A negativizmus-pesszimizmus séma 1.

Köszöntelek benneteket!

Elkezdjük a mai alkalmat. Körülbelül ennyi hangom van. A helyzet ennél rosszabb lesz idővel. De van B terv. Úgyhogy valahova csak eljutunk. Emlékeztek talán, a múltkori alkalommal azt ígértem, hogy befejezzük azt a sémát, ami már a könyökötökön jön ki, már elegetek volt belőle, már nem akartok semmit se hallani róla. Miután én ezt észleltem rajtatok, arra jutottam, hogy tényleg így lesz. Úgyhogy nulla ismétlés, semmi, ami eddig volt, hanem nézzük a következő sémát. De majd el fog menni az életkedvetek tőle. Visszasírjátok az előzőt, azt a szépséges sémát. Mert ez a séma úgy szól, hogy – halljátok azért, amit mondok? Na, milyen jó, látjátok. Tulajdonképpen most másfél nap alatt tartottam nyolc előadást, és ez egy kicsit soknak bizonyult. A hangomnak. Papoknak tartottam, őket szidjátok. Szóval ez a séma így szól, hogy… (01:40)

Negatívizmus-pesszimizmus séma

Ebben fogunk tapicskolni. Szügyig beleártjuk magunkat a pesszimista világlátás összes fekete bugyrába. Mi ez, hogy negatívizmus-pesszimizmus séma? Ugye tudjátok, hogy minden sémának van négy alkotóeleme. (elmutogat 1-től 4-ig – szerk.) Jó, végig ismételtük. De nem csak négy alkotóeleme van, hanem azt is tudjuk, hogy minden sémához nem a sémából, hanem a sémára adott válaszként láthatjuk a három fajta cselekvéstípust. Tehát most a három fajta cselekvéstípust mondanám el arra válaszként, hogy valaki azt éli meg – most próbálom nagyon röviden összefoglalni – hogy az élet rossz, és így is marad. De erről beszélünk, most ne haragudjatok, nem tudok szebbet elővenni. Illetve most, ahogy mondom, esetleg ugyanezt el tudom mondani Woody Allen módjára, de próbálom szó szerint. Azt mondja. (03:10)

Egy interjúban a következőket mondta (Woody Allen): „Úgy érzem, hogy az élet egy nyomasztó, fájdalmas, rémálom szerű, értelmetlen élmény. Az egyetlen módja, hogy boldog legyél, ha hazudsz magadnak. Az élet tele van jó pillanatokkal, de maga az egész tragikus.” Mikor Woody Allen ezeket elmondja, akkor az szokott történni, mint most, elkezdenek az emberek nevetni. Ettől ő még tragikusabbnak látja az életet, és elmondja, hogy már egész gyerekkorától kezdve ahogy az élet drámaiságának az élményét próbálta a környezetével megosztani, elkezdtek kacagni, és egyre jobban kacagtak, ő egyre színesebben próbálta elmondani, hogy az élet hogyan gyötrelmes, mire még jobban röhögtek rajta, és ő így maradt. Tulajdonképpen az élet gyötrelme számára abból is áll, hogy már nem tudja hogyan elmondani, hogy az élet neki mennyire fáj, mert az emberek csak röhögnek rajta. Tehát tulajdonképpen megérthetjük ezt az életlátását. (04:25)

A pesszimizmus-negatívizmus séma. Hogyha valaki hát alaposan megáldva-megverve ettől él, azzal a néggyel, amit átismételtünk az elején, akkor az azt fogja jelenteni, hogy átadhatja magát a séma belső logikájának, s akkor a cselekvése mindabból származik, és mindabból következik, hogy egy kicsit se reflektál arra, hogy az élet talán más is lehet, hogy van benne jó, vagy a dolgok jóra fordulhatnak esetleg. Nem azt mondjuk, hogy jóra fognak fordulni, de hogy nem teljesen kizárt. Ő nem így van, és akkor két dolog jellemzi. Az egyik, hogy folyton-folyvást a negatívumokkal van elfoglalva, másrészt pedig az egészen biztosan bekövetkező negatív dolgokat próbálja valahogyan kivédeni, vagy azoknak a megtörténtét valahogyan… hmm… „Annullálni.” Annullálni. Hát ezért álltam én meg, látod. Hát én egy ilyen szót magamtól sosem mondok ki. De hát most már megtörtént, te bűnöd, te bűnöd. (05:55)

Aztán a második, amikor valaki próbálja elkerülni ennek a sémának a világát és logikáját. Akkor az történik, hogy megpróbál kivonulni az életből olyan értelemben, hogy miután ő maga folyton-folyvást gyötrődik a negatív érzésektől, rémálomszerű élettapasztalattól. Hogyan próbál ettől elmenekülni különböző szerek révén? Mondjuk alkoholbeteg lesz, vagy függőséggel ajándékozza meg magát. Mindezt azért, hogy a negatív élettapasztalatnak az összes gyötrő érzését és élményét tompítsa, vagy ideig-óráig valahogyan megszüntesse, ahogyan ezt mondhatnánk még más szóval, annullálja. De nem csak ez történhet. Jaj. Nincs három szék, ez egy nagyon izé. Látjátok, fontos dolog, először csináljuk úgy, ahogy szoktuk, aztán majd cifrázzuk. (Elővesz egy harmadik széket is – szerk.) Látni való, hogy az élet mennyire rettenetes.

A harmadik típus pedig, tudjátok, aki a cselekvésében túlkompenzálja a benne élő sémának azt a négy részét, amit ismételtünk. Akkor ővele… Van valaki, aki ma jött először? Van, vagytok, óh! Hát ez akkor nem engedi meg tovább, hogy ne mondjam ki azt a négy részt. Ugye, nahát, sz’al azért, hát azért, sz’al… Bár ti most jól átélitek ennek a sémának a világát, tehát azért nyertek is vele. Mert a többiek még jól vannak, de ti folyton-folyvást rosszul. Ez a négy valami, amit ismételtünk, ez az, hogy minden sémához, belső világhoz, vagyis torz belső világhoz, ami gyerekkori élményekre adott válaszként értelmezhető, így kialakul egy séma, tartalmaz gondolatokat, érzéseket, testi-fizikai állapotokat, és az ezeknek megfelelő szelektált emlékeket. Ez az a négy. Na, na! Most visszaülök magányomba. Látni való, látjátok, én itt hiába vagyunk ennyien, én most is magányosnak érzem… Senki nem ült mellém, mindig, mindig ez van. Ú, mindegy, már remélem, nem olyan hosszan tart ez az élet nevű… (08:45)

Szóval a harmadik eset, túlkompenzálom. Az olyan, amitől nekem a hideg szokott a hátamon futkosni. Megkérdezünk valakit, aki egyébként ezzel a belső világgal, élményvilággal él, valamikortól kezdve, a valamikor az gyerekkor, és megkérdezed, hogy „Hogy vagy?” Azt fogja mondani „Én mindig jól vagyok.” És a moszolya… Moszolya? Na, lát… inkább az annullálás, azt bezzeg ki tudom mondani. A moszoly az meg egy moszoly. Hát látni való, az élet még ott is, ott is cserben hagy, ahol azt hittem, még valahogy a kezemben van. Moszoly, moszoly. Tehát a moszolyában érzek valami pici hamiskás fölhangot. Ez egy képzavar, de ahogy mondja, az a benyomásom, hogy talán most egy picit talán leheletnyire, hajszál-fűszál szerűen nincs teljesen igazán annyira jól.

