Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Ismétlés

Háhh, belecsapunk. Látom, hogy még zsizsegtek, de nem baj, majd, majd elrendeződünk. A mai alkalommal ígértem, hogy egy új sémába kezdünk bele, és ennek így is kell lennie. Ámde ismételnünk is kell, muszáj. Megmondom, miért. Eszembe jutott egy német terapeuta, Reinhard Krüger, nagyon sokat tanulok tőle. Sok év óta mindig elmegyek évente legalább egy 4 napos szemináriumára. Ő az, aki tartott egy témában egy 4 napos szemináriumot, utána pedig fölajánlotta, hogy ugyanazt megtartja még egyszer. Ültünk ott, a 4 nap végén, hát lehetetlen, hogy erre elmenjünk még egyszer. Hát most vettünk rajta részt, most itt van minden a fejünkben, megértettük, gyakoroltuk, és a többi. Nézett ránk nagyon szelíden, 70 éves ember „Igen, értem, hogy most azt mondják, hogy ennek semmi értelme, én viszont tudom, hogy maguk ezt még nem tudják.” Megtartotta ugyanazt a szemináriumot még egyszer, fél év múlva, ugyanúgy 4 nap, csak mi nem voltunk ugyanazok. Ahogyan eltelt a következő, következő, sokkal mélyebb megértésben voltunk benne. Ráadásul amivel múltkor befejeztem, csak a végét szeretném idehozni. Az önfeláldozás sémával kapcsolatban ahogy az volt a tervem, hogy összefüggéseket szeretnék megmutatni. (01:50)

Összefüggések az önfeláldozás sémával kapcsolatban

Hát, ha azt valaki úgy elsőre beemelte, akkor gratulálok. Nekem biztos nem ment volna. Eszembe jutott, egyszer voltam egy mentálhigiénés konferencián. Ilyenekre csak ritkán járok, mert az egészségemre vigyázok. Akkor ott voltam, és ott ült Vekerdy Tamás és Bagdy Emőke, és még mások. És akkor az iskoláról volt szó, az iskola hogyan tud mentálhigiénés lenni, és a többi. Akkor egyszer csak azt mondja Vekerdy Tamás „Hát, hogyha az iskolára gondolok, nekem sokféle érzés jut eszembe. Többek között az a fantáziám, hogy valószínű, hogy ma engem nem is vennének föl a pszichológia szakra.” Ránézett Bagdy Emőkére, azt mondja „Emőkét most is fölvennék.” Szóval nem biztos, hogy mindannyian ezt rögtön úgy elsőre beemeltük, bevettük, minden összefüggés megvan. Ráadásul egy ennyire elviselhetetlenül nehéz témában, mint a társkapcsolatban a kölcsönös neurotikus allergia. Ha ti úgy mentetek innen el „Ja, értem, tudom mi ez!” és már csináltad is, és azóta már jól is vagytok, gyanús, ott biztos nem ez történt, valami más. Na tehát! (03:30)Vissza szeretnék hozni nektek egy nagyon-nagyon fontos elemet. Ezt még egyszer megmutatni, még egyszer, még egyszer. Hadd kérjem el ezt a széket! Köszönöm. Mert látjátok, itt ez volt a lényeg, hogy itt a helyzetünk, amiben nem csak ketten vagyunk. Látszólag úgy van, ketten vagyunk, de ha a tágabb realitást nézzük, akkor nem. Úgy, hogy rálássatok. (2-2 szék egymással szemben – szerk.) Biztos emlékeztek még rá, hogy mi ez a szék, meg mi az, hogy kölcsönös neurotikus allergia. Ott vagyunk a társkapcsolatban, és amikor visszatérő módon elviselhetetlenné válik a helyzet, ezt nevezzük kölcsönös neurotikus allergiának. Akkor annak a lényege, hogy valami, ami a bennem élő gyerek számára előrelépés, a személyiségfejlődésnek egy nagy eredménye, hogy engem gyerekkoromban elhanyagoltak, nem törődtek velem. Most nem magamról beszélek, de igaz, de nem. Elhanyagoltak és nem törődtek velem, nem figyeltek rám, nem figyeltek föl rám, és én most a kapcsolatban képes vagyok tiltakozni és hangot adni a vágyaimnak, kiabálni és ordítani, és fölhívni magamra a figyelmet. Ez egy óriási előrelépés, nagyon nagy előrelépés. Igen ám, de amikor a felnőttben lévő gyerek, ez a sérült gyerek tenne egy óriási nagy előrelépést, és ráadásul azt is tapasztalja, hogy most észreveszik, valami hatást gyakorol, kétség kívül. (05:25)Mikor ő kifejezi magát, akkor ha a másik oldalon ebből a szempontból egy egészséges felnőtt van, nem jön létre a kölcsönös neurotikus allergia. Mert te kiabálsz, én meg „Ó, hát kiabálsz, kiabálsz, nem dől össze a világ.” Még együttérző is vagyok, mert látom, hogy mennyire kikelsz magadból. Nem félek a kiabálástól, nem ijedek meg ettől. Úgyis tudom, hogy lenyugszol, hát tudom. Számtalan élményem van, és mikor kiabálsz, elő tudom venni azokat, amikor a kiabálás után odabújsz hozzám és azt mondod „Jaj, látod, milyen vagyok. Hát képtelen vagyok néha uralkodni magamon. Magam se tudom, hogy mi történik velem ilyenkor.” És amikor te másnap, vagy egy hét múlva, egy hónap múlva megint kiabálsz és tiltakozol, én stabil tudok maradni. Nem mondom, hogy jól esik, de képes vagyok ezzel mit kezdeni. Ott van, bennem nem vész el, hogy ez egy folyamat, hogy lesz fél óra múlva, hogy már ezt nagyon sokszor átéltük, hogy tudom, hogy aztán te is bánod, hogy oda fogsz hozzám bújni, hogy fontos lesz, hogy együtt vagyunk, hogy ez ki fog simulni, hogy az utóbbi időben már kevesebbet kiabálsz, és halkabban is. Ezek nagy előrelépések, és mindez számomra elérhető. Ez azt jelenti, hogy én képes vagyok a tőled érkező tartalmakat belül átalakítani, és magamban megszelídíteni. Nem jön létre kölcsönös neurotikus allergia. (07:05)Igen ám, de ha én otthon az a fiúgyerek voltam, akit éppen nem hogy nem elhanyagoltak, hanem rettenetes elvárásokat támasztottak felém. Apám azt mondta „Ha valamiből négyes leszel, úgy megverlek…!” Ugye, mert a gyereket a veréssel kell a jóra tanítani. Arról nem is beszélve, hogy most még nem ember, sokan így gondolják. Ha