Könyörtelen mérték – hiperkritikusság séma (KöHi) 4.

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Húha, de sokan vagyunk! Tényleg!

Két alkalom van még. A mai meg még egy, így jön ki a kettő. Látjátok, készültem. Azért mondom ezt így, mert a mai alkalommal hoznánk még a témánkat – könyörtelen mérték, hiperkritikusság, KöHi – ígéretet teszek arra, hogy nem fogjuk befejezni. Egész biztos, hogy ezt meg fogom tartani. Tehát a témának a második felét majd szeptembertől folytatnánk, és az utolsó alkalommal pedig szokás szerint az általatok föltett kérdésekre próbálnék valamit mondani. Választ tőlem ne várjatok. Ezt azért mondom, hogyha valaki azért tesz föl egy kérdést, hogy majd én válaszolok, na azt nem. De valamit majd kihallok és meghallok, valamit megértek abból, ami a te kérdésedben ott van, és erre tudok majd neked valahogyan reagálni. Hogy ez neked válasz lesz-e vagy nem, azt én nem tudom, de erre tudok vállalkozni, beleértve azt is, hogy általában - ehhez leülök – általában akkor és olyasmit szoktunk kérdezni, ha valami személyesen foglalkoztat. Most pontosan erre a személyes szálra nem biztos, hogy tudok válaszolni. Tehát témákhoz tudok hozzászólni. Ezt csak azért mondom, írtok, írtok e-maileket és vannak kérdések, akkor az utolsó alkalmat arra szánnánk. Az az élményem és a tapasztalatom, hogy mondjuk az elmúlt 13-4 év során, hogy a kérdések egyre mélyebbek. Ugye? Egyre precízebbek, látszik, hogy megértés van mögöttük, meg… Nem könnyítitek meg az életem! Az a vicc, hogy a kérdezős alkalomra jóval többet kell készülnöm! Tényleg, tényleg… Na! (2:23)

Tehát: könyörtelen mérték, hiperkritikusság. Minden séma négy dologból áll: érzések, gondolatok, szelektív emlékek és testi, fizikai állapotok. A cselekvés nem a séma része, hanem a cselekvés valamiféle válasz a sémára. Mit jelent az, hogy séma? Mi kora vagy gyerekkorban kialakuló negatív sémákról beszélünk. Amikor a séma kialakul, az azzal összefüggésben megjelenő érzéseink, gondolataink, testi állapotaink és esetleg megelőző emlékek kifejezik az ’ott és akkor’-t. Csakhogy az bennünk mélyen rögzül, és 5 év múlva meg 50 év múlva is ez a rögzült élmény és állapot, ami ott és akkor pont úgy volt, most meg itt nem így van, vele úgy volt, most veled már nem úgy van, és mégis én ezt hordozom magammal. És aktívvá válhat bennem az az érzés, érzések, érzelmek, gondolatok, emlékek, fizikai állapotok, amelyek az ’itt és most’-ból tulajdonképpen nem is vezethetők le. Nem ahhoz kapcsolódnak, hanem az én sérültségemhez, vagy a séma világához. Az első nagy lépés tehát, amikor rájövök, hogy nem is az ’itt és most’-ban vagyok. Hát ez egy óriási lépés! A háromféle cselekvésben adott válasz, mindig ugyanarra a rugóra jár. (4:03)

Az egyik – a séma így elönt, bekebelez és semmi rálátásom nincs arra, hogy éppen egy sémának a foglya vagyok. Akkor az történik ebben a sémában, hogy erőt erőnek feszítve igyekszek megfelelni, teljesíteni, jónak lenni, de mindezt nem elvárásnak való megfelelésből, hanem belső indíttatásból, és ez itt lényeges része a sémának. Nem elvárásnak akarok megfelelni. Nem azt gondolom, hogy nekem mindegy lenne, csak hát a tanár úr, vagy a feleségem, vagy a gyerekem, vagy a munkatársam, vagy a főnököm – hanem én magammal szemben vagyok könyörtelen és kritikus, és egyébként ezt kiterjesztem mindenki másra is. Mert hát akkor az már nem áll semmiből. Hogy kiterjesztem-e ezt másra, az nem adódik közvetlenül a sémából. Vagy kiterjesztem, vagy nem. De ha magamra alaposan kiterjesztem, az már azt jelenti, hogy a kapcsolataimat ez döntő módon meg fogja határozni. Emlékeztek a maximalista és a perfekcionista házaspár mézesheteire, amiben akkor volt méz, ha vettek. Mert egyébként már ott elkezdték egymás szétgyilkolását, mégpedig azért, mert egyébként szerették egymást, csak az egyik mindent tökéletesen akart, a másik pedig mindent akart. És ez a kettő nem fog tudni együtt élni egymással. Tehát éppenséggel lehetséges, hogy a séma logikája döntően és alapvetően rám terjed ki, én nem mondom, hogy te is legyél perfekcionista, de én az vagyok, és ha akadályozol benne, akkor dühös vagyok rád. Én nem mondom, hogy mindent meg kell csinálni ma, ami föl van írva a képzeletbeli listára – igényeseknek nem képzeletbeli a lista - ha már csináljuk, ugye, akkor… és ha te egy igazi maximalista vagy, a listákat el is rakod. Milyen jó, egy év múlva visszanézed, hogy nehogy valamit most kihagyj bűnös feledékenységből. Tehát ha ez a séma rám vonatkozik, akkor mindent bele kell gyömöszölni az időbe, s mindig az az élményem, hogy kevés az idő. Mindig kevés az idő, és egyre kevesebb az idő! Kevés az idő! Ahhoz képest, amit meg kell csinálni, kevés az idő! Megvan ez az élmény nektek? Tegye föl az a két ember a kezét, akinek ez nem ismerős! Igen, sajnáljuk a munkanélkülieket. Szóval, lehetséges, hogy én azt mondom – nem, én nem gondolom, hogy neked tényleg mindent bele kellene gyömöszölnöd a napodba, de én egy űzött vadként élek, ez nyilvánvaló hatást fog rád is gyakorolni. Tehát a sémára adott első cselevésbeli válasz – idáig elönt a séma, és ez megy és megy és megy, mindenkinek mondom, hogy semmire sincs elég idő, szorítás, nyomás. Emlékeztek, ez a két kulcs kifejezés. Szorítás, nyomás. Időszorítás, teljesítmény-nyomás. Szorítás, nyomás. (07:31)

Második: ha megpróbálom elkerülni ezt az állapotot, amibe tudom, hogy belekerülök akkor, amikor jön a szorítás és a nyomás, ezért megpróbálom azokat a helyzeteket elkerülni, ahol engem majd minősítenek, majd értékelnek, ahol én magam azt gondolom, hogy ez most egy olyan helyzet, amiben valamiféle minősítés, értékelés és a többi jelenik meg. Minden olyan helyzetet, amiben fölmerülne az, hogy szerintem hogy kéne csinálni.

