Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Idén még ha jól számolom, két alkalmunk van: ez, meg egy következő. Most már mondom nektek, nehogy véletlenül valami baj történjen, hogy december 23-ra jön ki a kedd, de december 23-án már nem leszünk. Hát csak van más dolgunk is. Nem, december 23-án nem leszünk. Tehát van ez a mai alkalom ebből az évből, meg egy következő.

A múltkor elkezdtünk egy új gondolatkört, nyilván egy új séma kapcsán. Ez pedig az elismerés-hajszolás. Az elismerés-hajszolás belső hiedelemvilága, aminek a kulcsa, hogy külső megerősítésre vágyom, mert idebent annak a forrását nem találom meg. Ezért úgy élem meg, hogy erre mindenképpen és fokozottan és föltétlenül, és mindennap és sokat és mindenkitől, és csillogjon és illatos legyen és minden, mert e nélkül nem tudok életben maradni. Az elismerés-hajszolásnak pedig van két mondjuk nagy csoportja, ezzel kezdem. Teljesen mindegy lett volna, tehát látszik… akkor is! (01:35)

Az, amikor valaki az elismerés mögött elsősorban és alapvetően az elfogadást vágyja. Hogy megélhesse mások révén, hogy elfogadható vagyok. A másik, amikor nem annyira az elfogadáson van a hangsúly, hanem az elismerésen, azon belül is pedig azon, hogy siker, hírnév, csillogás, és a többi, ezen van a hangsúly. Tehát itt inkább az elfogadáson, itt (másik szék – szerk.) inkább a külső részen. Hogy legyen híres és sikeres, és népszerű, és a többi. Mindez egy sémának a világa.

Emlékeztek, minden sémához tartoznak érzések, gondolatok, tartoznak szelektív emlékek. Tehát itt ülök, vágyom az elismerésre, és nem tudok fölidézni emlékeket, amikor elismertek volna és elfogadtak volna. „Igaz, tegnap legalább hárman szerettek, de már nem emlékszem rá. Hárman, hosszabban, hosszabban. Tehát amíg együtt voltam a férjemmel, ő szeretett, úgy, úgy… 8-tól éjfélig, utána lefeküdt. És ahogy ő lefeküdt, énbennem kezdett egy hiányérzet kialakulni. De, így volt, éjfélig szeretett a férjem. – De most ne… azt mondta, van férje és szerette őt… - De ahogy lefeküdt, kezdtem elbizonytalanodni, hogy most már nem mondja, hogy szeret, most nem biztos, hogy szerethető vagyok.” Ha nagyon sebzett vagyok, látjátok, hiába éltem meg négy órán keresztül valakinek, mondjuk az elkötelezett vagy hűséges kifejezésekben is megnyilatkozó, irántam való tiszteletét és elfogadását, nem érhető el belül. (03:50)

Itt pedig, eszembe jutott valaki. Sok-sok évvel ezelőtt volt. A szülei eljöttek hozzám egy mise után, azt mondják. „Képzeld el, a lányunk, h-hmm, kitüntetést kapott. És hát tudod, milyen fontos neki, hogy megbecsüljék és értékeljék, és kifejezzék, hogy milyen nagyszerű. Hát nem véletlen lett pedagógus. Ott sziporkázik, de hát nagyon jól is esik neki. Ahogyan ő beleadja a szívét, lelkét, hát igenis kell neki a visszajelzés.” És akkor azt mondta nekem apukája, anyukája „Legyél szíves, hívd föl őt, és gratulálj neki!” S akkor, most ülök a saját székemben, hát, elkezdtem vakarni a fejem, ezt hogy kell normálisan csinálni? S mondjam azt, hogy „Szia! Az történt, szüleid jöttek, és mondták, hogy dicsérjelek meg, vagy…” Hát ezt? Hát nem szoktam őt fölhívni. Most miért, kezdjek el neki valamit… „Szia, épp eszembe jutottál!” Ebben mondjuk volna igazság. Na, mindegy. Elhatároztam, csak az igazat. Mondjad? „Milyen minőségben jutottál eszébe?” Hogy milyen… ú, de te ilyen bonyolultan látod az életet. Hallottátok? Hogy milyen minőségben jutottál… Na, ez nem jutott eszembe. Nem, én egyszerűen ültem, és… Két szem, két fül, és néztem kifelé, és akkor olyan egyszerűen mondtam neki „Képzeld el, szüleid jártak nálam, örömmel újságolták, hogy kitüntettek téged. Engedd meg, szívből gratulálok!” Síri csönd. Azt hittem, hogy rossz embert hívtam föl. Ebből is látszik a sérültségem, egy pillanat alatt azt gondolom, hogy én elrontottam valamit. De ha nem is az ő szülei voltak, akkor… És ott ő azon gondolkozik, hogy én megbolondultam, vagy szemétkedek vele. S utána síri hangon, monoton, mindenféle hegycsúcsot és mélységet nélkülözően: „Már régen meg kellett volna kapnom.” Na, eddig is zavarban voltam, de ezután… (06:35)

Tehát itt nem annyira az elfogadás és a megbecsülés, inkább a siker, a hírnév, aaaaa, ez. De e mögött nehogy elkezdjünk ítélkezni, minősíteni, vagy moralizálni bárki fölött, aki ebben a sémában van. Hát sose tettünk ilyet, miért tennénk most? Hát miért most, pont most tegyük, már Karácsony előtt? Nem teszünk ilyet! Próbáljuk megérteni, hogy mi van mögötte. Hát nyilván ott van a személyiségfejlődésnek mindenféle útvesztője, elakadása, sérülése, hinya, és az összes többi.

