A negativizmus-pesszimizmus séma 7.

2015.04.14.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat! Ez itt az 501-es.

(a nadrágjára mutat – szerk.) Egyébként ez pont nem, de… Van, a fekete az 501-es. De nem akartam feketében jönni, tényleg, ha lehet, nem, nem, olyan szép idő van, hogy nem, nincs kedvem, nem volt kedvem. Inkább a színes szürke… ahhoz képest, mégis csak.

Na tehát! Most akkor. A múltkori alkalom olyan érdekes hatást gyakorolt rám, olyan elfogódott voltam, meg zavarodott, meg na, nagyon furcsa, egy ilyen módosult tudatállapotba kerültem negyed óra alatt, és nem jöttem ki belőle, csak másnap, mikor fölébredtem. Tényleg így volt, tényleg, tényleg. Most egy kicsit magamnál vagyok. Hát kicsit, mert… ne túlozzunk.

Negatívizmus-pesszimizmus séma

A sémára adott válaszok

Erről beszéltünk. Mi a negatívizmus-pesszimizmus belső hiedelemvilágának a lényege? Amihoz, -höz, -tól, -től, -ban, -ben, -rá, -re… négy dolog kapcsolódik, mint minden sémához. Érzések, gondolatok, testi állapotok, szelektív emlékek. Na, kezdek megnyugodni, így van, ez a négy. Nem, a cselekvés a sémára adott válasz. Három féle lehet. Csurig benne vagyok a séma világában, tehát minden rossz, minden negatív. Majd ezt mindjárt jobban kifejtem. A másik, megpróbálok minden olyan élethelyzetet elkerülni, amiben a negatív látásmódom, a pesszimizmus és a negatívizmus bennem elevenné válik. Tehát például hogyha már csalódtam a nőkkel való kapcsolatomban, és átható tartós figyelemmel fixálódom a csalódás keltette rettenetes lelki állapotra… Ez a lényege: átható és tartós figyelem a rosszra. Ez a rossz lehet csalódás, lehet élmény, lehet tapasztalat, lehet kudarc, lehet vereség, lehet nehézség, lehet veszteség, lehet fájdalom – mennyi minden van. Tehát a sok csalódás végül oda vezet, hogy valaki azt mondja „Inkább pap leszek.” Jó példa? Pont ezt mondtad, jó, jó, nem kellett az alapozót használnod, ez most… Jó, tehát. Második, ami válasz már a sémára, cselekvésben, az egyik, hogy nem, nem, nem, csak rosszat ad az élet, és én újból belemegyek, és újból és újból, és amikor valami sérelmem van, akkor azt mondom „Na, tudtam én, hogy ilyen az élet. Ameddig élünk, csak csalódások érnek. Jó, ha minél hamarabb vége van. De az ember ebben is csalódik, mert élünk, élünk. Még csak vége sincs.” Tehát ez, ha benne vagyok. A másik: megpróbálok minden ilyesmit elkerülni, hogy nehogy átéljem azt, hogy az élet csalódás és fájdalmas, és rettenetes. (03:40)

A harmadik pedig, hogy túlkompenzálom a sémát, ezt a világot, a gondolatokat, érzéseket, emlékeket és fizikai állapotot. Ez azt jelenti, hogy elkezdek egy ilyen, amire Jean Gabin Azt mondta, hogy ez elviselhetetlen. Ezt most jól elmondtam, ugye? Mindannyian tudjuk, hogy mire mondta Jean Gabin, hogy elviselhetetlen. Azt hiszem ő volt az, elment az USA-ba, és azt mondta, hogy „Tulajdonképpen nagyon jó élményem volt ott, csak azt nem értem, hogy miért színészkedik mindenki. Én színész vagyok, de itt meg mindenki színészkedik. Mindenki úgy csinál, mint hogyha happy lenne.” Túlkompenzálok valamit, belül azt gondolom, szörnyű az egész, de legalább vágjunk hozzá jó képet. És akkor ennek lehet ilyen spirituális porcukorral meghintett változata is. „Mindenből lehet tanulni. Minden a javunkra szolgál. Előbb-utóbb megértjük, hogy miért is történt így. Mindennek van oka az ég alatt.” Na jó, jó, gyerünk, mert ez az ismétlés! (04:55)

A séma hátterének lehetséges útja

Így eljutottunk oda, hogyha valakit ez a séma világa a markába kaparintott, akkor az két háttérből érthető. Az egyik, átvette a szülei látásmódját, élettapasztalatát. Akár szavakkal, akár nem szavakkal, akár 2-3-4 nemzedékre visszamenően, és azt őrzi magában. A másik pedig, saját rossz tapasztalatai okán.

Innen jutottunk el oda, hogy arról beszéltünk… Na hát ha vannak rossz tapasztalataink, mindenkinek vannak, és a rossz tapasztalatokat ráadásul fizikai élményként, állapotként, emlékként őrizzük magunkban. Még a szüleink és nagyszüleink negatív tapasztalatait is megrendítő módon, valamiképpen képesek vagyunk magunkban őrizni, magunkban hordozni, és az hat ránk. Erre mondtuk azt, hogy nem mi – hogy mondtuk? – nem mi zargatjuk és piszkáljuk és bolygatjuk a múltat, hanem az csinálja velünk. Ezért akkor mi visszabolygatjuk őt egy kicsit, megpróbáljuk elrendezni. (06:10)

Romboló jogosultságok feloldása Böszörményi-Nagy Iván nyomán, pozitív jogosultságok szerzése által

Így a negatív tapasztalatokból, és az arra adott válaszlehetőségekből jutottunk el Böszörményi-Nagy Ivánhoz, aki azt mondta, hogy létezik az igazságosság rendje a világban és az emberi lélekben. És hogy jogosultságokat szerezhetünk, pozitív jogosultságokat akkor – most nagyon egyszerűen mondom –, hogyha valami jót teszünk. Pozitív dolgokkal pozitív jogosultságokat szerzünk, és megerősítjük magunkat a létezésben. Hogy értelmes az életem, hogy szabad itt lennem, hogy jó hogy itt vagyok. Ezt meg tudom erősíteni a pozitív cselekvéseimmel. Igen ám, de ha a pozitív cselekvéseimet nem ismerik el, vagy ha tartósan nem kapok olyasmit, amire szükségem lenne és joggal kellene megkapnom mondjuk a szüleimtől, vagy a munkahelyemen, vagy ha konkrétan és direkt bántalmaznak engem, akkor negatív jogosultságaim támadnak. Ha a pozitív és negatív jogosultságokat továbbra sem tartják tiszteletben, azokat nem ismerik el, vagy nem kérnek elnézést, akkor ezek a jogosultságok rombolóvá tudnak válni. (07:30)

(felfordítja a széket – szerk.) Szabad ilyet csinálni? Romboló, tomboló jogosultság. Tomboló-rombolóvá válnak a jogosultságaink, és ez a rombolás túlnő rajtunk. Rombolhatjuk magunkat, rombolhatunk másokat. Most akkor ezt a pozitívot itt hagyom (a széket – szerk.). Na most!