Harmadik, cselekvésben adott válasz a séma logikájára, amikor túlkompenzálom a séma logikáját, és akkor próbálok úgy csinálni – Egészségedre! Milyen kedves vagy! – próbálok úgy csinálni, mint hogyha nem is érdekelne.  Jó lesz így is! Mit érdekel engem? Ha szólnak, megcsinálom jobban, ha nem szólnak, fütyülök rá. S emlékeztek, de nem így vagyok belül, hahaha, nem így vagyok belül! Emlékeztek, a séma kétféleképpen alakul ki, az egyik, hogy gyerekkorban megtanuljuk ezt a fajta könyörtelenséget, könyörtelen mérték, hiperkritikusság. Emlékeztek, a kisfiú, aki jött hozzám a plébániára a 95%-os dolgozattal, és nem mert hazamenni. Mert a 100 az még jó, éppen, alulról súrolja a jót, s ami az alatt van, ez a séma logikája, ez a 100 még elfogadható, 99-től lefelé pedig elfogadhatatlan. Mindenféle mérlegelés nélkül. Tehát ez az egyik. A másik pedig, amikor a sebzett önbecsülés, sebzett önértékelés, a szégyen sémát kompenzálom túl. Ide tartozhatnak azok a személyek, akik narcisztikusak. Ott mindig van egy sebzett gyerkőc, emlékeztek, erről beszéltünk, egy sebzett gyerkőc. De a narcisztikus személy, ez is egy mit sütsz kis szűcs, a narcisztikus személy, ezt majd gyakorlom tükör előtt, narcisztikus személy az a valaki, akiben van egy sebzett rész, egy megtört rész, de ő erről tudomást sem akar venni. Így. Gyönge, sebzett, kicsi, tökéletlen, gyarló, esendő – mondjunk még valamit? Bűnös, hibázó, vétkező, mulandó. Erről a részéről nem akar tudomást venni, és ezért mindent elkövet, hogy ne jöjjön vele szembe a saját belső sebzett része. Na, erről egy picit hadd beszéljek, mert ez nemcsak a narcisztikus személynél van így, hanem tulajdonképpen ennél a sémánál nagyon sokféleképpen megtörténhet az, és ha nézzük a sebzettségünket, miután most gyerekkori sebzettségből kialakuló belső sebzett világokról beszélünk. Mikor valaki pici gyerek, és kicsi gyerekként sebződik meg, ezzel előszeretettel jár a következő: miután kicsiként éltem azt meg, hogy a környezetem nem szeret, ezért joggal jutok arra a következtetésre, hogy nem vagyok jó. Hát joggal jutok erre! Hát ha engem bántalmaznak, akkor joggal lesz majd az a benyomásom, képem, gondolatom, hogy nyilván azért, mert nem vagyok jó. Hát ha ez megtörténhet, nyilván, mert nem vagyok jó. És tudjuk, hogy egy bántalmazott személy – ötféle bántalmazás, most már nem ismételjük el, mert tudjátok - a bántalmazott személy ráadásul nem egyszerűen csak rossznak tartja magát, hanem annyira rossznak, hogy szégyenkezik emiatt. Engem bántalmaznak gyerekkorban, és én szégyellem magam annyira, hogy ezzel a részemmel egyáltalán nem akarok találkozni. Elfogadhatatlannak tartom én magam ezt a részemet, szerethetetlennek, elfogadhatatlannak, mocskosnak, bűnösnek. Ha fizikailag bántalmaznak, vagy verbálisan, nem berbálisan, verbálisan, akkor elfogadhatatlannak, rossznak. Ha szexuálisan bántalmaznak, akkor hozzájön még egy-két más dolog, akkor mocskosnak érzem magam, szerethetetlennek, érinthetetlennek. És a szégyennek a logikája, mi a belső logikája? Hogy legjobb lenne ilyenkor a föld alá süllyedni, elpusztulni, nem is lenni. Ezért tehát, mikor gyerekkorban sérülünk, akkor éppenséggel nem kell semmit sem tennünk ahhoz, hogy az a benyomásunk alakuljon ki, hogy mibennünk van egy elfogadhatatlan rész. És melyik rész ez? Pont a gyönge. Akivel meg lehetett tenni azt, akivel ezt elkövették, akivel ez történt és az történt. És ez a rész elfogadhatatlan lesz számunkra. Miért? Mert az életben maradásunknak az a belső kulcsa és logikája, hogy az a fájdalom, sérelem, bántalmazás, ami bennünket ér, az sokkal nagyobb érzelmi, fizikai teher, mintsem hogy egy évesen, vagy öt évesen, vagy 15 évesen az elhordozható lenne. Ezért a lelkünk úgy dönt, hogy ezt a részt megpróbálja valahová jó messze elrakni. S akkor kialakítunk egy másik részt, egy egészséges részt, egy önálló részt, aki jól van, aki megállja a helyét, aki menedzser lesz és vállalkozik, nem is akárhogy, és lehet sikeres, és lehet népszerű, és lehet narcisztikussággal megáldott és megvert, ő aztán ki tud állni egy színpadra! – Na jól van… És tulajdonképpen a belső logikája annak, ahogyan kifejleszti ezt a másik részét, hogy minél nagyobbra fejlesztem ezt a részem, azt remélem, hogy ővele annál kevésbé kell találkozni. Nem, nem, ez vagyok én! Ez vagyok, ez a híres valaki, ez az ügyes valaki, ez az egészséges valaki, ez a hatékony valaki, ez a gazdag valaki, ez a sikeres valaki, ez, ez vagyok én! Gyerekkorod hogy volt? Mit számít a gyerekkor? Ugyan már! (15:20)

