Önfeláldozás séma 8.

2014.11.18.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!Az a tervem, hogy ma befejezzük az önfeláldozás sémát. Hogy ennyi elég lesz, és ennek kapcsán talán a sok széket is elveszem majd. Bár mindenféle gondolataim, ötleteim támadtak, hogy mi mindent lehetne még megmutatni. Minden esetre arról beszélünk, és ehhez kapcsoltunk nagyon-nagyon sok pontot, hogy köztünk is és odakint is vannak sokan olyanok, akik akkor is rászorulónak látnak másokat, akár családtagokat, akár bárkit, amikor ők vagy nem rászorulók, vagy sokkal kevésbé. Ezért aztán túlsegítik akár a családtagjaikat, akár a klienseiket, vagy bárki mást, akivel kapcsolatban vannak. Miközben ők ezt úgy élik meg, hogy nagyon jók és értékesek, jó az, amit tesznek, mindennek az ő lelkük hátterében az áll, hogy meg akarják őrizni a saját magukról alkotott pozitív képet. Tele vannak indokolatlanul erős bűntudattal, hogyha nem segítenek (ott is, ahol nem kéne) akkor rossz emberek, akkor valami rosszat tesznek, és ezt mindenképpen szeretnék elkerülni. Ezért tehát van bennük szorongás és félelem, nagyon erősen indítja őket. Ez az, amiről most beszélünk. (01:45)Van a három székünk. Az első szék, tudjátok ez a nagyzásos székünk, grandiózus segítő. „Majd én!” Tehát e nélkül nem lehet segíteni. Másik, az ember – mindenfélét érez és gondol, és fizikai állapotai vannak, emlékei, saját sorsa és története. És a harmadik a szakértő. És ahhoz, hogy eredményesen segítsünk magunknak – mert ez a megközelítésünk. Hogyan tudnék eredményesen segíteni magamnak? Hiszen napi 24 órában rendelkezésemre állok. És ha van valaki, akihez fordulhatok különösebb nehézség nélkül, az én vagyok. Hát nektek nem, tehát… Ez számomra agyon megnyugtató. Tehát hogy hogyan segíthetek eredményesen magamnak, ez az egyik megközelítésünk. A másik pedig, hogy hogyan tudok elég jó segítő lenni azzal összefüggésben, hogy ne legyen kényszeres szindrómás segítő, erről beszélünk. (02:50)Most akkor kérdés, hogy mit gondoltok, hogy amikor valaki az önfeláldozás sémától nyög, és a környezete is, akkor ő melyik székben van nagyon sokat? Nem segítek. Tessék? Középső, az ember? Hát bárcsak ott lenne, mert ha ott lenne, akkor merné beismerni például, hogy ez már neki is sok. Akkor merne haragudni, vagy dühösnek lenni, tudna határokat tartani, mert fölismerné a saját szükségleteit, ki tudna állni magáért, és tudna asszertív lenni. Néha azt mondaná, hogy „Hú, hát azért nekem is jogom van ahhoz, hogy ezt vagy azt tegyem, vagy ezt vagy azt megélhessem.” Bárcsak közelebb lenne a maga ember voltához! De nincs. Tulajdonképpen akik ebben a sémában vannak, gyakran jellemzi őket az érzelmektől való megfosztottság séma, amit talán másfél évvel ezelőtt jól kifejtettünk, és hát ezért már… cpp-cpp-cpp.  Tehát nem, nem, sajnos itt nem igazán érzi otthon magát. Nagyon szívesen van a segítő szerepben, és nem az ember szerepében. Ragaszkodhat is ahhoz az alá-fölé rendelt helyzethez, ami a segítő és a segített között olyan természetesen van. Úgyhogy ezt most kilőttük. Hova rakjam a pulóverem? Ide rakjuk, jó. (04:30)Tulajdonképpen amikor valaki az önfeláldozás sémával él, nagyon sokat, nagyon-nagyon sok időt tölt a grandiózus székében. Aki napi 24 órán keresztül tud segíteni, az a pap, akihez bármikor be lehet csöngetni, bármikor. Most nem tudjuk, hogy lemegy-e, vagy fölveszi-e, de bármikor. Hozzám is bármikor lehet csöngetni. Valaki, aki úgy éli az életét, mint hogyha nem volnának korlátai, mintha neki a nap 50 órából állna és mindenhez lenne ereje és tudása és szakértelme, sőt még kedve is. Bár hát egy grandiózus segítő – „Mi az, hogy kedve? Tolom ezerrel.” És éppenséggel ha többet tudna a szakértő székében ülni, innen tudna néhány jó tanácsot adni magának. Elmondaná, hogy „Tudod, hogy a szakirodalom rólad mit mond? Van némi sejtésed róla, hogy úgy neveznek, hogy szindrómás segítő, vagy kényszeres segítő? Hogy egy egész sémát neveztek el rólad, te drága? Hallottál már erről?” S akkor aztán elindulhat egy párbeszéd a különböző segítő részeim között. „Te velem ne kötözködjél! Hát nekem micsoda sikereim és eredményeim vannak. – Jó, és a kudarcaiddal találkoztál már?  - Nekem nem voltak kudarcaim! – Akkor ülj t ide, légy szíves!” – mondja a szakértő. Akkor átülök ide „Hát na jó, voltak azért, voltak. Tulajdonképpen nem is csak, hogy voltak, hanem félek is tőle. Tulajdonképpen mindig félek, és félek, hogy majd valamit nem teszek jól, és elrontok.” Ezért, hogy megerősítsem magam, átülök ide, és azt mondom „Hogyne sikerülne?” S ha jön valaki egy nagyon nagy problémával, annál jobb. „Énhozzám jött. Sokproblémás család? Ide! Ide nekem, ide! Súlyos problémák? Kérem, kérem!” Ezzel megerősítem magam, hogy ne kelljen átélnem, hogy bizonytalan vagyok. „Mert majd én!” (06:55)Tehát nem csak arról van szó, hogy van három fontos szerepünk, hanem arról is, hogy ezek a szerepek egymással szót érthetnek. Tulajdonképpen ezek a segítő szerepek egymásnak kölcsönösen szakértői. Ezért bárhol vagyok, fordulhatok a másik kettőhöz segítségért, ez nagyon nagy dolog. Hogy emberként éppen ellehetetlenülök, vagy kipurcanok, le kell adni már a könyvet mindjárt, megbolondulok, ez, ez van itt. Megőrülök, elegem van, szétestem, szétcsúsztam, végem van, kifordultam önmagamból. Nem is voltam soha önmagam, szóval nem volt miből kifordulni. Átülök a szakértői székbe, és mondok magamnak egy-két dolgot. „Feri, három hét, annyi se. Hát tudod, hogy ez hogy van. Hát már negyedszer-ötödször élted át, hát mindig ez történik. Ki fogod bírni nyilván.” Átülök a grandiózus székbe, azt mondom: „Mi, két és fél hét? Huhh, hruhh! Hazamegyek az előadásból, még tolok egy fejezetet.” Szóval. (08:15)Most egy picit, ha itt vannak ezek a székek, képzeljük el, hogy valamelyikőtök súlyos beteg, bárki. Hogy milyen nagy segítségünkre lehet az, hogy súlyos betegként azt mondom „Kétség kívül, nem csak segítségre van szükségem, hanem ez egy olyan helyzet, ahol nagyon kellene tudnom magamnak segíteni. Itt magamra nagyon fontos, hogy tudjak számítani.” Most ha az ember székében ülök, azt mondom „Megkaptam a diagnózist, fffuff, hát nagyon be vagyok ijedve, de aztán nagyon. Hát gőzöm sincs, hogy ez a rákfajta ez, ez… Hát de rák, rosszindulatú daganat, hát tumor. Gőzöm se… Hát