Mit jelent önmagunkra találni, a bennünk megjelenő jó irányok – 11 pont Rogers nyomán

Köszöntlek benneteket! Örülök, hogy itt lehetek. Ha lehet, megint megalkuszom a fényről, hogy én egy picit kevesebbet kérek. Akkor még látok oda föl is. Nagyon köszönöm.

Azt ígértem, hogy ma befejezzük azt a sémát, amiről már elég régóta beszélünk, elismerés-hajszolás, és tényleg az a tervem, hogy befejezzük. Egy rövid összefoglalás után 11 pontot mondanék még róla, már csak azért, hogy ne üljünk nagyon tehetetlenül, szárnyaszegetten, mintha nem tudnánk mit kezdeni ezzel a jelenséggel. Mégpedig Rogers nyomán mondanám ezt a 11 pontot. De most ez nem is érdekes, mert most a rövid összefoglalásunk következik. Tudjátok, a régi matchboxokat tologatjuk. Az nagyon hasznos dolog. Lelassulunk az emberi kapcsolatoknak a sebességére, megengedjük, hogy valami történjen bennünk vagy velünk, köztünk.

 S akkor így beszélünk az elismerés-hajszolásnak 2 nagy csoportjáról, emlékeztek, az egyik: szeressetek, becsüljetek, értékeljetek nagyra; a másik: sikeresnek lenni, híresnek lenni, gazdagnak lenni, karriert befutni és a többi. Mindennek a gyöngéje az, hogy e mögött egy egész sebzett világ található. Nem önmagában attól, hogy valaki ezt a két célkitűzést önmagában fontosnak vagy értékesnek tartja, hanem ha ő sebzett, akkor e mögött a két célkitűzés mögött az a belső világ van, hogy muszáj, hogy szeressenek, hogy becsüljenek és értékeljenek, mert csak ennek kapcsán jutok valamihez hozzá, ami nélkül nem tudok élni. Siker, hírnév, pénz, karrier nélkül nem tudok úgy élni, ahogyan azt gondolom, hogyha ez megvan, akkor esetleg jól tudok lenni vagy boldog lehetnék.

Ez azt jelenti, emlékeztek a 3 székre, hogy tulajdonképpen ebben a sémában, az elismerés-hajszolásban az alapmotívum, hogy nem valakivé akarok válni, hanem valamilyennek akarok látszani. Valamilyennek mutatom magam. Azt gondolom, és ehhez kapcsolódnak az érzéseim, a fizikai állapotaim, a gondolataim, az emlékeim, hogy muszáj valamilyennek lennem, mert csak akkor jutok majd valamihez vagy valakihez hozzá, ami vagy aki nélkül viszont nem tudok élni. Tehát nem engedhetem meg magamnak, hogy önmagam legyek. Ezt nem is engedhetem meg, mert akkor végképp elszakadok valamitől vagy valakitől, ami számomra az életet jelenti. Ezért tulajdonképpen hiába van önkifejezés, önátadás vagy önfelülmúlás, mindez szintén valamiképpen egy látszatvilág, mert van kifejezés, átadás és felülmúlás, csak az ’ön’ hiányzik, mert mindenben itt van ez a szempont, hogy még nem tértem magamhoz. Tulajdonképpen nem tértem magamhoz. Valamilyenné akarom mutatni magam, még csak nem is válni akarok olyanná. Kit érdekel, hogy milyenné váljak, ez senkit se érdekel – milyennek kéne lennem, az érdekes. Hogy hozzájussak ahhoz, amiről azt mondom, nélkülözhetetlen. Ami ennek a sémának az egyik legnagyobb nehézsége, hogy a kultúránk nagyon megerősíti mind a két irányt, már csak azért is, mert az emberi természet is aláhúzza ezt a két fontos irányt. Hiszen ténylegesen úgy van az, hogyha az embert nem szeretik úgy, nem szeretik, úgy nagyon nehéz élni. És ténylegesen úgy van, hogyha nem élem meg, hogy az életemnek vannak gyümölcsei, hogy képes vagyok hatékonyan cselekedni, akkor ténylegesen nagyon nehézzé válik az élet. De ebben a sémában látjuk, a logika egy másfajta belső világot takar. Ezt már annyira tudjuk, hogy már én is unom. Unom már, unom már, elég már! Na most. Nem él a jelenben, a múlt határozza meg, a jövővel kapcsolatos elvárások, múlt, jövő, múlt, jövő, múlt, jövő… Látszólag ő a legtrendibb minden szempontból, és közben nincsen a jelenben. Se önmagánál, se a jelenben. Ez a nagy nehézség. (04:46)

 És akkor most jöjjön 11 pont, s ezzel szépen le tudjuk gömbölyíteni a gondolatainkat. Rogersnek a gondolatait szeretném mondani, mert hogy valakivé válni – ez azt hiszem, hogy nála a leggyönyörűségesebben kidolgozott, s ő ennek a jó értelemben vett apostola. És akkor úgy szeretném mondani, hogy legyen kézzelfogható, most már mögötte látjuk a világot – azt mondja Rogers, s ez egy nagyon szép gondolata, hogy amikor valakit elfogadunk, és mi valakit nagyra becsülünk, és mi látjuk az ő értékét is önmagában, miközben ő ezt nem látja magával kapcsolatban, mi nem igényeljük, hogy ő bármilyen legyen, vagy bármilyennek mutassa magát, mert értékesnek látjuk úgy, ahogyan van, ez egyszer csak segítségünkre lehet abban, hogy megszabadulunk a külső értékelésnek, ítélkezésnek a veszélyétől, és kezdhetünk egy picit a jelenben megnyugodni és megpihenni, és itt van esélyünk arra, hogy valamennyire saját magunkra csodálkozzunk. Nagyon nem könnyű, hogy egyáltalán pillanatokra magunkra találjunk. Pillanatokra! Hogy pillanatokra egy-egy érzést megéljek, ami tényleg az enyém. Ami nem abból van, hogy a múltban mi történt velem, s ennek az összes sérelmével összefüggő érzés, nem is, hogy a jövővel kapcsolatban hogy aggódok, és hogy szorongok, mert ez meg oda tartozik, hanem hogy itt és most hogy vagyok. Mert itt és most például itt ülünk, itt és most valószínű nem vagyunk irgalmatlanul éhesek – tisztelet a kivételnek, aki egész nap dolgozott és épp csak ideért. Valószínű, hogy nem is fázunk. Én biztos nem. Valószínű, hogy tulajdonképpen itt és most átélhetek bármit, ami itt és most van, és ez az itt és most nekem nem tűnik fenyegetőnek. Ti hogy látjátok? Az én fejemre eshet itt egy-két dolog, a tiétekre is, tehát… De ez a következő séma lesz, úgyhogy ebbe most nem akarok belekarcolni, hanem csak úgy megállunk, és azt mondjuk, hogy tulajdonképpen itt és most… Hmm. Azt is merem megkockáztatni, egész jó társaságban vagyunk. Legalábbis lehetne rosszabb. Jó, tehát lelassulok, itt és most van itt és most. Hmm. (07:45)

