Elismerés-hajszolás séma 6.

Isten hozott benneteket! Köszöntlek mindannyiótokat!

A sémák nem tudom, megfekszik-e a gyomrotokat, vagy a hasatokat, vagy a micsodátokat itt, beleiteket? Nem megterhelő-e állandóan ezekkel a sémákkal bajlódni, küszködni? Minden esetre most egy nagyon furfangos sémánál járunk, nagyon csalafinta sémánál. Azért mondom ezt így, hogy furfangos vagy csalafinta, mert azért általában amikor a sémákról beszélünk és megnevezzük őket, akkor ahogyan például azt mondjuk, hogy elégtelen önkontroll, önfegyelem, szégyen, önbecsülés hiánya, alkalmatlanság érzés, folyamatos veszélyeztetettség élmény, és a többi, és a többi. Mindegyikhez már eleve valamilyen negatív asszociációnk lehet. Azt mondjuk „Hát igen. Önbecsülés hiánya? Önértékelés gyöngesége? Alkalmatlanság érzés? Fenyegetettség, veszélyeztetettség, és a többi? Jaj, hát ezek nem túl jó sémák.” De ez a sémánk azért csalafinta, mert itt azt mondjuk „Az elismerés, a megbecsülés, a szeretet, az elfogadás. Hogyhogy ez egy séma? Hát nem ez a normális, hogy fogadjanak el, becsüljenek meg, törődjenek velünk, és a többi?” De hogy éppenséggel ez a világ is lehet egy sebzett világ bennünk, amit sok-sok évvel ezelőtt így mondtunk, és ez talán akkor összekapcsolja már a meglévő tudásotokat a mostanival, hogy nem mindegy, hogy egyszerűen csak természetesen vágyom és éhes vagyok a szeretetre, törődésre, gondoskodásra, és amikor azt megkapom, akkor jól vagyok és az élet szép, vagy pedig hogy egy mohóság van bennem. És ez a mohóság tulajdonképpen folyamatos félelmekkel együtt jár, és akármennyit eszem, sem vagyok jól. És akármennyire tele a padlás, nem vagyok jól, a hűtőszekrény, nem vagyok jól. (02:15)

Tehát ennek a sémának ez a fájdalmas része, hogy még ha csak olyan természetesen átéljük, kérjük és kapjuk, és a kölcsönösségben realizáljuk azt, hogy törődünk egymással, vagy figyelünk egymásra, vagy észrevesszük egymást, vagy jólesik egymás jelenléte, és a többi, akkor máris jól tudunk általa lenni, és egyszerűen ennyi. De itt nem erről van szó, hanem egy belső feszültség és szorongás, és az összes többivel kapcsolódik össze az, hogy… És emlékeztek, így beszéltük ezt, hogy a séma a múltból érkezik, a múltból. „Muszáj jónak lennem, teljesítenem, ügyesnek lennem, sikeresnek lennem, szépnek lennem, sőt jobbnak, mint a többiek, sőt szebbnek, mint a többiek, sőt tehetségesebbnek, mint a többiek. Eredményesebbnek, mint a többiek, több doktorátusom kell, hogy legyen, mint a többieknek, legalább egyel. Muszáj, mert különben nem szeretnek. Mert különben nem vagyok jó. Mert különben úgy nem élet az élet.” Ez a múltból jön. (03:30)

De ahhoz, hogy azt gondoljam, hogy tudnák jól lenni a jelenben, ehhez állandóan elrohanok a jövőbe, és azt mondom „Hát akkor, legalább kell nekem 1 millió lájk. Mert ha a jövőben lesz 1 millió lájk, na akkor talán jól leszek. De nem, de nincs még meg! Nem ülhetek le, nincs még meg.” „Kéne nekem egy feleség, aki nagyon szeret!” De értitek, nagyon kell, hogy szeressen, mert különben nem leszek jól. Elmegyek, keresek egy feleséget… Hát, de nehéz dolgom van. Mert hogy nagyon kell, hogy szeressen. Most… jó, mondjuk az is akadályoz, hogy pap vagyok, de most ezen ne akadjunk fönn, tehát kicsit legyünk nagyvonalúak, lépjünk ezen át akkor. De hogy nem elég, hogy szeret, nagyon, hogy nagyon, nagyon kell hogy törődjön. Tehát akkor eltelik 5 év, 10 év, amíg keresem azt a valakit „Hogyha az a valaki nagyon szeretne, akkor, akkor jól lehetnék.” (04:45)

„Hogyha én nyerném meg az olimpiát… – jól hangzik – akkor lehet, hogy jól lennék. Akkor lennék jól!” Hát az olimpia az a sportok csúcsa bizonyos szempontból. Hát egy nyavalyás világbajnoki aranyéremmel nem lehetek jól, mert akkor bennem van „…és az olimpia? És az olimpia, az hol van?!” Ezért itt vagyok, azt mondom „De jól lenne, ha olimpiai bajnok lennék, akkor lenne egy pár jó percem.” S ezért 4 évig gürizek, s akkor azt mondják, hogy „Ja, hát most nem megyünk el, mert hogy már volt ilyen.” Jó, akkor 8 évig gürizek, mert ha 8 év után végre olimpiai bajnok lehetnék, akkor esetleg jól lennék. De nem vagyok az! De akkor mér túlkoros lettem, már ki se vittek. Na? Szóval az elismerés hajszolás, hiába az az irány, ami bennem van, sikeresnek lenni, híresnek lenni, elfogadottnak lenni, szeretve lenni, megbecsülve lenni, és a többi, valójában nagyon erősen a múlt foglya vagyok, állandóan a jövővel foglalkozom, azzal a téveszmével, hogy ha ott valami megtörténne, akkor itt jól lennék. (06:20)

Egészségedre! Szórd, amit tudsz! El a nagyvonalúság! Amim van, nektek adom. Jaj, hát de biztos ismeritek… csak ezt, most ezt el kell mondanom. Tudjátok, a II. vatikáni zsinat, nagy dolog. Hát bólogassatok, hogy igen, tudjuk, tudjuk. De nem erről szeretnék beszélni, hanem hogy annak kapcsán a katolikus egyházban nagy liturgikus reform, és már nem csak latinul háttal misézünk, hanem magyar nyelven, mi legalábbis. Háá, és akkor titeket kérünk meg, hogy olvassatok föl mondjuk egy szentírási részt. Amikor a kedves parasztasszonyban odaadták a szentírást, hogy olvasson belőle föl, s akkor azt mondja, a szöveg így szól, csak onnan jutott eszembe: Aranyom, ezüstöm nincs. Amim van, neked adom. A názáreti Jézus nevében mondom, kelj föl, gyógyulj meg és élj! Ez a szöveg, ugye hát ez egy érthető szöveg, nincs is benne idegen kifejezés a názáretin kívül. A Jézus az olyan, már úgy majdnem magyar, ugye. Megkapja a néni, kiáll, tud ő olvasni. „Aranyom! Ezüstöm nincs, de amim van, azt neked adom.” Tulajdonképpen nem rontotta el a szöveget, ha úgy vesszük. Egyébként szerintem kedvesen hangzik. Jó. Hát látjátok, hogy az evangélium milyen élő. Ugye, és akkor… Tehát! (08:15)

