A kiégés 12.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Ismétlés (Karácsnyra hangolódva) – Könyörtelen mérték, túlzó kritikusság

Ez az év utolsó alkalma, oohhh! Aztán elmegyünk Karizni, jaj, jó is az. Szóval. Talán megvan még, hogy honnan indultunk, mindig egy pici ismétlés, hogy képben legyünk. Könyörtelen mérték, túlzó kritikusság. Mi ez, hogy könyörtelen mérték, túlzó kritikusság? Így nevezünk egy olyan sémát, vagyis egy belső hiedelemvilágot, amely hiedelemvilág érzéseket, gondolatokat, azután emlékeket, de már az ehhez kapcsolódó emlékeket, tehát szelektált emlékeket, és ezekhez kapcsolódó testi, fizikai állapotokat tükröz. Ez a séma, vagy hiedelemvilág eluralkodik rajtunk, és mi már ezen keresztül látjuk az életet és a valóságot. Ezért mindannyian, akik valamilyen aktív sémával élünk, vagy sémákkal élünk, azt lehetne mondani, hogy több-kevesebb realitásvesztésben vagyunk. (Még mindig egy kicsit visszhangos, ugye? Nagyon, nagyon. Igen, én is úgy érzem, hogy ez még sok.) Hogy, hogy… (01:15)

Erről a sémáról beszélünk, és ennek a sémának, mint az összes többi sémának akkor ismérve, hogy valóságnak tartjuk azt, ami nem az, és nem tartjuk valóságnak, azt ami az. Minden, ami a sémánkkal egybevág, arra azt mondjuk „Na ez a valóság. Na ilyen az élet. Na így vannak az emberek, na.” Emlékeztek, megkapjuk a pofont, és azt mondjuk „Na, ugye megmondtam.” (01:45)

Ennek a sémának mi az egyik gyökere? Az, hogy belsővé tettünk ideálokat, eszményeket, ezek nagyon magas mértéket és mércét jelentenek számunkra, kifelé pedig kritikusság formájában jelentkeznek. Hát ha nagyon magas a mérce, és a mérték, és a kritikusság, akkor azt lehetne mondani, hogy ennek összefüggésében állandó idő nyomás, teljesítmény szorításban élünk. Idő nyomás, teljesítmény szorítás. Nem elvárásoknak akarunk megfelelni, hanem a belső mértékünket követjük. Csakhogy a belső mértékünk már elállítódott. Ez a baj. Ugye ez pont az, mikor valaki lelkesülten azt mondja „Ah, végre az érzéseim szerint fogok élni!” Ajjaj-jajjaj! Hogyha bármelyikünk egy igazi, egészséges lélek, ő megengedheti magának, hogy mindig a meglévő érzéseire is hallgasson, és azok alapján éljen. De ki az, aki itt egészséges? (02:50)

Tehát ha nem vagyunk elég egészségesek, sebzett a lelkünk, akkor parazita érzések nyomorgatnak bennünket, helyettesítő érzések. Hogy van egy helyzet, ahol senki nem bánt, és én mégis félek. Fenyegetve érzem magam kedd este. Na. Nem fenyeget senki, de én ülök, és „Rettegek, mikor mond valami olyasmit, amikor ráismerek magamra, és az fájni fog. És ha fájni fog, az rossz lesz, és ha rossz lesz, kezdek elsüllyedni. És ha kezdek elsüllyedni, elmegy a talaj a lábam alól. És ha elmegy a talaj a lábam alól, akkor az egész estének annyi. Ha az egész estének annyi, nekem is annyi.” Ah, pedig ez csak egy alkalom. Szóval. Szóval. (03:35)

A kiégés

Ebben a könyörtelen mérték, túlzó kritikusság belső hiedelemvilágában a mértékünk elállítódik, ezért minden további nélkül nagyon is veszélyeztetettek legyünk arra, hogy munkaalkoholisták legyünk pl. Vagyis, így eljutottunk a kiégésig. Eljutottunk oda, hogy mennyire veszélyeztetettek lehetünk abban, hogy túltoljuk, túlnyomjuk, kizsigereljük magunkat. Főleg akkor, mert a kiégés soha nem csak egyetlen személynek a története, ha a környezetünk, az az élő rendszer, aminek a tagja, vagy tagjai vagyunk, az ezt föl tudja erősíteni, fölnagyítja, márpedig fölnagyítja az tuti. Tehát akkor itt van ez a séma, eljutottunk a kiégésig, és a kiégéssel kapcsolatban eljutottunk négy pontig. (04:25)

Mondanám a négy pontot. Ezek tulajdonképpen idővonal mentén is elképzelhetők, hogy egymás után való lépések, de úgy is láthatjuk ezt, hogy az első lépés után a másodiknál az első még megmarad. Az a rendszer része marad, és mikor van már három lépésünk, akkor előszeretettel az a három lépés nem csak időben követik egymást, hanem már az a három lépés a rendszer része, majd az a négy lépés a rendszer része. Tehát nem úgy van, hogy mikor az első három már nincs, hanem most már csak a negyedik van. Nem, akkor van az első, a második, a harmadik, a negyedik, csak különböző intenzitással. Ahh, mi ez? (05:05)

1. A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig

Az első, van bennünk egy igényesség. Ugye, hogy ez milyen pozitív? Egy igényesség, hiszen vannak ideáljaink, és vannak eszményeink, és szeretnénk a jót jól csinálni, van bennünk egy igényesség, és mindezt belső késztetésből éljük meg, és akarjuk, hogy jó legyen. Ez idáig csúcsszuper. De mi történik? A mérték már elállítódott, és ezzel együtt az is történik, hogy nem vagyunk belül elég szabadok. Ezért az első pont így szól, hogy nem csak szeretnénk valami szépet alkotni, valami klasszat, valami jót tenni szabadon, magunkat is szeretve, és megbecsülve. Hanem egyszer csak ez a „Hahh, de jó lenne ezt jól csinálni! De jó lenne sok mindent jól csinálni!”, ez egyszer csak kényszerré válik. (06:00)

Mindig van egy pont, egy helyzet, akár azt is mondhatnám, egy kiváltó inger, amit megélünk, és abban a pillanatban a szabadságunkat elveszítjük. Az elégséges kellő szabadságunkat, mondjuk hogy nemet mondjuk, és krrrr. És már benne vagyunk valamiféle kényszerben, és attól kezdve tzzz-tzzz, mehetünk lefelé a lejtőn. Tehát az első így szól… és tudjátok, ennek a sémának két gyökere és eredete van, amit talán érdemes fölidézni. Az egyik, hogy a szüleink olyan magas elvárásokat támasztottak felénk, amit időben elég hosszan csináltak, ezért ezeket az elvárásokat belsővé tettük, ez már a mi belső mércénk és mértékünk. A másik pedig, hogy egyébként legbelül azt gondoljuk magunkról, hogy nem vagyunk értékesek. Szégyen. Az önbecsülésnek a hiánya, a reális önbecsülésben való sebzettség, ön… hahhh. (06:55)

Ebből mi következik? Megpróbáljuk ezt túlkompenzálni, például teljesítménnyel. Nem gondolom, hogy értékes vagyok, de ha valamit lerakok az asztalra, az igen, én már leraktam egy csomó dolgot az asztalra (a kólára és a mappájára mutat – szerk.), én már megyek is haza. Nagyon köszönöm, kaptam egy csomó Snoopyt. Ráadásul, hát ez csúcs! Mit…? Na ez egy jó játék. Mit gondoltok, mi van a képen Snoopyn kívül. Az az, karácsonyfa, Snoopy a karácsonyfa előtt a házikóján pihen. De nem. „Síel.” „A karácsonyfán.” Az az, te tudod. Azt hiszem jól hallottam. Snoopy a karácsonyfa tetején pihen. Azt kell megállapítanom, hogy Snoopy a csúcsdísz, ez jó. Szóval. Szóval. (07:55)

Az első pont az, hogy mindig van egy helyzet, egy pillanat, valami, ami berántja a mi sebzettségünket, hogy nem tartjuk magunkat nagyra, nem tudunk érzelmileg magunkhoz folyamatosan pozitívan viszonyulni. Ezzel együtt mondhatom azt, hogy valamit nem csináltam jól, vagy ez nem volt elégséges, vagy ezt elrontottam, de közben pedig érzelmileg viszonyulhatnék magamhoz pozitívan, és mondhatnám reálisan, hogy ebben jó vagyok, ebben nem, ezt jól csináltam, ezt nem, és fönntarthatnám a magamhoz fűződő pozitív érzelmi viszonyt. Igen ám, de amikor sebzett vagyok éppen ezen a területen, akkor nem tartok fönn semmilyen pozitív érzelmi viszonyt magammal. Ezért megpróbálok minél több mindent rátenni az asztalra azért, hogy „Na, ha ezt mind ideraktam, akkor talán ezt majd ti értékelitek, és talán ezt szóvá teszitek, és talán megdicsértek. És mikor megdicsértek, na akkor talán lesz az a jó érzés.” Amit én nem adok meg magamnak. És ha leteszek egy csomó mindent az asztalra, és nem dicsértek meg, nem jön a jó érzés. (09:05)