Emlékeztek még, hogy mi az, ami élettani szempontból a jóllétünket megalapozza? Mi az, ami tevékenységek révén bennünk az életerő, életöröm, életkedv kialakul? Még pedig azért, mert azok a hormonok nagy valószínűséggel termelődni fognak bennem, bennünk, bennetek is. Első, hogy észrevesznek minket. Észrevesznek minket, figyelnek ránk, fölfigyelnek ránk. Második, tisztelnek és becsülnek minket. Harmadik, haha, gondoskodnak rólunk és törődnek velünk. Negyedik, következetesen emberszámba vesznek, személynek tartanak minket. (08:05)

Ez az jelenti, hogy az a mély vágy, ami e mögött a sebzettség mögött van, egészen érthető, emberi, normális, természetes, alapvető vágy: vegyenek észre, figyeljenek rám, figyeljenek föl rám, vegyenek emberszámba. Vegyenek egy valakinek, aki nem lesz soha olyan, mint a többi, ezért egyedi és rendkívüli. Törődjenek is velem, gondoskodjanak is rólam, ismerjék is el. Emlékeztek, a kutatás. 2006, vagy 2004: 96%-a fiataloknak azt mondja az Egyesült Államokban… Ezt nem t’om, hogy 2004 – 96%, vagy 2006 – 94%, ezt nem t’om, döntsétek el, ti ezt döntsétek el. Mondjátok úgy, hogy ’95-ben 95%-a, és akkor majdnem jó. Egyik se stimmel, de úgy akkor egy középérték. Ezt nem bírom megjegyezni. Már annyiszor utánanéztem, melyik a 4 és melyik a 6, úgyis elfelejtem, mert már nem, na, már így, Karácsonyhoz közel. Nyakunkon a Karácsony, és még akkor ezt tudjam? Tehát, azt mondja 95%, cirka, hogy a legnagyobb cél, életcél, hosszú távú életcél a siker. Miközben a siker, a hírnév, a dicsőség, a győzelem, a lájk nem segít rajtunk, nem segít. Lájkolhatnak téged akármennyit, tényleg, tényleg. Tehát szeretlek benneteket, de hiába lájkollak, hiába. Tehát te kirakhatsz napi három valamit, szösszenetet a te rendkívüli életedről, és belájkolhatnak 3 milliárd 870 millióan, mert pont eltaláltad a trendet, de pont annyira érdekesen, hogy az mégse pont a trend, hanem egy trend-elő. És aznap azt mondod, hogy ez zseniális, iszonyatosan örülsz, hát már 3 milliárd 870 millióan belájkoltak? Ez iszonyúan jó! De gondolod, hogy elég? Nem, gyorsan föl kell valakit hívni. „Te, képzeld el, te láttad? Láttad, hogy mennyien… Nem láttad?! Hát… jaj, Istenem! Kit érdekel, hogy 3 milliárdan belájkoltak, a barátnőm meg nem nézi meg!” Értitek ezt a rettenetes kiszolgáltatottságot? (10:50)

Hogy belájkolnak 3 mill… nem t’om, szoktak ilyet, belájkolni? Iszonyatosan rondán hangzik. Mondanak ilyet, vagy ezt most én, én durvítottam el a… Mondanak ilyet, hogy belájkolni. Ijesztő nekem. Tehát én nem szeretném, ha nekem belájkolna valaki. Ez az alkalom most kezd elcsúszni, érzem, érzem, érzem, hogy már most ti nem arról beszéltek, amiről én. Én ugyanis a sématerápia szakirodalmáról kiindulva beszélek egy gyötrelmes emberi megélésről, ti meg itt kacarásztok? Szóval megvan ez a kiszolgáltatottság, hogy lájkol…? A belájkolásról az jut eszembe, mikor azt mondják, hogy beintegrálni valakit. Na, látszik rajt… Na, itt most, ez fájt nektek is. Most akkor ugyanazt érezzük. Ez a beintegrálni, ez, ez nagyon, nagyon. Tehát integrálni. De beintegrálni, az be-be-be. Nem, nem integrálunk be, hanem integrálunk. Jó. Ahogyan unszimpatikus emberek sincsenek. Mert vagy szimpatikusak, vagy antipatikusak. De unszimpatikusak nem lehetnek. Az, hát… Jó, tehát eldöntöttük, nem lájkolunk be senkit. De hogyha kapnál 3 milliárd 870 millió lájkot, se lenne elég, mert föl kéne hívnod egy csomó embert még aznap este, hogy nézzék meg, hogy téged belájkolt… Umm! Nem, kaptál ennyi lájkot. (12:55)

Ezért aki ebben a sémában van, nagyon, nagyon érthető módon, belülről is, de a kultúránk, a környezetünk megerősítő tevékenysége révén is élheti azt meg, hogy ő egyszerű, érthető, emberi, normális, természetes dolgokra vágyik. Hogy ővele nyilvánvalóan semmi probléma nincs. Hát persze, hogy elismerésre vágyunk, hát persze, hogy egy kis megbecsülésre, hogy vegyenek észre, hogy emberszámba vegyenek. Ezért rejtve maradhat önmagunk számára a saját sebzettségünk, mert ezt a kultúra is megerősíti. Van olyan sebzettség, amit a kultúra nem erősít meg, és van olyan sebzettség, amit megerősít. Na ezt megerősíti, jó combosan. Ettől még kiszolgáltatottabbak leszünk. (14:00)

Például ha valaki alkoholbeteg, akkor azt mondjuk, ugye ez az alap kijelentésünk, hogy abban a döntéshelyzetben, amiben lehet, hogy ő egyébként nem érzékeli magát, hogy jobb helyzetbe akarom magam hozni, vagy jobban akarom érezni magam, következetesen úgy dönt, hogy „Jobban akarom magam érezni.” Ez az alkoholbeteg alap döntése, ettől alkoholbeteg marad. Ez nem volt teljesen értelmes magyar szó. Itt az alapdilemma az, hogy jobban akarok lenni, vagy mindig valami külsőre vágyom, amitől jobban fogom érezni magam. De miután a kultúra is ezt megerősíti, és belülről is egészen természetes, hogy ilyesmire vágyom, ezért tulajdonképpen egészen a függőségig fogok jutni, és sosem fogom ezt függőségnek nevezni. Ha sarkos szeretnék lenni, azt lehetne mondani, hogy például a mi kultúránk, innen jöttem, az alkoholból, hogy az alkoholra azt mondjuk, hogy „Hát az alkohol az… alkoholt lehet inni. Hát igen, vannak betegek, hát szegények, ők egyszerűen nem érzik a határt. De az alkohol az teljesen oké.” A kábítószerre azt mondjuk, hogy egyáltalán nem oké. Ez éppen, tulajdonképpen egy kulturális megegyezés kérdése, hogy alkohol oké, kábítószer nem oké. Hogy a cigi oké, a marihuánás cigaretta nem oké. Prr. Kultúra kérdése, és látszik is, hogy az egyik kultúra azt mondja, hogy nagyon oké, kevésbé oké, egyáltalán nem oké. (15:45)

A mi kultúránk például olyan szempontból egyoldalú, hogy mi jólétfüggők vagyunk, de ezt sosem mondanánk így. Tudjátok, hogy a függőségnek mi a három kritériuma?

