Elismerés-hajszolás séma 9.

Köszöntelek benneteket! Örülök, hogy itt vagytok. Igen, majd mindjárt kialakul. Kedvesek vagytok. Adjátok a visszajelzést.

Szóval ott tartunk, és mindig okoz ez egy nehézséget, hogy lehetséges, hogy valaki hétszámra, hónapszámra itt van és együtt vagyunk, és számotokra ezek a témák ismerősek, bent vagyunk egy sodrásban, egy folyamatban. Egyik alkalom épül  másikra. De közben mindig vannak olyanok is, akik talán csak egy alkalommal jönnek, vagy talán csak egy időszakra, és ezért muszáj, hogy egy picit mindig az összefüggésekről is szót ejtsünk, hogy egyáltalán miről van szó.

Hogyha innen indulunk, csak éppen skiccszerűen, akkor azt mondhatnánk, hogy a sémákról beszélünk, mondjuk úgy négy éve. S akkor azt mondjuk, hogy vannak bennünk olyan lenyomatok, mintázatok, amelyek kialakulnak akkor, amikor kicsi gyerekek vagyunk, akár magzati, csecsemő, kisgyerek korban. Első sorban ezekről a negatív lenyomatokról beszélünk, amelyek tulajdonképpen az akkor átélt élettapasztalat lenyomatát jelentik és fejezik ki bennünk, s az akkor átélt élettapasztalat négy összetevővel rendelkezik bennünk. Ez pedig: gondolatok, érzések, szelektíven megjelenő emlékek, már elsősorban csak azok az emlékek, amik egy korai tapasztalat. Ami lehet egy nagyon erős tapasztalat, lehet folyamatosa fönnálló tapasztalat, annak megfelelő emlékek, és ehhez a háromhoz kapcsolódó testi-fizikai állapotok. Erről beszélünk négy éve. Hogy mit lehet erről négy éven keresztül beszélni, ezt… fogalmam sincs. Azt tudom, hogy most arról lehetne beszélni, hogy a 18 séma… Hogy hányadiknál vagyunk, ezt ti sokkal jobban kell, hogy tudjátok. Mennyi? Nem, nem. Hát akkor ezt senki nem tudja, s ebből is látszik, hogy nem kell mindent tudni ahhoz, hogy értelmes életet éljünk, attól még az élet megy tovább. Minden esetre most annál a sémánál vagyunk, amit így neveztünk meg: elismerés-hajszolás. (02:25)

Az elismerés-hajszolásnak van két nagy csoportja.

1. Fogadjatok el, szeressetek, becsüljetek meg, tiszteljetek, zanzi-manzi, kérek egy kis zanzi-manzit.

2. Sikeres akarok lenni. Hírnév, dicsőség – mi van még? – lovas szobor. Legyen rajta egy hely, s én oda fölülök, és ez nekem készült. Népszerűség, ismertség, elismertség, és a különdíjasunk, lájk özön, lájk özön, mert a nélkül nincs élet.

És azt mondhatnánk, a kultúra ezt a két sémát tulajdonképpen érdekes módon nagyra becsüli és elismeri, és nagyra értékeli, sőt ösztönzi bennünk. Ezért nagyon fontos megkülönböztetnünk azt, amit így neveztünk sok évvel ezelőtt, hogy van bennünk egy természetes szeretetéhség, vagy a szeretetmohóság. Vagy van bennünk egy természetes vágy, hogy valami értelmes életet élve valami gyümölcs szülessen az életünkből. Ez hozzájárul a szubjektív jólléthez. Úgy élek, hogy értelmes az életem, ennek tartom, így élem meg, és abból valami születik. Ez része a jóllétnek. Ezt megkülönböztetni attól, hogy siker, hírnév, népszerűség, akármi… Hajhászásban vagyok-e benne? A nagy különbség döntően az, s emlékeztek, a három széket használtuk. (04:00)

Első szék, önmegvalósítás első szintje, második szintje, harmadik szintje. Önkifejezek, önátadok, önfelülmúlok. Ami ebben a sémában van, miért nincsen jól? Mert nincsen ÖN. Van kifejezés, van átadás, van felülmúlás, csak ÖN nincsen. Miért nincsen ÖN? Mert az az alapvető élményed gyerekkortól kezdve, akkortól, amikor a séma kialakul, hogy ő így nem jó, így nem szerethető, így nem értékes, így nem lehet jó, így, így, így… Nem szerethetik így, nem lehet boldog így, nem lehet eredményes. Ehh. Ezért amit kifejez, az mi? Nem saját maga, hanem az van a homlokterében: „Milyennek kellene lennem, hogy kellene kifejeznem magam ahhoz, hogy olyannak látszódjak, amiről az a hiedelmem, hogyha ilyennek látszódnék, akkor majd szeretnétek. Ha ilyennek tűnnék, akkor elfogadnátok.” Hát akkor nem önkifejezésről beszélünk, ő lehet, hogy reggeltől estig kifejezi magát, reggeltől estig, mindenféle ruhaköltemények, hajzatköltemények, körömépített költemények, lábkörömépített költemények, sarokgombátlanított költemények, minden. De ÖN nincs benne, csak az a törekvés, hogy „Na, ha olyan lennék, akkor…” És ez a nagy gyengéje, most nem csinálom végig. Tehát sem önkifejezés nincs már, kifejezés vagy rengeteg, csurig. Önátadás sincsen. Átadás lehet. „Mindent úgy csinálok, hogy szeress érte. Akkor van átadás, csak ÖN nincsen. És van fölülmúlás is, csak ÖN nincsen. (06:10)

Ennek a folyamatnak pedig a gyöngéje az: múlt, jelen, jövő. Hogy tulajdonképpen a séma a múltban alakul ki, ezért őt ez meghatározza. „Így nem vagyok jó, így nem vagyok szerethető.” És közben a jövőre vonatkozóan van egy csomó fantáziája. „Ha sikeres lennék, akkor elismernétek engem, és akkor tudnák a jelenben jól lenni. De most nem vagyok a jelenben, hanem a múlt világában élek, ahol az a tapasztalatom, hogy így nem vagyok jó, így ne vagyok szerethető, vagy nem lehetek boldog, vagy eredményes. Ezért valamilyennek kell lennem: sikeresnek, híresnek, népszerűnek, akármilyennek, és akkor talán jól leszek.” Ez egy fárasztó séma. Hehh! (07:00)

Így jutottunk el oda, hogy amit ma olyan sokan mondanak, hogy „A jelenben lenni.” Mert ő nincs a jelenben. Se önmagánál nincs, se a jelenben nincs, úgy pedig nehéz jól lenni. S akkor ezt kezdtük el nézni, hogy jó, akkor mi ennek a titka. S akkor megint játszanék a székekkel egy kicsit, megint keringek, ezt nem tudom miért csinálom, de jó esik, és az is valami. Nem? Nem egy kis dolog, valami jól esik, és azt csinálod. Na szóval.