Az nagy dolog, ha megdicsértek és jön a jó érzés, hogy akkor föl tudok venni magammal egy pozitív érzelmi viszonyt, ez már jó. Ha nagyon sérült vagyok, akkor ez sem történik meg. Ti megdicsértek, és én továbbra is a sémám világában vagyok, könyörtelen mérték, túlzó kritikusság, és azt mondom „Ó, ugyan már! Tudom, hogy nem olyan jó. Hát én csináltam. Mitől lenne olyan jó?” Vagy azt mondom „Jó, hát persze, ezt mondod, de hát miért mondod? Mert hát te szeretsz, hát úgy nem ér. Hát ez nem ér. Te azért mondod, mert szeretsz engem. Olyan valaki kellene, aki utál. Na ha valaki utál, és azt mondaná, talán elhiszem. Hogy akkor valaki ahogy utál, azt mondja… na, akkor biztos akar valamit. Hát ne vicceljetek, különben miért mondaná? Hát utál. Tehát ezt a pálfordulást nem veszem be, hát nyilván valóan tudja, hogy értéktelen vagyok. Na, jobban kell rá vigyáznom.” Szóval lerakhatok itt akárhány széket, rosszabb esetben a teljesítmény után sem tudok fölvenni magammal egy pozitív érzelmi viszonyt. (10:10)

2. Fokozott erőfeszítés

Tehát az első pont, hogy létrejön egy fordulat, elvesztem ezt a belső szabadságomat, és… ha volt egyáltalán pozitív érzelmi viszony magamhoz, ez megtörik. Mi lesz a következő lépés? Az, hogy miután olyat is vállaltam, amit már nem bírok megcsinálni. Nem vállaltam, de azt gondolom, ez a kötelességem, rám került, rám rakták, rajtam van. Mit tudom én? Tudjátok… áááá! (10:35)

Tudjátok, a tolvaj lopja a malacot. Ismeritek. Viszi a malacot a hátán, viszi a malacot. Próbál hazaérni vele Karira. A karácsony nagy ünnep, kell a hús. Megállítja őt a rendőr. „Ide figyelj, te! Mi ez a hátadon? – A hátamon? Semmi. – Hogyhogy semmi? Hát ez egy disznó.” Mire én „Jaj, egy disznó!!” Szóval úgy érezzük a terheléssel, valaki „Te, nem sok ez neked? – Jaj, de jaj!” (11:05)

Tehát a másodiknál fokozott erőfeszítéseket teszünk. Hát ha nagy a nyomás, rövidebb az idő, sok a munka, hát akkor rá kell hajtani. Mikor ráhajtunk, elvesztjük a maradék együttérzésünket is magunkkal, és kezdődik a beszűkülés. Á, ez együtt jár a folyamattal, kezdek beszűkülni. Időben is, térben is. Nemde, amikor érezzük a nagy nyomást, mi történik? Térben is egyre kevesebb helyre megyünk el. Már keddre se járok. Sok a munka. Időben pedig, tzz-tzz, már úgy érzem, sokkal kevesebb a szabadidőm, sőt már nincs is szabadidőm, elindul ez a folyamat. Tehát térben és időben kezdek beszűkülni. (12:00)

3. A személyes igények elhanyagolása; 4. A személyes igények és a konfliktusok figyelmen kívül hagyása

A fokozott erőfeszítések által pontosan mi az, amit nem fogok csinálni? Az összes olyan tevékenységet hagyom abba legelőször, ami engem töltene föl. Mert pont ezekre a tevékenységekre tekintek úgy, hogy tulajdonképpen ezek fölöslegesek. Tulajdonképpen ezen lehetne spórolni. A pihenésemen spórolhatnék, a jóízű szórakozásomon spórolhatnék, a barátaimon spórolhatnék, a futáson spórolhatnék, mindenen spórolhatnék, hiszen ez az önmagamhoz fűződő pozitív érzelmi viszony nem kiabál nekem, hogy „Feri, Feri, hohó, hohó!” Ezért abbahagyom a barátaimmal való találkozásokat, a sportot, a művészetet, a mindent abbahagyok. Szép lassan, fokozatosan, tehát pont azt hagyom abba, ami a legjobb lenne nekem, ha csinálnám. És látjátok, itt rendszerszemléletben szeretnék beszélni. (12:55)

Rendszerszemlélet, folyamatra irányultság.

Gyere csak! Olyan kedvesen rejtőzködsz. Ez a… de nem, tényleg… de máris megszerettelek. Ez jó, ez jó! De tényleg, látjátok? Jaj, nem, nem… nehogy! Mondhatom? Mondhatom, mondhatom. Ilyen… de hát ez… ez édes volt, ahogy bejöttél. Tényleg, de jó. Terjed a világhálón egy kép, egy némi műsor. Valamelyik magyar csatornán, én tudom melyik, csak nem akarom mondani, egyszer csak az ottani ember rájön, hogy adásban van, és hasra vágódik, és próbál úgy elmenni. De hát… a kamera az egészet veszi, ahogy ő hasra vágódik, és próbál elcsúszni. Ez milyen érdekes. Csak azért izgalmas ez nagyon, hogy hát ez nagyon jó. Várj, adok neked ajándékot. Mit adjak neked? Ez annyira jó, ezt odaajándékozom neked. Legfeljebb… ezt hadd adjam oda, mert most erről a jelenségről szeretnék beszélni, és olyan jó, hogy valami az igazságosság. Olyan érdekes voltál, ahogy ezt csináltad (Lehajolva jön előre a sorok között, „elbújva” – szerk.), én nem t’om, hogy ez javított-e a látványon… és ez annyira, szóval ez annyira jól mutatja a jó szándékunkat. Ugye, tehát tele vagyunk jó szándékkal, tenni akarással. Észrevettünk másokat, és a másoknak hogy lesz, és… Milyen könnyen ki tudunk csúszni a realitásból. Ugye? Ajj, de hát mi ismerjük egymást, jó, ezért mertem csinálni. Szóval, tényleg, hát akárkivel nem, akárkivel az ember nem. Na de mégis, régi cimbikkel. (15:10)

Tehát a második pont ez, hogy pont, hogy a második pont, hogy pont azokat a tevékenységeinket függesztjük föl, amelyekből a saját töltődésünk származhatna, vagy származik. És mi ebben itt megint csak, amire valahogy úgy a gombostű hegyét rá szeretném szúrni? Ez az, hogy ha a pozitív érzelmi viszony magunkkal meglenne, akkor természetes módon fönntartanánk ezeket a tevékenységeinket. Egyszerűen azért, mert tudjuk, hogy jól esik. Mert szeretjük magunkat, és fontosak vagyunk magunknak, és mindez, mindez fönntartaná. De nem vagyunk otthon magunknál. Ezért azán azt mondjuk „Ó, ezt lenyessük, azt levágjuk, az nem kell, az fölösleges, értelmetlen.” (15:55)

Jó anya vagyok-e? Stressz.

Mikor az édesanya, ugye itt folytattam, hogy rendszerszemlélet, és folyamat, irányultság. Az édesanya, aki szorong, mert megszületett a pici babája. Na, legyen Snoopy. Ha én egy szorongó édesanya vagyok, édesanyaként is ki lehet égni, emlékeztek Feleségként is ki lehet égni, nagymamaként, munkavállalóként, testvérként, barátként, nagyon sok féleképpen ki lehet égni. Megszületett a pici babám, most nem t’om, jó anya vagyok-e, jó anya leszek-e? Eleget szoptatom-e? Van-e elég tejem, vagy elég nyugodt vagyok-e? „Mert a gyerekre hat ám a stressz, a gyerekre nagyon hat a stressz, és az a baj, hogy a gyerekre annyira hat a stressz, ezért nekem muszáj nagyon jól csinálnom, mert ha nem csinálom nagyon jól, akkor majd hatni fog rá az, hogy nem csinálom nagyon jól. A legrosszabb az egészben a stressz.” Ismerős ez nektek? A legjobb szándékú anyukák kezdenek el a legjobban szorongani. Haha! És kezd kialakulni egy lehetetlen hülye kör. A meglévő információkkal, hogy hogyan érdemes a csecsemőmet, vagy a pici babámat gondozni, ezek részei lesznek annak, hogy még jobban aggódjak. Mert azt mondod „Most visszaemlékszem a magzati korban is volt két nap, amikor trüsszögtem. Ki tudja, akkor mit élt meg ez a szegény baba, ott rázkódott bennem. Szörnyű. Nem leszek jó anyja. Hát hogy lehetnék jó anyja neki, mikor… Mást se csinálok jól, akkor ezt miért csinálnám jól?” Akkor, ebben a fokozott feszültségben megpróbálok még több időt tölteni a babával. De már nincsenek erőforrásaim, mert a tér is beszűkül, meg az idő is beszűkül. (17:45)

