A negativizmus-pesszimizmus séma 5.

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Az is lehetséges, hogy a mai alkalommal befejezzük ezt a sémát, és az is lehet, hogy nem, és valószínű, hogy ezt be fogom tudni tartani, hogy ezt megígérhetem nektek, hogy vagy így lesz, vagy úgy. De még az is lehet, hogy befejezzük. Mégpedig ez a séma: negatívizmus-pesszimizmus. És szinte semmit nem szeretnék ismételni, hanem sokkal inkább bőségesen kifejteni azt, ami a múltkori alkalomnak a vége felé jelent meg. Ez pedig az, hogy a negatívizmus-pesszimizmus séma világgal összefüggésben beszéltünk arról, hogy itt valakit nagyon erőteljesen meghatároz az, hogy a rosszra figyel, a homlokterében szinte kizárólag a rossz, a baj, a sötétség áll, a jót kizárja, ezt a feneketlen rosszat tartja realitásnak, aminek a hátterében vagy a személyesen átélt rossz van, saját fájdalmai, veszteségei, bántalmazás, elhanyagolás, szükségletek nem figyelembe vétele. De az is lehetséges, ugye erről beszéltünk, hogy ez a fajta látásmód nem konkrétan és közvetlenül a saját élményvilágából származik, hanem a családi, vagy a nagycsalád élmény- és tapasztalatvilágából, abból fakadó életfilozófiából, amit ő maga átvesz. És hogy miért tudunk átvenni a családunkból élményvilágot, életfilozófiát, negatív, sötét képzeteket arról, hogy milyen az élet, hogy ez nem egyszerűen csak úgy történik, hogy ha valaki elmondja nekünk, azt, hogy „Képzeld, ez történt apával, vagy a nagypapával, vagy a dédszülőkkel.”, hogy ja, na akkor ez elkezd ránk hatni, hanem emlékeztek, erről hosszan beszéltünk, hogy ezeket az emlékeket magunkban is hordozzuk és őrizzük. (02:10)

Így jutottunk el ehhez a mondathoz, hogy nem arról van szó, hogy bolygatjuk a múltat, hanem hogy a múlt bolygat bennünket. És amikor a múlt bolygat bennünket, akkor azt tehetjük, hogy ránézünk erre a helyzetre. Mi bolydul meg bennem folyton-folyvást? Így jutottunk el oda, hogy Böszörményi-Nagy Iván kapcsán beszéltünk a jogosultságokról. Emlékeztek? Jogosultságok! S akkor mondtuk azt, léteznek pozitív jogosultságok: gondoskodom a gyerekeimről, segítek másoknak, megértő vagyok, mások jogosultságait elismerem, hozzájárulok mások életéhez, fölhívom az adományvonalat a kárpátaljai testvéreinknek. Pozitív jogosultságaim támadnak, megerősödöm a létezésben. (03:05)

Azonban negatív jogosultságaim is támadhatnak akkor, ha nem gondoskodnak rólam, a pozitív jogosultságaimat nem veszik figyelembe. Ha direkt módon bántalmaznak, vagy elhanyagolnak, akkor is jogosultságaim támadnak. És ha a pozitív és negatív jogosultságaimat, ami a bennem élő igazságosság, kapcsolati etika egyik sarkköve, nem veszik figyelembe, akkor a pozitív és negatív jogosultságok is mivé válnak? Hát most kicsit, kicsit… „Tomboló.” Igen, tomboló. Péter már új szakirodalmat szül. Tomboló jogosultság. Romboló. Destruktív, romboló-tomboló jogosultság. Ide rakom, így, így (felfordít egy széket – szerk.) Romboló jogosultság. S így jutottunk el oda, és ezzel fejeztük be, és ezért akarnám innen folytatni, mert prrr, valahogy akkor ezt a világot egy picit jobban megnézhetnénk. (04:25)

Hogy amikor megjelennek bennünk a romboló jogosultságok, mert ezt a kettőt folyton-folyvást súlyos dolgokban nem ismerik el, nem ismerték el, és itt a jogosultságok, mint ahogy erről beszéltünk, nem csak a saját életünkre vonatkoznak. „Apámat sosem rehabilitálták. A nagymamámnak senki se mondta azt, hogy bocsáss meg. Soha, sehol nem jelent meg, hogy ártatlanul telepítették ki, hogy őt internálták, hogy börtönbe zárták, és kérem szépen, teljesen jogtalan volt.” Ezért tehát fölgyűlhet bennem sok romboló jogosultság, ami nem csak a saját életemből származik, hanem nemzedékekből, s ez itt tartózkodik nálam. Na most! Ezeket lerakom. (05:25)

A romboló jogosultság, hrrr (pakolja a székeket – szerk.) szerintem ma izmosabb leszek. Majd picit lelassítok. De rég voltam fitness teremben. Még sosem voltam. Hát tulajdonképpen ez egy igaz kijelentés. Na szóval. (05:45)

Itt van a romboló jogosultság. A romboló jogosultsággal, ahogyan azt be akarom váltani, akár a saját nevemben, akár a szüleim nevében, hogy az igazságosság rendje bennem helyreálljon, valami kapcsolati egyensúly történjen. Nehéz helyzet előtt állunk, ugyanis a romboló jogosultságnak, ezt használom (szék – szerk.) van egy jogos része. Jogos, kétség kívül azt mondani, hogy „Kérem szépen, ismerjék legalább el a hozzájárulást, ahogyan én mások életéhez hozzájárultam. Kérem az elismerését!” Igen ám, de amikor a romboló jogosultság által akarom az igazságosság rendjét önmagamban helyreállítani, a romboló jogosultságnak mindig van egy sötét arca. Csillagok háborúja VII. Van egy sötét arca. Ugyanis a romboló jogosultság, ahogy Péter mondja, a tomboló jogosultság a nevéből adódóan mit jelent? Ha azt beváltom, az valakinek nem fog jól esni. Tehát én azt élem meg, hogy jogosan mondtam és kiáltottam és csináltam. Mondjuk jogosan álltam bosszút, viszont ezzel a bosszúállással helyreállt az igazságosság rendje, szemet szemért, fogat fogért. De mondjuk annak a valakinek a családja, ahol én valakin bosszút álltam, hehe. Azt fogják mondani „Ó, igen, igen, biztos most ez így rendben van.” (nevet – szerk.) Nem valószínű. (07:40)

Vagy, és erről majd akarnák beszélni. Vagy például. Van bennem egy csomó jogosultság, hogy „Mikor én gyerek voltam, velem nem törődtek.” Most nem magamról beszélek, csak beleélem magam. „Velem nem törődtek!” És megszületik a saját gyerekem. Na most akkor pláne nem magamról beszélek. Tessék! Ma tartottam délelőtt egy előadást valahol, valakiknek. Szombathelyen voltam, és az történt, hogy lement az előadás, aztán ebéd, s ebéd után odajön hozzám egy kedves édesanya, akinek a lánya is oda jár az iskolába. Azt mondja „Hát én annyit akarnék csak mondani, a lányom 17 éves. Odajött hozzám ebédszünetben, és azt mondja: Ilyen apát szeretnék.” Ez kedves, nem? Például megmelengette a szívem, de az édesanya lehűtötte a lányának a jó ötletét. Más különben én se nagyon járultam volna hozzá. De hát ez elhanyagolható, nem, hogyha 17 éves lánynak jogosultságai vannak, hogy apa kell neki. Hát akkor az jogosultság. Na most! (09:10)

