Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Elkezdem. Ez tulajdonképpen talán az egyik jó szokásunk, hogy megpróbálunk időben kezdeni, és időben végezni. Tehát lehessen tudni, hogy negyedkor kezdünk, félkor végzünk. Maradt még néhány kérdés, és erről a néhány kérdésről érdemes is szót ejteni, mégpedig a következő.

Az év előadásai során, és a legutóbbi könyvedben is többször idéztél Bert Hellingertől. Az általa kidolgozott családállítást jó módszernek tartod-e?

Ezt a kérdést egyébként egy csomószor megkaptam már. Először egy hasonlat jut eszembe. Ahhoz hasonlít számomra ez a kérdés, mikor valaki azt kérdezi, hogy mondjuk a vérvételre alkalmas eszköznek tartom-e a tűt. Alkalmas eszköznek tartom. De ha a személyes élményeimet kell mondanom, akkor volt olyan nővér, aki miközben kedvesen beszélgetett velem, aközben már le is vette a vért, föl se tűnt, hogy ez megtörtént. És volt olyan élményem, hogy valaki nagyon kedvesen, sokkal jobban félt a vérvételtől, mint én. Ennek volt oka, mert átszúrta a vénámat, azután a bugyogó vérhez hirtelen nem tudott adekvátan kapcsolódni, majd azzal volt elfoglalva, hogy a saját érzelmi összetörtségéből valahogy saját magát kihámozza, és bennem próbált lelki támaszra találni. Mert hogy ugye megértem, hogy milyen nehéz most neki. Egyébként megértettem, csak közben kezdtem elvérezni. Tehát a kérdésről ez jut eszembe: Alkalmas eszköz-e? Alkalmas. (02:05)

De hogy ki csinálja? Ugye, hogy ki szór meg, azért az nem mindegy. Annyira nem mindegy, hogy mondjuk egy egyszerű alap megközelítésből azt mondanám, nem kell velem egyet értenetek, természetesen. Én azt tenném, vagy én úgy csinálnám, hogy ha elmennék családállításra, olyan valakihez mennék el, aki nem csak ahhoz ért, nem csak családállításhoz ért. Egész biztos olyanhoz mennék el. Ez nem azt jelenti, hogy például egy méhész-családállítót keresnék, mert akkor ő kétség kívül a méhészethez is még nagyon ért… Most nem erre gondolok, hanem rajta vagyunk egy vágányon, és akkor például azt gondolom, hogy engem nagyon megnyugtatna, hogy mondjuk egy empatikus pszichiáter, aki családállítással is foglalkozik, hogy hozzá mentem el. Vagy egy jó pszichoterapeuta, akinek a fejében meg a képzettségében ott pörög vagy 10 év. Komoly megalapozottság, lélektani szakismeretek, és, és, és, és. Ezzel nem azt mondom, hogy valaki ne tanulhatná meg csak a családállítást, és abban esetleg ne lehetne ügyes. Ezzel együtt akarva-akaratlanul is nagyon sok mindent nem fog tudni, ami azért szerintem mikor elkezdünk emberekkel…, szerintem érdemes volna. Ezt gondolom róla, ezt gondolom róla. És hogy egyébként miért gondolom azt, hogy a tű alkalmas a vérvételre.? (03:45)

Nem egyszer volt saját élményem arról, hogy valóban, mikor a család megjelenik, nem is pontosan tudjuk, hogy mi történik ott, de az történik. Maga a történés hihetetlenül élményszerű és eleven. Valaki egyszer fölállította apukáját, anyukáját, nagyszülőket, egyszer csak ott annak ereje lesz. Azért is, mert minden kultúrának vannak egyoldalúságai. A mi kultúránkban mi van elöl? (Előrehoz egy bárszéket – szerk.) Mhh, mhh. Áh, miért ne? Maradhat így. Szóval! Nem is nehéz, azt hittem, nehéz. A mi kultúránkban az van elöl, hogy ÉN. Ez nagyon elöl van: ÉN, én mit szeretek, mit akarok én, ki vagyok, mi vagyok… ÉN. (4:35)

Mi van akkor az árnyékban? A MI. A MI nagyon árnyékban van. Akkor jöttem erre rá, hogy már mióta beszélek erről a közbeszéd alapján, hogy a nagy Ő. A nagy Ő, a nagy Ő, jaj, a nagy Ő, talán ő a nagy Ő! És hogy milyen érdekes, hogy egyáltalán nem vált közkeletű kifejezéssé az, hogy nagy MI. Ugye? Addig megy a történet, hogy a nagy Ő-t meg kell találni. És amikor megvan a nagy Ő, hát akkor a dolog el van rendezve. Mert a nagy Ő attól nagy Ő, és mindjárt mondom, mitől nagy Ő a nagy Ő. (leül a bárszékre – szerk.) Jaj, de kényelmes! Hát én, én… Hát a nagy Ő attól a nagy Ő, hogy ő minden kimondott és ki nem mondott szükségletemre ráhangolódik. A nagy Ő-ről beszélünk, ne kuncogjatok! Tehát ráhangolódik, azt magába emeli, és miután ő a nagy Ő, ezért minden kimondott és ki nem mondott szükségletre természetesen nagy Ő szerű választ ad, s ettől ő a nagy Ő. És ha véletlenül egyik nap egy fél szükségletemre nem hangolódott rá, mert egy picit fárasztó neki, hogy három napja nem aludt, mindig résen van mellettem, mert… hogy akkor máris kétkedő gondolatok árasztják el az agyamat: „Talán nem ő az igazi. Mert ha ő lenne az igazi, minden bizonnyal mindig tudná azt adni, amire szükségem van. Attól igazi, nem? Nem t’om, hogy ezen mit kell annyit töprengeni.” (06:45)

Mi van elöl? A nagy ÉN. Ugye, a nagy ÉN van elöl, hát minden onnan indul. Van egy hatalmas nagy ÉN, körülbelül a csecsemőkori világból ideállva, vagy ide feküdve inkább, ez mégis csak csecsemő, vagy ide fektetve. „Én, énnekem semmi felelősségem a dologban, én pici vagyok, sírok, pönntenn, jöjjön valaki, hogy…” Tehát a nagy ÉN-ből indulunk ki és keressük a nagy Ő-t. És az, hogy utána lesz-e nagy MI? Prr! „Mi az, hogy nagy MI? Milyen nagy MI? Olyan nincs is.” Mert a nagy Ő-nél tulajdonképpen a nagy ÉN akar jól lenni. „Hát de én nem is akarom ezt, hogy MI. Nem, TE-ÉN. Igen, értem. Nem az a nagy Ő? Az a nagy Ő, aki értem él.” Most ezt, akkor… Ez egy definíció volt. Az a nagy Ő, aki értem él. Hát ha már nem él értem, hát akkor… Jó, nem akarok ebbe belebonyolódni. Na most! (07:55)