ebbe én úgy tudom, bele szoktak halni. Hát a rákba az emberek belehalnak, az ennyi.” S meg vagyok rémülve, és… Most ha át tudok ülni a szakértő székébe, akkor azt mondom: „Na, nézzük csak az internetet!” S akkor beütöm a saját fajtámat, megnézem, ott kiderül, hogy jé, hát nem t’om, vannak egész olyan betegségek, rákfajták – most ilyen egyszerűen mondom – milyen nagy a túlélési arány, nem is gondoltam volna, hogy a hereráknak egész döbbenetes túlélési aránya van. Jé, hát többen élik túl, mint ahányan meghalnak, sokkal. Jé, hát azt hittem, ebbe bele kell halni, s úgy látszik, hogy nem.” S akkor nézzük… áhá, egyszer csak ezt elmondom az embernek is. „De jó, jó… nincs még vége. Hát egy csomó reális esélyeid és reményeid vannak. Ezt én mondom, a szakértő. Ez nem csak optimizmus, hanem tessék, tessék.” S akkor átülök a grandiózus székbe. „Fff, meg fogok gyógyulni. Lehetetlen, hogy nem. Rám szükség van, énrám. Igen, ezt még nem mondtam ki, de rám szükség van. Nekem gyerekeim vannak, nekem unokáim vannak. Az lehetetlen! Most érettségizik a nagylány, az én kedvenc unokám. Hát én az biztos, hogy a szalagavatóján ott leszek. Az biztos. Én el nem megyek addig innen!” (10:50)És látjuk, hogy például amikor valaki súlyos beteg, és csak az egyik székben van, az nem segíti majd azt, ahogyan saját magának tud segíteni. Ha valaki csak itt reked, s nincs szakértő, aki mondana neki nagyon fontos információkat, akkor egész ellehetetlenülök és bezárulok a saját kétségbeesésembe, vagy akár reményvesztettségembe. Ha valaki ezzel a grandiozitással van, azt is mondhatná „Mit érdekelnek engem a szakértők, meg hogy mit mond az irodalom! Majd én elmegyek valakihez, majd ő segít nekem. Majd két pálcát rátesz a hajam szálára, és akkor majd jól leszek. Mi, hát ha az ég úgy akarja, meggyógyulok attól is.” Ez a grandiózitás. Nagyon sokan amikor a félelmünk, gyöngeségünk, kiszolgáltatottságunk, tehetetlenségünk, hogy ebből valahogy mégis csak ki tudjunk keveredni és valahogy éljünk, átülünk a grandiózus segítőbe. „Majd… húú!” És adott esetben olyan fontos orvosi segítségnyújtási lehetőségeket utasítunk el, amit érdemes volna használni. Azt mondjuk „Ez… majd a hit! Van nekem hitem.” Hát attól, hogy van hitem, érdemes itt is lenni, meg ott is. És hogyha olvastatok beszámolót olyanokról, akik súlyos betegségből gyógyultak meg, olyanokból, amelyekben nagy százalék az elhalási kockázat, ezekben a beszámolókban rendre megjelenik, hogy ezt a széket nem hagyhatom ki (grandiózus szék – szerk.). (12:40)Például Nemes Ödön atya jut eszembe, rákos beteg volt. 60 éves kor körül, elég fiatalon, súlyos rosszindulatú daganat. És ő maga leírja a könyvében, utána élt még 30 évet majdnem, de leírja, hogy úgy állt ehhez hozzá, mint nagyon sokan. „Rák? Utálom a rákot, gyűlölöm! Hallani se akarok róla!” Átült ide a grandiózus székbe „Majd én segítek. Ameddig talpon vagyok, én csinálom a dolgom, és majd ha a Jóisten úgy akarja, majd segít.” Hajlandó volt azért egy-egy szakértőt meghallgatni erről. S akkor egyszer csak azt mondja „Az állapotom egyre rosszabbá vált, és nem tudtam már csak itt lenni. Hát be kellett látnom emberként, hogy ennek tényleg fele se tréfa, és ahogyan eddig azzal segítettem magamnak, a lelki erőmet úgy nyertem vissza, hogy ide ültem és azt mondtam: Ahh! Pap vagyok, na, még szerzetes is, hát jezsuita! Három okom van, hogy életben maradjak, extra okok. Hát lehetetlen, hogy ne számítson!” Mikor itt, ebben a székben rájött, hogy ezt mondhatja akármennyit, vissza kell ide térnie, akkor ezt mondta „Eddig egy sajátos stratégiát választottam, rossznak tartottam ezt a betegséget, és a lehető legtávolabb helyeztem magamtól, de egyre rosszabbul lettem. Most itt fekszem a kórházban, s az esélyeim fogynak. Akkor valószínű, hogy stratégiát kellene váltanom.” Ez az emberi szék. Azt mondja „Rájöttem, hogy lehet, hogy az a baj, hogy a rákot csak elutasítani tudom a helyett, hogy szembenéztem volna vele.” S akkor azt mondja 50-60 évesen „Gyere rák! Most akarok veled találkozni, mondd meg, hogy mi van? Te most miért vagy itt és mit akarsz nekem mondani, s mi a te célod? Mi az értelme annak, hogy itt vagy?” Ugye papként azt is hozzátette, hogy „Isten mit akar ezzel üzenni nekem? Szeretném megérteni, mert eddig nem akartam egy kicsit se megérteni, de úgy látszik, hogy ebbe bele kell mennem.” (15:15)Akiktől olvastam beszámolót, a saját emberségük székét nem hagyhatták ki a gyógyulási folyamatból. Hiába mentek el a legnagyszerűbb szakértőkhöz, hiába hittek a gyógyulásban, hogyha magukat megpróbálták kihagyni. Úgy tűnik, hogy például betegség leküzdése kapcsán nagyon világosan látjuk, hogy mekkora szükségünk van erre a három székre. Az emberre, aki meri fölismerni, hogy valamit talán nem jól kezelt, nem jól nézett. Valamit mélyebben kéne megértenem. Aki mer megijedni, és azt mondja „Hú, hát akkora nagy a baj, hogy muszáj valamin nagyon változtatni. Azonnal abbahagyok három dolgot, megfogadom, hogy két dolgot sose fogok csinálni, hármat meg igen. Ez attól lehet, hogy valaki az emberségében ül, és ott megrendül. De hát kell, hogy legyen egy erő, amire azt mondom, hogy „Én nem megyek még el, ha rajtam múlik!” Hát márpedig múlik. S közben szükségem van egy-egy nagyon fontos megjegyzésre. Nem vagyok más, mint a többiek. Tudunk valamit az emberről, hogy ki hogy gyógyul, ki hogy nem, hát azért azt érdemes elmondani neki. „Nem vagy olyan rendkívüli. Tudom, hogy annak érzed ott magad, de pont olyan vagy, mint a többiek, nyugi, nyugi. Sejtjeid vannak, és a többi.” Ilyen-olyan. (16:55)Na, most képzeljünk el egy teljesen más helyzetet, ott is szeretném a három széket mutatni nektek, hogy miért fontos a három szék, segítői szerep. És hogy ezeknek az együttműködése milyen jelentős. Hogyha az egyikben rekedünk, akkor… Inkább mondok egy kis saját élményt. A, hehh, aztán majd még ezt is elmondom.Nem véletlen, ide ülök (grandiózus szék – szerk.). Általában azért, hogy valaki pap legyen, van itt neki egy szék. Velem sem volt ez másképpen. Egy éve voltam pap, amikor az lett a benyomásom, hogy sokan fordulnak hozzám életvezetési nehézségekkel. Ráadásul az életvezetési nehézségeknek a zöme kapcsolati problémára vonatkozott. Hiába voltam fölszentelt pap, mondjuk tíz emberből nyolcan nem hitéleti