A negativizmus-pesszimizmus séma 2.

Köszöntlek benneteket! A hangom javul. Azt nem mondanám, hogy jó, de azért működik, működik.

Emlékeztek, hogy belekezdtünk nagy örömötökre egy új sémába, ami azonban nem sok örömet tartogat a számunkra. Negatívizmus-pesszimizmus séma világa. Ami azt jelenti, hogy ide kapcsolódó gondolatok, érzések, emlékek, testi-fizikai állapotok mind-mind arról győznek meg bennünket, hogy a valóság bőségesen okot ad a pesszimizmusra. Vagyis aki ebben a belső világban él, ő azt tapasztalja… De közben ez már, már egy csúsztatás. Nem rossz szándékú, pusztán csak valami gondolati tévedés, hanem a séma világ miatt őt ha a tapasztalatáról kérdezzük, az már oly mértékben szelektált, hogy ő azt mondja, hogy tulajdonképpen az élet rossz, a világban nagyon rossz dolgok mennek, s ezek a nagyon rossz dolgok, amelyek folyton-folyvást zajlanak, tulajdonképpen egyre rosszabbá is válnak. A helyzet egyre rosszabb. Hogy még 5-10 évvel ezelőtt nem volt így, de most így van, és látni való, hogy a világ hova halad. Hát azt aztán nagyon lehet látni. Tehát a dolgok egyre rosszabbá is válnak, emiatt semmi okunk a jóra, vagy az örömre, vagy valami pozitívnak a meglátására azért, mert az teljességgel irreális. A reális az a rossz, amit mi természetesen látunk. Tehát a jelen is, meg a jövő is egyre sötétebbnek fest és mutatkozik meg annak a valakinek, aki ebben a sémában él. Ráadásul, ami őt folyton-folyvást jellemzi, hát elképzelhetjük, hogy ebből adódóan tele van aggodalommal, szorongással, bizonytalansággal, adott esetben feszültséggel. Olyan fajta izgatottsággal, ami tulajdonképpen mire is irányul? Hogyha a cselekvésmódot nézzük… Emlékeztek, három fajta cselekvésmód indulhat ki ebből a sémából is. Logikája alapján mindig ugyanaz. (02:45)

Az egyik, ha valakit a séma logikája teljesen a markában tart, akkor ő azt gondolja, hogy a világ pontosan olyan, amilyennek ő megéli. Mintha Schopenhauer sosem mondta volna „A legtöbb ember a saját határait a világ határának tartja.” Hiába beszél nekünk a jó Schopenhauer, benne vagyunk egy sémában, azt gondoljuk, hogy a világ olyan, mint a mi sémánk által meghatározott világ. Ez az első. Akkor ő egy nagyon erőteljes, fókuszált, koncentrált figyelemmel lesz a rosszra. Szinte a rosszra tapad. Egy kis rosszat is előszeretettel nagyít föl. Emlékeztek, hogy mi történik, belelát, fölnagyítja, kiprovokálja. A negatív életeseményeket, helyzeteket elő is állítja, majd pedig rácsap a… mit t’om én hova csap, valahova csap, amit el tud érni a mancsával, és azt mondja „Na ugye, megmondtam.” Ez azt jelenti, hogy jellemzi őt ez a negatív hozzáállás saját magához, a világhoz, másokhoz, a jövőhöz – tulajdonképpen mindenhez. A pozitív tartalmakat pedig kirekeszti, mintha azok nem is lennének. Ha föl is fedez pozitív tartalmakat, arra azt mondja: „Majd elmúlik.” És ezt nehéz volna tagadni, hogy ebből a szempontból minden elmúlik, hát ez is. Tehát akkor ő igazolva látja, hogy így van. És a pozitívnak a jelentőségét, az értékét sokkal kisebbre becsüli. Na, ezt látjuk. Hát, ez nem egy szívderítő. Aki ebben benne van, hej-haj. Nem túl sok szín kerül bele az életbe ilyenkor. (04:55)

Gyertek csak! Köszönök minden segítséget, köszönöm szépen. Na most! Aztán beszéltünk arról – ezt most nem akarnám pontról pontra mondani – hogy miközben igaz az az állítás, hogy aki egy enyhe pesszimizmussal nézi a világot, ő közelebb van a realitáshoz, mint aki nagy optimizmussal tekint az életre. Igen ám, de mégis megéri optimistán tekinteni az életre, mégpedig azért, mert az ott a cselekvést és a megküzdést sokkal jobban segíti, mint az enyhe pesszimizmus. De hogyha igazán, igazán-igazán, akkor azt mondhatnánk, érdemes volna a realitásban lenni, ezért képesek vagyunk a tervezés időszakában egy enyhe pesszimizmusra, a kivitelezés időszakában pedig egy lendületes optimizmusra. Ez volna a nagy királyság, hogy egyszerre tudom ezt is, meg azt is. (06:05)

Innen indulva beszéltem vagy 10 pontról, hogy… Most gondolhatnánk azt már a séma logikája alapján is, valaki folyton-folyvást a bajra gondol, a veszélyre figyel, arra, hogy milyen könnyen tönkremehet az élet, hogy az én életem milyen könnyen tönkremehet, sőt az ember végzetes hibákat követhet el szinte minden nap. Ettől még megrendítőbb. Nem is csak az történik, hogy egy végzetes hibát követek el és az életem tönkremegy, ezt naponta megismételhetem. Aki ebben a látásmódban van, ő tényleg ezt gondolja, hogy valami végzetes történhet vele, de még inkább az, hogy a „negatív-pesszív…” Passzív… Múltkor mi volt az a kifejezés, amit…? „Annullál.” Tudtam, hogy ezt megjegyzitek, tudtam, tudtam, tudtam. Gyakoroljunk néhány egyszerű magyar szót! Szék, fa, igen-nem, fekete-fehér. Annullál? Jaj, hova jutottunk? Szóval. (07:25)

Tehát azt a fenyegetettséget éli meg, hogy az élet nem csak rossz és nem csak tönkre mehet, és ő tönkreteheti, hanem hogy én magam az életet nagyon könnyen tönkretehetem. Olyan végzetes, visszafordíthatatlan, ellehetetlenítő dolgokat tehetek, amelyekből aztán már semmi esély a fölállásra. Hát márpedig ha én ezt minden további nélkül meg tudom tenni, akkor nyilván egy fenyegetettségben-veszélyeztetettségben élek, ráadásul magammal kapcsolatban vagyok bizonytalan. Emlékeztek, volt az a séma, ami a külső fenyegetettségről szólt. Ezért kell bunkereket építeni. Mindenképpen nagyon fontos, legalább egy gigantikus oldalszalonnát tárolni a mélyhűtőben, ez nagyon-nagyon fontos. Emlékeztek, most csak a történet története, hogy többször elmondtam ezt nektek, most ezt még nem ismételtünk, hogy milyen két forrása lehet ennek a sémának. Az egyik: saját negatív élettapasztalatok. A másik: átvett élettapasztalatok. Anya, apa, nagypapa, szülők, családtörténet. A kettő tulajdonképpen nem is teljesen kettő, hiszen amikor valaki átveszi a családtörténetnek, apának, anyának, vagy pedig sorstragédiáknak az élményvilágát, az tulajdonképpen belsővé válik. Tehát ilyen értelemben, bár nem őt ütötték, s nem őt telepítették ki, az érzelemvilágában ő azt átéli, köszöni szépen. Az nem egy külső esemény csak, amire gondol, vagy amiről tud, hiszen megjelennek hozzá a gondolatok, érzések, sőt fizikai állapotok. Erről ma még akarok bővebben beszélni. (09:20)