Van egy alapvető mintánk, most ez nem is fog kelleni. Ebben a sémában az alapvető hiedelmem így néz ki, á, vagy még… de erre az ismétlésre még szükség van. Vissza! Vissza! Emlékeztek, hogy a folyamatot meg úgy írtuk le, hogy aki ebben a sémában van, akkor őrá jellemző a következő, hogy fél bizonyos érzésektől, fél bizonyos gondolatoktól, mert azt mondja „Ha még öt percig boldogtalan vagyok, az rettenetes. Nem engedhetem meg magamnak, hogy boldogtalan legyek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szomorú legyek, hogy dühös legyek, hogy féljek, ezt nem engedhetem meg magamnak.” Az érzés jön, a félelem, düh, harag, vagy bármi, amit, ha ő tudna a jelenben lenni, akkor egyszerűen megélné. De nem ezt történik, hanem jönnek az érzések, vagy a gondolatok, és ehhez kapcsolódik egy ítélet, egy minősítés. Azt mondja „Ez az érzés rettenetes. Ez a gondolat elkerülendő. Ebből nagy bajom lesz.” S az elsődleges érzés és a minősítés után létre jön egy érzelmi állapot. Mondjuk folyamatosan szorongok, folyamatosan aggódok, folyamatosan boldogtalan vagyok, lehangolt vagyok, életunt vagyok, zzzz. Ez már egy másodlagos érzelem, aminek az eredőjén azt láttuk, hogy félelem valami érzéstől, érzelemtől, gondolattól, ebből jön az ítélet, és kialakul egy lelkiállapot, és tulajdonképpen ettől vagyok rosszul. De a helyzetet félreértelmezem, és azt mondom „Lám-lám, milyen veszélyes a harag. Lám-lám, milyen fenyegető a félelem. Lám-lám, milyen rettenetes, elviselhetetlen a boldogtalanság. Hiszen látni valóan ettől vagyok olyan rosszul.” És nem így van. Mert nem ettől van rosszul, hanem attól, hogy egy gondolat után egy minősítés következett, és azt mondta „Ezt nem engedhetem meg magamnak, ez szörny, ez elemészt engem.”, és ettől van rosszul. Höö! Akkor most kiveszem, és akkor… Ez egy tanulós nap lesz, nyögve nyelős, rengeteg információ. (10:05)

Alap képlet: Ha szeretsz, akkor boldog vagyok.

Az alap képlet akkor úgy szól, itt vagyok, és azt mondom „Ha szeretsz engem, akkor boldog leszek. Egyébként nem Csak akkor leszek boldog, ha szeretsz engem. Akkor tudok csak boldog lenni, ha szeretsz engem.” Ez a csecsem-gyerekkori alapélménynek egészen nyilvánvaló megjelenése. Tényleg úgy van, ha nem szeretnek, akkor nagy bajunk van. Kicsik vagyunk, kiszolgáltatottak, képlékenyek, sebezhetők nagyon-nagyon. Reális, hogy azt mondom, az életről van egy alap tapasztalatom, hogy „Ha szeretnek engem, akkor én jól vagyok.” Valóban, így kezdődik az élet. Szeretnek engem, jól vagyok. Pici vagyok, kiszolgáltatott, tehetetlen, ezért ez így van. Csak ahogy múlik az idő, háhá… új lehetőségeim nyílnak. De ha a séma világában maradok, akkor nem, akkor ezt a képletet élem száz évig, és így is távozom. „Ha szeretnek engem, boldog vagyok. Nem szeretnek, boldogtalan vagyok.” És a kettő közé irgalmatlan sok dolgot beteszek. Azt mondom „Hát ha szeretnek, boldog leszek. Ezért kellene nekem egy olyan férfi, aki szeret. De akármilyen férfitől nem jó, ha szeret. Egy legalább félig gazdag, jól menő férfi kellene nekem, aki szeret, mert akkor ott… De fiatal is legyen, mert ha idősebb, hamar meghal, és akkor meg nem szeret senki, és akkor nem leszek boldog. Tehát kellene nekem egy fiatal, elég jómódú, elég gazdag… Hát azért jóképű is legyen, mert szerintem nem leszek boldog, ha nem egy jóképű fiatal gazdag ember szeret. Tehát kell egy elég fiatal, elég jóképű, elég gazdag fiatalember kellene nekem, aki szeret. Most ahhoz, hogy én találjak egy ilyen fiatalembert, ahhoz énnekem először is, hát először is mindenképpen nagyon jól kell kinéznem. Most ahhoz, hogy én nagyon jól kinézzek, ahhoz nyilván nagyon sok pénzre van szükségem, emiatt énnekem elég sok pénzt kell keresnem. Ezért tehát akkor nem mindegy, hogy mit tanulok, ezért olyasmit kell tanulnom, amiből elég sok pénzt tudok keresni. S ha azt az elég sok pénzt megkeresem, akkor ki fogok tudni majd nézni úgy, hogy tulajdonképpen akkor ez elég jó lesz, és így lesz valamennyi esélyem arra, hogy esetleg egy olyan férfi rám vesse a szeme pillantását, a pillái mögül, hogy azt mondja, hogy <<Nahát ez a nő talán olyan lehet, aki majd engem egy életen keresztül szeret.>>. És közben én azt gondolom, ha ő elvenne engem feleségül, na akkor talán még egész jól is lehetnék. Addig nem” (12:45)

Ennek a mintázatnak tulajdonképpen… Féltetek, aggódtatok? Aggódtatok. Ez jól esik. Ez jól esik. Kedvesek vagytok, hogy… én azért tudatomnál vagyok az előadás során. Szeretnélek biztosítani benneteket erről. Szóval.

Tehát az alap képletünk ez, és érthető, hogy miért ez az alap képletünk. „Ha szeretnek bennünket, boldogok vagyunk. Ha gondoskodnak rólunk, észre… akkor jól vagyunk. És ha nem, akkor rosszul vagyunk.” Ez a magzati, csecsemő, pici gyerekkor alapképlete, reális, csak hogy nem vagyunk csecsemők. Ezért e mellett a képlet mellett egy csomó más, nagyszerű képletünk van. Mutatok nektek néhányat, csak futok egy kört. Lássátok, ez már másik két szék. Azt mondja. De látni való, hogy más, ugye? Nem, hát megváltozott a rendszer. Tehát ez… azt mondja. (13:50)

2. képlet: Ha szeretlek téged, akkor boldog vagyok.

Sokáig éltem így, hogy „Ha szeretsz engem, akkor boldog vagyok.”, de most rájöttem, hogy olyan is van: „Ha szeretlek téged, akkor boldog vagyok.” Heej, há-há-háá! Hát ez kétség kívül egy másik képlet. Nagyobb tere lett a szabadságnak. Ha azon múlik, hogy én boldog lehetek-e egyáltalán az életben, hogy te szeretsz engem, akkor nagyon kiszolgáltatott vagyok. És főleg, ha ez azon múlik, hogy én milyen hatást keltek benned, hűű. Semmi biztosíték nincs, hogy mindig tudom azt a hatást kelteni, amitől te majd szeretsz, amitől majd én boldog leszek.

„Ha én szeretlek téged, akkor boldog leszek.” Hee! Hát, ha a boldogság szakirodalmát nézzük, akkor azt, hogy ha én képes vagyok szeretni, cselekvőképes maradni, kreatív lenni, és a többi, nagyon sokszorosan aláhúzva láthatjuk. Nagyobb a szabadság, tudok felelősséget vállalni magamért, nem vagyok olyan kiszolgáltatott, a kezemben van egy csomó minden. Nem könnyű, hát nem könnyű szeretni. Kinek könnyű? De mégis, érdekes módon, jobb helyzetbe hoztam magam. Tehát felnőtt embereknél, de ez már gyerekkorban is így van. Emlékeztek a kutatási eredményekre. 18 hónapos pici babáktól kezdve van bennünk egy önjutalmazó rendszer. A saját magunk számára élvezetes tevékenységet két évesen abbahagyjuk, hogy egy felnőttnek segítsünk. Belső önjutalmazó rendszer, amit idővel tönkre tudunk tenni. Tönkre mehet, vagy a környezetünk sokat tesz azért, hogy tönkremenjen. De ha egy kicsit egészségesek vagyunk, ehhez vissza tudunk térni. És a kutatások rendre ezt bizonyítják, hogy – most nagyon egyszerűen fogom mondani, mert ez a képlet is elég egyszerű, hogy szeretek és boldog vagyok – jobb adni, mint kapni.