De látom az arcán a megtorzult izmokat. Hát lehet, hogy botox, s akkor tulajdonképpen ez nem egy túlkompenzált séma, csak hát így… Ííííí, mindig jól vagyok, jaaa, szééép. S akkor… s erre szoktam mondani, hogy soha nem akarok senkit se bántani. Na, ezt meg ti nem hiszitek el, de nem is… Néztem az Oszkár-gálát, és így csurgott ki a botox belőle. Gondoljátok, hogy néztem? Kinek van arra ideje? Nektek van, én meg pap vagyok. Botoxra se telik. (10:50)

Szóval a harmadik, hogy valaki teljesen kizárja a beszédéből azt, hogy ő rosszul lehet. Ő jól, ő mindig jól van. Amikor érzed ezt a hamiskás fölhangot, s azt mondod, hogy „De most is?” (kényszeredett fixált mosollyal folytatja– szerk.) „Hát most nem, de… - értitek, azért ez megmaradt – de ebből is tanulok. Hát ez nagyszerű!” Mi lenne, ha azt mondanád, hogy nem vagy jól? Ugye nyilván túlkompenzálja ezt, és nem akar belehullani a nagy sötétségbe. Tehát érthető, hogy így jár el. A botox pedig tulajdonképpen még az izmokat is… (orrfújás – szerk.) Mit csináltok? Mindenhonnan támadtok? Alig bírok beszélni. Jó, ennyit a három fajta cselekvésben adott válaszra a séma logikájára. (11:50)

Ez a pesszimizmus-negatívizmus séma nem csak azt tartalmazza, hogy krónikusan, folyton-folyvást egy nagyon erőteljes figyelemmel, feszülten, minden mást kizárva a negatívumokra figyelek és koncentrálok. A negatívum sokféle természetű lehet. Lehet valami baj, lehet veszteség, lehet gyász, lehet katasztrófa, lehet haláleset, lehet betegség. Lehetnek baktériumok, vírusok. Sok vírus. (Latin kiejtéssel: „virusz” – szerk.) Virus, na, virus, vir-virus, azt jelenti: pálcika. Igen, azt jelenti, pálcika. A vírusok pálcika alakúak, s ezért pálcika, vírus, vírusz.

Szóval ez a rossz, amire a figyelmével tapad, sokféle természetű lehet. A lényeg, hogy rosszra tapad. A jót pedig… annullálja, kizárja a figyelméből, az emlékeiből, mindenhonnan. A lényeg, hogy annullál. (13:20)

Az a rossz, amire ő folyton-folyvást figyel azonban nem csak úgy él benne, hogy ez a rossz most van, attól van olyan rosszul, hanem az emlékeiben is a rosszra emlékszik. Folyamatosnak látja azt, hogy a rossz hogyan van őbenne, és ezt minden jót annullálva, a jövőre is kiterjeszti. Hogy ez egészen biztosan holnap, és tíz év múlva is így lesz anélkül, hogy valami pozitív fordulatot el tudna képzelni. Ráadásul az a rossz, amivel ő küzd belül, az a rossz valami kivédhetetlen, megmásíthatatlan rossz, amivel szemben ő csak szenved és tehetetlen, de közben aggódik és szorong. És valahogyan próbálná kivédeni, de tulajdonképpen azt gondolja, hogy az egésznek igazából nincs is sok értelme. Az egész tulajdonképpen egy reményvesztett, lehetetlen vállalkozás. Tehát esetleg hogy mégis csak van, egy-egy jó pillanat van, mint ahogy Woody Allen mondja. „Jó, jó, hát valahogy élünk, valahogy eltöltjük itt az időt.” Ahogy Eric Berne mondja „Az elején mondunk egy hellót. Utána strukturáljuk az időt, majd megint mondunk egy hellót.” De a kettő között valami nagyon pocsék dolog van. Kivéve a palacsintát, meg a madártejet, de azt nem lehet mindig enni. Ezért tehát őt folyamatos aggodalom, szorongás, kétely, bizonytalanság, feszültség, frusztráltság, és az összes többi jellemzi. (15:10)

Hogyan alakul ki eme gyönyörűséges séma? Vagy úgy történik, hogy tulajdonképpen az, hogy a világ rossz, egy veszedelmes hely, állandóan mindig betegségek ugranak az emberre, vírusok, pálcikák és féltéglák formájában. Ez az élet alapvető realitása. Ezt ki mondja így? Egy gyerek semmit se tud a „víruszokról”, nem tudja, hogy mi az, se a pálcikákról, nem tudja. Marokkózni szokott, de egyébként nem fél a „vírusztól”. De a szülei megtanítják. „Jól mosd meg a kezed! Emlékszel? Ugye emlékszel, mi volt múltkor? Milyen beteg lettél. Azért volt, mert nem mostad meg jól a kezed.” A gyerek mossa, mossa a kezét, megint beteg lesz. „Na, erről van szó. Hogy kétszer kell megmosni.” Azt mondja „Na ebbe, erről van szó, hogy látod, hiába mosod meg a kezed, a ’víruszok azok, na a ’víruszok. Nem sokat tehetünk. Még ha mossuk a kezünket, akkor is.” Tehát a szülő látásmódja egy veszélyes világról a gyerek számára természetessé válik, és ezt belsővé tesz, és ő maga is így látja a világot. Például azt mondja a szülő: „Te ne játssz… Peti! Te ne játssz a fiúkkal, mert nem minden fiú mos kezet. Már ez az egyik, de ezt most hagyjuk is. De a fiúk verekszenek, te meg fogsz sérülni. A verekedés rossz dolog, mert a verekedés nyomán a másik fiú megsérül. Már te, te vagy a másik fiú. Megsérülsz. Ennek rettenetes következményei lehetnek. Vérmérgezés… – Nem folytatom, mert köhögnöm kell. Öhh-öhh! S akkor mondjuk azt, hogy az nem realitás, ugye, hogy öhh-öhh. – Ha pedig nem az történik, hogy téged vernek meg, hanem te versz meg másokat, akkor intőt kapsz, hát akkor intő lesz. Semmiképp se jó. Tehát a fiúkkal ne barátkozz! Na a lányokkal meg pláne. Még sokkal rettenetesebb. Ha egy lányt megversz, még föl is jelentenek.” (18:20)

Jó, ezt akkor nem ragozom tovább. Mondjuk két ok miatt. Az egyiket nem mondom, a másik, mert már nem is tudnám. Ez az egyik ok, hogy a gyerek átveszi a szülő látásmódját, és ezért megtanulja fölnagyítani a rosszat, és egyáltalán nem észrevenni a jót. De olyan is lehet, hogy konkrétan a gyereket éri nagyon sok bántalom, fájdalom, verés és a többi. Tehát az élettapasztalata az, hogy az élet nem ad jót. Csak meg kell kérdezni „Mikor voltál boldog? – Hát boldog? Hát mikor lettem volna? Az apám alkoholbeteg volt, mindig félni kellett tőle. Emiatt nem tudtam tanulni, állandóan ment otthon a balhé. Iskolában se volt nyugtom, mert ott meg hülyének tartottak. Nem volt kész a leckém, a szüleim nem vették meg a legalapvetőbb dolgokat se. Hát sehol nem volt jó. Akkor egyest hoztam, akkor megint megvertek. Hát akkor… Mitől lenne jó a világ.” Akkor látni való, hogy ez a séma akkor, amikor kialakul, valakinek az ott és akkor való reális élettapasztalatát tükrözheti. Hogy nem látom, hogy lenne valami jó, én nem tudom elérni, és valahogy ajándékszerűen se kapok belőle semmit. Legalábbis ez az élményem. Ez a két út. Na most! (19:55)

Hogyan lehet belőle gyógyulni? Nehezen. Ha egy szóval… nehezen. Tényleg így van, mert ha valaki nagyon negatívista-pesszimista módon lát, akkor az annyira rávetülhet a gondolkozásmódjára, érzelemvilágára, emlékek szelektivitására és a fizikai állapotaira, hogy sok más sémánál erősebben ezt tarthatja a realitásnak. Hát nagyon nehéz reflektálni arra, hogy most sem biztos, hogy annyira rossz, és a jövőben meg lehet valami jó. Mikor az egész életét egy másfajta világban, összefüggésben élte le. Ezért nehéz ebből kikeveredni.