Arról szeretnék akkor beszélni, hogy itt, és a múltkori alkalomból csak ennyi visszatekintés, hogy ezért tulajdonképpen az van bennem a múlt által meghatározott módon, hogy valami jónak kellene történnie, valami nagyon jónak, hogy jól lehessek. Erről beszéltünk, és ennek kapcsán merészeltünk olyasmit mondani, hogy ha valaki ebben a sémában van, őneki érdemes volna megtanulnia rossznak lenni. Ez mit jelent? Nem lettem olimpiai bajnok, tehát ez nincsen, sajnos, most át, át kell élnem ennek a nyomorúságát, nem lettem, nem vagyok olyan jó, mint kellett volna lennem. Ezt se értem el és azt se, ezt se csináltam meg és azt se, és most még csak boldognak sem érzem különösebben magam. És ma nem főztél nekem palacsintát. („Azt sütni kell.”) Most akkor legyen az ember jól köztetek, köszönöm, köszönöm. Tehát éppen itt átélem, hogy milyen az, amikor törődés és gondoskodás nélkül… és erre mit kapok tőletek? „Te hülye is vagy.” Nem csak az van, hogy nem csináltunk neked palacsintát, de most kiderült, hogy hülye vagy, ennyit nem tudsz, ennyit nem tudsz. Ugye, hogy ez derült ki, na mert hogy ez derült ki, ez derült ki. S így akkor az ember legyen jól? Persze! Tehát ilyen értelemben beszéltünk arról, hogy… Ugye nem veszitek magatokra, ha ilyeneket mondok? Ne, de ne, nehogy…! „Most mennyi az idő? 13 perc alatt beszólt nekünk. Ide se jövünk többet. Mi, ez is benne van az árban, vagy mi?” Szóval! (10:20)

Ebből a megközelítésből merészeltük azt mondani, hogy érdemes volna megtanulnunk rosszul lenni, rossznak lenni. Rossznak, nem elég jó sportolónak, nem elég jó matematika tanárnak, nem elég jónak. Megtanulni ezt, mert hogyha megtanulunk ilyen értelemben rossznak lenni, akkor még ahhoz is van esélyünk, hogy jól legyünk. És nehogy félreértsétek! Ugye hányszor és hányszor húztam alá, hogy nem erkölcsi értelemben beszéltünk arról, hogy „rossznak lenni”, nem erkölcsi értelemben. Hanem abból a szempontból, ahogyan itt megtanultam, hogy ki a jó és ki a rossz. Az a jó, aki a legjobb. Itt erről van szó, az a jó. Az a jó, akit mindenki szeret. Az a jó, az a szerethető, az a sikeres, eredményes, értékes, aki mindig mások rendelkezésére áll, fél tíz után is. Ugye ő a jó, és ha jó, akkor őt majd szeretik, majd tisztelik, és akkor jól lesz. Ilyen értelemben mondjuk azt, hogy megtanulni rossznak lenni, s azt mondani tíz órakor, hogy „Cpp! Puszilok mindenkit! Megyek aludni.” És ettől a rosszaságtól kezdek jól lenni. Érthető akkor ez, ugye? (11:55)

Ez volt az egyik nagy megközelítésünk, hogy ebből a szempontból hogy mit tanultunk meg a múltban arról, hogy ki a jó és ki a rossz, volna érdemes megtanulnunk rossznak is lenni, nem erkölcsi szempontból, és utána pedig mondtam, assz’em 8 pont volt, 10 akart lenni, csak kicsit összekavarodtam. Látni való, hogy gyakorlom ezt. Hogy ezzel a jóval és a rosszal, és azzal, hogy aztán az hogyan hat ránk, és hogy jelenik meg a kapcsolatainkban, mondhatunk egy-két érdekes gondolatot.

Tehát például, hogyha van merszünk ide jönni és megélni azt, hogy „Hát, ez nem sikerült, ez nem volt jó.” vagy egyszerűen csak volt valaki, aki jobb volt, volt valaki, akit jobban szeretnek. Hahh! Hát nehéz, nehéz azért elfogadni. Hogy akkor innen hoztunk gondolatokat – most nem akarom mindegyiket elmondani, de, hogy… (13:10)

Minden rossz egy nagyobb jónak a része. Emlékezek? Merek itt lenni, megélem, hogy mégsem szerettek, vagy nem mindenki, vagy van aki szeret, és süt palacsintát, van aki szeret, de nem süt. Süt! Nem süt palacsintát… hát ez biztos valami nagyobb jó része. Ezt elképzelni sem tudom, hogy milyen nagyobb jóé, de… valószínű, hogy nem hízok el. Jó, tehát hogy egyszer csak itt, ahogy merünk abból a szempontból, ahogy megtanultuk, hogy mi a jó és a mi a rossz, merünk valahogy közel kerülni a rosszhoz, akkor egyszer csak megélhetjük azt – nem hogy valaki megmondja nekünk, meg olvassuk egy okos könyvben, meg Amerikában valaki leírta, nem – én itt megélem, hogy ez a rossz egy nagyobb jó része. És ha ez a rossz egy nagyobb jó része, akkor elkezdek jól lenni. Egyszer csak már nem rosszul vagyok, hanem jól vagyok. Hogy ismerjük azt a rosszat, ami valami jónak a forrása, ismerjük azt a jót ami valami rossz által történik meg. Ismerjük azt a jót, ami a mi személyes döntésünk, ismerjük azt a jót, ami a rosszal szemben való válaszadásunk. És akkor így jutottam el az utolsó gondolatig, hogy ismerjük azt, hogy létezik olyan jó, ami túl van azon, hogy jó és rossz. Amikor nem jóról és rosszról döntünk, hanem magunkról, az túl van rajta. Ez volt a múlt alkalommal, és szerintem ennyi elég is. Tehát nem kell állandóan új dolgokat. Nem, ez a mai világ ilyen, hogy minden alkalom új, ettől vagyunk olyan rosszul. Most mindenki menjen haza, és gondolkozzon ezen egy kicsit. Na jó. (15:15)

Olyan pimasz, pofátlan tudok lenni. De nem most tanultam, ez már hozott anyag. Segítségért folyamodtam valakihez, aki aztán az egyik legzseniálisabb szakembere, hogy mit jelent, hogy valaki nem a múltban van, meg a jövőben van, hogy valaki, emlékeztek, az önmegvalósítás három dimenziója: önkifejezés, önátadás, önfelülmúlás. Aki ebben a sémában van, egyik széken se ül, mert ha kifejez valamit, nem magát fejezi ki, hanem megpróbál valami olyasmit csinálni, amiről az a fantáziája, hogyha azt úgy csinálja, akkor majd azért szeretni fogják őt. az nem önkifejezés. Azon gondolkozik, hogy milyennek kellene lennem ahhoz, hogy sikeres legyen, és nem t’om mi, letöltsék a CD-met. Azt nem töltik le, nem t’om, a zeneszámomat. Akkor nem magát fejezi ki, hanem csinál valamit, amiről azt gondolja, hogy az majd ilyen vagy olyan lesz, és hogy majd így meg úgy hat valaki másra.