Így jutott eszembe az a kedves ismerősöm, jaj, hát nem tudom, hogy most nézném… Jaj, lehet, hogy már ő is lesz a kutatásban. Azt mondta a szociológus barátunk, hogy ez a kutatás olyan jelentős, ezen múlik a jövőnk. Nem t’om, ez a negatívizmus-pesszimizmussal hogyan korrelál, mert hogyha ezt nem töltjük ki jól… Egy jó szociológus azt mondja, hogy kérem szépen, nem töltünk ki jól egy ilyen cuccot, akkor nagy baj lesz. (10:00)

Erről eszembe jut egy harmadik történet, de most visszatérek a másodikhoz, mert a második így szól, hogy… Az életkorotokat ha nézem, vannak azért ’60-as évek derekán született társaim, sőt még előbb. Ebből az adódik, hogy ti még tudjátok, mit jelenthetett a mi ifjúkorunkban az, hogy valamelyikünk rendelkezett egy Commodore 64 típusú PC-vel. Na, az! Megvan az élmény? Hát volt a ZX-81, hát az… mennyi? Spektrum. Hát az sehol nem volt a Commodore 64, Commodore… Kimondani, már jó érzéseim lesznek. De kom… olyan, mint ha egy jót vacsoráztam volna, hogy… Commodore 64. Minden esetre volt nekünk egy barátunk, őneki volt egyedül Commodore 64-e, s természetesen mi ifjú… voltunk 15-16 évesek, mentünk hozzá játszani. Hát mi másért mentünk volna? Játszottunk, sokat. Az se zavart, ha nincs otthon. Ténylegesen így volt, tehát ez tulajdonképpen átmenet volt az ’50-es évek, mikor valakinek volt tévéje a faluban, s akkor ott ácsingózott az egész utcasor, na ez átmenet volt ahhoz képest, hogy mindenkinek van tévéje. Mert itt őneki volt egyedül. De nagyon jóban voltunk az apukájával, aki nagyon jóban volt velünk. S miután látta, hogy ott esz bennünket a fene reggeltől estig, ezért nem egyszer megtörtént, hogy mi akkor jöttünk, amikor a Commodore 64 tulajdonosa, a mi osztálytársunk nem volt ott, de az apa beengedett bennünket, mert hát mi cimbik voltunk. Ráadásul élt azzal a nem t’om mivel, jogával, hogy mégis csak ő vette a fiának. Ezért aztán mi bekapcsoltuk a fia számítógépét, és nem volt szükségünk arra, hogy ő ott legyen. Na ez az édesapa, ahogy odaszoktunk, nyilvánvaló előbb-utóbb a hűtőt is fölfedeztük. Hát voltatok fiatalok, nem? Most képzeljetek el egy 16 éves csávót, én sportoló voltam. Én fáradtan, az edzésből oda megérkeztem, hát… Hát nem, nem t’om, hogy ez szociális érzékenység volt-e a részemről, nem hinném, inkább egy éhség. Ugye nem, az én részem nem. Hát kinyitottuk a hűtőt, és azt nem értettem, egyrészt mindig volt benne kaja, tehát ez jó. Azt nem értettem, hogy a fölső polcon miért van a polc 90%-át kitöltő angolszalonna? Egy irgalmatlan nagy tábla, akkora, ugye tudjátok, hogy benne volt még a cetli is, mindig, meg a nagy pecsét rajta. Hát mi a…? Akkora tábla. S akkor mi néha ettünk egy picit, de azt fedeztük föl, miután szinte ott laktunk, rajtunk kívül a szalonnából nem eszik senki. Mikor kérdeztük „Te, apád, hát apád veszi a szalonnát – kérdeztük a barátunkat – miért nem eszik belőle?” Az egyszerű válasz így szólt: „Mert utálja.” Mit jelent a veszélyeztetettségnek az élménye, a kiszolgáltatottság tapasztalata, hogy valaki 1980-ban a háborús gyerekkori élményei miatt hónapról hónapra megvett egy irgalmatlan nagy oldalszalonnát, pecsétestül, amiből már nem evett, mert már régen volt rajta 30 kiló túlsúly, és már régen nem is szerette a szalonnát, de még zsigerből berakta oda. És ez így, így, havonta fogta, kidobta, és berakta az újat. (14:20)

Ez az, amikor valaki egy külső fenyegetettségtől fél, és aktív benne ennek az élményvilága, mert valamikor ezt tapasztalta, ez a saját tapasztalat. Az is lehetséges ebben a sémában, hogy nem annyira attól félek, hogy kívül lesz valami baj, ezért bunkert építek, és oda behordom a… nem t’om, mindent behordok, lőréseket építek… Hanem hogy én magam teszek tönkre mindent. Tehetek olyat, hogy végzetes, katasztrofális következményei lesznek. Miért is? Mert hiszen ebben a negatívizmus-pesszimizmus sémában tulajdonképpen önbecsülésnek nem nagyon van hely. Hát ha minden rossz, pont én vagyok jó? Beleértve magamat is. Tehát reálisnak látom, hogy holnap tönkreteszem az egész életem, és vége van. (15:25)

Tehát a három fajta cselekvésmód. Első, teljesen átjár ez a világ, nem reflektálok rá, egyszerűen csak azt gondolom, az élet ilyen, és szenvedek egyre többet. Második, amikor próbálom elkerülni, hogy elhatalmasodjék rajtam ennek a sötét, borongós, szorongós – ez jó, borongós, szorongós – élményvilága. Akkor mit teszek? Pl. italozni kezdek, de a kóla nem elég. Alkoholtartalmú dolgokra van szükségem azért, hogy ezt az általam kivédhetetlennek és folyamatosnak tűnő rettenetes érzelemvilágot valahogyan próbáljam elkerülni. Így könnyen szenvedélybeteggé válok. A harmadik, amikor pedig túlkompenzálom a séma belső világának élményeit és logikáját. Ez pedig az, hogy fölöltök ez olyan arcot, amit mondjuk Madame Tussaud panoptikumában lehet látni, hogyha valaki éppen mosolyogva vált viasszá. S akkor „Az élet mindig jó.” Nem ezt éli meg, de „Az élet mindig jó. És ha az élet nem is jó, akkor tanulságos.” Hát ez rettenetes, amikor ezt hallom, hogy szörnyű dolgok történtek, de nagyon tanulságosak, hát… Na most. (17:10)

