseresznyefa ma délután. Nem, eper volt. „Abból a finom eperből ennék még néhány szemet.” Megette a néhány szem epret, és stty. Hmm, így érdemes meghalni, nem? Eper ízzel a szájban. (36:40)Polcz Alaine-t is tudjátok, haldoklás… Ott állt, most mondjuk így az egyszerűség kedvéért a kivégző osztag előtt, és majdnem kivégezték őt. Tudta, mi az, a halál torkában lenni. Amikor idős volt, nagyon sokáig és hosszan betegeskedett. Ugye hát Magyarország legnagyobb szaktekintélye volt a haldoklókkal való segítésben. Aki őt segítette, megírta egy könyvben az élményeit. Ebben a könyvben írja, hogy hónapokon keresztül, már az orvosok is tehetetlenül toporogtak, jöttek-mentek, és azt se tudták, hogy most gyógyszert írjanak, vagy ne írjanak, vagy most mit, kórház vagy nem kórház… Olybá tűnt, hogy Polcz Alaine, aki ennek volt a legnagyobb szaktekintélye, hogy hogyan lehet segíteni valakit elmenni ebből a világból, nem bír meghalni. Hogy egyszerűen mint hogyha… ne, ilyen húz meg, mereszt… Már a halálból vissza… És elkezdet kételkedni benne egyébként egy tanítványa, aki sokat segített számára. Akkor azt mondja „Magam is, mikor egyedül voltam, azon gondolkodtam, hogy az egész tudása, amire én úgy fölnéztem, nem is ér semmit? Hogy az egész… hogy csak jókat mondott, de tulajdonképpen most így mondom, a legnagyobb vizsgán, amikor a saját halálával nagy-nagy idézőjel vizsgázik, teszi rá a pecsétet, arra, hogy na, amit mondott, az úgy van-e, akkor ez egy totális bukás? Nem bír semmit az elengedésből, a gyászból, a veszteségből semmit, csak a görcs?” S hirtelen azt mondja „Jaja, dehogy is! Nem arról van szó, hogy Polcz Alaine nem bír meghalni, hanem hogy szeret élni. Hirtelen elkezdtem teljesen más szemmel nézni azt, ahogyan az utolsó heteit, hónapjait, éveit töltötte, s rájöttem, hogy nem arról szól, hogy nem tud meghalni, hanem arról, hogy nagyon szeret élni. – Jó, hát meghalok, ha kell, de hát… hát még lesz egy szép telünk. Hát még azért a hóesést egyszer. Jaj, azért egy hógolyót még gyúrni. Jaj, azért… még egy hógolyó…!” Na most. (39:00)Igen, a cseresznyefa. Tényleg, a tudattalan milyen érdekes, mert itt akartam mondani a cseresznyefát, mert sok-sok, vgy 8 évvel ezelőtt, még a Pázmány Jogi Karon beszéltem 20 percet arról, hogy gyerekkoromban hogy szedtem a cseresznyét a cseresznyefáról. Már mindenki unta, sokan elmentek, több lett a levegő. Ahogy én beszéltem, hogy hogyan szedtem a cseresznyét, úgy egyre kevesebben lettek, és hát rögtön ez meg is mutatkozott. Odajött hozzám valaki, egy művésznő. Azt mondja „Feri, ezt az előadásodat szeretem a legjobban. Mert az a rengeteg nem t’om mi, amiket mondasz, meg szakirodalom, persze, az így van, de az egész, mint egy szárnyaszegett madár, ha nem szánunk néha 20 percet a cseresznyefán a cseresznye evésre. Az egésznek semmi értelme, hogy így éljünk, meg úgy éljünk, ha nem szeretjük a cseresznyét, akkor minek ez az egész? Minek földolgozni, átmenni, végigküzdeni, megszenvedni, megdolgozni, ha nem ízlik az eper, akkor minek? Na jó. (Hát az élet veszélyes, de van gondviselés. Ma annyira megélem, itt, ezt élem meg.) Igen, igen, igen. 33, várom a párom. (40:40)