témával kerestek meg. Most ugye itt akkor szembe kell néznem, hogy miért, de így volt. S én itt ültem, ebben a székben „Hát gyere csak nyugodtan, jöhetsz nyugodtan. Mi, megcsalás? Gyere csak, gyere! Megcsalás, megcsalás. Hűtlenség, hűtlenség.” De hát aztán, mikor elmentél, s vakartam a fejem, hogy „Hát most mit csináltam?” Hát valószínű, hogy aki hozzám jött, egyrészt bízott bennem, ami nagyon nagy dolog. A másik pedig hogy föltehetően nem a véleményemre volt kíváncsi. Hát ő segítséget akart, nem azt, hogy én mit éltem meg, vagy mit gondolok erről, vagy szerintem hogy van. Hát bárki mást nyilván ezzel megkereshet, de hozzám biztos nem ezért jött, hogy „Te, Feri, téged csaltak már meg? Az milyen volt?” Hát ezzel nem valószínű, hogy hozzám fog jönni. És akkor itt, ebben a székben (emberi szék – szerk.) azt mondtam „Én még nem nagyon ültem itt. Nem értek hozzá, gőzöm sincs, hogy ez hogy van.” Azt nem mondom, hogy nincs róla véleményem, ugye, véleményem mindenről van. Ha kell, ha nem, ha igaz, ha nem. Vélemény? Kérdezd meg, oszt mondom. Hát ma így teszünk, ugye. Mindenkinek mindenről van véleménye. Szakértő van kevés.Tehát azt, hogy most van véleményem, akkor itt rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekes, hogy valamiről van-e véleményem, mert az nem segít. Még akkor se segít, ha igaz. Az egy külön dolog, hogy mi segít valakinek. Akkor döntöttem el, egy éve voltam pap, énnekem, nekem ezt a részemet nagyon ki kell dolgoznom, mert egyszerűen emberileg ez tarthatatlan. Hát vagy akkor azt kell mondanom mindenkinek, hogy „Ne haragudj, nem értek hozzá.” Akkor az a korrekt, hogy tíz emberből legalább nyolcnak azt mondom, hogy menjen valakihez, aki segíteni tud neki. Na de énnekem ez a székem megvolt. „Miért ne tanulnám meg? Hát miért, hülyébb vagyok másnál? Dehogy is! Majd én kikupálódok. Majd megtanulom, mint a sicc.” Mert éppenséggel mondhattam volna „Nem, nem, hát ez nem az én szakterületem, majd tartsuk meg a kompetencia-határokat és… Több szabadidőm is lesz.” Ezt már ő mondta, ő mondta. Oda se hallgatok. (21:05)Egy másik területről szeretném még most a három széket. Képzeljük el, hogy te vagy a főnök. És te főnökként akarsz kérni valamit a beosztottadtól. Na de megtapasztaltad már azt, ami… ezen a területen egy alap mondat. A beosztottak, vagy munkavállalók nem azt a feladatot végzik el, amit nekik adnak, hanem amit meg tudnak csinálni. Ezt innen mondtam. Ez nem a véleményem volt. Nagy piros betűs szakirodalom. Hiába ad neked bárki bármilyen munkát, te azt a részét fogod elvégezni, amit meg tudsz csinálni. Rosszabb esetben még csak nem is értesz hozzá, akkor is lesz egy része, amit meg fogsz csinálni. Senki sem azt a munkát végzi el, amit rábíznak, hanem amit meg tud csinálni. Jó esetben a kettő között van átfedés, van némi közös metszet. De van, hogy nagyon kicsi a közös metszet. Ezért főnökként meg tudok őrülni. „Hát huszonötször mondtam. Hányszor kell még mondani?” S akkor… na most. (22:35)Ugyanez a három szék hogy néz ki, hogyha én vagyok a főnök, s én kérek valakit. Na de azt akarom, hogy annak valami, valami… Legalább elkezdje csinálni. Aztán akkor látom, hogy nem azt csinálta, de az már egy kiinduló alap. Nm? Hát akkor megint nem nulláról. Megint van a három szék. Az első. Most amit mondok, tréningeken szokták ezt gyakoroltatni. Hogy ez jó-e, nem tudom. Minden esetre a közlés három székből történik. Az első, azt mondom valakinek, akitől azt szeretném, hogy tegyen meg valamit, ami egyébként a dolga, de attól, hogy a dolga, még nem fogja megcsinálni. Első. „Rettenetesen izgatott és feszült vagyok. Hű, alig bírom türtőztetni magam, nagyon nehéz helyzetben vagyunk.” Ez az emberi szék. Átülök a szakértő székébe, azt mondom. „Kettő nap múlva van a beadási határidő. (Egészségedre!) „Akármennyire is trüsszögünk és prüszkölünk, muszáj két nap múlva beadni, de az tulajdonképpen már másfél, mert ezen nagyon-nagyon sok múlik. Mert ha ezt a pályázatot be tudjuk adni, akkor a következő lépések mennek. Arról nem is beszélve, hogy a szavahihetőségünk is kockán forog, mert megígértük, hogy ezt be fogjuk adni. És ráadásul ezt nagyon korrekten kell elvégeznünk.” Most jön a harmadik szék. „Ezért tehát egy nap múlva legyen az asztalomon!” (24:30)Most ugyanezt a helyzetet, most ha szétbontom. Először elmondom az érzéseim, azt, hogy hogyan élek meg valamit. A második, a szakértő elmondja, hogy korrektül mi a helyzet, miért fontos ez. És aztán a grandiózus részem, aki segít magának, mint főnöknek, azt mondja „Ezért ezt kell csinálni. Most nem fogunk totojázni, nem fogok bocsánatot kérni, hogy azt mondom, hogy csináld meg.” Ugye a király nem kér bocsánatot azért, mert van hatalma, hanem döntéseken keresztül gyakorolja. (25:10)Jól ismerjük, ugye, hogyha vannak főnökeink, és csak az egyik széket használják. Úgy akarnak segíteni magukon, hogy semmi mást nem tesznek, mint ordibálnak velünk. Ugye úgy tesznek, hogy bármit megtehetnek veled, bárhogyan beszélhet veled, üvölt és nem is vesz emberszámba. Hát minek? Ő valaki, te meg egy senki vagy. Ez némi grandiozitás. Nem sok kedvünk van ott lenni. Aztán vannak olyanok, akik hát ilyen nagyon-nagyon kedvesen mindig mondják, hogy mit éreznek, s úgy semmi nem megy előre, de nagyon nem megy előre semmi. Tulajdonképpen nem rossz a légkör, mert olyan kollegiálisak vagyunk, csak a munka nem halad. Végül is ilyen jó munkahelyem nem volt, tehát nem fizetnek sokat, mondjuk nem is csoda, hogy nem. Még azt is kölcsönből adják. A harmadik, ahol meg csak, tudjátok, kézelő. Úgy mondják? Ti biztos… Könyökvédő? Könyökvédő, hát a sportban van könyökvédő. Jól van, ti vagytok a szakértők. Ha meg csak ennyi van, olyan személytelenné válik minden, hogy uuaaa, mint egy robot. Akkor tulajdonképpen innen valóban hatékonyabb lenne, hogyha bent aludnánk a munkahelyen. Hatékonyabb lenne, egy csomó utazási időt meg lehetne spórolni, és a családi problémák se zavarnának nagyon közvetlenül. (26:55)Próbáltam akkor bemutatgatni a három széket, és visszatérek az utolsó előtti ponthoz. Ránézek az órára, a szakértő ránéz az órájára, hol tartunk. Ott tartunk, hogy az utolsó előtti pontba nem kezdtem már bele. De lehet, hogy belekezdtem. Nem ismétlem el a 34 pontot, tudottnak veszem, és akkor az utolsó előtti.