De az is lehet, hogy idealizálom a gyerekkorom.  A gyerekkor – szüleim szerettek, nem volt semmi. Egy súlyosan bántalmazott személy a bántalmazást annyira természetesnek tartja, hogyha megkérdezzük tőle, hogy történt-e valami rendkívüli vele, azt fogja mondani, nem. Mert neki az nem volt rendkívüli. Minél – ezt talán szabad most így mondani, egy erős, mondjuk egy egyszerűen megragadott következtetés ez, hogy gyerekkorban minél kevésbé bántalmaznak bennünket vagy hanyagolnak el minket – tudjátok, négyféle módja van, túl sokat kapunk valamiből, túl keveset kapunk, nagyon egyoldalúan kapunk vagy direkt bántalmaznak minket. Ha ezek a fájdalmaink, sérüléseink, sebzettségeink vannak, de nem igazán mélyre hatolók, tehát nem nagyon súlyosak, vagy nem hosszú ideig fönnállóak, akkor az fog történni, hogy lesz egy sebzett részünk, közben kidolgozunk egy egészséges részt, aki próbál talpon maradni, mert nyilván nem tudunk mindig ebben élni! Most képzeljétek el, hogy engem apám megver minden este, de nekem másnap reggel be kell menni az iskolába! Hát ha csak ez a részem létezik, akkor nem tudok tanulni! Nem tudok odafigyelni, semmit nem tudok. Ha csak ez a részem létezik. Ezért kidolgozok valahogy egy egészséges részt, valahogy, és megpróbálok ebben lenni. Esténként persze itt vagyok, de nappal megpróbálok átülni ide. Ha apám mondjuk csak egyszer-kétszer püföl el, akkor nincs nagy akadálya annak, hogy ezt nem kell letagadnom. Mondhatom azt, igen, apám háromszor-négyszer jól megvert. Dühös vagyok rá – vagyis megengedhetem magamnak, hogy ezzel a sérült, sebzett, bántalmazott – most ebben az esetben leszűkítjük erre – bántalmazott részemmel kapcsolatot tudjak tartani. Egyrészt, mert itt elég erős vagyok, másrészt mert ez itt nem roncsolt szét teljesen. Ezért el tudom mondani, hogy gyerekkorban, ó, igen, igen, apám sose bántott, na, anyámtól kaptam hat pofont. Anyám sose bántott, na, apám kétszer pofon ütött. Ez megengedhető. Vagyis: a gyönge, a sebezhető, a gyarló, az esendő, aki sír, aki kicsi, és akit meg lehet ütni, akinek fáj – ezzel a valakivel az egészséges rész merhet kapcsolatot tartani. Miért? Azért, mert ha itt túl sok lenne a fájdalom, itt olyan erős a félelem, vagy a szorongás, vagy az aggodalom, vagy a rettenet, vagy a szégyen, hogy belül az a belső meggyőződése a lelkemnek, hogy innen menekülni kell. Ezt nem szabad itt átélni, ezért átjövök ide. Azt mondom, ezzel nem, nem, nem. És mi lesz a képzetem? Miután a lelkem a segítségemre sietett azzal, hogy eltávolodtam a sebzett részemtől, egyre jobban megerősödik bennem mondjuk egy belső tapasztalás, ez aztán gondolat is lehet, hogy ezzel a részemmel leszek hajlandó legutoljára találkozni. Előbb találkozom a börtönben egy hatszoros gyilkossal, mert az sokkal elviselhetőbb számomra, mint a saját sérült részemmel. Mert az a félelmem, hogyha vele találkozom, akkor megint meg kell élnem azt, ami gyerekkorban elviselhetetlen volt és rettenetes. Ezért ezzel a részemmel semmiképpen nem találkozhatok, mert akkor nagyon nagy bajba kerülök, hiszen gyerekkorban nem véletlenül ültem át innen ide. Mert a lelkem azt mondta, hogy ez nem viselhető el. És gyerekként joggal mondta a lelkem, hogy ez nem viselhető el. Érthető ez? Érthető. Úgy érzitek, hogy túl lassan mondom? Vagy túl szájbarágós ez? Nem? Most tényleg… Aha. Hogy? Kedves vagy! Jó. (20:09)

Tehát most visszatérek. Ez azt jelenti, ha kicsit sérültem csak meg, akármilyen érdekes is lehet ez, a sérültséggel tudok mit kezdeni. Nem gondolom, hogy ez majd elnyel, vagy elpusztít, vagy elviselhetetlen, vagy bele fogok dögleni. Hogy rettenetes, elviselhetetlen szégyen, és föld alá kellene süllyednem. Ezért merek vele kapcsolatot tartani. Így viszonylag gyorsan gyógyulok, hiszen kapcsolatban vagyok ezzel a sebzett, kicsi, esendő, gyönge, bántalmazható részemmel, aki nem tudta magát megvédeni. Hát hogy védi meg magát egy 3 éves gyerek? Hát hogy? Minél nagyobb a sérülés gyerekkorban, annál inkább dönthet a lelkem úgy, hogy messze el onnan, dolgozzunk csak ki egy erős részt – nem bántlak, ez csak egy… - egy hatékony részt, s erről ne vegyünk tudomást. Egészen eljuthatunk a narcisztikus személyiségzavarig, és akkor továbbmegyünk, mondjuk a legsúlyosabb lehet akár… Nem ez a legsúlyosabb, de mondjuk amivel mi találkozunk, most a pszichiátriai kórképekről nem beszélek, mondjuk traumatizálódik valaki. Az azt jelenti, hogy nagyon súlyos seb. Mikor valaki egészen a traumatizáltságig jut – háború - sokan traumatizálódnak. Tűzoltók traumatizálódhatnak, krónikus beteget hosszan ápolók traumatizálódhatnak, baleset kapcsán traumatizálódhatunk, szívinfarktust átélőknek körülbelül 10%-a traumatizálódik. Hát nem annyira elképzelhetetlen, hogy valaki traumatizálódjon. Ez azt jelenti, hogy ez a gyönge rész egyáltalán nem fogadható el többé számára, mert nem lehet vele élni. Ugyanis, amikor traumatizálódott itt, a főkapcsolót lekapcsolták. Nincs érzés. A belső stabilizálódás, önszervezés megszűnik. Már csak állok, és valami megtörténik velem, amihez már nem tudok se kívül, se belül szabad, cselekvő módon kapcsolódni. Ha valaki traumatizálódik, ami – prostituáltaknak a legnagyobb része traumatizálódik. Most azon túl, hogy szexuális bántalmazást szenvednek el nagyon sokan gyerekkorban, serdülőkorban, a prostitúció során még traumatizálódnak is. Ha van egy traumatizált részem, most mondjuk így, attól én még, pl. háborúban traumatizálódtam, azt jelenti, hogy én nevelem a gyerekeim, csak az érzéseim nincsenek. Nem jönnek érzések, le van kapcsolva a főkapcsoló. Ha jönnek is érzések…úúú, csak vékonyan, vékonyan. Ha egy traumatizált személyt megkérdezünk arról, hogy gondolod-e, hogy van egy sérült részed? Ha azt mondja, hogy a háborúban ezt éltem meg, és tényleg, ott kővé dermedtem, és csak… Akarnál-e találkozni ezzel a sebzett részeddel? Minél inkább sérült valaki – a traumatizált személyek nagyon – a következő választ fogjuk kapni: „Erről a sérült részemről hallani sem akarok, nemhogy találkozni vele!” És hogyha azt kérdezzük a traumatizált személytől, hogy hova tegyük a te sérült részed, akkor azt fogja mondani, hogy vigyük ki a teremből. Egyáltalán nem akarok róla tudni! Csináljuk így, legyen így! Fúúú, most egy kicsit megnyugodtam! Nincs itt benn ez a sebzett rész. Ez így megnyugtató! És amikor egy traumatizált személy ennyire nem akar tudni a sebzett részéről, az az érdekes, hogy az ő gyógyulása nem úgy történik, hogy én, mint segítő azt mondom: „Na, ne szórakozzál! Sose fogsz meggyógyulni, ha nem mondod el, mi történt! Na, vegyük csak elő!” És amikor elkezdjük elővenni ezt a sebzett részét, mi történik vele? Le fog fagyni. Nem fog tudni kapcsolódni a sebzett részéhez, mert azt tanulta meg, hogy az életben maradás kulcsa, hogy a sebzett részhez nem kapcsolódunk, mert ott van a pusztulat. (25:32)