33. Ismeri a szenvedés értelmét és értékét. Tud szenvedni is, de túl is lát rajta.

Nem biztos, hogy ezt egyszerre tudjuk csinálni, inkább azt mondanám, hogy egyaránt tudjuk csinálni. Tudunk szenvedni, tudunk mérlegelni, hogy ebben a szenvedésben mennyit érdemes lenni, hogy ezt a szenvedést most érdemes vállalni, vagy nem. És a szükséges szenvedéseinket az utolsó cseppig végig isszuk, mert különben marad valami, az vagy ott marad nekünk, ott belénk rohad, vagy átpasszoljuk a következő nemzedéknek, vagy mit tudom én, hol, egyszer csak megjelenik. Tehát ha már… akkor. Hogy legyenek üres helyek a beszédben, és akkor ez inspiráljon titeket. Na ja.Tegnap előtt, az volt vasárnap este, sétáltam át a Moszkva tér, zebra, és egyszer csak két ismerősömmel találkoztam, mind a ketten apácák. Nem voltak apáca ruhában, tehát ha ennek okán kellett volna őket fölismerni, nem sikerült volna. Nagy segítség volt, hogy ismertem őket. Így aztán tudtam, kikkel is van dolgom. Kérdezték, hogy „Hogy vagy, Feri?” Most róluk azért mondok egy történetet, csak hol a kólám? Ez egy olyan nehéz nap máma. Szomjas vagyok. Ahh! Hjajj! 0:42:36Tudjátok, most tényleg, hogy mondják azt, amikor valaki előáll valamivel, valami nagy titokkal, vagy micsodával? „Coming out.” Látjátok, itt a szakértők, ott ülnek, már… „coming out”. Most akkor „coming out”-olok mindjárt. Számadást tartottam a kólához fűződő viszonyomról. Tulajdonképpen két dolgot állapítottam meg. Az egyik: rám még nem érvényesek a függőség tünetei. Milyen hitetlenkedve…! Rögtön, de most olyan élményem van, mint hogyha nagyon sok függőséggel kapcsolatos szakértő ülne itt a sorok között. Tehát, ugye a függőség egyik ismérve, hogy folyamatosan emeli az adagokat. Hát én nem emelem, mert mindig sokat ittam, tehát erre nincsen szükségem, hogy emeljem. Másik: ellenállhatatlan vágyat érez, aminek ergó nem tud ellenállni. Hát ez… látjátok… most se iszom. És a harmadik: a függősége tárgyával való sajátos viszonyát akkor sem változtatja meg, ha az káros rá vagy másokra nézve. Jól vagyok. De kénytelen voltam ebben az önreflexióban megállapítani, hogy a függőség előtti állomáson vagyok. Mert van a, hogy mondjam, a megfelelő viszony valamihez, valakihez, van a függőség, és a kettő között létezik olyan, hogy „túl sok”. Ez is olyan, mint ahogy a falak a tetőt tartsák meg. Én úgy vagyok, hogy túl sok kólát iszom, ezt be kellett ismernem. De nem ez a coming out. Jól mondom? Hanem. Megpróbáltam rájönni, mi az, ami fizikailag a leginkább a kólához köt, s rájöttem. Énszerintem ez már a magánügyem, úgyhogy folytatom is az előadást… (taps). A jó segítő tartja a határokat, jól szervezi az életét. Ennek semmi értelme. Ez nem egy coming out, hanem coming in. Most műfajt teremtettünk, jut eszembe. Ez, látjátok, elkezdesz valamit mondani, már ott vagy, hogy egy titokra fény lebben, és azt modod „Ezt nem!”, ez a coming in. Na jól van. Hát ezzel a mai előadással dupla időt lesz majd, kell foglalkoznom. Még az apácákkal se mondtam el, hogy mi van velük. (46:00)Tehát itt koncentrikus körökben gyűrűzik a baj. Most… jó, csak sorban. A segítő jól szervezi magát és az életét, tehát. Először is jöjjön a coming out-nak az out része, mert a coming már meg volt, csak az out nem jött ki. Tehát hogy számot vetettem a kólához függődő, függőződő, függönyös viszonyomról. Rájöttem, hogy ha a, hogy mondjam, az imperialista