35. Természetes a pénzhez való viszonya

Elkezdtem. Tudom. „Tudom, köszönöm, de tudom, tudom.” Szakértő. Mégpedig arról beszéltem, hogy egy családban konfliktus van, hogy most a fűtésszereléssel hogy legyen. Ugye, a korszerűsítéssel. Melyik, most ilyenre költünk, vagy arra költünk… Jó, de jól esett azért, hogy ezt mondtátok, ez jó, jó.Ahogy önismereti munkát végeztem, az egyik legtanulságosabb része ennek a pénzhez fűződő viszonyomnak a föltárása volt. Ahogy múltkor emlegettem nektek, hogy a pénzhez fűződő viszony az az esetek döntő-döntő többségében az sokkal többről szól, mint a pénz, sokkal többről. A családi hiedelmeinkről szól, a kiszolgáltatottságról, a félelemről, a biztonságról, az élethez való viszonyról, erről szól. Ezért lehetnek annyira megoldhatatlanok azok a problémák, amelyek kapcsolódnak a pénzhez. Múltkor ezt próbáltam el… nem t’om, hangsúlyozni. Nem elhangsúlyozni, ez egy másik szó lett volna, de azt aztán nem mondtam. Hangsúlyozni. Ezért merem azt mondani, hogy nem egyszer a pénzzel kapcsolatos problémák, ahogy a szakirodalom azt mondja, a megoldhatatlan problémák közé tartoznak. Mégpedig azért nevezik megoldhatatlan problémának, mert ami miatt én ragaszkodom ahhoz, hogy a fűtésnek muszáj, muszáj, muszáj korszerűbbnek lenni, az nem a fűtésről szól, hanem arról, hogy gyerekkorban rengeteget fáztam. És mikor megjelenik bennem annak a fenyegetettsége, hogy 40-50 évesen annyi munka meg törődés, meg minden után most ugyanúgy fázzak, mint kölyökkoromban, hát mindent, csak ezt nem. Akkor ez nem a pénzről szól, gyerekkori élményeimről, sérültségeimről, hiányaimról, veszteségekről. Na. (29:50)Amit mondok, a kényszeres, vagy szindrómás, vagy önfeláldozás sémával terhelt segítő szempontjából mondom. Mikor kiakolbólintottak a papnevelő intézetből, akkor… Ezt szoktátok használni ezt a kifejezést, biztos. Nem, rendszeresen ezt mondjátok. Akkor máig ható élményem volt, hogy elmentem egy idősebb paphoz, aki nagyon jóindulatú volt velem is. Tényleg, még velem is. Értitek! Ez, ez akart lenni? Fedje homály. Beszélgettünk, mondott ezt-azt, meg én is mondtam ezt-azt, fogalmam sincs, hogy mit mondott, gőzöm sincs, mi volt az a 25 jó tanács, amit mondott. Hogy én mondtam, nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy amikor elérkezett az elköszönés ideje, akkor benyúlt a pénztárcájába, és adott nekem 20 ezer forintot. 20 évvel ezelőtt volt. Na, erre emlékszem. És hogy ott az a 20 ezer forint, amit akkor kaptam, amikor kihúzták a lában alól a talajt és nem lehetett tudni, hogy mi lesz és hogy lesz, és hogy élek és miből élek, hogy annak micsoda jelentése és jelentősége lett. Hogy azzal a 20 ezer forinttal nekem azt hiszem, hogy többet segített, mint bármi mással, amit mondhatott vagy adhatott volna. Legalábbis így éltem meg. Egy olyan élmény volt, amihez visszanyúltam. A pénzhez már nem, mert az… (32:10)Mikor ugye ott találtam magamat az utcán. Hát persze mehettem volna édesanyámhoz. Na hát azt nem. Tehát „Azt nem!” Hát nincs az a krízis, ami engem arra vinne. És akkor a nagymamám akkor halt meg, amikor bementem a papnevelő intézetbe, és rám hagyta a lakását. Ez egy elég lepukkant lakás volt a VI. kerületben, de teljesen jó volt. Igen ám, de azt kiadtam három teológus hallgatónak, akikkel együtt jártunk. De a kiadtam az egy erős túlzás, mert gyakorlatilag szinte rezsiért, mert nem akartam keresni rajta, mert nem kellett pénz. Há bent voltam a papnevelő intézetben, minek akkor a pénz. S akkor kikerültem, és azt gondoltam, hogy az most természetes volna, hogy megyek a lakásomba, de mi lesz velük? Most hirtelen mondjam nekik, hogy menjenek a csudába? Vagy most miért? Azért, mert nehéz helyzetbe kerülök, akkor ők is? Hát dehogy is, maradjanak csak ott. Most emeljem föl a pénzt? Dehogy is, hát szegények, a teológus hallgatók. Hát miből lenne pénzük? És akkor így addig-addig okoskodtam, míg rá nem jöttem, hogy beköltözhetnék egy hajléktalan szállóra. És így is lett. Az volt a tervem, a grandiózus segítő, hogy hát ennél pompásabb lehetőség nem adódik. Tényleg ezt gondoltam. Kinevettek, de ez nem hat rám itt. Ott hatna rám, nagyon, de itt nem hat rám. Micsoda zseniális dolog ez. A hajléktalanok között úgy fogok segíteni, hogy én is ott élek velük. Na, ez egy igazi minta értékű projekt lesz.S akkor elmentem a hajléktalan szálló vezetőjéhez, akivel jó ismeretségem volt, és mondom neki „Te, figyelj, ez, ez az ötletem. Elmegyek, beköltözök, azt eszem, úgy alszok, úgy jövök-megyek. Ez, ez. S akkor ebből, ebből születhet valami igazán…” mondtam onnan. Ebből aztán valami születhet. Ő szakértői szerepben a következőt mondta „Te  Feri, hát egyszerűen nincs olyan szakirodalom, ami ezt pártolná. Tehát ez roppant hősies meg gyönyörű, hát tényleg le a kalap, meg minden, de hát… marhaság.” Hát ugye kicsit sértette a büszkeségem, hogy „Micsoda marhaság!” Egyrészt én találtam ki, tehát nem lehet az. De, na jó, jó… Végül aztán itt összekötődött ez a kettő. Azt mondtam „Jó, akkor nem költözök be teljesen oda, egy emelettel följebb.” S tényleg így lett, egy kis raktárt kiürítettek nekem. Akkora volt az egész, hát el se tudom mondani. Tehát 1,5 x 3. Voltak dobozaim, ebben nagyjából a könyveket tartottam. Ezek ilyen 4-5 kupacban így álltak. Tulajdonképpen már nem is lehetett közlekedni. Volt benne egy ágy és kész. Tehát asztal meg szék nem is fért el, mert tele volt a dobozokkal, s akkor ott, ott. Ott éltem egy évet. És akkor onnan… közel volt a munkahely. Például nem kellett nekem bérletpénzt fizetni, vagy ilyesmi. És úgy csináltam, hogy nappal dolgoztam, este pedig ügyeletes voltam. Hát úgyis ott vagyok, értitek. Hát akkor nappal, nem t’om, hajléktalanokkal voltam, idős gondozás, éjszaka pedig hát jön az ügyelet, tehát ha bármi baj van, hát akkor megyek, és akkor… Nem kértem érte pénzt. Hát akkor az igazi, öcsém, akkor az valami, az valami, az, az. Így akkor megállhatok Isten előtt, és mondhatom, hogy ezt! Na de nem nagyon volt pénzem. A lakásért némi kis… tehát úgy valahogy megéltem. (36:40)A következő, ilyen szívbe markoló élmény. Hát annyira elfogyott a pénzem a hónap végére… Hát eleve sem volt, de… De még ami. Ugye, mert azt mondtam „Hát anyámtól csak nem kérek.” Tehát akkor. 26-a, 27-e, a közértben szerettem volna valamit venni. Na jó, de hát értitek, azt mondtam „Azért csak kenyeret nem. Pogácsa!” És kivettem a pénztárcámat, néztem, hogy mondom, hát két pogácsára már nincsen pénzem. S ott álltam, friss volt a pogácsa. Az egyik kezemben bent volt a pogácsa, és néztem így, hogy mennyi pénzem van. S képzeljétek el, ez a Nagykörúton volt. A Nagykörúton azt mondja a pénztárosnő, aki onnan a pénztár szakértői helyéről jól megfigyelhette az eseményeket és gyors elemzést készített. Azt mondja „Fiatalember, hozza ide mind a kettőt!” És azt képzeljétek el, ez volt akkor, most mindjárt kiszámolom, 1994, a nagykörúti pénztáros kifizette nekem a pogácsát. (Kacagás – szerk.) Ez így történt, ez a második megrázó élményem. Ez döbbenetesen fölemelő, megrázó. Nem t’om, hogy ti ezt így látját… nem mindenkinek, tehát azért… Látszik, hogy mindenki jogosultan ül egy emberi széken, és azt érez, amit akar. Ez volt a második, ehhez fűződő nagyon-nagyon mély élményem. (38:35)Emlékeztek arra a történetre… De most erre iszom egy picit, hogy… Ú, de nehéz az élet! Hogy egy nagyszerű motivációs tréner, világhírű, nagyon zaklatott családban nő föl. És