Aki ezzel a sémával él, megint ott ágaztam el, szerintem ti tudtok engem követni, hogy… elvesztettem a fonalat az előbb. Mindig kiderül, hogy sokkal okosabbak vagytok, mint én. Hogy. Azt gondolhatnánk, ha valaki állandóan résen van, s az, hogy egy csomó rossz dolog történhet, sőt én is ilyeneket tehetek, a veszély itt lohol a nyomomban és liheg az ablakban, ott szuszog. Ha ez egy 5D-s mozi lenne, akkor itt pssszt… Micsoda élményeket lehetne itt szerezni a fenyegetettségről. Hogy akkor ő sokkal inkább cselekszik majd azért, hogy kivédje ezt a rosszat. A valóság azonban az, hogy sokkal kevésbé hatékonyan cselekszik, mert éppen a sok aggodalma, szorongása és a többi akadályozza őt a hatékony cselekvésben. Amihez az előbb említettek alapján éppenséggel jó adag optimizmusra lenne szükség. Így aztán létrejön egy nagyon tehetetlenként megélt lelkiállapot. S innen ugye egy lépés, hogy valaki depressziós legyen, az már csak egy lépés. Majd még erről lehet, egy picit fogunk beszélgetni, de nem ma. Na akkor! Új függelékek. (18:40)

Emlékeztek, ezt múltkor ismételtük, meg most is, hogy… Ú, aztán majd mesét kell olvasnunk, van még két mese. Hogy érzések, gondolatok, emlékek, fizikai-testi állapotok, amelyek hozzátartoznak a sémához. És tudjuk az okát is: saját élmény, vagy átvett élmény, ami aztán szinte saját élményként marad nálunk. Amikor a fájdalmat kutatják, nagyon érdekes dolgokra jutnak a kutatók. Mondanék néhány példát, hogy mit jelent az, hogy az emlékek bevésődnek, s előhívódnak. (19:30)

Például volt egy tanárnő, és a tanárnőnek 40 éves korára olyan krónikus hátfájdalmai lettek, hogy tulajdonképpen előnyugdíjba kellett vonulnia, miközben akárhány orvoshoz ment el, a leletei nem igazolták a hátfájdalmakat. De a fájdalmak nyilvánvalóak voltak, mert egyébként egy keménykötésű nő volt, akinek az volt az ars poetica-ja, hogy keményen vinni kell az életet, csinálni a dolgokat. Látni valóan nem egy szimuláns valaki. Elment pszichoterápiára, mert az orvos azt mondta, hogy „Nem látok semmi fizikai okot a hátfájásra.” S akkor, ahogy elkezdtek beszélgetni, megkérdezte tőle a terapeuta, hogy „Tulajdonképpen mikor kezdett el fájni a háta? Valamihez köti-e? – Igen, kötöm. Tulajdonképpen az iskolában egy szeretett tanárnő vagyok, vagy talán voltam. Nagyon sokat dolgozok, sokat teszek a gyerekekért, köztiszteletben állok. De valami rettenetes félreértés miatt meghurcoltak engem néhány évvel ezelőtt. Kikezdtek engem, meghurcoltak engem igazságtalanul, és nem tudtam megvédeni magam. Tulajdonképpen akkor kezdődtek a hátfájások.” Hát most erre mondhatnánk, hát de most ezután már nincs tovább  mit kérdezni ugye. Meglátjuk, hogy miért kezdődtek el a hátfájások. De még akkor nem tudjuk, hogy miért a háta fáj, miért nem a szíve fáj, vagy a feje fáj. Vagy miért nem bírta ki ezt az egészet? Jó, hát mással is történik igazságtalanság. Hát ha van köztetek pedagógus, melyik pedagógusba nem rúgnak bele előbb-utóbb? Hát milyen… a pedagógiai pályán szerintem elképzelhetetlen. Igazságtalan módon egy pedagógusba belerúgjanak, ezt el se tudom képzelni, hogy ezt végig lehetne vinni anélkül. Miért van akkor az, hogy minden további nélkül valaki tovább tudott volna lépni, de ő nem hogy nem lépett tovább, hanem gyakorlatilag munkaképtelenné vált. Hát miért van ez? (Egészségedre!) A terapeuta tovább kérdez arról, hogy tulajdonképpen mi van a hátfájással? Mert azt értjük, hogy ez őt nagyon megviselte, csak a hátfájását nem értjük. Akkor azt mondja „Tulajdonképpen szerintem a kettőnek semmi köze egymáshoz, de amikor én kislány voltam, akkor a szüleim úgy neveltek, hogy a hátamat ütötték.” Hol ezzel, hol azzal, de tulajdonképpen úgy tűnik, hogy volt egy megegyezés köztük, hogy az még belefér. Ezért őneki kislány korától kezdve van egy alapélménye arról, hogy ütik a hátamat, és nem tudom magamat megvédeni. Hogy úgy élem meg, hogy ez igazságtalan, és semmi esélyem, hogy valahogyan megszabaduljak ettől. És miért nem fáj a nőnek a háta 25 éven keresztül, vagy 20 éven keresztül? Azért, mert ez a fájdalom az ő testében elraktározott módon jelen van, csak azt várja, hogy mikor jöjjön elő. És ha ehhez kell egy élmény az „itt és most”-ban, ami nagyon hasonló ahhoz az élményhez, s az elraktározott fájdalom, testi érzetek és tünetek. Ugye mindig mondjuk, hogy négyből áll: érzések, gondolatok, szelektív emlékek és testi érzések, állapototok, fizikai állapot. Az a fájdalom őbenne elraktározott módon jelen van, és amikor kiszolgáltatott helyzetben igazságtalanság éri, nem tudja megvédeni magát, akkor az a fájdalom erőnek erejével megjelenik. Sőt tulajdonképpen szinte erősebben, ordítóan jelenik meg a fájdalom, mint gyerekkorában. Mert most már megélhető. (23:50)

Ha például valakivel ez történik, a terápiának, vagy a gyógyító folyamatnak, vagy a segítő kapcsolatnak nagyon nagy jelentősége van, mert ilyenkor, hogyha az összefüggés világossá válik valaki számára, akkor mindez fölülírható, és ez óriási lehetőség. Akkor arról beszélünk, hogy a sémák gyerekkorban megélt élményeknek a lenyomatai, amelyek a jelenben aktívvá válnak, miközben a jelenben lehet, hogy most nem is történik. Most képzeljük, hogy a tanárnő, két évvel ezelőtt mószerolták őt be, vagy jelentették föl. Két éve nem bántja senki, de ő most is átéli ezt a fájdalmat. Azért rátok is hat, úgy látom, a kor. Jó. Akkor! Ahh! (24:55)