Tehát Rogers azt mondja, amikor valaki fölött nem ítélkezünk, nem minősítjük őt, nem bántjuk, nem akarjuk megváltoztatni erőnek erejével, hogy milyen legyen, mert akkor majd szeretjük, akkor egyszer csak a külső ítélkezés fenyegetettségéből ki tud kerülni, valamit megsejtek magamból, nem könnyű egyáltalán, valamit megsejtek magamból. Például most az nem jut eszembe, hogy remélem, Hamvazószerdán majd képes leszek megtartani a böjtöt – ez most nem jut eszembe, remélem, remélem, hogy… Ez annyira nehéz nap! Nagyon, nagyon! Háromszor lehet enni, de csak egyszer jóllakni! Ez egy nagyon nehéz dolog, mert nem tudom, tiveletek ez hogy van, eszek, eszek, és mikor jóllaktam, utólag jövök rá! Bennetek van egy csengő, ha még egy falatot eszem, akkor leszek jóllakott? Ilyen nincs, ugye? hanem abban a pillanatban, hogy jól - na akkor fölismered, hogy ez már a második volt. Buktad! Buktad! Ezért tehát a bölcs ember azt teszi, hogy nagyon-nagyon keveset eszik, mert akkor biztos nem éri el még azt a pontot. Három falat… - nem, jobb most már leállni! Jobb! De ez már egy volt, akkor meg ezen szorongsz, hogy már egy megvolt és nagyon keveset ettél ez alatt az egy alatt. Ugye, ez elég, tehát a holnapi nap nagyon nehéz lesz nekünk. Nagyon. Nem nagyon leszünk magunknál, hanem egy örvényben fogunk fetrengeni. (09:34)

Szóval, azt mondja Rogers, amikor nem akarunk valamilyenek lenni, hanem egyszerűen csak rátalálunk magunkra, akkor magától megjelennek bennünk jó irányok. Értékre vonatkozó irányokat kezdünk el magunkban megélni nagyon természetes módon. Olyasmit, ami a sajátunk. És itt egyszerű dolgokra lehet gondolni, erről szól a 11 pont. Hogy amikor csak úgy vagyok, vagy magamat fogadom el, vagy más fogad el engem és ezt megélem, milyen irányok nyílnak ki, mitől kezdek el távolodni és mi felé közeledek anélkül, hogy bárki mondta volna, hogy közeledj ehhez az irányhoz. Ezért tulajdonképpen lehet, hogy nem is kellene elmondani a 11 pontot. Lesz 11 pont, és úgy fog bennetek élni, hogy efelé kellene közelednem, ugye, és akkor jól elszúrtuk megint.

Na jó. Nézzük, hogy tudjuk ezt jól elrontani. Mondom a 11 pontot. (10:43)

1.       Kezdek belső késztetést érezni, hogy a látszattól távolodjak már, a valamilyennek látszani akarástól távolodjak, és egy belső indíttatást érzek, hogy közeledjek egy belsőbb, valódibb önmagamhoz, akárki is az. Nem biztos, hogy rögtön a legmélyebb, legcsodálatosabb önmagamhoz kerülök el, de egy mélyebb önmagamhoz, ahhoz képest mélyebb lesz, hogy milyennek kellene látszanom… Hencegés, tettetés, félelmek nélkül. Nem hencegek, nem tettetek, nem csinálok úgy, nem a látszat kedvéért, hogy ezektől elkezdek távolodni. Kezd az a benyomásom lenni, hogy ez tulajdonképpen nem is olyan fontos, illetve hogy annyira nem segít nekem. Például szerintem nem hívtak meg a Sztori-gálára. Ez nagyon fáj. Fáj, fáj, s különböző médiumokban néztem, hogy ki mindenkinek fáj velem együtt. Nem mutathatom meg magam a magam valóságában az erre a napra kitalált kreációban. Nagyon fáj, hogy nem mutathatom meg magam valamilyennek. Ez fájdalmas. Ti átélitek ennek a fájdalmát? Nem, az van, hogy nem is meritek közel engedni magatokhoz! Annyira rettenetes, hogy nem tettethetjük magunkat valamilyennek! Pedig az gyönyörű! Valamilyennek mutatom magam! S akkor mások reagálnak arra amilyennek mutattam magam – ugye, milyen szép az? Hát ez gyönyörű! Semmi köze énhozzám… gyönyörű! Hol varrattad ezt a pólót? Olyan lezserül természetes, olyan kimódolás nélkülien trendi. Olyan szabadesésű. Szóval, mikor kicsit kezdünk magunkra találni, elmegy minden kedvünk attól, hogy nagyképűsködjünk meg valaminek tettessük magunkat. Ennek aztán – hogy valahogyan tettetem magam, ennek aztán vannak gyönyörű változatai. Például, ez egy trükkös változat, át is ülök – nem tettetem magam valamilyennek, én egy egyszerű ember vagyok, látni való, csak egy farmer van rajtam meg egy gyűrött ing, nem vasal rám senki, gyűrött… Nehogy valakinek eszébe jusson, hogy rám kéne vasalni. Vekerdi Tamást sok mindenért nagyra értékelem és tisztelem, többek között azért, mert évtizedek óta fölszólítja a magyar anyákat, hogy hagyják abba a kényszeres vasalást. A gyerekeinkkel kapcsolatos szülői magatartásunk egy gyökeres fordulatot venne, ha a gyerekedet fontosabbnak látnád, mint a ráncok kisimítását. Megrendítő! Egyszer add össze, mennyi időt vasaltál, és ezt tedd oda a gyerekeid életéhez. Kit érdekel az, hogy így néz ki! Kit? Néha – Feri, ebben az ingben jöttél? – Nem, ez volt a jó ingem, ezt vettem itt föl! Amiben jöttem, az ennél sokkal durvább. Jó? A kifinomultabb formánál tartok. A kifinomultabb forma az, hogy azt mondom, nem, hát én egy ilyen egyszerű ember vagyok, látjátok, én a Sztori-gálára sem öltöztem föl, csak úgy megjelenek, nem is tudom, csak úgy véletlenszerűen vagyok, s akkor arról beszélek, hogy kivel találkoztam délelőtt. Én egy senki vagyok természetesen, mert hát én magamat hogy is fényezném meg tettetném… Nem, nem. Délelőtt a miniszterelnökkel volt egy röpke regelink, együtt beszélgettünk egy pár percet, de hát látjátok, nem… Délután Putyin úr… de hát ez szóra sem érdemes. Bazsatell, ahogy a magyar mondja, értitek, nem is bagatell, bazsatell… S hát este lesz még egy estebédem. Nem számít, hát tényleg nem számít, hogy Giscard d’Estaing, akihez kiugrok Paris-ba. Tehát ő egy kiköpött szerény, egy teljesen természetes valaki, csak akiket ismer, azok olyanok. Ők nagyon ütősek. És akkor ezt lehet keverni-kavarni mindenféleképpen. Rendben, átülök normális székre. Ide tartozik tehát, hogy eltávolodás a látszattól, egy belső késztetést érzek, hogy közelebb kerüljek ahhoz, ami önmagamban van, akármi is legyen ez, és közben pedig, hogy közelebb kerüljek a saját közléseimhez. Hogy ne ellenőrizzek, cenzúrázzak folyamatosan minden közlést, ami árad belőlem. Hogy valamin kifakadtam, és utána azt mondjam, kétségkívül kifakadtam. Most kifakadtam. S akkor érdeklődve megnézem, hogy miért is fakadtam ki. Jé, de érdekes, hogy kifakadtam. Jé, tulajdonképpen elkezdtem szorongani. Gőzöm sincs, hogy miért. Miért szorongok? Talán a mennyezet. Mennyezet…veszélyes. Ez volt az első pont, hogy kezdek magamhoz közel kerülni, távolodok a látszattól, és közeledek valami belsőbb tartalomig anélkül, hogy azt minősíteném. (17:44)