Ez azoknál igaz érzés szempontjából, akik viszonylag egészségesek. Mert náluk ez az önjutalmazó belső rendszer akkor aktívvá válik. Ha nagyon sérültek vagyunk, akkor érzésekben nem kapunk rögtön visszajelzéseket. Tehát akkor ugyanaz, hogy „Jobb adni, mint kapni, csak nem érzem.” Ez valóban így van, így van, ne idealizáljuk ezt, hogy akkor csinálom, csinálom, és rögtön jobban fogom érezni magam. Nem, de valami mégis csak megtörténik. Azzal, hogy én szeretek, és azt mondom, hogy jobb adni, mint kapni, bár érzésekben nem kapok erről visszajelzést, mert az önjutalmazó rendszer nem hatékony bennem, ettől még jobb helyzetbe fogok kerülni. Több emberi kapcsolatom lesz, több kapaszkodóm lesz, több erőforrásom lesz. Tehát tulajdonképpen ha nem is közvetlenül, rögtön ebből a visszacsatolásból, hogy jobban is érzem magam rögtön, de még akkor is érvényes rám ez, hogyha sérült vagyok. Tehát akkor is érdemes ezt a modellt is látni, nem csak az elsőt, hogyha a tapasztalataim rögtön ezt nem igazolják vissza. Ez egy realitás.

Tehát a második modell így szólt, hogy az is realitás felnőtteknél, de már 18 hónapos kortól kezdve, hogy szeretlek, és ettől boldog vagyok. Következő modell! (fut egy kört – szerk.) De nehéz ez! Azt mondja. (17:40)

3. képlet: Nem szeretsz, és én ettől még boldog vagyok.

Nem szeretsz, úú, nem szeretsz, és én ettől még boldog vagyok. Ez lehetséges? Hát hogyne! Hogyne volna lehetséges! Nem szeretsz, de ettől…, és nyilván most az „ettől” egy kicsit túlzás, mert nem ettől. Most ne egy ilyen mazochisztikus belső világot kényeztessünk itt. „Bár te nem szeretsz, attól én még tudok jól lenni, vagy boldog lenni.” Ez lehetséges. Hát nyilvánvalóan lehetséges.

Eszembe jutott valaki, aki azt mondja, hogy mindig az első modellben gondolkozott. „Szeretsz, boldog vagyok. Nem szeretsz, boldogtalan vagyok.” És egyszer, mikor úgy következetesen megkapta azt, amitől rettenetesen félt, és azt gondolta, hogy na, ha az megint így lesz, akkor az mennyire rettenetes lesz, egyszer csak átélt egy szabadságot. „Hát ez mindig így van. Akkor most hova izgatom magam?” Valami egyszerűen megváltozott benne. Tehát az is egy realitás, hogy nem szeretsz, és ezzel együtt tudok jól lenni. (19:05)

Aki biztonságosan tud kötődni, ő ezt a modellt biztosan ismeri. Hogy éppen nem adod azt, amire szükségem van, de ez engem nem billent ki. Ha közülünk valaki nem tud biztonságosan kötődni, tehát körülbelül 300-an (a jelenlevők fele – szerk), nektek azért mondom, hogy tényleg így van, a legjobb esetben 50%-unk tud biztonságosan kötődni. Nektek mondom, 300-ótoknak, hogy ha teneked az az alapélményed, hogy „Nem szeretsz, és akkor én nem tudok jól lenni.”, ez nem arról szól, hogy ennek így kell lennie, hanem hogy nem tudsz biztonságosan kötődni. Hmm. Ennyi. S ezzel így el lehet molyolni egy picit, bíbelődgetni. De nagy dolog, hogy nem arról van szó, hogyha nem szeretsz, akkor törvényszerűen, mindenképpen lehetetlenség az, hogy jól legyek, mert nem így van. Legföljebb nekem a kötődési sérülésem miatt állt össze így az élet, ezért is vagyok olyan rosszul. Tehát a harmadik realitás, azt mondom, szeretsz és én köszönöm szépen, attól még boldog tudok lenni. Negyedik… Bláhh, most már kicsit nehezedik a helyzet. Azt mondja. (20:25)

4. Nem szeretsz, nem vagyok boldog, de ettől még jól vagyok.

Nem szeretsz, nem vagyok boldog, hehe. Van egy harmadik szék. Emlékeztek, itt van az egészséges részünk, a realitás. Nem szeretnek, nem érzem magam boldognak, s ettől még egyáltalán nem vagyok boldogtalan. Igen,ez van ilyen, hogy valaki nem szeret, tudom, egy ilyet már megéltem, nem egyszer, nem kétszer. Egyszer volt rövidebb idő, kétszer hosszabb idő, nagyjából az életem 50-60%-a. Ezt ismerem. Nem szeret valaki, nem vagyok boldog. És ha most nagyon sarkosan mondanám, azt mondanám, hogy …s ettől még tulajdonképpen tudok boldog lenni. És ha valaki a jelenben szeretne lenni, akkor tulajdonképpen erre a negyedikre is szüksége van. De főleg erre. Ez a legtrükkösebb.

Ez azzal van összefüggésben, amikor a három széket kiraktuk. Amikor megjelent mögötte a negyedik. Igen, most látom, az történik veled, hogy félsz, utána hogy van ez a rettenetes félelem, az a gondolatod és a minősítés, az ítélet, hogy aki fél, nem lehet jól. Az rettenetes, félni nem szabad, mert a szeretet kizárja a félelmet, aki fél nem tud… Akkor ez rettenetes. Minősíted, s ettől jól beakad nálad a szorongás. Jó, és ott időzik, tartózkodik. Ha csak ennyi van, pocsékul vagy. De ha ide tudsz jönni az egészséges részedhez, azt mondod „Hát ezt a folyamatot jól ismerem. Hát tulajdonképpen ezzel van itt dolgom. Tulajdonképpen most ott tartok, ez egy nagyon nagy lépés, hogy rálátok, hogy így szoktam csinálni. Hogy aggódok, hogy nem szeretsz, azt gondolom, hogy jaj, ha aggódok, hogy nem szeretsz, akkor az rettenetes, mert úgy ne tudok én se szeretni. Emiatt szorongok. Most látom, igen, ezt szoktam csinálni. Na jó, hát ettől még lehet jól lenni.” S akkor súgok neki, hogy jó, hát akkor mit érdemes csinálni. (22:55)

Emlékeztek, itt beszéltünk arról, hogy amikor valakire jellemző ez a folyamat akár ebben a sémában, akár egy másikban, akkor érdemes a hosszú távú célokat nem föladni, s továbbra is cselekedni a hosszú távú célok elérése érdekében, mert itt van az a nagy különbség, hogy ha csak ennyi van, előbb-utóbb annyira belefáradok… Nemde? Itt szorongok két kapura, aggódok, féltékenykedek, nem t’om mi. Ne is haragudjatok, egyszerűen muszáj inni. Hát ennyi szorongással nem lehet élni. Hát látni valóan be vagyok zárva. Nem t’om mások hogy tudnak élni, szerintem hazudik mindenki, az biztos. Boldog, dehogy boldog, senki nem boldog. Olyan nincs, mert én már mindent próbáltam. Úgyhogy iszok. S egyébként meg akkor rakom le, amikor akarom. (lerakja a kólát a padlóra – szerk.) Tessék, tessék. Eldöntöttem, lerakom, leraktam, nem vagyok függő. Leraktam, nem? Szóval. (24:10)

A negyedik képlet, hát ez most a legizgalmasabb nekünk. Hogy itt vagyok és azt mondom: Igen, attól, hogy ez van, hogy éppen nem szeret valaki, éppen nem vagyok sikeres, éppen nem vagyok eredményes, éppen nem vagyok jó. – Ez már olyan, mint egy litánia. – Attól még elérhet bennem ez az egészséges rész, és rálátok. Emlékeztek, múltkor erről úgy beszéltünk, hogy tudunk szemlélődni aktivitás helyett. Mert itt állandóan lesz egy kényszerünk, amikor jól akarunk lenni, hogy valamit csinálni kell, és a valamit csinálni kell, ez nem egyszer egy idő után vagy az önpusztítás, vagy a másiké. „Meg kell változnod, muszáj, hogy megváltozz, elegem van ebből, addig ütlek, amíg meg nem változol.” Mhh.