Az ÉN van nagyon elöl, a MI árnyékban van. Voltak korok, amikor ez pont fordítva volt. Minden arról szólt, hogy MI, a különböző MI-k. Mi keresztények, mi katolikusok, mi magyarok, mi evangélikusok, mi… Minden erről szólt. A mi családunk, a mi nemzetségünk, a mi rokonságunk, MI. S az, hogy ezen belül vannak ÉN-ek? Pfff! Az volt árnyékban. De most így vagyunk, ezért a családállítást valami olyasmi eredeti dolognak látom, amiben valaki nagyon mélyen ráérzett arra, hogy itt árnyékban van a MI, és kikívánkozik innen. Valahogy meg akar jelenni a MI, mert árnyékban van, nem tudjuk megragadni. A jelentőségét nem hogy nem ismerjük föl, kifejezetten le is nézzük, le is értékeljük. Közben pedig, ezt ugye tudjuk, minél tudattalanabbá válik valami, annál kontrollálatlanabbul fejti ki a hatását. Minél inkább kézbe van valami véve, minél tudatosabb, annál inkább tudok vele valamit kezdeni, annál kontrollálhatóbb a hatás. Itt azonban a mi, vagyis a másokhoz való tartozásunk nagyon-nagyon sok szempontból tudattalan, és ezért úgy hat ránk, hogy arról fogalmunk sincs. De az énszerű élményben és átélésben azt mondom „Hát nem értem. Honnan jön ez? Hát miért akarok meghalni? Miért akarok meghalni?” S akkor elmész a születésedig, jobb esetben a foganásodig. „Nem látom egyetlen életeseményemből sem kiindulva, hogy honnan jön ez, hogy nem akarok élni. Nem tudom igazolni ezt a saját életemből, nem, nincs egyetlen esemény, amire rá tudnék mutatni. Nem értem, hogy ez hogyan van.” Persze, mert itt van az árnyékban. A családtagjainkhoz, a rokonságainkhoz, a különböző MI-khez való tartozásunkból nagyon is érthető lehet, nagyon. S a családállítás segíthet, hogy ebből a MI-ből valami előkerüljön a fényre. Ezt nagyon értékesnek látom, nagyon. (10:25)

Emlegettem ezt nektek, egy terapeuta egyszer csak azt mondja, hogy „Egyébként azt gondolom, hogy az életünk minden fontos igazi személyes, eredeti döntésénél nem vagyunk egyedül.” Ugye én persze „Még hogy én nem vagyok egyedül?! Én nagyon is egyedül vagyok, na.” És akkor elkezdte azt mondani. Rendben van, fizikailag egyedül vagyunk gyakran, amikor a döntést meghozzuk, de hogy az a világ, ami alapján a döntést meg tudjuk hozni… Mindig halljuk valakinek a bátorító szavát, valaki, hogy „De, szerintem ezt csináld! Ez jó lesz.” Hallunk, hallunk számunkra fontos személyeket, vagy megjelennek előttünk, vagy akár tudatosan azt mond… „Na, apám mit szólna ehhez?” vagy „Anyukám, na, büszke lenne rám? Mrrr. Ezt valakinek el kellene mondanom, mit szólna hozzá? Mit szólnak a barátaim?” Minden fontos döntésnél, nem vagyunk egyedül, csak nem tudatos ez. (11:35)

Aztán, ahogy néztem a saját élettörténetemet, hogy ah, persze, hogy személyes döntéseket hozok, meg hozunk, de hogy… Nem látok olyan fontos döntést az életemben, amiben ne lenne nagyon-nagyon vastagon benne az egész családtörténetem. Úgy, ahogy van, apukámmal való viszony, anyukámmal való viszony. Akkor csak ide villantom ezt is. A hatás, ami az összetartozásból jön, nem volt tudatos, nem volt az. Visszanézve 5 év, 10 év, 20 év, egyszer csak „Te jó ég! Hát emiatt is csináltam ezt. Hogy nem láttam ezt?” És semmit nem láttam belőle. Megéltem, hogy az apám mondjuk, hát hogy is mondjam, az etikai szilárdsága némi kívánnivalót hagy maga után. Ezt láttam apukámról, s akkor létrejött bennem egy nem tudatos irányulás, hogy „Na, majd akkor én rendes ember leszek!” Ő nagyon jó szándékú, csak nem tudja megcsinálni, majd én, majd én. S hogy ebben az is benne van „Figyelj apa, majd én megcsinálom! Na, hát mi együtt vagyunk, összetartozunk. Én a te fiad vagyok.” (13:05)

Láttam édesanyámat, hogy milyen boldogtalan. Valahogy az egész élményvilágom anyukámról az, hogy boldogtalan. Becsületes, tisztességes és boldogtalan. Születik bennem egy nem tudatos döntés „Na én biztos nem! Hát én ezt biztos nem!” Ott van a nagypapám, aki elindul Erdélyországból, túdu-dúdu-dú. Nagyon ügyes fafaragó, dédnagyapám egy erdélyi favágó, állítólag magasabb volt nálam. Tényleg, azt mondják, úú… És azt mondja, elindul Csíkból, egyetlen legény a sok fiú közül, hogy megcsinálja Pesten a szerencséjét. Mi szokott férfiakkal történni, mikor elindulnak, hogy megcsinálják a szerencséjüket? Na, hát ez az. Egyszer csak beleszeretnek egy fehérnépbe. Az én nagyapám beleszeretett egy fehérnépbe, aki egy kispolgári családnak volt a sarja, és az ő kispolgári apukája azt mondta az én ’gyüttment nagyapámnak: „Ide figyeljen! Az én lányomat akkor veszi el, ha tisztességes állása van. Ilyen mindenféle, ilyen szobrászművészekhez az én lányomat nem adom, én vasutas vagyok.” Hát ez így, hát így, így. S akkor az apukám „Hát, most mi legyen? Hí, most mi legyen? Megcsináljam a szerencsém, vagy megházasodjak? Hú, most valami, érzek magamban valami hivatást, valami, valami, amire talán ott a tehetség, vagy pedig hát a szerelem.” Hát, és akkor a nagyapám mmm, azt mondta „Legyünk MI!” S akkor a nagypapám elvette az én nagymamámat, de megfizette az árát. Nem azért, mert nem szerették egymást, hanem azért – szerették egymást nagyon – mert el kellett neki mennie iskolába fafaragást tanítani. S akkor reggel 7-től délután valameddig, ipari iskola, tanította a fafaragást, akkor este hazament, azért csak az asszonynak is ugye megvan a kívánsága. Nem de bár ott a ház is, a tető, a kerítés, a malacok, a tyúkok. Hát tényleg, kiskoromban odamentem, és kergettem a tyúkokat. Tehát! Művészi hhháá, nulla, annak annyi. Így hirtelen összeállt bennem, ki tudja hány évtizeddel később, hogy például a papi hivatásomnak része az, hogy azt mondom „Nagyapa, te megházasodtál, majd én csinálom ezt a hivatás részt, csak bízd ide. S akkor mi együtt, te azt csináltad, én ezt, na ez így jó lesz együtt.” Nem is akarom pontról pontra, csak háhh. Tehát még abban is, hogy pap vagyok, benne van az apukám, az anyukám, a nagyszüleim, nagymama, nagypapa, itt is ott is. Ikertesó, hühűű. Jó. (16:45)

Tehát az volt a kérdés, hogy mi van Hellinger bácsival. Hát az, hogy ha nagyon tudattalan a MI, akkor gátlástalanul hat, a szónak most nem erkölcsi, hanem valós értelmében. Úgy, ahogy neki tetszik. És ezért ezt felszínre hozni, na, értékesnek látom.

Megint a gatyám…! Az övem! (igazgatja az ingét a nadrágjába – szerk.) Most ez a baj. Jó. Tehát ez, ez. Most meg szűk. Következő kérdés.