az apja alkoholista, és elhanyagolja a családját. Ezért a pénz az alkoholra megy, és ő nagyon sokat nélkülözik. Édesanyja is, meg ő is nagyon sokat nélkülöznek. Ráadásul az apjának van egy rettenetesen pesszimista életfilozófiája. Azt mondja „Az emberektől semmi jóra nem lehet számítani, semmire. Na de ingyen aztán meg semmi nincs.” Tehát még ha van is valami jó, azért fizetni kell. Hálaadás napja volt, amikor elfogyott az étel náluk, és éheztek mind a hárman. Az apja megelégelte ezt az egészet, vádolva a feleségét meg a gyerekét, és fogta magát és elköltözött otthonról. Becsukta az ajtót, és soha többet nem ment haza. Azt mondta „Nekem elegem van belőletek, hogy még titeket is én tartsalak el.” S ott ült ez a fiú, anyja sír, ő ott ül, most hagyta el az apja. Ott, akkor, egy órája. Egyszer csak csöngetnek, és mert Hálaadás nap volt, megáll ott egy idegen egy tálca süteménnyel. „Hát Hálaadás napja van, azért hoztam ezt a tálca süteményt, biztos jól esne nektek.” Ismerve egyébként a család nehéz körülményeit. Akkor a fiú ment ki, az anyja zokogott, esze ágában nem volt fölkelni, de a fiú kiment, elkezdte enni, és hirtelen lett benne egy belső konfliktus. Most ez a két szék más szék. Azt mondja az egyik székből ő maga: „Hát énnálam kevés nyomorultabb ember van a földön. Apám alkoholbeteg, aki most hagyott el bennünket. Eddig se volt mit enni, meg a létbizonytalanságban voltunk, de most aztán teljesen végünk van. Ráadásul az apámtól megtanultam, hogy… (Mobiltelefon csörög – szerk.) hogy váratlan helyzetek vannak az életben, de semmi jóra nem lehet az emberektől számítani. Ha pedig mégis csak, az sosincs ingyen. Tehát itt ülök, és ebbe csak tönkremenni lehet.” Igen ám, de volt benne egy másik hang. Azt mondja „Na de az előbb jött ide valaki, és ingyen hozott sütit. Hát ha ingyen hozott valaki sütit, nem is kértük tőle, akkor lehet, hogy az apám tévedett. Mert azt mondta, semmi jót nem várhatunk az emberektől, és ráadásul ha valamit kapunk, az nincs ingyen. Na de most ez a kettő megtörtént, hogy jót kaptam és ingyen.” S ez a fiatal srác életre szóló döntést hozott. Azt mondta „Apám téved. Az életben az emberektől kapunk jót, még ingyen is.” És talán emlékeztek a folytatásra, de ezt már vagy három évvel ezelőtt mondtam, tehát mm-hmm, ezért nem vagyok zavarban. És akkor azt mondta egy év múlva Hálaadáskor: „Készítek sütit, mert hogy fölkavaróan, az életemet megváltoztatta, hogy valaki adott, s elmegyek négy családhoz, és adok, viszek nekik ingyen sütit.” S a következő évben nyolc családhoz ment, és utána rájött nyolcnál, hogy annyira szívesen menne más családokhoz, de hát már nem győzi, ezért szólt a barátainak. Elkezdtek ketten, négyen, nyolcan. Még több süti, még több süti. S ebből lett egy világméretű dolog. Sok-sok millió ember, számtalan ország. Abból, hogy ez a fiú ott és akkor egy élmény nyomán hozott egy döntést. Hí! (43:40)Ez a pogácsáról jutott eszembe. Az a nagykörúti pénztárosnő egy vásárlónak kifizette a pogácsáját. Na, akkor elmentem pszichoanalízisre. Hát mégis csak valahogy próbáltam rendbe hozni magam, szedni, nem tudom. Nekem kellett az az analízis. De mondtam az analitikusnak, hogy nincs pénzem, nem tudok fizetni, mert pogácsát sem tudok venni. Azt mondta, renden van, tzz-zz. Jártam hozzá hosszan, s egyszer csak azt mondja „Hát Feri, a feleségem már nagyon zaklat, hogy hát nem ártana, hogyha kérnék egy kis pénzt a munkámért.” Ő is olyan volt, mint én. De hogy abban a pillanatban hogy ezt én mekkora sérelemnek éltem meg. Na itt van a sérültség. Hogy én önzetlenül, ott lakok a hajléktalan szálló épületében, reggeltől estig dolgozom, és amikor énnekem napi egy, vagy heti egy óra segítségre van szükségem, akkor… Ez tulajdonképpen egy realitásvesztés a részemről. Emlékszem, hogy hogyan ment ez bennem és hogyan rakosgattam valahogy össze az élményeimet, emlékeimet, és hogyan jutottam arra, hogy ebből a fölfokozott érzelemvilágból való sebzettségből azt gondoljam, hogy „Hát nekem legalább egy ember mindenképp ingyen kéne, hogy segítsen.” Ez a sémának a logikája. Ugye nem fejezem ki a szükségleteim, meg csak utalok rá, vagy nem is utalok rá, találják ki, de belül úgy gondolom, hogy valakinek azért törődnie kéne velem, de én nem mondom, hogy kinek. De azért hogyha nem törődik velem valaki, akiről én kitalálom, hogy kinek kéne velem törődni, akkor… Milyen izgalmas ez, hogy pont ez az analízisben jött elő, mert lehetett vele dolgozni. Ez a nagy izgalom. (46:15)A, még akartam ilyen történeteket mondani, de assz’em már nem mondok. De, még egyet-kettőt. Például, plébános voltam már sok éve, és nem volt pénzem elmenni nyaralni. Egyszerűen nem, nem tudtam összegyűjteni annyit, hogy nyaralni el tudjak menni. Már pedig nagyon szerettem Európában csavarogni. Ezért azt találtam ki, és halljátok ki ebből a sérültséget, azt találtam ki, hogy persze nekem nincs szükségem több fizetésre, elmegyek a testvéremhez, és kérek tőle. Amit persze meg fogok adni. „Amit persze meg fogok adni. Hát lehetetlen, hogy ne adjam meg. Hát ingyen nem! Majd én össze…” Ezért az történt, hogy júliusban mindig elmentem hozzá, kértem mitt’om én, 100 ezer forintot, 80-at, 50-et, amit akkor… hányban járunk. És akkor utána azon ügyeskedtem, hogy Karácsonyig sikerüljön valamennyire visszaadni, hogy tudjak karácsonyi ajándékot venni. Érzitek ennek a dinamikáját? Tehát egyik felől, mmm-mm, másik felől meg tüü-nüü-nüü. S akkor hhh-hhh-hh. Hát ezt nem lehetne valamilyen természetes viszonynak nevezni a pénzhez. Ez inkább egy agyament iszony. És… jól van. Akkor… (48:00)Beültem egyszer a szakértő székébe. A hatodik ilyen nyár, hogy miért ismétlődik meg az életemben az, hogy nincsen pénzem nyaralni, de nagyon szeretnék, akkor kölcsönkérek, akkor izé, akkor… De mi ez? Na beültem a szakértő székébe. A szakértő székében a következőre jutottam. Megnéztem, hogy a fizetésemnek hány százalékát költöm magamra. Nem volt túl sok. Akkor rájöttem, hogy hát persze, hogy elfogy a pénz. De ezen egy kicsit se változtattam, hanem minden ment ugyanúgy. És most akkor egy záró élményemet elmondanám, hogy mi hozott aztán egy fordulatot, hogy ne legyek ennyire kiszolgáltatott a pénzhez fűződő viszonyomban, hogy valami normálisabban legyek benne. (48:50)Kertész Imre Nobel-díjat kapott. Látjátok, milyen… Irodalmi Nobel-díjat. S mikor átvette az érte járó pénzt, voltak olyan kedves riporterek, akik rögtön megkérdezték, hogy mire költi. Olvastam a cikket. „Jaj, na erre kíváncsi vagyok. Hű, nahát, hogy egy irodalmi Nobel-díjas mit tart ő olyan értékesnek, fontosnak.” A következő mondta. „Mint a művemből is ez kitetszik, életem során sokat nélkülöztem, ezért kétség kívül sok mindent fogok ebből magamra költeni.” Amikor ezt olvastam… Ne már, hát ez nem lehet, ilyet nem mondhat! Nem mondhat! És ez, hogy ő ezt mondta, adott nekem egy engedélyt arra, hogy magamra költsek pénzt. Ez az élmény, hehh. Elég gyarlók vagyunk ugye, már most ti. (50:10)Mindezzel szerettem volna valahogy… Ez, amit most elmondtam, ez majdnem 25 év. Nem mondhatnám, hogy sebesen gyógyultam, vagy hogy úgy ugrásszerűen történtek volna a változások. Na most! Hej-haj! Utolsó ponty. Mert ezek már nagyon veszélyeztetett állatok. Hol tartok? Igen. Ja, azt nem is vettem elő. Na, ha nem vettem elő, akkor mondom, ami itt van. Csak hogy egyszer halljátok a tényeket. Ja, ezt innen mondom, bocsánat, szakértőség. (51:00)