1. Ellenállhatatlan vágyat érez, ami erősebbnek bizonyul nála, tehát el is bukik benne. Ezért akkor cucc, vásárlás… De ezt nem nevezzük függőségnek, mert ez a normális, ez a fenntartható fejlődés. Hát ne, csak egy szép szó kell hozzá, és máris tudjuk, hogy ez egyáltalán nem probléma. A jóhoz is hozzászokunk. A mi kultúránk azért jóllét függő, mert egy, hozzászokunk a jóhoz, és még csak nem is tudatosul bennünk, hogy ezt az ellenállhatatlan vágyat… sosem mondjuk, hogy köszönöm, elég. Nem, mert nekem még ez is kell.

2. A magatartását a függőséggel leírható ember akkor is fönntartja, hogyha az rá, vagy másokra már veszélyes, egészségtelen vagy káros. (telefon csörög  szerk.) Minden további nélkül fönntartjuk ezt a magatartásunkat. Egyrészt ránk is veszélyes, de ha valakikre veszélyes, az a következő nemzedékek. Egészen nyilvánvaló, az ökológiai lábnyomunk jóval nagyobb, mint amennyit mi megengedhetnénk, de fütyülünk rá. Tehát ez azt jelenti, hogy a magatartásunkat a jóléttel kapcsolatban… Nem a jólléttel, hanem a jóléttel kapcsolatban akkor is fönntartjuk, ha másokra káros, mert fönntartjuk.

3. A harmadik ismérve, ahogy a WHO ezt megfogalmazza, hogy emeljük az adagokat. Késztetést érzünk, hogy hát egy kicsit… Hát ha valami jellemző ránk, hát ez biztos. Minden autónak a mérete növekszik, a tengelytáv növekszik, a légzsákok száma növekszik, mindennek növekednie kell. Veszel egy autót és nincs benne 17 légzsák, úgy érzed, hogy mint hogyha egy koporsóban utaznál. Énnekem legyen mindenképp 17 légzsák mindenhol. Légzsák nélkül egyszerűen úgy érzem magam, mint egy védtelen csecsemő. Tehát szeretnék egy puha jászolt, légzsák párnákkal. Ez jól hangzik, nem? (18:40)

Odáig juthatunk el, és nem kell velem egyet érteni, hogy tulajdonképpen jólétfüggők vagyunk. Hogyha nézzük azt a 7 milliárd embert, akik között vagyunk, akkor meg van az ellenállhatatlan vágy, emeljük az adagot, akkor is fönntartjuk, hogyha káros. De minderre egyáltalán nem úgy tekintünk, mint függőségre, egyáltalán nem. Mi nagyon normálisak vagyunk, és rajtunk múlik a fönntartható fejlődés. Ezzel a sémával kapcsolatban hasonlóan vagyunk. Hogy miután egy nagyon természetes belső igény van a hátterében, ott valahol, és mert a kultúra is ezt megerősíti, ezért, hmm. A probléma az, kérdeznék tőletek valamit, na. (19:35)

Képzeljük el, tudtok az önmegvalósításról. Hát… csináljuk. Az önmegvalósításnak három dimenziója van minden emberben. Mondom ezt a hármat. Hát tudjátok már, a kisujjunkban van. 1. Önkifejezés. 2. Önátadás. 3. Önfelülmúlás.

Önmegvalósítás egy társkapcsolatban, ha valaki ezt még nem hallotta volna, hogy ez mi. Például ifjú feleség vagyok, s elmondom a férjemnek, hogy „Figyelj, muszáj, hogy kedden hazaérjél tízre, muszáj! Iszonyú dühös leszek, ha nem érsz haza. Jól van, gyere el a MOM-ba, utána mindenképpen gyere haza, beszédem van veled. Muszáj!” Ez önkifejezés. Na most. Hazament a férfi, hát a férfiak járnak ide, a nők nem szeretnek, már ide járni. Hazament a férfi, s akkor a nő azt mondja „Te, nagyon szeretnék beszélni veled – Rendben van.” Elkezdenek beszélgetni, de én nőként hallgatom a férjemet. Megengedem, hogy ő is beszéljen, és ahogy beszél, átadom magam a beszélgetésnek, de annak is amit mond, megengedem, hogy az bennem érzéseket keltsen, igyekszem azt megérteni, sőt együttérzőnek lenni. Megértem, hogy mi van a hátterében, szerepet cserélni vele, hogy ő mit hogyan élhet meg, ez önátadás. Tehát nem csak arra törekszem, hogy háromszor legalább (egyre lassabban – szerk.) egyre érthetőbben elmondjam, mit akarok tőled. Hanem amikor ő erre mond valamit, hogy „Te, tudod, az van, hogy én ezt szívesen megadnám, de amikor már nagyon fáradt vagyok, akkor annyira olyan erőtlennek érzem magam. De nem érted? Tőőőőled.

Hát értettem, amit mond, de úgy vettem, hogy ő nem ért engem. Ezért, egy egyszerű magyar polgár vagyok Bécsben, és kérek ásványvizet. Sok pénzem nincs, de mégis csak. „Ásványvíz.” Ugye, az osztrák, aki egyébként egy afrikai bevándorló… kétszeres oka van, hogy ne értse mi az, hogy ásványvíz, ezért nyilvánvaló, hogy még pontosabban, ide kell ülnöm, (lassan – szerk.) ki akarom fejezni, hogy megééértse. Ezért, ott vagyok Bécsben, a Mariahilfer Straße-n, és mondom, hogy „Áááásvááányvíííz.” Látom rajta, hogy nem… és mondom „Áááásvááányvíííz.” Ezt nevezhetjük egyoldalú önmegvalósításnak, mert már látni való, már úgy kifejezte magát, ezt már jobban nem lehet. De ha észrevette volna, hogy akivel beszélget, egy német nyelvet is törve beszélő szenegáli fiú, ha ezt egy picit észrevette volna, és egy kicsit észrevett volna abból, hogy miben van, ennek átadta volna magát, a helyzetnek, esetleg többre jutott volna. (23:20)