Ezért hiába, egy szexuálisan vagy súlyosan bántalmazott valakit nem kell kikérdezni arról, hogy mi történt vele, mert ha ő traumatizálódott, akkor vagy nem tudja elmondani, ez az egyik, vagy érzelmileg olyan távolságtartással mondja el, hogy az őt egyáltalán nem fogja gyógyítani. Nem kell elkezdeni, de, akkor most… Ha ez így van, akkor akármilyen furcsa, fordítva kéne eljárni, ez pedig az, hogy megerősödünk az erős részünkben. Megerősödünk, és megerősödünk, megerősödünk még kétszer annyira, mint ahogyan eddig, és amikor már nagyon megerősödtünk ebben a részünkben, akkor merhetünk vele találkozni, mert különben agyonnyom bennünket a félelem. Nem lesz elviselhető, hogyha vele találkozom. Egy ilyen esetben, ha valaki azt mondja, tulajdonképpen, na jó, legyen itt. Így. Látni nem akarom, de egyáltalán, elfogadom, hogy van – ez egy óriási nagy eredmény. Már az, hogy elfogadom. Lehet még egy lépés, na közel, és még egy, és még közelebb – évekig tarthat. Nagy naivitás, hogyha valaki nagyon megsérül, akkor beszéljen róla. Nem is tud róla beszélni. Ha meg nagyon erőltetjük, akkor visszazuhanhat abba a belső lefagyottságba, amiben a traumatizáltság történt, akkor rásérül. Annak mi értelme?

Miért akartam ezt nektek elmondani? Azért… jaj, most eszembe jutott, milyen döbbenetesen megrázó volt, ahogy… volt most talán, nem is tudom, hol, Pesttől nem messze, bántalmazták a szülők a gyerekeket. És akkor volt egy bírósági eljárás, és azt hiszem, a szülőket el is ítélték, de nem túl sok… Látom, ti bólogattok, megvan ez. Nem tudom, hogy pontosan hogy volt, de a leírásban az szerepelt, hogy a gyerekekkel úgy beszéltek a rendőrségi, tehát a nyomozati szakaszban, ahogyan tilos olyanokkal beszélni, akiket így bántalmaznak. „Ne hazudjál!” „Őszintén mondj el mindent!” Hát egy traumatizált személlyel nem lehet így beszélni. Ez maga a rettenet! (28:35)

Vagyis, onnan indultam el, egy ilyen tavaszi, lágy témát gondoltam, hogy így idehullámoztatunk, ráfekszünk, és… Onnan indultunk ki, hogy a könyörtelen mérték, hiperkritikusság sémával élők közösek abban, hogy a gyöngét, az esendőt, a gyarlót, a sebezhetőt elfogadhatatlannak tartják. Rossznak látják! Na, mármost, ha gyerekként megsérülök, a kis sérüléstől a traumatizálódásig, akkor ennek mi lesz a következménye – ki fog bennem alakulni egy sebezhető, gyarló és gyönge rész sokkal inkább, mint az úgy természetesen lenne, és pont ezt a részt innen ülve elfogadhatatlannak fogom tartani, akivel nem akarok kapcsolatban lenni. És hogy ebben a részben mit csinálok, hogy narcisztikus leszek, vagy munkaalkoholista leszek, vagy maximalista leszek, vagy hajhászok valamit, nem egyszer azért ez a rettenetes tempó, hogy ővele ne kelljen találkozni. Jó esetben az történik majd, idézőjelben, hogy annyira lefáradok a munkától, hogy este nincs is esélyem vele találkozni. Lerakom a fejem, hrrrrrrr… Már alszom is. Mikor jönnek a nehézségek? Mikor jön az alvászavar. Már nem tudom megcsinálni. Mert nappal el tudom kerülni, hogy vele találkozzam, de mikor este nem bírok elaludni, vagy hajnali háromkor fölébredek… Milyen sokan vannak sikeres emberek, lehet, hogy ti ezt nem is tudjátok, csak aki sikeres! Sikeres emberek mélyen hallgatnak erről. Ilyen a mi kultúránknak, hogy milyen gazdag, meg pörög az élete, meg ilyesmi. Aha! Nézzétek meg, mit csinál hajnali háromkor, meg négykor! Hát nem bírnak aludni! Agyonszorongják magukat este. Sírnak az ágyukban. Csak amikor te reggel nyolckor vagy már hétkor látod ott öltönyben és nyakkendőben, hát ez ez a része. De nem látod hajnali háromkor, amikor ordít benne ez a sebzett rész, és azt mondja, most már vegyél rólam tudomást!! (31:35)

Mi az a két viszonyulás, ahogy ilyenkor az elfogadhatatlan részemmel vagyok? Az egyik, hogy undorodok tőle. Ténylegesen rossznak tartom, semmi szerethetőt nem látok benne. Miért? Mert amikor megsérült, olyasvalami történt vele, aminek semmi köze a szeretethez. Ezért megtanultam, hogy nem vagyok szerethető. Tehát rossznak látom és szerethetetlennek. Ez az egyik, ami miatt nem akarok ezzel a gyönge résszel találkozni.  És mi a másik? Az a félelem, hogyha találkoznék vele, visszacsúsznék oda, ahol a baj történt velem, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Fájdalmas realitás!

Jó, most egy picit törlök. De lecsúszik a gatyám. Pedig most nem tűrtem be az ingem. Péter azt mondja, egyél ropit. Inkább iszom! Azért kellett a három szék, vissza szeretném idézni nektek, emlékeztek, a vallás- és kultúrtörténetben milyen érdekes ez a három lépés, az első lépésben azt mondjuk, hogy „Az az érdekes, hogy melyik isten a legerősebb. Az erős isten legyőzi a gyönge isteneket, az erős nép a gyönge népet, ezért erősnek kell lenni. Pusztuljanak a gyöngék! És az erős, ha győz, győzött az erős isten. Ezért csatlakozunk a legerősebb istenhez, a gyöngék meg pusztuljanak. Ez az első lépés a vallástörténetben, ószövetségi világ. Ha mi győzünk, mi vagyunk az erősek, ez már Isten áldását jelenti.