mámort okozó italhoz fűződőségemnek a velejére nézek, annyira nehezen jön ki, annyira, úgy, úgy tele vagyok szégyennel. Akkor a buborékra találok. Buborékfüggőséget állapítottam meg. „A tonic-ban van sok buborék.” A miben? A tonic-ban? Ezt ugye nem mondtad komolyan? Minket egy univerzum választ el egymástól. Te, jaj, de ne, mert inkább a tonic. Egyszerűen nem mutatom, mondom meg, hogy mit, mit láttam ott. Ti láttátok? Mint középkorban, kihirdetem. Első hirdetés: Kiss Ramóna és Nagy Tivadar házasságkötési szándékot jelentett be. Aki valamit tud, ami ellent mond az ő szándékuknak, és egyházjogi akadályt jelent, szóljon! Első figyelmeztetés. És tényleg így volt régen, kihirdették, hogy 1-2-3, a harmadik után már jöhetett az esküvő, ott már hiába. Nehogy megmondjátok, mit láttatok! Buborékfüggőség. Itt azonban egy nagyon komoly fizikai problémához jutottam. Van köztetek fizikus? Igen, de nem kérte, hogy tegyen föl a kezem. Van? Van. Kicsit hosszan fogunk itt el… (49:05)Jó, hát kérdeztem a gyerekeket gyerekmisén. Egy újabb kör, csk-csk. De mármost egyből kijöttünk, ugye, csak most még az apácákig el kell jutnunk. Tudom, hogy téged ez érdekel. Azért kicsit gondolkodj el, hogy miért. Gyerekeket kérdeztem a vasárnapi misén. „Na most, tudna-e valaki válaszolni arra a kérdésemre, hogy ki volt a 12 apostol feje? Na, Töhötöm? – Tudnék.” Erre mondják, hogy a gyerek szóból ért. „Tudnál-e? – Tudnék. – Tudna-e valaki válaszolni? – Igen.” Nem az, hogy válaszolt, tudna-e. Tehát nem kellett jelentkezni a fizikusoknak, ezt nagyon jól érzékeltétek, mert tényleg nem azt, hogy „Jelentkezzenek a fizikusok!”, van-e köztetek fizikus? Tehát itt egy ilyen identitás próba volt, és a… egyeseknél, hát a többieknél meg a negatív része. Az is az identitás, hogy mi nem vagyok. Rájöttem, hogy a buborék önmagában nem, a hideg buborék. Na ezt nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy a buborék hőmérséklete? A helyes válaszokat a 124-es postafiókra kérem leadni. A jó válaszadók között értékes nyereményeket sorsolunk ki, Pál Ferenc valamelyik művét fogják megkapni. Na, vissza kell térnünk az apácákhoz. Tehát azért, mert mikor tudjátok, a hideg kólát iszom,… A meleg buborék nem. A traubiszódával kapcsolatban ott már van valami, nem véletlen, hogy a szlogen is így volt, hogy dupla buborék. Amikor érzed, hogy… Én ezt, én annyira bírom, nagyon, nagyon. Amikor azt mondom „Na még egy kortyot már nem bírnék.” Na az! Igen, majd elmegyek analízisre, tudom, rá kell dobnom még fél évet. (51:45)Találkoztam két hölggyel a Moszkva térről jöttem a zebrán. Nem voltak apáca ruhában… „Na, hogy vagy, Feri?” Ők voltak azok, mert ebbe is belekezdtem, de ez csak egy fél befejezetlen mondat volt. Emlékszel? Hogy ők voltak azok, akik azt mondják „Te Feri, van még a könyvből, amit írtál? Mert hozhatnál nekünk egy párat. – Persze, persze. Melyik? A természetes spiritualitás? – Dhogy is! Hanem az az intimitásos.” Hát így volt, ahogy mondom. Apácák „Jáj, nem kell nekünk a természetes spiritualitás, az van nekünk abból bőven. Az intimitás hiányzik.” S akkor, ezek a drágák, magyarországi apácák, csak úgy mondom, 30-tól 70-ig. Hát igen, akik… „Feri, eljöhetnél hozzánk. Tartsál nekünk légy szíves egy ilyen egynapos lelkigyakorlatot az intimitásról!” Mit szóltok? Helyes, azt mondja. Helyes. Éreztem némi saját érintettséget. Találkoztam velünk „Na, Feri, hogy vagy? – Ó, tudjátok, írom a kvöetkező… - Mi lesz a címe? – Mmm-hmm. A magánytól az összetartozásig. – Hú, ez jó!” Mondja nekem az egyikük, föllelkesedve. „Ugye beleírod, hogy a magánynak van egy olyan része, ami nem szüntethető meg?” Így, ez volt az első mondata. Vagyis, ez a valaki nagyon érzékeny volt arra, hogy igenis az emberi élethez hozzátartozik az, hogy akármennyire is társas lények vagyunk, bizonyos szempontból jellemez bennünket már a testünkkel is jól kifejezésre kerülő határ. Hogy nem tudok teljesen egy lenni veled, nem tudok. Nem tudok, valahogy azért csak így, így vagyok. Nem tudom teljesen megszüntetni ezt, hogy ÉN-TE. Hogy vannak csodás élményeim, sok minden történhet, de teljesen… Hogy ezek a határok vannak, na, vannak. S azt mondja ez az apáca nekem „Feri, ezt mindenképp írd be. Nehogy ezek a szegény olvasók azt gondolják, hogy minden, minden magány érzéstől meg lehet szabadulni. Lehet, hogy nem is kell. Hogy igenis van a magány élménynek egy olyan része, ami az emberi természethez hozzátartozik. Aból nem kell kikezelni senkit, hanem megtanítani, hogy igen, na ez az a rész, amit hordozunk. Hogy de szeretnék egy lenni veled, és most nem tudok. De szeretnék, de most két órát kell beszélgetnünk, hogy az megszülethessen. 3 évig kell együtt élnünk, hogy az megszülessen. 3 évvel ezelőtt még volt, na azóta nincsen. (55:15)Tehát a jó segítő érti és éli a szenvedés értelmét és értékét. Tud benne lenni, és tud rálátni. Ezért ha egy klienst meg akarunk óvni attól a szenvedéstől, amin éppen már régen át kellene mennie, akkor nem teszünk vele jót. Megtisztelő volt egy depresszióval harcoló ismerősömmel beszélek, s éppen úgy sóhajtott egy nagyot. „Feri, hát most ebben már megőrülök.” S kicsúszott a számon, hogy „Na igen. Az emberi életnek vannak pillanatai, mikor eldönthetjük, hogy vagy megőrülünk, vagy megszállottak leszünk, vagy szenvedünk.” Van, van olyan pillanat, aki már az életnek a mélységét járta, nem bolondság azt mondani, hogy tényleg néha egészen világos tud lenni, velem már volt ilyen, hogy akkora nyomás vagy szenvedés az, amit megélek, hogy majdnem elvesztem a józan eszem. Emlékszem egy pillanatra, azt is tudom, hogy hol voltam, hogy melyik utcában álltam éppen. Az volt bennem, egy világos pillanat, hogy most tulajdonképpen, akármilyen furcsán hangzik, hozhatnék egy döntést, hogy megőrülök, és meg tudnék őrülni. Hogy el tudnék indulni egy irányba, hogy megőrülök, hogy megszállott leszek. Lehet, hogy valakinek meg ez másmilyen, valaki azzal küzd, hogy függő legyen, vagy azzal, hogy ne ölje meg magát, vagy azzal küzd, hogy nem t’om, ne gyilkoljon le valakit. Nekem ezek nem, nekem inkább ez, hogy megőrülni, megszállottnak lenni. (57:05)Nem lehet… Scott Pecknek az a könyve jelent úgy meg, a Járatlan úton, talán emlékeztek, az első mondatra: Az élet nehéz. Hatalmas könyvsiker lett az Egyesült Államokban, mert ott, ahol állandóan ezen a széken akar mindenki ülni, és ezt kell harsogni mindenkinek „Mindenre képes vagyok! Amit csak elképzelek, minden álmomat meg tudom valósítani. Ez itt az ígéret földje, csak akarni kell, csak elszántságon múlik!” Ez a kultúra egyoldalú, mert ezt a két széket kihagyja. Harsogó kultúra: mindent te csak elképzelsz, minden rajtad múlik, MINDEN rajtad múlik. Az az érdekes, hogy ennek a grandiózus világnak, hogy „Minden rajtad múlik! Bármit el