Másik történet. Egy német terapeutának a történetei ezek. Azt mondja, hogy jött hozzá egy arab férfi. Ez az arab férfi azt mondja, hogy egészen a hónaljától egészen itt végig a combjáig lefelé rettenetes fájdalmakat él meg. Ő is elment az orvoshoz, nincsen szervi oka, de olyan fájdalmas ez, hogy tulajdonképpen nem tud már dolgozni. Egyébként fiatal ember, életerős. Megint a terapeuta megkérdezi, hogy történt-e valami az oldalával mostanában? „Hát az oldalammal az égvilágon semmi nem történt mostanában. – Akkor mi történt? – Az történt, hogy nagyon furcsa állapotba kerültem. Hogy tulajdonképpen én egy arab országból jöttem el, fiatal ember voltam, s amikor eljöttem, annak az volt az oka, hogy én ott egy kisebbséghez tartoztam, és politikailag ellenzéki magatartásom miatt többször börtönbe kerültem, ahol meg is kínoztak. Az utolsó ilyen esemény után, még nem voltam 20 éves se, úgy döntöttem, hogy ha csak lehet, akkor elmenekülök ebből az országból.” Így is lett, és fiatalemberként telepedett le Németországban, német felesége volt, szerették, beilleszkedett, és a többi. Igen ám, csak hogy az a közösség, ami őt körbevette, rá akarta venni arra, hogy egy szélsőséges ideológiákat valló csoportnak legyen a tagja. Márpedig őneki sok barátja volt ezek között az emberek között. És nem csak az nehezítette meg ezt a helyzetet, hogy ő nem akart oda belépni, mert volt tapasztalata arról, hogy az erőszak és az agresszió és mindez milyen rettenetes, de közben nem csak hogy a barátai voltak ők, hanem meg is fenyegették, hogyha nem lép be, akkor mi lesz annak a következménye. Kiderült, hogy az oldalának a fájdalma tulajdonképpen akkor jelent meg, amikor ő megélte ezt a fenyegetettséget, kiszolgáltatottságot, zsarolást. Azt, hogy a felesége pedig azt mondta neki, hogyha belép ebbe a szélsőséges ideológiát valló csoportba, akkor elhagyja őt a gyerekekkel együtt. Ő valahogyan két tűz között érezte magát, és átélt valamit abból a kiszolgáltatottságából, amit akkor élt meg, amikor őt kínozták fiatalemberként. S akkor kiderült, hogy őt fölakasztották ott a börtönben a lábánál fogva, és elektromos árammal okoztak neki fájdalmat a hónaljától egészen a combja végéit. Ez a fájdalom ott volt benne, ennek az élménye és emléke ott volt benne huszonvalahány éven keresztül, csak nem jött elő, de benne volt. S amikor egy hasonló élethelyzetbe került, akkor ez az emlék aktívvá vált. (28:10)

A sémákkal kapcsolatban is erről beszélnek a kutatók, hogy aktív séma. Hogy valaki, ahogy éli az életet, bizonyos élményeket, eseményeket, helyzeteket úgy él meg, ami miatt ez a gyerekkori világa aktívvá válik. És bár most senki nem bántja őt, mégis ezt éli meg, és nem mondhatjuk, hogy a fájdalma nem reális. Nagyon reális. Hát éppen munkaképtelen, csak annak nem szervi oka van, hanem az emlékezés miatt történik meg. Az agyunk elraktározza az élményeket. Majd erről is akarok beszélni, hogy minden további nélkül megtörténik az, és ennek élettani, nem lélektani oka vagy háttere van, hogyha átélek valami negatív élményt, végigfut egy folyamat, amiben végül ellehetetlenülök, vagy kiszolgáltatottá válok, vagy valami erősen rossz élmény ér engem, amivel szemben nem tudom magam megvédeni. Ha valami hasonló helyzet ér engem, akkor az történhet, mert hogy ennek már az agyi, idegrendszeri, idegi, ideghálózatban a kapcsolatai kiépültek bennem, mert a folyamat végigment. Ráadásul eléggé bevésődtek, hiszen egy erős negatív élmény, vagy pedig hosszan tartó volt. Emlékeztek, ez a két dolog lehet: vagy egy erős élmény, vagy valami hosszan tartó. S akkor az történik, hogy egy kevésbé erős inger is végigfuttatja az egész belső élettani folyamatot. Ha az végigfutott egy kevésbé erős inger után, még érzékenyebbé vált, még jobban begyakorlódott, már egy még kevésbé erős inger is elég. Végül tulajdonképpen egy olyan inger is elég lehet ahhoz, hogy valaki rosszul legyen, vagy fenyegetve érezze magát, azt mondja, hogy „Ez szörnyű és bármikor elronthatom, és az élet rettenetes, és minden rossz irányba megy.”, ami egy átlagember számára egyszerűen… hát jó, most ez történt, és egyébként semmilyen más jelentősége nincs, de neki van, mert őbenne az egész idegrendszeri hálózat kiépült, hogy az alapján, hogy egy folyamat végigfusson, és ő megint megélje azt, ami persze teljesen irreális ahhoz képest, ami most van. (30:45)

Most a harmadik, ami még közelebb visz ahhoz, hogy… Ez elég… látom, ahogy néztek rám, hogy na, majd olvasunk mesét. Megígérem nektek. És akkor, akkor jó lesz. A harmadik, ami még, még jobban, hogy ez a séma, emlékeztek, hogy két forrásból alakul ki: saját élmény, vagy pedig átvett családi élmény, vagy több generációs élmény. Hogy volt egy férfi, 60 év körüli, kint dolgozott külföldön, szintén egy német terapeuta. Az édesanyját gondozta tulajdonképpen szinte már sok évtizede. Édesanyja fokozatosan leromló fizikai állapotnak örvendett, és végül aztán már ágyhoz kötött beteg volt, s ő ha lehetett, akkor nem töltött sok időt külföldön, de a munkája mégis el-elszólította oda. Az édesanyja, akivel minden nap beszélt, fölhívta őt telefonon, szokása szerint, és elmondta neki, hogy „Fiam, tulajdonképpen nagyon rosszul érzem magam. Én azt hiszem, hogy már nincs sok időm.” S akkor a 60 év körüli férfi arra gondolt, hogy „Hát akkor mindenképpen haza kellene szaladnom. Hát amilyen gyorsan csak lehet.” Igen ám, de már évtizedek óta ápolta az édesanyját, tehát azt gondolta, hogy jó, megpróbálja elintézni, de hogy egy első próbálkozásra ez nem sikerült, a következő napra kapott repülőjegyet. És a következő napon haza is ment, csak hogy az édesanyja addigra meghalt. S amikor ő szembesült azzal, hogy az édesanyja meghalt, attól kezdve olyan erős szívpanaszai lettek, ami tulajdonképpen élhetetlenné tették számára az életet. Emiatt elment orvos, orvos, orvos, kivizsgálás, kivizsgálás, és kiderült, hogy a szívének semmi baja nincs. (Muszáj innom.) Ebben a történetben két csavar is van. Tulajdonképpen az élmény az mármost megvan, amikortól kezdve az ő szívpanaszai elkezdődnek. Most akkor azt kérdezhetnénk meg, hogy az élettörténetében mikor fájt a szíve így, ahogy most? Ugye, mert eddig két ilyen történetet hallottunk, s ennek a mintájára: van-e ilyen élménye, ami elraktározódott benne és elevenné vált? Azt mondja, hogy akárhogy is gondolkozik ezen, nincs. Nincs, soha semmi baja nem volt a szívével. Ugye ilyenkor szinte azt gondolnánk, most megállt akkor a tudomány, hát most akkor ez hogy van? A terapeuta tovább kérdezte, hogy „Ezt értem, de hogy egy haláleset miatt történt ez, akkor lehet, hogy itt a haláleset fonalán érdemes tovább menni.” És megkérdezte, hogy „Közeli hozzátartozói, apukája, vagy nagyszülei hogyan haltak meg? Volt-e szívbeteg a családban?” Erre azt mondja ez a 60 év körüli férfi, hogy „Nem, hát erről nem akarok beszélni. Egyébként is ennek semmi köze az én szívemhez.” Végül hosszas unszolás után elmondja, hogy tulajdonképpen ő 17 éves fiatalember volt, amikor az apjával, mert ez egy férfiprogram volt náluk a családban, együtt futottak az erdőben, és az apja szívinfarktusban halt meg az erdőben. Ő átélte azt, ahogyan az apja ott meghal. Ő hívta ki a mentőt, és látta az apját holtan, és… Ez most akkor mit jelent? Itt már egy átvett élményről van szó. Mert nem ő volt a szívbeteg, nem ő élt át mondjuk egy szívinfarktust, azt az apja élte át. De ő azt átélte az apjával együtt szemlélőként, és ez az élmény, ez már az ő élménye. Azt tudjuk, ugye erről beszéltünk pár évvel ezelőtt, hogyha megszúrják a kezünket, vagy megszúrjuk a kezünket, akkor van egy fájdalomérzet, az egy fizikai érzet, és kapcsolódhat hozzá egy érzelem. Ugye, egy ijedelem, félelem, aggodalom, és a többi, vagy akár egy harag. De hogyha én látom, hogy te megszúrod az ujjad, akkor lehet, hogy az érzet nálam nincsen, de az érzelem előhívódik, és rosszul érzem magam, pedig nem az én ujjamról van szó. Mikor ennek a fiatalembernek meghalt az apukája, akkor az az érzelem, amit ő átélt, minden további nélkül egy emlékké vált, de olyan erőssé, amit amikor az édesanyja meghalt, előhívta ezt az emléket, és beleértve az apjának a fájdalmát, amiben ő részt vett. (36:40)