Egyébként természetes módon is szűkül be. De ez a természetes módon való beszűkülés mondjuk egy édesanyánál, mikor pici a babája, ellensúlyozható lenne, ha magammal is pozitív érzelmi viszonyban lennék. De ha ez nincs, úúú, még jobban beszűkülök, és elkezdem magamat bántani. Elkezdem magam hibáztatni. „Ez nem elég jó, így nem leszek… tzzz-tzzz!” Mi az, amiről legelőször le fogok mondani a babám érdekében? Minden, ami engem föltölt, ami nekem jól esik. Ami nekem okozna egy kis megkönnyebbedést. Ami például hogy tud ez bezáródni? Úgy, amikor már annyira szorongok, hogy azt mondom „Én nem is engedhetem el a babát, hát nem bízhatom rá senkire. Se nagymama, se nagypapa, se… De hát még a férjemre se. Hát egy férfi? Értitek. Hát van felelősség is a világon. Na, ezt nőként mondom. Nincs az a férfi, akire én rábízom a pici babát. Hát és… ez első a sorban a férjem. Mert mégis csak ő a legfontosabb férfi, tehát ő a legfontosabb, akire nem bízom rá. Mert hát hiszen nem mindegy a pici babának, hogy mi történik vele, tzzz-tzzz.” Tehát kiiktatom azokat az erőforrásokat amelyek… (19:00)

Aztán, megint az önbecsülés hiánya miatt azt mondom „Hát az, hogy én elmenjek egy pár órára, mondjuk mikor féléves a baba, és egy barátnőmet hívjam, vagy egy baby sittert, hát az elképzelhetetlen. Akkor mások előtt is kiderül, hogy nem vagyok jó anya. Na az az, amit aztán végképp nem engedek meg magamnak! Hogy még ez… ország-világ előtt is nyilvánvaló legyen, hogy nem vagyok jó anya, mert otthagyom a gyerekemet, mikor fél éves, két órára.” Még kevesebb erőforráshoz, tik-tik-tik, ez biztos érthető. (19:35)

Kiégés a munka világában – tűzoltás szerű cselekvés

Most nyilván a munka szempontjából is ugyanezt csinálhatnám. Tehát első. A szabad cselekvés valahogy kényszerré válik. A második, fokozott erőfeszítéseket teszek azért, mert a belső mértékem elállítódott. A fokozott erőfeszítések reálisak lehetnek, csak ami bennem lejátszódik, az nem reális, hanem az inkább egy sebzettségnek felel meg. (20:05)

Aztán a harmadik lépés, mikor fokozott erőfeszítéseket teszek… Mi az, tulajdonképpen erről már esett is szó, amit meg tudok még tenni? Hogy a saját szükségleteimet hanyagolom el. De már nem csak azt, amit egyébként is el szoktam hanyagolni, hanem még azt a minimálist is. Emiatt egy csomó belső konfliktusom fog támadni. Például a testemmel, mert a testem kezd kikészülni. Emlékeztek, itt megjelenik az a stratégia, három dolgot előszeretettel csinálunk. Miután kizsigereljük magunkat, ezért tűzoltás szerűen – rájöttem, hogy ez a magyar kifejezés. Mert kampányról beszéltem, és aztán mentem haza, s arra jutottam, hogy utálom ezt a szót. Tűzoltás szerűen. (20:55)

Tűzoltás szerűen alszom. S akkor egyszer csak fölébredek egy ilyen kábulattal. Végig aludtam hat órát kábulattal, hogy erősen dobog a szívem. Tuk-tuk-tuk-tuk. Ettől még jobban megrémülök. „Hát ez nem lehet igaz! Hát most aludtam plusz hat órát, két hónapja nem aludtam így. Most direkt rászántam egy napot hogy alszom, kampányszerűen, és most fölébredek arra, hogy tudu-tudu, hát legalább 120 a pulzusom.” És téves következtetésre jutok. Azt mondom „Úgy látszik, rajtam már ez se segít.” (21:30)

Elmegyek tűzoltás szerűen sportolni. Ugye, és másnap fölébredek, és azt mondom „Hát, eddig legalább izomlázam nem volt. Most csinálhatom ugyanazt izomlázzal. Hát hülye vagyok én? Eszemnél vagyok? Nem vagyok normális. (21:45)

A harmadik lehetőség, hogy tűzoltás szerűen szórakozni kezdek. Ugye ez pont olyan, hogy a forráshoz nem jártam heteken keresztül, és akkor egyszer csak kinyitom a csapot, és káhhhh. Mi történik…? Hát jó, most a férfitársaimhoz fordulok. Férfitársaim, egy nyári napon, egy jó foci után, 40 fok, toltuk mint az állat, izzadunk, mint a barom. Egyszer csak kinyitjuk a csapot, jéghideg víz, és ghhh-ghhh-áhhh. Úgy, hogy így megy lefelé, és ghhh-ghhh. Ismerős ez? Remélem. És akkor szétmegy a torkunk, elkezdünk köhögni, és 40 fokban megbetegszünk. Tehát a tűzoltás szerű szórakozás. Ez a harmadik klasszikusunk. Akkor meg az történik, hogy másnaposan megyünk be dolgozni. „Nem, én ez… az egész nem éri meg. Nem érte meg. Hát őrültség. Abba kell hagyni a szórakozást, mert az nem segített. Se a szórakozás, se az alvás, se a sport nem segített, abba kell hagyni. Hát most derült ki, hogy nem segít.” (23:00)

Közben pedig, és látjátok, itt van a kulcs, hogy miután kezdünk időben és térben beszűkülni, ezért mind a három segítségünkre lenne, ha nem tűzoltás szerűen csinálnánk, hanem időben tik-tik-tik. Ha kitágítanánk az idő perspektívát – az egy szép magyar szó – a távlatát az időnek és a térnek. Emlékeztek, Kuklay Tóni bácsi. Hetente valamiket meg kell tennem magamért, havonta valamiket meg kell tennem magamért, és évente valamiket meg kell tennem magamért akkor is, ha ez nem egy belső, érzésektől ihletett, pozitív indíttatásból van, hanem csak a fejemből. Akkor azt mondom, ezt most így fogom csinálni, mert rájöttem, így érdemes. Ha nincsenek meg ezek a pozitív érzéseim magamhoz, akkor érdemes megcsinálni belátásból, egyszerűen azért, mert tudom, hogy. (23:50)

Ugye milyen érdekes, emlékeztek, A hét mesterlövész. „És akkor miért ugrottál bele a kaktuszbokorba?” Válasz: „Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt.” És ezért azt gondoljuk, hogy sok ilyesmit csinálunk, ami pillanatnyilag jó ötletnek tűnik, ámde egyébként ha egy picit az időtávlatokat kitágítanánk, akkor azt mondhatnánk, hogy nyilván valóan egy marhaság. De akik a kiégés felől veszélyeztetettek, mi nem a kaktuszbokorba ugrunk bele, hanem valami jót csinálunk, amit nem kellene. Na? Boldog Karit! (24:55)

És eljutottunk például a vasalásig. Tehát ha mi fenyegetettek vagyunk, azért nem ismerjük föl, hogy éppen magunkat nem becsüljük eléggé, mert valami olyan jónak állunk neki, ráadásul igényesen, amit nem kellene csinálnunk. És miért? Mert azt mondjuk, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Ugye hirtelen ráeszmélek, hogy „Híí, az abrosz, hí, az ing, jaj, a hajam, jaj, a cipőm, jaj, a nadrágom! Jaj, a fog…” (25:30)

A fogmosást ne hagyjuk el, az a kiégés.

Szeretnék ide visszatérni, legyenek biztos alapok. A fogmosást azt mindenképpen. Főleg gyónás előtt. Vegyük emberszámba a papot. De most, de most hadd fejezzem ki, most… Hát látjátok, miért mindig csak ők…? Most azonosultam magammal. Akkor ilyen. Hát azt, hogy például nekem nem esik annyira jól, ha… De most át szeretném érezni a ti helyzeteteket. Hát képzeljétek el, az élet milyen színes. Látjátok, az a nehéz, hogy egyszerre egy időben, általában egy valamit tudunk képviselni. Ez nem azt jelenti, hogy a vele szemben lévő értéket nem tartjuk értéknek, hanem az emberi természet miatt nem tudunk egyszerre két dolgot képviselni, hanem most az egyiket tudom. Most például magam mellé álltam. Ugye, azt mondom, nekem például nem esik jól, ha nem mostok fogat. Mondjuk gyónás előtt, viszonylag rövid idővel. „Hát mostam én fogat. Anyám mondta gyerek voltam. Piszkáljam. Ez tíz éve volt.” De most átlépek a másik oldalra, mert van ennek egy kiegészítő igazsága. És most pedig szeretném az együttérzésemet kifejezni minden jó szándékú, illatos, refluxban szenvedő kismama felé. Például ha valaki refluxban szenvedik… Szenvedik, értitek. Akkor ott a fogmosás nem biztos, hogy elég. Akkor énnekem megértőnek kell lennem. Kell, ugye. Szóval. Hol tartok? (27:35)

Ott tartok… Nagyon köszi, de jó! Ez jól esett, ez jól esett. Ott tartok, hogy amikor én veszélyeztetett vagyok a kiégésben, akkor egy pillanatnyilag itt és most jónak tűnő dologra kellene nemet mondanom. De mert azt látom, hogy jó, és egy beszűkült, időben és térben, és érzelmi valóságban vagyok „Hiszen jó! Hát hiszen érték!”, és ezt nyilvánvalóan tudom igazolni, és megmagyarázni magamnak, ezért tovább megyek a kiégés felé. (28:10)

Mivel érdemeltem ezt ki? Miért pont velem történik ez?