Ami itt történik, az egészséges részünkkel, hogy szemléljük magunkat. És ahogyan egy picit képesek vagyunk magunktól eltávolodni és szemlélni magunkat, ténylegesen reális azt mondani, hogy „Látom, hogy boldogtalan vagyok, látom. Hát nem tagadom egy kicsit se. S ettől még az az érzésem, milyen érdekes, nem is vagyok olyan rosszul.” Látom, hogy ez így van. S ezért nem rohanok bele valami olyan aktivitásba, ami semmi másról nem szól, mint hogy ezt az érzést és gondolatot megpróbálom elkerülni, vagy ebből a lelkiállapotból megpróbálok szabadulni. Mert itt (1. szék – szerk.) elkezd a félelem igazgatni engem, itt pedig (2. szék – szerk.) megpróbálom egyszerűen csak a rossz érzéseimet tompítani anélkül, hogy bármit valójában cselekednék magamért. Ez tiszta beszéd, ugye, hogy ezt így lehet érteni? És használni? „Hát azt nem, azt… Jó, ezt meghallgattuk, de hát ez mire jó? Sok okoskodás!” Na jó. Most ugyanerről egy picit, egy másik összefüggést szeretnék. (26:40)

Vagyis azt mondja a „szagirodalom”, igen, mert lábjegyzet van benne egy csomó. Azt mondja, hogy a krónikusan negatív lelkiállapotok általában e miatt a folyamat miatt jönnek létre itt, a 3. széken. Tehát nem azért, mert éppen valaki nem szeret, nem azért, mert éppen dühös vagyok, vagy éppen megijedtem, vagy éppen csalódtam, nem ezért. Lemegy ez a folyamat, és itt rekedek. Tulajdonképpen ezért nem vagyok jól. Hehhh.

Na most, képzeljünk el egy nőt. Ez váratlanul ért téged? Vagy ijesztő? Igen, nekem… most megpróbálok lelassulni magamhoz, nekem ehhez kell egy kis képzelőerő, egy kis időre szükségem van. Nektek könnyű, ugye. Ja, és a múltkori alkalommal Péternek köszönhetően láttam, hogy a telefonon van tükör alkalmazás, van, és még a piktogramon is tükör. Na, hát látszik, mennyire nem élek én itt a XXI. században.

Képzeljünk el egy nőt. Ha én nő vagyok, hmm. Ez jó érzés, tényleg, tényleg. Akkor hajlamos leszek valamire, ahogy a szakirodalom ezt mondja. Mégpedig arra, hogy az érzelmi állapotaim alapján fogom megítélni a kapcsolatunkat. H-hm. Ahogy érzem magam, az a nem tudatos gondolatom, csak egy gondolat, hogy valószínű azért vagyok most olyan nyugtalan, vagy elégedetlen, vagy olyan szorongó vagy lehangolt, mert a kapcsolattal valami baj van. Ez gyakran megtörténik. Ezért, mikor a férjem hazajön, tudtára adom a helyzetet. „Nézd, Dezső! Két napja nem vagyok jól. Nyilvánvaló, hogy köztünk valami nem stimmel.” Márpedig Brünhildaként mindig találok valamit, ami köztünk nem stimmel. Hát hogy stimmelne már minden? Vagyis van egy lelkiállapotom, hozzáteszek egy gondolatot, majd egy ítéletet, azt mondom „Nyilvánvaló, hogy én most jól fogom föl, hogy ez a kapcsolatról szól.” Nincs benne semmi szemlélődés, hanem nekiállok aktívnak lenni. Nagyon aktív leszek, s mondom, s mondom, s mondom. Ez jó, de ez ezen a széken (3.szék – szerk.) való másodlagos érzések enyhítésére pont megfelel. Ugye, mikor „Annyit mond…mondtam… Jó. Na, így már le lehet feküdni.” (30:15)

Úgy irigylem a nőket. Már titeket. Mi az, hogy ő… titeket. Annyira jó, ti mondjátok, mondjátok, s utána mmm, hmm, hrrr (horkol – szerk.). De mi férfiak nem így vagyunk vele, ugye ezt tudjátok? Ezt nem győzöm mondani. Mi férfiak, ha ti nagyon mondjátok este, fölmegy a stressz hormonszintünk. És ha egyszer egy férfi stressz hormonszintje fölmegy, az ott is marad. A férfi ilyen lény. Ti nők rugalmasan mondjátok, jól vagytok, a férfi nem. Ha este 9-10-kor fölment a stressz hormonszintem, te alszol, én pedig kimegyek a konyhába, még egy csirkecombot megeszek, valamint kell csinálni. Úgy sem bírod. Azt ugye tudjátok, a bölcs evolúció arra tett bennünket alkalmassá, hogy szemellenzős módon mamutot vadásszunk. A mamutot lenyilazzuk, a mamutot hazahúzzuk, a mamutot otthagyjuk a konyhában, és attól kezdve… Néha veszünk egy fadarabot, meg dobunk a tűzre, nézzük a tüzet, ugye az a monitor. Kapcsolunk egyet, ez a fadarab, hogy ki ne aludjon. S mindenféle megoldásokat célzó konfliktust utálunk. (32:20)

Most az a nagy kérdés, hogy amikor például John Gottman azt mondja „A társkapcsolatban ez egy forgatókönyv.”, tehát forgatókönyv szerűen játszódik ez le nagyon nagy százalékban, tehát már érdemes vele így bánni, hogy ez valószínű megtörténik. Hogy a férfi dob egy-két hasábot… Tudjátok, az agyunk 10%-a aktív ilyenkor, tehát tulajdonképpen egy ilyen élő zombiként elvagyunk, tehát különösebben nem reagálunk a környezetre. És képzeljétek el, hogy még azt is kikutatták, hogy mikor váltunk, képzeljétek el, hogy még ezt is tudjuk. A távirányítóval akkor váltunk, amikor az agyunkban a látott információk azt a képzetet keltik, hogy ezzel valamit kéne csinálni. S amikor jön… ú, itt valamit… akkor. Ezért például egy férfi nem néz két órás kosztümös drámákat este kilenckor, ez tele van megoldandó helyzetekkel és feszültséggel. Semmi ilyesmi nem jöhet szóba. (33:45)

John Gottman azt mondja, és ő tudja, ha mi nem, legalább ő, hogy a forgatókönyv úgy néz ki, a férfi ül, a nő szóba hoz egy témát. Az egy téma általában három fölvetést tartalmaz, mert nyilván való, ezek ágaznak-bogaznak. Én már csak tudom, mert most érzem, egyikből jön a másik, és jó, hogy nem felejtettem el. És ahogy mondom, a férfi próbál menekülni, ez a forgatókönyv. Az a férfi, aki nem ezt teszi, hanem bekapcsol még 10%-ot, Stand by. Ugye, eddig ki voltál húzva, de most kis… És legalább egy tartalomra pozitívan reagálsz, ez a jó forgatókönyv. Nem ezen múlik, csak akkor látunk valami mintázatot. Meghallgattam, legalább egyre pozitívan, és akkor alszom. De másnap reggel ennek következményei vannak, ezt ne felejtsük el. Hát ez nem, így olcsón nem lehet, mert akkor a következő nap már nem így megy le. (35:10)

Ez most miért érdekes? Azért, mert nem mindegy, hogy ami itt történik, ez tulajdonképpen annyi-e, hogy a férfi alkoholizál, a nő pedig konfliktust szül. Akkor mondja, mondja, akkor ő ettől jobban lesz. Valójában nem egy megoldásra irányul mindez, hanem ennek a másodlagos érzelmi állapotnak a tompítására, vagy enyhítésére. Ez még jobban megerősíti a férfit, hogy ebbe nem érdemes belemenni, mert ebből semmi nem jön ki, csak rettenetesen ideges, még éjjel egykor is eszik valamit. Szesz meg nincs, nyilván. Ezért nem mindegy, hogy én nőként kidolgozom-e a szemlélődő részem, az egészséges szemlélődő részem. Ez így van, a… s akkor érdemes ezt nem este elkezdeni. Hétvége? Na most. Jó. (36:30)