Nőként nem az érdekel, olyan sokszínű nő vagyok, ezt most meg is élem. Ne zavarjatok, azért ez nem annyira könnyű. Megélem, hogy tudok ilyen nő lenni – most ezt nem, nem, ebbe nem akarok annyira belemenni most itt köztetek. Tehát kicsit… És akkor nem az történik, hogy találkozom egy férfivel és akkor megélek ebből valamit. Megélem, hogy tudok diszkrét lenni és figyelmes, odaadó és anyai, szexi és kihívó, satöbbi, hanem azon agyalok , hogy… „Olvastam egy amerikai könyvben, hogy ott azt mondják, hogy a randi fél órájához közel azért már kell egy-két valami, ilyen kacér jelzést adni.” Az körülbelül akkor már időszerű, hogy ne unatkozzon az a férfi, ne gondolja azt, hogy hát nem t’om, kivel találkozott, ugye. Tehát hogy eltelik fél óra, és akkor azért… valamit be kell vetni, valamit. És azért ehhez a 29-dik percben létrejövő kacér lábátnemtommi, azért én ehhez föl is öltöztem, tehát nem gumicsizma van rajtam, drágáim. Hát ebben mi az önkifejezés? Puszi mindenkinek a homlokára! De most ezt nem akarom végigmondani. Tehát hogy van kifejezés, csak nincs ön, van átadás, csak nincs ön, és van felülmúlás, csak ön nincsen, na. Tehát! (18:05)

Carl Rogers – Valakivé válni

Mondjatok egy nevet! Ki az, aki annyira ihletetten, de csomó-csomó kutatási óriási érzék, terápiás élet, aki tud valamit arról mondani, hogy mi az, hogy ÖN, hogy valaki hogy lesz személy! Jaj, hát tudjátok! Ahh! Ezért szeretek ide járni. Mi fél szavakból megértjük egymást. Erre iszom is. Nem t’om, ti mit isztok, de… mmm, hmm. Carl Rogers, őtőle veszem a gondolatokat. Nézzük csak!

A következőt mondja, ami azért nagyon izgalmas, mert szinte pontosan ugyanazt a kifejezést használja, ami a séma-terápiának egyébként az egyik alap kifejezése, amit nem szoktam használni. A séma-terápia megközelítésében nagyon-nagyon elöl van az, hogy amikor valaki nem az aktív sémák által nagyon meghatározott, és minél kevésbé vagyunk az által meghatározottak, annál inkább vagyunk képesek hatékonyak lenni, adaptívak, jól működőek lenni. Ezek annyira hülye kifejezések mind. És Carl Rogers pontosan ezt mondja. Leírja a sok évtizedes tapasztalatából, kutatásokból, és itt ami minket igazán érdekelhet, azt mondja, hogy elsősorban a terápiás folyamatnak a tapasztalatai ihletnek arra, hogy észrevegyem azt, hogy egy terápiás folyamatban, ahogy látom, hogy valaki egyre jobban lesz. (Ezt miért így csinálom? Ez egy ilyen gyerekkori élményem, amikor lovacskázunk. Csináltatok ilyen gyerekkorban? Menj már innen! Az egy másik ló volt. Ez nagyon jó. És akkor lehet: nyerít. Nyíííhihi! Megfordulok. Mindjárt 20 éve leszek pap. Ez ilyenkor sokat számít egyébként. Mégis csak! Na gyere, jól van, gyere, beengedlek a karámba.) Szóval… Réka, még te is botránkozol? Nem, félreértettelek. Jó, na, gyerünk, tehát! (20:50)

Azért jöttem, hogy egy előadást tartsak. Tényleg, most próbálok. Nem szoktatok ilyet csinálni? Úgy érzitek, kicsit kizökkentetek, és akkor „Pál Ferenc vagyok, és ide jöttem. 49 éves leszek, születtem…” Jaj, jó, jó! Nem beszélünk mindenről, ami eszembe jut, mert hiszen készültem, tehát ilyenkor azt kell előadni, amire a polgár készült. Ez, így rendes. Nem ám rosszalkodunk! Szóval. Azért izgalmas Rogers, mert egyszerre nagy szakmai tapasztalat, rengeteg saját élmény, terápiás munka, prrrr, kazalnyi. És közben ő egy nagyon-nagyon tudós beállítottságú is volt, nagyon az volt. Valami, nem is tudom, gyerekkorában valami mezőgazdasággal kapcsolatos szakkönyv volt a kedvenc irodalmi műve. A legkomolyabban. Elolvassátok az önéletrajzát: „Gyerekkoromban ez volt, amit a legtöbbször olvastam.” Na most! (22:00)

Nézzük akkor az ő pontjait, hogy ő mit mond arról, hogy látja, kutatások, hogy például egy terápiás folyamatban is valaki hogyan lesz egyre jobban. És amikor valaki egyre jobban lesz, elkezd hatékonyabban működni, egyre inkább személlyé válni, egyre inkább önmagára találni. Tehát nem a siker, a lájk, a cupp-cupp, meg az összes többi. Hogyan tudok jól lenni, magamban lenni, magamra találni? Erről beszél. Gyerünk most már, Feri! Mennyi az idő? Úúú! Ennyi van még? Most az jutott eszembe azért csinálom ezt, mert sajnálom, hogy a síelősök nincsenek itt. És akkor assz’ nem mondtam semmi fontosat, akkor jól lesznek. De direkt, egy csomó fontos! Első pont! (23:05)

1. Átéli az érzelmeit.

Átéli az érzelmeit. Ha valaki személy, és személyként éli meg magát, akkor át tudja élni az érzelmeit. Na most erre azt mondjátok… Most ennél még egy nagyobb közhelyet tudnánk elképzelni, de ez rögtön a második. Akkor most egy picit mutatnám ezt. „Jó, akkor azt mondja jó, közhely. Most ki is fejti, akkor biztos, hogy bepisilek.” Nézzük csak! Képzeljük el azt a helyzetet, találkozol itt az aulában valakivel, odalép hozzád, és megkérdezi: Hogy vagy, Brünhilda? Hogy vagy? S akkor..