A romboló jogosultságok is jogosultságok, tehát jogosultságot élünk és érzünk arra nézve, hogy ezekkel valamit kezdjünk, és ezeket kifejezzük a világ felé. (a közönség felé lendíti a széket – szerk.) Nem, itt látok egy kis lyukat, majd… Látom, aggódtok. Szerintem joggal. El kell ismernem a jogosultságaitokat az aggodalomra. Tehát ha most azt mondom „Aaaa, nem kell mitől félni! Fogom én ezt.” Ugye, akkor joggal mondhatnátok, hogy „Na-na, na, na! Na! Ismerje el, hogy kicsúszhatna a kezéből ez.” Jah, jó. Na nem jó, hanem szék. Tessék, így. (leteszi, taps – szerk.) Jó, egy… ó, egy asztalitenisz maestro megtapsolt. Na szóval! (09:00)

A romboló jogosultságokat amikor igyekszünk beváltani, belső késztetésből kiindulva, annak két arca van. Ahh! Egyik arca az igazságos arc. Mikor elkezdek ordítani, és azt mondom „Ebből elegem van, zs-zs-zsá!” Mondom a fiamnak, miután az anyám elbánt velem. Az igazságos része az, emlékeztek, amit az asszony mondott, a legfájdalmasabb vallomás egy mondatban: „Én is kaptam, én is adtam. Engem is bántottak, én is bántottam.” Na amikor azt mondja, hogy „engem is bántottak és én is bántottam”, ez az igazságos arca, most vagyunk kvittek. De amikor bántok, akkor annak van egy igazságtalan része. Tehát a romboló jogosultságokat ha beváltjuk, ha bennünk, bennünk az igazságosság rendjét a romboló jogosultságaink beváltása révén igyekszünk megterem, akkor törvényszerűen egyszerre élhetünk át valami enyhületet, hogy „Na, na?!” és közben pedig továbbadunk valami az igazságtalanságból. A romboló jogosultság beváltásának van egy jogos és egy jogtalan, egy igaz és egy igaztalan része. Törvényszerűen így van. (10:35)

Ezért egy óriási lehetőség az, hogy van még egy szék, s akkor ez azt jelenti, hogy módunkban áll nem a romboló jogosultságok beváltása révén megerősíteni magunkat a létezésben, és az igazságosság rendjét magunkban és a kapcsolatainkban helyre állítani és megerősíteni. Ez pedig úgy néz ki, hogy akármennyi romboló jogosultságunk is van, márpedig van, sok, mindenkinek. Ide is rakom. Sok rossz történt velem. S megtehetem azt, hogy önmagamban az igazságosság rendjét pozitív jogosultságok szerzése által állítom helyre. És így fejezem ki a jogosultságomat a méltányos bánásmódra, a megbecsülésre, az emberszámba vételre, arra, hogy elismerjék az emberi méltóságomat. Ezt nem csak az által tehetem meg, hogy ordítok és püf… Ma rövidebb lesz az előadás, úgy látom. Köszönöm szépen, köszönöm. Tehát nem csak így hozhatom valamiképpen a saját személyes igazságérzetemet helyre, hanem egy sokkal tágabb világot teremthetek magam körül, és azt mondhatom, pozitív jogosultságok szerzése által is az egyensúly megteremthető. (12:30)

Ez azonban mindenképpen tulajdonképpen valamiféle minőségi változás. Itt van valami fordulat. Érezzük, ugye? Amikor valaki például a helyett, hogy bosszút állna, vagy önmagát tönkretenné, megbocsájt, akkor itt van valami fordulat. Önmagának valamiféle felülmúlása, de legalábbis a sebzett részének a fölülmúlásáról egészen bátran beszélhetünk. Akkor működik ez jól, ha nem tagadom a sebzett részem. Ugye ha a sebzett részemet tagadnám, akkor a harmadik cselekvési módban lennék. Ugye? Akkor is mosolyognék, hogyha minden rossz. Úgy csinálnék, mintha nem történt volna semmi… így… (kényszeredettem mosolyog – szerk.) De nem így járok el, hanem ezt nem tagadom, sőt nagyon is elismerem. De nem ezen az úton megyek, hanem ezen. (13:35)

Így kezdtünk el beszélni, mondtam már jó pár szempontot, hogy hogyan lehet ezen az úton járni. És majd aztán még kifejezetten ki szeretné emelni a fordulatokat. Háhh! Nem t’om, ezt miért csinálom? Jól esik. Ti azt tudjátok, hogy én itt keddenként otthon érzem magam? Ez megvan nektek? Tehát én itt nem moderálom magam. Hogy kell viselkedni, meg…? Nem, itt… hadd szülessen, ami ki akar jönni, akármilyen is. Tessék? Nem hallottam. Na! Következő. (14:25)

15. Elismerni mások pozitív jogosultságait

Meg talán a 17-es pont: elismerem, bárkinek is a… De ide ülök inkább. Elismerem bárkinek is a pozitív jogosultságait. Elismerem, és kifejezésre juttatom. Talán itt hagytuk abba, valahol itt. Hogy… Tudjátok, hogy megvannak az arányszámok? Társkapcsolatban 5 pozitív kommunikációs elemre 1 negatív juthat, hogy ott elégedettek tudjunk lenni. 5-re 1! Akkor ez azt jelenti, hogy akkor van bőven mit elismerni és kifejezni. Mások pozitív jogosultságait elismerni, hogy „Igen, igen!”.

Meghívtak vasárnap ebédre. El is mentem. Látjátok, ez egy fordulat. Ott ültünk, sok kis gyerek, 3 éves kisfiú, palacsintáztunk. „Milyet kérsz, Peti?” Tudná mondani, de… (mutogat – szerk.) ez volt a diós. Apukája kihengerítette a palacsintát, beszórta dióval, aztán némi porcukrot hintett rá, behengerítette a palacsintát, odarakta a fia elé, és azt gondolta, ezzel vége. De nem. Kisfiú így ül „Kérek sajtot!” Hoppácska! Apja azt mondja. „Nem szoktunk diós palacsintát sajttal enni. – Mhh!” Ez egy csodálatos kifejezése annak, hogy én nem a szoktam, vagy nem szoktam kategória vagyok, hanem a Peti. Hát mert most kit érdekel, hogy ki hogy szokta enni a palacsintát, én kérem szépen Kovács Péter vagyok, 3 éves, születtem 2012 januárjában, és ezért én most a diós palacsintát sajttal szeretném enni. Nem foglalkoztat, hogy ez étlapon van e valamilyen Michelin csillagos étteremben vagy nem, mert én a Peti vagyok, 3 éves, és most mhh-mhh, úgy érzem, hogy nekem ez jó lenne. Apuka zsenialitása „Jó, hát ha sajtot kér, akkor sajtot kér hozzá. Hát nem teljesen mindegy? 3 éves, én egy okos apa vagyok – hát én nem, de ő okos apa – és elég okos vagyok ahhoz, belerakom a sajtot, meg fog ebédelni.” Hát nem ez a cél, hogy egyen a gyerek? Sajt. Az apa gondolja, hogyha mondjuk lenne egy ilyen negyed Michelin csillagcsúcsos étterem, akkor nem t’om, rászórnák a sajtot. Ugye esetleg egy picit megmelegítenék, hogy enyhén ráolvadjon olyan fondü szerűen. Ebbe az irányba viszi el az étkezést az apa, de a kisfiú megint „Nem, nem!” Az apa még mindig elismeri a fiának a jogosultságát arra, hogy eldönthesse, hogy mit szeretne enni az asztal kínálatából, ezért… A fia azt mondja „Bele rakd!” Akkor apa kihengeríti a palacsintát, a már ott meglévő és kissé összeérő diódarabok, amelyek a porcukorral elkezdtek már tulajdonképpen valamiféle, hát ha így mondanám, perszonálunióba keveredni, végül is a dió is csak egy ember. Ezt akkor belülről meg-meg-meg, megsajtozta, az egészet összehengerítette, s odarakta a fia elé. S tudjátok, mi történt? Hát ezt! Jaj, ez megmelengette a szívem, hogy „Megette.” Valljátok be, egy kicsit összefutott a nyál a szátokban. „Ne haragudj, azt már nem, az én számba te ne nyálazzál!” És ez a kisfiú olyan mohón megette azt a sajtos-diós porcukros palacsintát, hogy mire ő benyomta, én még így kettőt vágtam. De nagy dolog azt mondani, hogy elismerem a fiamnak a jogosultságát arra, hogy ehessen az asztalnál azt, amit szeretne! Most értitek. Na. Hát nem mindegy, hogy mi van a palacsintában úgy. (19:25)