Ezt a helyzetet szeretném egy még nagyobb összefüggésbe helyezni. Ha ez lenne, most így nem vagyok boldog, nem szeretsz, nem vagyok boldog, de hogyha szeretnél, akkor boldog lehetnék, de ha sikeres lehetnék… Az egyik. Épp olvasgattam délelőtt. Amikor a gazdasági világválság elkezdődött, akkor volt egy hatalmas cég, MetLife, biztos ismerős. Az Egyesült Államokban kifejezetten prr-prr-prr, és ráadásul öt éven belül a dolgozóknak bizonyos munkakörben 75%-a elmegy, tehát tssz-tssz-tszz. Elhívták oda Martin Seligman-t, ugye a pozitív pszichológia atyját, s megkérték őt, hogy mondjon már valamit arról, hogy mit lehetne tenni. Nagyon érdekes, hogy szerintetek Seligman minek állt neki? Ugye a pozitív (Egészségedre!), a pozitív pszichológia nem arról szól, hogy mindig érezzük jól magunkat, hanem pont arról szól, amiről beszéltünk. Hogy hosszú távú célok, szemlélődő rész, és ha valami nehéz van, megengedhetem magamnak, hogy éppen ne legyek jól, vagy éppen rosszul érezzem magam. Azért, mert van egy egészséges részem, ami elérhető számomra, ezért megengedhetem magamnak, hogy most ez legyen, ezt éljem meg, vagy… Azt mondja, az első dolga a következő volt. Kitöltetett egy tesztet, ami a következőre kérdezett rá. „Milyen a viszonya a dolgozóknak a kudarchoz?” Kiderült, hogy a dolgozóknak döntő többsége a kudarcot, amit úgy minősítenek itt, hogy „Az rettenetes, azt el kell kerülni, a kudarc nem lehet, a kudarc, a hiba, a tévedés az szörnyű, abba bele kell pusztulni, az életem múlik rajta, hogy ne legyen semmi kudarc, semmi vereség.” Ez értitek, ez a gondolat és a minősítés hozzá. Emiatt ezek a dolgozók pocsékul vannak. A gazdasági válság alatt, nyilván ott, ahogy minden megremeg, persze, hogy mindenkit ér egy csomó kudarc, meg vereség. Egy teljesen új helyzet van. De nem alkalmazkodtunk még hozzá, emlékeztek, ez is egy fő megközelítés a sémánál is, meg a jóllétnél is, hogy képes vagyok adaptív lenni, hatékony és alkalmazkodó. (39:30)

A kudarc, minősítés, gondolat, rettenetes, elkerülendő, szörnyű, csak azt ne, akkor végünk van, halál. Emiatt depresszió, szorongás, reményvesztettség. Kreativitás nulla, spontaneitás nulla. Emiatt nincsen eredményesség. Nem a kudarc miatt nincs eredményesség, ez az izgalmas. Mert a kudarc nincs összefüggésben azzal, hogy valaki eredményes-e vagy nem. Illetve éppen úgy van ez, hogy aki a kudarcait értékesnek tudja tartani, mert itt van a negyedik szék „Ó, kudarc? Én ezt szemlélem.” A kudarc egy nagyon hasznos dolog. Azt jelenti, hogy valamit érdemes másképpen csinálni. Ha ez nem lenne, nem tudnánk most változtatni, vagy alakulni, vagy valami újat behozni, vagy egy olyan ötletet, ami ha nem volna kudarc, neki se állnánk ezen gondolkozni. Ezért innen először ó, ez a kudarc… próbáljuk megérteni, hogy mi is van. Dehogy van arról szó, hogyha kudarc van, vége az életnek, és utána már csak rosszul lehet lenni, és imádkozni azon, hogy nehogy kirúgjanak. Szó sincs róla. Ú, ez nagyon érdekes. (40:50)

Ezért Seligman megcsináltatta a tesztet a dolgozókkal. Rettenetes pocsék eredmények jöttek ki. Azt mondta, érdemes volna azokból egy kis csoportot alkotni, akik a kudarchoz pozitívan tudnak hozzáállni. Tehát nem el akarják kerülni minden áron a kudarcot, hanem azt mondják, emlékeztek, hogy „Most kétség kívül, nem szeret valaki, hát én boldogtalan vagyok – mert senkinek sem esik jól, hogy hogy kudarcot szenved. Kinek esik jól? Tehát itt a kudarc, nem vagyok jól, és ezt nézem, és azt mondom „Na, kétség kívül itt akkor érdemes valamit hatékonyan megváltoztatni.” (41:35)

Csináltak egy kisebb csoportot, kizárólag ilyen személyekből, akikben az egészséges szemlélődő rész ott volt, akik nem futottak bele ebbe az ördögi körbe. Két év alatt majdnem kétszerese lett az eredményességük, mint azoknak, akik csak továbbra is ugyanúgy dolgoztak. Ezért attól kezdve a cég, miután az elvándorlás nagyon nagy maradt, hiszen ezek az emberek ilyen tehetetlenül, szenvedve élték meg a helyzetet, mentek el. Már csak olyanokat vettek föl, akiknek a hozzáállása a kudarchoz pozitív volt. Néhány év alatt 20-30-40%, nőtt az eredményesség. Nem vettek föl nagyszerű képességű személyeket, ha a kudarchoz fűződő viszonyuk negatív volt. Hozhattak akármilyen diplomát, akárhol dolgozhattak, akármilyen okosak lehettek, akármilyen papírjuk lehetett. „Sajnos itt most te… nem.” S lehet, hogy ő sokkal kevésbé volt képzett, és… S ebből létrejött egy pozitív kör. Tehát most a pozitív pszichológia, vagy az, amiről beszéljünk, hogy a jelenben lenni, ez azt jelenti, hogy hozzáférek ehhez az egészséges részemhez, és akkor nem aktívkodom és cselekszem, ami tulajdonképpen általában ebben a körben két dolgot jelent. Próbálom mindenáron elkerülni a kudarcot, vagy pedig ha létrejött, akkor a rossz érzéseimet tompítani, s mind a kettő tartósítja a rossz állapotomat. (43:30)

Hátrajövünk az egészséges részbe: „Mhh, tulajdonképpen ebből most itt érdemes volna valamit kihozni.” Hehh! Most ez volt, hogy a siker, eredményesség, és a többi… Most nézzük meg a társkapcsolatnál. Megnézem, mennyi az idő. Hogy ez mennyire… hmm, hmm.

Emlékeztek, hogy beszéltünk arról, hogy a boldogság idealizálása nagyobb valószínűséggel vezet a boldogtalansághoz. Ez tulajdonképpen pepitában ugyanaz, mint amit mondok. „Muszáj hogy szeress engem, mert akkor boldog leszek, és ha nem szeretsz, akkor boldogtalan.” Hogy érdemes lenne összeszednünk, mert hogy a kultúra ezt a sémát megerősíti, a szerelem ihletettségű kapcsolatoknak a belső világát, aminek a logikája tulajdonképpen valami ilyesmi. Mert hogyha szerelem alapon ismerkedek meg valakivel, ezt is elképzelem, nő vagyok, és elképzelem. Jaj, azért ez jobb, ez jobb. Most elképzelem, mi történik. Mondom csak itt gyorsan egymás után összeszedve.

Egy. Élettani változások jönnek létre, a hormonszint megváltozik. Ez körülbelül 2-3 éven keresztül tart. Emiatt mondhatjuk azt, hogy a szerelem mulandó. A hormonszint visszaáll, mulandó. Másfelől, a hormonszint megváltozása hatást gyakorol a személyiségemre és az megváltozik. Az énhatárok feloldódnak, közös világ kialakul. Mi lesz ennek a következménye? Maradandó változások történnek benne. Te a saját magamról alkotott képnek a része leszek, sőt az önazonosságomnak is a része leszel. Ezért azt is mondhatjuk, hogy a szerelem örök. Mulandó és örök. Mind a kettő igaz. Főleg akkor örök, hogyha ezt a változást, ami a személyiségemben létrejön, ezt őrzöm, hát ha ezt éltetem. Ezt fontosnak tartom, értékesnek, ragaszkodom hozzá, ápolom. Ezért igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy a szerelem mulandó, igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy „Örök!”, mind a kettő igaz.