Jaj, de még írtam ide valamit. Nem is tudom, hogyan asszociáltam, hogy attól, hogy nem pontosan értjük, hogy mi történik, még lehet valóságos. Emlékszem, Erdélyben voltam egy versenyen. Vonattal jöttünk-mentünk. Kissrácként, végig, ahogy mentünk, kilógattam a fejemet az ablakon, hát nagyon élveztem. Dzs-dzzzs… Na de Erdélyből, értitek. Hát kaptam egy olyan középfül gyulladást, attól koldultam. Úgy, a pályaudvarról le, már mentem is a Jánosba, de valami iszonyat fájt a fülem. Azóta is érzékeny, képzeljétek el, azóta, 40 éve érzékeny a bal fülem. Úgyhogy óvatosan a fejkilógatással. Fül-orr-gégész megnézte: „Be van gyulladva, iszonyatosan csúnya, adom ezt a gyógyszert…” S akkor végül azt mondja „Várjon egy kicsit.” Odament, volt ott a rendelőben egy hűtőszekrény. Az szokásos, hogy a rendelőben van egy hűtőszekrény? Ugye tessék, vannak itt szakértők. Tényleg, itt ülnek. A hűtőszekrényből kivett egy ilyen picike kis fiolát, azt mondja „Úgy egyébként meg van egy népi bölcsesség. Van egy gyógynövény, úgy hívják csak, hogy fülfül. Én fül-orr-gégész vagyok, és egyszerűen hallom, hogy valaki mondja, hogy szedtem egy kis fülfül-et. Nana, és hogyhogy én erről nem tudok?” – mondta ő. S akkor utánament, azt mondja, hogy ebből csináltak régen eszenciát, és ezzel gyógyították a fülgyulladást. „Jó, azért maga csak szedje be az összes mindent, amit fölírtam, de ez itt a lényeg, mert ez meg biztos hat. Ne kérdezze, hogy hogyan, gőzöm sincs, de még akinek adtam…” Na ez jutott eszembe arról, hogy családállítás. Most ez hogy hat, meg mint, van valami tapasztalati tudásunk arról, hogy valami fontos dolog történhet. (20:00)

Amit nagyon nagy gyöngéjének tartok, akárki is csinálja, hogy valaki elmegy egy családállításra, és utána illa berek, nádak-erek, lesz ami lesz, nincs utógondozás. Van, aki, például van egy kedves pszichiáter ismerősöm, aki csinál családállítást, őnála van utógondozást. Azt mondja „Egy hónap múlva találkozzunk, mert hát most eleresztettem magukat, nem tudom mi lesz. Az az én felelősségem, hogy csak úgy…” Ezt, ahogy most látom, ez egy nagy gyöngéje. Hozzám jöttetek jó páran, voltatok lelkesek, és mondtátok „Hú, hát az életemet ez hogy megváltoztatta!” Mások meg mondtátok „Amióta voltam, padlón vagyok, de nem jöttem föl. Ide is négykézláb érkeztem.” Azért… mhh. Jó, nem akarnám ezt hosszabban. Következő! (21:10)

Kedves Fer! (Nem, az „i” az nincs itt, tehát jól… Látszik, ő egy mai kor gyermeke. Hát amit lehet, rövidítünk.) Első sorban, mint katolikus papot, másodsorban mint mentálhigiénés szakembert kérlek, javasolj olyan lelki tükröt a gyónáshoz, amit te „jonak” tartasz. (Hát ez, ez van… Ne hamisítsuk meg mások szavait.) Egy olyan lelki tükröt, amely segítene egy pszichésen jelentősen sérült embernek a fölkészülésben.

Most lerakom a jegyzeteim. Jó lelki tükröt nem tudok ajánlani, de semmilyet. Eleve a lelki tükör műfajjal vannak nehézségeim. Tehát lehet, hogy valaki rászorul, hogy bűnkatalógusokat olvasson, és akkor világos legyen számára, hogy „Jé, ez valahogy ide tartozik! Hát hogy ’ölés’, és akkor áhá, ez akkor az. ’Lopás’…” De most azért komolyan mondom, tehát lehetséges, hogy valakinek a morális intelligenciából bizonyos tényanyag is hiányzik. Másokról rosszat mondok a háta mögött. Vagy: többször megpofoztam nálam gyöngébbeket. Hogy… tehát ha valakinek ez segítség, hogy be tud azonosítani olyan magatartásformákat, amelyeket nem javaslunk, mondjuk erre jó. (22:45)

Most vannak ám nagyszerű régebbi, veretes lelki tükrök. Például abban elolvashatod azt a „ne lopj” kategóriánál, hogy „Pápai vizeken ne kalózkodj!” De ez még hagyján, de volt kisgyerek, néhány évvel ezelőtt, elsőáldozás után, vagy előtt. Nem, ez előtte volt. Azt mondja, mondta, hogy „Hazudtam. Anyukámat megbántottam. Nem segítettem otthon. A tesómmal csúfolódtam. Az osztálytársamba belerúgtam. Pápai vizeken kalózkodtam…” Hirtelen fölpezsdültem. Ho-hó! Itt most valami történt. És hát, bár megtanultam, hogy gyóntató papként ne, ne kíváncsiskodjunk, ne turkáljunk, az nem az én dolgom. Tényleg, ezt tanítják. Ez nem azért van, hogy ott kíváncsiskodj, meg minden, nem rád tartozik, Istennek mondja. De hát, azért hogy mondjam… Mondjuk így a lelkiismeret-nevelése címszóval mégis csak közbeszóltam. „Azt hogy csináltad?” Gyermeki kíváncsiság volt a részemről. És ő, teljesen világosan azt mondja, hogy „Emlékszem, hogy mikor kisebb voltam és jöttünk be a templomba, akkor ott van a szenteltvíztartó kis edény, és én abban pancsoltam.” És ezt ő ezzel azonosította, hogy „pápai vizeken ne kalózkodj”. Hát ezzel most üzenem nektek, legyetek szívesek, ha bementek egy katolikus templomba, ne kalózkodjatok ott a pápai vizeken, vagy legalábbis a fekete zászlót húzzátok föl, tehát legalább a többiek lássák, hogy milyen mentalitással jöttetek be. Na most. Tehát ez a… lelki tükröt megmondom, hogy miért vagyok. Tehát ha valaki tényleg szeret ilyen bűnlajstromot, akkor jó. Hát, na. (24:55)

Ha egy picit túl vagyunk ezen. Meglehet. Akkor a legnagyobb nehézségem az, hogy ahhoz, hogy meg tudjam mondani, hogy valami bűn-e, vagy nem, és hogy mennyire, ahhoz mindig három dolgot érdemes mérlegelni: tett, szándék, körülmény. Tett, szándék, körülmény, tett, szándék, körülmény, tett, szándék, körülmény. Ezt azért mondom, mert hát ez, ez az ABC, hát ez ABC. Ott a hasacska, ott a vége, és a kis kunkor – A betű. Tett, szándék, körülmény. Tehát mikor egy gyónás alkalmával semmi mérlegelés nincs, csak tűű-tűű-tűű, hát attól… Az nehéz nekem. De hát ezt már sokszor emlegettem nektek. Tehát legyetek szívesek, nekem ne gyónjatok olyat, hogy – mondom a klasszikust, ettől rögtön, rögtön helyre billen az alacsony vérnyomásom, munkaképes állapotba kerülök tőle. (26:10)

„Gyónom a Mindenható Istennek, és neked lelkiatyám… - van ennél rosszabb is, már az elején – Isten helyett gyónom neked – ez, ez ennél ez még súlyosabb – nem követtem el semmi bűnt, csak bejöttem, mert már egy éve nem voltam.” Akkor is ugyanezt mondta, akkor se… „Tulajdonképpen az egy év alatt, ha jól emlékszem, de most ebben nem vagyok biztos, múlt héten nem voltam misén, de 42 fokos volt a lázam. Más bűnömre nem emlékszem.” Ilyenkor ingerenciám támad, hogy úgy visszakérdezzek: „És húsleves pénteken? Kicsit azért hozzunk anyagot!” Tehát ha felnőtt emberként van időm átgondolni az életem, de meg se jelenik még szándékszerűen sem, hogy körülmény, meg szándék, az engem lelomboz. Hát úgy érzem, egy kicsit fölöslegesen ülök ott. Tett, szándék, körülmény. 42 fokos lázzal nem kell vasárnap misére jönni – mondta Pál Ferenc atya. Na. (28:05)