Jaj, áldott állapotban lévő nők! Nektek is sok jogosultságotok van, hogy mondjuk mézes szalonnát egyetek. Egy kedves ismerősöm azt mondta, ő két dolgot bírt megenni körülbelül fél éven keresztül, a szalonnát meg a mézet, semmi mást. És hogy néha ne legyen nagyon unalmas, hát együtt, akkor együtt. Jó. (19:50)

Pozitív jogosultságok elismerése. Itt van ez a Peti, és 3 éves, és megette azt a diós-sajtos palacsintát porcukorral, s utána elment játszani, és szép volt az élet. Hahh! Jaj, milyen egyszerűek is lennének a dolgok, ha nem mondanánk meg, hogy „Nincsen! Nem létezik diós-sajtos palacsinta, Péter. Nem, ilyen palacsinta nincs.” Következő. (20:20)

16. Bizalmat adok másoknak.

Előlegezzünk bizalmat az arra érdemes kapcsolatokban. Amikor bizalmat adok, emlékszem, ezt is szóba hoztuk, amikor bizalmat adok, akkor adok valamit. Emlékeztek, a pici gyerek, nem egyszerűen csak jön a családba és akkor van vele egy csomó baj meg gond, hanem az történik, hogy ő a bizalmát adja. És felnőtt emberek alapvetően képesek megváltozni pusztán az által, hogy vlaki bízik bennük. Egy pici poronty. Hí, de nagy dolog ez. Nem mondhatjuk, hogy egyszerűen csak ott van, s egyoldalú lenne a viszony. Nem egyoldalú, mert bízik bennünk úgy, mint ahogy egy felnőtt sosem fog. Hát, ez… Jó, megyek tovább. (21:10)

17. Elérhető szülői célokat támasztani a gyerekeink felé

Ezzel jogosultságokat szerzünk arra, hogy ők, amikor mi idősek vagyunk, azt mondják „Hát a szüleim olyan jól gondoskodtak rólam. Nem terheltek túl, nem tettek tönkre bennünket. Hát hogyne akarnék adni valamit nekik, idős korukra kifejezni valamit abból, amit én olyan hálásan őrzök magamban.” Nagyon könnyű elérhetetlen célokat tűzni gyerekek elé. Sokkal könnyebb, mint azt gondolnánk. Egy kedves valaki jut eszembe újból és újból, és nektek a könyökötökön jön ki.

Kérdeztem azt a hölgyet, akinek valahogy nem mozdult az élete, hogy „Mondd, te tulajdonképpen hogyan foglalnád össze a családi örökséged? Egy mondatot mondj! Szimbolikus mondatot. – Hát, nekem a családi örökségem így szól, édes fiam – ugye lányról van szó – a ruhádat be ne piszkold!” Na ez egy elérhetetlen szülői cél. Teljességgel elérhetetlen. Lehetetlen, hogy a ruhánk ne piszkolódjon be. Nem tudunk úgy létezni, hogy ne piszkolódjon be. Nekem úgy kellene gyereknek lenni, hogy a ruhám ne piszkolódjon be, ez elviselhetetlen, akármennyire is úgy tűnik, hogy a szüleim csak azt akarták, hogy én rendes legyek, vagy nem t’om tiszta legyen, vagy nem t’om mi legyek. Tényleg, ki kéne mosnom a nadrágom, jut eszembe. Tényleg, tényleg ki kéne, nem szoktam csak úgy mondani. Ki kéne. Nincs elég szürke, még nem gyűlt össze annyi szürke. Ti nem így csináljátok? Milyen kedvesen… Nem így kell csinálni, hogy… Nem? De. Nem? De. Kicsit össze vagyok zavarodva. De jó, majd odajárulok hozzátok, hogy hogyan kell igazán jól mosni. Eddig azt hittem, én tudok mosni. És nem? De. Nem? De. Jó, jó, alázz meg, alázz meg Péter! Azt mondja „Feri, a mosógép mos. Ne vacakolj már!” Ez igaz. Jó. (23:40)

Következő. Milyen érdekes, sötét-világos, sötét-vil… assz’em én vagyok útban. Következő. De ugye érthető, hogy e mögött egy univerzum van? Mit jelent, hogy elérhető szülői célok? Hogy ez nem egy ilyen kis… Következő. (24:00)

18. Bízzunk a gyerekeinkben

Sokszor amit még tudunk adni a gyerekeinknek, mondjuk egy serdülőnek, az az, hogy bízok benne. A többit nem fogadja el, köszöni szépen, nem kér belőle. Tulajdonképpen a bizalomból kér. Az a legszebb benne, hogy néha megbízhatatlan lesz, és akkor is a bizalmat kéri. És de nagy dolog, hogyha a megbízhatatlanságra hivatkozva nem vonom meg a bizalmat. Hahh! Ez a szép. Meg a tavaszi cseresznyefa virágzás. Olyan asszociatív vagyok máma, úgy, úgy érzem. Hát, igen.