2.       Kezdek távolodni a muszájtól, hogy milyennek muszáj lenni, hogy hogy muszáj csinálni. Hogy hogy kell, meg hogy kellene. Ez nem azt jelenti, hogy az életemből kivész az, hogy vannak kötelességeim vagy feladataim, vagy dolgaim. Vagy valamit meg kell tennem. Nem ezt jelenti. hanem belülről, annak a szorításától kezdek el távolodni, hogy muszáj, hogy kell, hogy kellene… Hogy közeledik nagyböjt, nagyon figyelnem kell magamra, hogy hogy gyóntatok. Nem könnyű, nem könnyű műfaj. Nem. Néha besokallok, bevallom. Amikor olyasmit hallok, hogy: „Atya, többet kellett volna imádkoznom.” Ezt ki mondja? Ezt a pap mondja és te átvetted tőle, vagy anyukád mondja, vagy ezt megtanították, mi ez, hogy többet kellett volna imádkoznom. Tulajdonképpen ezzel a mondattal nem tudok mit kezdeni, mint egy közléssel. Mit jelent az, hogy többet kellett volna imádkoznom? Ismerek egy elvárást, ami arról szól, hogy egy keresztény ember többet imádkozik, mint én. Körülbelül ennyit értek belőle, hogy őneki van egy efféle gondolata a fejében, hogy nem tudom, jó keresztény többet imádkozik. De most képzeljük el, hogy ez egy önismeret… Hogy mondják? Lelkiismeret-vizsgálat, de nem ezt akartam, hát, egy ilyen önvizsgálat. Az önvizsgálatban te oda jutsz, hogy többet kellene valamit csinálnom? Nem oda jutok, hogy többet kellene valamit csinálnom, hanem oda, hogy valami fáj, vagy érzek egy késztetést, vagy dühít valami, vagy eszembe sincs többet imádkozni. Tudjátok, mikor ilyesmit hallok – jövök közel hozzátok: „Tudom én, tudom! A Szentírást kellett volna többet forgatnom.” Na, ettől a mondattól megint minden hajam szála… Forgatni! Hát  nem tudom, miért kellene többet forgatni egy Szentírást (közben forgatja) hogy járul hozzá az élet teljességéhez, hogy forgatom. Forgasd többet! Egy hét múlva mondd meg, hogy mi történt! Ínhüvelygyulladás, meg a szállópor-koncentráció az megnőtt. Többet kellene forgatnom a Szentírást. Mi ez?! Ez olyan távol van tőled, aki ezt a közlést mondod, hogy többet kellett volna forgatnod a Szentírást. E mögött… Elmondom a rosszhiszemű gondolataim. Csak van nekem olyan is, nem vagyok olyan szegény, hogy ne lehessek rosszhiszemű. Hogy tulajdonképpen ez egy nagyon trükkös mondat, mert az van benne, hogy de ezután sem fogom többet forgatni a Szentírást, de ez egy olyan mondat, értitek, mert nem róla szól, ehhez nem is lehet viszonyulni. Többet kellett volna forgatnom. Nem mond magáról semmit, hogy ezután ezt most akarja, vagy nem akarja, vagy érez késztetést, eldöntötte, elhatározta, semmi nem hangzik el ebből, s én bólogatok, hogy hát többet. Jól megegyezünk, és semmi nem történik, de nem azért, mert nem forgatja többet, hanem mert nincs közel magához. Ha én mélyen megrendülök attól, hogy te jó ég, van három Szentírásom. Minden szobában van egy… Igen, mert egyet kaptam gyerekkoromban, egyet, mikor bérmálkoztam, egyet meg az esküvőre, és ott állnak. Minden szobában egy. És nem forgatom. Esetleg kicserélem, egyiket ide átviszem, oda – ez jó ötlet, nem? S akkor: „atya, van egy jó hírem, többet forgattam a Szentírást az előző héten.”  Jó, nem akarom ezt ragozni. Mikor ezt elkezdem hallani, hogy ’többet kellett volna’, ’többet kellene’, kimegy belőlem minden erő. Légyszi’, légyszi’, légyszi! Akkor mondd azt, hogy nem olvastam annyit, amennyit szerintem kellett volna. Megbánom, hogy nem bánom. Okoz nekem rossz érzést az, hogy semmiféle késztetést ez irányban nem tapasztalok. Semmit. Ez kényelmetlen. Ezzel tudok mit kezdeni. Akkor kiderül, hogy mindig az Ószövetséggel kezdte, ott, hogy Isten teremté az eget meg a földet. Mindig, beletört aztán ebbe a bicskája. A Szentírást nem érdemes az elején elkezdeni olvasni, ugye azt tudjátok? Komolyan, látjátok, jó, hogy eljöttem, úgy érzem most valami lényegihez elértem. Most. Ha ezt valaki nem mondta volna nektek, bizonyos könyveket az elején kezdünk el. A könyvek nagy részét az elején kezdjük el. De a Szentírás nem az a könyv. A Szentírást egyáltalán nem kezdjük el az elején olvasni. Azt forgatjuk, addig-addig forgatjuk, míg a legutolsó tized részéhez nem érünk, és ott van, hogy Evangélium. Addig forgatjuk, és onnan olvassuk. Ez volt a második pont. Tehát távolodok a muszájtól és közeledek a belső szabadságomhoz. Ahhoz a szabadsághoz, ahol fölismerem, hogy tehettem volna másképpen, de nem tettem. Hogy ezt én nem tettem, és nem arról van szó, hogy kellene, meg nem kellene, meg hogy lenne nem tudom milyen, hanem nem csináltam. Én nem csináltam, akartam így csinálni, nem akartam így csinálni, ez a belső szabadság. Néha megcsömörlök, amikor a felelősségről beszélek. Megcsömörlök tőle, mert ahhoz, hogy valaki valóban felelősségtudattal éljen, azért ahhoz valamennyi szabadságélményre szüksége szokott lenni. Hiába mondjuk azt egymásnak, hogy ezt felelősségteljesebben kellene csinálnod, ha nem tapasztalsz semmilyen szabadságot, vagy tagadod a szabadságodat. Hát ha nincs szabadság, hogy van felelősség? Persze akkor is van, csak nehéz hozzá elérni. Akkor is van, csak nem tudok hozzá viszonyulni. Hát akkor az a kezdő lépés, hogy hogy tudnám felismerni a szabadságomat. A szabadságban már nem azt látom, hogy mit kellene, hanem hogy mit akarok, és mit nem, mit tudok, és mit nem, hogy mire törekszem és mire nem. Ha nem vagyok szabad, akkor kellene, de hát az már így marad. (25:45)