Kérdőív

Bizonytalansági kérdőív. 27 pap, 82 papnövendék, 68 civil teológus, 39 lelkipásztori asszisztens. Nézzük, milyen eredmények jönnek ki a bizonytalansági kérdőívre. Német fölmérés. Meglehetősen nagy félelem, feszültség, sikertelenség, kritika, és a nyílt méltatás okán. Nehezen mondanak nemet, túlzott alkalmazkodó képesség, harag elhárítása, eltolása. Érzelmi közelség, kötődés kerülése. Erős bűntudatra hajlás. Félelem a szemkontaktustól. Kínos, szorongó figyelem.2. pont, személyiség kérdőív eredményei. Ösztön impulzusok észlelésének akadályoztatottsága. Hát itt így beszélünk. Gátoltak, befelé fordulók, zárkózottak. Agresszió gátolt, indulatok blokkoltak. Bátortalanok, becsaphatóak, alacsony önbizalommal rendelkeznek. Testi panaszra hajlók, önmaguk felé fordulnak.Testhez való viszony. Gyakori fejfájás. Átlagosnál gyakoribb alvás- és légzészavar. Gyomorpanaszok, szívritmus zavarok, fáradékonyság, időjárás érzékenység, elégtelenség érzés, testalkalmatlanság tudat, törékenység tudat.Legyetek velünk együttérzők! Na, s akkor előveszem, amit akartam. He-he. Tudtam én, hogy megvan. Rend van ám itt! Utolsó pont. (53:15)

36. Az elég jó segítő meri megélni, elhordozni az élet drámai mélységét és nehézségét

Mert nem egyszer azzal a túlzott akarású segítő szándékkal tulajdonképpen el akarjuk kerülni mi segítőként az élet drámaiságát. Gyorsan segíteni, gyorsan mondani valamit, gyorsan megsimogatni, ellapogatni, becukrozni, gyorsan masnival átkötni. Csak az élet mélységét ne kelljen átélnem. Ne, ne kelljen. Gyorsan azért is segítsünk, hogy a mélységet ne kelljen látni. Az életnek azt a drámaiságát, amit nem lehet kikerülni. Ezért inkább segítünk. És akkor itt sok mindent mondanék gyorsan. Hát, ez nem lesz túl érdekes, úgyhogy innen mondom. (54:20)

Milyen módjai vannak az élet mélységének vagy drámaiságának az elkerülésére segítőként, és nem segítőként?