De tudjátok, ilyenkor mi szokott történni? Elmondom nektek. Következő… hét múlva jön valaki, azt mond… „Tudom atya, hogy mondta, hogy 42 fokos lázzal nem kell misére jönni, de én nem voltam. Tehát akkor most ezt meg szeretném gyónni, mert nem voltam. Hát tudom, hogy ezt nem kell meggyónni, csak szeretném meggyónni.” Jó, tehát tett, szándék, körülmény. A lelki tükrök hogyan írják le a körülményeket? A körülményekkel nem tudnak mit kezdeni, és a szándékkal meg ugyanúgy nem. Tehát ott egy bűnlajstromot látunk. Tehát teljességgel elégtelen, hogy valaki egy komoly önmagába nézést tartson. Ez az egyik. (28:50)

A másik, amit… hát már unos-untalan mondom nektek. Érdemes lehet két székkel gyónásra készülni, a két szék nagyon jó. Van a pszicho szék. A pszicho széken átgondolom azt, hogy milyen nehéz az életem. Itt megértem magam, együttérző vagyok magammal, itt számba veszem azt is, hogy „Hát igen, azért mások jól kiszúrtak velem nem egyszer, nem kétszer.” S aztán átülök a morális székre, mikor itt már jól elmondtam, hogy ki miért hibás. Akkor: „Igen,ez igaz, és ez meg az én felelősségem volt, hogy…” S aztán olyan is van, hogy ahogy mondod, hogy „Igen, de ezt én csináltam. Ezt nem jól csináltam, ezt elmulasztottam.” Egyszer csak jön a másik hang, és azt mondja „Jó, jó, jó, de hát azért a férjed idegelt föl, nem? Magadtól nem ordítottál volna. De a férjed, na, amiatt ordítottál. Ezt is a papnak majd mondd el, a férjed miatt volt.” Akkor ide visszaülök, kidühöngöm magam, hogy én egyébként egy rendes ember vagyok, csak a férjem fölidegel, s akkor mikor kifújtam magam, akkor visszaülök. S azt mondom „Phú, csúnyákat mondtam neki.” És végül, a gyónásra ez való. Tehát azt már én köszönöm nem kérem. Nem, nem, tehát ezt értem, tudom hogy van, jó ha te is tudod, de… nem, nem kell körbe… „És az azért volt… gmm.” S akkor így gyorsan végzünk. (30:45)

De hogy mit mondhatnék, mondjuk ami segítség. Remélem, hogy ez is az. A másik. Két forrásból dolgoznék, kettőből. Akkor is, hogyha valaki sérült. Az egyik a belső forrás, hát ez a lelkiismeretem. A másik meg most a legegyszerűbb, legdurvább megközelítés, a tízparancsolat. És mind a kettőt használnám, azért, mert az a tapasztalat, hogy néha egészen lazák tudunk lenni a tízparancsolatra vonatkozóan. Mégpedig azért, „Mert én nem érzem bűnnek. Nem, nem érzem, az én lelkiismeretem nem szólt. Hát akkor…” Hát azért érdemes néha picit, egy-két pillantást azért idevetni. (31:40)

De olyan is lehetséges, mikor gyerekek gyónnak, majd ehhez még lenne egy megfűzni valóm, vagy hozzáfűzni valóm. Gyerekek gyónnak, és átnézik a tízparancsolatot. „Hát tulajdonképpen én nem is tudom, hát… Hát most a hazugságon kívül nem volt más, de az meg kevés. Tehát így azért nem merek beállítani a paphoz, tehát ilyen kevés cuccal nem lehet.” És akkor gyerekként mit csinálsz? „Te, mondjál már egy-két bűnt, hogy úgy mit lehet…?” Szóval nem kell másoktól bűnöket kérni, hanem akkor előveszem, hogy „Jó, de mondjuk a lelkiismeretem hálóján valami fönnakadt-e?” Azért akkor szokott ott lenni, fickándozik egy-két… bálna. Jó, tehát ez, amit még hozzáfűznék. És hát mi a lényeg? (32:50)

Az egészben a lényeg, és az egész biztos, hogy akármilyen sérült valaki, valahogy ezt szerintem meg lehet éreztetni, vagy sejtetni, hogy a gyónás középpontjában gyerekként talán azt gondoljuk, hogy a bűneink vannak. Ugye? A bűn, a gyónás a bűn körül kering. Ki, mit, hogyan, mennyiszer. Picit érünk, azt mondjuk „Á, nem, nem, nem. Hát a gyónás középpontjában nem a bűneim vannak, hanem hát Isten, akinek mondom. Akkor majd ő.” Tovább fejlődünk, akkor azt mondom „Ó, hát tulajdonképpen a gyónás középpontjában az Istennel való kapcsolatom van, ami egy bizalmi viszony.” Egy bizalmi viszony. Tehát egyáltalán azért is kezdek neki annak, hogy menni gyónni, mert itt van ez a kapcsolat, és érzek egy késztetést, hogy „Ja, te, úgy el akarok neked valamit mondani. Úgy fáj nekem, és nem akarom ezt tovább hurcolni. Egyszerűen nem tudok elég őszintén a szemedbe nézni. Nem esik jól, mikor veled találkozom. Ez úgy nyomaszt engem, úgy szeretnék már megint így lenni veled, na, így, így!” (Ül, és a mellette lévő széket átkarolja – szerk.) „Íg, így, én így szeretek veled lenni. Gyere már közelebb, ne vacakolj! Jó, tudom, hogy itt vannak, de akkor is, így, így… így.” És én ezt szeretném, ez a vágyam. Abban vagyok biztos, hogy amikor azt mondom „Te, gyere már ide! Hát szeretlek, gyere!” Na az a biztos, hogy ilyenkor Isten nem mondja azt, hogy „Ma nem! Jó kisfiú voltál, öcsisajt?” Nem, ilyen nincsen. Azt mondja „Jaj, te! Hát de jó, hogy ezt mondod, hát de jó, hogy ezt mondod! Már mióta vártam, hogy na, megint legyen köztünk valami szép.” (35:00)

Ez van a gyónás középpontjában, ezért maga az egész folyamat, ami itt történik, tulajdonképpen az egyik legtermészetesebb folyamat. Az, amit egyébként az emberi lélek mélyébe írva találunk, hogy valaki fontos nekem, és énbennem az van, hogy „Jaj, nem, valami, valamit nem tettem jól…” és rohanok hozzá, hogy „De sajnálom! Bocsáss meg! Mert azt akarom, hogy olyan jó legyen nekünk együtt, mint volt. Hát ez a vacakság meg itt van kettőnk között.” Hehh…! Tehát ha valami nem a bűnről szól, az pont a gyónás. Nem a bűnről szól. Szörnyűség! És ezért gyerekeknek, háá, pöttyök… Mindig feladat, hogy írják össze, hogy mit csinálnak jól. Hát azt mindig le kell írni, mindig. S akkor a rossz papírt széttépjük, elégetjük, brrr, a jó papírt meg hazavisszük, lehessen látni, hogy ezt már megcsináltam, ez jó. Olyan édesek a gyerekek, mikor megkérdezik, hogy „A jót is szét kell tépni? – Azt nem!” Na, ennyit erről. Hova üljek? Háhh! Hmm. (36:30)

Feri atya, mit gondolsz arról, hogy mi a férfiak legnagyobb kísértése a nőkkel kapcsolatban? (Én örülök, hogy ebben kompetensnek találtok. Nem, tehát ha még én itt számítok, az… Assz’ongya!) És mi a nők legnagyobb kísértése a férfiakkal kapcsolatban? (Ezt is tőlem. Látjátok, nem hiába születtem. Nagyapó, nagyanyó! Látjátok? Na most. Tovább is van. Nehogy a kérdező, drága, nehogy megbántódj!) Azt gondolom, az elsőre könnyebb válaszolni. (Na!) Szerintem az többször merül föl. (Ez, ez… itt tulajdonképpen egy szót kellene jobban kifejteni: „az”. Hogy „az” többször merül föl. Te kis tünemény! Mi az az „az”, ami többször merül föl? Azt mondja.) Te hogy látod? Köszönöm a válaszod!