3.       Eltávolodok az elvárásoknak való megfeleléstől és közeledek a belsőbb értékeimhez, az általuk való élethez. Jött hozzám valaki – életközepi krízis, ezt gyanítottam. És akkor ül, és azt mondja, hát, Feri, nem tudom, nem tudom, hát én sokra vittem az életben, egy céget vezetek, rengeteg pénzem van, havonta sok milliót keresek, de hogy legyen ez másképpen? Miért kéne másképpen lennie? Én nem ismerek semmi mást. Én az egész életemben ezt csináltam. Pici gyerekkoromtól kezdve ezt tanították nekem, hogy sikeresnek kell lenni, és az is vagyok. Sikeres vagyok, egy céget vezetek és gazdag vagyok. Csak nem vagyok jól. Akkor azt kérdeztem tőle, elmondaná-e az életének a számára érzelmileg legfontosabb három élményét. Akkor lelassultunk az emberi élmények tempójára, le is rakom a papírt, nem siettünk, nem teljesítményre megy, s akkor azt mondja, hát tudod Feri, az első élményem az az, egyszer volt egy tavaszi nap, a gyerekek benn játszottak, de én persze karriert építettem, nem nagyon találkoztam velük, de valahogy bent rekedtem a gyerekszobában. Magam sem tudom, ez hogy volt, s a gyerekek észlelték, hogy most valahogy máshogy van. Apa itt van, sose szokott így lenni. S azt mondja, hogy ott voltam, bambultam, valamit gondolkodtam, odajön az egyik gyerek, azt mondja: „Apa, szeretlek!” Hallja a másik, az is odajön: „Én is szeretlek!” Egyszer csak a gyerekek odamenvén ott maradtak nála. S nem történt, semmi nem történt. Odamentek, az egyik azt mondja: „apa, szeretlek!” – „Én is szeretlek!” – Ugye nem akart lemaradni a nagytesójától. Egyszer csak… az a valaki, aki ezt mondja, átéli, látni valóan érzi ezt, mert könnyes a szeme. Akkor megállunk egy percre, mert nem is lehet folytatni, szép lassan nem lesznek szavaink, hogy mit élünk ott meg. Másik élmény – másodjára az jutott eszembe, hát a feleségemet, hát a feleségem… hát tulajdonképpen eszembe jut egy-egy olyan pillanat, amikor átöleljük egymást. Talán – hát, én azt hiszem, ez a második legerősebb élményem. Amikor átölelem a feleségem és a feleségem átölel engem, akkor azt élem meg, hogy minden rendben van. Ennyi. Hogy ez jó, és kész. Hogy így jó. Harmadik. Hát a harmadik, milyen érdekes, tulajdonképpen az jutott az eszembe, hogy egyszer kirándultam egy nagyot, s már nem is tudom, kikkel voltam, de nem voltam… Arra emlékszem, hogy leszakadtam, egyedül voltam, és mentem, ott hirtelen elfogott a természetnek a gyönyörűsége. Gyönyörűen sütött a nap és éreztem a melegét, megálltam – egyszerűen csak hálás voltam ezért. Nem volt bennem semmi más, csak ennyi. Ezzel elment háromnegyed óra, összefoglaltam három percben. Ez háromnegyed óra! Nem kell rohanni, hogy  gyorsan mondjál három élményt! Melyik az a három élmény? Első a gyerekeim, második a feleségem, harmadik a természet. Jó, kipipáltuk, menjünk tovább, akkor ez megvan. Jó, és akkor most mondjál, mire törekszel…  Lelassultunk a belső történések sebességére, kikapcsoltuk az okostelefont – és milyen érdekes, valaki, aki azt mondja, fogalmam sincs, hogy hogy élhetnék másképpen vagy mi lenne fontos, háromnegyed óra alatt saját magából minden nehézség nélkül előmondja azt, ami felé a lelke indulna. Amire azt mondja, hogy hát ez számít. Én egy betűt nem teszek hozzá! Nem kell segíteni, hogy ő találjon rá, mert ott van benne. Ezt szépnek látom. Ez volt a harmadik. Eltávolodok az elvárásoknak való megfeleléstől, s közeledek a belső értékeimhez. (31:49)

4.       Eltávolodok az aggodalmaimtól és félelmeimtől, és közeledek önmagam vállalásának az öröméhez, élményéhez. Ahhoz az érzéshez, ami elfog engem akkor, amikor vállalom magam. Ahogy kiállok magamért. És ez elfog valamiféle büszkeséggel. Van ilyen érzésetek? Az jó. Tudjátok, körülbelül az első 35 évemet úgy éltem, hogyha a pénztárnál nem adtak vissza úgy, ahogy kellett volna, én biztos nem szóltam. Nem voltam képes ezért szólni. Ti tudtatok? Mert én nem! Kb 35 éves korig… hát nem, biztos elszámolta, milyen kellemetlen ez nekem, hogy ő elszámolta. Látod? Emlékszem arra az élményre, életemben először, már tudatosan felnőttként azt mondtam: „Nem tudom, jól emlékszem, hogy tízezrest adtam?” –„Ja!” – És hát jól emlékeztem. Annak az öröme, hogy én jól emlékeztem, hogy tízezres volt, és aztán azóta jól emlékszem, hogy húszezres volt. Van ilyen élményetek, hogy ti jól emlékeztek rá, hogy hányas volt, s valahogy nem ti tévedtek? Ezt azóta nagyon élvezem. Komolyan! Begyakoroltam. Tehát benzinkút, és máris átmegyek egy másfajta működésmódra. Adom a pénzt, és megnézem, mit adok, és utána várom, hogy hogy adnak vissza. Hát az esetek… nem egyszer, nem kétszer adsz egy húszezrest. És akkor, nem tudom, visszaadnak úgy, mint hogyha tízest adtál volna. Várnak egy kicsit. Eltelik ennyi idő, még kitesz egy tízezrest. De ha te nem állsz ott, akkor ennyi volt. Csak mondom, hogy van ilyen. Van ilyen. Tehát jól emlékeztél, hogy mennyi pénzednek kéne lennie. Arra is jól emlékeztél. Kifejezetten lehet élvezni. Ott állsz, és tudod, hogy ezt veled nem lehet megcsinálni. És ami a legviccesebb, az, hogy nem egyszer, mikor végül odaadják a tíz-vagy ötezrest, olyan megvetéssel néznek rád… Megvan ez, Réka? Fölébredtél! Az előbb láttam, hogy az élet súlya rád nehezedett, de most… Azt e megvetést, hogy minek képzeled magad, okostojásnak hiszed magad, azért, mert most visszakapod a pénzed? Persze, hülye vásárló! Körülbelül ez van a tekintetében. Ezt úgy élvezem! Egy kicsit se zavar, hogy ő így néz rám. Kicsit se! Ez egy ilyen jó játék. „Becsaplak.” „Próbáld meg!” Na jó, most egy élményemet még elmondom, csak teszek egy kört. Volt, mikor már begyakoroltam, hogy mikor pénzt adok meg pénzt fogadok el, akkor megnézem, hogy mit adok, akkor volt azért olyan, tőletek is kaptam benzinkártyát, ugye? És akkor van néha olyan kártyám, amin gyűlnek a pontok. Benzinkutas kártya, gyűlnek rajta a pontok. Nézem a pénzt, tudom, húszezres, megvárom a három másodpercet, visszakapom még a tízet, elrakom, rám néz megvetéssel, én büszkén kihúzom magam, elmegyek és otthagyom a kártyát. Ez ismerős? És akkor következő lépés: jó, elveszem a pénzt, ja, és a kártyám? A kis hűségpontjaimmal, na? Akkor azt is elhozom! Hát, szóval az élet kihívásokkal van tele. Nem könnyű a hűségpontjainkat megőrizni. Következő. (36:32)