Mi történik a szerelemmel? Lélektani szempontból regresszióba süllyedek. A csecsemő élményvilága elevenné válik bennem. Nem egy kisgyerek meg egy serdülő, cse-cse-mő. Ez mit jelent? Először is azt jelenti, hogyha én csecsem vagyok, akkor egyetlen egy embertől várom, hogy ő szeressen. Kisbaba vagyok, és… „Aaaannyaa!” De még nem mondom, hogy „Anya”, még nem t’om ezt a szót, ne csaljatok. „Aaaa-aaa!” De ha tudnám, akkor azt mondanám, hogy „Aaaannyaa!”, de még nem tudom. A szeretetről mi az alap élményem? Az, hogy van egyetlen egy személy, akitől mindent megkapok, ami kell, ami az élethez szükséges, ami a szükségleteimben ott van. Egyetlen egy valakitől mindent megkapok – ez a szeretet alap élménye. És ha nem kapok meg mindent, akkor a vágyat hordozom, hogy egyvalakitől mindent megkapjak. (47:25)

Édesanyám rám hangolódik, a szerelmem rám hangolódik. S ahogy rám hangolódik, én azt élem meg, hogy ez realitás. Realitás az, hogy te kitalálod, hogy mi van velem. Realitás az, hogy te vágysz a velem való együttlétre. Sőt, az élettani változások miatt az is realitás, hogyha nem vagy velem rossz, hogyha velem vagy, jó. Pont ez az élettani realitás. Ugyanis a hormon háztartás megváltozása miatt enyhe kábítószeres befolyásoltság alatt vagyok. Mert hogy ez alatt vagyok, egy kábítószer függő semmi mással nem tudja a vágyát enyhíteni, mintsem a szerrel. Semmi más nem jó. Ezért ha te velem vagy, akkor mindenem megvan, ha nem vagy velem, pffff, akármi lehet. Tehát egy személynek adja, de közben meg is élem, hogy te rám hangolódsz. Kialakul egy közös nyelv, gügyögünk. „Öööö, ééé, teee… teee…!” S a másik oldalon nem a gyerekem van, hanem egy 35 éves férfi. De ami a legszebb, hogy ő ezt ugynígy csinálja, csak egy kicsit magasabb hangon. „Jaaaj, teee…!” (48:50)

Mi történik ezzel összefüggésben? Elevenné válik a szeretet összes alap élménye, hogy egy ember rám tud hangolódni, megért engem, tudja mi a szükségletem, egy személyben megadja nekem. A legszebb pedig, amit nőként állandóan számon kérek rajtad, hogy ne kelljen mondani, azt te találd ki. Ha kitalálod, szeretsz, ha nem találod ki, nem az igazi. Úgy nem, úgy nem az igazi, találd ki. Volt már veletek ilyen? Ki kell találnia. Úgy nem az igazi. Mert ha nem találja ki, elkezdek szorongani, talán valami nagyon nagy baj van, talán nem ő az igazi, és ettől állandósul egy rossz érzés, ezért este kilenckor konfliktust generálok. „Hát valami nem stimmel, volt régen, kitalálta, most nem találja. Ki kell találnia!” Mikor csecsemő vagyok, nem tudok beszélni, nem tudom mondani, hogy mit szeretnék, de anya kitalálja szavak nélkül. Amikor szerelmes vagyok, ez az alap élmény eleven lesz. Tehát szavak nélkül kitalálod, ezért az igazi az szavak nélkül kitalálja, az igazi egy személyben megad mindent, az igazi zzz-mmzzzz. (50:10)

Ezt összefoglalva úgy nevezhetnénk, hogy ahogyan egy csecsemő idealizálja a szüleit, úgy idealizáljuk a szerelmünket. A szerelmünk nem olyan ideális, mint látjuk, de idealizáljuk. Ez nagy haszonnal jár a csecsemőnek is, meg a felnőttnek is. A csecsemőnek azért, most képzeljünk el egy három éves gyereket, aki este mondjuk egyedül otthon van. „Te jó ég, mi lesz, ha anyámat elüti a troli? Ez minden további nélkül megtörténhet, most nézem az index-en, hogy…” Három évesen? Hát hogyne nézné az index-en. „Most nézem… az iszlám állam itt van a kapuban, és bármi történhet. Nagyon veszélyes hely.” Ehelyett mi történik? Apa azt mondja este: „Most már aludnod kellene, Peti.” Én vagyok Peti. „Apa, félek. Félek. – Jaj, Petikém, ne csacsiskodj! – Nem apa, de félek! – Jó Peti, mitől? – Mhhmmm.” Nm lehet kimondani, mágikus korszak. Nem nevezzük meg, akkor megjelenik, mmm. „De apa, annyira… apa, apa. Az volt, hogy az óvodában mondta nekem a Józsi, éjszaka járnak a lidércek. Ú, a lidércek! S félek a lidércektől.” Az apa azt mondja „Na jól van, Petikém. Akkor csináljuk azt, nyitva hagyjuk az ajtót résnyire, a lámpát meg nem oltom le, majd csak ha hallom, hogy szuszogsz. – Mmm! Akkor nem jönnek a lidércek? – Megígérem neked, hogy a lidércek nem jönnek. – Jó. Kérem a macim.” S egy gyerek érdekelt abban, hogy idealizálja a szüleit, és ha apa azt mondja nem lesz baj, akkor ő azt elhiggye, hogy nem lesz baj. Ha anya azt mondja, hogy itt leszek, akkor itt leszek. (52:35)

Éppen azt látjuk, ha egy pici gyerek nem tudja idealizálni a szüleit, akkor nincsen jól, nincs jól. Egy kicsi gyerek, aki óvodában két éven keresztül megkérdezi, sírva, könyörögve, hogy „Anya, visszajössz?” Őneki sokkal-sokkal egészségesebb lenne, ha tudná a szüleit idealizálni. Akkor tudna nyugodtan az oviban lenni. De ha ő két évig minden este sírva, zokogva „Anya, anya, de biztos, hogy visszajössz?”, nem tud idealizálni. A szerelem nagyban segít bennünket, hogy azt mondjuk: 3,5 milliárd ember közül, elveszlek téged. Különben hogy? Ha nem tudunk idealizálni, akkor nagy bajban vagyunk. Hát akkor vegyünk egy nagy excel táblát, de nagyon nagyot. Nagyon-nagyon nagyon nagyot. S ehhez külön végezzünk el egy egyetemet, de kettőt legalább is, és nagyon, és mindent ott vegyünk föl. És akkor mire a földből nem t’om, féreglyuk lesz, addigra… (53:45)