Lehelyezem ide a papírt. Hát én ezen komolyan elgondolkoztam. Tényleg, tényleg, hát miért ne, komoly kérdés… Arra jutottam, hogy szerintem messze a legnagyobb kísértés, messze, messze… minden fölött van, hogy tárgyiasítsalak, hogy eszköznek tekintselek mondjuk a saját boldogságomhoz, saját céljaim eléréséhez. Szerintem én ezt látom a legegyetemesebb kísértésnek jelenleg férfi és nő között. „Hogy te valahogy úgy… izéljelek, hogy te szolgálj engem. Te azért vagy, hogy én boldog legyek.” Szerintem messze ez a legnagyobb kísértés. És aztán, hogy ezt ki, hogyan, milyen stílussal, meg színnel, meg formával, meg hogyan, hát az már változatos nagyon, de szerintem ez. És ebben nem látok nagy különbséget, bár… de nem, nem, végül nem. (39:25)

Múltkor mondtam ezt nektek? „Ha boldog akarsz lenni, ne házasodj meg?” Ugye mondtam. Szeretnéd valaki boldog legyen, akkor… És ezt viszont nem mondtam, ezt néhány nappal ezelőtt hallottam egy kedves valakitől, csak vasárnap kotyogtam el. Menyasszony fölvette a menyasszonyi ruháját, úgy dgg-dgg-dgg, hát értitek, hát azért az már valami. Jaj, de… most eszembe jutott egy kedves menyasszony. Jaj, ez jópofa volt. Ez jó. Jöttünk ki a templomból – nem ez a történet, amit elkezdtem, hanem ami eszembe jutott róla. Tényleg, eskető papként számtalan nagyon érdekes történetem van. Jöttünk ki a templomból, ez most nyár, s megyünk ki. Kiléptünk az ajtón, megálltunk ott, egyszer csak fölsikít a menyasszony „Jaj, lecsúszott az abroncs!” Tulajdonképpen nem éreztem megszólítva magam. Érzékeltem a problémát, de a segítői attitűd kevésbé öntött el. Volt olyan is, az ott volt a Krisztus Király plébánia vagy templom… Kijöttünk, megállt a menyasszony, hatalmas abroncsos cucc volt. Kijöttek a koszorúslányok. Milyen jó, hogy pontosan lehet látni, hogy a koszorúslányok jöttek ki. Kijöttek a koszorúslányok, az egyik, ekkora volt a szeme, egyszer csak hasra vágta magát, benézett a szoknya alá. Úgy, úgy ahogy volt, a hátára… „De titok rejlik ott!” Itt se éreztem késztetést, hogy valamit… Na most! (41:40)

Mi a történet, ami a… ugye, ahonnan kiindultunk? Azt mondja ez a hölgy, hogy „Na, fölvettem a menyasszonyi ruhát, és ott persze sokat agyaltam, hogy megmutassam-e a vőlegénynek… Ú, de nem bírtam ki, érted, nem bírtam! „Na, na? Na? Tetszek?” S erre azt mondja a férjem, akkor még vőlegényem volt, majdnem maradt is. Azt mondja „Igen, elég jó.” Végigfutott rajtam a hideglelés, hogy most derül ez ki, hogy ő hogyan lát engem? Hogy most, két órával az esküvő… most mondom le az egészet!” De hát valahogy a kényszer, már mégis csak minden el volt intézve, névjegykártyák kint voltak az asztalon, hát ért… csak megkérdezte, hogy mi az, hogy „elég jó”. A férje azt mondja – vőlegény volt, na! – „Az elég jó azt jelenti, hogy nem kell hozzátenni semmit, se elvenni belőled semmit, így vagy jó, ahogy vagy. Ez itt bőven elég. –  Ja, jól van akkor, hozzád megyek, te!” És azt mondta ez a hölgy, 50 éves – alatta van! – hogy akkora élmény volt ez neki ott, abban a rémületben, hogy ez volt a válasz, hogy ő attól kezdve nem kételkedik abban, hogy ő szép és értékes, és hogy a férje így látja. Ő ezt a férjétől megtanulta, és azóta ezt ő tudja. Tyű! Ez, ez jó! Azt mondja. Tehát ez, szerintem ez a legnagyobb kísértés. 8. oldal. Ami hát semmit nem jelen. (43:55)

Hét éve vagyunk együtt a párommal, négy éve élünk együtt. Én úgy érzem, hogy itt lenne az ideje kis pötty jövetelének, ő viszont nem igazán. Azt mondja jól megvan így, és szeretné élvezni egy kicsit az életet. (Kihagyok egy részt.) 15 éves kora óta dolgozik, ugyanis elveszítette az apukáját és anyukáját. Egyedül maradt anyukája sok testvérrel együtt. (Már a fiúnak a sok testvérével együtt.) Szóval mindezt megértem, és nem akarom erőltetni a dolgot, mert abból úgysem sül ki semmi jó. Csakhogy én most 34 vagyok, ő meg 41. Nem szeretnék még évekig várni, főleg hogy elvileg több pöttyöt is tervezünk. (Elvi pöttyök. Hát az tényleg, elvi pötty.) A párom viszont nem nagyon érti, hova a nagy sietség, hiszen ma már 40 fölött is simán szülnek a nők. Úgy érzem, hogy egyenlőre ez egy megoldhatatlan probléma közöttünk, meg kellene tanulnom együtt élni ezzel, és bízni benne, hogy egyszer majd csak lesz valami? Illetve tudni elfogadni, ha mégsem lesz semmi?

Ez egy életből való kérdés. Ugye, erre nem sokat lehet… Ez az, ami. Mondom, mi jutott eszembe. Az első, jaj de elgondolkoztam azon, hogy ez egy kérdés tőlem, vagy felém. Mert ugyanis, ahogy elolvastam ezt az egészet, tudjátok mi játszódott le bennem? Most miért kéne tudnotok, hát ezzel ne töltsetek időt. Az élet rövid, tehát ez… Mentem jobbra-balra, gőzöm sincs, hogy ez hogyan van. Ez volt bennem. Gőz… nem tudom. Akkor hirtelen megértettem, hogy a kérdező is így van vele. Azért kérdez, mert ő sem tud tájékozódni ebben. Hogy ez egy hülye helyzet, hogy azt hallom a férjemtől, vagy a társamtól, hogy „Ó, majd, majd ráérünk. 40 fölött is van…” De hogy valójában nem tudom, hogy mi van. És hogy ahogy én átéltem, hogy gőzöm sincs, hogy ez itt most tulajdonképpen mi, talán a kérdező is így van ezzel, ezért kérdez, mert nem tudja, hogy most… ez most itt mi. Innen jött ez, hogy tulajdonképpen ez máris mond nekem valamit. Hogy lehet, hogy ezt a kérdést a párjától kellene megkérdezni. De nem engedni, hogy annyit mondjon „Jaj drágám, hát ezt már ezerszer megbeszéltük!”, vagy azt mondani, hogy „Jaj, hát… majd lesz, hát te is tudod.” Hogy ott maradni a kérdésnél. „Kérlek, most ezt ne üsd el, mondd meg, hogy ez hogy van benned!” (47:10)