Itt kezdtünk el a családi rendszerről beszélni. Hogyan jönnek létre az összefüggések a kiégés és a család között. Na, és akkor… Áhh! De még egy valamit. Talán egy valamit a beszűkültségről, ezt lehet, hogy érdekes lesz nektek. Mi történik azért úgy a 3-4-ik lépésnél? Ugye fölerősödnek a rossz érzések. Az, hogy nem vagyok alapvetően pozitív érzelmi viszonyban magammal, ez tulajdonképpen nem is tűnik föl, ameddig jól vagyok. Úgy nagyjából jól vagyok, nagyjából megy az élet, hát ez csak úgy néha jön elő, mondjuk mikor kicsit elfáradok, vagy éppen valami, valami olyan benyomás ér. Igen ám, de ha kezdek kimerülni, a negatív érzelmi állapotok elkezdenek tartóssá válni. Szinte a negatív hangulatokból nem is jövök ki, hanem csak egy-egy pozitív érzésem van, ami áttöri ezeknek a negatív hangulatoknak a világát. Egészségedre! És köhögünk és prüszkölünk, és harcolunk a saját testünk ellen, mert azt gondoljuk, az bánt minket. Nem elég hatékony. És mi történik? Fölmerülnek a következő kérdések. Emlékeztek, a sémákhoz kapcsolódnak gondolatok is. Mely gondolat fog fölerősödni ilyenkor? 2-3-ik fázisnál már egyértelműen fölteszem a kérdést: „Most miért vagyok ilyen szerencsétlen? Most miért pont én? Mivel érdemeltem ezt ki? Miért pont velem történik ez? Nem igaz, hogy… Megőrülök ettől.” Ha van egy kis erőnk, akkor „Megőrülök ettől!” Ha nincs erő „Ebbe bele fogok pusztulni. Tuti, hogy belepusztulok.” (30:00)

Szeretném idézni Snoopyt. Most eszembe jutott. Snoopy azt mondja „Igen, eljön egy nap, amikor meghalunk. De az összes többin nem, és most ezek a napok vannak.” Ez jó hír. De mikor így be vagyunk szűkülve „Miért pont velem történik? Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Már mindenki másért élek, és így tönkre vagyok…” Mhh. Ismerős ez nektek? A kulcs, hogy MIÉRT. M-I-É-R-T. (30:30)

Elmondom ennek a vallásos változatát. A vallásos változat az, amikor bemegyek a kórházba Mari nénihez, és Mari néni fekszik a kórházi ágyon. „Jaj de jó atya, hogy bejött. (szipog – szerk.) Ezt nem értem én, hát még itt is imádkozom. Hát atya, mi mást csinálnék itt a kórházi ágyon? Hát összerakom a kezem és imádkozom, és már órákon keresztül. De atya, most mondja meg nekem, hogy mivel érdemeltem ki?” Hahh! Miután én kevésbé vagyok beszűkült állapotban, eszembe jut egy gondolat. Az életben vannak olyan nehézségek, amelyeket egész biztosan nem tarthatunk semmiféle kiszúrásnak, vagy büntetésnek, főleg Isten részéről. Ráadásul szerintem Isten nem is büntet. És ezt megpróbálom átadni Mari néninek. Mari néni volt az előbb is? Jó, jó. Mert ha másik beteghez megyek, az gond. Mari néni van így. (31:45)

Strukturális zavar – kutatási eredmény – első randi

De képzeljétek, elmondok egy kutatási eredményt. Ez olyan érdekes, azt mondjátok, ilyen nincs, de van. De van. Na, ez izgalmas. Mit jelent egy strukturális zavar? (Közben az ingem kijön, ez is egy strukturális zavar.) Képzeljétek el, olyan férfiak vettek részt a kutatásban, akik arról panaszkodtak körülbelül 30 éves korukra, hogy valahogy, szinte az első randiig se jutnak el. Hogy valahogy nem, nem, nem megy nekik. Nem értik, hogy mi van, hát tulajdonképpen normális férfiak, mondták magukról. A kutatás arról szólt, hogy szerveztek nekik egy első randit egy étteremben. De a hölgyek a randiba be voltak avatva, tehát a kutatás résztvevői voltak. Meséltem ezt nektek? „Nem.” Neeem. Hát ez a Kari ajándékom. (32:45)

És akkor a férfiak beszélgettek a nőkkel, hát már amennyire tudtak. Ugye, mert ha nagyon sok online játékot játszunk, mondjuk olyan 10-15 ezer órát érettségiig, ott már bizony strukturális bajok lesznek. De ez most nem témánk, tehát. Próbálom megérteni, hogy ő ki. Hát beszélgetünk. A nő egyszer csak föláll „Bocsáss meg Géza, mellékhelyiségbe kell mennem, mindjárt jövök.” El is megyek, megyek. (Elmegy a függöny mögé. – szerk.) Pssssss! Lehúztam. És a kutatásban mi történik? Egy másik nő jön vissza. Látom, ti már tudjátok. Az derült ki, hogy olyan férfiak, akik előszeretettel panaszkodtak arra, hogy valahogy nem értik, hogy mi történik, miért nem bonyolódnak ezek a kapcsolatok, miért csak „bony…”, mindig a bony-ig jutnak el, és a bony-nál ott vége is mindennek, nem veszik észre, hogy egy másik nő jött vissza. Ez csöppecske baj, legalábbis azt mondhatnánk, hogy egy kezdeti nehézséget biztos jelent. (34:35)

A kutatók vérszemet kaptak. „Nézzük meg a jelenlegi ifjúság pszichés állapotát, strukturális zavaraira tekintsünk rá ebből a szempontból.” Tehát a nő föláll, azt mondja „Bocsáss meg, mindjárt jövök, megigazítom magam.” Jó, ezt most így…, most igen, jó, jó. És mi a csavar? Hogy egy barna nővel kezdődött a randi, és szőke jön vissza. Mire még ilyenkor is lesz olyan férfi, aki azt mondja „Jaj, na, ott hagytam abba, tudod, hogy például a bitek sztrádáján nagyon izgalmas kalandok várnak rám.” Hát, emm, hmm, ezt nevezhetjük némi beszűkültségnek. Hogy az észlelésem idáig (a másik székig – szerk.) sem tud elérni. Hogy ki, ki van itt, hogy egyáltalán kivel kezdtem el beszélgetni? (35:45)

De szeretném a hálámat kifejezni felétek. Mert van olyan, hogy mondjuk találkozunk egy plázában, ahol éppen mondjuk ebédelek, vagy vacsorázok, s valaki odajön hozzám, és azt mondja „Szia Feri! Én a Kati vagyok, tudod.” Ez nagyon jól esik. Tényleg, ez… olyan hálás vagyok ezért. Szóval. Igen, mert Kati az unokatestvérem. Nem, nem, ez vicc volt. Nem, mert hát Margit. Talán. Ú, most elfelejtettem a nevét. Hülyéskedek, na! Margit néni, gyere, kérlek ments meg engem! „Mari néni!” Mari néni. Na ugye, mondtam. (36:35)

Miért? Mivel érdemeltem én ezt ki?