Első válasz, valahogy így hangzik: Oahh! Hát szóval, az, hogy 30 percet kell várni a 61-es villamosra, hát ez egyszerűen elképesztő! Hallottatok már ilyesféle választ arra a kérdésre, hogy „Hogy vagy?” Tehát a kérdés így szólt: „Hogy vagy?” A válasz: „30 percet vártam a 61-es villamosra, ami 20 percenként járna tulajdonképpen ilyenkor, s valami miatt most még plusz 10 percet kellett rá várni. Egyébként pedig, köszönöm hogy kérdezed, mert átépítik a Moszkva teret is, s azért ez már tényleg sok. Tehát azért, ami a Moszkva téren mostanában van, tehát egy sávról lehet kanyarodni, a Krisztináról át, hát szóval azért ez már mindennek a teteje. Jaj, de jó, hogy van valaki, aki megkérdezte, hogy vagyok. Jaj de jó egy kicsit arról beszélni, hogy érzem magam.” Hmm. Első szék.

Második. „Szervusz Brünhilda! Hogy vagy? – Jaj, ne is mondd, ne is mondd. Hát szóval, hát hogy legyen az ember, ha fél órát kell várnia a villamosra? Hogy legyen? Az ember, a homo sapiens mit is élhetne meg a Nagyenyed utcában? Vagy mi ez, Villányi út és a Nagyenyed utc sarkán, mit is élhet meg az ember, mikor fél órát áll? Hát nemde azt, amiről épp beszélek, hát azt, így vagyok, így, ahogy az ember áll a Nagyenyed utca és a Kutykurutty körút sarkán, miközben a Moszkva teret meg, ezt barmolják szétfelé, a mi, mi Kalefunkat.” Jó, ez volt a második szék, de legalább hat lesz, tehát ez nem…

„Hogy vagy, Brünhilda? – Ahh! Sz’al ma már, ma már én annyit álltam, de annyit álltam ma. Hát azzal kezdődött reggel, metró, álltam. Hát ilyenkor nincsen hely, na. Most még az a szerencse, hogy föl fogják újítani a 4-es helyett, mert az új, a 3-ast. Hát ez így egy kicsit más, de… Szóval állni, és akkor ki kellett mennem a közértbe, nem volt nálam kaja, na ott is. Hát micsoda hülye sorok tudnak lenni, hülye sorok. Állok, hát álltam így, hisz hát tulajdonképpen álltam egész nap. Na hát így vagyok, most már mindent tudsz rólam.” Nem tudom, hogy érzitek-e a különbségeket, hogy azért közelítek magamhoz? Itt mármost magamról is mondtam valamit. Jó. Úgy van, figyeljetek, hogy ezt oda fogom rakni (három széket pakolgat – szerk.). Tudjátok, előre kigondoltam, hogy oldom meg ezt. Most itt vagyok, és már csak előveszem a stratégiát. Arra is gondoltam, hogy miközben beszélek, így észrevétlenül… Azért, hogy ti, akik nem a kezemet figyelitek, hanem ahogy beszélek, csak egyszerűen érzitek… „Hogy a fenébe lettem? Hat szék van, és hol akkor a másik három?” Na.

„Hogy vagy, Brünhilda? – Pfúú, hát szóval délelőtt ami volt a munkahelyemen! Hát szóval, fffú, olyan rohadt dühös voltam délelőtt, na de olyan! Na de joggal. Főleg na de. Joggal. Tehát azért ahogy manapság a főnökök beszélnek az emberrel, azért az fölháborító. Ma mindenki félti az állását, és akkor ezért a főnök úgy beszél az emberrel, ahogy neki tetszik. Szóval, nahát, így vagyok. Jó, hogy kérdezed, délelőtt ez történt.” Látom, fogjátok. Na most! Ne, ne, de nem a kezemet. Révedjünk el, ahogy történnek a dolgok.

„Hogy vagy, hogy vagy, Brünhilda? – Jaj, ne is kérdezd, ne is kérdezd! Olyan sok minden történt máma, pffúú. Hát délelőtt jól kiszúrtak velem, a főnököm. Marha dühös voltam, iszonyú dühös. Délután egy kicsit megkönnyebbedtem, és akkor mikor eszembe jutott, hogy jövök ide, na, egész jól lettem. Az mondjuk nem esett jól, fél órát vártam a Nagyenyed utca, Villányi körút sarkán, hát ez nem esett jól.”

Hat. Na ezt nem gyakoroltam ki, mert… „Hogy vagy, Brünhilda? (kevés a szék) – Hát, tudod, ffff, jól esik, hogy kérdezed. Ú, most úgy egész megkönnyebbültem ettől. Egész nap olyan érzésem volt, mint ha senki észre sem venne, csak munkavállaló vagyok, meg nem t’om, vásárló vagyok, meg nem t’om mi vagyok. Olyan jól esik ez a kérdésed, hogy hogy vagy. Jaj.”

Mhhmm. „Brünhilda, hogy vagy? – Jaj, szia! Hadd adjak két puszit! Jól vagyok, most jól vagyok. Te, mikor megláttalak, olyan jól esett, hogy kérdezed. Azóta úgy szeretnék neked adni két puszit. Adok is. Puff, már adtam is. Mhh!” (30:55)

Az a tapasztalatom, hogy arra a kérdésre, hogy „Hogy vagy?” most főleg, ha még cifrázzuk „Hogy érzed magad?”, onnan kezdjük el mondani, hogy Európában nagy baj van, és… Hogy Carl Rogers egyébként azt mondja, hogy körülbelül hét, egymástól megkülönböztethető minőségben és közelségben tudunk lenni. És mit gondoltok, hogy amikor valaki azért, mert zavarai vannak, egyszerűen csak nem működik hatékonyan, ezért a kapcsolatában vannak zavarai, önmagával vannak zavarai, érzelmi világában vannak zavarai, akkor körülbelül melyik széken ül, mikor érkezik, hogy kapjon segítséget, hogy magára találjon? Hármas. Csúszik le a nadrágom. Így most arra gondolok, ha iszom, akkor már nem csúszik tovább, akkor… Hátha puffaszt is. Komoly dolog a tudomány, ugye? (32:10)