Az lett a következő gondolatom, hogy az is lehet, hogy a férfi se tudja. Azért olyan nehéz ez a helyzet, mert egyikőjük se tudja, hogy vannak ezzel. Ez nagyon könnyen lehet. Lehet olyan, ugye, gőzöm sincs, hogy ez a férfi azt mondta magában. De hogy ezt egyébként, amit magában mondott, ezt úgy merné-e hangosan kimondani, ezt se lehet tudni. (suttogva – szerk.) „Én nem akarok gyereket!” De most ezt így húzom-nyúzom, aztán majd kifutunk az időből. Most nem is akarok ezzel foglalkozni. Az a legjobb, ha nem is foglalkozok vele, mert akkor nem kell kimondanom magam előtt, hogy tulajdonképpen én nem akarok. Hát itt is van óriási kérdőjel, nem tudni, hogy ő hogyan van vele, magában hogy van. Lehet, hogy ezt eldöntötte, nem akarja elmondani. Lehet, hogy eldöntötte, de próbál nem is foglalkozni vele. Nem biztos, nem föltétlen rossz szándékról van szó. „Menjen az idő, mindegy, az élet… aztán majd, majd… majd az élet dönt helyettünk.” De ő már eldöntötte, hogy nem akar. (48:20)

Ugye ezt mondja a kérdező, hogy a férfi kisgyerek korában megélte azt, hogy az édesanyjával maradt, sok testvérével együtt, és rengeteget nélkülöztek. Egy ilyen elemi tapasztalat, hogy „sok gyerek: nagyon rossz dolog”, ez egy elemi tapasztalat nála. De van, akinél pont fordítva van. „Jaj, jaj, sok gyerek, focicsapat!” De ahogy a kérdező leírja, ott mintha a férfinek ez volna az elemi tapasztalata, hogy „Nagyon veszélyes a sok gyerek, bármikor pórul lehet járni, akkor jön a szűk hét esztendő, ú, ajjaj-jaj. Azt nem, nem, a sok gyerek nagy kiszolgáltatottság. Egy gyereknél ú, még valahogy el lehet lavírozni.” Ha ez valakinek egy alaptapasztalata, amit ő megélt gyerekként, akkor egyébként minden további nélkül gyerekként, ha valami nagyon megérint bennünket, hozunk döntéseket, gyerekként. De olyan életre szóló döntéseket hozunk, hogy attól nyekken. (49:30)

Ezek a gyerekkorban hozott döntések is vagy tudatosak, vagy nem. Például egy fiatal kislány, aki már kislányként, óvodásként látja, hogy az apja alkoholbeteg, akkor hoz egy döntést „Én alkoholista emberrel soha nem fogok élni. Soha!” Ezt egy ötéves kislány minden további nélkül életre szólóan kimondja magának. Öt évesen dönt. Ezek nagyon mély döntések, egészen életre szóló következményekkel. Izgalmas volna ez, hogy elgondolkodnátok azon, hogy milyen életre szóló döntéseket hoztatok gyerekként. Ezek a döntések nagyon mélyről határoznak aztán meg, sokszor tudattalanná válnak, de nagyon hatnak ránk, és nagyon kötjük magunkat hozzájuk. ezeknek az életre szóló, gyerekként meghozott döntéseknek a következménye pedig, hát vagy pozitív, vagy negatív. Tehát a gyerekkori élményvilágból, tapasztalatból származnak. Tehát valamit jól megragadnak, de hát… Ezért szükséges lehet ezeket a gyerekkorban meghozott nagyon mély döntéseket fölülvizsgálni. (50:55)

Emlékszem, egyszer jött hozzám, ja nem, hittanórára jártak gimisek, és nagyon… Volt ott egy olyan tehetséges srác, annyira tehetséges volt, érzékeny volt, hát csak bámultam, hogy… és kérdeztem „Na, te mi leszel?” Beszéltünk… „Na, mi leszel?” S ahogy kitaláltam neki legalább öt hivatást, ami úgy testhez állt volna. Azt mondja, ő: jogász. Ne már! Mi, hát egy ilyen érzékeny lélekkel? Ne! Persze kellenek érzékeny lelkű jogászok, cupp mindenkinek, főleg jogászoknak. De énbennem az volt, hogy jaj, jaj, hogy ezt a tehet…, hogy, hogy ez a te… mi lesz ezzel a tehetséggel? Nem bírtam… „Te, miért akarsz te jogász lenni?” És akkor elgondolkozott, azt mondja „Azért, mert kisfiú voltam, amikor otthon voltunk azzal az élménnyel, hogy mindig nagyon spóroltunk, mindig nagyon, apukám megtanította, hogy mindent meg kell enni, ami ott van a tányéron, nem dobunk ki ételt, mindenre vigyázunk, lehet még azt használni, nem pazarl…” Hát tényleg. S akkor egyszer csak volt valami jogi ügy, és eljött a családba egy jogász, s akkor azt mondja „Arra emlékszem kisfiúként, hogy ott ült apukám, anyukám, és akkor a jogász lerakott papírokat, igen, akkor csinált egy ilyet (pecsételt – szerk.), ott aláírt, még egy ilyet. Jó, akkor itt majd olvassák el… Ezt csinálta, és azt mondta, hogy hát akkor 50 ezer forint.” Így élte meg kisfiúként, s aztán jogász bácsi elköszönt, még láttam a szüleimet, ahogy nagyon tisztelettel kezet fognak, nagyon köszönjük szépen, hálásak vagyunk, és elment 50 ezer forinttal – mondjuk 5 ezer forint volt akkor egy fizetés. Azt mondja ez a kisfiú „Ott eldöntöttem, hogy ezt én is így akarom.” Hogy lehet így is. Hát én akkor ezt fogom csinálni. (53:10)

Hát egészen, egészen különböző mintázatú, de nagyon mély döntéseket tudunk hozni gyerekkorban. A nagy kérdés úgy szól, hogy nem érdemes-e ezeket felülvizsgálni? Van, amit érdemes. Tehát például gőzöm sincs, hogy itt mi hogy van, gőzöm sincs, tehát a tanácstalanságom fönnáll. Ezért kezdtem el ötletelni. Lehet, hogy ez a férfiember hozott gyerekként a nélkülözés, vagy a szegénység, vagy a rengeteg nehézség élményszerű átélése után egy döntést. „A sok gyerek nagy baj, nagyon nagy baj. Bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, félelem, nélkülözés, szörnyűség. Ezt én nem!” S ha ő hozott egy ilyen döntést, akkor nem csodálom, hogy… „Majd lesz, majd lesz valahogy…” De hogy ez van-e vagy nincs, ezt valószínű úgy lehetne kideríteni, hogy nem tágítok a kérdéstől. „De most kérlek, ez nekem nagyon fontos. Mondd meg, hogy te tényleg hogy vagy ezzel! Ez élet-halál kérdés. Ez nem egy olyan, hogy most, most akkor…” (54:35)

Akkor lehet, hogy valami előjön. Akár olyasmi is, amire a férfi maga rácsodálkozik. Akkor a feleségével, vagy társával köthetnek egy új szerződést az életre vonatkozóan. Vagy a férfi magában köt egy új szerződést. Ezek lettek az asszociációim, miközben nem tudom, hogy hogyan van. Emm, hmm. Szóval. (hangos orrfújás – szerk.) Jó, azért jó, hogy ennyien vagyunk, mindig történik valami. Nem érezzük, hogy itt unatkozunk, és… Igen. Jó. Ez nem is kérdés. (55:40)

Internet segítségével tudom követni előadásaidat, miséidet, amikért hálás vagyok. Úgy négy éve bementem egy egyházi könyvesboltba, és kerestem valamit Pálhegyi Ferenctől. Kicsit figyelmetlen voltam, mert csak otthon realizáltam, hogy bár nagyon hasonlít a két név, azért mégsem ugyanaz.