Szóval Mári néni itt fekszik az ágyon, és elmondta ezt. Meg van még, mit mondott? Elmondta. Én akkor „Hát drága Mári néni! Hát tetszik tudni, itt szó sincs Isten büntetéséről, hát Isten senkit nem büntet. Hát ez egy képtelen dolog. Az életben van nagyon sok nehézség, nem tudjuk, hogy az honnan van.” Hát mondjuk, ha vallásos Mári néni, hát csak akkor azt is mondhatom neki „Hát tessék csak Jézusra gondolni. Hát mi rosszat csinált volna? Semmit. És mégse volt neki könnyű az élet. Hát akkor az se lehetett büntetés, mert nem csinált semmi rosszat. Hát akkor?” Akkor kihúzom magam, Na, Feri, jól van, jól van, most tágítod. Jó, ez az. Időben, térben, most kinyitottuk az ablakot, Mári néni mindjárt beleszippant a szabadság édes levegőjébe, és úgy érzi, hogy hííí-áhhh. S akkor a Mári néni megfogja az én kezem, azt mondja „Jaj atya, én úgy szeretem magát! Olyan jó, hogy eljött. Úgy, tényleg, ad nekem vígaszt itt a kórházi ágyon. Most csak egyet mondjon meg nekem, hogy mivel érdemeltem én ezt ki?” (37:50)

Erről beszélek, ezt nevezem strukturális zavarnak, beszűkültségnek. Ugyanaz, mint az elején azt mondtam, elmegyek a pofonomért, és azt mondom, hogy „Tudtam, hogy az élet ilyen.” A 3-4-ik fázisban, mikor már túl vagyok azon, hogy fokozott erőfeszítés, saját igényeimet elhanyagolom, majd az ebből fakadó belső feszültségek ellen kezdek el küzdeni. Tehát nem cselekszem magamért, hanem utálom a saját belső feszültségeimet, utálom a testemet, az érzéseimet, mindent, ami utolsó segítség lennének. Egyszer csak ebben a beszűkült világban fölhatalmasodnak a kérdések „Miért? Miért pont én? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért van az, hogy mindenki boldog tud lenni Adventben, csak én nem? Hát látom, itt van, mindenki, nevetnek. Hát most őszinte vagyok, én még itt egyet nem nevettem. Egyet se. Mondjuk nem is volt min. Ez az egy mondjuk menti azt, hogy… Hát min nevettem volna itt?” Hmm? És akkor ez a kérdés „Miért? Miért pont én? Miért pont velem? Miért vagyok pont én ilyen szerencsétlen? Mivel érdemeltem én ezt ki?” És persze akkor összehasonlítok. Ez mindig a rendszer része. „Bezzeg mások! Bezzeg mások! Hát nézd meg, itt ül az első sorban, mindig kacag, mindig csinos, mindig férfi… Tényleg, szóval látszik, hogy stabilan képviseli magát.” (39:25)

Az élet legkomolyabb kérdéseire szavakban nem tudunk választ adni.

Most ha ránézünk erre a témára, hogy „Miért?” Miért erősödnek föl ezek a kérdések, hogy „Miért? Miért pont én? Miért velem történik? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem szeret engem senki?” Ha kapcsolati viszony felől nézzük, akkor azt mondhatjuk, amikor valaki elkezdi ezeket a kérdéseket föltenni, hogy „Miért?”, és én vele kapcsolatban vagyok, akkor majdnem biztosak lehetünk abban, hogy nem szavakban van a válasz. Mondhatom én, hogy „Jó, Mári néni. Nem úgy van, meg nem így van.” Hanem hogy van? Ő azt mondja, tulajdonképpen mit mond? Azt mondja „Én annyira szerencsétlen vagyok, nem tudok magamhoz egy pozitív viszonyt fölvenni, és azt gondolom, hogy talán a világ is utál engem. Nem t’om, kezdek kiesni az emberi létezésből.” De én ott vagyok, és megfogom a kezét, mi történik tulajdonképpen? Hogy ezekre a kérdésekre, de erről már beszéltünk, egy pont után szavakban nem tudunk választ adni, hanem tettekben tudunk választ adni, cselekvésben tudok választ adni. Szavakban nem tudok választ adni. (40:40)

Az élet legnehezebb kérdéseire szerintem szavakban egy pont után nem lehet választ adni. Ha éppen nem vagyok rosszul, érdekesek a válaszok. Azon nyomban kezdek rosszul lenni, ezek a válaszok semmit nem jelentenek, okoskodássá válnak. Az élet igazi, mély kérdéseire szerintem szavakban nincs válasz. Hanem van tettekben, kapcsolatban, abban tudunk választ adni. (41:10)

Emlékeztek arra a megrázó élményre, ahogy zsidó nők és férfiak egy csoportban leültek palesztin férfiakkal és nőkkel, és a közös élményük az volt, hogy a másik táborból ölte meg valaki a gyereküket. Izraelben létrehoznak ilyen csoportokat. Volt ott egy zsidó asszony, aki éveken keresztül azt mondta „Csak nem képzeled, hogy én leülök a palesztinokkal. Hát mit képzelsz? Hát ők nyírták ki a gyerekem.” De volt egy barátnője, aki évszámra mondta „Gyere le! Hát látom, hogy belebetegszel abba, ami történt.” Végül lement, beült a csoportba, és ott elmondták a többiek, hogy kivel mi és hogyan történt. Akkor megkapta ő is a mikrofont, és tele volt indulattal, haraggal, bosszúvággyal, gyűlölettel. „Jó, hát ha tudni akarjátok, elmondom, hogy velem mi volt. Hogy ti…! Hát ha nem is ti, de olyanok, mint ti öltétek meg…” És akkor elmondta a történetét, de tele indulattal. Volt ott egy palesztin asszony, és azt mondja, hogy „Most már egész biztos vagyok benne, hogy mi nagyon hasonló dolgokat éltünk át. Ahogy te ezt elmondtad, és ahogy tudom a saját történetem, és te is hallottad. Ha megengeded, föltennék egy kérdést. Milyen színűek voltak a könnyeid?” Egyszer csak hallja ezt a kérdést, el is kell rajta gondolkozni, milyen színűek voltak a könnyeim. Ja, hogy a zászlók, a palesztin zászló, meg az izraeli zászló, ja. „Hát a könnyeim, azok emberi könnyek voltak. Nem volt színük.” Nincs keresztény könny, meg muszlim könny, nincs zsidó könny, meg arab könny, ilyen nincsen. Emberi könnyek vannak. Azt mondja ez a nő, hogy abban a pillanatban, ahogy megértette ezt a kérdést, hogy milyen színűek voltak a könnyeid, akkor egyszer csak abból a beszűkültségből, beszorítottságból, a saját fájdalmából, sebzettségéből egyszer csak ki tudott látni. (43:35)

Az élet legkomolyabb kérdéseire tehát szavakban nem tudunk választ adni. De az emberiségnek van két ősi nyelve. Az érzések és az érzelmek. Mert ha te szomorú vagy, én azt tudom, milyen. Nem másképpen szomorú az ember. A szomorúság az szomorúság, az öröm öröm, a fájdalom fájdalom, a boldogság az boldogság. Ezen az alapon bárki bárkihez tud kapcsolódni, az nem más. A másik ősi nyelve az emberiségnek, azok a tettek. Az érzelmek és a tettek. Megelőzik a szavak világát. Mikor elkezdtek beszélni, már régen rengeteg, rengeteg élményem volt abból, hogy adni és kapni, csinálni és érezni, és érzésekhez kapcsolódni. (44:30)

Mi történik velünk itt, a 3-4-ik pontnál, amikor elkezdjük mondani „Most miért, miért?” Akkor a szavakban nincs még válasz, az majd őneki megszülethet, ebben ez az érdekes. Itt hiába van válasz (a másiknál – szerk.), mert itt (nálam – szerk.) nincs. És ez a válasz nem adható át ide. Mi az, ami innen átadható? Az, hogy meg tudom fogni a kezét. Azt meg tudom csinálni, vagy be tudok hozzá menni, meg tudom érteni, tudok vele együttérző lenni. Ez adható át ide. És itt születhet meg egy gondolat. Valami, amire azt mondom „Na ez az enyém, igen, na ezzel fogok tudni tovább élni.” Ezt tulajdonképpen nagyon szépnek találom. Mégpedig azért, mert szavakkal nem fizethetjük ki egymást. Tehát úgy van kitalálva az élet, hogy van egy pont, ahol a szavak sosem lesznek elegendőek. Fontosak lehetnek, számíthat, csak sosem elég. Ott a tett és az érzések. És hogy ez miért így van akkor, ha egy kapcsolaton belül nézem azt, amikor valaki fölteszi a kérdést, hogy „Miért pont az én fiamat ölték meg? Miért pont velem történt ez? Miért és miért?” (45:55)

Most visszatérnék a kiégettség belső világához. Ha ezt nem egy más emberrel való kapcsolat szempontjából nézem, hanem az önmagammal való viszony szempontjából, ez tulajdonképpen, ahogyan fölteszem a kérdést, hogy „Miért?”, ez egy énközpontú világnak a kérdése. „Miért pont én?” Mikor valaki azt kérdezi, hogy „Miért pont én?”, akkor tudhatjuk, hogy egy beszűkült világban létezik, és ennek a beszűkült világnak a kérdése, hogy „Miért pont én?” Rosszul nem azért van kizárólag, mert mondjuk beteg, és fekszik az ágyon, hanem mert egy beszűkült, énközpontú világban éli meg most éppen magát, és ebből a világból fakad a kérdés, hogy „Miért pont én?”. (46:50)