Ószövetség-Újszövetség határa: tulajdonképpen Isten a gyöngét is szereti. Úúú! Van, akinek ez már sok! Isten a gyöngét is szereti. Jó, hát ő is mondjuk a választott néphez tartozik, kétségkívül gyönge meg bűnös, de… (34:10)

Harmadik lépés: Isten is szenved. Isten bántalmazható. Isten megölhető. A harmadik lépés már egészen elfogadhatatlan a legtöbbeknek. Hát egy ilyen Istennel mit csináljunk?! Nem? Hogy van akkor ehhez a három lépéshez kapcsolódó belső hit-viszonyulás. Azt is mondhatnám, a spiritualitás hogyan fejlődik bennünk. Következőképp: én a legerősebb istennel tartok, akkor mit mondok, hogy imádkozik egy ilyen ember, aki így látja Istent? A legerősebb istenben kell hinni. Azt mondja: „Uram, te az a valaki vagy, aki minden rossztól engem meg tudsz menteni.” Ezért kell nekem a legerősebb isten, mert ha csak a második legerősebb vagy, akkor a legerősebb isten még kiszúrhat velem. Ezért – legerősebb isten, s akkor, ha te vagy a legerősebb, akkor az azt jelenti, hogy semmi nem lehet olyan, ami engem bajba sodorna, mert te vagy a legerősebb, és én hozzád imádkozom, én áldozatot mutatok be neked, én letérdelek úgy, ahogy a szent könyvek mondják meg a papok. Nem lehet baj! Kőbe ne üsd a lábad! Nincs is baj! …

Az élet erre rá szokott cáfolni. Ez nagy segítség ahhoz, hogy át tudjunk lépni a második lépésbe. Ugye itt azt értettük meg, hogy Isten nem veti el a gyöngét vagy gyarlót. Hmm. Olyan igazságtalannak tűnik ez, de hát… Itt akkor hogy fogok imádkozni? Mi lesz az imádságom belső mozgató ereje? Itt már elfogadom, hogy történhet velem baj, s a következőképp imádkozom: „Uram, légy szíves, kérlek, tudom, az élet néha jót hoz, néha rosszat, jön a betegség, vagy a gyöngeség, néha az egészség, én is olyan ember vagyok, mint bárki más. Azt kérem tőled, hogy amikor nehéz, akkor legyél velem! Akkor ne hagyj el engem, légy szíves! Mindig, amikor nehéz, akkor erősíts meg! Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból. Kérlek szépen, Istenem, nem azt mondom, hogy minden rossztól kímélj meg, az nyilván lehetetlen,” - Egészségedre! Ugye, trüsszentünk, allergiások vagyunk… te is? Allergia! Ilyet… - Akkor Uram, nem azt mondom, hogy ne legyek allergiás, csak mondjuk a szememet ne érje. Takony folyhat, de látni szeretnék. Vagy legyen akkor úgy, ha meg nagyon rosszul vagyok, akkor azt kérem tőled, hogy ez ne vegye el az életkedvem. Jó, hát ha allergiás vagyok, allergiás vagyok, azt kérem tőled, hogy így is tudjak örülni az életnek. Találjak egy férfit, aki allergiásan is szeret. S nem írja le rögtön az első 5 sorba, hogy „allergiamentes nő” jeligére, postafiók 5. Ez milyen szép, hogy találok egy férfit, aki engem allergiásan is szeret. Ez jó, nem? Jó? (38:03)

Ez itt a második lépés. De mi a harmadik? Hogy imádkozom akkor, amikor itt vagyok, és azt mondom, megismertem az Istent, aki maga is tud gyönge lenni, sebezhető, halandó. Beleoltva a húsba. Itt a következőért imádkozom: „Uram, hát én pontosan tudom, hogy jó és rossz dolog egyaránt ér mindegyikünket, de engem tulajdonképpen nem ez érdekel. Hanem az érdekel, hogy kiért mit érdemes megtenni. És én most rád gondolok, meg az embertársaimra gondolok. Mondd meg nekem légy szíves, hogy kiért mit tegyek? És hogyha azt mondod, hogy őérte, vagy őérte, vagy teérted ezt, azt vagy amazt, és ez szenvedéssel, fájdalommal, sebződéssel, akármivel jár, akkor számomra ez egy értékes dolog, mert éppen azt csinálom, ami a te terved, ami jó a másik embernek. Ami valahogyan valami több. Ezért kérlek szépen, mutasd meg nekem, hogy volna érdemes szenvedni. Én nem akarom a szenvedést! A szenvedés nem jó. De semmit nem akarok elkerülni belőle, hogyha abból valami jó tudna kijönni. Hát ha a gyerekem beteg, akkor imádkozhatom azért, hogy sose legyen az. Ha beteg, akkor azt mondom, na, viselje el jól. De itt nem ezért imádkozom, hanem hogy ezen keresztül történjen valami jó. És hogyha én tudok ebből valami szenvedést vállalni azért, hogy ő jól legyen, na, azt a szenvedést semmi pénzért nem akarom elkerülni. Nem is imádkozom azért, hogy az a szenvedés ne legyen! Hogy lehetne úgy, hogy a gyerekem biztonságban érezze magát, de nekem ne kelljen éjszaka fölkelnem? Hogy lehetne leszorítani a lázát úgy, hogy én nem kelek föl hozzá? Tehát a harmadik helyen egészen megváltozik az, amit gondolok arról, hogy most ez jó vagy rossz, most a szenvedést elkerülni vagy nem, vagy a nehézséget… Itt van nagyon sok közös logika. Mi jó, meg mi rossz. Itt ennek a logikának a felülmúlása történik. Itt elkezdek egészen más szemmel látni, s azt mondom, hát, ha ezért érdemes még meghalni is, akkor gyerünk! (41:05)

Igen, most megint éreztem egy kényszert, hogy megkérdezzem, érthető-e. De végül is ezt már így mondtam el, most már mindegy! Jó. Ez volt a három szék.

Ígértem nektek, hogy beszélek – juj! Majdnem! Könyörtelen mérték, elkezdett fölfelé jönni – hogy szólok nektek a kiégésről. Jaj, hát ez egy nagyon jó téma! Előtte – emlékeztek még a százalékokra? Emlékeztek, ugye? Akik fogyatékos személyeket tartósan ápolnak. Pszichiátrián dolgozók 90%-a érintett a kiégésben, idősotthon 30%, klinikai szakpszichológusok 50%. Férfiak vagy a nők inkább? Ááá, itt voltatok múltkor! A nők! Jó! Aztán – tessék? Németország! Németország, tehát nálunk nem így van. Ez egészen nyilvánvaló, a magyar nők nem égnek ki! Szittya népe, dehogy ég ki! Na most, kik azok, akik veszélyeztetettek még? Az idealisták! Az idealisták azok, akiknek magas ideáljaik vannak. Akiket az alaplogika nem úgy határoz meg, hogy megfelelni egy elvárásnak, hanem az alaplogika az, hogy ideáljaim vannak, amiket szeretnék megvalósítani. Idővel a legjobb tanácsom minden idealista társamnak – én nem vagyok az, tényleg nem! Ha az ideálok foglalkoztatnak, de nem vagyok idealista. A tökéletesség legyen irány, és ne cél. Ha a tökéletesség cél, annyi nekünk. Az egy irány. Hát én más irányba nem akarnék menni. De nem kell elérnem. És ez pontosan egybevág az elégedettség lélektanával. Nem cél, hanem irány. Nem állapot, hanem folyamat. (43:55)