Idealizáljuk a társunkat. Ha idealizálom a társam, akkor a negatív elemeket kihagyom, a pozitívak vannak benne. Emlékeztek, erről már beszéltünk, úgyhogy ezt csak így idehussantom. Mi az, ami segíti azt, hogy az első időszakban a társamat idealizáljam? Például ha döntöttem mellette. Mert ha döntöttem mellette, akkor az történik, képzeljétek el, jövök ki a boltból, van nálam egy kóla. Megállít a kérdezőbiztos. „Jó napot kívánok! Mit vett?” Hát ha nem loptam, akkor mondhatom bátran. „Kóla. – Jó döntés volt? – Nem. Rettenetesen pocsék, hülye döntés volt. Sajnálom, megyek is, viszem vissza. Ha maga nem kérdez rá, még képes lettem volna ezt a szemetet megvenni.” Ennek mennyi a valószínűsége? Nem, úgy van, hozunk egy döntést, főleg minél fajsúlyosabb, annál inkább érdekeltek vagyunk, hogy a döntésünk mögé álljunk és azt mondjuk, hogy kiszűrjük az ellentmondó dolgokat és a megerősítőeket pedig fönntartjuk. Ezért az idealizált képet is előszeretettel fönntartjuk. Már csak azért is, mert érzelmileg jót tesz nekünk, mint a gyereknek. Ezt valameddig tudjuk csinálni, de csak valameddig. Ezért elérkezik egy pillanat, amikor összetörik a pozitív kép, és akkor pedig az idealizált képből lesz egy démonizált kép. Démonizálni kezdjük a társunkat, az összes negatív elemből csinálunk egy képet. Tzz-zzz, ó, rá se lehet ismerni. De belül is így éljük meg. Semmi köze ahhoz az emberhez, akihez hozzámentem az, akivel élek. Normális fickó volt, most egy elviselhetetlen alak. Vannak saját élmények. (55:50)

A démonizált képet azonban, ha nincsen benn élünk (?) egy szemlélődő ember, aki egészséges, azt mondja „Kétség kívül most tartok itt. Most, kétség kívül, idealizált kép összetört, démonizált képből kiraktam egy ábrát. Nem szép, nem mondom.” A legtöbben ezt realitásnak hívják, pedig nem az. Akkor realitás, ha te idáig benne vagy, ha semmi távolságot nem tudsz tőle fölvenni, csak idáig benne vagy, szügyig tapsol benne. Fölhívod a barátnődet. (eltartott a mikrofont nem szándékosan – szerk.) (Nálatok is ilyen macerás a mikrofon, néha szól, néha nem?) „Figyelj, az én Lajosom szöszmötöl. Egyszerűen szöszmötöl. Ezt nem t’om más szóval, szöszmötöl, megőrülök. Megőrülök, hogy szöszmötöl. Mert ha szöszmötöl, azt jelenti, hogy egyszerűen nem teljesen normális, és így nem lehet boldognak lenni. Nem lehet, meg kell változni, ne szöszmötöljön. Hát nem igaz, mindenhol az van, készülnek a gyerekek. Nálunk tudod hogy van? Összes gyereken a cipő fönn van, már a cipőfűző meg van csinálva, már a sapka, már a sál, már a kesztyű, már a kabát, minden megvan rajtuk. Az én férjem meg még <<Most jól áll? Most ez jó lesz?>> Megőrülök tőle, szöszmötöl!” Ha idáig vagyok, azt mondom „Hát ennél tűrhetetlenebb nem létezik. Hát én egész biztos nem álltam az oltár előtt egy szöszmötölő emberrel. Ott állt, és nem volt rajta szösz meg mösz, hanem ott állt, szépen, s mondta.” (57:55)

Kedves ismerősöm, jaj, ezt hallottátok tőlem. Mondta kedvesen „Itt áll egy gyönyörű menyasszony és egy nyalánk vőlegény.” Volt benne egy szemlélődő rész. Odahallgatott, valami itt nem stimmel, és úgy különösebb gondolkozás nélkül átadta magát az ihletnek. Azt mondja „Nyalánk.” Megint érezte, hogy nem jó, de nem tudta, hogy mi nem jó, ezért hát úgy hagyta. A menyasszony kicsit elpirult. Hát nyalka volt az a férfi, csak… A magyar nyelv rettenetes. Nem lehet benne bízni, a szavak, hú. Szóval, (58:55)

Itt a démonizált kép. Ámde ha nincsen egy egészséges szemlélődő részünk, azt mondjuk „Ilyen. Márpedig egy ilyen emberrel nem élek.” Idealizálás, démonizálás. Harmadik lépés: realizálás. Képes vagyok reálisan látni téged, aminek a föltétele, hogy létezik itt ez a pozíció (az egészséges felnőtt, reális szék – szerk.), amiben magamat is képes vagyok reálisnak látni, reálisan. Azt tudom mondani „Ó, van benne egy csomó gyöngeség, bénaság, ügyetlenség. Jaj, annyira el tudok tolni néha dolgokat. Ú, hát ha tükör is van, macsóhímzés se vagyok.” Macsó hímzés. Na most! Nem, mert mintha nem vettétek volna észre. Kár nektek. Most úgy egy kicsit ez sért, nem igaz már, hónapokig dolgozok ezen a poénon… ti itt ültök így. Ti hol tartotok? Már ez a hülye beszél? Szóval. Na jó. Nem, te nem, látom, te nem, nem. (60:10)

A harmadik lépés, amikor reálisan látlak téged, de ennek a föltétele, hogy magamat is reálisan látom. Ha ez nem történik meg, akkor belefulladunk abba, hogy téged démonizállak, magamat viszont idealizálom. S akkor mondom azt, hogy „Veled nem lehet élni, kibírhatatlan valaki vagy. Hát vegyen el téged bárki már más. Hát én biztos nem. Várjon rád a 61-es megállójában akárki. Felőlem még a Pálferire is elmehetsz, mert ennél már rosszabb nem lehet, hát most már tényleg. Mondja a hülyeségeit amit gondol.” Magamat viszont tovább idealizálom. „Hát énvelem semmi probléma nincs. Hát én egyre okosabb lettem. Kétség kívül egyre jobban látom, hogy mi van köztünk. Hát te ragadtál ott le. Hát én világosan látom, hogy milyen dolgok történnek köztünk. Mondtam is a papnak, bólogatott erősen. Tényleg.” Ha ez a forgatókönyv létezik, tulajdonképpen nem találtunk rá arra a székünkre, amitől éppenséggel a kudarc és a boldogtalanság élhetővé válik. De nem azért, hogy… És most megint mondok valamit. (61:35)

Mikor ezt valaki meghallja, hogy megoldhatatlan problémákkal együtt élni, akkor vagy idealizálja ezt a mondatot, vagy démonizálja. A démonizálás így szól: „Na ez az ócska papi szöveg. Akkor törődjünk bele, szenvedjünk, meg akkor kopjunk bele a nagy semmibe. Na, ezt ismerem.” Ez az egyik. Azt mondja, akkor biztos arról van szó, hogy egyszerűen csak szenvedni kell. A másik azt mondja „Na, jbbb-stty-stty, elhussanni innen, amilyen messze csak lehet! Változtatni kell.” Emlékeztek, Magyarországon három csoportba vagyunk oszthatóak, hogyha jön a krízis. Ha jön a krízis, 60-70% csak szenved. Jön a krízis, 20% lázad. Jön a krízis, 17% képes kreatívan cselekedni. Tehát pont erről beszélünk, a kreatív cselekvésről, ami viszont akkor érhet el, ha ezt a helyzetet megtaláljuk. Az egészséges felnőtt részünket, aki nem meg akarja változtatni a társát, és nem egyszerűen csak menekül, hogy az állandósult rossz állapot végre ne legyen, mert már nincsen nő vagy férfi. Mit lehet csinálni? (63:10)

Hogyan tudok…? mint a cégnél. Rettenetes, nehéz körülmények vannak. Mit jelent az, hogy valaki egy gazdasági világválságot úgy értelmez, hogy az a meglévő kudarcokból valamilyen eredményekhez vezessen? Erről is volt szó, csak megint ide hozom, hogy egész világos legyen. A következő lényegi részei vannak.

1.       Ami most történik, nem tart örökké. Ami örökké tart, az elviselhetetlen. Amikor egy társkapcsolat örökké tart, az elviselhetetlen. Mikor valaki egy kapcsolatban azt mondja „Ezt tovább így nem lehet.” akkor az, hogy azt mondja, hogy „így”, ezt nagyon szeretem. Nem, ez nagyon reális, eljutni oda, hogy „Ez így nem mehet tovább. Nem, így nem akarok élni. Így nem!” Csoda nagy dolog. Áhh! Tehát első, hogy azt mondom (Juj, de az idő! Ja, jó.) hogy az, ami most történik, az nem lesz örökké. A szemlélődő részemmel ezt látom.