Most akkor még közelebb vagyunk ahhoz, hogy miért ne gondoljuk őrültségnek, hogy vannak transzgenerációs örökségek. Hogy az nem egyszerűen csak, mint valami gondolat fáj nekem, hogy a nagypapámat internálták. Vagy hogy anyámat kitelepítették, vagy hogy valakit elhurcoltak. Ez nem egyszerűen csak egy gondolat, amire visszaemlékszem, s azt mondom „Ó, hát tényleg, ez egy milyen igazságtalanság volt.” Hanem ott minden további nélkül fizikai, érzelmi állapotok alakulnak ki énbennem, pedig lehet, hogy nem is ismertem azt az embert, akivel ez történt. (37:30)

Többször jártam a Szentföldön, és akkor több alkalommal elmentem a Yad Vashem Múzeumba. A holokausztnak a tragédiája ott elég megrendítő módon, hát megnézhető. A saját szememmel láttam azt, volt egy olyan kiállítási rész, ahol tulajdonképpen a koncentrációs táborokból különböző képek meg tárgyak, tárlók, és akkor egymás után lehetett menni. Ott mentem, egyik hely, a másik, és egyszer csak azt látom, hogy néztem ott a képeket, de nem mentem hozzá közel. Előttem katonaruhában egy izraeli fiú volt, és egyszer csak olyan sírógörcsöt kapott, de úgy elkezdett zokogni, egy hisztérikus sírásba tört ki. De nem is volt képes abban semmit sem kontrollálni. Egy ilyen, tele lett vele a terem. Annyira rosszul lett ebben a zokogásában, hogy ott, a múzeumban le kellett ülnie a földre. Ott ült a földön, a látogatók ott jöttek-mentek, s ő pedig ezzel a görcsös, megállíthatatlan zokogással sírt. Ott, s ott ült, egy fiatal srác, lehetett 18-19 éves. Őneki nem volt fájdalma semmi, de ez a fájdalom mégis egészen érthető, logikus módon megjelent benne azokkal az érzésekkel, mindennel együtt. Beleértve a hozzá kapcsolódó gondolatokat. Fizikai állapot, gondolatok, érzések, emlékek. Pedig ő… (39:25)

Magyarországon hű, hű… Negatívizmus-pesszimizmus séma. Hát hogyne lenne sokakra jellemző. Mert nem csak hogy az történt, hogy több nemzedéket ha visszanézünk, akkor minden családban rettenetes dolgok is történtek. De hát nyilvánvaló, történtek rettenetes dolgok. 2-3 nemzedék, hát melyik család úszta meg, ki úszta meg, hol? Hát vagy így, vagy úgy, végigpüfölt bennünket a XX. század. De ez még hagyján lenne, hogyha történt volna ennek valamiféle földolgozása. De földolgozás hiányában, ha szabad így mondani, hát nagy társas méretekben járunk úgy, mint egy nő, akinek fáj a háta, mint egy férfi, akinek fáj a szíve, vagy mint ez a… az oldala. Ezt mi nagy, kulturális, nemzeti méretekben csináljuk. (40:35)

Most ha ehhez hozzávesszük a gyerekbántalmazást? A gyerekbántalmazás ugyanúgy őrződik és tárolódik az idegrendszerben. Azt pontosan tudjuk, hogy akiket gyerekkorban fizikailag bántalmaznak, ők hajlamosabbak a depresszióra. Vajon miért? Ez azt jelenti, hogy egy kisebb negatív élmény is elég lesz neki, mert már ki van kövezve az az út, ahogyan ő rosszul lesz. Őbenne megvan az összes lépés, hogy hogyan kell rosszul lenni, bele van vésődve. Egy kisebb élmény is bőven elég, hogy az egész folyamat végigmenjen. Az az érdekes, hogy tulajdonképpen a folyamat magától is végigmegy. Előbb-utóbb szinte inger se kell hozzá, annyira érzékennyé válik az emberi természet, ez a sebzettség ereje. (41:40)

Tehát az, hogy csak egy röpke kitekintő gondolat. Amikor gyerekeket bántalmaznak, az gazdaságilag se éri meg. Ezt tudatosan mondom így, olyan, mintha szenvtelen lennék, vagy nem t’om milyen irgalmatlan, embertelen. De hát hogyha a fájdalom őrződik, akkor biztosak lehetünk abban, hogy azok a fizikailag, szexuálisan, verbálisan bántalmazott nők és fiúk, vagy fiúk és kislányok, hogy ők sokkal kitettebbek lesznek mindenféle fizikai betegségre, hiszen ez az élmény őbennük őrződik. Ezzel az élménnyel együtt nem egyszerűen csak az történik, hogy ők köszönik szépen jól vannak és hirtelen néha rosszul lesznek, hanem ehhez az élményhez bennük gondolatok társulnak, hogy a világ szörnyű, nem tudom magam megvédeni, hogy a rossz lecsap rám, hogy tehetetlen vagyok, és kiszolgáltatott. Érzelmek kapcsolódnak hozzájuk, a szorongásé, aggodalomé, esetleg az indulaté, a dühé, a bosszúvágyé, a bosszúszomjé. Hát akiben mi él, ki mennyire erős. (43:00)