azt mondom, hogy „embert faragok belőled”, akkor azt a hiedelmemet fejezem ki, hogy most még nem vagy az. Nekem kell valahogy embert csinálni belőled. Most ha én ez a felnőtt férfi vagyok, akit gyerekkorban emberré akartak verni, és te elkezdesz kiabálni, s ez által bennem a gyerekkori élményvilág mindenféle részlete, a sebzettségem és minden följön és föltör, akkor én sem tudok itt lenni a felnőttben. Azáltal válik kölcsönössé a neurotikus allergia, hogy én is teszek egy nagy lépést a személyiség fejlődésben. És mert mikor pici voltam, nem tudtam elmenekülni, nem tudtam magam megvédeni, nem volt a kétszobás lakáson túl hova menni. Hova mentem volna, hova, kihez? De most fölállok, és elmegyek. Ma rövid lesz az előadás. Elmegyek, de ahogy én elmegyek és elérhetetlen leszek számodra, az pontosan kiváltja a te sérültségedet, hogy elhanyagolnak, nem törődnek veled, nem figyelnek rád, nem kapsz visszajelzést, nem érdekes, hogy mi van veled, nem tudod a figyelmet fölhívni magadra. Ezért te tiltakozni kezdesz, ezért én menekülök, te tiktakozol, menekülsz… és kialakul egy kölcsönös neurotikus allergia, amiben a két felnőtt rettenetesen szenved. (09:10)S jönnek a hiedelmeink, itt már semmi mást nem lehet tenni. Először is nem te vagy az igazi. Másodszor, nem te vagy a nagy Ő. Ez ugyanaz, csak kétféleképp is mondom, és ennek akkor nagyobb az ereje. Harmadik, látni valóan nem illünk össze. Ha látom, hogy van bennem egy sérült gyerek, akkor egész biztos lehetek, hogy bármikor, amikor olyan reakciót kapok, hogy valaki elmegy, a sérült gyerek tiltakozni fog. Ezért élhetek akárkivel, he-he. Bárkivel élhetek, mert nem az a probléma, hogy te valahogy nem passzolsz hozzám, mint „két kicsi LEGO”. Ma már több LEGO létezik, mint ember a földön. Komolyan, átléptük ezt a bűvös határt. Hát a LEGO nagyszerű dolog. Hú! Jaj, de szerettem játszani vele, átülök ide. Jaj, itt egy kicsit ellustulok, jaj, hát akkor persze a csillagrombolót nem lehetett kirakni LEGO-ból, de mondjuk egy tűzoltóautót igen. Szóval, ezért amit itt gondolok, annak van reális élménye abból a szempontból, hogy ez tényleg elviselhetetlen, elviselhetetlen.Ezért a szakirodalom azt mondja, hogy amikor a kölcsönös neurotikus allergia kialakul, akkor még az előtt, hogy sokan úgy döntenének, hogy nem akarnak együtt élni, mert hiszen nem ő az igazi, nem ő a nagy Ő, kezdetét veszi a védekező elhidegülés korszaka. Amire megint csak úgy szoktunk utalni, hogy „Hát már elhidegültünk. Mármost nincs mit kezdenünk egymással. Ennek már befellegzett. Már mindegy, nem érdekel, mi van.” Ezt a kifejezést nagyon szeretem. Legalább annyira, mint a kölcsönös neurotikus allergiát. Mert a védekező elhidegülés két szóból áll: védekező és elhidegülés. Mikor itt a felnőttek beszélnek, 99%-ban azt mondják „Elhidegültünk.” De tebenned ott van a szakértő, és azt mondod: védekezésül. Védekezésül hidegültünk el. Olyankor már tudom, hogy mit jelent az allergia, és jön az allergia szezon, akkor már megyek és hmm, egy napot eltöltök a Duna Plázában, vagy az autómban. Beveszem a gyógyszert, kérek injekciót, fényterápia, vagy valami. A kifejezés nagyon-nagyon találó. Védekező elhidegülés. S a védekező elhidegülés után megint csak az értelmezésünk a helyzetre olyan magától értetődően az, hogy „Hát ennyi volt. Hát nincs mit tenni.” A legtöbben, mikor egy neurotikus allergiával is jellemezhető helyzetbe ér a kapcsolatuk ide minden kapcsolat elér, puszi nektek! Azt tudjátok? Ide elér. Ha ott van valódi szoros emberi kapcsolat, ide el fogunk jutni, ha ott valódi érzelmekkel teli, szoros emberi kapcsolat van. Ahol megnyíltunk, ahol akartunk egymástól valamit, főleg ha volt szerelem, ide elérünk. (13:30)Jegyes csoport. Ülünk körben, és az elsődleges prevenció jegyében – mondta a szakember – a drága szerelmes tekintettel ülő édes fiataloknak mondtam néhány szót a neurotikus allergiáról. Hát hogy mégis csak, lássák a fejlődés irányát. És olyan történt, ahh, ahogy elmondtam, hogy „Körülbelül ez, és… ez be fog következni, ez a természetes… Hát ha nem lennénk sérültek, nem következne be, de olyan embert ritkán találunk, mert hiszen a szerelem tudattalan módon a párválasztás nem tudatos motívumai hasonló, aki, aki… Jól ki van ez találva.” Fölpattant egy ifjú hölgy, 30, ez most fontos, és azt mondja – de látszott, hogy abban a pillanatban szinte nem is tudja, hol van, annyira csak magánál volt. Igen, te érted, ugye, érted? Te is szoktál ilyet csinálni. Nagyon magadnál vagy, csak a környezet nincs… Fölpattant ott, ott ült nem t’om, tizenvalahány pár, és azt mondja, így égnek lökte a karját „Hát én ilyenkor mindig szakítottam, mert azt gondoltam, hogy itt a vége.” Igen. (Telefoncsörgés – szerk.) Ez a vége, tehát kicsöngettek. Mert nem volt ott egy szakértő, aki elmondta volna, hogy ez nem a vége, körülbelül egy kapcsolat dinamikájának pont a közepén járunk, nem vége. (15:35)Tehát akkor a hiedelmeinkhez hozzájárul az, hogy nem te vagy az igazi, nem ő a nagy ő, most már nyilván vége, nem passzolunk egymáshoz, sajnos én egy 30 éves LEGO vagyok, de hát te meg nem t’om honnan jöttél, szerintem a halálcsillagról vagy egy darab. Nyilvánvaló, hogy nem passzolunk egymáshoz. S hogy van a továbbmenetel? Ezt, ezt, hát ismétlünk, tologatjuk a régi matchbox-ot. Újból kirakjuk a… De jó, hogy figyeltek, ez jól esik. Úgyis a következő séma: Elismerés hajszolás. Na most! (16:20)