Most nem szeretnék beszélni a depresszióról. Nyilván beszélhetnék, mert ha valaki ezzel a sémával él, innen már csak egy lépés az, hogy depressziós legyen. Onnan már csak egy lépés, hogy súlyosan depressziós legyen. Nyilván erről most hosszan beszélhetnénk, de nem szeretnék. Beszéltem sokat a depresszióról, lehet hogy majd pár mondatot szánunk err, most nem erről szeretnék. Hanem egy érdekes dologról. (21:10)

Mert tulajdonképpen mindig az a vágyunk, hogy bár ezek negatív, gyerekkorban kialakuló sémák, mi pozitív dolgokról beszéljünk. Nem a realitásvesztés miatt, hanem hogy egyáltalán a hozzáállásunkkal mi ne fulladjunk bele valamibe. Ne az történjen, hogy hihetetlen pontosan kielemezzük a rosszat, majd átmegyünk egy következő sémára, mert az attól, mitől lesz jobb az élet? S ezért egy közkeletű téveszmét szeretnék megvilágítani, majd megmutatni, hogy az nem úgy van. Ez pedig az, hogy sokan gondolják azt, hogy ugye szoktunk úgy beszélni, hogy vannak az optimisták, meg vannak a pesszimisták. Mi jellemzi a pesszimistát? Ténylegesen tudjuk, a kutatások szerint a realitáshoz az enyhe pesszimista látásmód áll a legközelebb. Erről már sokat beszéltünk. Amikor nekilátunk tervezni valamit, érdemes egy enyhe pesszimizmussal látni a valóságot, mert az nagyon realitás hű lesz. A kivitelezéshez azonban egy vaskosabban optimista látásmóddal érdemes hozzálátni. Még akkor is, ha egyébként tudjuk, hogy reálisabb, hogy azokból a jó dolgokból nem minden fog megvalósulni. Akkor is, mert az erőforrásokat hoz felszínre belőlünk, kinyitja a látómezőnket. Na most! (22:50)

Ebből adódóan is gondolhatja bárki azt, hogy hát a pesszimista ember, ahogy a sémának a logikája is mondja, erőfeszítéseket tesz, hogy a bajt, a rosszat elhárítsa. Míg az optimista az a valaki lehet… Nem t’om, álmodozik, úgy ő el tudja képzelni a jót, azért persze csinál ezt-azt, de alapvetően várja, hogy a sült galamb a szájába hulljon. És akkor igaz lehet rá az, amit egyik kedves terapeuta ismerősöm mond, hogy „Értem én ezt, hogy te azt várod, hogy a sült galamb beleszálljon a szádba, de legalább nyisd ki.” Tehát lehet egy ilyen előítéletünk, vagy hiedelmünk, hogy a pesszimista ember pont azért, mert a realitást egész jól látja, enyhe pesszimista, enyhe, enyhe. Aki tud optimista is lenni, de van egy ilyen alap attitűdje. Na, attitűd, tessék, elbuktam én is. Van egy ilyen alapvető hozzáállása, hogy hát ő az, aki aztán nekilát, és akkor a realitással összefüggésben cselekszik. Míg az optimista realitásvesztéssel várja, hogy jó dolgok történjenek. S képzeljétek el, hogy nem így van. Háhh! (24:10)

Hívjuk ide Marin Seligman apánkat, a pozitív pszichológia apuciját. S akkor az ő kutatási eredményeiből, meg az általa publikált dolgokból szeretnék hozni néhányat egyszerűen csak azért, hogy lássuk, hogy az, amiről eddig beszéltünk, hogy a pesszimistát mi jellemzi? Szorongás, aggodalom, félelem, agresszió, tik-tik-tik-tik. Hát nyilván, aki tele van aggodalommal, bizonytalansággal, bizalmatlansággal, frusztrációval, hát ő fog kevésbé cselekvőképes lenni. Azt se tudja, mit csináljon, egyáltalán érdemes-e valamit csinálni. Na most nézzük akkor azt, hogy a kutatások azt mondják, hogy akármennyire is az enyhe pesszimizmus mutatja jól a realitást, a cselekvőképesebbek az optimisták. Na most. (25:15)

1.       Az optimista emberek aktívabbak és egészségesebbek a kutatások szerint.

2.       Az optimista emberek bíznak is a cselekvésük értelmében. Azt mondják, hogy érdemes is valamit csinálni. Hogy a cselekvésemnek van értelme és értéke.

3.       Akkor is van értelme próbálkozni agy cselekedni, hogyha tévedek, vagy kudarcot szenvedek, vagy hibázok. Mert hiszen akkor ez után is nyitva marad a cselekvésnek a lehetősége, majd akkor másképpen fogom csinálni. Tehát nem dől össze a világ. (Háhá, ezek jópofák, ilyen igazi kutatási eredmények.)

4.       Az optimisták jobban betartják az orvosi előírásokat. És ez egy igazi furcsaság. Hát azt gondolnánk, hogy egy pesszimista ember, aki állandóan ’víruszok és baktériumok között harcol, hogyha egy orvos azt mondja neki, hogy kérem szépen, ezt csinálja így vagy úgy, hát ő ugrik, és már csinálja is. És fordítva van. Mert a pesszimista azt mondja „Úgyis mindegy.” Na most. Következő.

5.       Az optimisták nagyobb számban hagyják abba a dohányzást. Hadseregben végeztek ilyen kutatást, hogy tartott valaki például egy előadást a dohányzás káros hatásairól. S utána megnézték, hogy ki hagyta abba a dohányzást. Kiderült, hogy az optimisták jóval nagyobb százalékban hagyták abba a dohányzást, miközben az előadás a dohányzás káros hatásairól szólt. Úgy tűnhetne, hogy a pesszimistáknak sokkal inkább a malmára hajtotta a vizet. „Így van, így van, így van!” Mégse hagyták abba.

6.       Az optimisták egészségesebben étkeznek. Mert azt mondják, hogy számít, hogy mit eszek. Következő… Hát, na ezeket bírom nagyon.

7.       Az optimisták tornádóveszély esetén nagyobb százalékban keresnek búvóhelyet. Tornádó veszély. Viva America! Látni való, egy amerikai kutatási eredmény. De ez is, pont ellene van annak, amit gondolnánk. A pesszmista állandóan fél, már eleve van három bunker otthon neki. Amikor bemondja a rádió, hogy „Tor…” ő már megy is lefelé. Igaz, hogy úgy folytatja, hogy „Torta kapható olcsón a sarki közértben…” de ez mindegy. Mindegy, de hát neki lent a bunkerben is van tortája. Az egy másik séma, emlékeztek, a fenyegetettség-veszélyeztetettség séma, ott van a torta a bunkerben. A pesszimistánál nincs torta a bunkerben, bunker sincs, „Mert minek…? Az ember úgyis megdeglik.”

8.       Az optimisták több emberi kapcsolattal rendelkeznek. A szociális környezet bővebb, támogató, ezért aztán valóban több segítséget is kapnak. Plusz a kapcsolattartás is kihat a jóllétre, ezt már tudjuk, az emberi kapcsolatok.