Az emlékek, amik őbenne ott élnek, amelyek, értitek, akkor is élnek, ha ő nem emlékezik rájuk vissza. Mikor valaki azt mondja „Minek bolygatni a múltat?” Ez annak a félreértése, hogy a múlt akkor hat csak rám, ha éppen emlékszem rá. De hát a testem emlékszik rá, ezért nem kell, hogy én visszaemlékezzek rá, mert itt bennem az emlékezés magától lezajlik, annak az összes nyoma bennem van. Sokszor egy egész pici elég ahhoz, hogy ezt végigéljem. Persze, hogy nem értem, hogy most mi bajom van, mikor tulajdonképpen nem is bánt senki. Most miért nem tudok örülni valaminek, mikor tulajdonképpen… Mindig, mindig az a következtetés, hogy sosincs arról szó, hogy rossz lennék, béna lennék, hülye lennék, nyomorult lennék, és azért van így. Tehát mikor ezt mondjuk, hogy „hánytorgatni a múltat”, vagy „Minek ezt bolygatni?”, akkor tulajdonképpen, hát teljes irrealitásban vagyunk. Mert nem arról van szó, hogy én bolygatom-e a múltat, mert a múlt bolygat engem. „Hagyjuk a múltat!” Hagyhatom a múltat, de a múlt nem hagy engem. És nem arról van szó, hogy azért nem hagy, mert nem t’om, van média, hanem idebent, a testemen keresztül nem hagy. Az csak mondjuk valamiféle, hát most így mondom idézőjelben, „szerencse”, ha valaki mondjuk egy valamiféle bántalmazás után éppen jól van. Mert az, hogy ő rosszul legyen, annak a lehetősége fönnáll, hiszen az élmények őrződnek. (44:50)

Ezek gyógyulhatnak, gyógyulhatunk, fölülírhatóak. Éppen ezért van óriási jelentősége a terápiának. Nagyon nagy jelentősége van. Például depressziós embereknél hogyha valaki (Egészségedre!), ha valaki az első… Most nem egy enyhe depresszió. Enyhe depresszió esetén nem is kell gyógyszert szedni. Nem kell, enyhe depressziónál nem kell gyógyszert szedni. Valakivel beszélgetni kell(ene), beszélgetni bőven elég. De még egy komolyabb depresszió esetén is orvosság ÉS terápia. Miért van jelentősége? Azért, mert már az első világnál segít megszakítani azt a folyamatot, hogy úgy jó izmosan beégjen pontról pontra a legvégéig az, hogy „Semmi remény nincs, hogy az ember vagy megdöglik, vagy megdöglik. Vagy így, vagy úgy, hát akkor minél gyorsabban!” Tehát a terápiának azért is van jelentősége, hogy az egész folyamat ne vésődjön be. Valahol már idejekorán… (46:00)

Ezért azok, akik az első nagy depresszióval kapcsolatban semmilyen segítséget nem kapnak, jóval nagyobb százalékkal élhetnek meg életük során egy második, és harmadik, és negyedik depressziós hullámvölgyet, mert már kiépült a belső rendszer. De ahol ezt megszakították terápiával, vagy pedig az első után elment valaki terápiára, ott akkor fölülírható az az élmény. Ezért ennek óriási jelentősége van, mert ahogy mondtam nektek, ugye az derül ki, hogy kell egy nagy inger, létrejön a fájdalom, és ahhoz fizikai állapot, gondolatok, érzések – kialakul egy séma. Negatívizmus-pesszimizmus séma. Utána egy kisebb inger is elég, aztán egy egész pici inger is elég. De például a depresszió esetében eljutunk oda, hogy nem kell hozzá inger. Semmi bajod nincs, és fölkelsz reggel, és azt mondod, hogy nem érdemes élni. Úgy ébredsz föl, hogy nem érdemes élni. És amit egy depressziós ember átél, az borzasztó. Azt szokták mondani… áhh, hol az idő? Van még. Mindjárt mese, gyerünk, most ezt befejezem, és akkor meg már… Végre lesz két jó mese. Jó, gyerünk! (47:30)

Depressziós embernek két dolgot nem érdemes mondani, és ezt a két dolgot szoktuk. Az első, de milyen jó, hogy van két szék, akkor mondom is… Első: „Aaa, nincs neked semmi bajod.” Miért? Mert ugye benne vagyok már egy negatívizmus-pesszimizmus világban, beleértve az önbecsülésem súlyos károsodását. Jelzem neked, hogy nem vagyok jól, mire te azt mondod „Ugyan már, te csak képzelegsz.” Hát persze, hogy még rosszabbul leszek, mert látni valóan nem vesznek emberszámba, meg se hallják, hogy rosszul vagyok, hát márpedig érzem, hogy rosszul vagyok. Másik, a depressziósnak, hogy: „Azonnal el kell menned pszichiáterhez!” Betegség. Ugyanazt a hatást váltja ki. „Te jó ég! Ráadásul beteg is vagyok. Micsoda szörnyű! Eddig legalább próbáltam, reménykedtem, hogy talán nincs baj, és most kiderült, hogy nagy baj van.” Ezért nem… Na, nem könnyű. (48:40)

Próbáltam egy picit most a fizikai-testi állapot felől beszélni a séma világáról, vagy logikájáról. Még régebben a kutatók azt mondták, hogy… Látunk olyan depressziós személyeket, akik azért lesznek depressziósok, mert az életükben történik mondjuk valami óriási veszteség, válás, haláleset, valami. S akkor látjuk, hogy attól kezdve elment nála a fény. De miért van az, hogy egyeseknél nem látunk ilyen eseményt, és mégis elmegy a fény. Azt mondták, valószínű van kétfajta depresszió. Akkor van egy ilyen szinte genetikus, ki tudja milyen, valami öröklött, ami magától is jön, és van egy olyan, ami életeseményhez kötött. Ma már nem ezt gondolják, hanem látjuk, sokkal jobban látjuk a folyamatiságát. Hogy akiknél jó párszor lement a kör, ott nagyobb az esély, hogy tulajdonképpen esemény nélkül is megtörténjen ugyanaz a zuhanás. Akkor látni való, hogy a terápiának miért van jelentősége. Jól van. (49:50)

Mese. Hááá! Most azt nézem, hát én ezt nem is tudom most… Két mesét hoztam. Miről szól a mese? Múltkor gyerekkorról beszéltünk, vagy ifjú korról, és arról, hogy hogyan lehet nem negatívista-pesszimista módon hozzálátni és állni az élethez. Ugye erről szólt, hogy nekiáll a legény, és elindul. Ugye milyen érdekes, hogy ez, éppen ezen gondolkoztam délután, hogy tulajdonképpen a mesékben folyton-folyvást ott vannak ezek a helyzetek, mint a múltkor elmondott mesében. Ugye, amikor a legénynek ki kell mernie a csillagot a kút vizéből. Erre mit mond két legény? Becsapnak, lóvá tesz engem az asszony, hiábavaló munka, hülyének néznek, értelmetlen, és a többi. Ez a negatív-„pesszív”, passzív. Na, „pesszimista” világ. A másik srác ugyanazzal szembesül, hogy merni kell szakadatlan a csillagot a vízből, de ő nem adja föl, mert lát benne valami értékeset. Amikor a kenyér fölsebzi a száját, ugye ketten eldobják, hogy ez a kenyér semmire se jó. De a harmadik fiú lát a kenyérben valami értéket. Tehát látni valóan nem történik vele, a mesékben hányszor van, nem történik vele semmi más, mint azokkal, akik eldobják a kenyeret, lerakják a vödröt, és azt mondják, az egész értelmetlen, haszontalan hülyeség, semminek nincs értelme. A legkisebb fiúval is pont csak ugyanaz történik, csak ő lát valami pozitívot. (51:55)

