Könyörtelen mérték – hiperkritikusság séma (KöHi) 3.

(taps – szerk.)

Ebben az időben Feri nem tudott ott lenni ezen a gálaesten, mert a pécsi városi sportcsarnokban tartott előadást. Éppen ezért most egy kis rövid videó részlettel kedveskednénk neki, hogy tegnap mi történt a gálaesten.

Fair Play Életmű – díjátadó - felvételről

(Kő András újságíró – szerk.) Fair Play Életmű kategóriában trófeát kap Pál Ferenc, volt válogatott atléta, plébános, aki sajnos nem lehet itt körünkben, de van róla egy kis videó.

Először is szívből szeretném megköszönni a MOB Fair Play Bizottságának minden tagjának ezt az elismerő, megtisztelő kitüntetést. Köszönöm szépen. Tulajdonképpen az jutott róla eszembe mindenféle elfogódottságommal együtt, meg a szavakat keresve, hogy remélem majd a jövőben meg fogom tudni szolgálni. Hiszen valahogyan az a tapasztalatom, az a benyomásom, hogy sok minden dolgon és szolgálatom van még. Úgyhogy első sorban talán rá szeretnék szolgálni, ki szeretném érdemelni ezt a kitüntető elismerést. Úgyhogy szeretném meghajtani a fejem, és tiszteletemet kifejezni minden sportoló felé, mindenki felé, aki a sportolókért él és hal, dolgozik és cselekszik, és főleg pedig azon sportolók és sporttársak felé, ha szabad ezt még így mondanom, akik valami többet is tesznek, mint hogy csak sikeresek, akik legyőzik magukat, és övék a dicsőség, mert kifejeznek valami igazán mély eredményt. (taps – szerk.) (02:30)

(Kő András újságíró – szerk.) Plébános úr ezt a szószékről is mondhatta volna, olyan gyönyörű. Kiss Norbi, tiéd a szó.

(Kiss Norbert helyettes sportállamtitkár – szerk.) Köszönöm András! Kedves Katalin asszony, elnök úr, államtitkár urak! Nem tudom, megfigyelték-e, egy kicsit hosszúra nyúló átadás során a Pálferit bekapcsolták ide, és mindenki ide nézett, és olyan csendben figyelték, hogy ennek az embernek a kisugárzása Pécsről elért idáig. És mitől valaki Pálferi? Egyben, mert a nevét úgy írják, nem tudom, hogy figyelték-e az életét, ő Pálferi így egyben. Nem Pál Ferenc atya, egyébként nem is plébános, András ebben tévedett, majd kijavítjuk, hanem csak plébános-helyettes káplán, de rosszul van leírva neki, ezt Kamuti Jenő írta. És, és… azt kell, hogy mondjam, hogy sokan vizsgálják a Pálferi titkát, és én azt gondolom, hogy nem kell vizsgálni, mert itt van. Tehát ahogyan önök most itt nézték, függetlenül attól, hogy valaki katolikus, nem katolikus, ismeri a Feri atyát, vagy nem ismeri, tudja-e róla, hogy sportoló volt, vagy nem volt sportoló. 1996-ban azt mondta neki a püspök, aki rátette a kezét, hogy „Pap vagy te mindörökké, Melkizedeknek rendje szerint.” Énszerintem Feri ezt pontosan értette, hogy mi történik. Egy sportolóból pap lesz, egy Pál Ferencből a Futkosó Szent Pál nevét hordozva, meg az alázatos Assisi Szent Ferenc nevét hordozva egyszerre lesz sportoló és pap. A sporton keresztül hirdeti az Úristent, és szerintem ez egy fantasztikus dolog. Kár, hogy nem a szemébe mondom, majd leírom neki. Párhuzamosan jártunk Esztergomban, Kamuti Jenő csak azért kért meg, mert tudta rólam, hogy klerikális vagyok, majd mondjam én el ezt a szöveget. Ő nem tudta, hogy közben, miközben ő teológus volt, én Esztergomban végzős diák, és együtt futballoztunk nagyon sokszor a szigeten, és látható volt erről a nyurga fiúról, hogy ez tényleg úgy szaladgál föl-alá, mint a Szent Pál valamikor ott a bibliában. És megfordult úgy, mint Szent Pál a Saulból, hiszen a sportolókra nem jellemző az, hogy a szentírást olvassák reggelenként, illetve nem mindegyikről. Ugye Balczóról híres, de azért Pálferi is valami ilyesmi úton ment keresztül. Én megfejtettem az ő titkát, és nem kellett messze mennem, mert a mai evangéliumban van egy mondat, amit valószínűleg ma a szentmisében ő is elmondott és ez az ő titka. „Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdetektől fogva velem vagytok.” – mondja Jézus a mai evangéliumban. Ez a Pálferi titka: egyszerre sportoló, egyszerre Isten papja, és egyszerre a Mennyország SC-nek a szövetségi kapitánya. Feri, köszönjük, hogy itt vagy velünk. A Jóisten éltessen sokáig, hogy a szemedbe is elmondhassam! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (taps – szerk.) (05:25)

Fair Play Életmű – díjátadó – élőben az alkalmon

(kommentár – szerk.) Most pedig megkérném dr. Kamuti Jenőt, a Nemzetközi és a Magyarországi Fair Play Bizottság elnökét, kétszeres olimpiai ezüstérmes tőrvívót, sebés orvost, hogy adja át a díjat.

(dr. Kamuti Jenő – szerk.) Köszönöm szépen! De megtisztelő…, köszönöm szépen. Nem szeretném Önöket hosszasan megfosztani attól az élménytől, amit Feri barátom, Feri bácsi-fiam… Mert olyan okosokat mond, hogy az tényleg tulajdonképpen bácsi nagyságrendű dolog lehet, mint a bölcsek köve. Őt tényleg nagyon… imádom az ő prédikációit, imádom azt a magatartást, ami sugárzik belőle, és ne vedd szerénytelenségnek, de valahol egy hajóban evezünk. Próbáljuk a társadalmat abba az irányba terelni, segíteni az embereknek – te jobban tudod, én operálom, hogyha nem megy másképp. De a tendencia nem a fair play tendencia, és a Feri minden szavából sugárzik a segítőkészség, a másnak az elismerése, a szeretet és az adás. Azt hiszem, hogy a szabályok betartása, az egy alap dolog, hogy úgy éljünk. De amit többet tudunk adni, és ilyen Feri atya is, aki többet tud adni a kötelezőnél, és magával tudja ragadni a hallgatóságát, tényleg egy prófétai lélek, és ezt nagyon köszönöm. Nekünk a fair play-jel foglalkozó hazai és nemzetközi embereknek az a feladatunk, hogy ilyen embereket találjunk. Így jött az ötlet, hogy Fair Play díjjal tüntetjük ki, és nagyon köszönjük, hogy elfogadtad, és átadom. (vastaps – szerk.) (08:30)