9.       Ez két biológiai-élettani különbség. Az egyik Seligman-nek a kutatása, hogy… Az optimisták szervezete a „víruszokra”, „báktériumokra”, vagy a sebesülés által a szervezetbe jutó kórokozókra aktívabban, hevesebben és hatékonyabban reagál, gyorsabban és több fehérvérsejtet termel. Milyen döbbenetes, az optimista ember gyorsabban reagál a veszélyre még biológiai szinten is.

10.   És ráadásul az optimista emberek a stresszre adott válaszukban pozitívabb stressz válaszokat adnak mind az erős stresszre, mind a krónikus stresszre. Az erős krónikus stresszről most ne beszéljünk, mert ijesztő még kimondani is. (30:30)

Meseterápia (Boldizsár Ildikó)

Na most! Azt mondja, körbenézek, hogy… Mennyi az idő? A, még van 40 perc. Ezt a 40 percet nem annullálhatjuk akkor se, hogyha nincsen hangom. Arra gondoltam, hogy el fogok nektek olvasni négy mesét. Ha nagyon nincs hangom, megkérek valakit, hogy olvasson mesét. Erre jutottam. És két mese, hát mindegyik a jövőről szól, jövőképről, optimizmusról, a reménységről, cselekvőképességről, mind a négy erről fog szólni. Boldizsár Ildikó összegyűjtéséből két mese abból, ahogyan a gyerek nekilát fölfedezni a világot. Egyáltalán meri-e, vagy hogy van ez. A másik pedig, két idősekről szóló mese, öregekről szóló mese. Van-e még nekik valami reményük, vagy már csak a koporsó maradt? Erről fog a másik két mese szólni. A középkorúaknak pedig annyi jut, mint amikor két szék között van egy… Ott is van hely, csak hát… hmm, hmm. Szóval, jöjjön az első mese. Az a tiszteletteljes kérdésem, hogy van-e valakinek kedve elolvasni egy mesét? Van, szuper! Na jó, jól van. Mindjárt. Baj van velem, baj van. (32:40)

Derék Jankó, meg a kemény kenyér

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen szegény asszony. Annyija volt csak, amennyi a hátán csüngött, akár a csigának. Három kis gyermekét hurcolta a szegény asszony, amerre dologra járt. Letette őket a föld szélén a napraforgó árnyékába, és kapált, kendert nyűtt, mikor minek a sorja volt. Bizony, elég gond sanyargatta a szegény asszonyt, de odagondolt, hogy majd csak felnőnek a kis pulyák, és még a segítségére lehetnek.

Hát jól van. Felnőtt a három legényke, akár három szál búzakalász.

– Halljátok-e? – szólt hozzájuk egy napon az anyjuk. – Kinőtt már a bajuszotok, jobb, ha elindultok szerencsét próbálni, mert aki nem próbál, nem nyer az semmit.

Hanem amikor a tarisznyaakasztás ideje eljött, igen elbúsulta magát a szegény asszony.

– Három gyermeket neveltem, hárman ráncigálták a szoknyámat eddig, már senki se legyen körülöttem? – gondolta, és végül csak a legnagyobb legényt engedte útnak, hátha meghozná a szerencsét.

A legényt hiába marasztalták a faluvégi kertek és síró nádasok, ment hét világ ellen. Ki tudja, meddig ment, míg egyszer csak megéhezett. Leült hát egy árokszélre, ölébe kanyarította a tarisznyáját, hogy falatozzék. De hiába harapta volna az anyja sütötte cipóját, bizony, egy falatot sem tudott lekínlódni. Száraz volt az, mint a kemencepadka. Méregbe jött a legény. Kapta, odavágta a csalán közé a cipót, és tovább ballagott.

Talán egy-két nótányi időt ment, amikor nagy ugatva egy kutya szaladt elébe.

– Ahol kutya van, ott embernek is kell lennie – vélte a legény.

Valóban. Egy tanya elé ért. A nagy kutyaugatásra egy vénséges vén anyóka jött ki a tornácra, és hátrazavarta a kutyát.

– Jól készülnek fogadni – gondolta a legény. – Ide bemegyek. Biztosan lágy cipó is akad.

Kapta magát, befordult a tanyára, és beköszönt illő tisztességgel.

– Isten hozott, vándorlegény – szólt az öreganyó –, no, kerülj beljebb. Bizonyosan elfáradtál, megéheztél.

– Ami igaz, az igaz, öreganyám. Megfáradtam és megéheztem. Nagy útról jövök.

Amikor belül került a pitvarba, akkor látja csak, milyen virágfiatal és szépséges unokája van az öreganyónak. Bizony, rajta felejtette a szemét.

Na, jól van. Hát aztán úgy evés közben meg utána szóba került a legény vándorlása, szerencsekeresése.

– Hallod-e – mondta az anyóka –, nálam feleségre lelsz, meg hóttig való szép életre, csak hát mihez értesz?

– Mindenhez, öreganyám! – állította a legény.

– Jól van, no – bólogatott az anyó –, majd elválik. Most elöljáróban csak arra kérnélek meg, ha már erre vetődtél, tisztítsd ki ezt a kutat, ni! Sok benne a csillag. Azt gondoltam, ha ebből a kútból kimered a csillagokat, hát akkor fiammá fogadlak. A többit meg majd meglátjuk. Kimered-e, hé?

– Ki én, ha addig élek is! – fogadkozott a legény. – Ki, még ha ezerannyi volna is!

Mikor a nyári este telehullatta a kutat lobogó csillagokkal, nekigyürkőzött a legény, megkapta a sudárfát, és rajta! Merítette a vedret százszor meg ezerszer, ki tudná azt megszámolni. Csurgott, patakokban folyt róla az izzadság, lehányt ujjast, lajbit, inget, de minden hiába, öreg este volt már, tán éjszaka is, amikor megállt a legény, lenézett a kergetőző csillagokra, és nagy indulattal így szólt:

– Bolonddá tett engem ez a vénasszony. Ki győzi kimerni ezt a töméntelen csillagot? Most is annyi van benne, mint amikor elkezdtem. Még kinevettetem magam.

Azzal kapta magát, és szégyenszemre megszökött. No, amikor hazaért, elpanaszolta viselt dolgát. Az anyja csak csóválta a fejét, de semmit sem szólt.

Most a közbülső legény indult el szerencsét próbálni. Ment, mendegélt ő is, megéhezett. Elővette a tarisznyát, belőle a kemény cipót. De biz ő is úgy tett, mint a bátyja. Mérgében az árokmenti bokrok közé hajította a cipót, mert igen keményellette. Ő is elért a tanyához, a vénséges vén anyóhoz meg virágfiatal unokájához, ő is megkezdte a csillagmerést, de bizony éjfél felé abbahagyta a hasztalan munkát, és szégyenszemre megszökött.

Mikor hazaért, elpanaszolta dolgát. Édesanyja csak csóválta a fejét, de most sem szólt egyet sem.

No, most már a legkisebb legényen volt a sor. Jankót – mert így hívták a kislegényt – feltarisznyálta az anyja.

– Derék ember legyél, fiam, nehogy szégyent valljak veled is – mondta neki a jó­asszony búcsúzáskor.

– Úgy lesz, édesanyám – mondta Jankó, és elindult a hajnallal.

Igencsak dél lehetett, ha több nem, mire Jankó megéhezett. No, nyomban leült egy kisded dombra, ölébe kanyarította a tarisznyát. Meglelte benne az anyja sütötte cipót. De biz’ az olyan száraz volt, mint a kemencepadka, tán még annál is keményebb. Még ilyet soha! Véresre törte a száját, míg belerágott. Hanem akkor megszólalt a cipó:

– Hallod-e, te derék legény! Ember vagy te, mert nem hagytad abba, amit elkezdtél. Mert ne hidd, hogy az embert szerencse várja valahol a világon. Munka várja, amiben ki kell tartani! Ki a könnyig, ki a vérig, ki az utolsó leheletig. Most menj utadra, de ne felejtsd el soha, amit hallottál!