Hm, aztán kikről kell beszélnünk? Jaj, hát pedagógus-életpályamodell! Hirtelen eszembe jutott a pedagógus-életpályamodell. Igen, mert a papi életpályamodell nem tud eszembe jutni, mert nincs. Ez nagyon nagy probléma, hogy nincs! Iszonyatos nagy probléma! Tudjátok, úgy van, most egy kicsit magamról beszélek. Magunkról, de most én vagyok itt. Fölszentelnek mondjuk 24 évesen pappá, jó, hát 25, mert ott eltötymörögtél egy évet, már ott lazulsz, ugye, nem rohansz bele az aratásba, hanem még egy kicsit ott, izé, vetegetsz. Tehát 25 évesen ott vagy az aratásban, és a papi nyugdíjkorhatár 75 év. Hoppácska! Tehát én most ’kátólikus’ papként nem számolgatom, hogy hány évem van a nyugdíjig. Mert ez… Elég durva, nem? Mondjuk 50 évesen azt mondom, na van még 25 alaphangon. De a püspök atya ilyenkor azt mondja, ja, látom, még jó erőben vagy, tehát az a 75 is olyan rugalmas dolog. Szóval 75 év a nyugdíjkorhatár. Ez azt jelenti, hogy alaphangon 25 év, mi, 50 év. Alaphangon! Nem úgy, hogy… Na. Alaphangon. 50 év. És hogyha ti belegondoltok abba, hogy egy pap…50 pásztorjáték! Most eszembe jutott a Hair. Nem, nem, nem, nem, nem, nem!!!! A pásztorjáték egy csodálatos dolog, de nem ötvenszer egymás után!! Úgy, hogy én rendezem mind az ötvenet! Nem, úgy nem! Nem, nem! Tehát az, hogy tudjátok… (46:15)

Igen, ez nekem emblematikus volt, mikor első helyemen voltam, hát persze, hogy örömmel csináltam a pásztorjátékot! Zseniális jó dolog. Volt ott egy fiatal kisfiú –nem, olyan, mintha nem lennétek itt! Szóval fiatal kisfiú, ott állt, aranyos volt, képtelen volt bármilyen szöveget megtanulni. Azért pásztorjátékban mondjuk nem volna hátrány egy-két mondatot mégiscsak; igen ám, de a szülei erősen hatottak rám. Tehát ők minden próbán ott voltak, újabb és újabb ötletekkel álltak elő, hogy az ő fiuk éppen melyik szerepet tudná éppen a legcsodálatosabban… Józseffel kezdték, és Józseftől mentünk lefelé, mert hát természetesen ők úgy látták a fiukat, hogy ő bármelyik szerepet tulajdonképpen szövegtanulás nélkül is nagyszerűen el tudná sajátítani. Tulajdonképpen egy szerep lehetett volna egészen biztosan jó szövegtanulás nélkül, a kis Jézus, de 10 évesen már nem mutatott volna annyira hitelesen. Valami hasonló, tudjátok, mikor az apuka ott áll a fociedzésen, és minden edzés után elmondja az edzőnek, hogy a fiát hova kellene állítani, és miért kellene őneki mindenképpen középcsatárt játszani. Mert látni való, hogy elesik a labdában, na de ha a kapuhoz közel esik, az akár még be is gurul! Ott volt ez a kisfiú, hát így csúszott le a pásztorjáték virtuális ranglétráján. József eleve nem, hát a József jön-megy, Mária, Mária – ez már sok volt. Így akkor ugye mi az, ami még nagyot szól egy pásztorjátékon, mégiscsak Gáspár, Menyhért, Boldizsár, nem? Azárt azok ütős szerepek. Na, jó, de hát „Gáspár az én nevem, hoztam neked tejet.” Már ez is sok volt! Mert most vagy a tej jutott eszébe, vagy a Gáspár, vagy hogy a nevem, most ez a nevem, tejem… Végül a gordiuszi csomó átvágása, ez a kisfiú, hogy ne izgulja végig az egészet, ővele kezdődik a pásztorjáték. Adtunk a kezébe egy botot. Tényleg, mert ő volt a kikiáltó. Egyetlen mondat, ezt gyakoroltuk. Koppint kettőt: tik, tik. „Nyíljatok ki, örök kapuszárnyak!” Tessék? Kacifántos. Erre azt mondja az író, mert ez egy komoly darab volt, nem, ezt egy kicsit archaikusabban kellett, nem nyíljatok ki, hanem puk, puk, „Táruljatok ki, örök kapuszárnyak! És akkor kitárulnak a kapuszárnyak, és elkezdődik a pásztorjáték, bepillantás a múlt eseményeibe. S a kisfiú, 10 éves volt, ha jól koppintott, már nem bírta elkezdeni mondani. Mert annyira, tik, tik, és háááá… Ha meg nagyon a szövegre figyelt, akkor bejött, bot el, és „Táruljatok ki, örök kapuszárnyak!” De bot, Petikém, a bot! Ezt a kettőt nem tudta, a mondat meg a két koppintás. Na de az apuka ott állt, tehát a Petit nem lehetett kihagyni a darabból. Ez volt a kisebbik gond. A nagyobbik, hogy azt a szót, hogy táruljatok, nem tudta megtanulni. Nem tudom, miért, következetesen a következőt mondta: Puk, puk. „Táguljatok, kapuszárnyak!” Ugye én, mint rendező, de Petikém, nem, a kapuszárnyak nem tágulnak. Érted, a tágulás, az… az tágulás. De ezek tárulnak. „Értem én, atya, értem!” „Táruljatok!” De akkor meg a kapuszárnyakat felejtette… Na, jó, ezt most nem folytatom tovább, mert a lényeg, hogy nekem egy ilyen pásztorjáték elég volt, de utána volt még 49. Most körülbelül úgy még mindig csak az első harmadánál járok, de már nem én rendezem! (51:23)

Képzeljétek, valamilyen hivatalos helyen be kellett adnom egy ilyen munkáltatói leírást rólam. De nem személyesen, hanem hogy én, mint pap hogy dolgozom. Egyszerűen ezt be kellett adni. S képzeljétek el, van ott egy olyan rubrika, hogy munkaideje. Ugye, most főállású vagy mellékállású, vagy csak szórakozik, vagy mit csinál. Ha lenne ilyen, hogy csak szórakozik, én biztos beikszelném. Hát ilyenek, hogy főállású… Képzeljétek el, tudjátok, hogy hivatalosan, római katolikus papként hogy határoztatik meg a mi munkaidőnk? Rugalmas. Ez jó! Életfogytig. A rugalmas tetszik, csak ez a labda. Ez szerepel hivatalosan: Munkaideje korlátlan. Meghatározhatatlan, korlátlan munkaidőben dolgozik… (52:47)