Konfliktuskezelő stratégiák

Mi hozza itt a továbblépési lehetőséget? Ez volt az a pont, ahol behoztam az öt… Hogy? Mondjad! De jót, jót kezdtél. Öt, jaj, na, ezért ismétlünk. Mert kalapból van hat, és konfliktuskezelő stratégiából van öt. Ugye, ugye! Aki azt mondja „Na, megint ismétlünk!” Tudtad? Tehát, ekkor hoztuk be az öt konfliktuskezelő stratégiát. Mert ahhoz, hogy ebből legyen valami, ahhoz nem elég csak a kompromisszumot erőltetni. Most nem akarom az egész rendszert megint végig mondani, csak a kompromisszum-keresés elégedetlenséget szülő hátteréről akarok beszélni. Miért van az, hogy ebben az esetben, ha a férfi azt mondja „Ide figyelj, kössünk kompromisszumot! Két felnőtt él együtt, egy biztos. Ordíts! Legyél olyan, mint egy hülye gyerek!” Halljátok? Mert ezt gondolja magáról. Önmagában a másikról. Ez egyszer’ meg van veszve, nem normális. Hát kikel az emberi voltából. Hát mit lássak benne szépnek, vagy értékesnek? Hát de mit láss… mikor üvölt, úgy kezdi, hogy kinyitom az ajtót, és üvölt? Hát mit, mit értékeljek benne? Mit becsüljek benne? Hát nekem ne mondja senki, hogy… Megbecsüljük a társunkat, meg… persze, megbecsüljük, ha normális. Hát akkor becsüljük mg, mert van mire. De erre most becsüljük meg? Mert még jó, hogy nem köszönöm meg! Hát hiába, akárki akármilyen szakkönyvet írhat. Hát persze, normális vagyok, de ő nem az. Hát ha nem normális, akkor… De jó, lássátok, hogy én ki vagyok, lássátok ti, mindenki lássa, hogy én most hogy csinálom, nézzétek!„Kössünk drágám kompromisszumot! Most nézd meg, hogy én milyen döbbenetesen nagylelkű vagyok! Nagyon nagyvonalú. Elfogadom, hogy te kiabálni fogsz, néha ordítasz, durván nyitsz. Már Gottman is megmondta, hogy nem, de te csinálod. Azt kérem tőled, ne olyan hangosan. Most ahhoz képest, hogy minden mást elfogadok tőled, ez ennyi, egérpiszok ennyi. Most ha te ennyit nem vagy képes megtenni, akkor nem tudom, erre mit lehet mondani. Erre mit lehet akkor mondani? Ha te egy hét múlva ugyanúgy üvöltözöl. Mit, mit lehet akkor erre mondani? Hát akkor elmegyek, és azt mondom, hogy nem illünk össze.” Nem ő a nagy Ő. Ó. Elveszek egy vesszőt belőled. Hát… Jobb, mintha fordítva lenne. És mi történik egy hét múlva? Persze, hogy ha nem is ugyanúgy, akkor még hangosabban fogsz kiabálni. Miért? Nem azért, mert egyébként ne volnál egy épeszű férfi vagy nő – itt most nő – aki képes a kompromisszumra, és a többi, és a többi. Hát életképes, normális ember vagyok. Csakhogy amikor a sebzett gyerek átveszi az irányítást, és te azt kéred tőlem, hogy „Ne olyan hangosan.” akkor késégbe vonod annak a jogosságát és jogosultságát, hogy nekem rettenetes, hogyha nem törődnek velem, ha elhanyagolnak, ha semmibe vesznek, ha nem becsülnek és nem értékelnek. Hogy jogom van a fejlődéshez. Ahhoz, hogy kifejezzem magam. Hogy ebben nem tudok veled kompromisszumot kötni, mert ez az életemhez tartozik. Hát így vagyok ember, hogy tudok tiltakozni, ha valami nem esik jól, hogy végre van hangom. Hát nem mondhatok le az emberségem egy részéről. Főleg arról, ami gyógyít, és ami a fejlődést is hozza. Ezt nem kérheted tőlem. Hát nem akarok egy olyan emberrel élni, aki nem fogad el engem egy olyan dologban, ami értékes. (21:00)Itt van a probléma, hogy itt a felnőtt azt mondja, hogy ebben semmi érték nincs. Az a minimum, hogy egy részét visszafogja, s végre normális két ember tud élni. De itt a sérült gyerek egyáltalán nem gondolja, hogy ebben semmi értékes nincs. Azt mondja „Ha megtehettem volna gyerekkoromban, minden nap ezt csináltam volna.” Ezért próbálhatunk kompromisszumot kötni, és a nő is mondhatja „Jó, de én meg akkor azt kérem, hogy olvasd el John Gottman-nek – ezt mind… ezt olvassák el – azt a részét a szakkönyvéből, amikor azt írja, hogy az egyik legrettenetesebb kapcsolati kommunikációs elem, amikor valaki kilép egy konfliktusból, olvasd el! Ezért ne mondj akkor semmit, maradj itt. Most miből áll itt maradni? Nem azt mondom, hogy megérts, hogy szeress, hogy átölelj, hogy… semmit nem kérek. Maradj itt! Hát ha ennyit nem teszel meg értem, akkor ne mondd, hogy szeretsz, hát akkor nyilvánvalóan nem szeretsz.” Igen ám, de amikor itt a neurotikus allergia részén itt a gyerek, jön a sérültsége, akkor ő azt mondja „Velem ne tegye meg senki azt, hogy nekem itt kell maradnom. Nem akarok még sérülni, és még és még… Nem akarok! Ebben nem tudok kompromisszumot kötni. Nem tudom azt a kompromisszumot meghozni, hogy nyugodtan bántsál, mit számít az nekem.” (22:45)Ezért a kompromisszumos megoldás nem vezet eredményre. S emiatt kölcsönösen téves meggondolásaink lesznek. „Na hát, nem szeretsz. Ennyit nem teszel meg értem. Látni való, nem vagyok neked fontos.” Így, így, így… De nem erről van szó. Ezért olyan fontos, hogy lássuk a sérült gyerekeket és a velük való kapcsolatot. Ezért volt az az öt konfliktuskezelő stratégia, hogy tudjuk, hogy a megoldásnak a lépése azon túl, hogy kifejezem magam, te elfogadsz engem, azt, hogy kifejezem magam, te is kifejezed magad, én elfogadom, ahogy kifejezed megad, felnőttként, elmondod, hogy mi történt veled gyerekkorban, és utána kidolgozzuk az együttműködést. Nem tudunk még kompromisszumot kötni, mert azzal nem vesszük tekintetbe a sérült gyerekeinket. Nem tudunk olyan kompromisszumot kötni, mi négyen, amiből két embert kihagyunk. Az