Ahogy – ezt Schoppenhauer mondta – a legtöbb ember a saját korlátait a világ határainak tartja. Itt is ez történik. Ezt úgy tudom érzékeltetni felétek, s elnézést, ha ezt már hallottátok tőlem, hogy megkérdezhetjük magunktól, hogyha egészségesek vagyunk, az természetes-e? Ez egy becsapós kérdés, mert nem tudom, hogy… lehet, hogy az történik veletek, hogy „az szerintem természetes, de akkor biztos azt kell mondani, hogy nem…” ugye, és akkor máris túl sokat agyalunk. Nem kell velem egyetértenetek, szerintem ha egészségesek vagyunk, az természetes. És ha betegek? „Az is.” Az is. Egyesek szeretnek… természetes. Mások utálnak, nagyon. Nevünket meghallják „Eeee-eemmm!”, természetes. Ja tényleg, ezt…, na ezt  ismeritek, nem akarom ragozni. Emberek születnek a világra, természetes. Meghalnak, természetes. De egy énközpontú világban a helyzet nem így fest. Mert egy énközpontú világban azt mondom, a jót azt elvárom, az a normális, az a természetes. A rosszat viszont kikérem magamnak. A rosszat egy énközpontú világban hogyan látom? Kizárólag egyéni sorscsapásként. Hát egy énközpontú világban, ha velem történik valami rossz, az nincs összefüggésben senki mással, mert én vagyok a világ közepe. Hát ahhoz képest, hogy másokkal mi történik, mit érdekel engem, hogy mi történik velük? Én vagyok a középpontban, én számítok igazán és alapvetően. Ezért ha pont velem történik valami rossz, azt mi másnak is látnám, mint egyéni sorscsapásnak. Valami rettenetes, indokolhatatlan, igazságtalan kiszúrásnak pont velem. S ettől vagyok nagyon rosszul. (48:55)

Ha időben és térben egy picit elkezdem magamat akkor tágítani, haa-haa-haa, akkor egyszer csak azt mondom „Ja, hát más is beteg, nem csak én. Mással is történnek rossz dolgok, másokat se szeret mindenki, másoknak se sikerül minden. Mások is elrontanak dolgokat, mások se mindig egészségesek. Hogy ez tulajdonképpen egy közös emberi sorsunk. Ebben a pillanatban maga a kérdés kezd, nem azt mondom, hogy teljesen érvényét veszíti, kezdjük a kérdést kinőni. Mert válaszunk ugyanúgy nem lesz rá, mert maga a kérdés ebből a rendszerből származik, az énközpontú világ rendszeréből. A kérdés megválaszolhatatlansága abban segít, hogy váltsunk rendszert, amiben létezünk, és tágítsuk időben és térben a saját világunkat. Érthető ez? Itt Adventben ezt az okoskodást hozta ide. Hát komolyan, az egész mai napból a Snoopy volt a legjobb. (50:05)

Tehát a negatív érzelmi világ elkezd elhatalmasodni, ehhez kapcsolódó gondolatokkal. „Miért?” És a kérdésekre nem tudunk válaszolni. Mi az, ami segítségünkre lehetne? Megint csak, ha rátalálunk egy pozitív érzelmi viszonyra saját magunkhoz. Mert ugyanis mikor elkezdjük ezeket a kérdéseket föltenni, hogy „Miért pont én?”, e mögött egy milyen érzelmi viszony fűződik magunkhoz? Nagyon negatív. Látjátok, milyen érdekes. Létezik az, hogy egy énközpontú belső hiedelemvilágban vagyok, ámde a magamhoz való viszonyom negatív. Mikor azt mondjuk „énközpontúság”, mindig azt föltételezzük, hogy ilyenkor egy pozitív viszonyban vagyok magammal, és ezzel az énközpontú… önző, és mindent magának akar, és szereti magát. És nem csak így létezik. Az énközpontúság… hát attól függ, hogy te milyen viszonyban vagy magaddal. Az énközpontúságról még nem tudjuk, hogy az egy pozitív vagy negatív érzelmi világ-e. Hát ha valaki nincsen jóban magával, és egy énközpontú világban él, akkor hogy fogja érezni magát? Pocsékul. Ahh! Számít ez nektek? Nem t’om, nekem számít. Hát, legalább énnekem jobb. Akkor megyek tovább. (51:30)

Ez a családi rendszer… Tovább? El se kezdtem, csak így… Tényleg, még… Az a baj, hogy volt időm gondolkozni, és akkor… Mondom a rendszerszemléletből fakadó dilemmákat és nehézségeket, amiket megélünk. (51:45)

A rendszerszemléletből fakadó dilemmák és nehézségek.

Az egyik, hogy akikre szükségünk lenne a kiégettségünk miatt, ahol éppen tartunk, pont ők idegesítenek bennünket legjobban. A 2-3-ik pontnál elkezdenek idegesíteni azok, akik fölhívják a figyelmünket arra, hogy „Feri, nem vagy fáradt? Nem kéne pihenned? Olyan karikás a szemed. Nem fogytál az utóbbi időben? Eszel te rendesen?” Amikor ezt elkezdem meghallani, akkor legszívesebben megfojtanám. Ez látni valóan egy túlzott reakcióm, ugye? Éppen nem leledzkedek a realitásban, főleg nem valami jóindulatú realitásban, ezt egyáltalán nem mondhatnám. (52:30)

A 3-4-ik pontnál azonban nem csak az idegenek bosszantanak bennünket, és itt kezd a helyzetünk nehézzé válni, hanem leginkább a családtagjaink. Azt éljük meg, hogy a családtagjaink vannak a legjobban a terhünkre. Közben a dilemma hogy néz ki? Úgy néz ki, hogy itt vagyok én és azt mondom: „Hát kitől várnék megértést, türelmet, szeretetet ebben a nehéz időszakban? Nyilván a feleségemtől. Egyrészt bosszant már a puszta jelenléte. Hát hiszen én egy idő szorítás, teljesítmény nyomásban élek. Nekem minden idegszálam, mindenem arra kell, hogy a vállalt, vagy vállalatlan dolgaimat csináljam. Ugye? Hát ő most jön azzal, hogy boldogtalan, most… Pont most kellett ezt elővenned? Hát őrülök meg, és erre te most jössz, hogy boldogtalan vagy, meg hogy két hete nem szeretkeztünk? Hát gondolod, nekem van erőm ehhez? Hát múltkor is futottam három szigetkört. Ugye, hát attól kimerültem. Szeretkezés? Hát csak a teljesítmény, az. Jó, hát három percre van időm.” Jó, ezt a fonalat most nem fűzöm tovább. Szóval. (54:00)

Létrejön egy nagyon hülye helyzet, hogy én azt várom, hogy pont ő értsen meg, mert hát ők a családom. Lehet a gyerekem is, lehet az édesanyám, lehet a férjem, a feleségem. Hát ki, ha nem ők? Ők azonban joggal azt mondják „Hát kitől kapjak, ha nem Tőled?” Miután én éppen ebből a világból vontam ki az energiáimat, ezért az történik, hogy elkezdek kritikus lenni velük. Ők viszont joggal azt mondják „Hát de, hát de… Hát nem is látunk hétszámra, hónapszámra. Hát kitől várjuk, ha nem tőled? Te vagy az anyám, te vagy a férjem, te vagy a gyerekem. Hát kitől várjam, ha nem tőled? Engem senki úgy… abban a minőségben nem fog szeretni, mint te, a férjem. Hát a férjem szeretetét a férjemtől várom. Hát örülj neki, ameddig tőled várom.” Mind a ketten elkezdünk egy közös hajóban evezni, és a hajót úgy hívják, hogy kölcsönös elégedetlenség. Úgy érezzük, hogy most ha kitágítjuk a rendszert… (55:05)

Karácsonyi készülődés – származási család, saját család – jogosultságok.

Aaaa, képzeljük azt el, van nekem egy anyám. Fölhív, azt mondja „Jaj, te! Dezsőkém! Tudod, már így közel van a Karácsony, én már nem tudom földíszíteni a fát. Gyere át, légy szíves, akkor csináld meg!” Ugye én már őrülök meg mindentől, hazamegyek, és mit mond a feleségem? Na. „A mi fánkat még be se faragtad abba a rohadt talpba. Az anyádnál a fa föl van díszítve, tetején a Snoopy alszik. Gratulálok. És te szerinted ez normális. Most akkor azt szeretném kérdezni, hogy te hol vagy otthon?” S utána jössz, hogy „Ne áruld el a gyereknek, hogy elfelejtettem, hogy megkért, hogy Ferrari legyen, piros, távirányítós.” (56:05)

Most képzeljük el, most csak a helyzet megértése. Miért megyek én haza (a származási családba – szerk.), és rakom föl a Snoopyt a karácsonyfa tetejére, miközben otthon minden esik szét? Azért, mert itt fokozott felelősséget kezdtem el vállalni. Például itt szülőszerepbe kerültem, házastársi szerepbe kerültem, szülősítés folyik itt. A szüleimnek úgy volt rám szüksége, ahogy az egyébként nekem sok. Nagyon sokunkkal megtörténik az, hogy szülősítés alá kerülünk. Ugye a szüleink túlzottan is ránk bíznak valamit, vagy belénk látnak valamit, olyan szerepeket kapunk otthon, ami nem a mi gyerek szerepünk. De mi értjük meg anyukánkat, mi segítünk apukánknak, mi vagyunk egyetlen támaszai. Ismerős ez. „Ugye anyukám elvált, hát akkor már én maradtam neki. Kire számítson, ha nem énrám. Tüdüm. Legalább talán még barátnők is lehetünk.” Most ezt nőként mondom. Tehát itt énnekem úgy érzem, fokozott felelősségeim vannak. Ez az igazságérzetemre hogy fog hatni? Azt mondom „Hát én itt kétszeresen, háromszorosan teljesítek. Fölvágom a fát, fölrakom…” Mármost nem a karácsonyfát vágom föl, a tűzifát, az egy másik történet. Megyek haza, és én ott takarítok, és anyukám mondja, hogy „Még mosd ki légy szíves a függönyöket! Hát Rozikám, hát így Karácsony nem lehet. Ugye hoztál bejglit is? Tudod, a mákosat szeretem. Mhh.” (57:55)