Hű, ez is kell (mikrofon – szerk.). Nagyon köszönöm. Hát akkor folytassuk a mai témát… Azt… jaj…! (elejtette a díjat – szerk.) Köszönöm. Jaj, hát ezt nagyon köszönöm, ez óriási meglepetés. Picit elkezdtem, másodlagos érzéseim kezdtek kialakulni. Megint úgy járok, mint az 500-diknál, hogy utána nem tértem magamhoz, és össze-vissza beszéltem. De… jaj, hát nagyon köszönöm! Olyan nagyszerű dolog ez, hogy vagy Te, és vagytok sokan, akik a fair play-nek a szellemét, a sportnak, a küzdelemnek, a siker iránt annyira hajtó embereknek a világában következetesen őrzitek. Hogy milyen gyönyörű ez, ahogyan a lovagi eszmény megjelenik a fair play-ben, vagy ahogyan tényleg túllátunk a sikeren egészen a dicsőségig. Tudjátok, ezt úgy… de most nem kért föl senki, hogy én erről beszéljek, de ha már itt vagyok. Tényleg, lett egy ilyen képem, elnézést, ha már ezt hallottátok, hogy sikernek azt tartom, amikor az emberek tapsolnak nekünk. Ez nagyon nagy siker, és hihetetlenül jól esett, ahogy tapsoltatok, ezt jaj, kedvesek vagytok. Közben pedig a siker mellett, és a sikeren túl van számomra a dicsőség, és a dicsőség egyszerre jelenti azt, hogy képes vagyok legyőzni saját magamat. De nem azért, mert rossznak tartom magamat, vagy legyőzendőnek, hanem tudom, hogy van itt bennem valaki több, s ezt a többet szeretném érvényre juttatni, és ezért a kevesebbtől képes vagyok elszakadni és ellépni, és azt mondom, hogy ez a több hadd nyilatkozzon meg rajtam keresztül. A dicsőségnek azt tartom, amikor az angyalok tapsolnak a mennyben, ez a dicsőség. Tényleg, van bennem egy kép, egy naiv gyermeki kép, hogy bizonyos nehéz döntési helyzetekben elképzelem, ahogy meghoztam ezt a nehéz döntést, legyőzve magamat, és hogy az angyalok ott elkezdenek a szárnyukkal tapsolni. Ezt a képet szoktam előszedni. S akkor úgy bemegyek, és az angyalok tapsolnak „Ez jó, ez nem rossz, nem rossz!” Segít abban, hogy nehéz döntéseket meghozzak. Áhh! Nagyon köszönöm. Jó, jó tapintása van, majd simizem otthon. Tényleg, nem szoktatok ilyen érdekes anyagokat simizni? Ez jó, jó, jó érzés. Áhh, de ez, na, tehát ez egy alkalom, és akkor szeretnék most tovább menni. (11:25)

Könyörtelen mérték – hiperkritikusság séma (KöHi)

Két alkalmunk an úgy, hogy a témáról tudunk még beszélni, és aztán az utolsó alkalommal kérdésekre szeretnék válaszolni. Két alkalom. Most két alkalommal egy picit a… Mi is a sémánk? KöHi. Könyörtelen mérték, mércék, hiperkritikusság. KöHi. És aki a könyörtelen mérték, hiperkritikusság nyomása alatt él, ez máris egy kulcskifejezés, állandó nyomás és szorítás. Idő nyomás. A tökéletességnek, a maximalizmusnak, a perfekcionizmusnak a szorításában és nyomásában él. És mi az alap élményem? Hogy semmire sincs idő, de ha van, nem elég. Nincs elég időm, pont sosincs elég idő arra, amire éppen kellene, nincs elég idő. Vagy pedig túl sok a dolog. És képes vagyok leélni az életemet úgy, hogy szinte mint egy vesszőfutás, élem végig azzal a fájdalommal, hogy nincs elég idő, nem tudom elég jól. Ezért valahogy az öröm ki tud belőlünk veszni ilyenkor. Ennek a sémának a szorítása nagyon boldogtalanná, elégedetlenné tesz bennünket. És van még egy, ami a ma emberének egyébként még bosszantóbb, hogy még élezni sem tudjuk az életet. Nem hogy boldogok nem vagyunk, nem élvezzük az életet, mert a szorítás és a nyomás. A szorítás és a nyomás jó kifejezések, mert jól mutatják, hogy ennél a sémánál ténylegesen fizikai tüneteink alakulhatnak ki, nem nehezen. Gyomrunk ööö, fejünk, izmaink, hátunk, derekunk, beleink. A bél a lélek tükre. Állítólag a szem, de ez nem, ez téves. A szem az agy meghosszabbítása, a bél pedig a lélek tükre. Tehát akinek a beleivel sok gond van, ó, ó, akkor nagy szükséged van egy kis gyógyulásra. Na most! (13:30)

KöHi jellemzői

Dupla vagy semmi

Tehát KöHi – Könyörtelen mérték, hiperkritikusság. Szorítás-nyomás. Mi az a két jellemzője az ebben a sémában élőnek? (Ahh! Ott már van egy szék. Azt mondja. Most harcolok a versenysúlyomért. Hát, ha sokat ugrálok…) Az egyik jellemzője az, hogy mindig „dupla vagy semmi”-t játszik. Számára mindig dupla van, vagy semmi. Tehát vagy tökéletes vagyok, és az az elfogadható, minden ami ennél kevesebb, az viszont nulla. Nyilván, hogy akkor nem lesz jól. Mert ha a tökéleteset érem is el, akkor is csak az van bennem: „Ez volt nekem a minimum.” Hiszen a 99% az már nulla. Tehát a 100% az a minimum, amin egyáltalán még azt mondom, hogy elfogadható. Tehát mindig mindent vagy semmit. (14:30)

Tehát képzeljük el, hogy van egy kisfiam, és a kisfiamnak… Ja, emlékeztek arra az édesapára? Hát, neki nem kisfia volt, két kislánya. S akkor azt mondja. Volt a nagyobbik kislányom, meg a kisebbik. Na, a nagyobbik kislányom olyan volt, hogy ő olyan igazi apás jó kislány volt. Nagyon szerették azt, amikor én vasárnap főzök. Már délelőtt elkezdtek ott lebzselni a lábam körül. Akkor mit csinált a nagyobb? A nagyobb mindig ott figyelte, hogy mit szeretnék tőle, s akkor azt mondtam neki „Na, kislányom, vedd elő a vágódeszkát!” Na, akkor tudta is, melyik a vágódeszka. Elővette a vágódeszkát. „Nézd kislányom, a répát ügyesen…!” S akkor a kislányom metélte a répát, pucolta a krumplit, és iszonyatosan büszke volt, hogy ő főz. S aztán az anyuka megkóstolta „Ezt te főzted? – Igen, én.” Ez volt a nagyobbik, de a kisebbik nem így járt el. Mert a kisebbik, bármi került a keze ügyébe, kutyulta, pacsmagolta, össze-vissza. És az apa a nagylányából indult ki. Azt mondta „Miért nem tudod rendesen csinálni? Hát most nem látod, hogy a Rozi milyen szépen metéli azt a répát? Te meg rögtön répát, akkor belenyomod a krumpliba. Hát ebből hogy lesz… rántott hús?” Azt mondja, ettől az édesapától hallottam, nem huszadik kézből. „Képzeld Feri, több évbe került, míg hirtelen rájöttem, hogy a kislányom, akit mindig szidtam azért, miért nem tudja rendesen vágni a krumplit, a répát, a zellert, és a többit rendeltetésszerűen használni. Rájöttem, hogy az én kislányom egy művész, és ő az ételekben színeket lát, és ő színez az ételekkel, a színekkel játszik. Tehát ő gyönyörű dolgokat csinált az ételekkel, csak nem ételnek látta, hanem színnek és formának, alaknak, s ő ezzel játszott. Mikor rájöttem… Mennyit szidtam őt azért, mert én egyoldalúan néztem, és azt mondtam, hogy ez kizárólag úgy jó, ahogy én megmondom, így legyen, úgy legyen, amúgy legyen.” (16:55)