5.       Eltávolodok az önalávetéstől, és közeledek a cselekvőképességhez, a kompetencia-tudat adta önbizalomhoz és büszkeséghez. Elmondjam még egyszer. Látod, utóbbi időben nem jegyzeteltek, csak itt ücsörögtök, élvezkedtek – hogy lesz ebből fejlődés? Tehát: eltávolodok az önalávetéstől, és közeledek a cselekvőképességhez és a kompetencia-tudat adta önbizalomhoz és büszkeséghez. Néztem egy filmet. Egy baráti társaságban az egyik valaki bunkó volt a többiekkel. A barátai megelégelték, azt mondták, hogy menj el a sóhivatalba. Aki ilyen hülye, már olyan értelemben, hogy másoknak kárt okoz… Ezért a film következő jelenete, ez az ember mélységes bánatában…egy nap, két nap, három nap, négy nap… A rendező ezt a sokasodó pizzadobozokkal ábrázolja, egyre nagyobb a kupleráj, a kosz és a többi. És ebben a mélységesen mély filmművészeti remekben egyszer csak látjuk, hogy fölkel az ürge, elkezd mosogatni. Elmosogat, majd pedig kiviszi a szemetet. Megvan ez az élmény? Szerelmi csalódás után mikor először kiviszed a szemetet – az már valami! Mélységes megbántottság után kiporszívózol – az már valami! Mikor úgy érzed, hogy az élet élhetetlen, s először felveszed a futócipőt és futsz egy kicsit – na az már valami. Ez volt tehát. Következő. (39:06)

6.       Eltávolodok a negatív önértékelésemtől, és közeledek a pozitív önbecsülésemhez. Annyit beszéltünk, hogy nem akarom. Úgy is mondhatnám, hogy elkezdem magamat értékesnek találni, hogy úgy rácsodálkozom a magam értékességére. Még nem gondolom azt, hogy értékes vagyok, az egy komoly dolog, hanem hogy jééé! Ez nem is rossz! Ha valaki nagyon pedánsan gyón - ez a mániám, kezdődik a nagyböjt - és fölsorol 38 és 45 közötti bűnt kb, akkor majdnem mindig azt az elégtételt szoktam adni, hogyha te ennyi pontosan, tisztán, rendesen látod a saját árnyoldaladat, akkor szánjál ugyanannyi időt, mint erre a gyónásra szántál arra, hogy a jó dolgaidat nézd meg. Nem, több időt nem érdemes rá, csak annyit. Szívbemarkoló, hogy gyerekeket megkérdezem, hogy mondjatok nekem valamit, amit jól csináltok, és nem tudnak válaszolni. Ez olyan megrendítő élményem, hogy rosszul vagyok tőle. Hát csak csináltál valami jót! Nem csináltál semmit? Nem. Nem tudatos benne, csak az, ha valamit rosszul csinál. Nyilván ez a velünk való kapcsolatban alakul így. Na akkor. Közeledek a pozitív önbecsüléshez, értékesnek találom magam. Ha mélyebben nézzük, akkor a következő is történik: a saját dolgainkat illetően általában dolgokra azt mondjuk, hogy jó, másokra meg azt mondjuk, hogy rossz. Most az az érdekes, hogy amikor elérek ide, akkor azt tudom mondani, hogy jó, hát amire azt tudom mondani, hogy jó, annak tudok örülni. Most megnézem, hogy mi az, amire azt mondom, hogy rossz, s megnézem, hogy milyen érték az, ami ennek a rossznak a mélyén, a hátterében van. Mert nincs, nem létezik olyan rossz, amit hogyha elkezdek visszafejteni, előbb-utóbb ne valami jóra találnék. Ez mindig megtörténik. Csak nem szoktam elég következetesen végigmenni a soron. Azt mondom például, az rettenetes, hogy nem találok magamra. Ez a séma nagyon illik rám, ez egy szörnyű séma! Annyira hülye vagyok ezzel, olyan messze vagyok magamtól! Ez rossz, ugye? Ebben nincs mit szeretni! És az nem jó, hogyha nem látjuk, hogy ebben nincs mit szeretni. Ebben is van mit szeretni! Például azt a valakit, aki így van, őt biztos, hogy érdemes szeretni. De a másik pedig, hogy tudjuk a séma világából, hogy nem véletlenül lettem ilyen. Nem véletlen! És amikor ilyen lettem, akkor a lelkem egészségesen működött. Éppen megtanultam valamit az életből. Anyám azt mondta, ide figyelj, ha nem hozol ötöst, akkor mehetsz akárhova. Akkor persze, hogy megtanultam megfelelni! Milyen rugalmas volt a lelkem, megtanultam megfelelni. Anyám úgy törődött velem, amikor éppen kedve volt hozzá. Hát persze, hogy azt gondoltam, hogy föl kell hívni a figyelmet. Ha nem voltam benne biztos, hogy a figyelme rám fog irányulni előbb-utóbb, akkor persze, mindenféle hülyeséget csináltam. Milyen értékes dolog! Képes voltam mindenféle hülyeséget csinálni azért, hogy anya rám figyeljen. Nagyon értékes dolog! Nahát, micsoda ügyes fiú voltam kiskoromban. Még a suliból is kirúgtak! Milyen következetesen csináltam! Ejha! Ugye emlékeztek erre a mondásra, hogy a lélek semmit sem csinál cél nélkül. Semmit! Mikor erre rátalálok - na jó, de mi volt ennek a célja? Mondjuk valaki traumatizálódik, már nem érez semmit! Azt mondjuk neki, hogy kerülj közel az érzésedhez, de egy traumatizált ember hogy kerüljön közel az érzéséhez, lekapcsolták a főkapcsolót nála. Azt tudja mondani valaki, aki szinte alig érez, hogy nahát, a lelkem ilyen jól működött ott. Akkora a feszültség, nehogy beledögöljek, inkább kiment a biztosíték. Csak azóta se kapcsolta föl senki. Ez van, hogy még úgy van, kiment a biztosíték, és úgy vagyok harminc éve. Nem rossz vagyok! Hanem milyen jó, hogy volt egy biztosíték és ez kiment és most így vagyok. Érzitek ti, hogy most nem a rosszat satírozom át és mondom rá, hogy jó. Az, ami a fölszínen van, az lehet olyasmi, amivel egyáltalán nem érdemes együtt élni. Amit érdemes megváltozatni, nem érdemes úgy maradni, az káros rád, káros másokra – ugye szokták mondani, akik szenvedélybetegekkel foglalkoznak, hát ne mondjuk azt, hogy az alkohol rossz! Mert ha rossz lenne, nem innál! Hát ha valaki jön és azt mondja, atya, tudom én, hogy az alkohol rossz! Akkor tudom, hogy nagyon messze van a fordulattól. Azt kell mondani, atya, ez az alkohol – ahogy szakemberek mondják, az alkohol nagyon jó oldószer. Oldja a szorongást, feszültséget, aggódást, rengeteg negatív érzést fölold, és aztán annyira jó oldószer, hogy föloldja az emberi kapcsolataim. Föloldja a családom, az emberi valóságomat majdnem teljesen feloldja, nem sok marad belőle, nem hogy rossz, pompás oldószer! Tehát ha valaki azt mondja, hát ez rossz – hát, ha rossz, akkor furcsa, hogy még mindig iszol. Nem? Valami ennyire rossz, és te meg csinálod. Egész furcsa. Ez akkor egy nagyon erős betegség. Teljesen rossz dolgot csinálsz. Szóval, mikor rájövünk, hogy minden, amire azt mondtuk, hogy ez a rossz részünkhöz tartozik, hogy abban hogyan rejlenek az értékek. Az, amit teszek, lehet, hogy rettenetes és szörnyű. Ugye érthető ez? Nehogy félreértsétek, amit mondok, de ha félreértitek, úgy is jó. Ez egy nagyszerű tapasztalat lesz, hogy jé, ezt félre is lehet érteni. Na, akkor. (47:39)