Tehát ott vagyok, este tízkor, és minden energiámat nem arra fordítom, hogy elmondjam a férjemnek, hanem egy picit hallgatom is. Eszem is. Ez önátadás, nem csak önkifejezés, önátadás. S ahogy átadom magam, megélem azt, hogy nem egyszerűen csak Horváth Piroska vagyok. Gőzöm sincs, hogy ki az, nehogy írjatok! Kapok 8 email-t, a Horváth Piroskák mind írnak, hogy menjek a búbánatba. Ezt csak úgy mondom. Legyen Piroska Horváth. Akkor külföldről fog kapni email-eket. Ez már nagy szemétség. Tehát hogy még innen is őt bántom… Szóval, az is önmegvalósítás, ahogyan én őt hallgatom, és megértő vagyok, és szerepet cserélek vele, és átélem, hogy közben köztünk kapcsolat van, és én az ő felesége vagyok. És átélem azt, ami ebben a helyzetben számomra nagyon fontos, hogy mi tulajdonképpen házastársak is vagyunk. Hát ez is én vagyok, éppen ezzel is valósítom meg magam. S akkor a férjem azt mondja, hogy „Hát márpedig én ezt nem tudom neked megadni. Én nagyon szeretlek, én törekedni fogok, hogy megváltozzak, amennyire tudok. De most, ahogy itt vagyok, én azt tudom mondani, ezt így, én nem fogom neked tudni megadni.” Prr. (25:05)

Átülsz ide. Önfelülmúlás. S akkor itt azt mondod „Hát, akkor ezt a szükségletemet most megpróbálom bizonyos szempontból felül is múlni. Fontosabb vagy, mint a szükségletem, fontosabb vagy, mint hogy igazam legyen, fontosabb, fontosabb. Magamat felül is múlom.” Akkor nevezhetjük önfelülmúlásnak, hogyha itt belül az önátadásból kiindulva megtörténik az… Mi a folyamat? Itt kifejezem magam, jaj de jó, el tudom mondani. Itt rád is hangolódok és együtt vagyunk. És ebből az ihletettségből, hogy ki is fejeztem magam, rád is hangolódtam, át is adtam magam, megszületik az, hogy tulajdonképpen tudok élni a nélkül, hogy ez mindig úgy lenne, ahogy én akarom. Tudok így élni. Ez önfelülmúlás. (26:05)

Vannak, akik látszólag azt mondják „Jó, hát akkor legyen!” De ez nem önfelülmúlás, mert még mindig itt ül (önkifejezés széke – szerk.), és most azt fejezi ki, hogy „Jó, hát akkor legyen! Jó, jó! Hát én nem erre házasodtam, nem így gondoltam, legyen. Hát most erre… Erre mit, na erre mit mondjak?! Ötven évünk van, te meg azt mondod, hogy „Hát jó, hát akkor jó éjszakát!” Hát akkor nyilván így lesz. Hát most tudok csinálni valamit? Hát szép ötven évünk lesz, és nagyon boldog leszek így. Majd megnézheted. Karácsony két hét múlva? Na, hát akkor így lesz nyilván.” (26:50)

Akkor hiába mondja, hogy így lesz, meg… itt van az önkifejezésnél. Ezért van nagy jelentősége az önátadásnak. Mert itt születik meg nagyon sok minden, ami segíti az önfelülmúlást. Na most, a kérdésem! Mert csak azt akartam, hogy ezt értsétek. Kicsit hosszú volt. Hát, így van ez.

Szerintetek aki a fent nevezett sémának a terhe alatt nyögedezik – ez egy magyar szó, most, most… a beintegrál mellett van a szótárban. Tehát, elismerés-hajszolás séma. Szerintetek melyik önmegvalósítási szerepben, széken ül? Erre iszom. Hogy értjük-e? Ti engem néztek? Az baj. Tessék? Aranyos vagy. „Hát kit nézzünk?” Nem, nem, ugye ha leülök, és akkor… nem, nem, most ott tartunk, hogy volt egy kérdés. Na, melyikben? És akkor én például nézném a három széket. (félre ült – szerk.) Gyere, közelebb ülök. Most ezt levertem. Nem várok tőled semmit. Tényleg. De ezt, na ti is most ezt néztétek. Hát hányszor mondjam, hogy nem ezt kell nézni. Milyen könnyen elkóricáltok. Ezt nevezik kísértésnek. Szerintetek melyikben ül? (28:55)

„Legelső! Önkifejez!” Nem. Most nem tudom, hogy ez komoly-e, vagy nem. Szerinted melyik még? „Első.” Ragaszkodtok ehhez. „Harmadik.” Ki voltál a harmadik? Ki? Te mondtad, hogy… te, te, ott, ott, te voltál a magyar hangja. Egyik jelentkezett, másik bemondta, harmadik hátradőlt. Ez jó, ez jó. Hát lehet a harmadik, most csak én mondom, hogy miért gondolhatnám azt, hogy a harmadik. Hát például azért, mert ő folyamatosan nem a saját szükségleteivel törődik, hanem azzal, hogy megfeleljen másoknak. Nem? Tehát ezért tulajdonképpen mintha folyton-folyvást önátadásban volna, nem? Hát nem véletlen, hogy eszedbe jutott. Hahh! Nekünk kettőnknek! Hát a többiek azt mondták, hogy ott meg itt. Stty! S ott nincsen? (30:30)

„Mind a három.” Mind a három? Mit csináljak? Nem hallottam. „Ingázik.” Aha! Ingázik. Itt is van, ott is van, amott is van. Ez nekem is eszembe jutott. Hát miért ne lehetne folyton-folyvást az önátadásban? Hát, hát állandóan annak a jeleit látjuk rajta, hogy önátadásban van. Hogy csinálja, csinálja, csinálja,magáról megfelejtkezve abban a hiszemben és vágyban, hogy az majd tetszeni fog másoknak, hogy majd mások szeretik érte. Elfogadják vagy megtapsolják. Hát folyton… hát akkor nem itt van, hanem állandó önátadásban van. De nem véletlen, hogy azt mondtátok, hogy itt van. Ugye, mert kiállok, politikusok és színészek előszeretettel rendelkeznek ilyen sémával. Előadóművészek… előszeretettel. Papok. (suttogva folytatja – szerk.) Így a Mária rádió hallgatói nem tudják. Most akkor licitálni fogunk. Mind a három először, mind a három másodszor, mind a három harmadszor. Leütöttem. Csak nem így van. (32:15)