Ez mentő szerintetek? Mentő? Az baj, mert huszon-harminc évvel ezelőtt tettem egy fogadalmat, hogy ha találkozom egy mentővel, elmondok egy Üdvözlégy Máriát. Azóta csinálom, mentő, Üdvözlégy Mária. Na, most akkor egy kicsit várjatok. Ne, majd bepótolom, ahogy szokták mondani. Egyébként ezt sosem értettem. valaki jön egy, mondjuk nagyböjti gyónásra, s akkor azt mondja, hogy „Feri atya! Nem szoktam mondani esti imát, de másnap reggel bepótolom. Ez itt, úgy érzem, a fantáziámat kellene egy kicsit fölszabadítani. Reggel fölébred „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem…” Hogy lehet bepótolni reggel egy esti imát? Én ezt… fogalmam sincs. Úgy el tudnám képzelni, hogy este elfelejtem, és akkor a következő este kétszeresen mondom. „Most mind a két szemem becsukódik, és Atyám, neked meg mind a két szemed… Vigyázol reám, vigyázol reám.” S akkor úgy, akkor bepótoltam. Szerintem például egy vasárnapi misét nem lehet bepótolni. Hogy pótolod be a 24-dik évközi vasárnapot? Az már elmúlt, azt nem lehet bepótolni. Na jó. Következő. (26:35)

19. Az élettől kapott értékeinket fölismerjük, elismerjük és élünk azokkal

Ez gyönyörű, ugyanis amikor a romboló jogosultságaink világában vagyunk, folyton-folyvást átható és tartós figyelemmel vagyunk mindazokra a sérelmekre és igazságtalanságokra, és sebeinkre, amelyek értek bennünket. Egyáltalán nem figyelünk arra, hogy az élet mit adott nekünk, és főleg nem, hogy amit adott az élet, azzal mit kezdhetek. Rengeteg adottság, képesség, gyönyörű lehetőségek teljesen kihasználatlanok maradnak. Amikor akármilyen bántalom és sérelem ért, amivel indirekt módon azt mondta nekem a világ, hogy nem számítasz, fütyülünk rád, veled bármit meg lehet tenni, és nekem erre az a válaszom, hogy én meg mi mindent meg tudok tenni. Nézzétek, hogy tudok fütyülni. Nem… na. Most megkíméllek titeket. (27:35)

Hogy így pozitív jogosultságokat lehet szerezni. Tehát mindenki, aki sérült, és nem a tgg-trr-trr, hanem hogy mit tudok kihozni az életemből. Ennél jobban… Hát mennyivel jobban megerősítem magam a létezésben ezzel, mint azzal, hogy a sérelmemmel járok körbe 70 évig, és 80 évesen elmegyek egy szakemberhez és azt mondom „Anyám elrontotta az életem.” 80 évesen már ne, légyszi’! 30 évesen mondjátok ezt, és akkor utána mhh-mhh. 80 évesen nem az… „Valaki elrontotta az életem, csak nem emlékszem már rá. Ez szörnyű, hogy már semmire nem emlékszem, nem is… valaki elrontotta. De ki rontotta el?” Jó. Fontos, hogy mélységében tárjuk fel a témákat, és adjuk meg a módját. Következő. (28:40)

20. Delegálás jelenségét ismerjem el, fel, és állítsam meg

Mi az, hogy delegálás? A delegálás az, hát… Nekem annyi sérelmem, fájdalmam van, hát én így nem lehetek boldog, én már nem leszek boldog. Még ilyen örökséggel, hogy, hogy? S akkor ránézek a gyerekemre, azt mondom „De te legyél az. Te, te legyél boldog. Helyettem is. Értem, ha már apád így… De legalább te.” És ami a megrendítő, elérhetetlen célt tűzök ki egy gyerek elé, ha azt mondom „Fiam, lányom, semmi más nem fontos nekem, mint hogy te legyél mindig boldog.” Na ez egy brutális delegálás, és egy elérhetetlen cél. Miközben jót akarok. A gyerekemnek azt mondani „Te csak legyél mindig boldog!” na, ez… El kell menni, és így (kényszeredett mosollyal – szerk.) „Igen apa, boldog vagyok.” Következő. (30:10)

21. Gyerekeink kiszolgáltatottságát ha nem használjuk ki szülőként

Bár éppenséggel a romboló jogosultságaink miatt érzünk rá késztetést. De nem használjuk ki, pozitív jogosultságokat nyerünk. Itt vagyok egy feleségként, aki elváltam, csúnyán elbánt velem egy férfi – most mondjuk így – én egy áldozat vagyok, és azt mondom „Hát nekem is van jogom egy kis boldogsághoz, hogy valaki szeressen. Nemde, jogom van, hogy valaki szeressen. Na de ki?” S akkor a tekintetem révetegen egyszer csak rávetül az én nagyfiamra. „Hát talán ő. Hiszen oly sok jót tettem érte. Hát kitől várhatnék egy kis megértést, ha nem ő. Gyere fiam, ne menj te sehova! Látod, anyád milyen magányos. De te itt vagy nekem.” Remélem, ez fáj nektek. Nem? És ha én megcsalt és otthagyott, becsapott és rászedett áldozat anyaként azt mondom, hogy „Megengedem, hogy a fiam élje az életét. Nem azért jött erre a világra, hogy a szomorú anyját boldogítsa, nem ezért jött. Nem, nem, a szomorú feleségét kell, hogy boldogítsa. Ez épp elég neki.” Hát miért, hát a családban megtanulta, hogy a nők szomorúak. Ugye, ő erre ráállt, és választott egy depressziós nőt. Hát persze, ott szomorkodik neki, és azt mondja „A, ismerem, a nők ilyenek.” S milyen nagyszerű, hogy vannak férfiak, akik boldogtalan anyák mellett nőnek föl, és ezért depressziós nőkkel élnek, és… szuperül elvannak. (32:30)

Ugye ti ki tudjátok szedni a mondanivalóból a mondanivalót. „Többet is!” Ú, te is elemedben vagy, Péter. Olyanokat mondasz, te! Na most!

Most jutottam el oda, ahova el akartam jutni. Ezt emlegettem nektek, hogy na akkor most arról beszéltünk, hogy tulajdonképpen ha a romboló jogosultságok útját nem járjuk… Most ez ki volt? Ki csinálta? Csak azt vettem észre, hogy dőlt hátra, a puffanásra figyeltem föl. Jaj! Hát ezt a… hát most lehetetlen, hogy ne mondjak el egy történetet. (33:20)

Zugligeti Szent Család templom, szügyig márvány, mindenhol. Tényleg, tiszta márvány az egész. Menjetek be, minden tiszta… hófehér márvány. Ministráns fiú… (unatkozik – szerk.) Hát miért, egy húsvéti nagybeszédet? Neki az már sok. Hát de joggal mondja, ismerjük el a gyerekek jogosultságát, mikor a hatodik olvasmány még mindig csak Krisztus előtt 1200-ban járunk, ő úgy érzi, hogy valahogy még az a 3200 év neki egy kicsit… Mondjuk ebben a tempóban kicsit lassú lesz, és… És ugye, hogy mondjam, mikor legyen elemében a pap, ha nem húsvétkor? Szent húsvét éjjelén persze, hogy belehevül. Belehevül, ugye a húsvéti fény átjárja, és akkor sziporkázik. Na jó, de a gyerek meg hát csak gyerek. Ezért… (hintázik a székkel – szerk.) Tudjátok, egyrészt a ringatás az nagyon stressz oldó, de ezen túl ő nem csak a stresszt akarja oldani, hanem valahogy stimulálni magát, hogy… S akkor így a lábát is földobja. Tulajdonképpen egyre többen őt nézik már. Na de ő gyerekként ebből semmit nem vesz észre, mert ő néz fölfelé. S egyszer csak a stimulálás átcsap a katasztrófába, hátravágja magát, összes lábát az ég felé. Most nem akarom annyira nyíltan. És ott fekszik a földön. Erre az atya, hát értitek. Iszonyú haragosan ránéz. Profil. Az ő húsvéti nagy beszédét teszi tönkre ez a mihaszna kölyök! És a kisfiú érzi, hogy hát hét olvasmány ide vagy oda, ez tényleg egy kicsit sok volt. S a következő mozdulattal gondolná magát kiverekedni szorult helyzetéből. („Nem én voltam.” Integet a kezeivel. – szerk.) Kevés sikerrel. Minden esetre az a húsvét emlékezetesebb, mint sok másik, amelyben oly szépen rendben zajlott a liturgia, mint ahogy állítólag a mennyei közegekben is az zajlik. El se tudom képzelni, hogy a mennyei közegekben… Nem, én remélem, hogy egy kis huncutság azért ott is van. Hát én megőrülnék… Ugye ez egy koncepció, hogy az attól, hogy tökéletesen megy minden. Hát én akkor meg fogok őrülni ott. Lehet, hogy előbb megőrülök, akkor meg már nem lesz egy nagy durranás ott. Nem t’om, ti mire vettetek jegyet? (36:45)