Hazamegyek, és azt mondom. „Tulajdonképpen énnekem annyi pozitív jogosultságom van. Ezt valaki ismerje el. Mondjuk te.” (a társ székére mutat – szerk.) És egy csomó pozitív jogosultsággal… Hát hol ismerjék el a jogosultságaimat, ha nem a férjem, a feleségem, a gyerekeim. Ők lássák be, hogy én már most mennyit csináltam. A származási családdal, a munkahelyemen, az egyházközségben, vagy hol… a Karitászban. Már én annyit csináltam, most hazamegyek, és „Hát itt… ehh.” Miközben őnekik is egy csomó jogosultságuk nőtt meg, csak nekik negatív jogosultságaik lettek, egy csomó minden, amit nem kapnak meg tőlem. Létrejön a konfliktus. (58:45)

Arra gondoltam egyébként, jöttem, hogy külön kéne csinálnom egy előadást a Karácsony előtti eseményekről. Mert abban tulajdonképpen minden benne van, amiről érdemes beszélni. Olyan sűrítve jelenik meg az, ami egyébként is van, csak ott föl szokott robbanni. Ugye, mert itt (a szülőnél, a származási családban – szerk.) válok túlterheltté, itt (a saját családban – szerk.) nő meg egy csomó pozitív jogosultságom. Azt mondom „Hát már kétszeresen teljesítek.” De a negatív jogosultságok meg a családtagjaimnál nőnek meg. Azt mondják „Na most már aztán elég! Hát eddig tűrtem.” És kölcsönösen azt éljük meg, hogy „Hogyhogy…? Ezt hogy nem lehet érteni? Mit nem lehet ezen érteni, hogy a gyerekeknek apára van szükség? Ezen mit nem értesz? Mit? Mit?! Két diplomával, hülye!” Ilyen kis karácsonyi feeling. És én férfiként ugye „Jó, én nem beszélek, nem beszélek. De hát az, hogy… Jó, hát ha az élet ilyen, ilyen. Most egyszerűen már nincs is kedvem beszélni. Nincs kedvem, hazamenni sincs kedvem. Hát, ha a feleségem ezt nem érti meg, akkor ki értse meg? Hallottál már olyanról, hogy harapófogó? Na. Ez az. Te harapsz innen, onnan meg… Hát nem lehet látni, hogy miben vagyok benne már ötven éve? S akkor vágjam be a hülye talpba a… A nagyfiunk is be tudná vágni. Még őt is szeressem nem, mikor túlterhelt vagyok?” Megvan ez? (60:35)

Szeretnék otthon „ember” lenni – „Legalább profi legyél itthon is!”

Most hogy tud a helyzet még cifrább lenni? Képzeljük el, hogy a feleségem a következőt mondja. „Na, ugye most már segítettél anyádnak, a Margit nénihez is bementél a kórházba, ugye. A munkahelyeden te voltál a kiváló dolgozó, ugye. Nagy öröm ez nekünk itthon. Gratulálok! Egyet kérdeznék. (Elöl ülőknek többlet információik vannak. Mária rádió hallgatóinak ez most nem olyan könnyű.) Na, akkor… Mondjuk a Mári néni, mit szólna, ha azt csinálnád vele, mint velünk itthon? Na, na, doktorkám!” Most kicsit ha… Létrejön a rendszerben egy újabb lehetetlen állapot. Ugyanis az történik, hogy én, mikor hazamegyek, végre nem akarok szerepben lenni. Tehát én hazamegyek, és ilyen nyomorult Snoopy akarok lenni. Szeretnék egy kimerült Snoopancs lenni, és egy nagyon, egy fáradt Snoopancs, akinek az a fantáziája, hogy tulajdonképpen mikor fölraktam a karácsonyfa tetejére a Snoopyt, és láttam, hogy ő ott alszik, na ez szimbolikusan, ez, ez kifejez engem. Hogy egy ilyen izén, ezen próbálok pihenni. Körülbelül így is érzem magam. Annyira jó lenne lejönni a fa tetejéről, és csak úgy embernek lenni valahol, és pihenni. Értitek? Már nem is bánom, a bejglit se bánom. Mit bánom én már! Ne is legyen bejgli, mindegy. Jó, hát sós masni azért legyen. Tehát énnekem az a vágyam, ilyenkor egyszer csak úgy el is érzékenyülök, ugye könny megtelik, itt vannak a szemem sarkai a könnyecskével, és azt mondom „Hol, hol fújjam ki magam egy csöppet, ha nem otthon?” Vagyis én ember szeretnék lenni otthon, akit megértenek a családtagjai. A családtagok pedig azt veszik észre, hogy emberként nem számíthatnak rám, pont emberként nem lehet rám számítani. Ezért elindul bennük egy vágy. „Jó, hát akkor legalább csinálja velünk azt, mint amit a Mári nénivel, a munkahelyén az összes kliensével, Kutykuruttyal, Pöttypöröttyel, mindenkivel, aki létezik a világon. Nem, mi… rendben van, nem várunk többet. Nem várunk többet, de akkor legalább minket is műtsön meg. Na, ez! Most az is két óra. Érted, bemosakszik, minden. Jöjjön haza, mosakodjon meg, mossa meg a fogát, és akkor két órát szánjon ránk, egy műtétnyi időt. Nem is kérünk többet.” Ha fölülről nézzük, ez mit jelent? A konfliktus az, hogy én végre szeretnék szerepek nélkül egyszerűen csak egy „embör” lenni, tőlem pedig elkezdik azt várni, hogy én legyek profi otthon. Hát profi, hát ha tudok annyit dolgozni, meg olyan megértő lenni, meg olyan türelmes lenni, végtelenségig túrni, meg magamat háttérbe helyezni, hát akkor tessék, semmi, nem is kérünk mást, csak itthon is legyél profi. (64:40)

Társválasztás – szakmaiság

A helyzet még cifrább akkor, ha… Képzeljük el… Jaj, erre iszom egy picit, van még tíz perc. Képzeljük el, hogy én egy ifjú hölgy vagyok. (A kólából kiszisszent a szénsav – szerk.) Hú, nagyon heves vagyok. Mhh. Áhh, ez jól esik. Szóval. Én egy ifjú hölgy vagyok, hát azért az ifjú hölgyeknek nem egy zserbó az élete. Van abban keserű, inkább egy grapefruit. Szóval a sok keserű, és minél… rágod… De hát megismerkedtem az én Dezsőmmel. Ó, az én Dezsőm! De szék kék! (a szék – szerk.) Jaj, az én Dezsőm! Olyan… tudjátok, elmondom nektek, olyan jó, hogy itt vagyunk a cukiban, mi nők, és akkor meg tudjuk osztani azt, hogy tulajdonképpen a Dezsőmben azt, tudjátok, mibe szerettem bele? Hát, ha ti tudnátok! Hát azt szerettem meg benne, olyan figyelmesen tud hallgatni. Az első randin az volt az élményem. Nem úgy hallgat, mint a többiek. Hallgatott, és hallgatott, de értően. Fantasztikus volt, fantasztikus. Azt hittem, hogy talán… de mindig, néha kérdezett csak, az is arra vonatkozott, amit mondtam. Ez nagyon nagy dolog egy férfitől. Arra vonatkozott, amit mondtam. És…. hát szóval… én férfiben ilyet nem is láttam. Tulajdonképpen az első randin, hát, szóval úgy a sült oldalas felénél az jutott eszembe, hogy… Oldalbordád de lennék! Hogy úgy átsuhant, nem mondom, hogy ott rögtön hoztam egy döntést, de hogy úgy leszopogattam ott azt a bordát. Hát, hmm, egy ilyen férfi kéne nekem, egy ilyen megértő. És akkor már tudtam, hogy tanár. De jó lehet azoknak a gyerekeknek! Ó, a gyerekeinknek! Ó, hát a mi gyerekeinknek. Hát lehet főnyeremény. Amit megélek is jó, hát… nem kell nekem informatikus, aki azt se tudja, szőke-barna, nem, nem, nem. Nem, egyszer próbáltam egy informatikussal, ajjaj-jajjaj, az nem, nem. Tehát minden, mindig úgy kezdte, hogy www… és akkor azt nem. Nem, azt…” (67:50)