nem kompromisszum, hanem mi ketten, felnőttek, diktálunk a sérült gyerekeknek, s megmondjuk, hogy mától kezdve nekik hogy lesz. Ez nem kompromisszum nekik. Nekünk az, nekik nem az. És az együttműködés kidolgozása azt jelenti, hogy – itt vagyok férfiként – és te elmondod, hogy hogyan szenvedsz attól, hogy ordítasz, te magad is mindig utána, de elmondod, hogy mit is élsz át, és gyerekkorodban mi történt veled. Hogy hogyan próbáltad magadra fölhívni a figyelmet, és hogyan küldtek el, hogyan nem törődtek veled, hogy voltál kulcsos gyerek. Van még ilyen? Nincs, nincs. Mágneskártyás gyerek. Le vagyok maradva. (24:50)Az együttműködés az által kezdhet megint kialakulni, hogy én más szemmel nézek rád. Mert elismerem az ő jogosultságát arra, hogy kifejezze magát. Ezért mikor a felnőtt társamra nézek, akkor nem csak rossznak látom, amit csinál. Ezért azt magamba tudom emelni, tudok vele együttérző lenni és megértő, el tudom fogadni az ő fájdalmát és az arra adott reakciót. Megértem, hogy az számára miként fejlődés, hogy ő maga is hogyan szenved tőle és hogyan kiszolgáltatott. És ahogyan én ezt magamba emelem, tulajdonképpen már nem tartom rossznak. Úgy is mondhatnám, hogy továbbra is szinte elviselhetetlen, ha itt vagyok, de képes vagyok elérni a bennem lévő felnőttet, aki el tudja mondani, hogy nem ellenemre van. Hogy nem lesz baj. És amikor ez kölcsönösen megtörténik, tehát már valamit nem kizárólag veszélyesnek, fenyegetőnek, rossznak, undorítónak, erkölcstelennek, lehetetlennek, abnormálisnak látok, hát akkor tudunk együttműködni. Mert kompromisszumot köthetünk úgy, hogy belül egyébként én azt gondolom, hogy te hülye vagy. Úgy lehet kompromisszumot kötni. Miért, üzletfelek nem tudnak úgy kompromisszumot kötni? Lenézi, lebecsüli, jól átvágta, érdekből csinálja. Rengeteg mindent lehet csinálni. De itt egy kapcsolatról van szó. Arról, amiben az érzelmi összetartozás adja a kötő anyagot. (26:50)Ezt muszáj volt ismételni, ezt muszáj…! Mert ezer emberből egy érti, hogy mi van itt. De most már itt viszont mindenki, azért elég jó arány. Mikor hallom azt a kérdést valakitől „Na atya, akkor most mondja meg! Most maradjunk benne egy lehetetlen helyzetben, vagy váljunk-e? Na!” Azt találtam ki, de ez csak a fantáziám, hogy egyszer azt fogom mondani: „Hát nézze, ha brutálisan egymást bántalmazzák is, szerintem akkor maradjanak benne. Valószínű, ez az egyház tanítása, és én szeretnék ehhez hűséges lenni. Ha nem folyik vér, szerintem akkor váljanak.” Megőrülök ettől a kérdésföltevéstől, mert nem látja benne azt, amiről szó van. Hát az… hát… Legtöbben mikor azt mondják, hogy „Nem akarok vele élni. Nem tudok vele élni. Elegem van.” Valójában sokkal inkább arról van szó, hogy „Így nem tudok vele élni. Így, ezzel a kölcsönös neurotikus állapottal nem, nem tudok, ez elviselhetetlen.” A nehézségük az, hogy nem tudják, hogy lehetne másképpen, hogy ezt nem tudjuk. Nem tudjuk, nem látjuk, hogy lehet másképp. Egy fiatal hölgy föláll, s az esküvője előtt azt mondja „Hát eddig, hát eddig én azt gondoltam, itt a vége, el is váltam mindig.” Már hogy szakítottak, mert nem volt még házas. Hazamentem, és ezen gondolkoztam, hogy tulajdonképpen ő akkor úgy házasodott volna meg, ha nem hall a kölcsönös neurotikus allergiáról, hogy „Hát most jól van, rágurítunk egyet. Nullára föltette a rulettet, kis is pörög még a golyó. Hát ha éppen ő mondjuk a nyolcadik olyan, akivel pont ez nincs, akkor, akkor együtt leszünk. De ha… ha nem a zöld nulla, akkor nekünk is végünk lesz. De hát valamikor csak meg kell házasodni, ha egy nő akar. Mégis csak jobb 35 évesen.”  Ez szívbe markoló nekem. (29:30)Szóval a nagy kérdés az, számomra, hogy tudjuk-e, hogy mit lehet csinálni. Mert hogy annyi mindent lehet csinálni. Hát nem könnyű, fúú-úúú-úúú. Az emberi kapcsolatok tulajdonképpen az élet összes drámaiságát hordozzák. Tehát amitől az emberi életnek súlya van, tartalma van, drámaisága van, az… Tehát ha valaki hozott egy előzetes döntést… Tudjátok, a döntéseink előtt vannak előzetes döntések. Ha valakinek a ki nem mondott előzetes döntése az, hogy ő felszínesen akar élni, akkor prrr… prrr… Hát, akkor sajnos ennyi. Tehát itt mindig egy kérdés is föltétetik nekünk, hogy akarunk-e az élet mélységeiben, de nem szenvedni. Mert amikor valaki azt mondja, s mutatom, hogy mi ebben a rettenetes nekem. Mikor valaki azt mondja, hogy „Hát most akkor maradjunk benne ebben, és tegyük tönkre egymást meg a gyerekeket, vagy váljunk el? Na, atya, mit mond?” Akkor két dolgot tud elképzelni. Vagy azt, hogy bennmaradunk és ott nem csinálunk semmit, csak szenvedünk két kapura, és még rosszabbul leszünk, és még elviselhetetlenebb lesz az élet, és valószínű, az egyház tanítása az, hogy bele kell dögleni Valószínű, hogy ezért van a pap fekete reverendában. Képviseli, tulajdonképpen most nincs rajta ez a mondat, de hogy tulajdonképpen így jár-kel, hogy „Dögölj bele!” És ettől olyan magasztos, hogy végül beledöglesz, és ezért mondjuk sírig tartó hűségnek. Hát úgy mondjuk, nem? Sírig, sírig… lesz ott olyan sír! Hogy ez az egyik lehetőség, hogy kiszolgáltatottan, tehetetlenül, nyomorultul, értelmét nem látva, boldogtalanul, elégedetlenül szenvedünk, ez az egyik. A másik, hogy „Na, végre, végre ennek vége! Jahh! Na, atya, melyik legyen?” (32:00)Ezt a fölállítást nem tudom reálisnak tartani, mert