Képzeljük el, hogy engem elhanyagoltak gyerekkoromban. Megszületik… Na, fiam legyen, vagy lányom? Ez jó, jó. Egy kritikus hang: „Inkább fiú, inkább.” Gondolod, kevésbé tenném tönkre? Tőlem minden kitelik. Na most. Megszületik a fiam, de énbennem van egy csomó romboló jogosultság, hogy engem elhanyagoltak, nem törődtek velem, és itt sír a fiam. És minden további nélkül egy csecsemőnél beváltom a saját romboló jogosultságaim. „Miért, velem törődtek? Hát akkor! Nyí-jál nyugodtan, én is élek, nem pusztultam bele. Tanuld meg, az élet ilyen.” Minden további nélkül a saját gyerekem felé, a következő nemzedék felé a romboló jogosultságot beváltom. Így jön az, emlékeztek, amit mondott az idős asszony, akinél szörnyűbb bűnbánattartást nem hallottam. Azt mondja „Én is kaptam, én is adtam.” Zárójel: a gyerekei nem is állnak vele szóba. Na ez a romboló jogosultság két arca. (10:25)

Hogy én azt mondom „Miért, velem se törődtek. Én meg itt gályázzak, meg most itt lihegjek, meg ilyesmi? Örülj neki, hogy itt lehetsz. Én legalább adok neked enni.” Elkezdek hivatkozni egy csomó pozitív jogosultságra. „Én legalább ezt meg ezt… Mennyivel jobb dolgod van, mint nekem?” Milyen gyakran történik az, hogy megszületik a családban az első fiú, s az első fiú vagy az apának, vagy az anyának az apjáért kap a fejére. Megszületik az első lány, és az édesanya mindenféle tudatosság nélkül a saját lányánál benyújtja azt a számlát, amit tulajdonképpen az anyjával kellene elrendeznie, minden további nélkül ez megtörténik úgy, hogy nincs benne semmi tudatosság. (11:25)

Hozzá tudjátok tenni a tapasztalatokat, az életbölcsességeteket? Vagy most nagyon példákat kell mondani? Nem, nem kell, nem kell. Jó. Mindig tőled kérdezek majd. Ugye nem kell példákat mondai? S akkor te… „Igen.” S ezzel sok jogosultságot fogsz szerezni. Tessék? Legyen? Jaj, drága, ne macerálj már engem. Nem ezért jöttem, hogy minden útkanyarban megálljak és itt állandóan panoráma körutat csináljunk. Nem, haladunk, picinyem, haladunk. ( : ) Szóval, hogy egy szülő a romboló jogosultságait észrevétlenül beváltsa a saját gyerekénél, ezt szinte mindennaposnak nevezhetjük. Minden nehézség nélkül megtörténik. Az is lehet persze, hát mi? Hol vannak a székek? Jól van, hát akkor, most azzal dolgozunk, ami van. Jó. Jó, ehhez most jogosultságaim támadnak. Látjátok, hogy a kevésből is főzök, és az… (12:50)

Nem csak a gyerekemnél válthatom be a romboló jogosultságot, ami nagyon gyakran megtörténik, hanem, hanem, hanem…. úgy van, hohó! Príma terep. Apámtól van egy csomó sérelmem, életfilozófia hozzá, hogy „Na, a férfiak…! Hagyjuk! De azért én egy nő vagyok, szeretnék gyereket. Van is, itt ül, fiú.” Nem a fiamnál váltom be a romboló jogosultságokat, hanem a férjemnél. Azzal, hogy tulajdonképpen én a férfiakat eleve megvetem. Szörnyű mind, ahogy van. Szőrösek. Mi rosszat tudnánk még elmondani, Péter, mi ketten a férfiakról? Tessék? „Majd négyszemközt.” Jaj ne, ez ijesztő, nem, nem akarok veled négyszemközt maradni! Hát minden további nélkül a romboló jogosultságomat beváltom a férjemnél. Ezeket tulajdonképpen az apámnál kellene, ha nem is beváltani, valahogy ott, valami igazságosságra, egyensúlyra jutni. De ott nem csinálok semmit, mert sokkal könnyebb a férjemen leverni, ott megvetőnek lenni, ott elutasítónak lenni, ott nem… Itt kéne most valami példát mondani. De most haladunk, nincs ilyen panoráma, ilyen 3D-s szemüveg. Nem, megyünk előre, haladunk. (14:35)

Látjátok akkor, hogy a romboló jogosultságnak – most visszatérünk az eredetihez – van egy jogos pozitív része, kifejezek valamit, de van egy negatív része, amivel hogy is mondjam, valami baj, valami nyomorúság továbbmegy ebben a világban. Én szusszanok egyet, mások meg fölhorkannak. Ezért tehát, ha a romboló jogosultság révén akarjuk az igazságosságot megteremteni, mindenképpen valami bajt zúdítunk a világ fejére, törtvényszerűen. Mert a romboló jogosultságnak ez a jellegzetessége, hogy van egy pozitív és van egy negatív része. Így kezdtünk el beszélni arról, hogy micsoda óriási, zseniális fordulat, amikor valakiben ott vannak ezek a hiányok, romboló jogosultság, ülök a jogos romboló jogosultságaimnál, és azt mondom „Nem mint romboló jogosultság, nem a romboló jogosultság révén akarom a létezésemet megerősíteni, az igazságosság rendjét helyreállítani, a kapcsolati etikát…!” Nem a romboló jogosultság alapján, mert látom, hogy ez is akkor vele jár. Hanem azt mondom „Pozitív jogosultságokat fogok szerezni, és erősítem meg a létezésem.” Ezzel azt mondom „Nézd apa, nem volt hiába.” (16:15)

Például a nagyszüleim sváb származásúak. Nagypapám történetesen Budaörsön volt közjegyző. Sváb faluban, sváb emberként. ’45-46, ftty, úgy internálták, mint a sicc. Vagyonelkobzás, ennek keretében az egész könyvtárunk a budaörsi könyvtár alapjává vált. Benne a szép ex libris-ekkel. Lehet azt, hogy „Grr! Kard ki kard! Ide a könyvünket! Ott az ex libris. Tídi-dídi-dídi-dí!” Ennek persze semmi jogi esélye nincs, de ez egy másik dolog. Ámde azt is lehet, hogy azt mondom: „Elvették a nagyszüleimtől az összes könyvét, teljesen igazságtalanul. Nézd nagyapa! Majd én összegyűjtök egy jó könyvtárra valót, te is büszke lennél rá.” Akkor gimnazista koromban elkezdtem vásárolni, az összes pénzemből vettem a könyvet, és a családi legendáriumban ez volt benne: „Bár nem tudjuk visszakapni a saját könyveinket, nem baj, majd akkor megteremtek egy jó kis könyvtárat.” Hahh! Akkor nem a romboló jogosultság révén teremtek valamilyen egyensúlyt, hanem pozitív jogosultságokat szerzek. És érdekes módon ezek nem csak énrám hatnak, hanem valahogyan, miután ez a romboló jogosultság a nagyszüleimen keresztül tartózkodik nálam, ezért valahogy oda is hat ki. Olyan, mint hogyha valami méltányos egyensúlyt teremtenék meg a nagyapám számára. Ugye nagyapám már régen nem él, és mégis mintha lenne benne egy üzenet, hogy „Látod, nagypapa, na, mit szólsz? Látod? Van könyvtárad. Az unokád, tessék.” (18:20)