Elámult a legényke a beszéden. „Hogy mi minden meg nem történik az emberrel a világon” – tűnődött.

No de gyerünk! És elindult újfent. Ment, mendegélt, amíg ő is rálelt a tanyára, benne az anyókára és virágfiatal unokájára. Mikor megvacsoráztak az eperfa alatt, őt is megfogadta az anyóka, őt is elindította csillagokat merni.

Amikor úgy az esti harangszó után telehullott a kút csillagokkal, nekigyürkőzött a meregetésnek. Ő is lehányt ujjast, mellényt, inget, patakzott róla a sós verejték, lihegett, lohogott, haja a szemébe hullott, szeme tüzes karikákat hányt, de csak nem hagyta abba.

– Nem és nem! Rajta, rajta! Ha felkötöttem a harangot, hát húznom is kell! – így biztatta, ösztökélte magát. – Azt mondta a kemény kenyér, hogy „kitartani, kitartani”. – És csak mert és mert.

Mikor eljött a hajnal, ott állt a csillagmerő legény a kút előtt verejtékesen és diadalmasan. Nem volt egy fia csillag sem a kútban. A kút körül az udvar és a kert mind-mind telistele volt aranyos-ezüstös csillagos virággal.

Hát még ilyet sose látott!

No, hát mindent el tudnék én mesélni nektek, csak derék Jankó örömét nem. Örült világszép mátkájának, és hálával gondolt az édesanyja sütötte kemény cipóra.

Nem is várt sokáig, hanem nyomban hintót szalajtott édesanyjáért meg két bátyjáért. Csaptak is olyan, hetedhét országra szóló lakodalmat, hogy szerte az Érmelléken még ma is beszélik. (41:15)

Óh, csak kár, hogy vége lett. Látjátok, minden jónak vége szakad egyszer. Na most. Nem tudom, előhívta-e ez a gyermeki fantáziátokat. Most mielőtt még a meséhez némi kommentárt fűznék… Képzeljétek, a főnököm, Zoltán atya elment (Ne már… hát most…) elment Rómába két hónapra. Ezért most itt vagyok. És ez azért érdekes csak, mert egy kedves ismerős házaspár részt vett a képviselőtestületi gyűlésen, még mielőtt Zoltán atya elment volna, hogy az egyházközség dolgait jól megbeszéljük, miután ő el fog menni két hónapra. Az történt, hogy vége lett a gyűlésnek, apa meg anya mentek haza, a gyerekek már lefeküdtek. Ott volt a négy éves Ferkó. Megjött az apa. „Apa, apa, gyere be!” Na, bement az apja. „Apa, hol voltál? – Hát tudod, ott voltam a plébánián, felnőttekkel beszéltük, hogy mi lesz, hogyha Zoltán atya két hónapig Rómába megy. – Mi lesz? – Hát az lesz, Feri fogja helyettesíteni.” Mire a gyerek: „Én?” Ez a képzelőerő. Azt mondta az apukája, a gyerek úgy fölült az ágyban „Én? Hát holnap már kezdhetek is.” (43:30)

Most hogy elment a jó Zoltán atya, az történt, én tartottam megint a pöttyös misét. Hát, valamit elő kell szedni a tarisznyából. A megkísértés történet volt az evangélium. Talán hallottátok, mi történt Jézussal annak idején. Na, képzeljétek el, azt mondom a gyerekeknek: „Figyeljetek, nem csak Jézust kísértette meg a kísértő, engem is. Háromféleképpen az utóbbi időben. Elmondom az én három kísértésemet, ti meg legyetek szívesen, segítsetek nekem, mint egy jó angyal.” Hát a gyerekek: „Majd mi segítünk a Feri atyának, ha ilyen ügyetlen.” „Figyeljetek, az van például, amióta Zoltán atya elment, nekem reggel korán föl kell kelni, néha nincs hozzá kedvem. Ez egy kísértés. Mit csináljak?” A kisfiú kihúzta magát, volt így legalább 27 kiló, azt mondja „Pofozza föl magát!” Mondtam neki, ezt a tanácsot nem fogadom meg. Csinálja aki mondta. Előszedtem a második kísértésem. „Hát, tudjátok néha dühbe gurulok. És mikor dühbe gurulok, legszívesebben ordítanék. Ez egy kísértés. Mit csináljak?” Kislány jelentkezik, azt mondja: „Menjen be a szobájába, ugráljon az ágyon!” Ettől ihletet kapott a mellette ülő 8 éves kisfiú, azt mondja „Ha már ugrál, fogja is be a fülét, ordítson!” Így magáztak engem vasárnap reggel tájban. Mígnem aztán jött a harmadik kísértés, az volt a legcifrább. „Figyeljetek, ez nem is olyan rossz ötlet, hogy ugráljak az ágyon.” Nem tartottam rossz ötletnek. „Csak tudjátok, a harmadik, az a legnehezebb, az kifog ám rajtam. Néha az a kísértésem, hogy halogassam a dolgaim. Majd holnap megcsinálom… Na ez itt a nagy baj. Mit tegyek?” Volt egy jóindulatú kislány, azt mondja „Írja be az okostelefonba a dolgát! Az majd csörög. – Hát tényleg, ez jó dolog, csak nincs okostelefonom.” De akkor jött egy kisfiú a megmentésemre. De nem is kisfiú volt, kislány volt. Picit pufók, szemüveges kislány, ült a sorban a helyén. Rám néz, kicsi megvetés volt a szája sarkában, de nem gyanakodtam még egy pindurit se. Ő pedig mintha mindig így beszélt volna, a következő szólja nekem. „Azt ajánlom magának…” Ő is magázott, hát nem tudom, ezek a mai gyerekek, hát még az… szemtelenek a mai gyerekek. Nem , magázott, mindenki magázott. Azt mondja: „Azt ajánlom magának, szerezzen be egy feleséget…” De nem hagyta abba, mert nem volt neki vége. „Szerezzen be egy feleséget, az majd kiokosítja magát!” (taps – szerk.) Ez volt az a pillanat, ahol a misének vége lett. „Több okosságra nincs szükségem, most már főzök a magaméból.” Akkora lett a nevetés, öreg pap bácsi kijött a gyóntatóból, azt hitte baj van. Szóval, térjünk most vissza a mesének a világához. (48:15)