Mert aki az elismerés-hajszolás sémában van, mondom nektek a rossz hírt, egyikbe sem ül. Ez a rossz hírem. Mert ugyanis az elismerés-hajszolás séma lényege, hogy nincsen szilárd én. Nincs valódi önazonosság. Ezért amikor ő bármit is, akár színészként, politikusként, vagy papként kifejez, nem magát fejezi ki, hanem valamit, amiről azt gondolja, hogyha ezt fejezem ki, az majd sikert vagy elismerést, vagy szeretetet fog kiváltani másokból. Tehát nem nevezhetjük önmegvalósításnak, mert nincs ÖN. Meg önkifejezésnek se, mert kifejezés van reggeltől estig, csak ÖN nincs. De nem nevezhetjük önátadásnak se, mert van átadás, csak ÖN nincsen. És önfelülmúlásnak sem, mert van felülmúlása… (Elgurult egy gyűrű – szerk.) Hííí! „Leesett.” Nem, nem, nem tudom, hogy mennyire vagy érzékeny, és hogy megbántódsz-e, ha mondok valamit. Szerinted? Érzékeny vagy. Nem bántódsz meg? Akkor sem mondom, nem, nem, Nem, mert az felelőtlenség lenne. Nem hazardírozhatok. Na most. Nem láttátok, mi esett le. Hát tudom, hogy nem láttátok. Nem volt szemrehányás a szavaimban. Mondhatom, hogy mi esett le? Karikagyűrű. Leesett. Na jó. Így, Karácsony előtt. Na jó! (34:40)

Szóval, ha látjuk, hogy mi ez a séma világ, akkor azt mondhatjuk, hogy ő még az önmegvalósítást el se kezdte. És ez a nagy nyomorúsága. Ezért lehetséges az, hogy az önkifejezés révén hihetetlenül sikeres lehet, és belül nyomorult marad. Hogy az, amit ő önátadásként csinál, abban mindenét, önmagát, mindenét… és pocsékul van. Nem éli meg annak a magasztosságát, örömét, élményszerűségét, hanem azt, hogy egyre kiszolgáltatottabb. És itt sem egy valódi spiritualitás növekszik, hanem éppen mintha még jobban eltávolodna attól, hogy valaha is legyen valaki, aki azt tudja joggal mondani, hogy ÉN. Hogy én így vagyok, hogy én most azt érzem, hogy… Ez nem esik jól. De benne maradok a helyzetben, mert fontos nekem ez a kapcsolat. Így döntök. S utána… s én most eljutok oda, hogy van fontosabb nálam. Nálam is, nem csak, nem csak… és én ehhez a fontosabbhoz kapcsolódni tudok. (36:05)

Ha most a szentíráshoz hozom az átkötést. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Nagyon sokan azt a részt, hogy „önmagadat”, azt kihagyják. Nincs önmaga. Tehát ezért egy olyan valakit, aki elismerés, siker, hírnév, becsüljetek meg, fogadjatok el…! Őneki tulajdonképpen a személyiségfejlődésnek a legelejénél is kellene, hogy gyakorlatozzon. Ezért tulajdonképpen látszólag és kívülről önzésre kéne bátorítani. Látszólag és kívülről. Vagyis azt mondani neki, hogy „Te, tudod mit? Te most ne azt mondd, amit szerinted én hallani akarok, hanem hogy mi van veled. S nekem a legjobban az esne, hogyha olyasmit is mondanál, amiről azt gondolod, hogy esetleg nekem nem esik jól. Ennél jobbat el se tudok képzelni.” (37:10)

Ezért lehet nagyon nehéz például ahol katolikus-körösztény, református-keresztyén házasságok vannak. Mert ha valaki például ezzel a sémával él, akkor ővele könnyen történik az meg, hogy újból és újból hallja a misén, az istentiszteleten, és olvassa, hogy önátadás, önfelülmúlás és spiritualitás, hit és lelkiség. És ő ezeket a maga módján mind csinálja, de rosszul van. Ezért akármilyen furcsa is, hogy a személyiségfejlődést tisztelve… Hát a természetet muszáj tisztelnünk. Hát nem muszáj, hát fütyülhetünk rá, csak ránk dűl a fa. Hát ha tiszteljük a természetet, akkor azt mondjuk, igen, őneki az lenne egy nagy lépés, hogy ötven évesen azt mondja a férjének, hogy „Nem!”. S amikor van benne valaki, aki azt tudja mondani, hogy „Nem”, és ez a valaki elviseli annak a terhét, hogy a férje most nem szereti annyira, akkor itt elkezdett valaki nőni. Tehát ennek a sémának  nyomorúsága az, és itt most kérlek… megint félreérthetitek, de szerintem nem érdemes. De tényleg, hát akinek gusztusa van, értse félre. Hogy ha valaki ezzel a sémával él, ő valódi emberi teljesítményeket mutat föl, értékes életet él. Hát ez nem azt jelenti, mikor azt mondjuk, hogy szinte nincs is ÖN – kifejezés van, átadás van, felülmúlás van, csak ÖN nincsen – hogy ő egy értéktelen valaki lenne. Hogy mondhatnánk… ki, hogy merészelnénk ilyet? Értékes életet él, mások javára lehet, rengeteg jó dolog születik meg belőle, csak nincsen jól, és általában nem érti, hogy miért nincsen jól. És ezért belül, hogyha nem is beszél róla, pocsékul van, s úgy érzi, hogy őt tulajdonképpen senki nem szereti, hogy ő már beledöglik, de nem, őt nem. (39:40)

Nekem az fáj, hogyha valaki egy értékes életet él, és közben pocsékul van – és úgy fejeződik be a mondat – és nem tudja, hogy miért. Hát ezzel nem tudok nem együttérző lenni, hogy valaki rosszul van, és nem érti, hogy miért. Valaki beteg, és azt se tudja, hogy mi a baja. Na, az nagyon kiszolgáltatott dolog, és itt ez történhet meg. „Hát de már mindent kipróbáltam. Kifejeztem magam, el… Megasztáron is voltam. Akkor megházasodtam és próbáltam nagyon-nagyon jó feleség lenni. És aztán próbáltam hősies gesztusokkal felülmúlni magam. S egyik rosszabb volt, mint a másik.” De nem az volt rossz. Mind a három rendben van, ő nincs rendben. Jaj! (40:35)

LGT számot ismeritek? A primadonna. Príma-primadonna. Ugye, hogy egymás után nem t’om ki, pontosan nem emlékszem, de hogy leveszi a ruháit ennek a primadonnának, akkor végül valahogy ez a szöveg, hogy „a karomban nem volt semmi, a kezemben nem fogtam senkit”. Na, itt ez ez. S ezért mondjuk, így Karácsony előtt, megkongathatjuk a harangot azokért a gyerekekért, akiket arra veszünk rá, hogy azzal törődjenek, hogy mi hogyan néz ki, hogy mi hogyan hat, hogy mi hogy eladható. Ez annyira ijesztő, hogy hát ne, hát harangot kell zúgatni. Hát ma a 95% azt mondja Amerikában, hogy a siker, hát akkor… Hej-haj! (41:40)

Mennyi az idő? Mindjárt Karácsony, nézem már. Egyre közelebb van. Jaj! Belenézek a jegyzeteimbe. Így Karácsony előtt nem olyan könnyű. Mit akarok itt mondani? Hmm.