nincs benne minden. S ezért, mikor ezt az alternatívát mondják, én egyszerűen meg… Hát ennek most a párhuzama számomra az, hogy Jézus magatehetetlenül szenvedett kiszolgáltatottan, nyomorultul, ott halt meg a kereszten. S mi, hát akkor őt siratjuk, ez a keresztút. Mit csináltak vele a rossz emberek… hát úgy látszik, az élet ilyen. Vagy így, vagy úgy, ez a vége. Hát ennél rettenetesebb teológiai elképzelést nem is tudok elképzelni. Hát ebben semmi nincs abból, hogy „…azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen”. Te, hát…! Kell ezt még mondanom? Jézus nem egy nyomorult áldozat, akivel rossz emberek bármit megtehettek, hanem ő szabadon odaadta az életét. Hát ez teljesen más. Az együttműködés Isten és ember között az, hogy látjuk egymást, és kölcsönösen megértjük egymást. Nem kölcsönösen szenvedünk és beledöglünk, ugye! Jó, jó, jól van, ha már ketten vagyunk, kicsit megnyugodtam. Kezdett fölmenni a pulzusszámom, most már legalább 67. Tényleg, 50-es nyugalmi pulzusom van. Na most! (33:50)

Ismétlés záró akkordja

Térjünk vissza a ködös Albionban élő szerelmes hölgyre. Ez látni való, hogy ez nekem becsúszott ide, és nem, nem… Szerintem ma este fölszáll a köd, jön majd a jég. Képzeljük ez ezt az ifjú hölgyet, ugye tudjátok, miről van szó, azt már nem… Három szék elég lesz. Itt az ifjú hölgy, meleg pulóverben ül a ködös Albionban. Összekucorodik ott a padlásszobában. Itt a férfi, hej-haj. Itt ül, szipog és sír. Már skype-olt egy barátnőjével, ettől egy kicsit jobb. Posztolt egy szelfit, ahogy a házi cicával játszik, ettől is egy kicsit jobb. Írt három email-t, ettől nem jobb semmi. S ott ül és siratja a sorsát, és a következőn gondolkozik. „Itt van ez az „ángol” férfi, van neki felesége, két gyereke, én itt vagyok, gyerek…akármi – ezt nem lehet tudni, hogy ott mit csinálnak – és én olyan szerelmes vagyok ebbe a férfibe, mint még senkibe. Én így még nem szerettem férfit. Nincs jogom a boldogsághoz? Nem érdemlek annyit, hogy valaki engem szeressen? Hát én rosszabb vagyok másoknál? Az én életem nem számít?” Rengeteg gondolata támad, s ezért érdemes volna látnia, hogy itt is van egy sebzett gyerek. Mert a sebzett gyerek azt mondja „Én családot akarok. De nekem 20 évig egy családban kellett volna élnem. Hát engem egy apa meg egy anya kellett volna, hogy szeressen. Hát nekem legalább jó lett volna egy testvér. És nekem biztonságban kellett volna lennem otthon. Hogyha nagy bajok vannak, én… legyen hova hazamenni, és engem ott várjanak, s fontos legyek, és örüljenek, hogy vagyok.” De a gyerek ezt nem kapta meg. Ezért őbenne rettenetes hiányok és vágyak együtt vannak. De ő már felnőttként ül itt. (37:10)Ha nem látja, hogy mi történik, becsúszik a sérült gyerek szerepébe, és azt mondja „Jogom van! Hogyne volna jogom?! Nekem jogom van! Én is boldog akarok lenni, el akarom venni, ami az enyém. Én se vagyok rosszabb a többieknél, énnekem, énnekem!” De ezt a gyerek mondja, aha, és jó, hogy mondja. Tudjátok, hogy jó, hogy mondja? Hogy azt mondja most húsz évesen, meg huszonöt, hogy nem akar úgy élni, hogy ő többet ér, hogy neki több a vágya, hogy ő családot… Jó, hogy mondja. Hát mondja csak! (Feri csapkodott az asztalon, megbillent a kóla is – szerk.) Mi lesz a kólával? A probléma, hogy se itt nincs, se ott nincs, van egy őrlődés, nem látja, hogy itt két különböző szerep van. Mikor itt van, akkor ezt mondja, mondja, akkor bekúszik a bűntudat. „De nem lehet, de nem, hát ezt mégse! Meg hát ott vannak a gyerekek. Most mi lesz? Most akkor legyek a szeretője? Vagy most akkor el fog válni? – Igen, akarom, hogy elváljon! Váljon el! – De hát nem, azt nem, nem akarhatom…” Valójában itt a két szerepnek kellene egymással elkezdenie beszélgetni. Énbennem van egy párbeszéd. A sérült gyerek elmondja azt, amit most nem ismétlek el, s a felnőtt… Na ez itt a kulcs, hogy a felnőtt azt mondja „Tudod mit? Én nem egyszerűen csak az vagyok, aki azt képviseli, hogy ilyet nem csinálunk.” „Te mikor itthon voltál Magyarországon, minden vasárnap elmentél a templomba.” Ezt a kisgyereket nem kiosztani kell, nem moralizálni fölötte, hanem megérteni. (39:00)Azt mondja „Te, gyere már közelebb! Hát nézd meg, énrajtam van egy ilyen finom puha kardigán, s te meg itt fázol már nem t’om mióta, hát gyere már ide, gyere! Na, gyere már! Gyere!” (Feri a másik széket fölfordítva az ölébe veszi – szerk.) „Olyan szúrós vagy, meg kiabálsz… Na!” S el tud kezdődni a bennem élő gyerek és felnőtt (Ez jó meleg egyébként.) között egy párbeszéd. Ők elkezdenek együttműködni. De egyébként nincsen együttműködés, hanem próbálnak kompromisszumot kötni. De ebben a helyzetben nem lehet kompromisszumot kötni, hanem a fejlődés iránya, hogy együttműködnek. Ez azt jeleni, hogy a felnőtt elismeri a gyereknek a vágyát, a szükségletét. És nem azt mondja „Ezt azonnal felejtsd el! Ilyenre még gondolni sem lehet! Mit képzelsz te magadról?” Ezt nem… még nagyobb lesz a lába (a széknek – szerk).” (40:20)Az együttműködés, hogy elismerem őt, és szeretem, és elfogadom, és megértem, és „Gyere! Dühönghetsz is, meg sírhatsz, meg toporzékolhatsz, meg minden bajod lehet. Hát nekem is lenne, ha én lennék olyan kicsi. Hát nekem is lenne. Na gyere, gyere már! Na, jó így? – Igen, jó. – Jól van.” Hát nem az, hogy „Gyere ide!” hanem hogy jó-e neki. Nem „Én megmondom, hogy neki mi jó.”, hanem megkérdezem „Jól ülsz? Nyuszifül, jól ülsz? – Jól ülök. – Jól van, akkor gyere.” S akkor, amikor a gyerek ezt megkapja, akkor egyszer csak kijön az ölemből, azt mondja „Jól van, anya, és mit akarsz? És akkor most mit csináljak?” Mert elkezdenek együttműködni. (41:25)Ez is itt van akkor, amikor hmm… Különben a nyomorúság megy és megy, és megy tovább, a nyomorúság és egy belső feszültség, ami a gyerek és a felnőtt között van. S akkor ez a másik, amitől az összes hajam szála az égnek áll, mikor a következőt mondjátok nekem. Most provokatív vagyok. Ide ülök, itt nincs meleg kardigán, csak a jéghideg szembesülés. „Na atya, most az eszemre hallgassak, vagy a szívemre? Na, na?! Melyik a fontosabb? A szív, vagy az ész?” Ez ugyanaz a lehetetlen helyzet, amit nem fogadok el, hogy így lássam, nem fogadom el. Értem, hogy valaki így látja, és így kérdezi, de nem akarok ebben az összefüggésben látni. „Most az eszem, vagy a szívem?” Mert ez azt jelenti, hogy amikor valaki a kérdést így teszi föl, akkor a benne élő gyerek és felnőtt nem tárgyal egymással, hanem még mindig azon perlekednek… hogy most a gyerek eluralja a felnőttet, vagy a felnőtt jól megneveli a gyereket, de közben mindkettő boldogtalan. És én nem akarom, hogy mind a ketten rosszul legyenek, hanem ha rajtam múlik, azt szeretném, hogy a felnőtt is jól legyen, meg a gyerek is, és ez egy ember lehessen. Ezért azt kérdezni, most a fej vagy a szív, az nem VAGY, nem VAGY. Akkor a fej meg a szív kezd… Hát, én ezt… ez az ismétlés. Tűzoltóautó, matchbox, ezt akartam. Mennyi az idő? (43:35)Rendet rakok. Ezt nem tudom, hogy kell, de… most elvisszük a három segítő szerepet. Köszönöm. (az utolsó széket is elviszi valaki – szerk.) Ne már! Hova rakom le a kis fenekemet? Azt mondja, hogy… jön a következő séma. Ti kész vagytok a váltásra? Ti. Én nem. Én is számítok! (a kóla! - szerk) Megnézzük, hogy mi történt vele, amikor dühöngtem. Jól van. Nem ment föl a kólanyomása. (44:25)

Elismerés hajszolás séma

Mondom a lényeget, és akkor hazamegyünk. Elismerés hajszolás belső logikája, hogy külső megerősítésre vágyom. Kívülről kérem, mert belül nincs. Nincs belül, ezért kívülről kérem, kérem. Ezért, mikor lehet jelentkezni az X-faktorra, Rising Star-ra, már ülök is a laptopom elé, ttt-kkk, és megyek, mert ez remek lehetőség az elismerésre. Gőzöm sincs, hogy tudok-e énekelni, vagy nem. Hogy belül ki és mi vagyok? Jó vagyok, vagy nem vagyok jó? Értékes vagyok, vagy nem, szerethető vagy nem, tehetséges vagy nem, ezt én nem tudom. Minden azon múlik, ti mit mondotok. Most az elismerés hajszolás logikája, hogy külső megerősítésre van szükségem, mert a belső stabilitás nem létezik, kimunkált önazonosság nincs. Magamat a ti tükrötökben látom. Tehát addig tudom magamat valakinek, értékesnek, szerethetőnek, érdekesnek tartani, ameddig ti ezt mondjátok nekem. Egyébként nem tudom, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok. De függök attól, hogy ezt kapjam, nagyon. (46:35)Három módja, tudjátok, minden sémában a cselekvési lehetőségeknek. Minden séma négy elemet tartalmaz, amit már annyiszor elmondtunk, hogy már pusztulat még egyszer elmondani. Gondolkozás, érzelmek, szelektív emlékek, testi-fizikai állapotok. A cselekvés nem része a sémának, hanem a sémára adott válasznak tekinthető. (47:05)1. Jellemez engem ez a séma. És ha teljesen elönt a séma logikája, akkor mindenkitől vagy… Első verzió: elismerést kérek, megbecsülést, szeretetet és elfogadást, de mindig kell, kell, kell, mert én magamat nem tartom annak, nektek kell mondani, adni, megerősíteni, visszajelezni. Feedback-eljetek nekem légy szíves sokat! Ez az egyik verzió. A másik verzió ugyanebben a sémában, hogy nem annyira a szeretet, az elfogadás, az elismerés, nem, hanem inkább hogy csodáljatok, tapsoljatok, hadd legyek híres. Muszáj, hogy lenyűgöződjetek, muszáj. Ez a másik.Most ha benne vagyok a séma logikájában, akkor megyek e… valaminek történnie kell, én megyek X-faktorra is, Rising Star-ra is, Megasztárra, minden sztárra megyek. Ahol valahol látom ezt, hogy „…sztár”, én ott vagyok. Star Wars: oda is megyek! Ott statiszta akarok lenni. Nekem mindegy, csak ott legyek, legyek, legyek! Ez, elöntött a séma. Másik. (48:40)2. Érzem a sémának ezt a nyomását, és ugye a másik cselekvési megoldás, hogy megpróbálok ellene tenni annak, hogy a séma logikája érvényesüljön bennem, ezért elkerülök minden ilyen helyzetet. Én belül (suttogva – szerk.), most mondom, beül, itt belül, hátul… Annyira vágynék, egyszer ott lenne előttem a zsűri! Zsűri! Még kimondani is édes. (a kólának – szerk.) Mit keresel itt? Menj már! Zsűri! Négy szakember, nem akárkik, szakemberek. S mind mondhatják, hogy „Igeeen!” Hát, de én érzem, hogy kiszolgáltatott vagyok, ezért nem jelentkezem. Gyere innen! Engem sose láttok ott, soha. Fantázia van, de… (50:05)3. Amikor valaki túlkompenzálja a sémát. Ő az a valaki, vágyik az elismerésre, hogy csodálják, vagy hódoljanak neki, a nagyságát dicsérjék, és a többi. De mondjuk történetesen nincs hangja. Úgy nehéz egy ének-zenei produkcióban messze jutni. Na de ha én nem sztár énekes akarok lenni, hanem hódolatra, odafigyelésre, elismerésre vágyom, annyi eszem van, hogy úgy se fog menni, akkor bependerülök a színpadra, s ordítok. Valamit csinálok. S akkor tudjátok, mi történik? Látom a zsűrit, ahogy fölállnak, s tiltakoznak. Az egyik rám