Fölállok, ez komoly dolog. Eddig volt móka, de most már a mese, az komoly dolog. Ugye azt hallottuk a mesében, hogy a gyerkőcök ahogy nekiindulnak, már ifjú legények, már nem gyerkőcök már, pelyhedzik az álluk. Áll-luk, értitek. Hogy otthonról hozzák a cipót, megéheznek, iszonyatosan kemény, és eldobják. Nagyon izgalmas utalás arra, emlékeztek, hogy egy szegény asszonyról van szó, aki nagy törődés közepette neveli a gyerekeket. Ezért az a cipó, amit otthonról hoznak, az a családi örökség, az a nehéz sors, azért olyan kemény. Milyen érdekes ez, hogy a két gyerek, aki eldobja a családi örökséget, mert azt mondja „Nekem ez a kemény örökség nem kell.”, hogy a jövővel sem tud mit kezdeni. S a harmadik, a legkisebb, ő aztán akkor rágja, eszi akkor is, ha véres lesz a szája. „Én ezzel az örökséggel valahogy megküzdök.” S ahogy megküzd az örökséggel, az örökség elkezdi a maga értékeit kibontani. Akkor megszólal a cipó. Milyen gyönyörű dolog, az örökség egyszer csak megszólít bennünket. Azt mondja, hogy „Hát, csak az oktalan ifjú gondolja azt, hogy a jövő másról se szól, csak a szerencséről.” Emlékeztek. Az bizony a munkáról szól, s aki így lát neki, azt látogatja meg a jó sors. Ez azt jelenti, hogy… Mi az ő öröksége? Hogy az édesanyjának sokat kellett dolgoznia, hogy őket föl tudja nevelni. És miközben ez egy kemény örökség, aközben van egy jó oldala, hogy megtanulhatom belőle azt, hogy érdemes sokat dolgozni, mert abból valami jó tud kijönni. Én is, meg a testvéreim, föl tudtunk nőni. Ezzel a többlet tudással érkezik meg a jelenhez, s ott várja őt a jövőnek az ígérete az ifjú gyönyörű szép unoka. Gyönyörű ez a kép, ahogyan ki kell merni a csillagot az éjszakai kút vizének a tükréből. Hát ez, ez gyönyörű. S milyen fantasztikus az, hogy a fiatalembernek, akármelyik is, az az élménye erről a munkáról, hogy hiábavaló, értelmetlen, meddő vesszőfutás, vagy pedig az öregasszony becsapott. Ugye, hazudtak nekem, hogy érdemes fáradni és dolgozni. (51:20)

Most az a legizgalmasabb összevetés, hogy néhány nappal ezelőtt hallgattam egy kutatásnak az eredményét. 2014-ben - újból és újból ezt a kutatást megcsinálják – a 16 és 29 éves fiatal korosztályt kérdezik meg, hogy hogyan áll az élethez. Az derült ki, ez most a legfrissebb kutatás, hogy a ma ifjúságát három dolog jellemzi. Az első, a bizonytalanság. A második, az elköteleződés hiánya. A harmadik, az elégedetlenség. S ahogy elolvastam a mesét, rájöttem, hogy ez 500 évvel ezelőtt is így volt. Mert ez a mese pontosan ugyanerről szól. Hogy ahogyan neki kell állni kimerni a csillagot, reggelre végzünk csak vele. Közben elfog bennünket a bizonytalanság, van-e ennek értelme, van-e ennek haszna, visz-e ez valami jóra. Aztán ugye fogják, odavágja a vödröt az első, második srác: „Nincs ennek semmi értelme.” Nincs elköteleződés. Milyen gyönyörű ez a mondat, ha fölakasztottam a harangot, akkor húzni is kell. Azért akasztottam föl, hogy húzzam. Ugye, ez az elköteleződés egy képben. Ez az elköteleződés. A harmadik, az elégedetlenség. Elégedetlen vagyok a cipóval, tehát elégedetlen vagyok a múlttal. De elégedetlen vagyok a jelennel is. „Minek itt ez a hiábavaló, meddő csillagvadászat?” És elégedetlen vagyok a jövővel is. „Ugyan, ennek semmi értelme nincs. Nem vezet ez sehova sem.” Azért ez érdekes nem, hogy egy kutatási eredmény, azt mondjuk, hogy ma ilyenek a mai magyar fiatalok. Haj-haj, úgy tűnik, hogy ezért ebben van valami vaskos, vaskos valami egyetemesebb is. Mint ahogy a mese mindig az egyetemesről szól. Nem az egyediről szól, az egyetemesről. Kicsit csúnyább szóval élve, az általánosról. Na most! Nézem… Hűha! (53:45)

Kinyitom ezt az okos könyvet, Mesekalauz úton lévőknek. Boldizsár Ildikó gyűjtése. Na most! Azt nézem, hogy belefér-e még egy mese? Mit gondoltok, még egy mese belefér? „Bele.” Bele. A bele? Jaj, ne, a bele! Ne legyetek bélfotó modellek! Ez a jó tanácsom két mese között. Mert azt egyszer tudjuk csinálni csak. A bélfotó modellkedés nem egy hosszú szakma. Akkor… Jöjjön a másik. Ki lenne az a valaki, aki szívesen olvasna egy mesét. Aha! Odaadom neked. Levetem magam a mélybe. (lemászik a nézőtérre – szerk.) Hol vagy? Innen másképp tűnik minden. Olvasó: „Azt látom, hogy a tökéletes keresése, illetve a fiú három tudománya. – A fiú három tudománya. – Oké. Jó.” (55:35)

A fiú három tudománya

Élt egyszer egy fiú öreg édesapjával, úgy hívták, hogy Oszküsz-ool. Apja nagyon megöregedett és meghalt. Édesapja után maradt a fiúnak harminc lova, harminc tehene és harminc kecskéje.

„Állatom az van elég – gondolta magában –, de nincsen semmi tudományom. Megpróbálok tudományt szerezni a jószágért.”

Elindult tehát Oszküsz-ool egyenesen északnak. Ment, mendegélt magában, egyszer csak látja, hogy nem messze az úttól áll egy jurta. Fogta magát, s bement. Ott ült két ember és sakkozott.

Azt kérdezi az egyik:

– Honnan jössz, fiú? Merre tartasz?

– Jődögélek dél felől, árva vagyok. A szüleim meghaltak, s hagytak rám háromféle állatot. Elhatároztam, hogy háromféle tudományt szerzek értük magamnak. Kérlek benneteket, tanítsatok meg sakkozni. Adok érte nektek harminc kecskét.

A játékosok beleegyeztek, hogy megtanítják a sakkjátékra.

Egy hónap elmúltával Oszküsz-ool az egész környék legjobb sakkozóit legyőzte. A két embernek meg odaadta a harminc kecskét, és ismét nekivágott az útnak.

Ment, mendegélt, s ismét útjába került egy jurta. Elhatározta, hogy ide is bemegy szerencsét próbálni. Bement és látja, hogy három ember különféle bűvészmutatványokat mutat be egymásnak.

Az egyik azt kérdezi Oszküsz-ooltól:

– Honnan jössz, fiú? Merre tartasz?

– Jődögélek dél felől, árva vagyok. A szüleim meghaltak, s hagytak rám háromféle állatot. Elhatároztam, hogy háromféle tudományt szerzek értük magamnak. Sakkozni már megtanultam. Ti meg tanítsatok meg a bűvészkedésre, adok érte nektek harminc tehenet.

A bűvészek beleegyeztek, hogy megtanítják Oszküsz-oolt a szemfényvesztésre. Egy hónap múlva megtanulta Oszküsz-ool ezt a mesterséget is.

Megköszönte nekik szívességüket, odaadta harminc tehenét, s megint elindult.

Ment, mendegélt, s újra csak talált útjában még egy jurtát. Bement oda, hát ott meg három ember ül, és számolnak. Mindenféle számolási példát adtak fel egymásnak. Ahogy megpillantják Oszküsz-oolt, azt kérdezik tőle:

– Honnan jössz, fiú? Merre tartasz?

– Jődögélek dél felől, árva vagyok. A szüleim elhaltak s hagytak rám háromféle állatot. Elhatároztam, hogy háromféle tudományt szerzek értük magamnak. Sakkoznji meg bűvészkedni már megtanultam. Ti pedig tanítsatok meg engem számolni, nektek adom érte a lovaimat.

Belementek az egyezségbe ezek az emberek is, és egy hónap alatt a fiú megtanult számolni. Oszküsz-ool odaadott nekik huszonkilenc lovat, egyen meg maga indult el faluról falura.

Egyszer aztán hallja, hogy délen valahol Karati kán sakkversenyt tűzött ki: aki őt háromszor egymás után legyőzi sakkban, az lesz őhelyette a kán, Karatinak pedig levághatja a fejét. Ha Karati kán győz, akkor ő vágja le a legyőzött fejét.