A könyörtelen mérték, hiperkitikusság azt jelenti, tehát mindig dupla vagy semmi. Ha az a kislány valamit nem csinál jól, akkor már nem jó. Ha valamiben nem tökéletes, akkor már tökéletlen. Ez az egyik: dupla vagy semmi. Ahh! Nekem is van. (facsart narancslé – szerk.) Ez a múltkori, nagyon köszönöm, olyan türelmesen végig hallgattátok, hogy hogyan iszom a narancslevet. Ezt most nem fogom reális időben előadni. Mhh-hmm-mmm-gmm-gmm. Áhh! Ne haragudjatok, kérek egy kis szünetet. (17:45)

A tökéletlen az rossz, bűnös, megvetendő

Mi a másik, ami jellemzi azt, aki ebben a sémában él? KöHi. Az, ami nagyon megrendítő, hogyha ránéz a tökéletlenre, azt bűnösnek látja. A gyengét rossznak látja, az esendőt rossznak látja, a gyarlót rossznak látja, a tökéletlent rossznak látja. Nem képes az esendőt, a múlandót, a gyarlót, a sebzettet és a kiszolgáltatottat értékesnek is látni, nem képes. Minden, ami tökéletlen, hibás, gyarló és esendő, az számára rossz, esetleg megvetendő. Az emberi világban tehát ha valaki ezzel a sémával él, nem sok olyan emberrel fog találkozni, aki előbb-utóbb ne lenne pont ilyen. Nem véletlen, hogy hiperkritikus. Mert őneki van nehézsége azzal, hogy szeressen valakit, aki gyarló. Ezért a nárcisztikus személyek között sokan vannak hiperkritikussággal, könyörtelen mértékkel, s a legkisebb hiba is számára óriási nagynak tűnik, elviselhetetlen, szerethetetlen. Hiszen magánál is azt mondja: mindent vagy semmit. A mindent az egyedül elfogadható, az összes többi semmi. (19:20)

Hazahoz a gyerek. Emlék… De kép… Becsöngetett hozzám egy kisfiú. Elsőáldozó csoportba járt, kilenc éves. Könnyes szemmel jött be. Ez is megrendítő, nem? Hogy eljön a plébániára az atyához könnyes szemmel, az összekönnyezett dolgozatát, matek dolgozatát hozza. Azt mondja „Feri atya, 95%-os lett csak. Nem merek hazamenni. Az nagyon rossz?” Képzeljétek el, ezt kérdezte ez a kisfiú tőlem. „95% az nagyon rossz?” Úgy kellett neki… „Hát az egyáltalán nem nagyon rossz. Hát a 95% az csodálatos, fantasztikus! 95%!” És ő remegett, mert úgy érezte, hogy a 100, azt érti, 99-től lefelé nem tudja, hogy az milyen. (20:35)

Ez olyan megrendítő nekem. Elsősöknek, másodikosoknak, harmadikosoknak tanítottam hittant. Na, szerintem ilyen nincs, hittant szerintem nem lehet tanítani. De hát úgy lehet ott valamiről beszélni. Húsvét előtt elkezdtem lelkesedni a nagyheti szertartásokért. Tényleg, én nagyon lelkes vagyok, és ültem ott az osztály előtt. „Jaj, gyerekek, hát ti egyáltalán ti tudjátok, milyen gyönyörű az a Nagyhét? Hogy ott van Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombat, Húsvét vasárnap és Húsvéthétfő! Hát a nagyhét az valami gyönyörű. El is mesélem nektek mi van Nagycsütörtökön. Na képzeljétek el!” Hát volt olyan gyerek, aki komolyan vette, amit mondok. Most… Nyolc éves kislány hittan óra után odajön, azt mondja „Feri atya! – volt ez Húsvét előtt két héttel. – Feri atya! A Nagyhétre odaköltözhetek hozzád?” Hát énbennem ez nem állt össze egy egységes képpé. Honnan jutott el idáig, és miért pont idáig. „Hát Pannikám drága, miért akarsz hozzám költözni? Hát én egy büdös pap vagyok. Tényleg, büdös a lábam, nem lenne neked jó énnálam.” Azt mondja, hogy „De a Feri atya azt mondta, hogy a Nagyhét gyönyörű. De az én szüleim nem járnak templomba, de hogyha én a Feri atyához költöznék, a Feri atya mindig átmegy a templomba, és akkor én mindig mennék az atyával, akkor mindig ott lennék.” Milyen iszonyatosan nehéz volt nem a szülei ellen beszélni. Nem az „Hát igen, hát sajnos a te szüleid nem visznek el. Milyen kár, hogy ők ezt nem látják…” Hanem azt: „Jaj, hát a te szüleid nagyon szeretnek téged, jót akarnak neked. Hát nem költözhetsz hozzám. A szüleidnél van neked az igazán jó helyed.” Ahh! Szóval! (23:00)

Neurobiológiai motivációs rendszer – együttműködés

Mi a második, ami jellemzi a KöHi-ben vergődőnket? Az, hogy azt éli meg, hogy a gyarló, az esendő, az rossz, szerethetetlen. Ezzel összefüggésben szeretnék nektek néhány dolgot mondani, hogy valami összefüggés legyen bennünk, hogy mi ez, hogy „szerethetetlen”? Ugye tudjátok, hogy néhány évvel ezelőtt beszéltünk erről, hogy létezik bennünk egy neurobiológiai motivációs rendszer. A neurobiológiai motivációs rendszer arra indít bennünket, hogy együtt legyünk. Hogy együtt legyünk, és ráadásul együtt működjünk. Hogy jól essen nekünk másoknak a közelsége. Hogy egy kisgyerek, mint ez a pici lányka, ez a nyolc éves kislány azt mondta „Odaköltözök hozzád.” vagy „Veled leszek.”

Gyerekek játszanak, és direkt odamegy, építi a kockát az a 4-5 éves gyerkőc, még kisebb is. Építi, és odajön a felnőtt mellé, mert ott akarja építeni. Nem kérdez semmit az aputól, vagy az anyutól, hogy hogyan. Az se érdekes neki, hogy megdicsérik-e, csak legyen jelen egy másik valaki, apa és anya legyen ott. Nem kell semmi, csak legyen ott. Hadd építsen mellette. Az emberi természetnek a legmélye arról szól, ez a neurobiológiai motivációs rendszer, hogy együtt legyünk, hogy legyünk együtt, és ez élettel járjon át bennünket. Így vagyunk kitalálva. ÉS az agresszió akkor jelenik meg ebben az összefüggésben, hogyha az együttműködés, vagy az, hogy hogyan tudnánk valahogy úgy együtt lenni, hogy ez jó legyen, ez kudarcot szenved, akkor jelenik meg az agresszió. Ez azért olyan fontos, mert még emlékszem, nekem is mondták okosba tűnő emberek „Az ember alapja az, hogy az ember embernek farkasa. A létért folytatott küzdelemnél nincs mélyebb késztetés.” Ueee-áájjj-áájjj! És akkor el akarták velünk hitetni – de most ezt nem akarom ebben az összefüggésben, csak mondom. „Ember embernek farkasa. A létért folytatott küzdelem a legmélyebb késztetés az embernek. Ezért tulajdonképpen hogy nem öldössük le egymást, az már eleve egy csoda. És egyébként pedig az együttműködés a létért folytatott küzdelemnek az egyik stratégiája, mert együtt könnyebben ölünk meg másokat.” Hát ez aztán egy életfilozófia, hát köszönöm szépen. De az a jó hírem, hogy nem így van, hogy nem így van. (25:55)