Ugye a kiégéssel kapcsolatban mondom ezt. Képzeljétek el, ezt nevezik rendszerszintű hibának. Mikor a munkaköri leírásod úgy van, hogy végtelen. Mi a dolgod? Minden. És ezt le is pecsételik és aláírják a hivatalban. És utána te jó lelkiismerettel aludjál este. Jelenleg nekünk, papoknak meghatározatlan a munkaidő. Nem lehet meghatározni, mert mi éjszaka is papként horkolunk – hát az identitás komoly dolog! Nem úgy van, ha horkolok, már nem úgy horkolok. Katolikusan horkolok. Miért mondogatom ezt? Mikor életem első előadását a kiégésből meghallgattam – jó, persze hulla fáradt voltam, a sok munka miatt nem nagyon emlékszem rá. Most amire emlékszem, erre az egy mondatra emlékszem. Azt mondja: „Kiégni egyedül nem lehet.” Tehát akkor égünk ki, ha azok a rendszerek, amelyekben működünk, a kiégést támogatják. És azok a rendszerek, amelyekben általában élünk, a kiégést támogatják. Mert a főnök kire rak még terhet? Nem arra, aki bírja, hanem aki jelentkezik. Meg akire rá lehet rakni. Most ha énbennem van egy könyörtelen mérték, hiperkritikusság, akkor én jelentkezem. És utána beledöglöm, de nem baj, én jelentkezem! Ha én azt gondolom magamról, hogy értéktelen vagyok, akkor valami értékeset kell csinálnom, hogy azon keresztül esetleg egy napig értékesnek tartsam magam. Van, aki értékes tárgyakat gyűjt. Értékes tárgyaim vannak, akkor az értékes tárgyaimra ha gondolok, akkor úgy gondolok magamra, hogy egy olyan személy, akinek értékes tárgyai vannak, hát ő is értékes, mert ő birtokolja az értékes tárgyakat. Munkaalkoholistaként azt mondom: minél többet melózok, minél többet mutatok föl, annál inkább hihetem el magamról, hogy vagyok olyan értékes, mint a munkám. Ha tudok teljesíteni, akkor azt tudom mondani magamról, hogy na, akkor értékes vagyok, mert értéket tudtam létrehozni. Egyébként nem gondolom magamról, hogy értékes vagyok. A tárgyon keresztül, a teljesítményen keresztül, a sikeren keresztül gondolhatom azt. (55:45)

Vagy például azt mondom: mindenképp kell nekem egy csinos nő. A papok számára ez az út kevésbé járható. A lehetőség adva van, de akadályokkal tűzdelt az út. Kell nekem egy csinos nő, s akkor ezzel a csinos nővel megjelenek. Én nem vagyok értékes, de itt van egy csinos nő. Megyek egy csinos nővel, nahát, milyen csinos nővel van! Ez egy adekvát mondat. Ezt mondják: „Milyen csinos nővel van! Hmm. Ügyes pasi!” Vagy azt mondják: „Valamit tudhat!” Hát nem? Szóval, egyedül nem lehet kiégni. Ott van a belső késztetésem, hogy jól kiégjek, erre kapható vagyok, és a rendszer ezt megerősíti. Főnökként az egyik elhatározásom az volt, hogy nem adok egy pont után munkát azoknak, akik vállalnák maguktól is. Hogy figyelni fogok azokra, akik jó szándékból simán kiégetik magukat. Én ehhez nem fogok segédkezet adni! Márpedig főnökként a legegyszerűbb és a legkönnyebb kiégésre hajlamos embereket terhelni. Mert ő el fogja vállalni! És az a vicc, hogy még jól is fogja csinálni. (57:37)

A mi rendszereink – emlékeztek, egy hónap elég lehet ahhoz, hogy egy multinacionális cégnél kiégj. Egy hónap! Erre mondhatjuk azt, hogy itt egy rendszerszintű problémával működnek egyes cégek. Egyáltalán nem érdekes, hogy te kiégsz-e vagy nem. Egy kicsit sem. Hiszen van másvalaki, aki majd jön a helyedre, és majd ő is kiég. De ez teljesen mindegy, mert a rendszer működik. De a te szempontodból egy rendszerszintű hibával kell együtt élned. Ami elviselhetetlen.

Van még 10 perc. A pedagógus-életpályamodelltől kacsáztam el. Mert a pedagógus-életpályamodell egészen pontosan mutatja azt a tapasztalatot, hogy a pedagógusok mikor szoktak kiégni. Mi az első veszélyeztetett korszak, ezt nulladik lépésnek mondanám? Az az ifjú pedagógusjelölt, aki tele van ideálokkal. Idealista, és azt mondja: „Majd én, majd én! Hú, 30 gyerek, 40 gyerek, ilyen tagozat, olyan tagozat…” Főleg ez a tagozat, ez nagyon, ez hasít az agyamban. Tagozat!” Ha te ilyen lelkesült ifjonc vagy, veszélyeztetettként kezded a pályát. A pedagógus életpálya ívében az első korszak, amikor sokan elhagyják a pályát – az első néhány év. Tele vagyok ideálokkal, lendülettel, majd én, én, én, én, én! Volt egy kedves ismerősöm, elment gyónni. Gyónt, gyónt, hogy ez se csináltam meg, az se, tele idealizmussal. Az se csináltam, azt is jobban lehetett volna… A gyóntatóatya – hát fiam, ez egy milyen rendes ember, ez még a gyónásából is kiderült, én egy valamit mondanék magának: „Az egyház maga nélkül is megvan.” Ilyen egy öreg gyóntató, aki már nem púderez, nem porcukroz. Oda, oda az idealizmus közepébe egy nagy bökőt… És tudjátok, mi az érdekes? Ez az ismerősöm, akiben most is van, ez van, ettől egy jó segítő, ez a grandiozitáshoz közel áll, hogy majd alkotunk és megváltoztatunk – ez teljesen rendben van, ezt a történetet ő maga rendszeresen idézi. Azt mondja, amikor kezdene a nagy idealizmusában éppen elrugaszkodni a földtől, akkor ezt a gyóntatót előveszi idebent. „Édes fiam, az egyház maga nélkül is jól megvan!” (60:56)

Tehát, az első időszak, amikor lelkesülten kiégünk, a pályakezdés. Első 3-4-5-6 év. Mert ugyanis ott elkezdünk találkozni a realitásokkal. Első néhány év. (Feri a mikrofont vakargatja – a szerk.) Ha valaki kibírja az első néhány évet, és nem lesz pályaelhagyó, és azt mondja „Jaj, nekem a pedagógus pálya nem való! Jaj, milyen hülye voltam, amikor szociális munkásnak mentem! Miért gondoltam, hogy orvosként lehet létezni? Gyerünk, gyógyszerügynök vagyok. Az is jó dolog! Első néhány év.