Tulajdonképpen tisztázzuk már most 15 év után, mit akartok ti tőlem? Most itt 15 évig bolyongok, próbálok valamit, és azt se tudom, miért jöttök. Felmérés! Mit számít egy felmérés! Hülyéskedtek, ott ikszelgettek mindenfélét. Jó. Hol tartok? Ahh! Emlékeztek, ott tartok, hogy ide akartam eljutni. Most ott pont ott tartunk, ahol akarok lenni. Én. Ez pedig az, hogy a fordulatról szeretnék beszélni. Arról, hogy amikor nem a romboló jogosultságaink útján járunk, hogy az igazságosság rendje bennünk, és a kapcsolatainkban helyreálljon, hanem pozitív jogosultságokat szerzünk, abban van valami minőségi ugrás, valami fordulat, valami gyönyörűség. (37:35)

Fordulat a romboló jogosultságokból a pozitív jogosultságok felé

Ez sokkal több annál, mint hogy… Hát, de most nem t’om… Tessék? Igen, segítséget kértem. Most várjatok, most ez… Majd megértitek később. (megiszik fél üveg kólát – szerk.) Ki kellett engedni a levegőt, hát nem tudok beszélni. Jó, még. Ú, de tele van a hasam, nem esik jól. (tovább iszik – szerk.) Áhhh! Mindent értetek! Tehát. Azt akarom itt mutatni… Pont, pont, látjátok? Negatívizmus-pesszimizmus sémával összefüggésben mit sem gondolhatnánk inkább, mint hogy tulajdonképpen arról van szó, hogy félig tele van, vagy félig üres. Ugye, hogy erről, erről van szó. Hát a fordulat annyi lenne, hogy amíg én eddig mindig ezt a fölső részt néztem. „Fú, hát csak a levegő, fúú! És még onnan, innen is jön bele a levegő. Hú!” A fordulat az lenne, hogy egyszer csak azt mondom „Húú! Úúú! Áhh!” De nem erről van szó. Nem arról van szó, hogy pusztán csak ennyi történne, hogy na most a félig teli, vagy félig üres. Mert akkor megmaradtam tulajdonképpen ugyanabban a világban, ugyanabban a megközelítésben, csak most a másik felét látom. (39:45)

Hadd mondjak erre, ez most komoly lesz, tényleg. Ha csak erről lenne szó, akkor most képzeljük el, ott van nagypéntek, és Krisztus meghal a kereszten. Ha arról lenne csak szó, hogy most félig tele, vagy félig üres, akkor elkezdhetünk azon gondolkozni, hogy tulajdonképpen a kereszthalálban mi is a jó. Hát biztos van egy jó része. Hát teljesen elégtelen arra, hogy megértsük azt, hogy az miért valami hihetetlenül más, és fontos, és jelentős, hogy mi annak a lényege. A spiritualitásban éppen az a gyönyörű, hogy nem azon… Most félig tele, vagy félig üres? De ez is jó, ez is kell, ez is kell, kell, átkeretezni, más megközelítés, máshogy látni, ez kell, ez kell, ez kell. De amiről mi beszélünk, az, ahogyan a romboló jogosultságok helyett pozitív jogosultságok útján járunk, ez nem egyszerűen csak az, hogy jó, hát akkor nem bosszút állok, hanem akkor megbocsájtok, hanem itt van egy minőségi különbség. Mert a megbocsájtásnak olyan föltételei vannak, hogy felül kell múlnom azt a sebzett részemet, felül kell múlnom. Ha a sebzett részből nézem a félig tele, meg félig üres, hát mondhatom „Jó, jó, kiszúrtak velem, de legalább… nem t’om, legalább ő szúrt ki velem és nem más.” Akkor lehet mindenféléket mondani, hogy mi a jó ebben a rosszban, de itt maradok a sértett részemben, és innen azt mondom, hogy „Jó, hát azért, jó, de legalább nem döglöttem bele.” Vagy „Jó, de hát nem t’om, azért mégis csak élek.” De itt sokkal többről van szó, egy minőségi változásról, fordulatról. (41:40)

Hát ha van valami, ami izgalmas, az ez. Nem pusztán csak az, hogy akkor ne pesszimistán, hanem akkor optimistán, hanem „Hogy lehet egészen másképpen?” Érdekel ez titeket? Na, jó. Nem t’om. Most melyik térdemre üssek? Az a tied? Jó, jó, nem az enyém. Nehogy itt hagyjam. Hát erről a fordulatról szeretnék akkor, hogy nem arról van tehát szó, hogy félig tele, félig üres, hanem hogy valamit alapvetően másképpen. Fordulat, minőségi változás. Azt is mondhatom, rendszerszintű változás. A gondolkozásom egy másik minősége jelenik ilyenkor meg. (42:35)

Ismeritek ti azt a viccet? Most nem a rendvédelmi dolgozókat szeretném valahogyan kicikizni, mert miért is tenném… Hogy miért van úgy a rendőr, hogy este – hát így szokták mondani – letesz egy üres poharat, meg egy telit. Miért csinálja ezt? Igen, szakállas, de azért érdemes elmondani. Azért, mert ha megszomjazik, akkor el tudja dönteni, hogy iszik vagy nem. Ezt a viccet én nagyon szeretem, szerintem ez zseniális, egyszerűen zseniális. Mert ha ez nincs, és azt mondja „Jó, hát itt van, és ha megszomjazom iszom, ha nem, akkor nem.” Ez semmi ahhoz képest, hogy megjelenítem azt, hogy lehet teljesen másképpen. Ez nagyszerű! Minden rendőr legyen ilyen! Így, ezzel a zsenialitással. (43:40)