Mikor ott van a béka. Őőő. Tegnap épp láttam egy olyan gusztustalan varangyos békát, eszembe jutott az összes mese, hogy nem csodálom, hogy egy kollektív bölcsesség az, hogy a varangyos békát kell megcsókolni, hát ránézni nincs kedvem. Láttatok már közelről varangyos békát? Egészen döbbenetes. Most már kezdenek előjönni az erdőből, mert kezdenek majd párosodni. Hát párosodnak. Hát egy varangyos béka populáció nem is párosodik. Láttatok már varangyos békákat párosodni? Nem, mert városi gyerekek vagytok. Amikor a varangyos békák kitalálják, hogy tovább kell adni a génállományukat, akkor az nem úgy van, hogy csókolgatják egymást, vagy nem t’om mi, és valami asszociációnk támad a saját szerelmi életünkről. Hát szó sincs erről. Hát összekapaszkodik mondjuk 12 varangyos béka, nem kettő, tizenkettő, és egy ilyen gusztustalan gombolyagban valami bűzlő pocsolyában ott forognak. Most azért így értelmezzük azt, amikor a királykisasszony ugye aki ezüst csészécskéből, arany kiskanalacskával a kis izé, brazil kávét iszogatta ugye. S akkor hirtelen őneki ebbe a gusztustalan gombolyagban valahogyan szexuális módon be kell avatkoznia. Tehát a kollektív bölcsesség találta ki, hogy a varangyos békát megcsókolni, ahhoz igazán kell valami pozitív látásmód. (53:55)

Na, most azért… Nem fog beleférni szerintem. Azt csináljuk, hogy elmondunk… Odaadom neked a mesét, olyan nagyszerű volt. Lenne egy mese, hozzáfűzök néhány szót, és akkor a következő alkalommal meg lehet, hogy egy mesével kezdek. Nem tudom, ez olyan izgalmas, jó dolgok várnak ránk. Na most. Mátyás király. (54:40)

Mátyás király és a százesztendős ember

Mátyás király a budai hegyek között sétálva, csudálkozva állott meg egy kert előtt. Egy igen-igen öreg ember fát ültetett a kertben.

- Hallod-e, öreg - szólította meg a király -, talán bizony nem eleget dolgoztál ifjúkorodban? Most már pihenhetnél.

- Igaz, felséges uram, eleget dolgoztam - mondotta az öregember - de nekem öröm a munka. Bárcsak még sok esztendeig dolgozhatnám!

- Hány esztendős vagy?

- Kerek száz.

- S azt hiszed, örömét éred ennek a fának?

- Ha Isten akarja - felelt az öreg -, örömét érem, ha nem: majd örülnek a gyermekeim meg az unokáim. Nem érdemes ezek öröméért ültetni?

- Na, öreg - mondotta a király -, ha megéred a fa termését, hozzál majd nekem belőle. Igazán kíváncsi vagyok, megéred-e.

- Viszek, felséges királyom, viszek, hogyne vinnék!

A király továbbsétált; aztán telt-múlt az idő, esztendő esztendő után múlt, nőttek, növekedtek a százesztendős ember ültette gyümölcsfák, s ím, egyszerre csak termettek is: gyönyörű szép piros almák mosolyogtak a százesztendős ember fáin. Aki látta, gyönyörködve nézte.

Mátyás király bizonyosan megfeledkezett a százesztendős emberről (nem csoda, hisz folyton hadakozott hol a némettel, hol a törökkel), de a százesztendős ember nem feledkezett meg ám az ígéretéről. Mit mondok, százesztendős? Százöt esztendős volt már akkor, mikor a fák teremni kezdettek. Nosza, megtöltött egy kosarat a legszebb almákkal, s felballagott a budai Várba. Bezzeg hogy az őr útját állotta a kopott ruhájú, görnyedezve tipegő aggastyánnak.

- Mit akar itt kend, öreg?

Mondja az öreg, hogy mi járatban van. Egyszeribe jelentették a királynak, hogy itt van egy igen-igen öreg ember, egy kosár almát hozott őfelségének.

- Hát csak eresszétek be - parancsolta a király.

Bement az öregember, szépen meghajtotta magát (no, nem kellett nagyot hajolnia, mert bizony már jól előregörnyedt a háta), s mondta, amint következik:

- Emlékszik-e, felséges királyom, arra az öregemberre, ki öt esztendővel ezelőtt fát ültetett?

- Emlékszem, emlékszem - mondotta a király, s felvidult az arca, mosolygott a szeme, amint újra látta a százesztendős faültető embert.

- Felséges uram csudálkozott, hogy öregember létemre fát ültetek, s megparancsolta, hogy ha megérem a termést, hozzak belőle felségednek. Íme, elhoztam az akkor ültetett fa első termését. Fogadja kegyesen, felséges uram királyom.

Mátyás király leszállott a trónusáról (körülötte állottak a fő-fő urak), az öregemberhez ment, nyájasan karon fogta, s leültette egy aranylócára. Aztán parancsolta a szolgáknak, hogy ürítsék tálba az almát, a kosarat meg töltsék tele színarannyal.

Hát persze hogy mindjárt teletöltötték.

Csak nézték, nézték a főurak, s csodálkoztak, bizony meg is botránkoztak, hogy a nagy, a hatalmas király egy ilyen szegény embert aranylócára ültet, s olyan nagy kegyességgel, olyan nagy szeretettel bánik vele. Ám a király éles szeme észrevette a nagy urak megbotránkozását, merően rájuk nézett, s azt mondotta nekik:

- Látom, csodálkoztok, egyik-másik még meg is botránkozik, hogy ezt a szegény öregembert így megtisztelem. Hej, urak, urak, büszke nagy urak, tanuljátok meg, hogy aki öregségében is ilyen dolgos, méltó rá, hogy a föld leghatalmasabb urai is megtiszteljék.