7.       Eltávolodok a megrögzött, hiányolt, számomra megfelelő állapottól. Tehát eltávolodok a megrögzött, hiányolt, számomra megfelelő állapottól. Mit értek ez alatt? Boldognak kellene lennem, elégedettnek kellene lennem. Életem célja, hogy boldog legyek. Ez a megrögzött, berögzött, bekeményedett, vágyott állapot. Ilyennek kellene lennem, de nem vagyok ilyen. Ez szörnyű! És kialakul a másodlagos érzelem. Emlékeztek, ugye? Hát most éppen lehet, hogy félek, vagy fáradt vagyok, vagy indulatos vagyok, vagy akármi vagyok, és ezzel lehet élni. De én azt mondom, ez szörnyű, hogy így van, mert boldognak kellene lennem, emiatt ezzel kapcsolatban kialakul egy másodlagos érzelem, hogy egyszerűen ez élvezhetetlen! És ettől szenvedek, nem pedig attól. Tehát nagy szabadság, amikor eltávolodok a megrögzött, vágyott, hiányolt érzelemtől, érzelmi állapottól, lelkiállapottól. De nagy dolog, amikor már nem akarok boldog lenni! Nagyon jó, elfelejtem, hogy az akarok lenni. Nagyon jó, kívánom mindenkinek! És akkor nem is vagy az, minden rendben van. Milyen irányba megyek? Tehát eltávolodok a megrögzött, vágyott, hiányolt állapottól és közeledek a folyamatok értékeléséhez. Belső folyamataim értékeléséhez és megbecsüléséhez. Mondok egy kapcsolati példát. Hogy vagytok ti azzal, valakivel lesz egy konfliktusotok, s valahogy szó szót követ, „nem, szerintem ez nem jó!” És akkor azt mondja: - „Jó, de most ezt mért kell így mondani?” - „Mért, most hogy mondtam?” – „Hát így, így mondtad, hogyhogy hogy, hát így!” – „Most mért nem lehet megmondani, hogy hogy? Így, ebből nem értek semmit, mondd meg, hogy mi az, hogy így.” – „Hát így, ahogy csinálod, hát mit kell.. Ilyen hülye vagy, hogy nem tudod, milyen az, hogy így?” – „Ne mondjad nekem, hogy te hülye vagy!” Na, és akkor előbb-utóbb valaki elmegy. „Nem vagyok hülye!” Ez kétségkívül egy folyamat. Az a kérdés, hogy amikor a másik elment és te itt maradsz, puffogsz és dühöngsz, elérhető-e benned az, annak a tudata, hogy ez egy folyamat. Most egy távolodás történik, távolodik, távolodik, távolodik. Nem tudjuk pontosan, hogy meddig fog a másik távolodni, ezt nem tudom. Hogy én meddig távolodok még érzelmileg, azt sem tudom, mert lehet, hogy még távolodok, mert még most puffogok magamban, hogy ne is jöjjél vissza, nem is érdekel! Gyerek vagyok: „Nem szeretlek!” Távolodok. De ez egy folyamat. Fú, olyan dühös vagyok, még mindig távolodok! Ne is, ma már ne találkozunk. S akkor alszol rá egyet, álmodsz valami jót, üldöznek, megölnek, ilyesmi – tényleg, nagyon hasznos! Fölébredsz, tiszta izzadás vagy, fölébredsz: hol a feleségem? Ugye, milyen hasznos egy rémálom? Jaj, drágám, ez pohár vizet! Fölébredsz és azt mondod: hát, jó, tényleg minek kiabáltam. Ez hülyeség volt! Hol kaptam föl a vizet? Mikor azt mondta, így, így, na ott kaptam föl a vizet. Azt annyira hülyén mondta, ilyenkor az egész arcát utálom, mikor mondja, így, így…Legszí… nem tudom, kitekerném a nyakát. Jó, de hát csak nem akarok így maradni. Na tessék, így, megint így. S elkezdődik egy közeledés, de még ő nincs itt, csak benned elkezdődik egy közeledés, s akkor is tudod, hogy ez egy folyamat. Jól van, na, folyamat, jól van na! Nem tudom, még hány nap, de ami a nagyon szép, hogy nem vesztem el a folyamat iránti érzékemet, a szépségét, jó, ez egy folyamat, most távolodtunk, lesz közeledés. S én akarok is közeledni. És megyek közelebb… Volt veletek olyan, hogy elkezdtetek valakihez belül közeledni, jó, hát na, el fogok valamicskét ismerni ebből, jó, jó. És akkor egy nagy levegővel azt mondod, na, megteszek egy lépést. Az a szép, hogy a másik ugyanúgy részt vett egy ilyen folyamatban, s a te első gesztusodra ő tesz két olyan lépést. Hűű, hát ezek az élet legszebb pillanatai, mikor egyszer csak egy folyamatnak a pozitív részét megéljük, és utána kialakul bennünk egy jó érzék, hogy jó, akkor merek távolodni. Most akkor dühös vagyok egy ideig, most akkor csalódott vagyok, de közben nem ez a végpont, nem süllyedek ebbe bele, tudom, ez egy folyamat,nyugi! Nem ragadtatom el magam, nem zúzok szét mindent magam körül. Folyamatok! Amikor kezdünk magunkra találni, akkor a belső folyamatainkra is rátalálunk, nemcsak ez van ebben a pillanatban, meg az van abban a pillanatban. Ezekre a folyamatokra. És