Ugye azért egész más az élet kimenetele, hogyha a romboló jogosultságainkat nem mint romboló jogosultságot váltjuk be, hanem azt mondjuk, lemondok arról, hogy mint romboló jogosultság révén jöjjön létre egy egyensúly, és pozitív jogosultságokat fogok szerezni. Ezzel megerősítem magam, de a szüleim és a nagyszüleim is a létezésükben, hogy értelmes, értékes volt a létezésük, volt joguk itt lenni a földön. Érthető ez? Érthető? Nem tűnik nagyon tűű-nőő… Hú, ez nagyon jó, mert ezekről nem szoktunk minden nap beszélni. Nem egy olyan világ, ami… Na most! (19:10)

Az a kérdés akkor, hogy mi segít nekem abban, hogy ne a romboló jogosultságaim beváltása révén, újabb negatív jogosultságok átpasszolásával jöjjön létre az igazságosság rendje? Mi segít engem abban, miközben vannak romboló jogosultságaim? Ugyanis ha vannak romoló jogosultságaim, több irányba mehetek. (pakolja a székeket – szerk.) Ezt most csak úgy edzésből csinálom, mert semmi értelme nincs. Gondoltam, csinálok már valamit. De jól esik, hogy székeket… próbáljátok ki otthon! Csak legyen ott a férjetek, és tzzz-zzz, gyorsan porszívózzon ki alatta. (20:00)

Mi segít engem abban, hogy ne a romboló jogosultságok révén állítsam helyre az igazságosság rendjét?

Magamban, a családomban, a nagycsaládban mi, mi segít, mi segít? Nyilván az, hogy amikor a romboló jogosultság világában vagyok, azért az egy beszűkült lelkiállapottal jár együtt. Szemet szemért, fogat fogért. Dühödten, ingerülten, beszűkült lelkiállapot. Ezt, a beszűkült lelkiállapotban ez a romboló erő, amit Péter tombolónak hívott, ez előszeretettel irányul másra. Elhanyagolom a gyerekeim, szemétkedek a saját fiammal, rivalizálok a saját fiammal, kötözködök a saját fiammal. Miért kötözködik egy apa a saját fiával? Miért nézi le egy anya a saját lányát? Miért piszkoskodik vele? Közben látjuk, hogy a romboló jogosultságait váltja be egy másik személynél. Ez egy eléggé beszűkült állapot akkor. Ez a tombolás, ez irányulhat önmagam felé is, önsorsrontó leszek. Bekebelez ez a negatívista-pesszimista látásmód, és önsorsrontó módon semmit nem élek meg ami jó, semmit nem bontakoztatok ki, csak úgy belefulladok abba, hogy az élet nagyon pocsék. (21:35)

Ez a tombolás mások felé is irányulhat természetesen. Lehet egyszerűen csak egy lázadás, vagy tiltakozás, de sok formát ölthet. Azt a formát is öltheti: „Továbbadom, akkor legalább fff!” Eléggé beszűkült állapot. Az, hogy én azt mondom itt a romboló jogosultságaimmal a zsebemben, hogy én pozitív jogosultságok szerzése által akarom az egyensúlyomat megteremteni, nem is csak saját magamra vonatkozóan, hanem a családra, hát ahhoz valahogy úgy… ebben van egy nagy perspektíva. Hogy jutok el oda? Na itt akkor, csak így villanásszerűen szeretnék – most megyek egy kört, ezt se tudom, miért csinálom, de hát… A lélek cél nélkül semmit sem csinál, de nem mindig értjük. (22:30)

Ha negatív élmények, pesszimizmus, sérelmek, igazságtalanság. Belefulladhatok abba, hogy én semmi más nem vagyok, mint egy sértett ember, egy sértett, sértődött személy, akivel igazságtalanság történt. És akkor idézhetjük Placid atyát, aki azt mondja „A Gulag-on azok haltak meg a leghamarabb, akik abba a belső világba szűkültek be, hogy rettenetes igazságtalanság történt velünk, ez fölháborító, ez velünk nem lett volna szabad, hogy megtörténjen, és, és.” Ez igaz, de ők nem láttak ezen túl semmit se, és ezért legyengültek, és meghaltak. Van ereje a romboló igazságosságnak. Saját magukat számolták ezzel föl. Mert érvényt akartak volna juttatni a saját igazságuknak, de egy ilyen helyzetben ezt csak az önpusztítás révén volt lehetséges. Nagyon, nagyon fájdalmas és szomorú. Ilyenkor valaki ebben a sértett részébe be van zárva, és nem lát azon ki. Ezért óriási jelentősége lenne, hogy van egy egészséges részem, akit nem kebelezett be a sértettség és az őt ért igazságtalanság, aki túllát ezen, egy egészséges rész. (24:10)

Milyen zseniális a Placid atyának ez a gondolata, hogy azt mondja, hogy „Mi kicsik mutassuk meg a nagyoknak, hogy nagyobbak tudunk náluk lenni.” Hát ez nem itt van, hanem itt (az egészséges részünkben – szerk.) Vagyis Placid atya azt mondja ezzel az életbölcsességgel, hogy szólítsuk meg mindenkiben az egészséges, élni akaró részt, aki azt… „Majd én megmutatom!” Pozitív jogosultságokra veszi rá a Gulag-on a rabtársait. Vagyis, hogy mutassák meg a rabtartóiknak, hogy az emberségükben többek, mint a rabtartók, ezt tettekben mutassák meg. Ez azt jelenti, hogy Placid atya anélkül, hogy Böszörményi-Nagy Ivánról hallott volna, aki ekkor még gyerek, de a kereszténység segítségével, a spirituális út révén lehetőségeket ad arra, hogy hogyan lehet pozitív jogosultságokkal az igazságosság rendjét egy elítéltben, egy rabban helyreállítani. Ez a zseniális, hogy ott van valaki, aki be van zárva, szöges drót és kutyák, és kutyafüle, és azzal, hogy ő az emberségét nem veszti el az őrökkel szemben, olyan pozitív jogosultságokat szerez, amelyek olyan életerőket adnak neki, ami által túl lehet élni. Ez zseniális, hogy ezt a tomboló-romboló erőt az élet felé visszük. Látni való, hogy ez történik. Ez akkor nem egy szép szöveg, meg valami filozófia, hogy így az igazságosság rendje, és akkor osztunk-szorzunk, és fiókokat húzogatunk ki-be. Most itt kéne egy jó példa, itt, hogy… és… Nem, haladunk, drága, haladunk. Például úgy tudom ezt a sebzett részt, aki így burokban él, hogy átülök az egészséges, élni akaró és tudó részembe. Hahh! „És mi kicsik, mi alávetettek…”, mi megszégyenítettek, megmutatjuk a nagyságunkat tettekben. Jogosultságokat nyerünk, erőt az élethez. (26:50)