Martin Buber: Kezdetben van a kapcsolat

Egy egészséges személyiség, ahogy megyünk, azt mondja Martin Buber „Kezdetben van a kapcsolat.” Egy kapcsolatból születünk, egy kapcsolatba születünk bele, édesanyánk méhében növekszünk. Nem egyszerűen csak növekszünk, hanem egy kapcsolatba növekszünk bele. A kapcsolat hordoz minket. Nem az egyes emberrel kezdődik az élet, hanem a kapcsolattal. Ezért ha meghal valaki, akkor elvesztjük az életkedvünket. Milyen megrendítő. Annyira természetes ez, hogy ahogy mondom, azt mondjátok, hogy „Mi ebben a rendkívüli?” Miközben, miközben hogyha az emberi létezés alapja az lenne, hogy legyen mit inni, ó, de rostos legyen, legyen mit enni. Hrrr-krrr-kkk. „Hakapeszi ha kap eszi.” S egyébként, nem t’om, legyen fedél a fejünk fölött, amikor tűz a nap, vagy esik a hó. Ha ennyi volna az emberi élet, és meghal valaki, akkor mit mondok? „Haaa, egyel kevesebb a fóka.” Ha ez így lenne, azt mondanám „Haljon meg minél több!” Nem? Főleg a környezetemben, mert ugye akkor ez ott… Ugye milyen abszurdum ez? Hát nyilvánvaló, hogy fordítva van. Hogy úgy van, és most itt nem a véleményemet mondom, hanem ezek gyönyörű kutatások. Tehát hogy létezik egy neurobiológiai motivációs rendszer, ami az élet irányába visz bennünket. És hogy visz az élet irányába bennünket? Úgy, hogy együtt vagyunk, és együttműködünk. Amikor meghal valaki szerettem, akkor nem egyszerűen csak az történik, hogy ér egy veszteség, hanem megrendül bennem a neurobiológiai motivációs rendszer, és egy ideig elapad az a belső késztetés, hogy élni akarjak. Ez megrendítő. Miért? Mert akadályba ütközik az, hogy valakivel együtt legyek, akit szeretek. Nem tudok vele együtt lenni, nem tudok vele együttműködni, nem tudom megélni a közelségét. És egyszer csak elmegy az életkedvem, vagy az életerőm. Ez a fordítottja annak, hogy amikor tudunk együtt lenni és együttműködni, akkor egyszer csak megjön az életkedvem. Háhh! (28:15)

Belső önjutalmazó rendszer – jól esik adni

Ezt a neurobiológiai motivációs rendszert egészíti ki egy másik belső rendszer, amit így nevezhetünk, hogy önjutalmazó rendszer. A belső önjutalmazó rendszer, emlékeztek, csak ismétlem azért, hogy itt egy összefüggést szeretnék most létrehozni. Hogy 18 hónaptól 3 éves korig a gyerekek segítenek a felnőttnek a maguk módján. A felnőtt nem éri el a narancslevet, de a gyerek ott ül, és odaadja neki. És akkor is megteszi a 2-3 éves gyerek, hogyha egyébként addig éppen rajzolt, vagy építőkockázott. Vagyis egy számára élvezetes tevékenységet abbahagy azért, hogy egy másik valakinek segítsen, aki ráadásul nem is olyan mint ő, mert felnőtt. Miért lehetséges ez? Mert az emberi természetbe bele van oltva, hogy 2-3 évesen nagyobb örömet okozzon nekünk valakinek adni, vagy valakinek segíteni, mint az, hogy a saját élvezetünkkel bíbelődjünk. 3 éves korig ezt tanuljuk meg, és ezt éljük mg, és ez van nagyon mélyen bennünk. Csak 3 éves kor után kezdjük el megtanulni a felnőtté válás szempontjából fontos tanulságot, ez pedig a kölcsönösség. Azért, hogy felnőttként ne lehessen bennünket kihasználni, vagy becsapni, és a többi. Ezért megtanuljuk a kölcsönösséget, az adok-kapok egyensúlyát. De nem ezzel kezdődik, hanem azzal, hogy jól esik adni. (29:55)

És tényleg így van. Ugye, ahogy a Szentírás mondja „Jobb adni, mint kapni.” Ez nem szöveg, ez élettanilag így van. De itt most megállok, mert itt van épp, hogy hogyan jutunk el a sémáig. A nehézségünk az, ha valaki megsérül, akkor az történhet vele, hogy mind a neurobiológiai motivációs rendszer, mind pedig az önjutalmazó belső rendszer nem működik, vagy nem működik hatékonyan. Ezért lehetséges az, hogy valaki egy idő után „Mit számít nekem?! Ember, ember. Fül, fül, fej, fej.” Hogy elidegenedek egy másik embertől, vagy nem számít. És akkor látok egy esendő embert, és azt mondom „Mi közöm nekem hozzá? Hát nem érdekel, nem számít.” Hogy nem történik bennem semmi. Ha egészséges lennék, történne. De ha megsebződtem, akkor egyszerűen képes vagyok következetesen senkinek, idegennek, AZ-nak látni egy másik embert. És az is lehetséges, és ezt becsületesen el kell mondanunk, hogy ez az önjutalmazó rendszer, hogy jó érzés legyen adni, ez az önjutalmazó rendszer is úgy meg tud sérülni, hogy nem esik jól adni, nem esik jól adni. Ezért ha valaki megsérült, és azt mondja, hogy „Most minek adjak? Ez nekem öröm?” Akkor az a realitás, hogy elfogadhatjuk, hogy pozitív érzések az ő adását nem kísérik. Ez lehetséges, ha sérült. (31:45)

Egy döbbenetes kutatás, ezt meg vagy 6 évvel ezelőtt meséltem, de ugye ide tartozik. Arra voltak kíváncsiak, hogy akik a korai kötődésükben megsérültek, vagyis a struktúra, az alapok sérültek meg, nem bizonyos funkciók (Egészségedre!) sérültek meg, hanem a struktúra. Képzeljünk el egy férfit, és itt van egy nő, egy kísérleti helyzetben. A férfi nem tudja, mi a kísérlet, a nő azonban be van avatva. A nő eljátssza azt, hogy ő rászorul, hogy ő sír. Bejön, azt mondja „Ó, most voltam az igazgatónál…” Ha valaki biztonságosan tud kötődni, vagyis az első életévekben, első sorban ott, hááá, jó dolgok történtek velünk, akkor az történik, hogy felnőttként ez a két dolog, ez a belső motivációs rendszer, és az önjutalmazó rendszer arra indít engem, nyilván aztán már tudatos döntésekkel, és a többi… (33:10)