akkor nem készülünk ki. Jó, most ez így van, akkor távolságot tartok, most ő tart távolságot, hát meg tudom érteni. Hát itt ugráltam, mint egy bakkecske. Ő meg biztos azt utálja, hogy ugrálok. Én azt utálom, hogy így, így, így, ezt nem bírom elviselni, ő meg mikor hadonászok. Úgyis leverted a miskakancsót. Jó, hát levertem, levertem. Nem tudom, stressz hatása alatt a finommotoros képességeim már nem működnek, nem tudom, mit nem lehet ezen érteni. A miskakancsó meg a fülével ott… Na jó. Ebből is az a tanulság, hogy miskakancsót beljebb kell tenni, nem rakjuk oda, hogy a fülével ott kibólogasson a polcon. Belóg a térbe… Énszerintem ez érthető, nem, most el tudtam mondani szaktudományosan. Eltávolodok a megrögzött hiányolt állapotoktól. Most szeretnünk kellene egymást! Mert mi férj-feleség vagyunk, nekünk szeretnünk kellene egymást, nincs szeretet köztünk… Kialakul egy másodlagos érzelem, és ettől vagyok rosszul. Nem attól, hogy van köztünk egy konfliktus, távolodunk, közeledünk, s ezt természetesnek tartjuk, ennek mélyén meg fönntartjuk a jóhiszeműségünket, az egymáshoz tartozásunkat. Hanem itt kialakul annak az elvesztése, hogy… Olyan gyönyörű, valaki olyan meggyőzően mondta nekem, hogy őneki valaki olyan meggyőzően mondta valamikor, hogy a mi kapcsolatunknak az volt a vezérelve, ne múljék el a nap a haragod fölött. Ezért mi minden este, éjszaka legkésőbb kibékültünk. Ez gyönyörű, ha valaki meg tudja csinálni. Gyönyörű, tényleg, akinek.. Csináljátok! Ne is hallgass most oda, amit most mondok! Én biztos nem bírnám. Hát egy fölrobbanás után, mire összeszedem a részeim… Volt… Na jó, szóval jó. Mert egy másvalaki, aki szintén ezt tette az életfilozófiája. Le akarom darálni a 11 pontot, nem érdekes, hogy jó-e vagy nem. Teljesítménybe vagyok. Volt egyszer olyan, két éjszaka nem aludtunk. Nem múlhat el… nem aludtak két éjszaka. Ez volt egy rögzült gondolatuk, hogy nem múlhat el. De értitek, ha valakinek működik, akkor működjön, csináld, csináld, éjszakázz! Sok kávé, sok tej. Most eszembe jutott egy történet. Jó te igyál kávét, rengeteget, meg teát, és akkor… Persze ez egy csalás, nem, mert a nap lenyugodott, csak te nem nyugodtál le. Azért van ebben egy kis fifika, most a fülem is elkezdett viszketni. Erről jutott eszembe, hogy te igyál akkor sok kávét meg teát, hát ne oltsátok le a lámpát, ez egy ilyen illúzió, hogy még fönn van a nap, és addig-addig, míg aztán én már most annyira fáradt vagyok, most már inkább béküljük ki. Most már inkább én vagyok a hülye, csak hadd aludjak. Nem is tudom már, kitől hallottam, ha most itt van, akkor elnézést, mert nem tudom, kitől hallottam, tényleg, nem szoktam csak így fecsegni. Azt mondja, a folyamatok, amikor megszületett a pici babája… Férfi az illető. (nevetgélés) Van ilyen, ez egy ilyen evolúciós sajátosság, hogy férfi-nő, és akkor baba. És az történt, hogy… Tudom, hogy ma már sok minden van, de férfi, nő, baba, a nő a babával együtt bent valahol, és ő pedig, óriási öröm, hogy valamit akart kedveskedni. Jaj, hát mire lehet szüksége a feleségemnek, jaj, mit vigyek neki, hát tudjátok, ha beteghez megyek, akkor narancslét viszek, vagy húslevest a finomból, hát ugye, ezek, jönnek az asszociációk, mert narancslevet kell vinni, meg húslevest. Micsodát? Jaj, egyesek azt mondják, hogy madártejet kell vinni a betegeknek. Én mindjárt beteg leszek. Most érzem, olyan gyöngének érzem magam. Jaj, valami elfogott, és ezen a kóla nem segít! Na most, hát itt a feleségem, tényleg, valamit, húslevest egy szülő nőnek, hogy? Ne, hát láttunk ott eleget húsból, vérből, nehogy már félreértse…Most narancslevet, ki tudja, hogy a déli, egzotikus hogy hat a… Ja, hát most édesanya lett. Viszek neki tejet, úgyis szoptatni fog, és ez biztos jól jön neki. Mint egy ilyen megváltó gondolat, örömmel - a felesége nem ivott már tejet akkor már 30 éve – úgyis szoptatni fogsz, hoztam egy kis…. És akkor biztos ez onnan csak úgy ide… Hát nem, ez a legenergiatakarékosabb, így, és akkor vissza – rögtön így. Elterjedt az osztályon, hogy egy apa a feleségének tejet hozott kedveskedésből, hogy az biztos jól jön neki most. Most, hogy neki fog látni a szoptatásnak. Hát, ez tetszik. De az idő halad, a fák tovasuhannak, s az élet leáldozik. Azt mondja hogy (60:51)