Az is lehet, hogy nem a sértett részembe vagyok bezárva. Most már látom, hogy nem fogjuk befejezni. Az is lehet, hogy befejezzük, nem lehet ezt tudni. Nem a sértett részembe vagyok bezárva, hanem abba, hogy én áldozat vagyok, én egy áldozat vagyok. Valami történt velem, nem sértett vagyok, hanem áldozat. Milyen óriási jelentősége van rátalálni egy másik szerepemre, ami nem az áldozat szerepe. Például… Igen, te jelentkezel. Tessék? „Hogyan lehet rátalálni a nem áldozatra?” Most fogom befejezni a mondatot. Na, gye… mondanám, hogy próbáld ki. Tényleg, az lenne, hogy ide ülsz, és akkor rögtön rájössz majd valamire. Hogy… (27:50)

Jézus az áldozat - föláldozza magát

Na jó, kell a négy szék. Most akkor… ez nagyon izgalmas. He-he! Képzeljük el Jézust, ahogy egyszer csak világossá lesz számára, hogy meg fogják ölni. Most ha meg fognak öni, akkor egy áldozat vagyok. Igazságtalanul elítélnek és megölnek, kivégeznek, kipusztítanak a földről. Miközben, miközben van nálam egy csomó pozitív jogosultság. Jézusnál hihetetlenül sok pozitív jogosultság van, rengeteg. „Melyik tettemért ütsz? Mondd meg, hogy miért bántasz!” Ugye, ez, hogy… fölszólal azért, hogy ez méltánytalan. Fantasztikus. Csomó pozitív jogosultság, és jön a halálos ítélet, és annak már az előképe, hogy ez így lesz. És hogyha megnézitek, olvassátok el az evangéliumnak, mind a négy evangéliumnak azt a részét, ahol erről a szakaszról van szó, hogy kimegy a Getszemáni kertbe, és akkor hogy imádkozik, és mi van benne. És nézzétek meg, hogy négy különböző változatban beszél arról, hogy hát itt a szenvedésnek a kelyhe. Itt is látjuk azt, hogy valaki leül ide, és azt mondja, hogy „Hát a szenvedés kelyhe, ezt igyam én ki? Hát milyen alapon igyam én ki? Én? Hát miért igyam ki? Hát csak jót tettem. Most melyik jótettemért bántasz, vagy ütsz meg?”

Egyszer csak átül egy következő székre, és azt mondja, hogy „De mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Na ha ki kell innom azt a kelyhet, akkor az valami céllal történjen.” És amikor Péter azt mondja legvégül „Kard ki kard! Levágjuk a szolga fülét. Itt nem lesz, nem lesz ártatlan véráldozat.” S akkor Jézus azt mondja „Tedd a hüvelyébe kardodat!” Azonnal, azért… na tessék. Azért, mert hogyha nem ezt teszed, akkor… most ebben a logikában mondom, pozitív jogosultságok révén nem tudom föloldani ezt a romboló helyzetet. Mert itt különben romboló jogosultságaim támadnának, nagyon. Most képzeljük el Istent, akinek romboló jogosultságai támadnak. „Kérem szépen, jövök, és a romboló jogosultságok révén egy kicsit itt teszek egy kis egyensúlyt.” Úgy jól, szépen válogatva, de úgy mindenki megkapja a magáét. Akik nem szóltak, akik benne voltak, akik ellene szavaztak. Aki egyszer is csak kiáltotta, hogy „Feszítsd meg!”, az is megkapja a magáét. Lesz itt olyan igazság, hogy ihaj-csuhaj. Nézzük meg, hogy Jézus, ahogyan végül azt mondja, hogy „Azonnal hagyjátok ezt abba!” Most pozitív jogosultságokkal felül tudjuk múlni a romboló jogosultságoknak az erejét, és így fogjuk létrehozni az igazságosságnak a rendjét. Pozitív jogosultságok révén. És ezért, itt, ahogy az kezdődik, hogy „De nem akarok áldozat lenni!”, végül hova jutunk? És ez a másik szék, na ezért mondom neked, ezért csináltam az egészet, hogy azt mondja. „Mi az, én nem vagyok áldozat, én áldozatot hozok.” Ez a pozitív jogosultság szerzése. „Én magam odaadom az életem, én. Senki nem veszi el tőlem.” Maga Jézus is azt mondja „Senki éntőlem az életemet nem veheti el. Én adom oda, és én veszem vissza. És ennek van egy célja, és én titeket látlak, és értetek csinálom.” Na ez aztán!

Létrejön az igazságosságnak egy új rendje és világa, ami a pozitív jogosultságok révén születik akkor is, ha egyébként valaki az áldozat voltába egészen beleszáradhatna. S ha nézzük az evangéliumot, Jézus hogyan tik-tik-tik-tik, akkor ez azt jelenti… Nem tudom, hogy most ezt sikerült-e egyszerűen elmondani, ez tulajdonképpen egy példa. Hogy itt van az áldozat szerepem, s akkor ebbe csak beledögleni lehet, s legföljebb azt kérem tőletek, utókortól, hogy emlékezzetek meg rólam, ez történt velem, szomorkodjatok. Zseniális, ahogyan nagyhéten az éjszakai imádságban azt mondjuk. Talán a Nagy Szent Leó pápának a homíliája ez, hogy „Krisztus áldozatáról szomorkodva meg ne emlékezzetek! Kizárólag a föltámadás fényében lássátok!” Tehát itt az áldozat szerepben vagyok így, itt pedig életet adok az áldozathozatal révén. Egészen más szerep. „Én adom oda, nektek, tudatosan.” Hahh! Ez egy másik szerep.

Ugye egy anya, aki azt mondja „Jó hát, itt a hátam, üssetek, vágjatok rajta fát! Tudom, jó, jó… Én ma sem aludtam sokat, mert sütöttem hókiflit. Tudjátok is ti, hogy milyen nehéz, macerás megcsinálni egy igazán jó hókiflit, de mindegy…” Hogy milyen ez, és milyen az, amikor azt mondom „Jaj, kisunokám, te drága csillagom! Szereted még a nagymama hókiflijét?” Na most! Tehát a másik. Ez így valami volt? Úgy valami. Áldozat itt, áldozatot hozok. Hát ez egy egész más szerep. Aztán! (34:25)

Beszűkülhetek oda, hogy mi történt velem, vagy velünk a múltban. Húú! Rám itt, itt van a búra, és se jelen, se jövő, se semmi. Na, akkor mit hozok ide? Hát mondjuk, jelen (egyik szék – szerk.), jövő (másik szék – szerk.). Mert ezeken ugyanis nem ülök. Én a múltnál vagyok, és a múlttal sakkozok. „Ezt csinálták, én ezt csinálom, ezt csinálták, ezt, akkor…” Mintha a jelen nem is létezne. Beszűkülök oda – elviszem. Na, most fordítsunk rajta egy kicsit. Érdekel ez még titeket? Jó, ez jó, mert ugye látni valóan nincsenek sztorik. Tehát semmi nincs, nincs egy jó izé, hanem csak beszélek. Nem vagyunk ehhez hozzászokva. Még jó, hogy nem vagyok tanár. Ahh!