A büszke urak szégyenkezve sütötték le szemüket, miközben a király az öregembert újra karon fogta, s gyöngéden levezette a palota lépcsőin, ott aranyos hintajába segítette, s úgy küldötte haza kicsi kunyhójába... (taps – szerk.) (59:35)

Talán már le se ülök arra a néhány percre, már minek… Hogy most egy picit másféleképpen értelmezném ezt a mesét, vagy más megközelítést is használnék. Ez pedig az, képzeljük el, hogy ezek a szereplők a személyiségünknek részei. Hogy van bennünk egy király, az igazságos Mátyás, aki nagyon is látja, hogy mi értékes és mi nem, s ráadásul igazságos is. Van bennünk egy bölcs öregember. A bölcs öregember attól bölcs, hogy tud néhány dolgot, amit egy fiatal még nem biztos, hogy tud. Az egyik, hogy örömmel teszi a dolgát. De hiába kérdezik őt meg, hogy „Most mi örömöd lesz neked ebből? – Én nem is gondolok arra, hogy nekem mi örömöm lesz belőle, mert se a nekem, se a lesz nem érdekes. Hanem az öröm az érdekes, ezért örömmel teszem azt, amit most itt csinálok, hogy ültetem a fát.” Az öregembernek ez a bölcsessége. Kérdezi, hogy „Neked lesz belőle örömöd? – Mit érdekel, hogy nekem lesz… Mert örömmel ültetem. Most ha lesz benne örömöm, akkor örömmel ültettem, és lesz belőle örömöm. Most ha nem, akkor is örömmel ültettem. De akkor is van belőle örömöm, mert a gyerekeim, unokáim fogják enni az almát, és én erre most gondolok. Ezért akkor is van örömöm, ha nem eszek belőle.” Hát van bennünk ez a bölcs, aki tudja, hogy… Milyen érdekes, azt mondja, ötször hangzott el az öröm szó a történetben. Ez az öröm, és hogy ez a jövőkép, ugye minden, a jövő mindenképpen jó. Ha félne is, a jövő mindenképpen jó. És közben az öreg embernek ez a – milyen érdekes, azt mondaná „Ó, hát most már kimúlok a világból, most mit számít?” De ő megígéri, hogy visz a királynak, akkor visz. (61:40)

S a nagyurak, tudjátok, amikor valaki sémákkal él, vannak benne nagyurak, s a nagyurak nem látják a jót. Lenézik azt az öregembert, lenézik a pici örömével, meg azzal, hogy ő látja a fiait, unokáit, meg nem becsülik meg azért, hogy idehozta azt a kukacos almáját a kosarában. Kit érdekel? Annyi alma van a földön, meg tudjuk venni. A bennünk élő nagyurak lebecsülik ezt a bölcs öreget. Azt mondják „Ugyan már, ugyan már mit számít ez?” S milyen izgalmas ez, ahogy van bennünk egy király, és a bennünk élő király azt mondja „Na, na, na, na! Ha nem becsüljük meg ezt a bölcs öreget, aki örömmel ültet, akkor ez a világ, jaj, na akkor lesz rossz a világ.” Ezért kell őt megjutalmazni. Milyen szép ez, most ezt a történetet így képzelhetjük el, hogy a belső lélekrészeinknek a párbeszédét hallottuk. Hatalmas nagy urak azt mondják „Mit számít?” Van bennünk egy bölcs király, öreg ember. S akkor egy történet… Hű, még ez belefér. (62:55)

Képzeljétek el, hogy decemberben meghívtak egy, hát nem t’om mi volt ez, de, tudom, egy árverés, ha magyarul így mondják – aukció. Árverés, ugye, hogy árverés, árverés. Na, és képzeljétek el, hogy mi történt ott. Húsz ember adott egy-egy macit, és a macira lehetett licitálni. Itt az egyik szó magyar, a másik nem. Macira licitálni. Maci-licit. De így viszont elég jópofán hangzik. Húsz ember adta be a macit, és akkor ott meg voltak hívva mindenféle gazdag népek. A gazdag népek, mint ahogy nagyurasan, rakosgatták föl a mancsukat, és licitáltak a macikra. Mindennek az volt az értelme, hogy a csökkent munkaképességű fiatal embereknek munkalehetőséget lehessen biztosítani. Nem egynek, nem tíznek, többnek. Na most! Ott ültem hátul, hát igen, hátul voltam, az utolsó sorban talán, vagy utolsó előtti, és azon gondolkoztam, hogy mikor mehetek már el. Azon sakkoztam, hogy hány maciárverést kellene megvárnom ahhoz, hogy már, hogy mondjam, azt nem mondom, hogy az elegáns, de mondjuk ha nem, nagyon nem elegáns kategóriába essek, ha elmegyek. Ezért megvártam az első hármat, három a magyar igazság. Az történt, hogy az első maci, ilyen hatalmas, 2 méter nagy maci, 2 méter magas medve volt, ez nem is maci, medve, nagy medve. Azt mondja ott valaki, aki vitte a szót „Hát kérem szépen, ez tulajdonképpen nincs is benne az árverésben, ez a 21-dik medve, mert ezt egy nagy medvegyártó cég adományozta – tényleg így volt – híres medvegyártó cég ajándék medvéje, s erre lehet először licitálni.” Törőcsik Mari pedig, aki ottan elmondott néhány szót, hogy miért fontos ez az árverés, mert hogy mi célból van, ő azt mondta, mikor elkezdődött ez, hogy na, akkor itt a medve, és ezt… Köszöni szépen, de éppen most jött ki a halál torkából, ő köszöni szépen, tovább nem marad. Na ez engem is bátorított nagyon. Jött el, én a végén ültem, és kiderült, hogy milyen bölcs megfontolás volt ez. Jött végig, jött végig, támogatták is őt, végigjött, utolsó előtti sorban ült Andy Vajna és Vajna Tímea. Na. És az történt ottan, hogy én ültem ott az egyik szélén, ők a másik szélén, mert éppen akkor jöttek meg „United States of Amercia”-ból, és Törőcsik Mari pedig a következőt csinálta. Próbálom nektek mutatni, nem t’om, hogy kell, mindenki lássa. Jött tudjátok, mint az öreg Yoda mester. Azt gondolhattuk volna úgy elsőre, hogy éppen most élt túl valamit, ami így is volt. Csakhogy amikor – mutatom – odaérkezett Andy Vajnához és Vajna Tímeához, egyszer csak átalakult, odafordult, a következőt mondja (kiegyenesedett – szerk.) „Te adjál pénzt!” Mindenkinek ekkora lett a szeme, volt aki elkezdett nevetni, volt aki hüledezett, s amikor az első így lement, akkor még hangosabban azt mondja „Sok pénzt adjál!” s utána megint visszaváltozott, és elment. S minő jóság, hogy én ott ültem hátul, és ezt három méterről láttam. Arra gondoltam, na látjátok, ilyen egy bölcs öreg. Tehát már nem cicózik, nem is jaaa… ííígy is leheeet…. Ott vannak pénzzel, ott vannak, fiatalok, nekik meg kell… Ennyi. Nem fogok leállni ezen vitatkozni, meg érvelni, meg nem t’om mi. „Adjál pénzt! Könyörögjek itt vén létemre?” Hát, képzeljétek, ez történt december elején, nem is olyan messze ide. (67:55)

Ezzel a mesémnek vége, de ez valódi volt, ez így volt, ahogy mondom. És akkor azért fejeztem be egy picit előbb, mert hogy a mi neves szociológus barátunk azt mondta, hogy állítólag az életünk múlik azon, hogy ezt a lapot kitöltsük. És akkor átadom még a mikrofont. (taps – szerk.) (68:15)

Lejegyezte: vinkozoli