A lélektani háttérből talán annyit, amit ti jól tudtok, hogy ha történik egy egészséges folyamat, akkor a szüleim, anyuci, apuci, nagyi, nagypapa, meg a többiek engem visszatükröznek. S ahogy visszatükröznek engem, a velem való kapcsolatukban újból és újból kifejezik azt, hogy én értékes vagyok, szerethető, elfogadható. Tudok jó dolgokat csinálni, néha tapsolnak, és megünnepelnek, néha szülinap van. Nem t’om én mi az, mert két éves vagyok, de elfújon a gyertyát. Azt értem, el kell fújni a gyertyát. Négyéves gyereknek mondom „Figyelj, Robikám! Elmegyünk szombaton kirándulni. Híí! Kirándulunk! J” Nagyon lelkes. Látja, hogy én lelkes vagyok, bízik bennem, a tükörneuronok működnek, rajta is látom, hogy „Híí! Kirándulunk!” S tényleg elmegyünk. Gyönyörűen süt a nap, jövünk-megyünk, egyik szebb élmény a másik után. Visszafelé zötyögünk a HÉV-en, Robika odajön hozzám lebarnult szomorú arccal. „Feri atya! Egész nap csak mentünk. Mikor jön a kirándulás?” (43:40)

Szóval ott van valaki, akit a környezete visszatükröz, és ő ezt érti, és én szerethető vagyok, és jól vagyok, és klassz vagyok, és tudok szép lenni. És hogyha ezt elég kitartóan kapjuk, néha nem kapjuk, de zömében kapjuk. Néha mikor rászolgálnánk, akkor se kapjuk, de azért zömében kapjuk. Néha akkor is kapjuk, mikor nem érdemeljük meg, hát akkor kikukázzuk. Ez belsővé válik. Tehát rászorulok arra, hogy ti visszatükrözzetek engem, mikor pici gyerek vagyok, és tőletek megtanulom, hogy ki és mi vagyok. Amikor tőletek megtanultam, hogy ki és mi vagyok, akkor van egy szilárd talaj a lában alatt, s azt mondom „Na, én ez vagyok, kétség kívül, többé-kevésbé.” És akkor ti mondotok ilyet, olyat, amolyat, meg kotkodács, s ahogy mondjátok, miután van szilárd talaj a lábam alatt, azt mondom „Na énszerintem ez már nem így van. Énszerintem ezt én jobban látom. Énszerintem ez a rossz tulajdonságom is van, de ti nem látjátok.” De ezt akkor tudom, ha szilárd talaj van a lában alatt. S azt mondják öten, hogy „Feri, te tévedsz.”, s én állok és azt mondom „Lehet, hogy öten azt mondják, hogy tévedek, én akkor is ebbe az irányba megyek. Egyrészt mert lehet, hogy igazam van. Kettő, ha nincs igazam is, kibírom.” Hát akkor ki fog derülni, marhára fog fájni, dühös leszek, csalódott, de annyi történt, hogy tévedtem. (45:30)

Ennél a sémánál az a probléma, hogy nincs meg ez a második lépés, hogy el tudnék távolodni tőletek, bárkitől, és azt tudnám mondani, hogy „Van itt egy szilárd talaj a lábam alól.” (Miért ez az „alól”? Szerintem ez a Karácsony. Annyira közel van már Karácsony, hogy már nem… Alól… nem tudom, ez az alól.) Tehát itt az történik, hogy ő 20-30-40-50-60 évesen is annak a kényszerét éli meg, hogy másokban tükröződjön. És amikor ti engem visszatükröztök, mint értékeset, jót, szerethetőt, nem t’om mit, akkor „Jól van…!” De csak eddig. Utána rögtön nézem „Még mindig így van?” Mert nincs meg ez a belső énvezéreltség, nincsen. De miért nincsen?

Azt mondják, házastársi kapcsolat, hmm, már nincs is házastársi kapcsolat, csak annak látszó viszonyok. Hogy egyre nagyobb probléma az elköteleződés. S akkor mi papok, hahh-hahh, erre iszom. Az ember legyen büszke arra, amire lehet. Mi papok elmondjuk, mindjárt lesz Szent Család vasárnapja, elmondjuk, hogy „Drágáim! Elköteleződés. E nélkül nem.” A kérdés azonban az, hogy van-e valaki, aki el tud köteleződni? H-hm! Manapság úgy tűnik, ha túlságosan is kevéssé alakul ki egy szilárd önazonosság, s nagyon az számít, hogy hatok, milyen hatást tudok kelteni, mennyire tudok sikeres lenni, és a többi, akkor nincs bennem valaki, aki el tudna köteleződni. Egyszerűen belül nincs valaki meg, aki ha azt mondja, hogy „Igen”, akkor annak van valami mélysége. Tulajdonképpen amikor valaki ezzel a sémával él, kívülről azt láthatjuk róla – ez a róla? – rajta, hogy felszínes, felszínes. Nincs, nincs mélysége. Hát nyilván felszínes, törvényszerűen felszínes, mert hatnia kell. Hát nem engedheti meg magának, hogy… (48:20)