Egészségedre! Allergia? Az, az! Ú, az pocsék. Parlagfű. Most aki parlagfüvet hozott be a terembe, az legyen szíves vigye ki! Hát ezt… azt gondoltam, ezt nem kell elmondanom. Föl vagyok háborodva, suttyomban parlagfűvel érkeztetek, és itt bontogatjátok. De tényleg, ez… Gyerekkoromnak egy élménye, és azóta vagyok én is érzékeny. Játszottunk a szénaboglyában, és az volt a játék, azt találtuk ki, igazi nagy szénaboglyák voltak, hogy átfúrjuk magunkat a szénaboglyán. De úgy krrr-grrr. Tehát nem úgy, hogy csak egy kis kuckót, hanem krrsss!, ki a másik oldalon. Hát azt tudjátok, hogy micsoda por tud ott lenni. És ahogy mentem, és ugye ott hát krrr-rrr, és egyszer csak, amikor ott a közepéhez értem, elkezdtem trüsszenteni, mint egy bolond. 90-100 körül tüsszentettem. De 20-nál elkezdtem számolni. Azt mondtam, ez körülbelül 20 volt idáig, és… Egyébként meg voltam ijedve, mert nem bírtam abbahagyni. Képzeljétek el, körülbelül 90-ig. Áhhtsszz, áhhtsszz! S így, krr-khhh! Ez nagyon ijesztő volt egy kisfiúnak. Úgy éreztem, hogy teljesen kívül vagyok, hogy a saját testemmel valamit csináljak. Én akkor lettem érzékeny. Valami olyan nagy dózist kaptam ott ebből a… Szóval! Háhh! (34:50)

(Kutatás: férfi – rászoruló nő – szerk.) Itt vagyunk, bejön a nő. Úgy tesz, mint hogyha rászorulna. Itt van egy férfi. Hogyha a férfi tud biztonságosan kötődni, akkor ez a két belső rendszer, meg egyebek, de ez itt az alap. Odamegy, megvigasztalja, egyáltalán részvétet érez, együttérzést, tükörneuronok elkezdenek működni, és, és, és, és. Mi történik, ha a férfi nem tud biztonságosan kötődni? Akkor egy ilyen helyzetben jön egy nő, kifejezi a gyöngeségét, a rászorultságát, az esendőségét és a fájdalmát, és a férfi vagy semmibe veszi, vagy ez is lehetséges egy kötődési zavar esetén, hogy egy rászoruló személy iránt megvetést érzek, lenézem őt. Lenézem, és megvetem. Egyszer csak megjelenik bennem a fölény. Ha sokáig csinálja, tehát még úgy, olyan áldozat szerep szerűen is mondja ezt, akkor pedig kifejezetten késztetést érzek rá, hogy lenyomjam. Fölkínálta magát, mint áldozatot, majd meg is teszem vele. (36:20)

A könyörtelen mérték, hiperkritikusság. Van egy személy, aki rászorul, és gyönge, és gyarló, és esendő, és én a sérültségemnek a teljes repertoárjával nem vagyok együttérző. Nincs bennem részvét, szolidaritás, segítőkészség, hanem a gyöngeség inkább olyan… Egyrészt bűnnek látom, rossznak látom, nem látok benne semmi jót vagy szerethetőt, ezért mrrrhhh! Mi történik egy kisgyerekkel, akit bántalmaznak? Egy kisgyerek, akit bántalmaznak, ugye ő akkor a kicsi és a gyönge. A gyönge, és az esendő, és a sebezhető. S akkor az a gyönge, és esendő, és sebezhető, de őt bántalmazzák fél évig, meg két évig, meg négy évig. Mi történhet meg? (Elnézést, itt kiterjesztettem magam nyálilag. Tényleg… a narancslé, a narancslé volt, narancslé.) Mi történik? (nevet – szerk.) Utáltál egy kicsit? Nem, nem. Jaj, de olyan jól esett volna… Teljes érzelmeket meg lehet élni. Na igen, rügyfakadástól lombhullásig. Hol tartok? Elvesztettem a fonalat. Kisgyerek. Ja, igen. Bántalmazzák ezt a kisgyereket. Ahogyan a szülő bántalmazza őt, egyrészt kialakul bennem egy képzet, hogy rossz vagyok, hiszen bántalmaznak. Azt mondják, hogy rossz vagyok. Én nem tudom, hogy jó vagyok-e, vagy rossz, ezért elhiszem apa vagy mondja, vagy anya bántalmaz, a magatartása révén is megtanulom azt, hogy rossz vagyok. De ez csak a dolgok egyik fele. A másik. A bántalmazás okán mi történik velem? Félelem, aggodalom, szorongás, rettegés, bizonytalanság és beszűkültség. Egy rettenetes érzelmi állapotba kerülök. (38:40)

A természet hogyan próbál nekem segíteni, miközben én szorongok azért, mert valaki engem rossznak tart és bántalmaz? Itt jön egy fordulat, ez pedig az, hogy ellépek, és eltávolodok, majd elhatárolódok saját magamtól érzelmileg is, és akármilyen furcsa, ide állok a bántalmazó mellé. Mert ha a bántalmazó mellett élem meg ezt a helyzetet, akkor a szorongásom enyhül. Ezt úgy is mondhatnám, aki nagyon szorong, nem jelenik meg az agresszió. Aki nagyon agresszív, nem nagyon szorong. Itt a rettenetes szorongásból, hogy ne kelljen annyira szoronganom és rettegnem, átjövök ide, az agresszió oldalára ennek a tengelynek. És akkor megélem, hogy erős vagyok, többet nem fogok félni. És akkor mit csinálok 4 évesen, 6 évesen, 8 évesen? Miután mondjuk megvert az apám, kimegyek a kertbe, és csapkodom a hangyákat. Az a megrendítő, hogy nem csak, nem csak az esendőt, a gyarlót, a kicsit és a védtelent távolítom el magamtól, majd pedig elidegenedek tőle, érzelmileg is távolságot veszek tőle, hanem a megrendítő az, hogy ez én vagyok. Ezért meg fogok hasonlani magammal. Azzal a részemmel már nem tartok kapcsolatot, aki gyarló, esendő és sebezhető, nem tartok vele. Mert ha fölmerülne az, hogy őt közel engedjem magamhoz, el kellene kezdenem szorongani, mert ő szorong. Ha együtt éreznék vele, akkor rettegnem kellene, és én pont ezt nem akarom, mert rettegtem eleget. Ezért átjövök ide, az agresszió részére, és nem szorongok többet. (41:00)

Goethe: 4 féle tisztelet

Ebből a szempontból zseniális Goethének a meglátása. Emlékeztek, aki azt mondja, hogy tulajdonképpen négy féle tiszteletet tanulunk meg az életünk során. Az első tisztelet, megtanuljuk tisztelni a nálunk nagyobbat. Kis gyerek apát, anyát, a felnőttek világát. Úgy van, ahogy ők mondják, „Háhh! Apa ezt is tudja. Háhh!” Aztán, s itt jön az, ami az esetünkben ebben az összefüggésben már nem történik meg. Hogy utána még gyerekként megtanuljuk tisztelni a nálunk kisebbet. Hogy gyerekként megtanulom tisztelni a hangyát, a növényeket, a pókot, a legyet, bármit. A vakondot, ami föltúrja a szép füvet, a nálam kisebbet. De a nálam kisebbet és gyöngébbet és esendőbbet akkor tudom megtanulni tisztelni, most megint csak a mi összefüggésünkben, ha nem szorongok attól, hogy a nagy eltapos. Mert ha nagyon szorongok tőle, az életben maradásért azt mondom „Inkább leszek nagy. Akkor nem szorongok Inkább kerüljek olyan helyzetbe, hadd tapossak el én másokat.” Akkor nem érzem rosszul magam. Jól se, de nem érzem rosszul magam. Hű, látom, egy kicsit megterhelő, amiről beszélek. Nem? Vagy.. nem t’om. (42:45)