üvölt, a másik magába roskad, mert én csinálom, én, én, és másnap rólam beszélnek, én rólam beszélnek. Ez ugyanaz, csak pepitában, ugyanaz. Hát ha nem elismerést, akkor pocskondiázzanak, akkor ordibáljanak velem. Nem könnyű az élet. (51:50)Ha az elismerés hajszolás séma összefüggéseit nézzük, most na, jól van, jól van. Gyerekkori háttér. Különböző lehetőségek vannak. Az egyik, a szülők tulajdonképpen a gyereket, vagy gyerekeket nem szeretik. Különösebben nem törődnek velük, ámde a társadalmi vagy kulturális elvárásoknak erőnek erejével meg akarják feleltetni a gyerekeiket, és ezt képviselik mindig. Teljesen mindegy, hogy ő ki, vagy milyen, vagy mit szeretne, vagy hogyan, vagy… Az a társadalmi norma, a szabály, így van jól és úgy van jól, és Sári Kati tudja hogy kell járni. Ilyenkor valóban nem számít, hogy ki vagyok, vagy mire vagyok jó, vagy tehetséges. Megtanulok külső szemekhez igazodni. Azt tanulom meg egész kicsi koromtól kezdve, hogy azt lássam, ahogy ti láttok engem. Mindig annak a szemével nézzek, aki engem néz. Nem azt tanulom meg, hogy én ahogy nézem az életet, mit látok, aztán mit érzek és mit gondolok, vagy mire vágyok, vagy mi az, ami fontos nekem – ezt nem tudom. Azt nézem mindig, nektek mi fontos. Próbálom úgy, hogy pont úgy legyen. Ti akkor azt elismeritek, azt, hogy jó, most megfeleltem, most ez így rendben van. Mindig erre törekszem: magamat mások szemével nézem, mert az számít nekem. Mert ha akkor elfogadtok, akkor rendben vagyok, egyébként nem vagyok rendben egyáltalán. (53:45)Aki ezzel a sémával él, érezhet magában nagyon nagy ürességet. Hiszen egészen pici korától kezdve azt tanulta meg, hogy mások hogy néznek rá, ő hogy néz ki kívülről, és hogy hogyan kell kívülről kinézni. Ez ha szeretetlenséggel párosul, csak az elvárások jönnek, hú de egy rideg-hideg világ. Bizonyos szempontból azonban még könnyebb, mint a másik, ahol ez szeretettel párosul. Hát én törődök veled. Te egy hétéves kislány vagy, és látom, hogy van Baby Rising Star, Baby Megasztár, Baby, és akkor én szépen veszek neked ruhát, megnézzük, hogy nézel ki a tükörben, áradozok rólad. „Pannikám, de csodaszép vagy!” És fölkészítlek téged arra, hogy te elkezd magadat úgy látni, hogy néznek téged mások, és én mindig és mindig mondom, hogy hogyan nézel ki, hogy hogyan érdemes kinézni, hogy hogyan lehet jó.Edző ismerőseim azt mondják, hogy a szülőknek egy sajátos százaléka egyszerűen elviselhetetlen, mert őneki akkor van öröme, megnyugvása, elégtétele, élvezete, ha a gyereket úgy látják, hogy. S a gyerek ha produkál, akkor ő megnyugszik. Ha mások azt mondják, hogy „Na tényleg, a Peti az Peti! – Na, az én fiam.” De ugyanez a szül ordít a gyerekével, ordít. Olyan megrázó történeteket hallottam, egyet se akarok elmondani, hogy a szülők ahogyan egyébként beletolják a pénzt, az energiát a kutykuruttyot a gyerekeikbe, aközben hogyan veszik őket rá arra, hogy azt tanulják meg, hogy hogyan kell kifelé magukat megmutatni. És mikor van egy 30-35 éves nő, csinos és kedves, és ügyes, és nem t’om mi, s kiáll a színpadra és énekel, és szép a hangja, és szépen énekel, és minden rendben van. S akkor mondjuk egy zsűritag, ugye négyen ülnek, azt mondja… Most egyik se vagyok, mit tudom én, hogy van ez. Ebből az egészből annyit tudok, hogy Ruzsa Magdi. Tényleg, kaptam egyszer egy CD-t tőle. Már nem tőle, hát azt nem, amin ő énekel. „Tulajdonképpen ez a produkció nagyon szép volt, nem volt benne hamis hang. Pontosan úgy nézett ki, ahogyan egy profi előadóművésztől ezt várhatjuk, de nem éreztem semmit. Nem jött át. És hát a művészet lényege, hogy… átjön. Hát ezért vagyunk művészek, átjön.” De olyan is lehet, hogy (kiabálva – szerk.) „Bárcsak átjött volna!!! Hát ha átjött volna, akkor itt lenne. De nincs! Hát ott maradt! Ajj, de miért maradt ott? Hát át is jöhetett volna, de ott maradt. Döntsön ő.” (a következő zsűritag – szerk.) „A kollégáim nehéz helyzetbe hoztak, hogy én döntsek. Legyen reklám.” (58:20)Tudjátok, mikor valaki, aki mindent megcsinál úgy, ahogy kell, minden úgy van, nem énekel hamisan, szép… Mi kell még, nem t’om… Mondjatok! Tessék? Nem, ne, azt most hagyd már, ne frusztrálj engem, nem, ne! Jó a színpadi mozgása, jól áll rajta a ruha. Hát elismerés hajszolás sémánál vagyunk. Jól tudja magát, tudja, ez a mozdulat hogy hat. Kitárja a karját. Tehát nem ilyen beszűkült, hogy „Kis kece lányom…” Nem, ez a „Menjen, menjen innen! Mit keres itt?” Nem, hát már ahogy bejön, az jó. Hát minden a helyén van, ő jön be. (Feri bejön – taps – szerk.) De most… De jó, hogy nem látom magam. Ú, elborzadnék. Mennyi az idő? Izzadok is, szóval nehéz, ez nehéz, igen. (59:50)Tehát tulajdonképpen ha valaki 20-30, akárhány évig folyton-folyvást azt tanulta meg, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy mások úgy lássák, hogy…, akkor mi jönne át? Nincs minek átjönni. Nincs minek átjönni. Mert ő azt tanulta meg kínos precizitással, hogy mit hogyan kell előadni, megmutatni, megjeleníteni, hogyan kell hatást kelteni - ezt tudja. De a belső részét ő nem is tudja. Azt nem tudja, mert ahhoz az kellett volna, hogy amikor az anyukája azt mondja „Vedd föl a szép ruhád!” S azt mondja „Nem! Nem veszem föl!” S akkor elkezd fetrengeni „Nemmm-emmm-emmm, nem veszem föl!!!”, ez kellett volna. Mert akkor 20 év múlva, amikor azt mondják, hogy na, akkor rock’n roll, akkor azt