8.       Eltávolodok a görcsös cél-eléréstől, és közeledek a helyes irányok megbecsüléséhez. Tehát eltávolodok a görcsös cél-eléréstől, és közeledek a helyes irányok megbecsüléséhez. Elkezdek bízni a jó irányokban. Tudom, hogy ez egy jó irány. Ha most nem kapok visszajelzést, nem baj, nem dicsérnek meg, simogatják meg a kis buksimat, nem is érik föl. Nem baj! Van egy jó irány, és akkor megyek, megyek és megyek. És ennyi, csinálom 20 évig. Nem is olyan nagy kaland. Csinálom, ez egy jó irány. Milyen célokat érek, nem is tudom. Jó irányban vagyok, és jó irány, és jó irány. Különben ez a vágyott állapot, meg a célok - olyan görcsössé leszünk, kialakulnak a másodlagos érzelmi állapotok és tök rosszul leszünk miatta. (61:52)

9.       Tizen-  nem, 10, 10! vagy nem? Nem, kilenc. 9, tényleg ott tartunk. Távolodok a megrögzöttől és közeledek az élményhez, az átéléshez, a nyitottságból fakadó befogadáshoz. Tehát távolodok a megrögzöttől és közeledek az élményhez, a befogadás által való tapasztaláshoz. Ez olyan primitíven hangzik, de hagy – mondjuk van köztetek depresszív alkat? Biztos nincs, nem, nem, hát hogy, dehogy is! Nem is, nincs is. Egy fél depresszív van köztetek mutatóban. Valaki alaposan depresszív, és akkor az, hogy emberi kapcsolatok, kapcsolatok, kapcsolatok, nehezen talál magára. Nagyon félelmetes, hogy ő magára találjon. Ez nagyon, mert akkor egyedül van. Az a félelmetes benne! Akkor tudok magamra találni, ha először tőled kissé eltávolodom. Hát most nem azzal foglalkozom, hogy te mit mondasz nekem, vagy milyennek kéne lennem, vagy mikor fogsz szeretni, így tudok magamhoz közel kerülni. De ez nagyon ijesztő, mert azt sem tudom, hogy ez itt ki? Muszáj, hogy engem valaki szeressen, akkor hogy maradhatnék egyedül? S képzeljük el, hogy 40-50 évesen mondjuk egy depresszív ember életében először – mondjuk legyen nő. Egy depresszív hölgy életében először moziba megy. Nagy kihívás! Sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolná. Mert ahogy mész a moziba és ahogy leülsz a helyedre, ezer múltból berögzött dolog kísér téged. Azt mondod: az nagyon szerencsétlen, amikor valaki egyedül kell, hogy moziba menjen. Annál nyomorultabb emberi állapot, hogy nem találok egy valakit, egy körömnyi valakit, aki esetleg velem moziba jönne – hát egy olyan ember, aki nem talál senkit, aki vele moziba jönne, az életképtelen! Az a világnak a vége, egy valakit, és egyedül elmenni valamit megélni… Hogy nem lesz ember, akihez szólhatok? Hát ez szörnyű! Hát az életképtelenségnek a csimborasszója. Hát jó, de most itt vagyok. Itt vagyok, én, egyedül egy moziban. Mit csináljak magammal itt egyedül? Most egyedül kell végignéznem egy filmet? Egyedül, egy moziban? Körbenézek – mások nincsenek egyedül. Jó, hát van egy-kettő, de azok biztos mindig így vannak, látom rajtuk. De akit olyan normálisnak látok, ők nincsenek egyedül! Egyik sincs egyedül! Milyen – most akkor jön a jövő-szék: mennyivel másabb lenne. Ő egy szovjet ismerősünk, Másabb lenne… Mennyivel másabb lenne. - Ez egy ilyen nap, hogy ápoljuk a kapcsolatokat. - Hogyha valaki lenne mellettem. Minden pillanata, millimétere más lenne ennek a filmnézésnek, ha valaki lenne mellettem. És most, ahogy megy a reklám, most az van bennem, hogy milyen jó volt eddig, amikor ment a reklám, mentek a hirdetések, és mindig lehetett még egy kicsit sugdolózni, bárki, akivel mentem, mindig lehetett sugdolózni. S az milyen jó érzés, ahogy mondja, „A mobilodat kikapcsoltad?” Most jut eszembe, ez milyen gyönyörű dolog! Hogy itt ülök, és valaki: „Mobilod?” Tényleg, a mobilom! és akkor.. Nem vagyok egyedül a mobilommal! Van valaki, aki mondja: és a mobilod? S tényleg a mobilom, rámosolygok, nem nagy dolgok ezek, látjátok, nem nagy dolgok! Kis apróság, és milyen sokat számítanak! De hát nincs, nincs itt senki! itt ülök, és karfa van. Ezt direkt csinálják, depresszív nőknek ilyen kínzóeszköz… Tulajdonképpen képesek vagyunk úgy megnézni egy filmet, hogy egyetlen nem megrögzött érzésünk és gondolatunk sincs. Kizárólag a múltból hozott megrögzött dolgok és a jövőre vonatkozó megrögzött dolgok. És nem élek át itt egyedül, ahogy nézek egy filmet és történhetne velem valami, mert amikor van egy átélés, akkor rögtön a következő gondolatom az: De nincs senki, akinek elmondhatnám! Ha most megszoríthatnám a kezét! Semmit sem kellene mondani! Olyan gyönyörű, amikor nem kell semmit mondani, csak megszorítom a kezét, s ő visszaszorít. És most eszembe jutott, hogy hogy utáltam, amikor a férjem sose vett pattogatott kukoricát. De amikor belenyúlt! Ne nyúljon bele a kukoricába! Itt ülne mellettem és belenyúlna a kukoricámba. Most érzem ezt! Belenyúlna valaki a kukoricámba. Nem nyúl bele senki. Tehát van egy végtelenül egyszerű helyzet, hogy egyedül ülsz a moziban, és tulajdonképpen nem találom egyetlen másodpercét, amikor te átadtad magadat annak, ami ott és akkor élményszerűen átélhető lett volna. Semmit nem éltél meg belőle, de semmit! A múltból hozott összes érzésedet és gondolatodat, meg a jövőre vonatkozó összes érzésedet és gondolatodat hoztad ide. Há? És ha ez valakivel így van, ez normális. Teljesen normális. Az a nagy dolog, ha valaki ötven évesen erre rácsodálkozik. Jé! Életemben először volt olyan, hogy nálam volt a két jegy, és utolsó pillanatban kaptam egy sms-t, ne haragudj, nagyon-nagyon gyöngének érzem magam, s valaki ígért madártejet, és nem tudok jönni, ötvenévesen először úgy döntöttem, hogy megnézem egyedül. Hát akkor már nem volt idő felhívni senkit. Te jó ég, hogy tulajdonképpen volt bennem valami, ami nem is csak rossz volt. Valami. Érdekes volt,hogy nem tudtam rögtön elmondani, s már elővettem a mobilt, hogy valakit fölhívok, és akkor - á, mégse. Ez olyan érdekes most, amit érzek. Nem mondom el rögtön, hogy mit éltem meg. Marha érdekes. Ezt rengeteg féle módon el lehetne mondani. Olyannal, aki mindig egyedül megy moziba, mert ha mellette ül valaki, megőrül tőle. Egyszer csak átadom magamat egy élménynek, hogy valaki ül mellettem, és beleeszik életemben először az én kukoricámba. Jé, milyen érdekes, nem is zavar. Főleg, mert most éppen kirakosgattam egy-két ilyen keményet, és pont azt vette ki. Gyerünk, itt az idő, nagyon fontos, hogy a végét összecsapjuk, és úgy érezzük, hogy sikerült megfelelni az elvárásoknak, az összes pontot elmondtuk. Tehát tényleg, összecsapom, figyeljetek. De, ma két dolgot, Szentírást forgatjuk, anyagot összecsapjuk. Tessék! Összecsaptam! Erre gondoltam, nem mondom el, hanem hogy összecsapom. Csak a teljesség kedvéért. (71:07)

10.   Mások elítéléstől távolodok, és közeledek mások elfogadásához. Nagy újdonság, ugye? Úgy is mondhatnám, hogy távolodok attól, hogy de jó, hogy nem vagyok olyan, mint te – ez talán egy picit frissebb mondat – de jó, hála Istennek, nem vagyok olyan – ettől távolodok, és közeledek ahhoz, hogy nahát, vannak közös vonásaink. Kétségkívül vannak.

11.   Távolodok attól, hogy a másik más, mint én - nem vagy olyan, mint én, nem vagytok olyanok, mint én – és közeledek ahhoz, hogy egymással összetartozunk. Nagyon mélyen, az emberségünkben. Nem vagytok olyanok, mint én – összetartozunk. Látjátok, így kell összecsapni. Hát négyszer, ötször is összecsaptam, ez nagy dolog, nem is csak egyszer!

Jó. Következő alkalommal egy új sémába fogunk. Tényleg, ezt befejeztem. Tessék? (- „Múlt héten is ezt mondtad!”) Múltkor is ezt mondtam? Az a benyomásom, hogy ti emlékeztek a benzinkútnál, hogy mennyivel fizettek. Ti már túl vagytok ezen. De ezt a 11 pontot egyszerűen úgy éreztem, muszáj! Tényleg! Nem éreztem magam szabadnak, úgy éreztem, muszáj, kellene, el kellene ezt a 11… Hát látjátok. Köszönöm! (72:57)