lehet érni, bármit meg tudsz csinálni, az ember bármire képes! Én bármire képes vagyok, csak öööeee!” Hogy ez nem butaság, ha van még másik két szereped hozzá. De ha csak ez van…Tudjátok, mikor fontos, hogy ez mindenképpen legyen? A háborúban. Mert a háborúban olyan helyzetek vannak, hogy azt mondod, most elkezdtek bombázni, most hát akárki bombázik akármit, akárhogy, azt túl kell élni. Lehetetlen, hogy ne éljem túl. A háborúban vannak olyan helyzetek, hogyha nincs meg benned ez a grandiózus rész, aki azt mondja „Ez az egész mit érdekel engem? Akkor is, megúszom! Túlélem, kivágom magam akármilyen helyzetből.” Na, így túl lehet élni. Aki azt… ú, összeesik, lebénul… Tulajdonképpen érdekes, hogy most összehasonlítjuk vagy összevetjük ezt a két dolgot, hogy ez tulajdonképpen egy háborús tapasztalati logika, hogy mind… az ember, mindent kibírunk, mindenre képesek vagyunk. Ez egy háborús logika, és hogy ott nagyon hasznos. (59:25)Talán ismeritek ezt a… Sok korosztály vagyunk itt. Most ha tinektek a szüleitek vagy ti agytok ezek, attól függ, hogy hogy, vagy a nagyszüleitek. Hányszor hallottátok, vagy hallhattuk azt háborús nemzedék részéről, hogy „Hát, ezek a mai fiatalok! Hát mi mindent kibírtunk? Mi mindent kibírtunk. Mi mi mindent kibírtunk? Hát ezek a mai… nyeklenek, nyaklanak. Hát mi lett volna ezekkel ott? Ott mindent ki kellett bírni.” Ez ez. Nagyon hasznos. Csak mondjuk az, ami a háborúban az életet adja, és nélküle… nincs, nélküle akkor meghalunk és ennyi. Az békeidőben nem biztos, hogy jó egyetlen életfilozófiának. Kicsit gyanús. Mindenre képesek vagyunk. Ó, hát békeidőben kicsit vissza lehet fogni. Na most. Juj, de be akar… még annyi mindent akartam. Na most! Ez a grandiózus részem mindig azt hiszi, hogy belefér az is, de nem fér bele. (60:50)

34. Az elég jó segítő tud elfogadni, kérni, kapni, elvenni.

Elvenni! Há-há! Elvenni. Kérni, kapni, elvenni. Bakó Tihamérnek jelent meg most egy jó könyve. Én és Énke. (Dr. Bakó Tihamér: Az ÉN és az ÉNKE – Animula kiadó – szerk.) Leír magáról egy történetet, pszichoterapeuta, nagyszerű. Azt mondja. Majdnem 50 éves voltam, kimentem egy nemzetközi konferenciára. A nemzetközi konferencia messze-messze volt, egy csomó repülőköltség oda-vissza, de én mint nemzetközi szaktekintély mindenképpen ott akartam lenni, ez egy nagy… És egy nagyon tehetséges valaki. Írt egy picike… és rajzolt egy könyvet, rajzok, rajzok, pszichografikák. Meg is jelent. Arra gondoltam, még otthon – közel 50 körül – hogy megcsinálom, ugye angol nyelvű is, hát csak egy-egy szó az egész, vagy egy-egy mondat, és… Most érted… és kiviszem, és miután ott engem elég sokan ismernek, adok ajándékba egy csomó ismerősömnek, a többit meg eladom. Eladom, és azzal pont a repülőgép ára bejön. Tyú, ez jó dolog. Odamentem, és nem egy szervezőnek, játékmesternek szóltam, hogy kérlek, mondjátok be, hogy itt van Tihamér Bakó, pszichografikák, mm, cupp-cupp, vegyétek meg. S akkor az egyik elfelejtette, másik megígérte, de nem csinálta meg, és ő kezdett itt az emberi székében úú-úú… „Már megint nem törődnek velem, nem figyelnek rám, semmibe vesznek, észre se vesznek.” S ott kezdett magába zuhanni a nagy nemzetközi konferencián. Akkor azt mondta, hogy „Na látjátok!” He-he. S akkor utána írja, mondja, hogy akkor jöttem rá, hogy ez egy kora gyermekkori sérülésemből fakad. Tudni elvenni. Azt mondod „Igen, igen!” (Egészségedre!) (63:20)Hogy vagytok azzal, hogy leülünk, vagy nem t’om, vagyunk egy baráti társaságban, különböző székek vannak. Ez egy nagyon izgalmas látvány, megjövünk, ott tízen, tizenöten vagyunk, van annyi ülőalkalmatosság, de nem egyformák, hogy ki hova ül le. Szoktatok ezzel játszani? Hogy fannak nagy „fotejek”, meg kis sámlicskák, meg van, akinek már a szőnyeg fog maradni, mert kicsi a hely. Ugye ismerjük ezt? Én az a fajta voltam, fölmérem a terepet, hát a fotel az biztos nem az enyém. Hát most a szék? Hát, lehet, a szék, persze. Hát akkor már inkább leülök a földre. Mikor jártam egy csoportba, akkor észrevettem, hogy a fotelben ülök. Feri, mi történt veled? És akkor… ez egy ilyen, szakmai csoport volt, és mások is eljutottak 40-50 év között erre a komoly érettségre, úgyhogy küzdöttünk a székekért. Az volt, hogyha valaki, ez tulajdonképpen ott a csoportban egy jópofa játékká vált, mert három fotel volt összesen, voltunk tizenhatan, tehát ez már egy érdekes helyzet. Folyamatosan föl kellett állni, és akkor valamit csinálni, valamit megmutatni. A másik beült addig a fotelbe. Mert hát az nem, hogy nem lehet oda ülni, hát mit… és akkor már nem volt fotel.Na. Utolsó pont. Hát ezzel most így jártam. Most az a coming out, az nem kellett volna, az, most, most érzem, hogy annyira lemeztelenedtem emiatt, és elment az idő is. Na. Utolsó, záró pont pedig… na majd, jól van. (65:15)

35. Természetes a pénzhez való viszonya.

Mm-hmm, erről külön érdemes beszélni. Mondhatnám, hogy annak a farkincája, hogy képes elvenni, képes kérni. A pénzhez fűződő viszony az egyik legmélyebben a családtörténetünkhöz kapcsolódó téma. Mert ott nagyon jól, nagyon sok téma testesül meg a pénzhez fűződő viszonyban. A pénz soha nem csak a pénzről szól. Hát a legkevésbé a pénzről szól. Arról, hogy nélkülöztünk otthon, és ez kialakított egy viszonyt, nem a pénzhez, hanem az élethez. És ehhez az élethez fűződő viszony megnyilatkozik abban, ahogy a pénzhez kapcsolódok. Ezért – csak úgy zárójelben mondom – a családban, mikor a pénzzel kapcsolatos konfliktusok történnek, azok a konfliktusok majdnem mindig megoldhatatlanok. Mégpedig azért, mert a pénzhez fűződő viszony olyan mélyen gyökeredzik nem csak a te személyiségtörténetedben, hanem az egész családtörténetben, és az abban való beágyazottságodban, hogy azon nem tudsz változtatni.Lehet, hogy látszólag a felszínen a konfliktus azon dúl, hogy a feleség azt mondja, hogy „Egyszerűen már föl kell újítani a fűtésrendszert. Hát látom a mókusokat. Hát tavaly egyáltalán nem gyűjtöttek ennyi makkot. Most meg az összes makkőrületben van. Teli pofával nem eszik… tárolják a makkor. Ez azt jelenti, hideg lesz a tél.” Óvja meg az ég a tundrai mókusokat mindenféle galád madártól, orv rókától! Mert a tundrai mókus az egyetlen szereplője, aki hogyha valaki a téli készleteit elrabolja… Hogy folytatnátok, szakértő társaim? …fejjel nekiszalad a fának. (Valaki kacagott egyet – szerk.) Hát ezt nem! Nem! Na most, tényleg így van. Mert hogy az állatvilágban létezik-e öngyilkosság? Ez volt a kérdés, erre volta kíváncsiak. Hogy az ember az a lény, aki erre képes, vagy az állatvilágban vannak-e nyomai ennek? S a tundrai mókus volt az egyetlen, aki hogyha azt látja mondjuk november végén a nagy hideg tajgán (tundrán – szerk.), hogy nincs télre készlete, akkor már nem is lesz. Ezért mondtam, hogy