tudja, az a gyerek úgy… Értitek. Van, van anyag, amiből meg lehet csinálni. De őneki nincs ez a belső anyag, amiből meg tudja csinálni. Ezért úgy csinál, ahogyan azt csinálni kell. De nincs belső anyag. Hehh. Nem könnyű az elismerés hajszolás. (61:30)Azért nehéz ebből a sémából – most már fölülök – juj, négy zsűritag! Nem tudtam, hogy még benn vannak. Szóval azért nehéz innen kijönni. Emlékeztek az amerikai főiskolás, egyetemistákat kérdezték arról, hogy mi a hosszútávú életük célja, és 94% azt mondta, hogy a siker. Tehát tulajdonképpen most néhány nemzedék fölnőtt úgy, hogy eleve a kultúra is arra szocializál, hogy te megtanuld magadat mások szemével nézni, majd ettől azt várni, hogy jól leszel. Miközben ettől bombabiztosan nem leszel jól. Nincs is, aki jól lehetne. Nem tudjuk, hogy hol van. Meg kéne még születnie, föl kéne őt fedezni. Ezért valakinek azt mondjuk „Nézd, én azt hiszem, hogy a te igazi nagy problémád az, hogy az köt téged le, hogy hogyan szerezz elismerést, hogyan legyél sikeres, hogy add el magad, ez tudod, neked nagy baj. – Ez baj? Te biztos, hogy nem vagy egy épeszű segítő. Hát ha van valami, ami ebben a világban érték meg jó, akkor ez. Hát engem erről ne akarj lebeszélni, hát semmi másom nincs is, mint ez.” Híí! (63:15)Gyerekmisét tartottam, kérdeztem a gyerekeket, pöttyök: Mit gondolsz te arról, mondd meg nekem légy szíves, te mire vágysz – hivatás vasárnap – mi szeretnél lenni? Bennem voltak ezek a… majd mondja, hogy tűzoltó, meg óvó bácsi, meg nyugdíjas, s akkor ezeket… És persze, hogy a kislány már jelentkezett is, és mondta, hogy ő Megasztár akar lenni. Ezt mondta, ott, a templomban. Ez tulajdonképpen némi bíztató jel, mert a templomban nem igazodott a templomhoz. Azt mondta, hogy ő, ő Megasztár akar lenni. (64:20)Mi történt velem vasárnap, ezt jaj, hát ezt elmondom. Képzeljétek, délelőtt a mise, kimentem áldoztatni, kis ministráns srác volt mellettem. Befejeztük, megfordultam, hogy menjek. Ő meglepő módon szorosan mellém áll, s mutatom… Csak a liturgia szabályait betartva rám pislant, megy, azt mondja „Feri atya, szeretlek.” Ez volt most vasárnap. Hát akkor fölmentünk, oltár, összeraktam, néztem, hogy hol a gyerek. Egy liturgikus vonulás keretében arrafelé vettem a lépést „Én is.” Hát ezt az eredetiséget! Hogy ez a kissrác ott megcsinálta az oltárnál. (65:45)Az az értelmi fogyatékos kisfiú jut eszembe. Miséztem egy héten minden nap értelmi fogyatékos gyerekeknek és fiataloknak, középsúlyos, enyhén súlyos. A Miatyánknál a ministránsok megfogják a pap kezét. De hát egy hétköznap reggeli misén, nyilván hány ministráns van. Közelíti a nullát. Ott állok, értelmi fogyatékos gyerekek ülnek, egyszer csak az egyik fölpattan (megfogja Feri kezét – szerk.) hogy a pap ne legyen egyedül. (66:30)Nagy nyomorúság, hogyha valakit megtanítunk arra, hogy mások szemével nézze magát. Akkor lesz egy… beszélgettem valakivel, művész világban forog. Azt mondja „Tudod, vannak olyan művésznők, akik tulajdonképpen semmi másról nem beszélnek, mint hogy ki volt beléjük szerelmes, és mennyire, és hogyan rajongtak érte. Hogy amikor ő Olaszországban lépett fel, hát akkor odajött egy igazán nagyszerű, jóképű – nem nagyképű – jóképű fiatalember hatalmas rózsacsokorral, olyannak, ami csak Itáliában terem, s azt mondta: Mindenemet odaadnám, ha az enyém lenne! S akkor én azt éreztem, hogy: Igen. Aztán rápillantottam: Nem!” És amióta él, ezt mindenkinek elmondja. A szobája falán képek függnek róla. Ahogyan éppen… szelfi hegyek. Na, erről külön érdemes volna, de lejárt az idő. Arról nem is beszélve, hogy kell tolnom egy szelfit a haveroknak. (68:20)Székesfehérváron tartottam előadást néhány hete, és bejöttem, a témába vágott, megkérdeztem, hogy „Küldtetek üzenetet, hogy elkezdődött?” Egy csomóan elkezdtek nevetni. Érdekes az a kultúra, erről beszéltünk már, hogy nem megélés, nem megörökítés, megosztás. S a megosztásban megosztom, hogy ő tudja, hogy én december elején, amikor a Normafán ki se lehet menni az utcára, leszakadnak a fák Dobogókőn a jég súlya alatt, az emberek fáznak, a talpuk pedig átfagy a hideg esőben, én Tahitin vagyok, háhh, háhh, süttetem magamat fürdőruhában, egy koktél van a kezemben, és egy kis napernyős pálcika úszkál a koktélban, 30 fok sincs, finom kellemes szellő, és ezt posztolom. S tulajdonképpen, hogy én most itt jól vagyok-e vagy nem, azt nem is tudom. Tulajdonképpen gőzöm sincs, hogy hogyan vagyok. Tulajdonképpen ha őszinte lennék, akkor nem csak, hogy üresnek érzem magam, nem csak ne is tudom, hogy vagyok, hanem be kellene látnom, hogy tulajdonképpen én azt gondolom, most jól kéne, hogy legyek, s nem értem, hogy miért nem vagyok jól. Hiszen itthon mindenki a hideg esőben szenved, míg én – hol a… gyere már – nem értem, hogy mi van. Most ezért muszáj, muszáj, muszáj, azért, hogy azt gondolhassam, hogy ti most majd itt irigykedtek rám, s azt gondoljátok „Húúú, hát azért ez!” És én belegondolok, hogy te otthon kinyitod az okostelefonod, és meglátsz engem, ahogy… azt mondod, hogy „Húúú!” és ez ad nekem valamit. Az, hogy ott vagyok a világ legjobb helyén, az nekem tulajdonképpen nem hú, hanem ott is csak ugyanolyan elárvult kis kölyök vagyok, mint bárhol, ha nincs valaki, aki azt nem mondja, hogy „Húú!” (71:15)Egy jó hírem van. Jön a Mikulás. Úgyhogy egy hét múlva… hát csak kaptok valami jót. (taps)