Én vagyok a jó, te vagy a rossz

Képzeljük el, hogy én hova szűkülök be? Beleszűkülök abba a világba, hogy én vagyok a jó. „Én jó vagyok. És akkor te mi vagy, háhá, nyuszifül? Szánok neked egy szerepet, te vagy a rossz.” Hát ha énnekem sérelmeim vannak, veszteségeim, velem igazságtalanságok történtek, én, akkor én vagyok a jó, te vagy a rossz. Abba is teljesen bele lehet szűkülni, hogy „Én jó, én jó vagyok, ÉN jó vagyok. Én nem tehetek semmiről. Én nem, én mindent jól csináltam. Én rendes voltam.” Kapsz egy jó kis szerepet, viheted el a balhét. Háhh! Például mekkora jelentősége van annak, hogy aki… (36:15)

Mondjuk van egy házastársi konfliktus. Most akkor én vagyok a férj, feleségem, dzsukk-dzsukk-dzsukk, megy a karate. Énnekem egy csomó kaszabolás van itt. Tsgg-tsgg-tsgg. Szinte érzem is, ahogy a feleségem lekaszabol. Jó nekem papnak lenni. Itt van rajtam egy csomó kaszabolás. Erre én azt mondom, hogy „Hát látni valóan én vagyok a jó, te meg egy agresszor vagy.” Egy terminátora, vagy nem tudom, hogy mondjam. Termináta? Úgy ez volt a nyelvemen, de éreztem, hogy ez valahogy még bénább. Én vagyok a jó, te vagy a rossz, s ebben a fennköltségemben azt mondom „Egészen nyilvánvaló, hogy a kialakult lehetetlen helyzetért te vagy a felelős. Hát nézz rám! Én mindent igaz, jó ember módjára eltűrtem és elviseltem. Én rendes vagyok. Te ordítottál velem, én hallgattam. Te kritikus voltál, én szelíden néztem rád. Sőt, csúnyát se gondoltam, csak azt, hogy remélem, abbahagyja. Én egy mértékletes ember vagyok. Rád néztem, és láttam, kiborultál. Én ilyen nem, soha nem engednék meg magamnak, én nem borulok ki. Én egy jó ember vagyok.” (valaki hangosan nevet – szerk.) Pedig most kezdtem átélni, és valahogy ez a gúnyos kacajod mintha, hát a feleségem ezt nem csinálta volna durvábban, ne is haragudj. Köztünk most valami… nem t’om mi történt. Na! Milyen óriási nagy dolog, hogy múlom fölül ezt? De miért, most miért nem… Úgy kellett volna, Feri, na, gyerünk, javítsd ki a hibát! Azt mondom. Hát azért én se vagyok egy matyó hímzés. Ezt és azt… Na, amikor a feleségem tombolt, most azért be kell ismernem, az a fennkölt nyugalom, amit ilyenkor magamra erőltetek, azzal a gondolattal, hogy „Nem vagyok egy…” hát azért abban van sértő, van. Hát úgy csinálok, mint hogyha tulajdonképpen teljesen közömbös lenne, hogy a feleségem tombol. (39:10)

Egy terapeuta mondta „A férjeknek néha nagyon nehéz fölismerni, ha a feleségüknek van valami problémája, akkor ők nem mondhatják, hogy nekik nincs.” Hát egy férj, aki ül itt a… ugye fennkölt, „Minden problémámat megoldanám, te vagy a legnagyobb problémám. Hát ezt viszont neked kell megoldani, mert te magad vagy ez a probléma. Ahogy én megoldom a saját életem, hát drágám, te is, te is. Kérhetsz segítséget, nem tőlem, mert én a férjed vagyok, más valakitől, nagyszerű szakemberek vannak, oldd meg!” Akkor azt mondja „Te nem érted, hogy megőrülök ettől a hülye szenvtelen hangodtól! Hát én azon tombolok, hogy mikor…” (szenvtelen hangon folytatja a férj – szerk.) „Ez a különbség köztünk. Te tombolsz, én pedig nyugodt vagyok. Most ez mit bizonyít? Hogy neked el kéne menned szakemberhez. Hát énnekem nem kell elmennem szakemberhez, mert ugyanis én nem tombolok. Hát menj el egy szakemberhez, és kérdezd meg, hogy van egy férj meg egy feleség, a feleség tombol, a férfi türelmesen, szeretettel hallgatja, hogy akkor kinek van szüksége segítségre! És mondd majd el! Mert én nyitott vagyok arra, hogy egy szakember mit mond, mert én ilyen vagyok, nyitott, befogadó. De magunk között szólva, olyan ez, mint az egyszeregy, problémád édesem…” Na ez azért durva nem? Tehát azért érzem, nekem is kijön… Mi ez? A libabőr átment a fejemen? Ráment a fejemre, vagy hogyan? „Hát akkor látni való, hogy neked van problémád. Nekem nincs. Én tudok veled élni.” Erre a feleségem azt mondja „De én már válni akarok! Hát egy ilyen emberrel nem tudok együtt élni! Hát mintha nem lennél ember, csak itt osztod nekem az észt. – Én sose mondanám neked, hogy válok, mert ez bizonytalanságot hoz a mi társkapcsolatunkba. És mi arra szerződtünk annak idején, ott az oltár fényénél…” Hogy mondjam, hogy úgy tárul föl belőletek valami, érzem, bugyog. Azt az ötletet kaptam, hogy úgy folytassam, hogy „Sírig. A te sírodig, drágám én kitartok. Sírig. Te sírsz, én kitartok.” Na! (42:25)

Hát azért mondjuk ez a szerep, hogy én vagyok a jó, és te vagy a rossz, eléggé beszűkült szerep. Nagyon beszűkült. Ennek a szerepnek a beszűkültségéből akkor tudok kijönni, hogyha átülök oda, hogy „Na-na, na-na, na-na! Ha neked van egy problémád, és én valóban szeretlek téged, akkor nekem is van problémám. Nem pont ugyanaz, mint neked, de van. Van egy rám eső része a te problémádnak. Hát abban én részes vagyok.” Akkor a beszűkültség megszűnik. Most, hú, hát ezt csak úgy ide akartam pöttyinteni. Hogy… Jó nagy pötty. (43:20)

Mikor ott vagyok a „Bosszú, most bosszút álljak…?” és a többi, akkor beszűkülhetek oda: „Én vagyok az igaz, te vagy a tettes.” Akik a megbocsájtásról beszélnek, azt mondják, hogy itt a fordulat kétféleképpen is megtörténhet. Itt is mutatom, hogy hogyan. Az egyik, tulajdonképpen amiről már itt beszéltem, hogy belátom, hogy „Igaz, hogy rettenetes volt, amit csináltál velem, de volt már úgy, hogy én is bántottam meg másokat, volt ilyen.” Tehát nem csak az igaz székében ülök, hanem hát a gyarló, vagy a hamis székében is, aki csinál nem jó dolgokat. Hogy ez is én vagyok, és átülök ide. És ha innen nézek rád, aki te is csinálsz nem jó dolgokat, innen másképpen festesz.