Tehát nem rendkívüli, és nem érthetetlen, és főleg, főleg nem volna szabad bántanunk és szidnunk azokat, akik nem éreznek együtt egy védtelennel. Mert ők megsérültek. Ha nem sérültek volna meg, működne bennük az emberi természetnek ez a gyógyító természetes ereje. Akkor ez a neurobiológiai motivációs rendszer, és az önjutalmazó rendszer segítené őket abban, hogy ha jön valaki, és látom, hogy baj van, együttérző legyek, szolidáris legyek és cselekedjek. De itt ez lehetséges, hogy nem működik. Goethe azt mondja, a harmadik lépés, mikor megtanulom becsülni azt, aki velem egyenrangú, mondjuk serdülőkor. S utána azt mondja, a negyedik lépésben tanulom csak meg becsülni magamat. Mert ahhoz, hogy valaki becsülje magát, ahhoz arra van szükség, hogy a jó és a rossz tulajdonságaimmal együtt becsüljem magam, különben nem becsülöm magam. Akkor értékelem a jó tulajdonságaimat, de nem becsülöm magam. Önmagamat becsülni… Hahh! Önbecsülésre jutni, az csak akkor lehetséges, ha szeretem magam jóval-rosszal együtt. (44:20)

Mint ahogy emlegettem nektek, Zamárdi-felsőn, a csoki-vanília fagyi. Ott ez egyben volt. A nénitől kértem „Vaníliát kérek! – Nincsen, csak vegyesben van!” Ez volt a Zamárdi-felsőn a fagyis néni. Most biztos fiatal néninek látnám, de… Vegyesben volt. Az volt a drámai, hogy össze is volt kötve a két kar. Tehát esélyem sem volt csak az egyiket kapni. Hrrsss! Nem tudom miért, gyerekkorban rajongtam a vaníliáért, és utáltam a csokit. Nehéz volt úgy nyalni, és ráadásul így volt… (csavarva – szerk.) Egyszerűen nem lehetett úgy nyalni. Akárhogy ügyeskedtem, mindig valami csokiba botlottam. Ahh! Gyerekkor rémképei. Elkezdem a vaníliát nyalni, és csokiba fordul az egész. (45:20)

Gyerekekről jutott eszembe, ez milyen… Szóval a gyerekek érzékenysége. Hogy most amiről beszélünk, az nem pszichologizálás. Képzeljétek, hogy Pécsen voltam… tegnap is. (issza a narancslevet – szerk.) Mgggg! Áhh! Áhh! Láttátok? Jó, a fény jó rá, ugye? Jó. Szóval. Mi történt? Beszéltem a kölcsönös neurotikus allergiáról. Szó sem lehet róla, hogy elmondjam. Igen, mert annyiszor mondtam. De annyit idéznék, hogy tudjátok, kellett hozzá négy szék. Azért ezt most idehozom. Társkapcsolat, ott vannak a felnőttek (elöl két szék – szerk.), bennünk élő gyerekek (mögöttük egy-egy szék – szerk.). Beszéltem erről, mondom, mondom, blblblbl…. Vége az előadásnak, ott állok, beszélgetek. Odajött hozzám egy testvérpár. A fiú körülbelül 10 éves, 11 max., a kislány óvodás. Ez a 10 éves kisfiú végigülte a Pécsi Sportcsarnokban a kölcsönös neurotikus allergiáról szóló mesét, s halálosan komolyan odajön. „Feri atya! Hát ez így nem jó.” S elkezdte rendezni. „Feri atya, hát azt úgy kellene, hogy akkor van a két gyerek, és akkor van az apa, és akkor így van az anya.” (a négy széket körbe rakja, 90 fokos szögben egymásnak fordítva – szerk.) Így, s akkor ránézett. „Nem, mert összeérnek. Így összeérnek.” S akkor egy kicsit hátralépett, azt mondja „Na így, így már jó, na így van jól.” És a kezében, mert biztos apukája adta neki, hogy ne unatkozzon, lehet, hogy jobban értette az előadást, mint apuka, volt egy ilyen rajzfüzet. Azt mondja „Ja, de a nagyszülők is ott vannak.” És akkor hirtelen elbizonytalanodott, hogy ebbe a képbe hogyan lehet a nagyszülőket berakni. „Ja, hát a nagyszülők összetartják a családot. Így.” (keresztbe rátette két szék karfájára – szerk.) Volt nála még egy füzet, azt mondja „És hát persze van a másik nagyszülő, így.” S ahogy rám nézett, azt mondja „Na, hát így kellene.” 10 éves kisfiú Pécsen. Hát ez egyszerűen zseniális. Ezért én most már örökké székezni fogok. Ez a 10 éves kisfiú bizonyította, hogy ennek van értelme, értette az egészet. De mi a fordulat? Jött a kislány. 5 éves kislány, úgy rám néz, kis kacér ötévesen azt mondja „Legközelebb is jössz?” Hát… hát ez így szép szerintem. Na most! Egyébként mentem, csak ők nem voltak ott. Azzal kezdtem az előadást „Itt van-e az a kisfiú meg a kislány? Titeket akarlak látni!” De nem voltak. Olyan, mint a Nagyhét, a szülők nem vitték el őket. Hát… Mi ez a sok szék? Most meg miért raktam így? Ó! (49:00)

Tehát nem kis emberi teljesítmény, hogy megtanuljuk szeretni magunkat. Goethe azt mondja, ahogyan látta valahogy az emberi élet tapasztalatát, hogy na, az csak a negyedik lépés. Megtanulni szeretni a gyöngét, az esendőt. Most ha megnézzük, a személyiségfejlődést néztük. (49:20)

Jó-rossz, fehér-fekete, fiúk-lányok

Most ha megnézzük mondjuk a vallástörténetet, vagy kultúrtörténetet. Hát persze, mit értek én ehhez? De csak három villanás, hogy mennyire bennünk van a személyiségfejlődéssel párhuzamosan az, hogy osztjuk ketté a világot: jók és rosszak. Gyermeki, kisiskolás kor lelki világának az egyik alap működése, jó-rossz, fekete-fehér, igen-nem, fiúk-lányok, így működik.