Mire szeretnék kilyukadni? Arra, hogy például a társválasztásnál szívesen választok olyan valakit, aki szakmai megértéssel, kompetenciákkal, saját túlterheltségét figyelmen kívül hagyva kapcsolódik hozzám, mert ez nekem annyira tutiság. Eltelik 5 év, 10 és 15, és azt mondom „Hát legalább ezt a szakmaiságot hozná haza! Nem?” Most lehet, hogy nem segítő, politikus. Na, tessék, Dezső politikus, önkormányzati képviselő. Akkor azt mondom „Most azt mondd meg nekem, mikor a riporterek kérdeznek, azt meg bírod, ugye? Azt bírod. Arra mindig tudsz valamit. Én kérdezlek, akkor hagyjam abba. Na, szép.” Akkor nem várok mást tőled, mint hogy legyél itthon is közéleti szereplő. Legyen nyilatkozási kötelezettséged. Megkérdezem, hogy „Miért nem faragtad be a fát? Akkor nyilatkozzál! Hát nekem ne dühöngjél, meg menjél le a pincébe. Téligumit cserélni, nem, nyilatkozzál, nyilatkozzál! Ez egy kérdés az ellenzéktől.” Jaj, szóval. (69:25)

Látjátok, a helyzet még jobban bonyolódhat, és most már itt rendszer szinten. Itt van egy származási család, itt többlet jogosultságaim támadnak, itt megnőnek a negatív jogosultságok, ebből egy csomó probléma ered. Igen, de nekünk a múltban is van egy előtörténetünk. Nem pont téged választottalak véletlenségből? Hanem nagyon is tudatosan. Ezért az én veszteségeim jóval nagyobbak. Hiszen mikor te túlterheled magadat az életben, és nem tudsz elég időt szánni ránk, akkor én nem csak egy társat vesztek, hanem a férjemet, az apámat, a lelkigondozómat, a segítőmet, a megértő mesteremet, mi mindent vesztek. Hát azért szerettem beléd olyan nagyon. De mi, hogyha rendszerben nézzük, mi történik? Az anyám is ugyanennyit veszít. Hiszen már itt szülősítettek engem. Hát már én voltam anyámnak a drága kincse, bogara, csillaga, szépsége. Kicsi lányom, ne hagyj el engemet! Azt jelenti, hogy mindenki benyújtja a számlát. Azt mondom „Hát most akkor engem ki és hol fog szeretni, ha ez így van?” Krrr! Az anyám miért csinálja ezt velem? Mert nem szerették őt se elégségesen. Hát azt mondja „Valaki csak szerethetne engem, nem? Hát én voltam kéznél. Engem elhagyott a férjem, van egy csomó negatív jogosultságom, anyám se szeretett megfelelően. Hát itt van az én fiam, vagy lányom, legalább ő ad nekem valamit. Most ha mérlegre teszem a kettőt, még így is negatívban vagyok.” Érzékelhető most már rendszerként ez? (71:20)

Mindenki úgy éli meg, hogy „Jó, de hát ki fog engem szeretni? Kitől fogok én kapni? Hát ez lenne a Karácsony, mikor így jól…?” Karácsonykor valahogy előszeretettel benyújtjuk a jogosultságainkat a szeretetre, a törődésre, az, hogy mennyi igazságtalanság történt velünk, most valaki ezt ismerje el, valaki kárpótoljon, vagy valaki vegyen föl velünk végre egy emberi viszonyt. Jó, ne is legyen emberi, legyen szakmai, azzal is megelégszünk. (71:50)

Ebben egyébként itt létrejön egy 22-es csapdája. Miért is? Mert egy emberi viszonyt szeretnénk, de például itt én azt várnám őtőle, hogy otthon is legyen profi. Ugye, mert akkor lesz olyan megértő, ami nekem jó. Tehát nekem ő otthon ne kapja föl a vizet, mert az nekem nem jó. Tehát legyen nekem mindig megértő, és gondos, és türelmes, és empatikus, és a többi. Igen ám, de ha én otthon olyan vagyok… Jó, akkor magas elvárások, rendben, ez mind, mind, mind, akkor létre fog jönni egy hierarchikus helyzet. A helyzet hierarchikus lesz, mert akkor én segítőként vagyok otthon, és segítek neked. Ugye rendben van, akkor csinálom, jó, akkor nem szólok, azt is magamba fojtom. Jó, szerintem igazságtalan, akkor én két fát faragjak be, két fát díszítsek föl… Jó, és ezt, mindenki azt mondja, nekem ez a dolgom. Jó, akkor ez a dolgom. Jó, akkor megértően nézek rád, ilyen szakmai távolságtartás is lesz bennem, ugye a szakértő. Jó, hát látom, kimerült, jogosultságai vannak, analízisben részesítelek, s akkor ezt mondom. Ettől a feleségem megőrül. Tulajdonképpen az lesz az érdekes, azt várom tőled, hogy legyél emberi. De ha emberi vagy, az sok. Legyél szakmai. Ha szakmai vagyok, az meg kevés. Létrejön egy újabb lehetetlen kör. Érthető ez? Ilyenkor szokott az lenni: „Hát neked semmi nem jó? Ha úgy elönt az indulat, akkor na tessék, akkor sírsz. Ha megértő vagyok, akkor meg hűvös vagyok. Hát most akkor mi legyen?” (73:45)

Gyalogos és autós a zebránál – hierarchikus helyzet

Ó, tudjátok, erről a helyzetről az jutott eszembe, milyen érdekes Magyarországon, mikor megállunk a zebránál. Ez, ez jutott eszembe. Ott vagyunk a zebránál, mondjuk ülök az autóban, és te vagy egy gyalogos. Mi szokott ilyenkor történni? Biztos van élményetek autósként, hogy mikor én vagyok az autóban, és itt áll a gyalogos, és megállok. 30 esetből 29-szer milyen kommunikáció zajlik köztünk? Az a tapasztalatom, hogy gyalogosként ilyenkor egyáltalán nem vagyunk kedvesek az autósokkal, hanem akkor (szenvtelenül, csak átmegy az úton – szerk.). Pedig tulajdonképpen rámosolyoghatnék egy autósra, nem? „Ajj, köszönöm!” Integethetnék, egy jó dolog történik. Valaki ezt a hierarchikus helyzetet nem használta ki. Mert ez egy hierarchikus helyzet. Hát ugye ő rácsap a motorháztetőre, én meg elütöm. Na? Hát nem mondhatjuk, hogy ez nem egy hierarchikus helyzet, mert ez egy hierarchikus helyzet. Egy hierarchikus helyzetben milyen érdekes ez, ahogyan reagálunk erre. Én gyalogosként ebben a helyzetben az alávetettebb szerepben vagyok, nyilvánvalóan, én vagyok a kiszolgáltatottabb, meg ugye a sebezhetőbb. És milyen nehéz ebben egyszerűen emberként ott lenni. Azt mondani „Ajj, köszönöm!” Emberek vagyunk. Most éppen így voltunk. Megyek haza, beülök az autóba, fordítva lesz, mert majd bemész vásárolni. De nem az van bennem, hanem (faarccal elvonul a zebrán – szerk.) így, ezt most nézzétek ezt meg, ez nagyon érdekes. Nincs, nincs, nem mosolygunk rá az autósra. De hogy érthető is, hogy miért. (75:40)

Most a mi sajátos magyar kultúránkról ne is beszéljünk. Ezt a helyzetet nem volna törvényszerű, hogy a hierarchikus helyzet felől lássuk, de Magyarországon úgy látjuk, a hierarchikus helyzet felől. Pedig itt két ember között zajlik valami. Én teszek egy gesztust. Most KRESZ, mondhatjuk hogy szabály, meg jogosultság, meg ilyesmi. De attól még köztünk történhetne valami pozitív emberi, de általában nem történik. Háá. Mikor, mikor otthon létrejönnek ezek a hierarchikus helyzetek, kinek van igaza, ki… tzsee-tzsee, ott már nagyon nehéz emberinek lenni. De teszek egy gesztust, és a másik „Hát ez volt a minimum. Zebra, nem? Majd még meg is köszönöm, ugye? Hát nézd meg, tollas-e a hátam! Azért van zebra. Nem azért van fölfestve, ez a minimum.” Háá, és eltűnik az emberi rész. (76:40)

Tehát tulajdonképpen arra lenne szükségünk, és akkor ezzel szeretném befejezni… Ahh, júj, túlbeszéltem! Hogy azokra az emberi érzésekre és energiára lenne szükség, amitől itt valami jó emberi tudna történni. De van egy pont, amikor azt érezzük, hogy ezt az energiát már nem tudjuk beletenni. Ezért – záró mondat – jaj, de jó! Ha egy kicsit nem tűzoltás szerűen pihengetünk, sportolgatunk, aluszkálunk, táncolunk és mulatozunk, jó sok bejglit eszünk. Az jó, de ne kampányszerűen, három hétig együk. Nagyon köszönöm a figyelmet! Jövőre találkozhatunk. (taps -szerk.) (77:35)

Lejegyezte: vinkozoli