De tényleg, most eszembe jutott. Mentem a fasoron, de hát ez volt vagy 25 éve. Na hát annyi nem lehetett, csak 18! Tényleg így volt, és megváltozott a forgalmi rend, és ahol eddig be lehetett fordulni jobbra, ott már nem lehetett. De én rutinszerűen befordultam. „Jó napot kívánok! Személyi igazolvány, forgalmi!” Odaadom. „Ferenc, ugye tudja, volt itt az utca elején egy tábla.” Hát nem tudtam, mert különben nem fordultam volna be. Minden esetre tisztáztuk a helyzetet, hogy én bizony közlekedési szabálysértést követtem el, behajtani tilosba behajtottam. Én ezt elismertem. „Hát de Ferenc, mivel foglalkozik maga?” (nevetés – szerk.) Hát, tényleg, ez egy nagyszerű pillanat az evangélium meghirdetésére. Nem mi teremtjük az alkalmat, hanem odafönn. Mi csak eszközei vagyunk. „Hát, én például momentán katolikus pap vagyok.” De az volt az érdekes, hogy neki nem az volt az érdekes, ami nekem érdekes volt. Mert ő elhitte nekem azt, hogy én nem láttam a táblát, ahogyan nem láttam a táblát, hát mert nem is néztem. Úgy végigmért, hogy ez igaz lehet-e. Nem t’om, arra a következtetésre jutott, hogy esetleg… Azt mondja „Tudja ám, hogy én nem hiszek Istenben?” Hirtelen egy gyökeres fordulattal teljesen más dimenzióban jártunk. S gondolhatjátok, az én bólogató attitűdömmel… Én biztos nem láttam őt. „Hogyhogy nem? Jó, hát én nem fordultam be, magának meg ott be kellene fordulnia, Uram!” Azt mondta „Én nem hiszek benne.” Mhh. Néztem rá, hát ha nem, nem, ezt közölte velem, és hát… Hát én elfogadom, hogy ő nem. Azért, mert én pap vagyok, hát láttam már ilyet. Annyira nem lepett meg. „Jaj, ne mondjon nekem ilyesmit!!! Hát…! Hát hogy szentelődtem föl, ilyen fajtával nem…? S most ezt… pont a fasorban? Hát ha valahol nem számítottam rá, akkor itt.” Nem ez történt. Néztem rá, hogy értettem én a közlést, nem tudtam, akarja-e ezt tovább mondani, vagy visszaadja a személyim, vagy hogy intéződik ez. De miután én az evangélium kevésbé beszédes változatát gondoltam gyakorolni, ennek hamarost megtermett a gyümölcse. Ugyanis én nem mondtam semmit, ő nézett rám, én is kedvesen néztem rá. Én hiszek, ő nem, így elvagyunk, emberi találkozás. Visszaadta a cuccaim, azt mondja „Na akkor atya, imádkozzon értem, legyen szíves!” (taps – szerk.) (47:40)

De most erről eszembe jutott egy másik rendőrös történet. Nem kevésbé tanulságos. Egyszer volt már, emlegettem nektek, de nem velem történt, de szerintem hát ez, hát maga a fergeteg. Ezért ezt most elmondom. Jó, egy 20 percig ha mondom, akkor vége lesz… Most olyan, tudjátok, nagy… Nem, nem, nem, ezt nem, most már gyerünk, gyerünk, gyerünk, dolgozzunk! Az történt, a pszichoterapeuta ismerősöm autót vezetett. Hát ő is csak úgy vezet, mint bárki más. Olyan kíváncsian néztek rám. Hát vezette az autót, ezt nem tudom másképpen, vezette na, vezette. (vezeti az autót, mutatja – szerk.) Hát ugye ezt mindenki érti. Most erről eszembe jutott egy harmadik történet. De most ezt ide közbe szúrom, és utána visszatérünk a pszichoterapeuta ismerősömhöz. Erdélyben jártam. Egy nagyon kedves szőke nő, aki a szőkeségére ráhajazott. Azt lehetne mondani, hogy a szőkeségét használta arra, hogy bizonyos helyzeteket frappánsan megoldjon, és az a legizgalmasabb, hogy ez sikerrel járt nála, nem is egyszer, hanem kétszer. Az történt, hogy ő szőkesége vezette az autót, lakott terület, 60-70-80, mnn-mnn, leállították. Megáll. „Látta a táblát?! – Láttam. – És azt látta, hogy már a fél falu óta jövök magának, és integetek?” Mire a szőke nő ránéz, és azt mondja „Én is szoktam integetni. – Na menjen innen!” (49:55)

De most visszatérek a pszichoterapeuta ismerősömre. Ebben semmi érdekes nincs. Annyira, hogy mondjam, szóval kicsit zavaró, hogy ennyire néztek, mert ebben nincs semmi érdekes, ezt nem tudom úgy előadni, hogy érdekes legyen, vezette az autót. Leállt, azt mondja „Személyi igazolvány, forgalmi engedély, jogosítvány!” A forgalmi engedély, meg a jogosítvány nem ugyanaz, ugye? Nem. De. Nem a nőktől kérdezem. Kivéve, ha az önkormányzatnál adminisztrátor valaki, akkor tőled kérdezem, de nem. Az történt, a terapeuta odaadta. „Hölgyem! Hölgyem, hát ennek az autónak lejárt a műszakija háromnegyed éve. Hát ezért énnekem le kell vennem itt a rendszámot.” A terapeuta ismerősöm, aki általában nem a műszaki vizsgán tölti az idejét, hanem terápiát folytat, azt mondja „Nézze, igaza van magának, nem néztem ezt meg. Hát most ha le kell venni a rendszámot, vegye le. Hát tulajdonképpen most is megyek valakihez, hát, ha lehet, elmegyek, megcsináltatom. Gondolhatja, hogy nem ezzel szórakozok, hát vagyok 60 éves.” A rendőr így méregeti. „Hát, ez gyanús, gyanús. Nyissa föl a csomagtartót!” Fölnyitotta a csomagtartót. A terapeuta ismerősöm egy csomó kockával dolgozik a terápián, tehát a különböző dolgokat kirakja. Aha, akkor itt van a felesége, itt van a férje, aha, és akkor vannak a gyerekek, ott kettő van. Aha, és akkor aztán leomlott a háztető, akkor az így. És egy óriási nagy batyuban egy csomó kocka, meg minden egyéb. A rendőr ránéz „Ez mi? – Hát tudja, én pszichoterapeuta vagyok, és hogyha bizonyos történetet hallok, akkor ott a fontos részeket ezekkel a kockákkal kirakom.” Ránéz a rendőr „Na tudja, kinek mondja ezt a marhaságot! 60 évesen játékkockákat rak ki egy másik felnőtt embernek, és ez…? Na tudja, kinek mondjon ilyet?!” Próbálja kiugrasztani a nyulat a bokorból. A terapeuta erre azt mondja „Megenged nekem két percet, hogy megmutassam, hogyan használom?” Most jön a fordulat. Ez a rendőr „Na mutassa meg!” Ugye, most már jól, belekeverjük a bajba. Azt mondja Képzeljük el – mondja a terapeuta ismerősöm – képzeljük el, hogy ez a maga apja, ez itt a maga anyja. Képzeljük el, hogy ez itt maga. És most képzeljük el, hogy ön nem értette meg a matek példákat, és kapott egy óriási egyest. Amikor az apja meg az anyja számon kéri, hogy miért kapott egyest, maga azt mondja „Hát de… én egyszerűen nem értettem, hogy… hogy van az a feladat, és nem értettem.” És erre a maga apja azt mondja „Na tudja, mikor hiszem én el azt, hogy maga nem értette ezt a feladatot!” A rendőr azt mondja „Na akkor azonnal tegye el a kockákat, és menjen innen!” Nem tudom, hallottátok-e a hasonlóságot a rendőr stílusa, és az apa stílusa között? Mert a rendőr hallotta. Terapeuta ismerősöm pedig műszaki nélkül továbbhajtott. Ebből is… „De rendszámmal.” Tessék? Rendszámmal. Hát, rendszámmal. (54:10)