A nagy szépség

Egy döbbenetes olasz film, nem tudom a címét. Nem tudom, mit nyert. Mondjátok, ti fogjátok tudni Egy Itáliában játszódik, egy férfi, aki az esztétikumnak a rabja. „A nagy szépség” A nagy szépség, tudtam, bennetek lehet bízni. Na, a Nagy szépség. Láttad is? A nagy szépség. Nézzétek meg a Nagy szépséget! A nagy szépség. Egy férfi, van a film vége felé egy jelenet. Egy író ember, aki az esztétika, ennek a hatásnak, hogy mi hogy néz ki, s ezzel együtt persze siker és elfog…, ennek a rabjává válik. Egyetlen jó regényt ír, utána soha többet, mert hát nem engedheti meg magának, hogy esetleg ne legyen jó, mert akkor vége mindennek. Ezért elkezdi a legprimitívebb módon – ú, ez most egy minősítés volt, de inkább csak leírni akarom – aprópénzre váltani azt, ezért már csak már nem is hoz létre semmit, ami igazán a mélységből jönne, mert esetleg majd nem fog tetszeni, vagy nem lesz olyan sikeres, mint az első nagy regény, az egyetlen persze. Az egész filmben újból és újból kérdezik őt, hogy „Mikor írod meg már a másodikat?” De hát nem írhatja meg. Hát ha egyszer csak az nem sikeres, akkor vége van neki. Mert attól valaki, hogy sikeres, és most még azt tudja magáról mondani, hogy „Van egy sikeres művem. És mert van egy sikeres művem, ebbe lehet kapaszkodni.” De ha a második nem sikerül? Ezért nem ír többet. De mindenkinek mondja, hogy „Igen, írok, és most szerzem az anyagokat…”

Elkezdi aprópénzre váltani a sérültségét. Már csak arra figyel, hogy jól nézzen ki. Mindig elegáns legyen, s nem is csak egyszerűen elegáns, hanem mindig a helyzethez illően elegáns. Hogy hogyan tartja magát, a testrészeit. A vége felé egy döbbenetes jelenet, beszélget egy nővel, tán szeretkezés után, erre nem emlékszem. (nevetés – szerk.) Jó. És azt mondja, hogy „Tudod…” Tehát egy olyan lelkiállapotban van, valami meghittséget élt át ezzel a nővel, akivel együtt volt, és mer magáról egy picit őszintén megnyilatkozni. Akkor azt mondja, hogy „Tudod, meghalt ez az ismerősünk, és én el fogok menni a temetésére. S a temetés az számomra egy fellépés. Én egy vagyok a gyászolók közül, de pontosan tudom, hogy kivel milyen viszonyban vagyok, hogy mi az, amit a legelegánsabban megtehetek.” ÉS akkor elmondja a nőnek ott, assz’em ott feküsznek az ágyban. Ezzel még érdemes megnézni a filmet, tehát most nem mondtam el az összes érdekes dolgot. Elmondja a nőnek, hogy majd amikor mindenki föláll, és odamegy a koporsóhoz, és ott meghajol, hogy ő természetesen pontosan tudja, melyik sorba kell, hogy üljön. Abból a sorból fog kilépni. Természetesen a szélén ül, mert béna lenne, ha úgy kellene kikászálódni. És hogy körülbelül milyen lépésekkel fog odalépni a koporsóhoz. Azt is tudja, hogy körülbelül mennyire kell meghajolni, hogy az pont úgy fessen, ahogyan annak lennie kell. „És akkor hátra fogok fordulni…” Most vegyétek úgy, hogy hátrafordultam, csak akkor pont nem látnátok semmit. S ahogy megy vissza, mi lesz az a pillanat és az a helyzet, amikor a gyászoló szülőkre néz, biccent, és megy tovább. És ahogy leírja, ahogy leírja, azt gondolod, hogy hát ez egyszerűen így nem lehet élni, elviselhetetlen, hogy ez hogyan hat és hogy néz ni. Hogy de hol van ő? Értitek ezt? Nincs semmi gyász, semmi, egy szó nem hangzik el, hogy ő gyászolna valakit, milyen viszonyban volt vele, hogy ez megrendíti vagy nem, semmi. Csak hogy mi hogyan néz ki, mi hogy… és hogy… És akkor snitt, ott vagyunk a temetésen. És az az ambivalencia, ahogy ez az ember ott, 60 éves író, centiről centire pont úgy csinálja, ahogy elmondta, hogy hogyan fogja csinálni. Megtervezte egy nappal előbb. Odamegy, és meghajol, s visszamegy. (Hátra szalad a színpadon – szerk.) Megint így… értékes az idő, Karácsony előtt vagyunk. S odabiccent. A hideg futkos a hátamon. (53:55)

Van a filmben egy ellenpontja, akiről csak úgy beszélnek, hogy a Szent. S az a nagyon izgalmas, hogy a Szent egy annyira ronda nő, ugye. Nagyon-nagyon ronda. Az öregsége pedig tény. És mutatják, ahogyan ez a nő, ez a nagyon idős nő térdepel a lépcsőn, és ott imádkozik. Van ott egy feszület, és hát hogy szentnek látják vagy tartják, s olyan értelemben ellenpontja ennek a művésznek, hogy őt is a szépség nyűgözte le, de annak a mélysége. Vagyis ő leborul a szépség előtt. Nem ő maga akar csak mindig úgy tűnni, mintha ki tudna fejezni valami szépet, és ezzel hatni tudna, hanem fogja magát ez  a nagyon-nagyon csúnya nő, leborul a szépség előtt. Így hívják a filmben, nyilván egy szimbolikus kifejezés, hogy „A szent”. S megrendítő, ez a két ember a film végén találkozik egymással. Akkor ránéz ilyen nagyon egyszerűen ez az idős, öreg nő. Akkor megkérdezi tőle „Miért nem írtál több regényt?” Na, szóval, ha erről a sémáról akartok valamit tudni, akkor „A nagy szépség.” Milyen díjat nyert? Mert az fontos manapság. Nem tudjátok, nem tudja valaki? Tessék? Arany Medve? Oszkár! Híí! Oscar! Oscar! Hát annál tovább nincs. Oscar! (56:10)