Egy tudatos vásárló. Nem így írta alá, na. Itt nem volt kérdés, csak mondta. Akkor híí! Belecsapunk a témába! (56:25)

Gyerekkorban kialakuló negatív sémák

Tudjátok, sémákról beszélünk. Mi ez, hogy séma? Azokról a sémákról beszélünk, amelyek gyerekkorban alakulnak ki, ráadásul mi most kizárólag a gyerekkorban kialakuló negatív sémákról beszélünk. Mi az, hogy gyerekkorban kialakuló negatív séma? Van egy tapasztalatom gyerekkorban. Itt főleg két dologra gondolhatunk, az egyik, valami folyamatosan fönnálló, fönnálló, fönnálló, rám ható jelenség, vagy pedig valami egyszeri, de nagyon erőteljes élmény. Ezek a leginkább alkalmasak arra, hogy bennünk valami séma kialakuljon. (57:15)

Tehát az, hogy ha mondjuk a mai nap nem figyel rám anyukám, ettől még nem lesz egy nem t’om milyen sémám, nem lesz csökkentértékűség-szégyen sémám, hogy nem számítok, meg nem figyelnek rám, meg nem vesznek észre – ettől nem lesz, mert jön holnap, és az élet szép. De ha ezt tíz évig csinálja, akkor már lehet. Az is lehet, hogy egyébként a szüleim törődnek velem, vagy figyelnek rám, csak amikor egyszer nagyon nagy bajba kerülök, akkor nem érhetőek el, s akkor kialakul bennem egy veszélyeztetettség élmény. „A világ nagyon veszélyes hely!” (57:55)

Hogyan alakul ki a séma? Mindenképpen valami gyerekkori tapasztalati alapja van, vagy valami huzamosan fönnálló, vagy pedig valami egyszerű, nagyon erős. Mi lehet ez, hogy huzamosabban fönnálló, vagy egyszeri? Négy dolog: valamiből túl sokat kapok. Ez lehet negatív is, pozitív is. „Hát minden este apám megver.” ahh, hát ez… nem is akarok belegondolni. De olyan is lehet: apám minden este „Egyél még fiam! Gyere, ez nagyon finom. Itt a joghurt a kis pocidnak. Na és akkor még a gumicukor, az is nagyon jó lesz, mert te szereted. Jó, nem egészséges, de egy kis kólával leöblíted, jó lesz drágám.” Hát ugye az is lehet, hogy úgy elkényeztetnek, mint a csuda. Hát a szükségleteimre nem hangolódnak rá, csak veszik a cuccokat. Tehát valami túl sok, ez lehet pozitív, negatív. Valami túl kevés. Vagy elhanyagolás, vagy egyáltalán valami szükséglet, például nem kapok elég szabadságot. Az akkor, az kevés. Nem kapok elég iránymutatást. Az is kevés. Ez is lehet ilyen-olyan. Aztán az is lehet, hogy konkrétan bántalmaznak, annak van öt fajtája. Nem ismétlem el, de elismétlem: fizikai, verbális, szexuális, internet… Tessék? Mi az ötödik? Az az, gratulálok! Egy legény talpon a vidéken. Gazdasági, anyagi, anyagi bántalmazás, tehát visszatartok emberi méltósághoz szükséges javakat, akár a családon belül. (60:20)

Emlékeztek, hogy volt egy fiatalember, aki el akarta venni a kedvesét, és a kedvese eljött hozzám, és azt mondja, hogy ő tulajdonképpen hozzá fog menni, de nagyon fél. S kérdeztem, te mitől félsz. Azt mondta „Attól félek, hogy nekünk a hűtőszekrényben is külön polcaink vannak. Van két polc az enyém, és két polc az övé. Mi külön vásárolunk, és a sajátunkat esszük a közös asztalnál, de nem is nagyon adunk egymásnak. Mert volt, hogy kértem a vőlegényemtől, hogy adjon, de azt mondja ’De hát én kiszámoltam a boltban, hogy nekem ennyi kell. Hát ha adok, akkor már nem jut annyi. Hát azért vettem ennyit, mert én azt meg akarom enni.’” Beza! S a hölgy azt mondja „A félelmem meg arra vonatkozik, hogy amikor megszületik a pici baba, nem tudok vásárolni. Most akkor azt képzelem el, hogy esetleg nem vagyunk jóban, vagy a férjem elmegy egy pár napra, és az én polcomon nem lesz semmi.” Az élet mindig sokkal olyanabb, mint ahogy azt bármikor gondolnánk. Szerintem nektek is ez a tapasztalatotok. Na ez az, amit te mondtál, ez a gazdasági, anyagi. Egyetlen rossz szó nem hangzik el, senki nem bánt senkit, nincs semmi, csak… De a vesszőparipám persze a házasságban az, amikor a nő nem fér hozzá a pénzhez. Plöm-plöm-plöm. Tehát ez az öt fajta bántalmazás. (62:15)

És mi a negyedik formája annak, hogy gyerekkorban kialakuljon egy séma? Ez pedig, amikor valamiből, amiből valami egységet kellene kapnom, annak csak nagyon egyoldalúan, az egyik részét kapom meg, és a másik részét nem. Tehát például mondjuk egy igazi „jókislány” szocializációja, akit erőnek erejével mindig és újból figyelmeztetnek arra, hogy legyen jó kislány, és mindig adjon, és mindig másokkal törődjön, és legyen nagylelkű, és legyen jó szívű, és, mert hát mégis csak, „okos enged, szamár szenved”, és a többi. Egyáltalán, soha nem merül föl, hogy ő saját magát hogy védje meg. Erről nincs se kultúra, se beszéd, semmi. Egyáltalán nem kap segítséget, hogy léteznek határok, amiket ő megőrizhet, vagy tarthat – ez egyoldalúság akkor. Az egyik oldalt iszonyat nagyra hangsúlyoztuk, a másikról egyáltalán nem esik szó. Ez a négy dolog. (63:25)

Egy séma mit tartalmaz? Gondolatokat, érzéseket, fizikai állapotokat, és szelektív emlékeket, ami azt jelenti, hogy már a gyerekkori séma kialakulásakor jellemző élményvilágra hasonlító emlékeket gyűjtögetjük és rendezzük össze. Ilyet egyébként is gyakran teszünk például, mondok egy párhuzamot. Mikor a hormonális bumm, hormonális puff, társkapcsolatban. A pozitív kép összetörik, és kialakul a társamról alkotott negatív kép. Ugye, erről már sokat beszéltünk, ez egy természetes folyamat. Mikor pozitív kép, akkor azt mondtam: „Becsületes, megbízható, biztonságos, kiszámítható. Háhh, megfontolt, alapos és lelkiismeretes.” S ugyanez a férfi tíz év múlva: „Lassú, körülményes, unalmas, totojázik, kényszeres, elviselhetetlen.” Lehet, hogy nem is változott egy picit sem, de az idealizált képből lett egy démonizált kép. Amikor megalkotom a társamról a démonizált képet, mit szoktunk előszeretettel tenni? Ez egy érdekes jelenség. Hogy visszanézünk, és ezt a most kialakított képet a múltban mindenféle emlékünkkel alátámasztjuk. Akkor történik az, hogy fölhívod a szomszédasszonyt, vagy a kedves Juliskát, a barátnődet, és azt mondod „Hova raktam a szemem? Hát már az esküvő előtt is… hát most látom csak, már az esküvő előtt is nem használta a papírzsebkendőt, szipogott. Most, most, most lett világos, tíz év házasság… hát te,. hát ott már szipogott. Egy kulturálatlan bunkóhoz mentem hozzá, egy szipogógyárhoz. Ezt a baklövést! Hát látni való, ez, ez, hát látni való a folyamatot, ahogy a takonyba úszik ez a kapcsolat, maga a szörnyűség. Hát kész csoda, hogy nem fulladtam bele. Ilyen pasit! Hát már… hát komolyan…” Ezt mi csináljuk. (66:15)