„Én úgyis egyedül vagyok – mondta magának Oszküsz-ool –, se öcsém, se húgom, meghaltak a szüleim is. De sakkozni tudok. Hátha legyőzöm a kánt, és ezzel segítek a szegény népnek, hogy lerázza nyakáról a kegyetlen zsarnokot. Ha pedig mégis a kán győz, és levágja fejemet, akkor sem fog senki sírni utánam.”

Ezzel elindult Oszküsz-ool Karati kán országába.

Ment, vándotolt Oszküsz-ool erdőkön, mezőkön, hegyeken-völgyeken át. Útjában elért a nagy hegyi hágóhoz. A nagy hegyi hágón szunnyadó nagy erdők, túlnan pedig Karati kán országa. Látja ám Oszküsz-ool, hogy amerre elmegy, az út mentén kétoldalt tömérdek levágott emberfej lóg a fákon: ezt a sok ártatlan embert mind Karati kán emésztette el.

Oszküsz-ool pedig ment tovább, s végül leereszkedett a völgybe, Karati kán birodalmába. Odaléptetve a legszebb káni jurtához, leszállott jó lováról, s belépett.

– Hová való vagy és miértjöttél, fiú? – kérdezte tőle a kán.

– Én a nagy hegyeken túl élek, onnan jöttem, hogy veled sakkozzak, Karati kán.

– És amikor jöttél, mit láttál a hágón? – kérdi újra a kán.

Sok fej lóg a fákon, melyeket te vágtál le, Karati kán. Azokat láttam én – felelt meg Oszküsz-ool.

– Akkor eredj, s számláld meg elébb, hány fej lóg ott, csak azután játszom veled. Ha nem tudod megszámlálni, nem is fogok veled játszani – vetette oda.

De Oszküsz-ool sem hiába tanulta a számvetést. Megszámlálta hamarjában a fejeket: éppen kilencvenkilenc volt.

– Kilencvenkilenc emberfej csüng a fákon – mondta. – De ha én háromszor legyőzlek téged sakkban, a te fejeddel éppen száz lesz ott.

Elcsodálkozott a kán, hogy ilyen egyszerű fiú számolni tud. Elment a kedve attól, hogy játsszék vele, de már semmit sem tehetett.

Leült hát Oszküsz-ool sakkozni a kánnal. Amikor félig lejátszották a játszmát, látja ám a kán, hogy veszíteni fog.

– Hej, fiú – szólott a kán Oszküsz-oolhoz –, a sakkjáték komoly dolog. Ide ész kell és nagy figyelem. Kellene valamit harapnunk, és inni is utána. Nocsak, asszony-feleségem, készíts nekünk jó ennivalót! – parancsolta Karati kán.

Erre a kán felesége két aranytányéron finoman elkészített ételt s mindenféle csemegét rakott elibük. Csakhogy Oszküsz-ool rögtön látta, hogy noha egyforma tányérokon hozták az ételt, különbözőképpen vannak azok elkészítve. A kán elé olyat tettek, amely megújítja az erőt és az akaratot, elébe pedig olyant, amely az észt megzavarja, az erőt és akaratot gyengíti. De Oszküsz-ool sem hiába tanulta ki a bűvészmesterséget. Egy szempillantás alatt kicserélte a tányérokat: a kánét maga elé vette, annak pedig a sajátját csúsztatta oda. S mindezt oly ügyesen csinálta, hogy a kán nem vett észre semmit sem.

Ebéd után folytatták a játékot és Oszküsz-ool hamarosan legyőzte a kánt.

– No, egyszer már nyertem. Hátravan még kettő – mondta Oszküsz-ool, s újra nekiláttak a játéknak.

Lejátszanak egy fél játszmát – a kán megint veszít. A felesége ismét hoz ételt ugyanazon a két aranytányéron, de a fiút nehéz becsapni: észrevétlenül megint csak kicserélte a két tányért.

Evés után folytatták a játszmát – Oszküsz-ool ismét győz.

Elkezdték harmadszor is a játékot. Egy fél játszmát lejátszanak. Már látja Oszküsz-ool, hogy nyerni fog. Megijed a kán. Újra megparancsolja az asszonynak, hogy készítsen ennivalót. Elkészült az étel és ugyanazokon az arany tányérokon tálalták az asztalkára. Oszküsz-ool látja, hogy megint tőrbe akarják csalni, s megint kicserélte a tányérokat.

Étkezés után folytatták a játékot. S néhány lépés után a kán elvesztette a játszmát.

– Mind a három játszmát én nyertem meg – mondotta Oszküsz-ool. – Tudja mindenki, hogyan egyeztünk meg. A nagy hegyi hágón kilencvenkilenc emberfej lóg, melyeket te vágtál le, de most a tiéddel kereken száz lesz ott.

A rémülettől sápadt lett a kán ábrázata. Nagyon-nagyon szeretett volna még élni. Térdre esett a fiú előtt s könyörögni kezdett:

– Kegyelmezz nekem, Oszküsz-ool. Vidd el aranyam, ezüstöm, marhám, mind az egész vagyonomat. Légy te az úr, uralkodj. Csak az életem ne kívánd, s hagyj meg ebben az árnyékvilágban.

De a fiúnak kemény a szíve. Nem hajlik a kán szavára, s azt mondja neki:

– Az a kilencvenkilenc ember, akinek a feje ott lóg a hágón, szintén élni akart még. Gyerünk, te nyomorult kán-fajzat, indulj most te a hágóra!

Kivitte a kánt a vesztőhelyre, s levágta fejét.

Így szabadította meg Oszküsz-ool három tudományával a népet a kegyetlen Karati kántól. (63:45)

Köszönöm szépen. Ebben a mesében más szépségek jönnek elő. Azzal kezdődött a történet, hogy ennek a fiúnak van öröksége, nem úgy, mint az első mesében. De ez az örökség anyagi természetű, háromféle állat. Tehát az lehetne bennünk, hogy tulajdonképpen építhetne erre az anyagi természetű örökségre. Lehetne több tehene, több, több, de ez a fiú okos, azt mondja „Én nem csak anyagiakban akarok bővelkedni, hanem tudást akarok szerezni, valami szellemi dolgot szeretnék.” S akkor, második fordulat, ami nagyon gyönyörűséges, hogy tulajdonképpen mikor találkozik először valakikkel, akik sakkoznak, nem tudom, tinektek mi volt az élményetek. Mikor én olvastam, s először olvasom ezt, hogy az első 20 állatot eladja azért, hogy sakkozni megtanuljon, te jó ég, elvesztegette az első lehetőséget! De oly de oktalan volt ez a fiú, micsoda őrültség, egy ilyen hülyeségre elvesztegetni. Akkor a másodikat, nem tudom, veletek mi volt, amikor olvastam a másodikat, és azt mondja… Micsoda? Bűvésztrükkökre? Ej, ez az fiú, hát mi lesz ebből a meséből? Micsoda egy szerencsétlen kölyök. És ez ennek a mesének a gyönyörűsége, kettő. Az egyik, hogy kiderül idővel, hogy pont ezekre a dolgokra van szüksége. S hogy a fiúnak az okossága fiatal kora ellenére az, hogy azt mondja „Fiatal vagyok, tudom én még, hogy mi van az életben meg hogy? De nem tétovázok sokat, hogy most elmegyek a nagyvilágba, megnézem, hogy hol mit lehet tanulni. Nem tanulok még semmit, csak úgy elmegyek. Hát elmegyek, mert megnézek az USA-ban, egy fél évet ott körbenézek, elmegyek egy kicsit még, ERASMUS-szal elmegyek egy kicsit még, de még nem döntöm el, mi lesz, mert még akkor elmegyek egy kicsit, még ott is elmegyek, elnézegetek egy kicsit még. PhD-zgatok egy kicsit még, akkor sok minden belefér még.” (66:25)