Onnan indultam el, hogy gyerekkorban rászorulunk, hogy bennünket a szüleink visszatükrözzenek. De egy idő után nincs szükség a tükörre. Néha belenézünk, ez jó, elmegyünk egy pillanatra, néha egy kicsit megállunk, időzünk, rájövünk, hogy jé, változtunk, ráncos is vagyok, kopaszodom, nem t’om mi van. De tulajdonképpen a tükörre olyan nagyon nincsen szükségünk, mert van belső, nincs szükség annyira a külsőre. Aki ezzel a sémával van, nincsen belső tükör. Nem tudja magát belül semmihez se viszonyítani és mérni, ezért mindig valami külső tükör kell, mindig, mindig. Neki a tükör kell. És látjátok, ezzel még valamit mondtam. Hogy valójában a tükörhöz ragaszkodik görcsösen. Mert amit a tükörben lát, azt nem hiszi el. Hogyha engem elismernek és szeretnek egyetlen egyszer az életben, és én elhiszem, hogy az valóság, akkor a következő nap megengedhetem, hogy valaki ne szeressen, mert tudom, hogy mi a valóság. De aki a túlzott elismerés hajhászásban van, nem tudja, hogy ő szerethető. És itt jön a csavar. De van egy sejtése, és a sejtés így szól: „Ha elég szépen megyek ki a ravatalhoz és jövök vissza, na akkor talán, valami lesz velem. Akkor valamihez azért csak hozzájutok. Ha nagyon sikeres lennék, na akkor valami történne. Ha észre tudnám vétetni magam, na akkor talán szeretnének is.” De a csavar ugye az, hogy megcsinálja azt, hogy észrevéteti magát, sikeres… zöm-zöm, de nem hiszi el, hogy szeretik, mert a sérülésére nem lát rá, és nem tudatosul benne. Ezért egy örökös vesszőfutás lesz az élete. Idősen nagyon nyomorult lesz, vagy pedig azt mondja, mint Domján Edit, hogy „Nem, nem, nem…!” Hí, közel a Karácsony! Nézzük! (59:05)

Ha valaki volt közületek már depressziós, úgy jó rendesen, tehát nem az, hogy „Depis voltam ma este.”, hanem… úgy tényleg. A depressziónak eleve láthatunk egy olyan alap dinamikáját, hogy valaki beszorul egy megoldhatatlannak tűnő helyzetbe. Ez pedig az, hogy: Hát már elég közel jutottam ahhoz, hogy van olyan, hogy önmegvalósítás. Úgy kezdem, kezdem a kapujában érezni magamat annak, hogy valahova tényleg le is üljek. Tehát ne csak úgy csináljam, mintha magamat fejezném ki, ne csak úgy csináljak, mintha, és ne csak úgy, hanem hogy tényleg leüljek valahova. Igen ám, de hogy már leülne, és már mondaná azt a feleségének, hogy „Ne!”, akkor hirtelen megijed, és azt mondja: Ezt nem engedhetem meg magamnak. Mert valahogy még csak elvegetálok, még ha most nem mondom a férjemnek, hogy NEM, legalább valamennyire szeret. Ha most azt fogom mondani neki, hogy NEM, akkor két szék közé pad alá fogok csúszni, mert még nem vagyok magam, de már nem is szeretnek.” Értitek ezt? Hát ez olyan rettenetes. Na azt úgy kéne, hogy először megerősödök, rájövök, hogy ki vagyok én, valójában. Akkor megerősödök, akkor leülök, és azt mondom a férjemnek, hogy NEM! S ha nagyon megerősödtem, akkor azt mondom „Sajnos nem.” Akkor nem kell olyan brutálisnak lenni. Ez a vágyálom, hogy megerősödnék annyira, úgy valahol stikába’, sutyiba’ valahol. Látjátok, nagyon csinálom. S megerősödtem, és akkor…! (megnézi az óráját – szerk. ) Tíz perc múlva vége. (61:15)

Csak hogy ilyen nincs. Mert az úgy meg, akkor leülök, és… „Most azt fogom mondani, hogy NEM… Én nem tudom, hogy most mondjam, hogy NEM. Most ha azt mondanám, hogy nem, akkor az este, tehát akkor… Nem az a baj, hogy csúnyán nézel rám, hanem belém sül az arcod. Az hogy „Na, most mi van?” és az az este már nem lesz olyan, nem lesz olyan. Majd úgy csinálom, olyan… próbálom mondani, hogy NEM, de itt ott a lábam… NEM, de ugye szeretsz?” Értitek ezt? Ez a dilemma. S az, hogy ő bármelyik székre leüljön, van egy kockázata. Az, hogy egy picit bele kell dögleni. Ezt nem tudom jobban mondani. Mondhatnám szebben. „Hát persze, tudtad, hogy ne tudnád szebben.” Be kellene integrálnia… úgy hívják, hogy érzelmi teherbíró képesség, frusztráció tűrés – magyarul. Itt ülök, kimondom, hogy NEM, azt látom rajtad, hogy így nem vagyok szerethető és elfogadható, s akkor ezt a helyzetet valahogy bírom. Huhh! Mély levegőt veszek, négyig számolom, hogy beszívom. Benn tartom, 2-3-4, kifúj 2-3-4. Kezdek figyelni így, hasi légzés, 3-4, benntart 2-3-4, kifúj 2-3-4. Mindjárt, mindjárt Karácsony! (63:35)

Szóval az a nagy dolog, hogy elérem magamban a felnőtt részemet, s a felnőtt részem, a segítő részem megnyugtat, hogy van élet így is. S hogy veszek 4, beszívok 4, benntartok 4, hasi légzést csinálom, kezdek egy kicsit megnyugodni, eszembe jut, most 47 éves vagyok… 1 élmény, amikor valaki szeretett, egy, egy pici, egy Karácsony. Ott szerettek, és… hát… mhh. Ez nagy dolog. Érzelmi teherbíró képesség. (64:35)

Ezt a nehézséget, ha valaki fejlődni akar, nem vállalja. „Inkább iszom, mint hogy jobb helyzetbe kerüljek, inkább. Akkor inkább visszakozok.” Zseniális az a kép, hogy amikor valaki így sebzett, akkor olyan, mint hogyha a derekára lenne kötve egy gumikötél, és a gumikötél ide van kötve, és itt, itt van az, hogy „Ha nem szer…” Gyere már! Igen, hát az a kettő elment, ezt nem tudom… ez a harmadik rendes, szeret. Ide van kötve a gumikötél, itt a sérültségem. „Ha nem csinálom úgy, hogy tessen nektek, akkor nem vagyok jó.” (fogja a függönyt – szerk.) Most összeszedem magam, nem, hát… nem, nem, hát nem. Most de ha ezt leszakítom, ezt most olyan jó lenne, de ezt nem engedhetjük meg magunknak. Hát Karácsony előtt nem, mert itt fontos dolgok… De el tudjátok képzelni, hogy húzom, húzom, és minél inkább húzom, annál nehezebb. És itt már csak így, így… Ez a gumikötél. Ezért lehet, hogy valaki leül bármelyik székre, de rajta van a gumikötél. S jön a bizonytalanság, az érzés, a gondolat, a szelektív emlékezet, a fizikai állapot, hrrr „Így nem fogsz kelleni senkinek. Így? Öregen? Betegen? Kinek? Ráncos vagy.” Jó. (66:25)