2.       Ami most történik, nem csak külső okokkal magyarázható, vagyis mondjuk veled. Az nekem egy külső ok. Vagy az anyád, az is egy külső ok. Az apád, az is egy külső ok. Tehát a fönnálló helyzet nem magyarázható csak külső okokkal.

3.       A fönnálló helyzetre képes vagyok hatást gyakorolni. (65:10)

Tehát nem állandó, nem csak külső ok, és tudok rá hatást gyakorolni. Ez a három. Azok a munkavállalók, akik a kudarchoz így fordultak, azt mondták „Nem, ez biztos nem tart örökké, ez a helyzet. Egészen nyilvánvalóan mi is tudunk valamit csinálni. Az a mi kezünkben van.”, ők el tudtak indítani egy pozitív folyamatot. De ők vannak kevesebben. Az az érdekes, hogy…, hogy 20%. De ha a 80%-ot hallgatjuk, akkor azt gondoljuk, hogy az a hely ott nincs. Ez van, és bele kell dögleni. Akkor ez, ez van, mert tényleg, hát tíz emberből nyolc azt mondja, hogy ez van. Vagy belepusztulunk, vagy… Hold. Mars. Főleg a Mars, Mars. Tehát érdemes azokat hallgatni, akik a 20%-ból beszélnek, mert ők ismerik ezt a helyet. Hadd, ú, még gyorsan, egy konkrétum belefér. (66:25)

A 20%-ról jutott eszembe, hogy tudjátok-e, hogy a házastársi elégedettség az elég magasan szokott lenni, ez indokolja az esküvőt is. Ha nem volna olyan magasan, biztos senki nem esküdne senkivel, elég magasan van. Mikor kezd meredeken zuhanni? Első gyerek születése, úúúú, nem így, úúúú. Még pedig John Gottman társai kutatása, akárhányszor nézték, 20%-nál jobb adat nem jött ki. Tehát minimum 80%-nál az első gyerek születése után úúúú, rettenetes elégedetlenség a társkapcsolattal. Vagyis „Ha nem szeretsz, ha nem vagy tökéletes, ha a szükség… akkor bele kell dögleni, akkor boldogtalannak kell lenni.”Nincsen meg ez a hely. De Gottmant nem az érdekelte, hogy a 80% hogyan csinálja, hanem hogy a 20% hogy csinálja, az érdekelte. Mondtam ezt nektek mostanában, hogy a 20%? Hát akkor föltétlen. Látjátok, ilyen slendrihán módon csak itt beszélek. Hát a 20%. (67:55)

Két dolog jellemezte azokat, akik az első baba születése után továbbra is elégedettek tudtak maradni. Első. A férfi, aki egy kicsit hoppon marad azzal, hogy a felesége anya lesz, s a gyerekével szoros kapcsolatot ápol. Ez fog történni, sőt, ez a jó, ha történik, mert a gyerek nagyon kiszolgáltatott. Igen ám, de a férfi szegény itt, így itt reked. Ez egy természetes folyamat. Szemlélem ezt a folyamatot, azt mondom „Itt minden a lehető legnagyobb rendben van. De jó, az anyában termelődött egy csomó oxitocin, hú, hát ez remek. A pici baba tud szopni, még nagyszerűbb, szépen elvannak. Anya alig szorong, hú, hát ez mekkora nagy dolog. 20% depressziós, de ő éppen nem… De lehetne depressziós is, akkor is ez van, csak akkor rosszul éli meg. De mi lesz velem?” A 20% elégedettek kitaláltak valamit. „Ha nem szeretsz úgy, ahogy addig, akkor szörnyű. Ha nem vagy az enyém… most kétség kívül nem az én szemembe néz szerelmesen. A pici babának gügyög, én meg éljek 50 évig valakivel, aki más valakinek gügyög?” De ha a férfi azt mondja „Eee, van itt egy üres hely, apa is lehetnék.” S azok a férfiak, akik erőfeszítést fektetnek bele abba, hogy apává váljanak, ők egyszer csak kidolgozzák azt, hogy milyen, hogy ők szülőtársak. Szülőtársként elkezdenek valami új minőségben is egymással lenni, és találkozni. Ez nem ugyanaz persze, de valami, ami az elégedettséget képes fönntartani, hogy valami jó dolog történik, hogy nem esek kétségbe, nem valami rettenetes, nem kell belepusztulni. Háhh. Tudok örülni a feleségemnek, hogy milyen aranyosan csinálja, milyen jó, felébred a gyereksírásra, mert én nem. Az tuti nem. Mellékmondat: ha lesz köztetek ilyen, hogy az első gyerek, meg a második, ne bízzátok a férjetekre, hogy fölébred a gyereksírásra. Ez a hangtartomány számára olyan éjszaka, mint süketnek az ágyúdörej. Semmit nem számít. Mi férfiak a medve neszezésére ébredünk föl. Utána ha nincs medve, nem ébredünk föl. Kivéve, aki szorong, mert ő álmatlan, de az független a medvétől. Ez az első lépés, a 20%-ot akik elégedettek tudnak lenni a kapcsolatukkal az jellemzi, hogy a férfi belenő az apa szerepbe. (71:10)

Hee…, de van egy második lépés is. Mikor ez megtörténik, a feleség is szemléli a helyzetet. Nem csak benne van és azt mondja „Jaj, hagyjál már! Ne maceráljál!” Vagy idézem nektek a kedves pszichológus ismerősömet. Ikreket szült, s azt mondja „Feri, egyik baba az egyik cicin, másik baba a másik cicin, hát én már a férjemre nem vágyom. Hát a férjemnek nincsen baba szaga. A picinyeimből árad a baba szag. Most ez nem bírja produkálni.” De hogyha itt létezik egy szemlélő rész a nőben, azt mondja „Hát, érdemes lesz ráerősíteni a feleség szerepre.” S akkor a nő nagy munkája, sokszor belső erőfeszítést igényel, hogy visszadolgozza magát a feleség szerepbe. És ha folyamatában nézzük, az derült ki a kutatásokból, hogyha nehézségek is történnek, van segítség, mégpedig, mégpedig az, hogy a férfi belenő az apa szerepbe, a feleség pedig visszanő a feleség szerepbe. És ahol ezt a két dolgot teszik, ott az elégedettség egész jó színvonalon fönnmarad.

Különben az történik, hogy ez itt nincs, és 80%-nál megtörténik az, hogy a feleség azt mondja „A férjem nem támodat engem eléggé, én egyedül vagyok a pici babával, és ebbe bele lehet bolondulni, a négy fal között.” Ami ugye tulajdonképpen egy agyon jó indulatú dolog, mert az hat. (mutatja is a plafont és a padlót is – szerk.) Látni való az asszonyok jóindulata, hogy megteremtik maguknak a magasságot és a mélységet, tehát hat fal között bezárva, és a férfi ugyanerről panaszkodik. „Amióta van a baba, nem is érdemes hazajönni. Semmi mást nem kapok, miért most jöttél haza, elkezdődik a fürösztés, a babával nem lehet szórakozni, olyan mint egy metronóm…” Persze nem olyan. De a kényszeres anyukánál metronóm. Háhh. Ezért van nagyon nagy jelentősége, honnan indultam el, miért is akartam ezt mondani, hogy a társunkat, vagy a boldogságot ha idealizáljuk, akkor úgy beleszorulunk ebbe a helyzetbe, hogy annyi lesz nekünk. Tutira lezsíroztuk a boldogtalanságot. Egészséges felnőtt szemlélődő részünkkel folyamatokat látunk. „Jó, szép, izé, jó, most kicsit hoppon maradtam. – Ú, azért ez melós, a férjemnek nincs baba szaga.” Na szóval. (74:35)

Az a tervem, hogy a következő alkalommal egy új sémának fogunk nekilátni. (taps – szerk.)