De az is lehet, mert ha itt beszűkülök, hogy „Én vagyok az igaz, akkor te vagy a tettes és a rohadék.”, s az is lehet, hogy egyszer csak meglátlak téged, ami valóban megtörtént, de szoktam nektek emlegetni, mert úgy belém vésődött, ahogy azt mondja egy nő, aki hónapokon keresztül jött és rettenetes igazságtalanság, a főnöke így-úgy. Azt mondja „Annyira dühös vagyok! – Na, miért dühös? – Mert véletlenül láttam a főnökömet, akire eddig kizárólag úgy néztem, hogy egy rohadék, hogy bejött a munkahelyére a felesége a gyerekekkel, és olyan kedves volt a gyerekeivel, hogy ezt most már nem tudom kiszedni az agyamból. Eddig rájöttem, annyira jól esett gyűlölnöm őt, és tudtam azt mondani, hogy ő semmi más, csak egy rohadék. De most, hogy láttam, hogy szereti a gyerekeit, nem tudom csak azt mondani, hogy egy rohadék, mert hát olyan rendes apa volt.” Na ez is ebből a beszűkültségből való kinézés. Hahh, most akkor ezekre nincsen szükség. (elrakja a székeket – szerk.) Nem t’om, egyáltalán mire van itt szükség? Idő? Ha! Elkezdek mondani pontokat. Hogy akkor… hol tartunk most? De nem tőletek kérdezem, hanem ez egy ilyen átvezető mondat. (46:00)

Erről eszembe jutott egy történet. Történet, történet, történet! Idős pap bácsi prédikál. Húsvét, gondolhatjátok, hahh, hahh, jaj, gyönyörűen mondja. A népek egész el vannak hülve. Egyszer csak egy drámai fölmenetel ooááááá! Csönd. Csönd. Csönd. S utána folytatja. Ez valódi történet. Bement hozzá a sekrestyébe egy hívő, s azt mondja neki, de könnyes arccal, hogy „Atya! Hát én ide járok 20 éve, hát maga még így soha nem beszélt. Hát ahogy mondta, mondta, már az megrendítette a lelkemet. De amikor ott fölvitte, és ott lett egy drámai csönd…” És zokog. Erre a pap bácsi hallgatja… Jó, hogy nincsen hangom, olyan vagyok mint uuááá. Pap bácsi hallgatja, kizokogta magát… „Tudod kedves, ahogy ott nagyon mondtam, mondtam, kilazult a protkóm, és… a csönd addig tartott, amíg helyre haraptam.” (47:50)

Ennek a történetnek létezik a valóságból jövő parafrázisa. Ez pedig az, hogy ül egy nagy krízisben valaki, beszűkült állapot, és beszűkült… és az atya először is beszél a Nagypéntek fájdalmáról, és mondja, és mondja, és mondja. S akkor azt mondja, hogy „Most lépjünk át a következő témára!” És akkor Nagyszombat, a föltámadás fénye, értitek, az a gyönyörűség, hogy a világ… Itt is bement a hívő, azt mondja „Atya! Én olyan hálás vagyok magának. Hát nem is hónapok, évek óta élek ebben a rettenetes reményvesztettségben, kilátástalanságban, s maga olyat mondott, pont erre volt szükségem.” Hát és az atya „Melyik lehetett? A nagypénteki rész? Nagyszombati rész? – Amikor azt mondta, hogy <Na most lépjünk tovább!> Erre volt szükségem, köszönöm!” Na, tehát itt tartunk, de most továbblépünk. Ezért érdemes készülni a nagyheti szertartásra, fogakkal, egyebek. (49:15)

Na jó, még egyet ide, és akkor a… Nem, ezt nem, nem! Nem, idehozok, átülök egy másik székre, komoly előadást tartok. Szóval! De, mégis, nem, hát nem, most… vonz ez a szék. Csak azért, mert nem olyan régen elmondtam. Volt egyszer egy kedves néni. Áldozásnál történt. Ministráns áll a tálcával, s mondom, hogy „Krisztus teste”, ő mondja, hogy „Amen”, s ezzel együtt a protézise kllkkk, rá a tálcára. Mert a ministráns éppenséggel azért áll ott. Akármi essék is ki a szájából, azt fölfogja. De az történt, képzeljétek el, hogy ott van egy felső protézis a tálcán, és a ministráns így rám néz, hogy most, most hogy legyen. Joggal, mert ugye erre nem kapott kiképzést. Hogy most ő csinál-e valamit, vagy… Kinek a kompetenciája ez most itt? Na és ennek is van egy parafrázisa, megint csak az életből, hogy éppen egy évvel ezelőtt volt, és ha ott voltatok, akkor hallhattátok a saját fületekkel, hogy a következőt hirdettük: „Az elmúlt hónapok során több talált tárgy is keresi a gazdáját. Esernyők, kalapok, kesztyűk, egy táska és egy fogsor.” Ezt kihirdettük a templomban, hogy valaki a templomban hagyta a fogsorát, és ha hiányozna még neki, átveheti a sekrestyében. Hát látni való, hogy ő bölcs előrelátással, jobb ha itt most berakom a… putty, úgy megyek ki, abból baj nincs. Csak elfelejtette visszarakni. De hát találtunk… Tessék? Ja, hogy érte jöttek-e? A nők szoktak ilyet kérdezni. „Na és mi lett a protkóval?” Képzeljétek el, hogy valószínű, hogy az illetőnek már lett új, vagy áttért a pépesre, mind a kettő lehetséges, nem jött érte. (taps – szerk.) Na! Látjátok, milyen vidám dolog a papság, bárkinek ajánlom ezt. Nagyszerű, nagyszerű! Vidáman élünk, nevetünk nagyokat. Tényleg, az élet szép, az emberek szeretnek, és így, így, éldegélünk. Hogy kérdezed? „Hogy a ministráns fiú mit csinált?” Olyan drágák vagytok, nem t’om, puszi nektek. Ministráns fiú rám nézett, én a ministráns fiúra, hát így volt, és e közben az asszony megoldotta a dilemmát. Már nem emlékszem, hogy melyik kezével, de odanyúlt, és magához vette, ami az övé. Ez így volt méltányos. Szóval, jó. Hát ilyen az öregség, simán benne van… a fog a szájban. Na jó. Hol tartunk? Na akkor lépjünk át… Hova is? Hogy? Tudom, kedvesek… Ja úgy tűnt, mint hogyha nem lenne… Nem, szokásosan nézek így ki, ez a normális állapot. (bamba arcot vág – szerk.) Külön tükör előtt gyakorlom, hogy valahogyan… Egyébként ilyen, ilyen. Örüljetek neki, hogy nektek nem olyan. Az Isten nem ad mindenkinek mindent. Jó, hát… Most várjatok, eszembe jutott egy történet. (54:05)

Képzeljétek el, sorállományú katona voltam, Pál honvéd. Na, ilyen is van. Hát volt, volt. Néha ilyen érdekes… Pál hon…véd, vagy Pálhonvéd, Pál honvéd. Egy nagyon fontos pillanat érkezett el, a katonai esküt kellett aláírnunk az egész század jelenlétében. Ez azt jelentette, hogy egymás után olvasták föl a nevünket. „Pál honvéd! – Jelen!” Krrr (aláír – szerk.) „Értettem!” Leültem. Oda kellett menni, akkor az egész sorállomány előttem van. Itt ült egy százados, előtte a papír, eskü, és akkor mindenki odaírta a nevét. Akkor ez így ment, aláírtak, fölállt, odament, elment, leült, na, ez így ment, most ezt 827-szer nem. Jött egy fiú, mondta, hogy „Jelen!” Leült, és ahogy nézte, kereste nagyon a nevét, kinyitotta a száját, és a rágógumi pukk, rá az esküre. És, na ők is egymásra néztek. Megértette a honvéd elvtárs, hogy neki kell ezzel valamit csinálni. Igen ám, de addigra hozzátapadt a papírhoz. Előtte az egész sorállomány, és ő (húzogatja a rágót a papírról – szerk.). Ezt képzeljétek el. S akkor az hozzá…, de akkor jött így a papír föl. Hát pedig ez egy emelkedett pillanat, mikor a katonai esküt valaki leteszi. Jaj. Hát, az is kiderül, katonának is érdemes lenni, mert… (56:05)