Elkészítem a démonizált képet, és az ezzel összefüggésben, azt megerősítő emlékeket szépen sorba rakom. Gyönyörű szép, lesz egy ilyen kis terrakotta utacskám, tök-tök-tök, így mehetek… Nagyon szép. Erről jut eszembe, hogy az oszlopos tiszafa, amit kaptam tőletek, köszöni jól van. Ültető gödröt ástam, elültettem, miután erőnek erejével elvittem. Ültetés előtt beöntöztem, hadd cuppogjon. Kicsit (letaposta a földet, mutatja – szerk.) Azóta minden héten legalább egyszer megöntözöm. Sitty! Mint Marge-nak a haja. Marge. Marge Simpson, teljes nevével. Hát csak nézitek, nem? Hát mivel töltitek az estét? Soha egy kis Simpson család, mindig csak komolyan beszélgettek az élet… Hát ne már! Hát éljetek egy kicsit! Marge Simpson. (67:30)

Hű, tehát! A sémáknál vagyunk. A sémák ezt a négyet tartalmazzák. A negyedik: fizikai állapotok, fizikai-testi tünetek és állapotok. De miután ezek már olyan régóta vannak velünk, hogy szinte nem is emlékszünk vissza arra, hogy volt valamikor másképpen, ezért ezzel azonosítjuk magunkat, ezzel az egész világgal. Azt mondjuk, ez vagyok én. A világ ilyen, a másik ember olyan, és kialakulnak mindenféle szűkös tapasztalataink az életről. Ezeket a szűkös tapasztalatokat azonosítjuk az élettel, és azt mondjuk „Az élet ilyen. Én ilyen vagyok. Te olyan vagy. A kapcsolatok ilyenek, a jövő olyan…” Erre szoktam ezt mondani, hogy azt gondoljuk, hogy az élettapasztalataink egyenlők az élettel. Az élettapasztalataink mindig sokkal szűkösebbek. Főleg, amikor az élettapasztalatainknak egy sajátos köre határoz meg bennünket. (68:40)

Mit tesz aztán velünk ez a séma? És aztán, hogy mi mit teszünk vele. Mit tesz velünk a séma? Rávesz bennünket arra, hogy négy féleképpen fönntartsuk a saját zavarainkat. Azt gondolnánk, hogy akkor meg akarunk gyógyulni, lehet hogy meg akarunk gyógyulni, és közben nem tudatosan minden eszközzel fönntartjuk a saját nyomorúságunkat. Mi ez a négy eszköz? Létrehozzuk azokat a helyzeteket, amikben megint megélhetjük, hogy na ugye milyen rossz minden, vagy legalábbis te, vagy én, vagy a kapcsolat, vagy az élet. Tehát létrehozzuk ezeket a helyzeteket. Egyik. Másik, a létrehozott, vagy megjelenő helyzetekbe belelátjuk. Nincs ott, de mi minden további nélkül belelátjuk. (69:35)

Emlékeztek, volt egy gyönyörű, egy terapeutának a története volt. Elvette az ő szerelmét, elmentek nászútra. Nászútra. Hova? Tengerpart. Haaa, lágyan susogó tengeri szél, mhh, ki-kimorajló habok. Jó, ezt most nem húzom. A lényeg, a lényeg, hogy ő fölszaladt valamiért a kocsihoz, ami fönt parkolt, mert lent volt egy öböl. Ahogy jön lefelé, látja, hogy az ő szerelmetes ifjú arája éppen kagylókat gyűjt az átmeneti sávból. És ahogy jön lefelé, látja az ő arájának ezt a görnyedt hátát, s a következő mondat jelenik meg benne: „Na innen menekülj!” Három napos házas. „Most se szó, se beszéd, fordulj meg, ülj be az autóba, ha kagylót tud szedni, majd másra is alkalmas, te meg…!” Csak az illető pszichológus. Levonszolja magát, azért távolságot tart, mégis csak… és elkezd ezen töprengeni, hogy ez meg most mi? Hirtelen beugrik neki. Kisfiú, sok testvér, fáradt, agyongyötört anya, főz, takarít. És ő kisgyerekként látja az anyjának a görbe hátát, és megy oda. „Anya, anya, anya!” Az anya „Hagyjál békén! Nem látod, hogy rátok főzök? Még te is itt láb alatt vagy? Most mostam föl!” És beég neki az anyjának ez a görbe háta, és az az élmény, hogy nem tudja elérni az anyját, elérhetetlen, érzelmileg megközelíthetetlen. (71:50)

Miért mondtam ezt el? Most ezt tényleg nem tudom. Tényleg, valamiért mondtam el. Ez az! Jaj, köszönöm! Mi lenne velem nélkületek? Most képzeljétek el, itt egy üres teremben állnék,és itt most itt, itt „Ezt miért mondtam el? Jaj!” Ennél szörnyűbbet el se tudok képzelni, most pont így fejezzem be egy üres teremben. Tehát létrehozzuk a helyzeteket. Vagy a létrehozott helyzetben, vagy a kialakuló, spontán megjelenő helyzetben belelátjuk háromnapos házasként, hogy ez is olyan pusztulat lesz, mint amit ismerünk. Hát ez a belelátás. Miközben a feleség éppen a szerelmének gyűjti a kagylókat, értitek. Hát köszönő viszonyban nincs a realitással az, amit most a férfi átél. (72:45)

Harmadik, fölnagyítjuk. Hát éppenséggel lehet az, hogy a nászúton a felesége azt mondja, hogy „Ne haragudj, nekem most nincs kedvem már este 11-kor még kimenni pizzát enni a tengerpartra.” S őbenne egyszer csak „Na, most kezdődik. Nem érek rá, nincsen kedv… ez is csak olyan lesz.” Ez akkor fölnagyít, mert a közlés hasonlít az élményéhez, de fölnagyítja. És a negyedik, hát ez a legcukibb, kiprovokáljuk. Addig-addig-addig, „Na én ugye megmondtam!” Ez a négy módja, ahogyan a séma világát nem tudatosan fönntartjuk. És akkor, ez a vége, pubb-pubb. Mhh, idő! (73:40)

A cselekvés. Tehát most arról beszéltünk, hogy a séma mit csinál velünk, ezt a négyet, és mi mit csinálunk a sémával? Három dolgot, ami nem része a sémának. Első. Idáig vagyunk a séma logikájával, és mindent ő elintéz helyettünk, és mi belemegyünk és megéljük így, hogy az élet ennyi, és kész. A másik, hogy erőnek erejével megpróbáljuk távol tartani magunkat az összes olyan helyzettől, amiben a sémánk aktívvá válna, mert azt tudjuk, hogy az szörnyű. Tehát akkor mondjuk egy férfi azt mondja „Én inkább pap leszek. Körbenéztem, minden nőnek előbb-utóbb görbül a háta. Vagy ezért, vagy azért. Úgyhogy, inkább hagyjuk is! Én nem szenvedek. Szenvedtem már eleget, énnekem görbe hátú asszony nem kell. A hosszú lábú asszony nem rossz, de görbe a háta, úgy folytatódik, és azt nem.” Hát a második, mikor megpróbálom eltzz-tzz, hogy magamat megvédjem, s tulajdonképpen akkor jobban vagyok, csak hogy elvesztek valamit az életből. Ugyi-bugyi? Na. Három. „Most már fejezze be, és akkor…! Igen, igen.” Ja nem, ezt magamnak mondtam. Gyorsan mondtad, hogy már fejezzem be. Túlkompenzálom. Túl-túl-túl. Például a KöHi-nél, amiről most beszélünk, Könyörtelen mérték, hiperkritikusság. Ott túlkompenzálhatom a Csökkentértékűség-szégyen sémának a világát. Vagyis az van bennem „Nulla vagyok, senki vagyok.” Ha ezt túlkompenzálom, akkor például keddenként előadást tartok. (taps – szerk.) (75:35)

Lejegyezte: vinkozoli