Képzeljétek, nekem sikerült ezt az osztottságot felülmúlnom 10 évesen. Elmesélem. Most jutott eszembe. 10 évesen az igazgatónő bejelentette a szüleimnek, hogy vagy elvisznek bennünket a XII. kerület összes iskolájából, vagy pedig mindenképpen a bimbózó karrieremet a szocialista világban egy fegyelmivel fogom indítani. Ez volt általános iskolás koromban. Azért, mert őrsgyűlés helyett bandáztam. Ez kétség kívül így volt. Ezért a szüleim osztottak-szoroztak, hát most mi legyen, hogy legyen, na így kerültem az I. kerület összes általános iskolájába. De hogy miért akartak nekem fegyelmit adni? Hát imposztorkodtunk ott jó páran, de miért pont? Képzeljétek el, akkora balhé lett abból, hogy az őrsgyűlés helyett bandázunk a barátaimmal, hogy pszichológust kérettek. Itt kezdődött. És a pszichológus néni, egyébként mái napig jóban vagyok vele, tényleg így van, mai napig. A pszichológus néni szociometriát vett föl. Megnézte az osztályban az emberi kapcsolatok hálózatát, és itt egy váratlan dolog derült ki. Én voltam az egyetlen fiú, akit egy lány benyilazott. És miután az osztályban ez még nem volt szokás, ott a fiúk, itt a lányok, de hogy jött egy nyíl ide, azt a következtetést vonták le, hogy én vagyok az osztály fölbujtója. Ezért kellett távoznom a XII. kerület összes általános iskolájából. Tényleg így volt. Amikor az I. kerület… először Attila út, aztán Krisztina, aztán Kosciuszkó Tádé, és végül gimnázium következett. Már nem…, nyolcadikból már nem tudtam hova máshova menni. (52:25)

Szóval itt van ez a világ, osztjuk ketté: jók-rosszak, fekete-fehér, fiú-lány, Fedákék, meg a Sári. Most… és erre vettetek jegyet. Az, hogy én hülye vagyok, ez rendben van, de hogy ti eljöttök erre… Ezt, ezt hova rakjuk? Doktornő, ezt hova rakjuk? Nem, ez, ez több a soknál. Kapsz kólát. Szóval, szóval! (53:20)

Erős isten, irgalmas isten, gyönge isten

Hogy valahogy a kultúrtörténet, vagy vallástörténet… Narancslé inkább? Hogy fekete-fehér, jók-rosszak, mi törzsünk – másik törzs. Ahh, jaj, jaj! És tudjátok, hogy a vallástörténetben is így van, hogy az ősi elgondolás az, hogy nem csak a törzsek harcolnak egymással, hanem a törzsek istenei is, törzsi istenek vannak. Speciális törzsi istenek. Azután vannak istenek, akik bizonyos helyeken laknak vagy élnek, helyi istenek. Amikor az egyik törzs legyőzi a másikat, akkor abból az is következik, hogy az én istenem erősebb a te istenednél. Az ószövetség tele van ezzel a képzettel „Ki olyan Isten, mint Te?”, „Ki tudná ezt megcsinálni? Ezek az istenek csak ilyenek, bezzeg a mi Istenünk olyan.” Ez az ősi törzsi archaikus látásmód. Jó-rossz, fekete-fehér, igen-nem, és az istenek is küzdenek. Legyalulunk valakiket, kiderül, hogy a mi Istenünk erősebb, mint a tiétek. Hát ez az első lépés. Uááá! (54:45)

Második lépés, hogy azt mondjuk „Na, az Isten nagyon irgalmas.” Vagy jóságos és szeret. Na de azért ő nagyon erős. Ugye? Hát az a nagyszerű, hogy én bajban vagyok, vagy kiszolgáltatott vagyok, és jön egy nagyon erős, de engem vagy minket szerető Isten, és segít, vagy megment. Jóságos és irgalmas hozzánk, fölemel. Nagyon erősnek kell lennie, sokkal erősebbnek, mint mi vagyunk. Ugye, tehát mi gyarlók vagyunk, de Ő nem. Mi esendők vagyunk, de Ő nem, mi bűnösök vagyunk, de Ő bűntelen. Akkor azért bele tudunk kapaszkodni. (55:20)

Jön a harmadik lépés, amit tulajdonképpen az emberiség sosem fog teljesen felfogni. Azért, mert mindig van egy újabb nemzedék, akinek valahogy ezt föl kéne fognia. Ez pedig az, ott azon ment a harc, hogy melyik isten az erősebb. Itt egyszer csak rájöttünk, hogy az erős isten tudja szeretni a gyöngét. Itt egyszer csak megjelenik a gyönge isten. Prr. Ezt a lépést nagyon sokan egész életükön keresztül nem teszik már meg. Erős Isten kell, aki segít nekem, ha gyönge vagyok. Mit kezdjek egy gyönge istennel, akit megölnek? Hmm. „Nem kell gyönge Isten. Hát meghalni én is tudok. Gyönge én is tudok lenni, igazságtalanságot velem is el tudnak követni. Gyönge Isten? Erős Isten kell!” (56:35)

Tulajdonképpen 2000 év óta azt látom, hogy az emberiség egyszerre hordozza ezeket a képleteket, egyszerre. Van, aki ezzel él, van, aki ezzel él, van, aki meg ezzel. (három különböző székre mutat, a három lépésnek megfelelően – szerk.) Ez a harmadik lépés egy óriási lépés, hogy azt… hogy hát… na. (mobiltelefon csörgés – szerk.) Ez egy nagy fordulat. Mhh. Kétség kívül most megoszlik a figyelmem. Az ellazult koncentráltságom dugába dőlt. Szóval. Szóval a mi szempontunkból, könyörtelen mérték, hiperkritikusság, a döntő lépés, amikor tudok szeretni egy esendő és gyönge istent. Ez nem kis emberi teljesítmény. Sokkal jobb lenne, mindig erős lenne, jönne, megmentene, főleg az összes rosszat irtsa ki, de gyorsan. Ugye, én sose vagyok ott. Nem, én mindig a jók között vagyok. Néha csinálok rosszat, de az múlékony. Hehh! Szóval. (58:05)

A sebzett gyógyító legendája

Szeretnék akkor, hmm, a kettőnek a határán, tényleg, itt van egy csík (a színpadra mutat – szerk.), létrejön például egy gyönyörű legenda, a sebzett gyógyító legendája. Egy gyönyörű történet a zsidó hitvilágból. Itt az történik, hogy várunk egy istent, aki erős kézzel az összes rosszat elpusztítja, összes jót trónra emeli, és az élet szép. Nincs az életnek drámaisága, egyszer s mindenkorra jól vagyunk. Akkor létrejön egy gyönyörű mítosz a kettő között.

Azt mondja, hogy nem, nem, az eljövendő Messiás nem ilyen lesz. Az eljövendő Messiás is sebzett lesz, és nem lesz kevesebb sebe, mint bárki másnak. Az eljövendő Messiásnak a testét sebek borítják úgy, mint bárki másét. Egy valami azonban különböző. Az emberek ott ülnek a város kapujában, vagy a falaknál, és egymás után szedik le a gyolcsokat a testükről. Így láthatóvá teszik a sebeiket, és aztán pedig bemártogatják azt valamilyen gyógyító, hűsítő folyadékba, s aztán kötözik újra a sebeiket. Lesz egy valaki Jeruzsálemben, aki nem így jár el. Ez az egy valaki mindig csak egyetlen sebéről szedi le a gyolcsot, azt mártja be a gyógyító folyadékba, és köti rá aztán a sebre. Azért jár el így, mert ha Isten szólítja, ő rögtön indul. A sebzett gyógyító. Ez az átmenet a kettő között. (60:10)

Kutatási eredmények a kiégésről

Tehát a könyörtelen mérték, hiperkritikusság sémánál csak a tökéletesség elfogadható, s a tökéletlenség szerethetetlen, rossz és megvetendő. Hahh! Van mélysége ennek a sémának, ugye? Van. Van. Emberi kapcsolatainkban a másik ember gyöngesége a saját tehetetlenségünk miatt előbb-utóbb nem egyszer agressziót szül. Dühösek leszünk rá, frusztrálttá válunk, idegesek leszünk és feszültek. Utáljuk, hogy miért nem gyógyul már meg, miért nem csinál már valamit. Nehéz a gyengeséget tartani, nagyon. Annyira, hogy mondanék is most nektek kutatási eredményeket, számokat. Ú, most nézem… hú de elszaladt az idő. Híí! Annyi mindenről akartam beszélni, közben meg csak… narancslevet iszogattam egész este. (61:25)

Szeretnék a kiégésről beszélni. Átvezetem ezt egy történettel. Egy amerikai futball edzőt arról kérdeztek „Mester, egyesek azt mondják itt az amerikai futball világában, hogy a sport élet-halál kérdése. Mit gondol erről?” Az edző azt mondja „Badarság! Sokkal több annál.” Ez aztán egy könyörtelen mérték. Na most! (62:05)

Arról, hogy mi vezethet bennünket a kiégéshez. Mert emlékeztek, arról beszéltünk, hogy aki ebben a sémában van, szorítás és nyomás, ennek kapcsán fizikai tünetek, idegesség, feszültség, frusztráltság, indulatosság, ingerlékenység. Ha tovább megyünk, akkor apátia, depresszió. Tulajdonképpen ennem a sémának az érzelem és fizikai-testi világa az pontról-pontra megegyezik azokkal a lépésekkel, ahogyan valaki a kiégés szindrómában van. Ugyanaz, ugyanaz a belső világ. Hát nem csoda, mert ha valaki azt mondja „A tökéletes az egyetlen elfogadható.” és ő ezért elkezd nyomulni és hajtani, hát persze, hogy tönkremegy bele, nem tudja szeretni a tökéletlent, ezért tönkreteszi magát. Magát se szereti, mint tökéletlent. Tehát ahogyan igyekszik tökéletesnek lenni, egyre tökéletlenebb lesz, és emiatt egyre kevésbé szereti magát. Ez az ördögi kör. (63:30)

Statisztikák, kutatási eredmények a kiégésről

Néhány számot mondanék, ha megtalálom. Hát, nem tudom, lehet, hogy nem lesznek számok. Az emberi gyarlóság maga alá temet, a gyöngeség eluralkodik rajtam.

Kérdeznék tőletek valamit. A kiégés azzal indul, ezt csak azért, hogy hogyan kötjük át, hogy tele vagyok ideálokkal, tökéletesség, maximalizmus és perfekcionizmus. Ezt akarom bizonytani, elérni, megvalósítani, a másikban látni, hogy az ott teljesül. Kutatók azt mondják, hogy tulajdonképpen akár két csoportra is oszthatóak vagyunk. Az egyik csoportban azok vannak, akiket a következő feszültség inspirál az életben, hogy most itt vagyok valamilyen, de a környezetemnek vannak elvárásai, amelyek nem pont fedik azt, hogy én itt és most milyen vagyok, vagy mit akarok, vagy mit szeretnék, vagy mire vágyok. A kettő között van egy feszültség, és az engem állandóan cselekvésre indít: megfeleljek nektek, az elvárásaitokat teljesítsem, hogyha teljesítettem, akkor majd szeressetek engem. Ez az egyik csoport. A könyörtelen mérték, hiperkritikusság nem itt ül, mert ő nem elvárásoknak akar megfelelni, mert az kívülről van. A KöHi belül van, ezért őt a másik dinamika jellemzi. Ez pedig az, hogy vagyok aki vagyok, most éppen ilyen vagyok, olyan vagyok, és vannak az ideáljaim. Az ideál és a reális önmagam között lévő feszültség indít arra, hogy csináljam és tegyem, és valósítsam, és létrehozzam, és megalkossam, és kigyógyítsam, és belerúgjak. Tehát a realitás és az ideál közötti feszültség indít engem. Ez jellemző a KöHi-ben élőre, nagyon magas ideálok, amiket azonban nem ideálnak tart, hanem megvalósítandó realitásnak. (65:50)

Ezért vagyok óvatos mindig, amikor a Szentírásban benne van ez, hogy „Legyetek tökéletesek, amint mennyei atyátok tökéletes.” Na, hát ha van lehetetlen, akkor az ez. Hát ezt a mondatot épeszűen csak úgy tudom értelmezni, hogy ez egy irány. Hát hogy szeretnék valahogy a Mennyei Atyám közelében hasonlóvá válni ahhoz, úgy szeretni, ahogy ő szeret. De nem kell elérni, az egy irány. Aki a KöHi-vel él, azt mondja „Nem, nekem ezt így kell csinálni. Tökéletesnek kell lenni.” Akkor most kérdezek. (66:40)

1. A nők, vagy a férfiak érintettebbek-e a kiégésben?

Nők, férfiak? Ez a vegyes, mint Zamárdi-felsőben. Most, most megint kaptam egy vegyest. Nők, férfiak. Ugye érdekes kérdések ezek. Nők, vagy férfiak? Szerintem abbahagyom most, és akkor úgyis mennétek a netre és kibogarásznátok. A nők. A nők sokkal jobban. A nők. A nők. Vagyis a nők. (Második… csak így kérdezgetek. Mit gondoltok…?)

2. Az idősotthonokban szolgálatot teljesítők hány százaléka mutatja elég vastagon a kiégésnek a tüneteit?

Nem… „Száz.” 70. Magyarországon lehet. Egy német kutatásban 30. Hát de most gondoljátok el, minden harmadik, hát az is irgalmatlan sok. Az pont a te anyukád…nak a nővére. Minden harmadik. (Akkor…!)

3. Klinikai szakpszichológusok munkájuk első szakaszában, pályakezdőként?

Klinikai szakpszichológus. „15.” Hány százalék mutatja erőteljesen a kiégés tüneteit? Hol? Ezek német, német kutatások. Igen, német. Németbe’. Németbe’, na. Alemanniában. „10-20.” Ne kerüljetek kórházba, mert 50. Pályakezdő klinikai szakpszichológusok 50%-a. Prrr.

4. Pszichiátriai dolgozók, vagy fogyatékkal élőket akik krónikusan betegek, és hosszú távon ápolják őket?

„60.” Németországban: 90%. 90%!

5. Főiskolások és egyetemisták körében végzett kutatások, papnövendékek, szociális munkások fiatal lelki gondozók?

Még a diplomaszerzés előtt 20-30-40%-ok. Tehát még nincs is diplomája, már 40%-uk a kiégésnek valamelyik emblematikus állomásán van. Mivel magyarázható ez azon túl mindent, amit mondtunk? Hogy nagyon magasak az ideálok. Ez egy szempont, és az összes többit a következő alkalommal szeretném mondani. Hogy vannak nagyon erős ideálok, és ezt… mindenkinek a legjobbat… és ebben nagyon gyorsan tönkre lehet menni. Képzeljétek el, akkor ez is egy kérdés…

6. Egy multinacionális cégnél, ha olyan a közeg, egy épen, egészségesen ott munkát vállaló valaki mennyi idő alatt éghet ki?

Egy év. Kettő év. Három év. Egy. Egy hónap is elég. Egy hónap. Ez gyors égés, hát gyors. Jó.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket! A következő alkalommal szeretném akkor megvilágítani, hogy a kiégés szakirodalma felől mi az, ami ide vezethet, és aztán pedig hogy milyen lépései vannak, és mit lehet tenni. Más dolgunk nem lesz, ezt belesűrítjük egy bő órácskába. (taps – szerk.) (71:45)

Lejegyezte: vinkozoli