Mindi csak egy-egy élményig jutni el, és sohasem az alap tapasztalatokig. Amikor az a pap adott nekem 20 ezer forintot, vagy az a nagykörúti kisasszony kifizette a pogácsám, azok nekem az emberségnek alap tapasztalatai. Nem akarok még 15 ilyen élményt, mert az nekem elég. Muszáj, hogy elég legyen. Nem kérhetek többet az élettől, mert már megkaptam. Hát kérhetek, csak minek. Már megkaptam, amit ebből kellett kapnom. Azt gondolom, már megkaptam. Vissza kell csak gondolnom rá, vagy visszaidézni. Ezért nem újabb és újabb élmények után kell rohannom, hanem kicsit leülni, és ezt visszaidézni. Hogy milyen annak, aki rászorul arra, hogy egy pogácsáját kifizessék, ezt vissza kell idéznem. Nem kell egy újabb megrendítő filmélmény. Hát a barátom – most ide ülök – a barátaim állandóan azon cikiznek, hogy miért nem nézek értelmes filmeket. Hogy olyan sok drámaian megrendítő film van, de én ezeket nem szoktam megnézni. Hát én annyi ilyennel találkozom. Állandóan, egész nap ebben vagyok. Hát ha én elmegyek a filmbe, én a Harag című műalkotást nézem meg 4D-ben. Volt az 5 is, tényleg, tényleg volt 5D, 5D. Gyerünk, vissza a helyemre! Azt mondja. Következő. (56:25)A választásokig eljutni, de nem az elköteleződésig. Mondtam azt a megrázó élményemet a Magyar Közmédia Napjáról? Emlegettem ezt nektek? A Magyar Közmédia Napján azt a kérdést tette föl nekem egy magyar közmédia napi hölgy, tényleg, műsorvezető, vagy na… tudjátok. Ott ültem egy színpadon, és azt kérdezte: „Most akkor az hogy van, hogy nagy szerelemmel házasodnak meg a párok, és akkor utána 4-5-6-8 év, már rengeteg válás van? Ezzel akkor mit lehet kezdeni?” Nem, nem mondtam ezt nektek? Szíven ütött nagyon – most ide ülök – szíven ütött, akkor ez itt van. Ott engem nem üt semmi szíven, ott elemzek. Szíven ütött. Hirtelen, ahogy kérdezett, rájöttem, hogy mi van a kérdésében, vagy a kérdése mögött. Persze vagy úgy volt, vagy nem. Ugye, de én itt rájöttem, hogy őbenne mi volt. Persze pontosan tudtam, ezért arra válaszoltam, amit ő nem is mondott, de én tudtam, hogy benne van. Hogy a legtöbbeket, ahogyan látom, az jellemzi, hogy szerelmes vagyok, szerelemből kössük össze az életet. Most ha elég egészségesen vagyok szerelmes, mit mondok? Most na, de megígértem, hogy nem bántalak titeket. Ide fordulok. Tényleg, megígértem, megígértem, legyetek biztonságban. Most ha szerelmes vagyok, akkor… (Látjátok… gyere, segíts, te ott is meg tudod csinálni, nem kell neked ember. Ember nélkül is megy. Gyere, segíts! Tehát.) Hogy legtöbben, akik megházasodnak, azt mondják, mikor itt ülnek, (De ide meg nem ülök, mert tele van csillámporral. Nézzétek, látjátok? Most beleülök, és a papi fenekem tele lesz csillámporral. És akkor valaki kérdezi „Atya, merre járt?” A kérdés nem is jó, mert nem jártam. Ezt a szakértő mondta. Azért vigyázzunk a szavakkal, annak meghatározott jelentése van. Nem járt, ült, az nem mindegy. Na jó, gyerünk, tehát! (59:15)A legtöbben azt mondják, ott férfi-nő együtt ül itt. Na, ott a nő, hát látod, ott ül. Itt a férfi, ott a nő. Ülnek, és azt mondják, hogy „Szerelmesek vagyunk, ennél szebbet el sem tudunk képzelni. Hát hogyne gondolnánk ezt egy életre! Hát olyan jó velünk. Bolond lennék én ezt nem egy életen keresztül kívánni magamnak, mikor egymásra hangolódunk és lebegünk a flow óceánjának a habjain.” Látjátok, hátul is van szemem, látlak titeket. Hát hogy, hát persze, hogy örök életre. Hát viccelsz? Hát ne is haragudj, rosszul is esik a fölvetés, hogy „Nem, nem örökké.” Hát itt belül érzem, hogy örökké, innen jön fölfele. Itt, az egész testemet elborítja, hogy „Örökké. Örökkön örökké! Holtomiglan vagy holtodiglan.” Legyen az. Jó, azért a mai világban inkább. „Holtodiglan!” És akkor persze azt mondja, örökké, tehát „Milyen válás? De! Mindenki más, a bénák mind elválnak. Most aztán… a szerencsétlene, nyomorultak hogy nem bírják? Hát így megy minden magától. De hát nem így megy minden magától? Megy a szerelem, thíí, megy minden magától.” Ezért azt mondom „Én téged választalak, én már most…” Hogy van ez? Mindegy, ti tudjátok, ti vagytok a szakértők. Igen ám, de hét év… Legyen hat, mert azt mondja „Hú, micsoda szakirodalmi…” Nem, hat. És akkor azt mondja, hogy „Hát, … hát erre nincsenek szavak.” Hát én itt, a szakértő székében azt tudom erre mondani, ez egy krónikus neurotikus allergia. Kölcsönös krónikus neurotikus allergiában vagyunk egymással. Hát te megőrjítesz engem, én meg téged. Most a sérelmeinkről ne is beszéljünk, tehát kölcsönösen egymást kikészítjük. „Hát ennek semmi értelme akkor. Miért kéne együtt maradnom valakivel, akivel kölcsönösen megőrjítjük egymást? Minek? Hát mi értelme volna?” És akkor ő hogyan fogja föl ezt a helyzetet? Azt mondja, hogy „Hát hat évvel ezelőtt, mikor azt mondtam, hogy örökkön-örökké, holtodiglan-holtáiglan, mikor ezt mondtam, hát az egy más helyzet volt, tündér bogaraim. Cupp a homlokotokra! Hát persze, hogy ezt mondtam, mert akkor így éreztem. Na de most látni valóan, ha meglátlak, rosszul vagyok. Hát ez egy másik helyzet. Hát itt annak semmi érvényessége nincs, amit akkor mondtam, amikor szerelmes voltam. Hát akkor ezt mondtam, mert szerelmes voltam. Na de itt? Hát mi köze ennek ahhoz? Hát semmi, mert teljesen máshogy érzem magam.” (62:45)Ez az – köszönöm a segítséget. Tényleg, becsüljük meg egymást. Ez az, amire azt mondhatnánk, hogy itt nincsen elköteleződés, csak egy választás. „Én téged választottalak, és te engem választottál, és ez gyönyörű szép, és mindaddig nagyon szép, ameddig nagyon szép. És ha már nem nagyon szép, akkor meg minek?” Hát akkor nem jutok el egy elköteleződésig. S akkor lesz egy társkapcsolatban természetszerűen – most ezt szakértői székből mondom – megjelenő krízis, az, hogy én azt gondolom, hogy innen már nincs kiút, nincs hova menni, azt emberként félreértelmezem. Azt mondom „Hát ha én most úgy vagyok ezzel, hogy szerintem ezzel semmit nem lehet csinálni. Már mindent kipróbáltunk. Én már ordítottam, sírtam, beteg lettem, már minden volt. Hát akkor nyilvánvalóan ennek vége.”Ez a téves értelmezésem emberként. Ha beülnék a szakértő székébe, akkor azt mondanám „Hát dehogy van vége! Az édes bogaram, hogy te tanácstalan vagy, kilátástalannak látod, és már-már reményvesztetté váltál, ez a krízis ismérve. Cupp neked!” Ezért aztán a helyzet értelmezése azáltal lehetséges, hogy megnézzük, hogy mit kell tenni a kölcsönös krónikus neurotikus allergia esetén egy társkapcsolatban. És ennek van szakirodalma, ihaj-csuhaj. Nyissuk ki, olvassuk el. (64:40)De most azt mondjátok „Na, ide többet nem jövök. Most aki így képes erről beszélni…” Onnan mondom, hogy az élet drámaisága. Ha nem megyek el annak a drámai mélységéig, hogy az, amit most megélek, hogy azt se tudom, hogy hogyan legyen ez tovább, na ez az élet drámaisága. És hogy mit jelent, hogyha ezt megélem, és azt a kérdést teszem föl, hogy „Hogy van tovább?” Ez nagyon izgat engem, hogy hogy van tovább. Nem az, hogy „Hogy van elölről?” mert azt már tudom, hogy hogy van elölről és megint elölről, azt tudom, mert ugyanúgy. Újabb szerelem, újabb szerelem… Aztán megint jön a kölcsönös krónikus neurotikus allergia. S akkor azt mondom „Na, akkor most kiderült, hogy vége, nem te vagy az igazi. Még jó, hogy csak 70 év, mert ezt még háromszor-négyszer, úgy bele is lehet fáradni. De valahogy csak strukturáljuk az időt. Hmm. Aztán mondunk egy hello-t. Nem túl vidám az emberlét.” Na gyerünk! Következő. (66:05)