A fordulatok világa

Tehát a fordulatról szeretnék beszélni, erről, és most mhh-mhh, tulajdonképpen nagyon új dolgokat nem fogok mondani. Mert ami az újdonság, hogy ti nem voltatok itt 10 éve. Viszont… szeretném most egyben, összeírtam, több mint 10 pont, egyszerűen csak ezt a világot most összegyűjtve elmondani nektek. Lehet, hogy nem is mondok hozzá példát, csak ezt a világot, hogy mit jelent az, hogy amikor valakinek egy negatívista-pesszimista látásmódja van, egyáltalán az életben ér bennünket sok fájdalom, vagy sebzettség, igazságtalanság, hogy akkor mennyivel több lehetőségünk van annál, hogy félig tele, vagy félig üres. Hogy fordulatokat lehet hozni, és az minőségi különbség. Hmm. (55:05)

Hamvas Bélával kezdem. Ó, tudjátok mit? Adok megfigyelési szempontot. Érdemes megfigyelni ezekben a pontokban, hogy az, amit érdemes fölülmúlni, az mindig mennyire énközpontú, szűk látókörű és rövidtávú, és a fölülmúlás pedig pontosan ebből szabadít ki bennünket. Emlékeztek erre, ez egy angliai kutatás volt, a gondolkozási hibában a közös pont, hogy az, aki a gondolkozása során valahogy mindig értelmetlen, használhatatlan, téves következtetésekre jut, ami nem segíti az életét, ez a három volt a jellemzője, ami minduntalan megjelent a gondolkozási hibában, a folyamatban. Énközpontúság, szűk látókörűség, rövidtávú gondolkozásmód. Na. Amikor a sebzett és romboló, és sértett részemben vagyok, az mindig egy nagyon beszűkült állapot, nagyon. A valóság nagy része ki van zárva. Átható és tartós figyelem a bajra és a rosszra. Oké. (56:35)

1. Ha az igazság el is hagy, az ő dolga. Én el nem hagyom az igazságot, mert az meg az én dolgom

Hamvas Béla mondata: Ha az igazság el is hagy, az ő dolga. Én el nem hagyom az igazságot, mert az meg az én dolgom. Azt a fordulatot, ami valakinek mondjuk hívő emberként a hitében lejátszódhat a gyerekkori és a felnőtt kori hit között, ennél jobban nem is tudom elmondani. A gyermeki hit az erre a rugóra jár, hogy azt várom, hogy igaz dolgok történjenek velem. Legyen apa, anya, mindenki igazságos velem, és ha igazságosak velem, akkor jól vagyok, és ha nem igazságosak velem, akkor sírok, és panaszkodom, és segítséget kérek, és valaki oldja meg, és legyen megint minden igazságos. Ez a gyermeki hitvilág. Addig, akkor bízok, hogyha igazságosak velem, és ha nem, akkor pedig megrendül a bizalmam, és így. A felnőtt hitvilágban a fordulat már éppenséggel a másik fele. Ha az igazság el is hagy, az ő dolga. Én meg az igazságot nem hagyom el, mert az meg az én dolgom. Ez itt egy minőségi különbség. Nem fele tele, meg fele üres, egy minőségi váltás, egy igazi alapvető fordulat. Na, ilyeneket szeretnék mondani. Lehet, hogy az összest el is mondom, és akkor aztán baááámmm. Következő. (58:15)

2. Nem az a fontosabb, vagy igazán fontos, hogy mit várok az élettől, hanem hogy az élet mit vár tőlem

Itt is érzitek a fordulatot. Ugyanaz a minőségi különbség. Itt megint azt lehetne mondani, fiatal emberként ha fontos nekem, hogy mit várok az élettől, akkor nagyon normális vagyok. Fiatalként nagyon is, nagyon is, várjak sok mindent az élettől. Akkor az élet bizonyos dolgokat megad, másokat meg nem. Másokat meg úgy elvesz tőlem, hogy csak úgy nyekkenek. Ahogyan bennem van ez a gyermeki nyitottság és naivitás, és nyújtom a kezem, és az élet adjon meg nekem sok mindent, és sok mindenhez jogom is van, és akarom és kérem, és normális, természetes, emberi. És akkor jönnek a természetes csalódások. Akkor egyszer csak énbennem megtörténhet ez a minőségi fordulat. Nem az igazán a fontos, amit én az élettől várok, hanem amit az élet vár tőlem. Ez egy minőségi különbség. De nem érdemes így kezdeni. Hát mikor egy 10 éves gyerek ilyen bölcselkedő okostojásként mond valami ilyet, az nagyon ijesztő. N erősítsünk meg egy gyereket, amikor 10 évesen úgy tesz, mint hogyha öreganyám lelki vezetője lenne. Ne, legyen egy gyerek, aki… Nagyon ijesztő. Koravén kis professzorokból egészen talajvesztett felnőttek lesznek. Nem ilyen kis professzor, ne oldja meg a szülei életét! Sírjon, meg… kész, ennyi. (60:00)

Tényleg, most ez a fordulat, hogy… vacsoráztam valahol, és miközben vacsorázok, nézem az életet magam körül. Jön egy édesapa két gyerekkel, édesanya, babakocsi. Valamit mond az édesapa a 3-4 éves kisfiának, és az úgy megállt, mint ezer gyökér. Mehhh! Akkor az édesapa nyújtja a kezét. A gyerek „Mhhh!” Akkor az apa odalép, nyújtja a kezét. Nem mondott semmit, csak nyújtja a kezét. A gyerek „Mhhh!” Elkezdett ordítani. Erre az apa odalép, fölkapta, átölelte, és a gyerek két másodperc alatt megnyugodott. Egyszer csak kisimult az arca, elkezdett mosolyogni, és így mentek. Na ez egy fordulat. Egy… nem válaszolt arra a konkrét nehézségére vagy problémájára, ami miatt éppen így csinált. Felülmúlta azt a helyzetet, amiben éppen mind a ketten benne voltak. Tyíí! Egy ilyen egyszerű dolog. Fölkapta, és… látszott, hogy a gyereknek pont erre van szüksége. Jaj, tehát vacsorázzatok nyilvános helyeken, és nézzétek az embereket. Következő. (61:45)