Ennek a fiúnak a nagysága az, azt mondja, hogy „Amit az élet elém hoz, azt megtanulom. Megtanulom, mert biztos hogy jó, hasznát fogom venni.” Ez az izgalmas, hogy olvasom a mesét, én pont az ellenkezőjét gondolom. Jaj, jaj, ez a fiú eltékozolja… milyen oktalan ez a fiú. S az idő őt igazolja. Akkor milyen szép, hogy meg kell számolni a fejeket, az ételeket ki kell cserélni ügyesen, úgy, hogy ne vegyék észre, s tulajdonképpen három sakkpartiban kell győzni. Pont erre a három dologra van szüksége. Elolvastam a mesét, elkezdtem ezen gondolkodni, hogy a saját életemben tudom-e használni mindazt a tudást, amit valahogy azért tanultam meg, mert ott azt hozta az élet. Azt gondoltam, ezt megtanulom, mert most éppen itt, itt tartok, itt vagyok, megtanulom. Annyira jólesően fedeztem föl a mesének a tanulságát. Akármit tanultam, hogy teljesen idegennek tűnik a papságtól, vagy attól, amit csinálok, micsoda jó hasznát vettem én annak, ó. (67:35)

Például ugye bútorasztalos vagyok. Hát aztán most mit kezdek a bútorasztalossággal? Igen ám, de amikor 18 éves voltam, emlékszem úgy fordult az élet, hát akkor még diktatúra volt. ’84-ben voltam 18 éves. S akkor ezt a történetet már mondtam nektek többször, hogy… Utolsó osztályfőnöki órán az osztályfőnök fölolvasta a neveinket, az én nevemnél azt mondta: „Pál Ferenc, a KISZ magát nem javasolja továbbtanulásra.” Prr. Én meg azt gondoltam, na, a KISZ nem javasol, én meg nem megyek. Mit nekem, majd én egy tisztességes ember leszek, megélek a kezem munkájából. De mit tudtam én, hogy mit fogok csinálni. Hát addig azt gondoltam, majd tanulok valamit, de hát ha a KISZ nem javasol, akkor nem javasol, nem javasol, nem javasol, jól van. Dacból azt gondoltam, hogy akkor kitanulok valamit. És hogy… na jó, de hát nem gondoltam, hogy én valami ilyesmit fogok csinálni. Akkor föltettem a kérdést, mit lehetne? Nem is voltam hívő ember, arra gondoltam „Hát Jézus is asztalos volt. Hát, ha neki jó volt, nekem is jó lesz.” Tényleg ezt csináltam. Nincs benne semmi mesei motívum, mert ezt gondoltam. Nem tudtam, hogy eldönteni, mit tudom én. Még nagyra tartottam Spinoza-t. Spinoza üvegcsiszoló volt, na ahhoz meg nem volt kedvem. Látjátok, egy kicsit bonyolultabban, de csak eldöntöttem, mit fogok csinálni.

Két év, kitanultam ezt a mesterséget, és olyan érdekes, hogy életre szóló élményem lett egyszerű emberekről, egyszerű melós emberekről. Egyrészt találkoztam egyszerű emberekkel, akik végtelenül jószívűek voltak. Találkoztam egyszerű emberekkel, akik nagyon műveltek voltak. Olyan művelt volt, hogy távcsővel néztem, az érettségimmel a lábujjához nem értem el, olyan művelt volt. S reggel bement, 6:50-kor elkezdte taszajtani a gyalut. Ha valamit meg kellett kérdezni, valaki tudná, az az ember tudta. Aztán azt, ahogyan föl tudtak nézni egy érettségizettre, hát az egész szívszorítóan szinte megalázó volt. „Ó, maga érettségizett.” Hát ez, ők ezt becsülték. Én semmire nem becsültem, de ők becsülték. Olyan sok maradandó élményem lett. Ott volt egy egyszerű munkás ember, ő tanított engem gyalulni. S akkor úgy abban az emberben mennyi előrelátás volt. Azt mondja „Tudja, hát nekem nem az az öröm, hogy maga tud gyalulni, hanem az, hogy maga megtanul valamit, s én magát megtanítom valamire. Hát ilyesmiért érdemes élni. Hogy maga nem tudja, és két év múlva tudja, s ezt nekem köszönheti. Ezért érdemes élni.” (70:45)

Ilyen egyszerű volt, nem kellett ezt tovább ragozni. Vagy a másik… Hú, megy az idő, és már látom, itt már nagy a zsezsgés, hogy a másik, mikor a papnevelő intézetben lelkigyakorlatot tartottak, akkor két dolog lehetett. Az egyik: jó volt, a másik: nem volt jó, ez a két dolog lehetett. Általában nem volt jó. Amikor már volt sok élményem arról, hogy lelkigyakorlat: nagyon nem jó, csapnivaló. Van ilyen. Akkor arra gondoltam, negyedik nap, emlékszem, hatodéves voltam. „Hát én ezt ki nem bírom.” Tényleg, hát most így volt. „Nem, ezt nem bírom elviselni.” Hogy akkor tartok magamnak lelkigyakorlatot. De hát ott kellett lenni, akkor beültem az utolsó sorba, hát akkor… „Ki tanítson engem az életre, ha már a pap nem tanít?” Annyi eszem van, hogy tegyek magamért, elővettem egy Hamvas Béla kötetet. Jó, elég, elég katolikus. (nevetés – szerk.) Látom, van, aki ismeri. S akkor én olvasgattam Hamvas Bélát, okosodtam belőle. Na, mikor ez megvolt, kirúgtak. Most erre mondhatnánk, na ebből főzzél levest, kisapám. S képzeljétek, mi történt velem két héttel ezelőtt? Kaptam egy fölkérést, nosza én a fölkérést elfogadtam rendesen. Tiszaújvárosba hívtak. Tiszaújváros bizony egybekelt Tiszapalkonyával. A Tiszapalkonya meg miről híres, feleim? Hogy Hamvas Béla ott volt könyvtáros. Engem meg nem akárki hívott meg, hanem a Tiszaújvárosi Hamvas Béla Könyvtár igazgatója, és a Tiszaújvárosi Hamvas Béla Könyvtár igazgatója a következő kérelemmel folyamodott hozzám. „Kedves Főtisztelendősége!” Ez fájt? Jól látod te, hogy nem így volt az igazság, ez csak a beszéd. Azt mondja, hogy „Nem tartanék-e Tiszapalkonya-Tiszaújvárosban, a Hamvas Béla Könyvtárban Hamvas Béláról egy kiselőadást?” De hogy gondolta azt, hogy én Hamvas Béláról tudok kiselőadást tartani? „Hát nem maga olvasott ott, a lelkigyakorlaton…?” Na ez se igaz, de milyen jól hangzik. Képzeljétek el, tíz nappal ezelőtt lementem Tiszaújvárosba, és a Hamvas Béla Könyvtár összes dolgozója és olvasója előtt én bizony Hamvas Béláról nem sokat beszéltem. Hát mert nem értek hozzá. De másról viszont erősen szóltam, s bizony bele-beleöltöttem Hamvas Bélának egy-egy szösszenetét. Így történt ez tíz napja. Ez aztán megerősít engem abban a tudásomban, hogy a látszólagos értelmetlen teszetosza cselekvés lám-lám milyen édes gyümölcsöt terem. Csak várjuk ki. (74:55)

Lejegyezte: vinkozoli