Aki valamennyire képes volt az idealizmusát a realitással ötvözni, akkor ő egy 10-15 évet végigtúr. Ugye, akkor csinálja, osztályfőnök vagyok, akkor kezdő voltam, még egy négy év. Na, most az elsőben elrontottam egy csomó mindent, a másodikban már egész jó volt, na most ez a harmadik. (62:34)

Akkor eltelik 12-15 év, jön a második szakasz, amikor a kiégés és a pályaelhagyás gyakori. Miért is? Azért, mert amikor a harmadik teljes kört viszem, akkor már minden rutinszerű. Már minden tudom, hogy hogy van, szeptember, hozzátok be, igen, igen, azt is hozzátok, azt ne hozzátok be, nem, Peti, az osztálykiránduláson nem iszunk, de iszunk, csak nem alkoholt, igazad van, nem fogalmaztam pontosan, azt hittem, hogy érted így is. Igen. Tehát itt már az újdonság, az, hogy alkotunk, ez már tudjuk, hogy… jó, ha 20 év múlva lesz belőle ember, 30 év múlva talán, ezt nem tudjuk, nekem csak a nyűglődés része jut. A pályaelhagyás másik nagy korszaka a közepe, mikor már nincs a lelkesültség, nincs, nincs, nincs, nincs, tehát már kevés idealizmus van és sok realizmus, és ha arra gondolok, hogy még 20 év… na, ezt nem! Még 5 érettségiző osztály?! Na, nem! Azt nem! (63:57)

Ha ezt kibírom, akkor leszek egy rutinos pedagógus, mennek a dolgok, pont annyi energiát fektet be, amennyit kell, rutinosan, amit rutinosan, kreatív vagyok, tudom, hogy hol érdemes, önreflexió… 5-6-8-4 évvel a nyugdíj előtt – na, most elfáradtam! Most már elkezdtem visszaszámolni, még 5 év ebből… Nem. Ezek a gyerekek már nem olyan gyerekek, mint amilyenek mi voltunk, de nem is csak, hogy nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk, hanem nem olyanok, mint amilyenek a pályám elején jöttek. Itt visszaemlékszem a Petire, akinek, amikor mondtam, hogy alkoholt, fiam, akkor nem ivott. De ezek a gyerekek már… semmi. Facebookos tablettát szopogatnak. Ez már nem az én világom, a rohammentő, nem. A hányással tudok mit kezdeni, de ez nem, a teljes eszméletvesztés már nem az én világom. Ezért a harmadik rész – nyugdíj előtt. De még amikor azt mondod, ú, hogy fogok én oda eljutni? Már nincs annyi erőm, már nincs annyi kedvem… Na, aki 5-6-7 évvel a nyugdíj előtt úgy összeszedi magát, és azt mondja, na, ő még marad egy-két évet utána. Nem föltétlenül,de akkor ő bírja.

Ez azt jelenti, hogy a kiégéshez kellek én, én vastagon benne vagyok, hozzáadom a hozzáadandókat – ezt hogy nevezik? Hozzáadott érték, ez vagyok én. Utána kell egy rendszer, ami úgy működik, hogy „Még akkor nyomunk neki 5 órát, miért ne, belefér az idejébe”. És közben pedig van egy folyamat, és a folyamaton belül megvannak a kritikus időszakok.

És most – én ezt befejezem. Ne? Melyik részt fejtsem ki jobban? A pásztorjátékot! Hát jól van… Jó, akkor mondok még ilyeneket. (66:45)

Kik veszélyeztetettek még? Egyetemisták, főiskolások. És van most egy csoport, akikről külön megemlékezem. Hol vagy? A te kérésedre. Ez a csoport, képzeljünk el most, hú, nem is tudom, hány szék kell, sok, képzeljünk el egy görögkatolikus lelkészt. Lehet protestáns, is, evangélikus, református. Föltehetően magas ideálok. Van neki lelkészi hivatása meg egy felesége. Itt meg a purdék. Minden olyan lelkész, aki családdal lelkészkedik, fokozottan veszélyeztetett. Mert emlékeztek, kiégni nem egyedül szoktunk. Elmegyek Kukutyinfalvára, akkor mi mutatjuk meg, hogy milyen egy hívő pap, milyen egy jó édesapa, egy igaz férj, egy hűséges barát… Mindent nekünk kell mutogatni. Ha nem mutogatjuk, akkor meg nézik, tehát… Benéznek a kertkapun, és akkor szólnak: „Atya, kicsit sárgul a tuja! S akkor te hajnali kettőkor – most eszembe jutott valami, amit semmiképp nem fogok elmondani – zseblámpa fényénél kurkászod a tujádat, próbálod a fonnyadt részeket valahogy ki, mert hát jönnek, elmennek a paplak kerítése előtt, és nézik, hogy az elszáradt kis tujadarabocskák, hát milyen pap az ilyen?! Ha egy növénnyel így bánik, akkor velünk hogy bánik? Még rosszabb, ha azt mondják, hát nem is a papot veszi a szájára a falu. Az asszonyt. Az asszony – hát a pap az nem ér rá. És az asszony mit csinál egész nap? Most akkor tiszteletem minden olyan lelkésznek, akiknek felesége és gyerekei vannak. Mert fokozott veszélyeztetettség a kiégésre. Mondom ennek a cifrább esetét - amikor a lelkész nő. Abban még egy csavar van. Tehát akkor minden lelkésznő, akinek férje van, meg gyerekei, meg faluja, 4-5. Minden tiszteletem az övé. Nem érdemes kiégni! Ez a jó tanácsom. (70:15)

És ehhez most akkor elmondok egy történetet, zárásként.

Van olyan, hogy valaki. Ez volt a történet. Érezhető volt. Már mióta együtt vagyunk, hát csak rám tudtok hangolódni! Képzeljétek el, öreg Imre atya – tényleg így volt, és tényleg Imre atyának hívják, nyugodtan mondhatom, mert nem él már – hát ezt nem kellett volna! Nagyon jóban voltunk, egy határszéli kis faluban. Sok roma él ott, főleg. És őt nagyon szerették. Nagyon. Egyszerű ember volt, élt-halt azokért, akik ott voltak. A temetésén az egész falu ott volt. Ő a következő történetet – nem is ő mesélte, hanem valaki, aki ott volt.

Képzeljétek el, megy ott a faluban, odaáll a cigányasszony elé az urával. Azt mondja: „Imre atya, adjon pízt!” Idefigyelj, Maris. Már hányszor megmondtam, pénzt nem adok, krumpli van, munka van, pénz nincs!” „Hát akkor megátkozlak téged, papfajzat!” Na de ide figyelj csak! Imre atya meg nem egy ilyen kiégős volt, jaj, akkor majd… „Igen, Maris, megátkozol? Akkor én meg rádmisézek, megdöglesz te is, meg a pulya!” És erre a férj a következőt mondja: ”Jáj, Máris, mondtam, hogy á páppál ne kezgyíl!” (72:31)

                                                                                                                                                              Lejegyezte: Hartmann Erika