3. Nem az a lényeges, hogy mit tettek velem, hanem hogy én mit teszek másokkal

Nem az a lényeges, hogy mit tettek velem, hanem hogy én másokkal mit teszek. Ez sokkal fontosabb. De, de… itt megint ha megérik bennem ez a fordulat, és sohasem annak a tagadása révén, hogy mit tettek velem mások. Igen, azt tették velem. És ahogy megy előre az idő, annál pontosabban látom, hogy azt nem lett volna szabad velem megtenni. És annál pontosabban látom, hogyha tehetek valamit azért, hogy másokkal ez ne történjen meg, akkor én tenni akarok. Tehát nem a tagadása, mert „Ó, abból is tanultam valamit…” Degggmmm-mmhh! Először is annak nem szabad megtörténnie. Tehát nem az a lényeges, mit tettek velem, hanem hogy én mit teszek másokkal. (62:55)

4. Kicsiként mutassuk meg a nagyoknak, hogy mi kicsik jóval nagyobb dolgokat tudunk tenni

Ez Placid atyának a fordulata. Kicsiként mutassuk meg a nagyoknak, hogy nagyobbak vagyunk, mint a nagyok. De nem az által, hogy nagyok leszünk, hanem mi kicsik maradunk. Mutassuk meg, hogy hogyan tud a kicsi nagy lenni. A világnak a logikája, eddig úgy gondoltam, hogy csak kicsi lehetek, s akkor látom a félig tele poharat, és azt mondom „Nem, inkább nagy leszek! Iszonyú sokat dolgozom, és végül sikeres vállalkozó leszek.” Gratulálok, ez a földszintes megoldás. A zseniális megoldás az, ezt meg lehet csinálni bárkinek, hiába lesz valaki nagy ember, akkor is kicsi. Hogy azt megsejtem, hogy kicsiként hogyan lehetek nagy, ez a gyönyörű. Hogy már nem azt gondolom, hogy az életre az a válasz, hogy nagy legyek, hanem hogy kicsiként hogyan tudok nagyobb lenni a nagyoknál. S ha olvassátok Placid atyának a könyvét, assz’em Hit és pajzs. Jól mondom? Igen? Hit és pajzs. Ézsaiás Erzsébet. (Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa – szerk.) jegyezte le. Az tele van ezzel, hogy mi kicsik hogyan tudjuk megmutatni a nagyoknak, hogy nagyobbak tudunk lenni náluk a nélkül, hogy nagyok lennénk. A nagyságunkat kicsiként. Jaj! (64:45)

Például hogy kicsiként fölismerjük a saját szabadságunkat, a sajt emberi méltóságunkat, ami akkor is van, ha kicsik vagyunk. A lehetőségeinket a cselekvésre. Az a 17 éves kassai lány, magyar lány Auschwitzban, remélem veletek van. Ugye emlékeztek rá? A 17 éves kassai lány, aki otthon a művész volt, és a nővére volt a szép. Egyszerre elvitték őket Auschwitzba, és ők mentek erre, a szüleik meg arra. A szüleik már estére nem voltak, a gyerekek pedig, ugye a következő lépés, kopaszra mind a két lány. A szép, akinek valami gyönyörű hajkoronája volt, s mindenki csodájára járt, könnyes szemmel néz a húgára „Mondd meg, mondd meg, hogy nézek ki?” S akkor ez a 17 éves kassai lány azt mondja „Hát ha most azt mondom neki, hogy hát egyszerűen sírhatnékom van, ez rettenetes, hát akkor hogyan fogunk élni?” S akkor a másodperc törtrésze alatt jön a fordulat, és azt mondja „Nahát, hát nahát! Hogy amíg mindig ott volt ez a gyönyörű nagy hajad, addig egyszerűen nem is vettem észre, milyen szép a szemed. Most látom, de gyönyörű a szemed, nővér!”

Na ez egy gyökeres fordulat. És ebben a kicsi meg tudja mutatni azt a nagyságot, amivel nagyobb bárki nagynál. Mert lehet valaki akármilyen nagy ebben a kicsi-nagy összehasonlításban, ez a nagyság. És ő ettől nem nagy lesz, hanem kicsi marad, de valami óriási nagyot csinál vagy tesz, s ebben ez a gyönyörű, hogy kicsiként tudunk nagy dolgokat tenni. Egy nagy ember nagy dolgokat tesz – hát még szép. Egy kicsi mikor nagy dolgot tesz. Áhh! (67:00)

Voltam Győrben, a Büntetés-végrehajtási Intézetben. A fogvatartottakkal töltöttem egy órát, többet, másfelet. Az egészben tudjátok, mi volt a legjobb nekem? Amikor kezet lehetett velük fogni. Az egészben ez érte a legtöbbet számomra. Sokkal többet ért, mint az összes szöveg, amit ott elmondtam. De ezen túl, hogy kezet tudtam ővelük fogni, kaptam valakitől egy olyan mondatot, amit szeretnék nektek elmondani. Ez pedig az, hogy azt kérdeztem tőlük, miután hosszasan beszéltem, hogy „Ti ugye tudjátok, hogy van különbség a között, hogy belső meg küldő szabadság?” Hogy mi mindannyian rendelkezünk egy belső szabadsággal, és a belső szabadságunkat nem lehet fogva tartani. A belső szabadság a kiindulópontja annak, hogy fölismerem a felelősségem, felelősséget vállalok a saját életemért. A jóért meg a rosszért. Ezért a belső szabadságot nagyon fontos, hogy fölismerjük. Mert azt mondom „Nem vagyok szabad.” és azt gondolom, hogy ennyi, hát akkor hol van a felelősség? Hát nem vagyok szabad. Kérdeztem tőlük, hogy „Mondjátok meg nekem, ti hogyan élitek meg a belső szabadságotokat!” Fölállt egy 140 kiló kopasz ember, tiszta tetoválás, és ott, a többiek előtt azt mondja „Én a belső szabadságomat úgy élem meg, hogy mikor szarok, s veszem a WC papírt, akkor nem ott tépem el, ahol kellene, hanem megfogom, és a kettő között.” Hrrrr! Na ehhez mit szóltok? Ez nekem életre szóló. Életre szóló, zseniális.

Zseniális, ha valaki jóra használja a fölismert belső szabadságát. Mert a fölismert belső szabadságot használhatom akármire, hát attól szabadság, hogy használhatom akármire. De mikor azt mondom, itt, a büntetés-végrehajtási intézetben is én döntöm el, hogy ezt itt tépem el, vagy itt, hogy mit rakok ide és mit rakok oda… Most nem akarok jobban belemenni a képbe, kicsit kezdem kényelmetlenül érezni magam. Hát ennél több szabadság nem kell az emberi élethez. Ott tépem el, ahol én akarom. Azt hagyom itt, és azt szedem le, amit én akarok. Az lesz maradandó, és azt dobom ki, amit én akarok. Hát… ez… Nem t’om, Hamvas Béla megírta a Bor filozófiáját. Lehet, hogy nekem a WC papír eklogáját kellene papírra vetnem, és… elgondolkozom ezen. Hát egy WC papír eltépésében benne van az egész élet, most jövök rá. Tényleg. Mennyi az idő? Híí! „Későn kezdtél.” Köszönöm! (taps –szerk) (71:10)

Lejegyezte: vinkozoli