ne legyünk közömbösek a tundrai mókusokkal. Ezért amikor az asszony azt mondja az urának. „Egyszerűen muszáj a fűtésrendszert korszerűsíteni. Hát muszáj, mi lesz, itt a gyerekek meg fognak fázni, elmész és állandóan, az egyik taknyos volt, a másik csurgott, a harmadik így… Ezt nem lehet, akkor nem működött, ez rettenetes. Mondtad, te majd megszereled, na, akkor várhattunk, akkor volt 8 fok. Nem, ezt most már nem lehet.” A férfi azt mondja „Ájj, ne vacakolj már, 8 fok, nem volt semmi. Megedződnek. Nálunk meg mi volt? Ne viccelj már, apám fogott.. hát már fölállok ehhez, a jó ég áldjon meg téged, apám fogott három téglát, jól megmelengette, ott a „sparhejton”, oszt berakta a lábunkhoz. Az melegített minket. Reggel nem volt 10 fok se. Ne viccelj már, reggel úgy mosakodtam, fogtam, kapanyéllel fölvertem ott a jeget, oszt egy kicsit magamra locskoltam, lötyköltem. Szórak… 8 fok volt. Hát hajjöjj-zömm-zömm… Zoájm-zoájm… hááá-rééé-rééé!” Ez a szakmai nyelv. Igen, hát gondolom, le tudtátok fordítani, hát ez a gyönyörű, hogy mindenki értette, hogy mit mondok. A helyes megfejtéseket a 124-es postafiókra kérjük elküldeni, és értékes nyereményekben lehet a játékosoknak része. Többek között néhány nagyszerű Pál Ferenc könyvet fogunk kisorsolni. Na most! Ott tartok, hogy amikor a férfi azt mondja, hogy „Nééé, majd…” az asszony azt mondja „Igen.”, akkor azt gondoljuk mi kívülről segítők…Látom hogy ott vagytok, és nekem már vége. Na de itt táncoltatok, és én most izé, kérem vissza az időt! Tessék? Ja, tudok-e elvenni? Hogyne tudnék elvenni! De hol tartok? Mert elfelejteni is tudok, az a baj. Hogy igen, segítőként, ugye nem ittál kólát, azt se tudod, hol vagy, s hogy… Nézed, ahogy vitatkoznak, azt mondod… Hát ez egészen nyilvánvaló, hogy itt lehet egy egyszerű kompromisszumos megoldást kötni. Hát csak oda kell menni, egy picit ránézni az asszonyra. Jaj, hát drága, nem kell ennyire kiabálni, meg így odalenni attól. Hát látni való, hogy értékes ember. Hát bírja a hideget, az is egy érték. Most nem kell ezen annyira… Hát a férfit picit megsimogatod. Ugye azt mondja „Túl melegem lett, ne csináld már ezt velem!” De nem, simogasd meg kicsit, akkor megfújod, fff-fff, mindenkinek, mi jár neki, fff-fff, fújogatod, ez a 37 fok, akkor valamit csinálsz. Kinyitod a hűtőszekrényt „Gyere, állj oda kicsit!” Jól van, most már be kéne fejeznem, azért teljesen magamon kívül vagyok, nem bírom ezt a nyomást. Tehát… jól van. Igen, mert most megint három karika eszembe jutott, de… nem voltak 18-asok, csak olyan stty-stty. Tehát látszólag gondolhatnám azt, hogy ez egy világ egyszerű, pofonegyszerű helyzet, itt is mondunk két aranyosat, ott is. „Fogjátok egymás kezét, gyerekek, nem kell mindent mellre szívni! Pusziljátok meg egymást, na béküljetek ki!” Persze, persze, meg a pizsamát mindjárt föllövik. Nem így van, mert mind a ketten, amit éppen mondanak, olyan „mékeny”… „méken”… Kólát! Olyan mélyen gyökerezik, onnan jött a K, már gyorsan, gyorsítani akartam, mindent értetek. Olyan mélyen gyökerezik a családtörténetben, a személyiség… hogy az nem egy felszínes kis izé, nem azon vitatkoznak, hogy most olajjal fűtsünk-e vagy gázzal, vagy esetleg nem t’om én. Éppen az életük, s azon meg nem tudunk változtatni. Ez egy nagyon nehéz konfliktus lesz akkor. Hahh, hát nem, puszillak benneteket, átadom a szót. (taps) (73:00)
Lejegyezte: vinkozoli