Lehetőségek a pozitív jogosultságokra

Tehát a pontoknál… tényleg, köszönöm, a pontoknál tartunk, és arról beszélünk, hogyha ráléptünk arra az útra, hogy nem a romboló jogosultság beváltása révén, pozitív és negtív hatásokat akarunk, hogy „Na jó, jó, most akkor…! Énbennem egy egyensúly van, csak mi van a környezetemmel, következő nemzedékekkel?” Hanem azt mondjuk, az igazságosság rendjét, a belső egyensúlyunkat, az élethez való jogunkat akár több nemzedékkel karöltve, őket is beleérte, hogy „Látod apa, látod nagymama?” Hogy ezeket ha pozitív jogosultságok révén akarjuk megszerezni, megerősíteni, megszilárdítani, hogy akkor milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, hogyha nem fulladok bele a negatívizmus-pesszimizmus világába ebből a szempontból. S akkor ezt most csak így tik-tik-tik, mondom, s akkor ma befejezzük és ennyi. Na, hát ennyit nem bírok elolvasni, de… (57:05)

1. Ha valaki bízik bennünk, megbízhatóak leszünk

Így lehet pozitív jogosultságot szerezni. Fölismerem, hogy valaki bízik bennem, és megbízhatósággal válaszolok. (Kettő. Ilyen van 23.)

2. Ha én magam megbízhatatlannak bizonyulok, akkor azt elismerem

Beismerem, ha valamit nem cselekedtem helyesen, és ezzel a beismeréssel pozitív jogosultságokat szerzek. Mert ennek a negatív, romboló világnak az ismérve, hogy senki semmit nem ismer be. Hogy senki semmiért nem áll oda, és nem mondja azt, hogy „igen, ez volt”, és hogy „sajnálom”. Senki ilyet nem csinál. És én először azt mondom, hogy „Igen, én csináltam, nagyon sajnálom. Ez az én vétkem.” Ezzel pozitív jogosultságokat lehet szerezni. Ide vehetjük azt, amikor felelősséget vállalok a saját tetteimért. Miért van ennek óriási jelentősége? Mert a belső világunkban egy nagyon érdekes dolog történik. Ha romboló jogosultságaim vannak, hajlamos leszek amikor ezt leverem a feleségemen, férjemen, gyerekemen, bárkin, ezért nem bűntudatot érezni. Mert hiszen az én ősi archaikus igazságérzetem éppen most állt helyre. Hát ha most ezt elkezdeném bánni, az egésznek nem volt semmi értelme. Ezért az történik, ha valaki romboló jogosultságok révén akarja az igazságosság rendjét magában helyre állítani, hogy tulajdonképpen nem fog reális mértékben felelősséget vállalni a saját tetteiért. Mert azt mondja, hogy „Itt nem az én felelősségemről van szó. Most egyenlítettem ki a számlát. Itt nem rólam van szó.” Ez megrendítő. Ezért a másik azt mondja „Te, nem veszed észre, hogy bántó, amit csinálsz?” És nem veszi észre, nem, nincs bűntudat, nincs felelősségvállalás, mert most jött létre az egyensúly. Ez nagyon elgondolkoztató. Na most. Tehát ezért van nagy jelentősége annak, hogy ezt a folyamatot is megszakítom, és azt mondom, hogy ezért a saját tetteimért, és azok következményéért vállalom a felelősséget. Mert a rendszerben ez nem történt egyébként meg sehol senkinél, csak a romboló jogosultság ment tovább. Következő. (60:00)

3. A romboló és negatív jogosultságokat a környezetemben hajlandó vagyok elismerni, azoknak az igazságtartalmát elfogadni

Ez nem azt jelenti, hogy jó ötletnek tartom, hogyha valaki egy romboló jogosultságot bevált. De a mögötte lévő igazságot, annak a jogosultságát elismerem. Ezzel is pozitív jogosultságokat tudok szerezni.

4. Amikor a saját romboló jogosultságaimat fölismerem, azokra rálátok és elkezdek ezekért felelősséget vállalni

Hogy most már nem akarok, nem akarom, hogy ezek tomboljanak bennem kritikátlanul, hanem kézbe akarom venni a saját romboló jogosultságaimat. Pozitív jogosultságokat szerzek általa.

Következő. Ez így rendben van? Mondom, mondom, és nem kell ezt olyan… Nem kell történeteket mondani. Következő.

5. A szüleinktől kapott negatív örökségre rálátok, és a szüleimnek fölmentést adok

A szüleinktől kapott negatív örökséget, beleértve akár azt, hogy a negatívizmus-pesszimizmus vagy azért, mert ők bántottak, vagy azért, mert elmondták, hogy az élet egy rettenetes dolog, vagy azért egyszerűen, mert ezt élték meg, és mi átvettük az ő élményvilágukat, hogy erre elkezdek rálátni. És ahol ez reális, a szüleimnek fölmentést adok. Mit jelent az, hogy fölmentés? Ez azért izgalmas, mert itt Böszörményi-Nagy Iván nagyon tudatosan azt mondja, hogy itt nem megbocsájtok. Mert ha megbocsájtanék, azzal azt mondanám, hogy „Te felelős vagy, szabad voltál, bűnt követtél el, egészen nyilvánvalóan, de én ezt most elengedem.” Itt nem a megbocsájtásról van szó, hanem a fölmentésről. Például, na ehhez mondok példát, mi az, hogy fölmentem a szüleim.

Például édesanyám, ez most tényleg így van, háború van, akkor a nagymamám elküldi őt vidékre lelencgyereknek. Ezt már többször mondtam. Éveken keresztül ott van, és a nagymamám örül, hogy nem kell a saját lányával foglalkozni. Mert ő az édesanyjától, az én dédnagymamámtól kapott negatív és rombolóvá vált jogosultságait a saját lányánál váltja be. Ahogyan a dédnagymamám elhanyagolta a nagymamám, a nagymamám ezt visszaadja az anyámnak. Mossa kezeit, „adtam, kaptam”. És amikor én rálátok, hogy az édesanyám miért nem tud úgy törődni velem, ahogyan erre szükségem lenne, és látom az ő élettörténetét, akkor fölmentem őt az alól, hogy neki tudnia kellett volna az eszével, vagy pedig konkrétan a tetteivel sok mindent. Azt mondom, nem, ebből az élettörténetből az fakadt, hogy ő erre ott és akkor nem volt képes. Ő ezt nem látta, ezt nem értette, és nem tudta. Ettől még énnekem persze negatív, aztán pedig romboló jogosultságaim támadtak, ez kétség kívül így van. De most a romboló jogosultságomat nem beváltom, hanem elismerem azt, hogy az édesanyám ezt ott és akkor nem tudta, érthetően nem tudta, ezért őneki fölmentést adok. Érthető ez?