Erről eszembe jutott valami. Néha meghívnak komoly körökbe. Hát ebből a kört értem, a másik az olyan gyanús nekem. De ezek nagyon, hát ilyen komoly emberek ülnek ott. Hát ebből is az embereket értem. Hozzászólunk komoly kérdésekhez. Na, itt a kérdést értem. És.. hát most tényleg… nem, azért a tömegvonzás nem, ez így van. Olyan érdekes dolgot hallottam, képzeljétek el, ez most az eszembe jutottról az eszembe jutott, hogy azt hallottam itt nem olyan régen, hogy ahol nagyon fontos, hogy az ing ne jöjjön ki a nadrágból, ott képzeljétek el, de most… combfix, ingnél csíptető, s tábornok elvtárs megy. Ugye, hát kívülről nem látszik, így könnyű masírozni, combfixben. Na most. Mert ezt tanácsolta valaki, hogy „Feri, hát hogyha nagyon zavar, akkor…” Nincs többé baj az inggel, hát csak a többivel. Hát azért azt a, hogy mondjam, azt az átmeneti állapotot, ahogy úgy… Na most. Ott tartok, hogy eszembe jutott valamiről az eszembe jutott valamit mondtam most el. Tehát most ott tartok, hogy eszembe jutott valami. De miről? Segíts! A mi? Komoly emberek. de mi jutott eszembe? Jó, jó, tudom, kedvesek vagytok, de ez olyan jól esik most, jól esik, Cukik vagytok. Hogy. (34:25)

Komoly körben ülök, nagyon komoly emberekkel, nagyon. Tehát olyan, hogy tulajdonképpen van a nevük, és a rubrika kétszer olyan hosszú, mert ott még minden, minden dolgok szerepelnek. Én ezeket nem értem, hogy mik, mert Dr, PhD, LMP, MSZ… szóval minden, ott mind… S akkor, nagyon hosszú rubrika, ahol mindenféle betűk meg nevek vannak, ilyen teljes érthetetlen összevisszaságban, utána van, hogy „státusz”. Értitek. S akkor ott aztán még iszonyatosan komolyabb dolgok szoktak szerepelni, és ott viszont már nem magyar szavak vannak. Hát akárhányszor olvasom, az mindenképp, tehát ez, hogy emeritus, ezt nem érzem magyar, magyaros csengésűnek. Tehát Emese, az igen, de ez az eme… itt történt egy ilyen valami kis torzulás. S akkor képzeljétek el, ott vagyok én ilyen, tehát nagyon rövid vagyok én ott. Tehát ne ezt mondjuk, tehát ezt nem a combfixhez kötném, ezt a kijelentésemet, hanem most ez már egy másik téma, tehát ott egy ilyen izé van. Hát szóval ott mindenki nagyon hosszú, én ilyen kis izé, ugye köszönhetem apámnak. Kösz szépen! Jól megcsináltad. Érted, legalább az lenne, hogy Kelleimayerhoffer… akkor értitek, nem volna olyan ciki, hogy nincs ott, hogy Dr. De így, hát szóval ordít, ordít, hogy én, én nem vagyok oda való. Tehát akkor státusz, tehát most azt el tudjátok képzelni, kizárólag latin szavak szerepelnek ott. S szerintem valaki ettől ihletet kapott, hát már mindenkinek… emeritus, magneticus, tehát minden ilyen, tényleg lenyűgöző. Odaírták, hogy Prima Primissima. Hát ezt érezték úgy valahogy oda. De szóval nem pont az, de úgy, úgy, tehát ha az ember gyorsan olvassa, akkor úgy… Ezt most miért mondtam el? (37:05)

Onnan indultunk ki, hogy Carl Rogers – ez se magyar szó, de ennyi belefér. Ha valaki elmegy terápiára – a hát, ez meg aztán biztos magyar szó – akkor körülbelül… Hmm. Ugye, innen jöttünk. Hányadik? Hét? Nyolc! De nincs nyolc szék. Na az, az az emeritus, a nyolc. Azt mondja, hogy körülbelül a második és harmadik széken érkezünk. Tehát Moszkva tér, 61-es villamos, Remíz, Muki. Megvan neked a Muki? Jól van. Körülbelül így érkezünk. Most ha valaki arra a kérdésre, hogy „Hogy érzed magad?” azt mondja hogy „Hát manapság az ember hogy érezhetné magát, amikor fél órát kell várni a 61-es villamosra a Nagyenyed utca és a Kisnagy körút sarkán?” akkor ugye elég távol van magától, elég távol. Hát ezért most hogy volt itt egy első mondatunk,amire azt mondtátok, hogy közhelyes, ezt állítottátok ezt sokan, többen láttam, fészkelődtetek. Mások meg néztétek az órát, mentetek el. Hogy na, most majdnem belebotlottam a saját lábamba. Tegnap kipucoltam a cipőm, látszik? Tényleg, ültem a múlt székében, és azt gondoltam, muszáj, hogy szép tiszta legyen, mert mit fogtok szólni egy ilyen pecsétes cipővel, ilyen hólatyakos múlttal. Na. (39:10)

Az első így szólt:

1. Átéli az érzelmeit.

Tehát ha „Hogy érzed magad?”, akkor tudok valami érzést mondani. Az nagy művészet. Valami érzést mondani, az nagy művészet. Ezt már… de, de, gyakran. Ne egy érzést mondjál, hanem egy hasonlatot, s az máris jobb. Úgy érzem… Ú jaj, most megint eszembe jutott valami. De most már, na szóval ez nem ide való. Amit most mondani fogok, hát ha valahol ezt nem mondjuk el, akkor itt. Ez biztos. Mária Rádió kedves hallgatói menjenek, egy teát főzzenek most meg, valahogy foglalják el magukat, vagy imádkozzanak a hallgatóságért, mert olyasmi fog elhangozni, ami nem olyan füleknek való, mint… Látjátok, belém nem lehet belém kötni, mert nem fejeztem be. (40:25)

Ültünk egy csoportban, és csinált valamit a csoportvezető. Elég váratlan volt, és hát hogy is mondjam, talán direktívnek lehetne mondani magyarul. S utána, ahogy ülünk körben, ránk nézett, azt mondja „Hogy hatott ez rátok?” Hát tanultunk, tehát ugye saját élmény. Hát mindenki… szakmai… ugye első szék. „Hát szakmai szempontból elgondolkodtató volt ez az intervenció.” Arra a kérdésre, hogy hatott rád, szakmai szempontból elgondolkodtató volt. Jó. Ült ott egy pszichológus, sok félék voltunk, s pszichológus is volt. A pszichológus azt mondja, ránézett a vezetőre, azt mondja „Hát rám úgy hatott, mint a foghúzás végbélen keresztül.” Ezt nevezik: megélte a jelent, így vagyok. Ezt nehéz is lett volna egy érzésben elmondani, tehát indokolt volt a körülírás. Hát, nem t’om, ma mi van, de… Jó, tehát átéli az érzelmeit. (42:05)

(Mert még csak itt.. Jó. Jól van, megy azért az idő, jól van. Van remény. Azt mondja.)

2. Benne van a tetteiben.

Tehát a cselekvésében benne van, nem egyszerűen csak csinál valamit, hanem ő maga csinálja azt, benne van. Ebből a szempontból érdemes gyerekeket nézni, hogy a gyerekek, a gyerekek, az, ahogy egy gyerek fut, hát az zseniális, ahogy fut az édesanyja felé. „Anya, anya!” és ott, az futás. Szóval… lenyűgöző. Jaj.

Sportpályán nem tudom, ti mennyit sportoltatok, hogy mennyire ismerős ez számotokra, hogy egy alap igazságnak számít, hogy az a sportoló, aki benne van a mozgásában, teljesen ő és a mozgás egy, nem egy mozgást csinál, hanem benne van, a leg-legritkább esetben sérül meg. Mikor nem vagyok benn a mozgásban, csak csinálok valamit, főleg amikor valaki lézeng a pályán, akkor sérülünk meg. Mert mikor valaki teljesen egy ezzel a cselekvéssel, amit csinál, akkor hihetetlen pontosan érzékeli, hogy hol van, hogy hol tart, hogy lép, áhh. Minden visszajelzés is érkezik, és azt ő fölfogja, és ezért benne van a cselekvésben. Most itt leegyszerűsítettem a cselekvést a mozgásra, de nyilván ez egy alap, és aztán sok mindenre lehet még gondolni. (44:00)

Tehát ha valaki önmegvalósítás, személlyé lenni, önmagam, phuu, phuu, nem a múlt, nem a jövő, itt lenni, jól lenni… önátadott cselekvés. Ezért nem véletlen, futni… Elmentem Kárpátaljára, hogy beszéljek a családról. Mondtam egy hasonlatot, vagy egy történetet, amit nektek is mondtam már, hogy John Gottman azt mondja, emlékeztek erre, hogy amikor a férfi-nő konfliktus során a pulzusszám megemelkedik, mert túl nagy stresszhelyzetet él át valaki, akkor egy pont után abba kell hagyni a vitát, a veszekedést, a megbeszélést, a kommunikációt, mert már csak két zombi harapdálja egymást. Ugye erről volt szó? John Gottman egy rendes ember, meg is mondja, hogy mennyi időre kell abbahagyni. Azt mondja, 20p. Az perc, csak gondoltam, hogy időt nyerek. 20 perc minimum, de… és akkor itt jön a lényeg. Most képzeld el, hogy nézed, hogyan tudod ellenőrizni, hogy a stressz hormonszinted már most jobban megemelkedett, mint hogy ép eszednél lennél. Nyújtsd ki a kezed, s nézd, hogy remeg-e. Csak hát, értitek, hogy mi történik akkor. Ha be tudnál még fűzni cérnát a tűbe, folytasd. Tehát akkor még mondhatod, hogy „Gyereket akarok, de sürgősen, azonnal.” S még így vagy, mehet. De ha azt mondod „Gyereket akarok!!!” – haha, már nem vagy alkalmas az épeszű megbeszélésre, minimum 20 perc, menjél, és… hát ezt már tavasszal nem, mert akkor már rajta vesztettél, ősszel tulipánhagymákat ültess. Tavasszal nem ültetünk tulipánhagymát, emberek. Ősszel.

A 20 perc akkor elég, ha miközben ültetsz, a tulipánhagymánál vagy. Ebben a pillanatban vettem észre egy kukacot, itt van egy pajor, igen, ezeket el, ez nem fog kelleni, mert megkajálja az én szép holland tulipánomat. Jó, ezt el, érzem, na, itt egy kicsit agyagosabb a föld, itt van egy kődarab, azt el… A 20 perc akkor, ha ott tudsz lenni a földnél, meg a tulipánnál, a föld illatánál, a körmöd alá szoruló agyagdaraboknál, akkor 20 perc elég. Különben, ha te úgy ülteted a tulipánhagymát, hogy „Na jöjjön vissza! Mindjárt letelik a 20 perc. Most még jó, hogy most, ahogy csinálom ezt a szarságot, eszembe jutott, azt elfelejtettem mondani, mi az, hogy gyereket akarok. Most jut eszembe, így, ahogy ültetem ezeket a rohadt hagymákat, még jó, hogy ültetem őket, John Gottman, kösz, hogy mondtad, még jó hogy…! Most jut eszembe jutott, hogy nemde a szentségi házasság alapkritériuma nyitott a gyerekekre. Ezt, pont ezt nem mondtam. Én még ott kuncsorgok neki, hogy gyereket szeretnék. Persze, tudod, hogy ki fog neked kuncsorogni! Gyerek az kell! Ennyi, ennyi, ennyi! Hány perc van még, Gottman?” (taps – szerk.) (48:15)

Hát, így egy néhány évig még relaxáljál, s a… Na, lement az előadás, s ugye Kárpátalja nem pont Nagyegyed utca - Körút sarka, hát azért mégis csak tartása van az embereknek, AZ embereknek. S akkor a heghívó megkapta a mikrofont, hogy kommentálja ami történt addig. Combfix megvolt. „Nagyon köszönjük az előadást. Azt sejtem, hogy egy eredménye biztosan lesz. Ungvár környékén nagy tulipánmezők fognak…” (taps. – szerk.) Na, hogy ez melyik pont volt, nem tudom, de… A második volt. Benne van a tetteiben. Tehát ha elmegyek 20 percre, hogy ne ott legyek, hogy mit mondok és te mit mondtál… hanem a földnél vagyok, a tulipánnál és a pajornál, akkor a 20 perc elég. Különben hát egy újra születés esetleg az. Ne legyetek már ilyen rugalmatlanok. (50:00)

3. Pontosan használja az érzékszerveit.

Akár többet is. Ugye lát és hall, és szagol, és tapint, és… hmmm, nem mostam fogat. Mostam egyébként. Mindig úgy jövök el, hogy hú, hát itt muszáj, mert köpködni is fogok. Legalább legyen egy ilyen mentolos hulláma. Jó. Próbálom tudatosítani, hogy keretek közé… Érdekes ez nekem, mondjuk valaki most van először. „Hát nem tudom, én néztem a pesti műsorban, hogy pszichológiai témájú előadás, spiritualitással együtt. Hát azért beírok a PM-nek, hogy azért valami, kicsit mondjuk a műfajt át kéne rendezni egy picit, pontosítani.”

Biztos megvan nektek ez a történet. Történetek Lin-csi apát kolostorából. Ugye, hogy szalad a szerzetes, hogy „Megvilágosodtam, megvilágosodtam, mester!” Akkor a mester áll „És milyen fák voltak jobb oldalon, ahogy megvilágosodtál? Baloldalon meg milyen cserjék? – De hát apát, apát, kit érdekel, hogy milyen fák meg cserjék, mikor megvilágosodtam? – Hát fiam, ha nem tudod, milyen fák voltak, meg milyen cserjék, menj, meditálj még egy pár évet. Lehetetlen, te megvilágosodtál, és az érzékszerveidre ez nem hatott. Nem élesedtek ki, és nem tudod pontosan, milyen fák voltak, meg milyen cserjék.” Háhhh! Hmm. (52:15)

Nem egyszer a legegyszerűbb gyakorlat, hogy ha valaki a saját rettenetes gondolati zűrzavarából, vagy érzelmi káoszából kiutat keres, hogy fogod magad, és egyszerűen csak elkezdesz valamelyik érzékszerved alapján figyelni. (szagolgat – szerk.) Máris van két különböző illat. S olyan érdekes, ahogyan elkezdjük tudatosan használni az érzékszerveinket, valóban hagyni, most nem, nem gondolkozok rajta rögtön, nem jut róla eszembe valami, nem is akarom, hogy eszembe jusson, csak nézem. Nézem, sárga, sárga is meg bolyhos, micsoda vonalak vannak. Milyen érdekes, hogy ott látom a vonalakat, de ott meg nem látom, pedig ugyanaz a pulcsi. Ott van vonal, itt meg nincs vonal. Mindenhol van vonal, izmos. Ez egy gondolat. Bár azt nem lehet, Ott még kéne egy kicsit. Szóval az érzékszerveink használata, hogy épes vagyok az érzékszerveimmel ott lenni, ahol vagyok. (53:40)

Következő. Jaj, itt eszembe jutott egy másik. Van egy elég furcsa történet a Buddha tanításai. „Összes tanításomnál többet ér egy szezámmagos pogácsa.” Egy ilyen igazi buddhista gondolat. „Hagyjátok az összes bölcsességet, minden tanítást, minden törekvést. Nézzétek ezt a szezámmagos pogácsát. Ez több, mint minden tanításom együtt.” Oké. (54:25)

4. Az információkat a teljes szervezetével fölfogja, nem csak a tudatával.

Vagyis ahogy ér engem valami, akkor ott valahogy azt… illata is van, hat rám valahogy, érzéseket kelt, gondolatok is jönnek. Jönnek intuíciók, gőzöm sincs, hogy mit jelentenek, de jönnek. Nem, hát tudjuk az intuíciót? Hát attól intuíció, hogy nem tudom, hogy miért van. De az okos pszichológusok elmondják, hogy az intuíció nem véletlenül jön, hanem az agyunk rengeteg információt gyűjt be, ezeknek körülbelül több mint 90%-a nem tudatos, az agyunk ezeket kiértékeli, és bizonyos kiértékelési folyamatok végeredménye egy-egy érzés, egy-egy indulat, vagy egy-egy intuíció. Most a kiértékelési folyamatban nyilván torzulások is lehetnek ahhoz képest, hogy az agyam hogyan működik, vagy hogy milyen előzetes tapasztalataim, emlékeim és összes minden csodám van. (55:50)

Megrendítő volt, ahogy az a fiatal nő, akit elraboltak, Natascha Kampusch. Azt hiszem, hogy ő beszélt erről, hogy ment az utcán, s jött vele szemben ez a férfi, és azt mondja, hogy „Közeledtem hozzá, jött egy megérzésem, hogy át kéne mennem a túloldalra.” Vagy ő volt, vagy valaki, akit szintén elraboltak, s akkor sok éven keresztül. S azt mondta, hogy „Most is vissza tudok emlékezni erre a baljóslatú érzésre, hogy át kéne mennem a túloldalra. Nem mentem át, és akkor valahogy…” Nem olvastam a könyvét, csak ez. És többször hallottam ilyenről, hogy jön egy érzés, és „Á, hülyeség. Á, hagyjuk. Á!” Hogy valaki, aki repülőgép út előtt azt mondja, hogy – megtörtént – „Valami olyan rossz érzésem van, én nem szállok föl.” Persze azért nehéz, mert nem egyszer vannak ilyen intuícióink, és hát a negyede sem volt igaz. Ugye nyilván, mert bennünk torzulhat sok minden. Van egy előzetes tapasztalatvilágunk is. De hogyha egy konkrétabbat ehetne venni, akkor úgy nagy vonalakban vannak kivételek, nagy vonalakban. Ugye, mikor találkozik a nő meg a férfi, s akkor a nő azt mondja egy órás találkozás után, hogy „Áhh, nem!” S akkor a barátnője megkérdezi, hogy „Na, de milyen volt? – Hát tulajdonképpen olyan jóképű volt, jó modorú volt, nagyon jól el lehetett vele diskurálni. Mindenféle betűk vannak még a neve mellett, szóval, szóval… - Na, na! (csillant föl a barátnője szeme.) Na, na? – De nem. – De miért nem? – Nem tudom megmondani, hogy miért nem, de nem.” Ha valaki valamiért nem, nem kell tudnunk megindokolni. Vagy tévedünk, vagy nem. Ámde ha nem tévedünk, akkor jól jártunk. Ha tévedünk, 3.500 millió még… Megérzés, intuíció. (59:00)

5. A helyzet összetettségét figyelembe véve cselekszik az adott pillanatban, ott az adott pillanatnak megfelelő módon, de nem csak az adott pillanatra vonatkozóan.

Hú, ez nagyon szép. Ezt elmondom még egyszer, mert ez már egy összetett mondat, és meg kell, hogy értsem, mielőtt beszélek róla. A helyzet összetettségét figyelembe véve cselekszik az adott pillanatban, a pillanatnak megfelelő módon, de nem csak az adott pillanatra vonatkozóan. Híí, híí, híí! Ez igen, ekkor vagyok jelen. Ekkor élem meg a személyem hatékonyságát, ekkor működök hatékonyan.

A múltkor kiderült, hogy körülbelül 10%-a lehet a segítő foglalkozásúaknak – nem, már ebből a mondatból nem jövök ki jól – nektek, és ezért nem akarom hosszan mondani, de mondjuk a kezdő segítőknek a gyerekbetegsége, hogy ránéz valakire, beszélget valakivel, s annak a valakinek az ott és akkor való érzelmi állapota teljesen beszippantja. Sír, és akkor ő is sír. Egyre… én is akkor rosszul vagyok, és rosszul… és valahogy már nem is tudok mást mondani, kibuggyan a számon, hogy „Hát, akkor ezt hallgasd meg! Mikor az én anyám azt mondta, három éves voltam…” S akkor a kliens néz nagy szemekkel. „Most, most majd segítsek is, vagy hogy legyen ez, vagy kérdezzek egy-két segítőt?” Szóval ott van a jelenben, de hogy ott az összefüggést látná, hogy ő a segítő, már ő, a segített, ez egy helyzet, ő kér tőlem segítséget, és van egy óránk, ez az ő érzése, az én érzésem ez… Szóval beszippant egy érzés. De az is lehet, hogy nem a kliens érzése szippant be, hanem a sajátom. Hát nem a nagy együttérzés, vagy az azonosulás. A saját, annyira a sajátomnál vagyok, nem tudok sehol máshol lenni. (61:40)

Na ennél már egy lépéssel izgalmasabb, mikor ott vagyok, hát az érzés, látom, hogy fájdalmas. Azt mondja „Hát a férjem, szóval a férjem egyszerűen, egyszerűen annyira, de annyira semmibe tud venni!” Emlékeztek, pár héttel ezelőtti történet. „De annyira semmibe vesz, hogy a mondat közepén föláll és kimegy. Őrületes, hát egyszerűen nem lehet vele élni! Nem lehet vele élni! Hát mást se lehet, de élni azt már nem, azt nem.” És te látod ott a fájdalmát, a dühét, az elkeseredését. Még hozzá mondja „De öt éve ilyen! Tavaly házasodtunk. Hát gondoltam, majd kiszeretem belőle ezt a hülyeséget. De hát nem, nem, egyszerűen rendíthetetlenül merev. Megy, és ő megy.” S akkor én nem látok semmit, csak így őt, így egymagában, azt mondom „Hát egyszerűen hallani is rossz, borzasztó. Most nem beszélek a saját férjemről, mert épp eszemnél vagyok, de szóval, tényleg, egy ilyen férfivel… Hát nézzünk akkor kiutakat. Bejárati ajtó, két bőrönd, Nagyegyed utca – Körút sarka, fél óra, de legalább nincs egy ilyen lehetetlen alak.” Látok valakit, de nem érzékelem a kapcsolatait, hogy ő egy kapcsolatban van. Hogy az a férfi, akiről beszél, történetesen a férje, azt mondták egymásnak, hogy „Szeretlek.”, hogy ez egy folyamat. Nem lát semmit, csak most látja ezt a nőt, ahogyan ő rosszul van. S akkor erre a rosszullétére válaszol. „Ó, hát ezt hogy? Hát ott vagyok nagyon is, cselekszem, benne vagyok a cselekvésben, rengeteg jó ötletem van, hogy hány bőröndöt kell ilyenkor. Még érzem is a bőrönd súlyát.” (63:55)

A következő – picit elkotyogtam ezt – hogy na, most akkor képes vagyok látni őt, így, a jelenben, ezt érzékelem. Képes vagyok érzékelni valahogy azt az összefüggést, amiben ez történik, és az egész kapcsolati hálójával látom őt. S akkor még folyamatokat is érzékelek. Például azt kérdezem „Ó, értem, de mi volt az előzménye annak, hogy a férje mondat közben kiment? – Előzmény? Hát az előzmény az volt, hogy annyira fölidegelt, hogy üvöltöttem vele. Hát de nem csoda, hogy üvöltöttem vele, mikor fölidegelt.” Na ez egy magyar szó, ez igazi magyar szó, ezt mindenhol ismerik, a pusztán is, Kékesen is, mindenhol: fölidegel. Hogy folyamatok vannak. „Igen értem, most a férje ezt csinálta. És tulajdonképpen hogyan élnek mostanában? – Hát most született, hármas ikrek születtek.” S akkor a mondat közben fölállt a férjem, akkor kettő is sírt. Lehet, hogy azért ment ki?” Oké. Folyamatok, folyamatok. Hol tartunk? (65:10)

Ők hol tartanak? Folyamat, folyamat. S akkor egy valamiről még nem is beszéltem, hogy léteznek egyetemes igazságok, ami egyszerűen úgy van. A kliens azt mondja „Ez rettenetes. Hát rettenetes! A férjem azt mondja, hogy öreg vagyok. Hát nekem, egy nőnek ilyet mondani, hogy öreg vagy? – Hány évesnek tetszik lenni? – Hát maga is ezt kérdezi? Hát… nekem azt mondták, hogy már nem kell új személyi. Erre emlékszem. Mikor volt a rendszerváltás, ’89-ben, s akkor jöttek a lapszemélyik, akkor mondták „Asszonyom, maga őrizze csak meg nyugodtan azt a régi bordót, az úgy jó lesz.” Hát nem tudom, hány éves vagyok.” Hát, na jó. Hogy szalad az idő! Még… komoly munka az idő strukturálása, ez, ebben vagyok én, strukturálom az időt. Miért nincs itt fény? Jó, gyerünk! (66:40)

6. Megbízik a szervezetében, és alkalmasnak tartja és látja és tudja magát a változásra.

Megbízik a szervezetében , ami azt jeleni, az első ötöt jelenti, és azt, hogy miután megbízik a szervezetében, alkalmasnak tartja és látja és tudja magát a változásra. Tehát például volt egy első randim, hosszú nevű sokbetűs férfivel. Nem voltak jók az intuícióim, beszéltem a barátnőmmel. Ő azt mondta „Ne hülyéskedj már! P betű is volt a nevénél? – Volt. – S nem a nevében? – Nem, úgy külön, külön. – Hmm.” Azt mondod, hogy jó, intuíció ide, intuíció oda, még egyszer rágurítok erre a talira. És ahogy mész a második talira, rájössz, hogy tulajdonképpen az történt, hogy fájt a fogad. Akkor nem tulajdonítottál neki jelentőséget, de most eszedbe jut, hogy lehet, hogy akárkivel találkozhattál volna, akkor is fájt volna. Adsz még egy esélyt.

Ezzel azt akarom csak mondani, hogy ha megbízok a saját szervezetemben, az nem tévedhetetlenséget jelent, vagy valami tökéletességet, vagy hogy minden intuícióm pontos, és jól látok mindent, jól értem, nem t’om mit. Éppen fordítva. Hogy pontosan érzékelem és tudomásom van arról, hogy egyáltalán nem érzékelek mindent jól, vagy éppen fájt a fogam. Csomó zűrzavar lehet bennem, de abban tudok bízni, hogy erre rá tudok jönni, valamit meg tudok változtatni, valamit fölül tudok írni. Valamit jó értelemben fölül tudok bírálni. Hogyha tévedtem, ezt be fogom tudni látni. Tehát nem fogom önigazolással tölteni az egész életemet. Viszonylag hamar rá fogok jönni, hogy azt nem csináltam jól. Ha pedig nem jövök rá viszonylag hamar, attól még nem fog összedőlni a világ, az is egy érdekes tapasztalat lesz, hogy mi hat rám úgy, hogy tíz évembe telik, míg rájövök, hogy nem gondoltam jól. Akkor sem fog összedőlni a világ. (69:30)

Mindehhez máris hozzátársul az, hogy ez a rossz egy nagyobb jónak a része. Hogy végül is ez nagyon is megértővé tesz engem másokkal, mikor másoknak rosszak az intuíciói, a gondolatai. Hát én is csak ilyen vagyok, hát akkor hova pattogjak? Mit okoskodjak neki, hogy ezt tudnia kéne? Mást meg én nem tudok már tíz éve, ráadásul azt hiszem, hogy tudom. Ő meg azzal jön, hogy nem tudja, tehát előrébb jár, mint én. Ez volt tehát a hatodik pont. Megbízik a szervezetében, kész a változásra, a fejlődésre. Ez rám is fér. És akkor… üdvözöljük a síelőket! Jó havat nekik!

Lejegyezte: vinkozoli