Mindig csak az akaratig jutni, sosem a döntésig.

Erről sok szó esett. Ezeket csak úgy villantani akartam. Hogy azt mondom, hogy „Csak össze kell szednem az akaraterőm.” Akkor kiderül, hogy összeszedem az összes akaraterőm, és akkor is gyöngének bizonyulok. Na ez az élet drámaisága. Mikor minden akaraterődet összeszedted, és akkor is elbuksz. Erre lehet azt… „Jó, hát akkor ennyi az élet.” Áhá! Nem hoztál döntést. Az előző esetben elköteleződés nincs, mert az a mélyebb rész. Ebben az esetben az akaratig jutok, de nem jutok el a döntésig. Következő.

Érzés és hiteles érzés

Hát de sok parazita érzésünk van, helyettesítő érzések. Rengeteg féltékenység, rengeteg szorongás, rengeteg aggodalom és szomorúság ott, ahol a hiteles helyzetnek megfelelő érzés teljesen más lenne. Az összes, összes, összes sémához helyettesítő érzések kapcsolódnak, amelyek ott és akkor reálisan voltak, itt meg nem. Tehát ezek az érzések itt és most helyettesítik azokat az érzéseket, amelyek itt megélhetnék, ha képes lennék rá. Tehát amit – szoktuk ezt mondani – nincs úgy, csak így érzed. Ezen derülünk, hogy micsoda marhaság, és közben nagyon is így van. Nincs úgy, csak így érzem. Következő. (67:55)

Vágy és a legmélyebb vágy

Eljutni vágyakig, vágyakig. Vissza tudjátok idézni az angol hölgyet? A magyar hölgy, aki Angliában gyerekekre vigyáz? S akkor azt mondja, hogy „Hát beleszerettem itt ebbe az angol férfibe. Igaz, hogy van két gyereke, de én nagyon beleszerettem. Ennél jobban én még nem szerettem senkit.” Ti elhiszitek neki? Mert én igen. Mikor egy 21 éves fiatal nő azt mondja, hogy ő Angliában úgy beleszeretett abba az angol férfibe, akinek van most már három gyereke, hogy ő még így szerelmes nem volt senkibe – én ezt elfogadom. Úgy elhiszem neki, nem is kell, hogy magyarázza, elég nekem egy mondat. Alá is írom neki. Mint első gimnáziumban, mikor az volt a feladat, igazolja, hogy a Candide tézis-regény. Mindenki írt rengeteget, egy valaki azt mondja „Igazolom, hogy a Candide tézis-regény.” Aláírta, beadta. A tanárban nem volt nagyvonalúság. Ült a szakértői székében, azt mondta „Egy mondat kevés.” Azt el se olvasta. „Egy mondat kevés, egyes. Két mondat kevés, egyes.” Rettenetes. (Telefon csörgés – szerk.) Kicsöngettek? Ne tegyétek ezt velem! Az iskoláról földolgozatlan rossz élményeim vannak. Az iskolába még tanárként se szeretek bemenni.Ja, tehát itt van akkor ez a fiatal hölgy, akinek bemondásra elhiszem, hogy soha nem volt még ilyen szerelmes. Azt mondja, hogy „Az én szüleim nagyon korán elváltak, nagy küszködés volt az élet. Apám elérhetetlen számomra, és most itt van egy férfi, és látom, testközelben látok egy férfit, akinek van…” Aki krákog, köhög, tehát pont olyan, mint minden férfi. Lehet, hogy még pukizik is egy csomót, de ez nem számít, mert otthon van. Tehát itt, itthon ezt lehet. Ezt lehet, és látom, hogy milyen természetes tud lenni, hogy van egy férfi, s van egy feleség, és vannak gyerekek, és ez az egész annyira gyönyörű. Én erre vágyom.” Hoppácska! „Erre vágyom. Erre vágyom. Én ebbe a férfibe szerelmes vagyok. Én vágyom erre!!” Kérdés: Erre a férfire, vagy egy családra? Erre a családra, vagy egy családra? Ezekre a gyerekekre, vagy gyerekekre? Tehát a mélyebb vágy, legmélyebb vágy lehetetlen, hogy pont az az angol férfi, pont azzal a három gyerekkel, hogy pont ez legyen az élete legmélyebb vágya. Még nagy szerencse, hogy pont ide jött el au-pair-nek, mert különben… Véletlenül lekési a vonatot, vagy egy másik hirdetést néz meg, annyi neki. Annyi, vége, akkor aztán annyi. Akkor végig bolyonghatja az életét, de ajjaj-jajjaj! Ezért hogyha énhozzám eljön ez a 21 éves nő, aki mármost 22, s azt mondja „De Feri, értsd meg, hogy olyan, úgy szeretem ezt a férfit, mint senki mást! Olyan drágák a gyerekek! Ez a család egyszerűen… nem térek magamhoz. Erre vágyom.” Akkor én nem akarnám őt lebeszélni a vágyáról. Éppen fordítva. „De jó, hogy neked ilyen vágyaid vannak! Ú, de jó, hogy tele vagy emberi érzésekkel, érzelmekkel, ilyen egészséges vagy! De mi a mélyebb vágyad? Van mélyebb vágyad annál, hogy pont ez az angol férfi, pont ezzel a három gyerekkel? Az egyik egyébként meg diszlexiás is. Ez is szerepel a legmélyebb vágyadban, hogy mindenképpen egy diszlexiás gyerek is kéne, aki nem tud magyarul? Ez is a legmélyebb vágyad? Hát tényleg nem vagyunk egyformák.” (72:20)Ma egy sajátos műfajban vagyok veletek, kétség kívül, én magam se tudom, hogy mi ez a műfaj. De eltelt az idő, és ezért már nem is fogok rájönni. Akkor… nem sikerült befejezni… Ú, na ez, ez fájt. Ezt innen mondom, de még nem bírok átülni. Most erről eszembe jutott valami, de ezt idő híján már nem mondom, hanem átadom a mikrofont. (73:00)
Lejegyezte: vinkozoli