Ez nem azt jelenti, hogy akkor most azt kell mondanom, hogy nekem akkor jogtalan a panaszom. Nem, a panaszom továbbra is jogos. Amit nem kaptam meg, nem kaptam meg, pedig meg kellett volna kapnom. De a fölmentés révén pozitív jogosultságokat szerzek. Nem abban a rettenetes világban forgok, hogy az anyám, az anyám, az anyám, tönkretette az életem az anyám, a Blahán. Ma is gyakran könnygázra fakadok, ha arra haladok, a Blahán, a Blahán. 

Nem, hanem pozitív jogosultságok révén jön létre bennem az egyensúly. Jelen esetben fölmentést adok az anyámnak. (64:45)

Eszembe jutott egy erdélyi történet. Volt egy, mikor ’45-46-47, és akkor ment a nagy államosítás Romániában. Ugyanolyan erőszakossággal, mint Magyarországon. Volt ott egy igazi, ilyen, ilyen, hogy is mondjuk, egy életélvező nagybirtokos. Amikor ment az erőszakos kollektivizálás, akkor összehívták a falu népét. Sok falva volt, és jószágok és javak, és minden. Mondták, hogy „Végre eljött az igazság pillanata, hogy ez a léhűtő, ez a semmirekellő, ez a népszipolyozó, ez a parasztember nyakán élősködő nagybirtokos végre eltakarodik innen.” Akkor aki beszélt, ott szónokolt, hogy miért jó akkor a közösben, azt mondja, hogy „Hát egyébként is gondoljatok csak vissza, falvakat kártyázott el az a semmirekellő!” S képzeljétek el, ott állt egy parasztember, azt mondja „Van úgy, hogy nem mén a lap.” Na ez egy gyönyörű fölmentés. Ezek megtörtént, megtörtént dolgok. „Van úgy, hogy nem mén a lap. Én is zsugáztam, ha nekem annyi lett volna, én is annyit vesztettem volna. De mi ott izébe’ zsugáztunk, mi, felesbe’, vagy valamibe’. Kis pálinkában, meg sajtban. Na, hát én azt vesztettem el.” Na, ez egy történet volt. Most… Rendben, következő. (66:50)

6. Szülőként nem várom a gyerekeimtől, hogy ők adják meg nekem azt, amit a szüleimtől nem kaptam meg

Ez a másik forgatókönyv. Az egyik, hogy leverem a gyerekeimen azt, amit tulajdonképpen a szüleimmel kellene elrendeznem. A másik pedig, hogy nem a tombolással fejezem ki a jogosultságaim, hanem azt várom, hogy a gyerekeim engem szeressenek, úgy, mint ahogyan az anyámnak kellett volna engem. Az anyám kellett volna, hogy az a valaki legyen, aki rám néz, és azt mondja „Ferikém, hát te… Hahh!” De az anyám sosem nézett így rám. Akkor mit várok? Hogy a fiam rajongjon értem. Nézzem rám így a fiam! Nézzen rám így a feleségem! S akkor megkapom azt, amit ott nem kaptam meg. S azt mondom, hogy „Ez így jogos. Hát valakinek kell rám így nézni.” Amikor a fiam elkezd serdülni, akkor kikérem magamnak, mert úgy érzem, hogy igazságtalan. Mert őneki kellene úgy néznie rám, ahogyan az apámnak kellett volna rám nézni, vagy az anyámnak. Tehát nem várom a gyerekeimtől azt hogy ők adják meg nekem, amit a szüleimtől kellett volna kapnom. Így tulajdonképpen a hiányaim megmaradnak, és ahogyan ezt viselem és hordozom, pozitív jogosultságokat szerzek. Engedem őket élni, hogy ők gyerekek legyenek. Ne kelljen rajonganiuk értem. Merjenek velem szemben lázadni. Jó, következő. (68:55)

7. Megengedem a gyerekeimnek azt, hogy amit tőlem kapnak, azt ne visszaadják, hanem a következő nemzedéknek továbbadják

Hát ha van valami, amit úton-útfélen látunk, hogy a szülők várják vissza. Mikor egy szülő várja vissza, akkor mi fog történni? A gyerekei a saját gyerekei, tehát az unokáim felé nem tudják megadni azt, ami jogos lenne, mert nekem adják. Mikor azt mondom: „Nem, én szerettem ahogyan tudtam a fiam-lányom, és nekem az okoz örömet, ahogy látom, hogy a fiam és a lányom az unokámat szereti. Sőt, én még bedolgozok neki. Eszemben sincs a lányommal rivalizálni. Nem azt várom, hogy ő mindig énnálam legyen. Ne, szeresse a saját gyerekét! Amikor odamegyek nagymamaként, akkor ügyesen, ilyen nagyon finom, szépséggel a háttérben vagyok, és egy pillanatra sem éreztetem vele, hogy én jobban tudok pelenkázni. Pedig jobban tudok. És nem éreztetem vele, hanem bedolgozok.” Hát ez gyönyörű szép! Micsoda jogosultságokat lehet így szerezni. Tehát nem várom vissza a gyerekeimtől, hogy nekem adják vissza. (70:30)

Zárójel. Miközben énnekem, amennyiben gondoskodtam a gyerekeimről, pozitív jogosultságaim vannak, érdemeket szereztem, amelyek arra jogosítanak föl, hogy a gyerekeim törődjenek velem. De értitek, milyen nagy különbség? Jogosultságokat szerezni arra, hogy a gyerekeim törődjenek velem, és én ezért hálás legyek és megköszönjem, és átéljem, hogy „De jó, hogy ti vagytok!”. Hogy lehetne, hogy nem adtok semmit, lehetne, hogy fütyültök rám, de ti adtok, s ezáltal bennem megint csak az igazságosságnak a szépsége az ragyog. Hogy milyen nagyszerű, hogy a gyerekeim ezt érzik és értik és adják. Ez teljesen más logika, mint hogy elvárom, hogy nekem adják vissza. Oké. Hí! Há! Most már biztos, hogy nem fejezzük be. Akkor utolsó, s ez is milyen szép. (71:30)

8. Megengedem, hogy mások hozzájáruljanak az én életemhez

Pozitív jogosultságokat szerezhetek az által, hogy megengedem, hogy mások hozzájáruljanak az én életemhez. Ez nagyon nagy dolog. Hogy te adhatsz nekem, és én kifejezem azt, hogy én ezt köszönöm, hogy én ezért hálás vagyok. Hogy én valódi, valami értéket kaptam tőled, és nem mondom azt „Ne, nem, nem! Nem, nekem nem. Semmire nincs szükségem. Nem, anyátok elvan a priccsen.” Mhh! Mikor a gyerekek azt mondják Karácsonykor „Anya, már látjuk, hogy milyen szakadt, milyen molyrágta, kávéfoltos, a mosástól elfakult a te dunnád. S ezért vettünk neked az IKEA-ban egyet 2100-ért, mert IKEA Family tagok vagyunk, és úgy olcsóbb.” (hatalmasat tüsszentett valaki – szerk.) Most ahogyan én nagy béketűréssel és szeretettel elviselem a te trüsszentésed, pozitív jogosultságokat szerzek. Szóval. Azzal is szerzünk pozitív jogosultságot, hogy elfogadjuk, elismerjük és megbecsüljük, hogy mások hozzájárulnak az életünkhöz. Hogy egyedül nem tudunk élni. Köszönjük, amikor valaki mellénk áll az életben. (73:25)

Ihaj-csuhaj! Jövő héten folytatjuk. (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli