A kiégés 16.
2016.01.26.
Örülök, hogy itt vagytok. Főleg azoknak, akik síeltetek. Jól vagytok? Jól, jól. Jókat hallottam, hogy jó volt nektek. Jó, hát nektek jó volt, igen… Végül is ha nektek jó, olyan, mintha nekem lenne jó. Na! Örülök nektek, meg hogy itt vagytok. (00:25)
Ismétlés – Könyörtelen mérték, túlzó kritikusság séma – A kiégés
Miről beszélünk? Sémákról beszélünk. A sémák közül most éppenséggel arról, amit így neveztünk meg, hogy túlzó mérték… könyörtelen mérték, hiper- vagy túlzó kritikusság. Ebből a sémából kiindulva jutottunk el oda, hogy éppenséggel akár mindannyian, különböző szerepeinkben veszélyeztetettek lehetünk a kiégésben. És hogy ezért kezdtünk el a kiégésről beszélni. (01:00)
Beszéltünk sokat arról, hogy milyen háttere van annak, hogy valaki kiégjen, vagy kiéghessen. Hogy ennek megvannak a személyiségbeli föltételei, és természetesen mindig a rendszer működése is hozzájárul ahhoz, hogy valaki kiégjen. Nagyon hangsúlyoztuk azt, hogy miközben a kiégésnek a leírása, vagy fölismerése az a segítő foglalkozás, hivatás, szakma világából érkezik, de már messze túl vagyunk ezen, és tudjuk azt, hogy feleségként is ki lehet égni, és nagymamaként ki lehet égni. Nézek valakiket, akikről tudom, hogy vagytok. Nagymama… Dédnagymamaként ki lehet égni. Azután… sokféleképpen ki lehet tehát égni, s akkor most erről esik szó, mégpedig. Hogy. (01:55)
A kiégésnek egy folyamatba ágyazott leírását igyekszünk megtenni. Nem egyszerűen csak ez vagy az, hanem egy folyamat, és ez nagyon lényeges. Egy folyamat, s a folyamatnak öt lépéséről már beszéltünk, s ott vagyunk a hatodik kapujában, és nem bírunk bemenni rajta, mert elágazok-bogazok, és ez szörnyű. Tologatom a régi matchboxokat. (02:20)
1. A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig
Mert az első lépés így volt, hogy a bizonyítási vágyból, abból a szabad kívánásból és akarásból, abból a szenvedélyből és igényességből, ideálokból és eszményekből, hogy valami jót… Ebből egyszer csak valamiért, valamikor, valahogyan kényszer lesz. Nem azért, mert valaki kívülről kényszerít, hanem mert van egy helyzet, amiben rendre elvesztem a szabadságomat. (02:45)
Például olyanra is igent mondok, amire nem kéne igent mondani. Elvállalom, pedig nem kellene. Egyszer csak elvesztem a kifejezésem, a szabad önkifejezésem szabadságát. És ahogy ezt elvesztem, egyszer csak rám kerül valami, egyszer csak nálam lesz valami, egyszer csak, egyszer csak, egyszer csak valami olyan teher, és felelősség, és munka, ehh, ami sok. Érzelmi túlterheltség veszi kezdetét, stressz. Ez a stressz állandósul. Stressz és stressz, és stressz. Nem kell, hogy irgalmatlan nagy legyen, csak hosszú ideig tartson. ugyanaz a vége, ugyanaz a vége. (03:20)
Tehát az első, hogy ebből a tenni akarásból, eszményekből, vágyból, valami szépből… Tudjátok, ha valaki egy igénytelen személy… Mondjuk nem tudom, hogy van-e ilyen, hogy igénytelen, úgy fütyül mindenre, nehezen fog kiégni. Nincs mire, nincs miben, nincs miből, nincs honnan kiégnie. Hát a rendes embereket, a rendes sérült embereket fenyegeti a kiégés. Márpedig elég sokan vagyunk, ugye, rendes sérült emberek, sérült rendes emberek. Na, nem tudom, szóval valahogy így. (04:00)
2. Fokozott erőfeszítés
Tehát egyszer csak ebből a szabadságból kényszer válik. Nem tudom megállítani a folyamatot, a második lépés, hogy hát jól van, jól van, ha már érzem a belső késztetést, hogy csináljam, és rendesen csináljam, nagyszerűen csináljam, fölülmúlhatatlanul csináljam és a javatokra, és nem t’om, blölölö, akkor fokozott erőfeszítéseket teszek. A fokozott erőfeszítések egy nagyobb kimerültséghez vezetnek, majd a fokozott erőfeszítések révén sem tudok sokszor azoknak a belső eszményeknek megfelelni, amelyeket magam felé támasztok. (04:35)
Mondjuk a… nem esek túlzásba, akkor egyszerűen csak tökéletes szeretnék lenni. És a másik, mondjuk ez a két dolog van, hogy én szeretnék tökéletes lenni, és amit csinálok, az mondjuk legyen tökéletes. Ez nem túl nagy igényesség szerintem, csak úgy ezt a kettőt szeretném, és… (04:55)
3. A személyes igények elhanyagolása
Mikor a fokozott erőfeszítés sem vezet eredményre, márpedig nem fog eredményre vezetni a tökéletesség szempontjából, amit persze elvárok magamtól. Hozzátéve egy föltételes módot, hogy „Ha tökéletesen csinálnám, és tökéletes lennék, akkor lennék értékes és szerethető. Addig nem, tehát gürizni kell.” Így sem érzem magam jól, na de hogyha rosszul csinálom, akkor megnézhetem magam. A harmadik lépés, honnan szerzek még plusz erőforrásokat? Saját magam elhanyagolásából. A saját szükségleteim krónikus háttérbe szorításából. (05:30)
4. A személyes igények és a konfliktusok figyelmen kívül hagyása
Ennek mi lesz a következménye? Negyedik lépés, hogy belül elkezdek nagyon nem jól lenni. Már eddig is elkezdtek a negatív érzések, hangulatok, lelkiállapotok túlsúlyba kerülni, már sokkal kevesebb az öröm, a fölszabadultság, a hála, a csodálkozás, a kíváncsiság, a vágyakozás és a többi. Már csak krrr-hhh, ütöm-vágom. De itt egyszer csak egyre nő a belső feszültség, ami logikusan nő, hiszen magamat mármost hosszú ideje brutálisan elhanyagolom. Jelez a testem, jelez az érzelemvilágom, és a többi. (06:10)
Ezeket a jeleket pedig a személyem ellen való támadásnak értelmezem. Fáj a fejem, utálom a fejem. Fáj a derekam, akkor a derekamat is utálom. Fáj a gyomrom? Azt is utálom. Most képzeljük el, hogy szép lassan az összes szervemet elkezdem gyűlölni, mert az a benyomásom, hogy mind ellenem vannak. Mert én éppen valami nagyon nagyszerű dolgot szeretnék csinálni, és ezek itt sorra pimaszkodnak velem. (06:35)
5. Az értékrend megváltozása
Így eljutottunk az ötödik pontig, hogyha tovább megyünk, és nem tudjuk megállítani, akkor történhet az meg, hogy az értékrendünk megváltozik. Itt valami nagyon fontos, ez nem egy elméleti megváltozása az értékrendnek, éppen ezért leszünk még rosszabban. (06:50)
Mert ha azt mondanánk, mint ahogy Carl Gustav Jung történetében volt egy lelkész… Múltkor mondtam nektek? Nem? Pedig ez egy alap története Jung apónak. Jung apó azt mondja, volt egyszer egy kliense, aki elment hozzá, azt mondja. „Nézze, lelkész vagyok. Fölébredtem valamikor 55 évesen, a feleségem mellettem, fölkapcsoltam a villanyt, azt mondtam <<Drágám, rájöttem, egy gazember vagyok.>>” Otthagyta a lelkészséget, és elkezdett gazemberkedni. Valószínű, ő nem fog megbetegedni, vagy csak hosszú távon. Hát ha az értékrendünk úgy változna meg, hogy egyszer csak fölébredünk, és rájövünk „Hülyeséget gondoltunk ezekről mind. Dehogy is! Igénytelennek kell lenni, semmirekellőnek, lelkiismeretlennek, mihasznának, önzőnek, és a többi.” Akkor nem lennénk annyira rosszul idebenn. „Hát akkor ilyenek vagyunk.” Hosszabb távon lennénk csak rosszul, rövidtávon nem. „Ja, akkor így vagyok.” (07:50)
Igen ám, de az értékrend megváltozása nem elméletben történik meg, hanem gyakorlatban. S akkor ide, emlékeztek hozogattam a székeket. Hahh, két fehér szék van, ez össze fog bennünket zavarni. Azt mondja… majd én ezt megkülönböztetem. Áhh, az is fekete, igen, igen. Igen, ez külön rossz érzést keltett, hogy azt gondoltam, odanézek, és az egy más színű, de nem. Egyik rosszból a másik rosszba tántorgunk. Akkor ezt megkülönböztetem, pulóveres fehér. Ez legyen mondjuk, na, milyen színt adjunk neki? „Barna.” Ne már! Nem, hát ennyire nem lehettek igénytelenek. Mi az, hogy barna? Hát hol barna ez? Mogyoró, bézs. „Az nem.” Az mogyoró. Gesztenye, gesztenye, mogyoró. Jó, most… jó, köszönöm szépen, na azért meg vagyok nyugodva. Ez olyan slendrihán volt, ne haragudjatok, barna. Hol? Maradjunk a mogyorónál. (09:25)
Mogyoró, fehér, sárga, fekete. S akkor így… De most mit, csak itt pakolgatok, már el is vesztettem, miért csinálom. Ugye így raktam ki. (Elöl a mogyoró, mögötte félkörben a fehér, sárga és fekete szék – szerk.) Orvos vagyok (1 – mogyoró, az elhivatott segítő – szerk.), itt van a beteg (2 – fekete, a kiégett segítő – szerk.). Az értékrendem az, ezért lettem orvos, gyógyítsak, segítsek. Az egészség, az élet, a hivatás. Jön a beteg, azt mondom (2) „Tűnjön már el innen! Minek jön ide? Nem érti, hogy influenzás? Akkor nekem ne kezdje el mondani! Két mondattal is elmondhatja a panaszát. Ne mondja hosszabban! Nem érdekel, hogy mennyit fújta az orrát. Tudom, hogy influenzás. Váltsa ki, azt’ menjen a dolgára. Ne kezdje el mondani, hogy mi volt vele tegnap! Az már nem érdekel.” (10:15)
Egyszer nekem egy orvos azt mondja, kezdtem mondani a panaszaim, azt mondja „Stop! Én vagyok az orvos, tudom, magával mi van.” Azt mondta, ő az orvos, hát én ne szóljak bele. A tüneteimet nem engedte elmondani, na. Ez valami ilyesmi. Ezt ugye nevezhetjük az értékrend megváltozásának? De ez nem elméletben történik, tehát ha éppenséggel van egy nyugodt félórám, és megkérdezik tőlem, hogy mit gondolsz az orvoslásról, gyönyörűen tudok róla beszélni. Tehát továbbra is az értékrendem belül megvan, csak elveszt… (Feri kapott egy kólát – szerk.) Köszönöm szépen! Épp azt akartam, hogy elvesztem az értékrendemmel a kapcsolatot, és most… hát ez pont a legjobbkor jött. Szóval. (11:05)
Az értékrendem valójában itt van bennem, nem gondolom, hogy gazemberként akarnék élni, csak a vele való viszonyomat vesztem el. Ez a fiatalkori önmagam egyszerűen elérhetetlenné válik, vagy az a valaki, aki ezt hivatásszerűen is. Így vagyok, ha ügyvéd vagyok. „Az élet egy mocsok, értitek, mocsok az egész, mocsok. Hát már nem azért, hogy embereket védjek, és az igazság… Értitek, az igazság. Milyen igazság? Mocsok az egész.” És papként nem azt mondom, hogy „a hívők”, hanem „Már megint, megint gyón, gyón már… Mit? – Belenyaltam a húslevesbe pénteken. – Megőrülök. Ha rajtam múlna, a húslevest betiltanám, hogy senki ne tudjon pénteken belenyalni. Akkor jönnek ide csapatostul. – Belenyaltam a húslevesbe. – Ezt nem bírom elviselni. Lehetetlen, hogy ezért születtem a világra, hogy ezt mondják nekem, hogy <<Belenyaltam a húslevesbe pénteken.>> Hát de nem, nem ezért vagyok, na.” De ha egy picit eltávolodok, ilyenkor azt mondom „Na, micsoda nagy dolog, hogy milyen nyugodtan távozott. Tehát nyugtalanul, húsleveses nyelvvel jött, és kétség kívül, egy egész más szájízzel távozott. Énnekem köszönheti, na, ez a közvetítés, látjátok. És szinte semmit nem kellett érte tennem. Na, milyen szép is ez.” De mikor itt (2) vagyok, nem ezt gondolom. (12:40)
Tanárként azt mondom (2) „Még egy érettségiző osztály, assz’em fölvágom az ereim. Megőrülök, mert négy évről négy évre, most csak úgy magunk között szólva, a gyerek anyag romlik.” Mikor egy pedagógus, amikor valaki azt mondja „Gyerekek, a fejlődés, a növekedés! Ahogy látom, hogy csillog a szemük, és kinyílik a világ.” s ebből lesz „gyerek anyag”. Na? Ünnepélyen bio díszlet. Uááhhh! Jó, abbahagyom azt is. Tehát. (13:20)
A kiégés ötödik lépésénél az értékrend megváltozása nem elméletben történik, nem egy teoretikus pálfordulásról van szó, hogy ezt a nem t’om milyen kifejezést használjam, hanem a gyakorlatban ezt élem meg. Ettől persze a belső feszültség még nagyobb lesz, kezdek egyáltalán nem jól lenni ettől. Mert azért néha rálátok magamra, csakhogy ez a változás, ez a rettenetes változás… Mondom a hatodik pontot, és aztán megyünk tovább, mert nem a kiégésről akarok én beszélni, annál sokkal fontosabb a témánk. Arról akarok beszélni, csak… (13:55)
6. A fellépő problémák tagadása
Ezt az egészet, már csak ahhoz van erőm, hogy tagadjam. Hogy tagadjam, tagadjam. „Nem, nem, jó lesz ez még, jó, jó, becsukom a szemem, a fülem, minden, és csak menjen az élet. A lényeg, amíg föl tudok kelni még reggel, amíg bemegyek ügyelni, amíg még a 24 órát végig tudom tolni. Jó, amíg még vasárnap a 4 mise lemegy, vasárnap az 5 mise lemegy, vasárnap a 6 mise lemegy, addig jó, jó. Na, addig még, jó… Hát majd a koporsófedél, az majd…” Már úgy élem meg, hogy nincs erőm szembenézni azzal, ami bennem történik, nincs, nincs erőm, nincs terem, nincs érzelmi késztetésem. Mindegy, csak úgy menjen, menjen! Majd lesz egy kicsit könnyebb.” Beleragadtam a pillanatba, és azt mondom „Jól van na, jó, legalább ez a farsangi időszak, egy picit kifújom magam. Fuhh, aztán ’gyün a Nagyböjt. Mindegy, most nem is gondolok rá.” Szóval. (15:00)
A kiégés és a társkapcsolat – a nehézségek
Elkezdem az egészet tagadni. Ettől a helyzet persze még rosszabbá válik, de amiről beszélni szeretnék, jól van, kis mogyoró (a szék – szerk.), az a kiégés és a társkapcsolat összefüggése. Ugye ebben, ebben vagyunk most nagyon benne, hogy ki tudok égni férjként, feleségként, ki tudok égni házastársként, ki tudok égni nőként és férfiként, egy férfi és egy nő mellett, erre képes vagyok. Ez mit jelent? Erről beszélünk, és akkor most csak egy gyors ismétlés, és utána ígértem, hogy a pozitív dolgokat mondom. (15:35)
Ideálok és eszmények
Ugye a szerelem, a szerelem összes következménye az idealizálás. Hatalmas elvárások, kielégíthetetlen eszmények. Nem csak arról van szó, hogy rád úgy nézek, hogy te vagy az igazi, ezért neked egy személyben mindent meg kell nekem adnod. Ugye ez egy elég erős kívánság. Ránézek egy nőre, és azt mondom „Tulajdonképpen azt gondolom, hogy ha te azt mondtad, hogy szeretsz, Feri, annak az a következménye, hogy…” És akkor itt jön egy, mondjuk egy 3x1000 oldalas regényfüzér. „Hát ő mondta, hogy szeret. Én nem mondtam, hogy mondja, belenézett a szemembe, ő mondta. Az esküvőn pedig ennek tanúi is lesznek. Hát én tudok mire hivatkozni, ő mondta. Mondta, nem kényszerítettem, mondta, föl is öltözött hozzá. Ott díszelgett szépen, ragyogott, azt mondta <<Szeretlek.>>. Na, akkor lehet, itt a pálya, itt a tér, lehet csinálni!” (16:40)
De a hozzá kapcsolódó elvárások a szerelem miatt, mert a szerelemben az anya-csecsemő kapcsolat dinamikája elevenné válik, körülbelül olyan, mint amikor a csecsemő azt mondja, hogy az anyám egy személyben nekem mindent meg tud adni, hát akkor gyerünk, gyerünk. Ezt szeretném újra átélni, a szeretetnek ezt az alap élményét, hogy te egy személyben mindent, mindent, és én, én pedig hát tulajdonképpen így, a kis mogyorószínű székecskémbe ülök, és hát „Jöhetsz! Gyere, szeress!” És hát én egy pici csecsemő vagyok, énnekem tulajdonképpen ennyi elég is. Tehát én, hogy létezek, az már elég. Tulajdonképpen a létem a puszta oka annak, hogy te odaadod magad nekem. Reggeltől estig, és estétől reggelig. A puszta létezésemmel, ezzel már meghívtalak erre, és te azt mondtad, igen. Éjszaka, emlékszem, négyszer sírtam általában, és anya jött mindig, jött. (17:40)
Tehát ez az egyik, de ennek ugye megvan a másik része. Ez pedig, önmagam idealizálása. Erre mutattam egy példát, önmagamat idealizálom. Ez aztán megnyilatkozik például abban a formában, hogy „Akkor nyilván neked kell megváltozni. Tehát ha a dolgok nem így alakulnak, akkor egyetlen dolgot tudok elképzelni, hogy neked meg kell változni, mert énvelem minden rendben van.” Hát a csecsemővel rendben van minden. Ő sír, és forgolódik, és büfizik, és nem t’om, tehát éli a maga életét, és hát az anyja igazodjon hozzá. Nem? Nem a gyereknek kell mondani, hogy „Rozikám, most már három hetes vagy, moderáld ezt a büfizést, mert látod, anyád azért egy érző lény. Hát nem lehet mindig csak úgy… Hát értem én, hogy kakilni kell, de azért, na, na, azért az illatokat egy kicsit lehetne tompítani.” (18:40)
Ugye most eszembe jutott, tényleg, az illatokról eszembe jutott. Jártam nagyon-nagyon sok évig elfekvőbe. A Benczúr utcai elfekvőbe jártam, idős beteg embereket fürösztöttem. Ha egy pár évvel ezelőtt is voltatok, egyszer-egyszer beszéltem már erről. Egy alap élményem volt, voltam… 21 éves voltam, 22. Úgy egyszer csak a szívembe markolt az, hogy ott, ahol én sétálgatok, akkor éppen az Izabella utcában laktam. A Benczúr utca nagyon közel volt. Akkor az volt bennem, hogy ott, ahol én élvezem az életet, meg sétálgatok, meg nem t’om, fütyörészek, meg süt a nap, meg eszem a Stefániát. Tényleg, a sarkon volt egy cukrászda. Hogy ott, attól 200 m-re feküsznek emberek úgy, hogy nyáron, a döglesztő melegben havonta egyszer zuhanyoznak. Havi egyszer, és örülhetnek neki, ha az éjszakás nővér egyáltalán valahogy lemosdatja őket. Lezuhanyzás, meg fürdés? Semmi. Ha egyáltalán itt a hónalját meg… mmm, na, hát ennyi. Hát ha van 40 beteg, hogyan fürösszön, hogy etessen, hogy, hogy? Hát képtelenség. Emlékszem, hát az is képtelenség, hogy én ezt csak úgy hagyjam. És akkor elkezdtem bejárni füröszteni idős, magatehetetlen embereket, akik annyira biztosan magatehetetlenek voltak, hogy egyedül már nem tudtak kimenni a fürdőbe, nem tudtak visszajönni, na, nem tudtak. Ezt éveken keresztül csináltam, minden héten rászántam három órát, egy délelőttöt 7-10-ig, vagy 8-11-ig. Ugye sportoló voltam, ráértem. Szóval, hehh. Volt ott egy néni, mert innen jutott eszembe, hogy „Szabályozd a…!” Volt egy néni, kedvesen, zuhanyzás, törölgetés, hajmosás, hajszárítás, na minden, érted, kedvesség, befeküdt az ágyba, és addig a nővér nagyon aranyos volt, mindig össze kellett dolgozni. Annak az ágyát vesse meg, vagy húzza át, aki éppen kint van, akkor az megvolt, gyönyörű szép volt, fogtam, betettem a nénit. S akkor úgy becsukta a szemét, úgy, mint egy pici csecsemő, hogy de szép az élet, és ott, ahogy volt, pffff. S akkor megtanultam, a katéterdugót előbb be kell tenni, mielőtt a frissen áthúzott ágyba beteszünk valakit, s azt előbb érdemes bedugni. Na, de egy pici babától nem kérhetem, hogy ő dugja be a katéterdugót, na. (21:50)
Tehát az első, hogy ez az idealizálás, és az idealizálásnak megvan a rám eső része. Ez pedig az, tulajdonképpen ha te vagy az igazi, akkor a dolgoknak akkor is kellene működni, ha én nem csinálnék semmit. Nem, hát ha te vagy az igazi, attól vagy az igazi, hogy a dolgok jól mennek. Ennek a családtörténeti alapélményben vannak aztán a gyökerei. Hahh! (22:10)
A vágy fönntartása – hűtlenség
És most idehoznám azt, ami egyébként egy izgalmas témánk, ez a vágy fönntartása. Kiégés, ugye hogy kiégek-e, hahh, vagy pedig a vágynak a tüzét vagyok képes fönntartani. Ez nem ugyanaz a tűz, hogy haaa-puuu-pfff, s akkor végem van, üszkös romok vagyok, vagy pedig a vágynak a tüze fönn tud maradni. (22:30)
Mikor megtörténik a hűtlenség, vagy a megcsalás, akkor egy kiégés folyamatához kapcsolom most mindezt. Kezdett apadni a vágy, és apadni a vágy, és már csak az elvárásokat éreztem. Mentem haza, és akkor miért most jössz, és a gyerek így van, és már csak az elvárás, és a feladat, és a… Ajjjj. Ilyenkor a megcsalás, vagy a hűtlenség úgy érkezik meg hozzám, hogy akkor most kiderült, hogy nem én vagyok a nagy Ő. Hát nem lehetek az igazi, ha megcsaltál. Na de eddig ebben a világban éltünk, nem? Hogy mi vagyunk egymásnak az igazi, a nagy Ő, és mi vagyunk a nagy MI. De ha megcsalhattál, akkor semmi sincs úgy, mint ahogyan ezt elkezdtük, mint amire gondoltunk, mint amire bizonyos szempontból alapoztunk. Akkor az egész alól kihúztak mindent. (23:40)
Ez milyen érdekes, hogy egyre nagyobb a szabadságunk, de a hűtlenségnek a belső megélése, a szerelem alapú házasságokban, vagy társkapcsolatokban sokkal nagyobb válságot okozhat azért, mert idealizáltuk egymást és magunkat. Mert azt társítottuk hozzá, hogy te egy személyben mindent meg tudsz nekem adni, és én pedig akkor az a valaki vagyok, aki én vagyok a minden neked. Mert mondtad, hogy „Mindenem!”. A hűtlenség ezt az egészet leradírozza, legalábbis ez lesz a gondolatom, hogy akkor semmi sincs úgy. Nem egyszerűen csak az történt, hogy lefeküdtél valaki mással, vagy szerelmes lettél valaki másba, és ott megtörtént valami, hanem az, hogy semmi sincs úgy, és semmi sem lesz úgy. Hej-haj! Haj-haj! (24:35)
A második gondolatunk ez volt, hogy… Emlékeztek, család. Hogy egyre nagyobb lesz a stressz, az érzelmi megterheltsége a társkapcsolatnak, vagy a családi kapcsolatrendszernek. Erről beszéltünk. Hát érthető módon, fáradt vagyok, az elvárások, főleg, ha ezek teljesíthetetlenek, akkor jön a stressz, érzelmi megterheltség. Naná, hogy kezdek el kiégni melletted. Következő. (25:05)
Rendszerszintű problémák a kiégésben
Fölmerülnek a rendszerszintű problémák. Ugye a kiégéshez mindig kapcsolódik a rendszer nem optimális működése. Talán ezt mondtam, erre mondtátok azt, valaki kedvesen odajött hozzám, azt mondja „Feri, hát ha igaz az, hogy egy társkapcsolatban mindenképpen vannak rendszerszintű problémák…” Nem arról van szó, hogy akik jól csinálják, ott nincs, akik rosszul, ott meg van, és azért hajtunk, hogy ne legyenek, hanem mindenképpen vannak. „…Hát akkor mi értelme az egésznek? Hát akkor most elment a kedvem az egésztől. Most egy rendszerszintű problémára mondjak igent? Prrr! Elég lehangoló.” Oké. A következő. (25:50)
Biztonságos társ – szenvedélyes társ
Na itt, ez érdekes. Hogy Jung apót idéztem, ő ezt így fogalmazta meg, azóta egy picit már többet látunk, mert ráálltunk a vállára. S hogyha az óriások vállán állunk mi, törpék, akkor tovább látunk, mint az óriások. Szóval. Nem így van? Ez jó. Ez engem nagyon lelkesít. Jung apó azt mondta, hogy tulajdonképpen minden társkapcsolatban megjelenik egy alap dilemma. Ez pedig: biztonság, védettség, oltalom, kiszámíthatóság, felelősség, vagy pedig szenvedély, vágy, kaland, ismeretlen titok, és némi félelem. (26:40)
Ezt a dilemmát nem tudjuk nélkülözni. De az az érdekes, megint csak a szerelem ihletettségű társkapcsolatban, hogy tulajdonképpen mind a kettőt akarjuk. Mind a kettőt akarjuk. Azt mondjuk „Legyél olyan, hát gyere maci!” És én úgy bele… „Édesem!”, úgy belehengeredek a te kis macis öledbe, én, az olyan jó. S így átölelsz a szőrös mancsoddal, de jó! Legyen maci, és ha ott vagyok, akkor béke van, és biztonság, és elfelejtem a világ összes fenyegető részét, s akkor csak… „De aztán alakulj át! Ragadj meg, te Medve!” Ezt várom tőle, de úgy, hogy úgy pont jó legyen nekem. Tehát azért az arányokat is jól találja el, meg az időzítést is. Nem? Hát attól ő az igazi, hogy azt úgy mind jól tudja. Tehát hogy öleljen, és rázza egyszerre. (27:50)
Ahogyan társat választunk, mindig azért az, akit választunk, éppen általában valahol van. Nem csak én vagyok valahol. Ide hoztam azt a példát, ha nekem nagyon nagy a biztonságigényem, mert mondjuk a származási családból ezt nélkülöztem, nagy valószínűséggel inkább egy ölelős macit választok. Nem? Hát…na. Hát ebből annyira nincs, a kiszámíthatatlanból rengeteget kaptam, rengeteget. Nem, én a kiszámíthatót szeretném. A társam is valahol tart. Igen ám, de a társkapcsolat egy folyamat, és ahogy én mondjuk megmelegszem itt a te bundás öledben – ezt nem gondolom, hogy tovább kéne fantáziálnotok – megmelegszem a te bundás öledben, úgy tulajdonképpen egy kicsit gyógyulok is ám. Tehát úgy kapok, nem, na úgy érzem, hogy na, most már nem vagyok annyira kiszolgáltatott. 22 évesen azért nagyon-nagyon viharvert voltam, na, most már azért kezdek magamra találni. Hát most már, hmm. Ha éppen az van bennem, miközben ott szundikálok a te szőrös öledben, hogy – ez egyre rosszabb, de mindegy, most… – de most egy kicsit megkarmolhatnál, már csak úgy az érdekesség kedvéért. S azt hallom, hogy te elaludtál… De milyen kedves vagy, elkezdtél jajongani. „Jaj-jaj!” S akkor fölmerül neked, na most hogy lesz, hogy nem egy ilyen, ilyen nem elég jó férfi? Hol van az a karmolós medve, akinek úgy villan a szeme, és úgy egy pillanatra nem lehet tudni, hogy mi lesz, de azért nagyon izgató. Nem? Na. Hát de alszik, na. S akkor rájövök, hogy „Ja, téli álom. Most négy hónapig nem lesz szex, alszik, fáradt.” na szóval. (30:00)
Van ez a dilemma, de nem csak arról van szó, hogy én tudom, hogy ilyen vagyok, őt látom, hogy olyan, és akkor jó előre valahogy kisakkozzuk, és akkor hozok egy döntést, hogy „Jó, akkor ő ilyen lesz, akkor ezzel élek egy életen át.” Mert én is változom, meg ő is. Háhh! Néha a szükségletek egészen el tudnak távolodni egymástól. Ez a dilemma, ez a belső konfliktus, hogy én magam vágyom a biztonságra, és vágyom a kalandra. Otthon és oltalom – kiszámíthatatlanság, ismeretlen fölfedezés. Ez a dilemma bennem tulajdonképpen föloldhatatlan olyan értelemben, hogy örök érvényű. Nem csak örök érvényű igazságok vannak, örök érvényű konfliktusok is léteznek. Belső, örök érvényű konfliktusok. (30:55)
Például ennek a feszültsége, vagy kettőssége egy örök érvényű konfliktus. Hogyan oldjuk föl ezt a konfliktust? Ezt nem lehet föloldani. Ezzel, emlékeztek, megtanulhatok vele együtt élni, egy feszültséggel, vagy egy konfliktussal. Az érett személyiségnek egyébként az az ismérve, hogy egyre nagyobb feszültségeket képes önmagában elhordozni. Háhh. Az éretlen személyiség mgg-mmhh, ennyi, egy pici eltérés, már rosszul van. Egy érett személyiség tud nagyon itt (biztonságos – szerk.) is lenni, és nagyon ott (szenvedélyes – szerk.) is lenni, miközben nem veszíti el a kapcsolatát a másik részével. De erről majd szeretnék beszélni, ezt izgalmasnak látom. Oké. (31:45)
Miért is akartam ezt például idehozni? Háhh, most ezt gyorsan! Vagy nem t’om, kell ezt gyorsan? „Nem.” Nem kell gyorsan. Akkor fölhúzom a nadrágom. (Megigazítja a nadrágját – szerk.) Gyors… ez valami pszichés dolog, biztos. Biztos lelki eredetű ez a nadrág csúszás. Az se árt, ha a gomb be van kapcsolva. Hol tartottam? „Érett személyiség.” Igen, ú, ez nagyon izén hangzik. Ú, ilyenekről beszélek? „Mi meg figyelünk.” Ez tiszta elmélet, ez szörnyű. Hol van ebből az élet? Erről akarok beszélni. (32:45)
Amikor, amikor úgy döntünk, hogy legyen családalapítás, egyszer csak megjelenik a színen egy király, meg egy királynő. Ugye, megalapítják a birodalmukat. S ha megalapul a birodalom, a birodalomnak nyilván akkor lesznek határai, akkor lesz a rend, lesznek szabályok. Tulajdonképpen a társkapcsolatban, hogy egészen természetesen elindulunk abba az irányba, hogy összeköltözünk, és közös szokásaink lesznek, és közös szabályaink, és várjuk azt, mikor hazamegyek, az egy otthon legyen, és ott biztonság legyen, hogy ott te elfogadj engem. (33:25)
A biztonsághoz mi tartozik hozzá? Hát az, hogy te felelősséget is vállalsz értem. Ugye, hogy biztos lehetek abban, hogy nem csalsz meg, hogy hűséges leszel hozzám, hogy a társam vagy, hogy számíthatok rád, és te megbízható vagy. Hát hogy legyen otthon, ha ez nincsen? Hát attól otthon. Hogyha hazamegyek, nagy valószínűséggel otthon vagy, vagy valamikor megjössz. De ha kiszámíthatatlan, hogy egyáltalán most hazajössz, vagy nem jössz haza, mert hogy te egy ilyen izé vagy, egy… (röpköd a keze ide-oda a levegőben – szerk.) repülő medve. Hát hogy lesz az otthon? Akkor az egy lakás, én ott vagyok, és ott árválkodom, és gőzöm sincs, hogy most mi van. (34:05)
Ez mit jelent? Hogy a társkapcsolat folyamatában természetesen nem kell elrontanunk semmit sem, normálisak vagyunk, jól csináljuk. De a súlypont, akármennyire is mondjuk középen álltunk, és volt biztonság, és volt kaland, és volt megbízhatóság, és volt szenvedély, mert mindig van valami kiszámíthatatlan, éppen mi lesz a következő pillanatban, ettől olyan izgalmas, elkezdünk ebbe az irányba menni együtt. El is várjuk egymástól, ez az érdeles. „Legyél ott, ne legyél ott, megbízható, hallgass meg, figyelj rám!” Ugye, és egész finomságokig elkezdjük ezt szabályozni. (34:45)
Ugye a nő azt mondja, hogy „Hallod, amit mondok? – Hát persze! – De ne így mondd! Ne így mondd, hogy <<persze>>, mert ez olyan megbélyegző, ahogy mondtad, hogy <<persze>>. Ne, mondd azt, hogy <<Hallak, drágám.>>!” Nem izgalmas ez, hogy a végtelenségig azért, hogy a biztonságérzetünk meglegyen, hogy azt élhessem meg, hogy még szeretsz és még fontos vagyok, elkezdjük a kommunikációt a végtelenségig szabályozni. „Nézz rám! Ne csinálj semmi mást! Kapcsold ki a televíziót, csukd le a laptopot, kapcsold már ki ezt!” Mikor azt mond…, ezt mondta nekem egy kedves… „Feri, megkérdezem, hogy <<Hallottad, amit mondok?>> Ha azt mondja a férfi, hogy <<Igen.>>, szörnyű. Hát ez szörnyű. Hát mi az, hogy <<Igen.>>? Hát nem erre vagyok kíváncsi, hanem hogy velem van-e? Ugye, hogy érzelmileg velem tart-e? Hogy most valami olyasmit kellene mondani, amivel kifejezi ezt. Nem az, hogy <<Itt vagyok.>>, hát látom, hogy itt van, hát van szemem.” (35:50)
Ennél még van egy rosszabb, most a férfitársaimra nézek, most, most mondok nektek valami fontosat. Tudod, mi a még rosszabb? Ennél az a rosszabb, mikor a férfi azt mondja „Vissza tudom mondani. – Ááááá! Megőrjítesz! Hát engem nem a szavaim érdekelnek. Vissza tudom mondani… Hát hülye vagy? Egy magnónak is mondhatnám. Visszapörgetem, visszamondta. Én nem egy magnóval akarok élni, vagy mi… Most már minden mobil, vagy mi okos telefonnal. Nekem is van okos telefonom, nem kell, hogy visszamondd, hanem az kell, hogy egyszerűen csak nézz a szemembe.” (36:35)
Nem izgalmas ez? Hogy tulajdonképpen itt vagyunk, és elkezdjük a végtelenségig szabályozni azt, hogy biztonság legyen, és otthon legyen. „Gyere haza hétre! A fürösztés. Nem, a gyereknek rend kell. Tzzz. Nem vettük még meg a hótaposót. Bármikor leeshet a nagy hó. Nem érdekel, hogy jön a tavasz, nem, váratlan havak is vannak.” Jó, nem akarom ezt, na. (37:05)
Tehát a kapcsolat folyamatában, még ha innen indultunk is. Képzeljük el, hogy innen indultunk, csupa kaland, és ahh, a herceg a fehér lovon. Egyszer csak megtalálta az elveszett hercegnőt. Öt év múlva: „Gomba elleni kenőcs merre van? Fene egye meg ezt a múltkori wellness baromságot! Ez is a te ötleted volt, összeszedtem ezt a hülye körömgombát. Most nézd meg a Katit is, három éve szenved ezzel a… Körömgomba.” Olyan édes, kedves ismerősöm. Nem is olyan régen vacsoráztam náluk. Sok gyerek, s akkor azt mondja a feleség, sóhajt egyet. „Ide figyelj, Feri! Arra nincs időm, hogy a körömgombás lábamat lekezeljem. (38:10)
Tehát a kapcsolatban pusztán az által, hogy azt mondtuk, hogy legyen kapcsolat, és legyen család, és legyen gyerek, és legyen akkor kölcsönös felelősség, és… Elkezdünk ebbe (biztonság – szerk.) az irányba tolódni. Természetes módon kezdünk el egyre inkább ide jönni, miközben minden megy a maga útján-módján, nincs ezzel semmi baj, csak egyre messzebb kerül az, ami a személyiségünknek, az életünknek is a másik része, a szenvedély, a vágy, a kiszámíthatatlanság, a kaland. „Milyen kaland? Milyen kaland? Holnap nyolc dolgot el kell intéznem. – mondja a nő – Nekem te ne gyere, hogy kalandozni akarsz velem. Hát kalandozzál a Bőrharisnyával, olvasd azt még egyszer el! Abban van kaland.” A Bőrharisnya egy indián regény. Jó. Nem tudtam, hogy mennyire beszélünk közös nyelvet. „Olvasd el megint a Delfin könyveidet, azzal kalandozzál! Arra nincs időm, hogy a lábkörmömet… Majd még biztos megyek be a kö…” Közért, na látszik, mennyire vagyok naprakész. (39:20)
Azt akartam mondani „Biztos van időm bemenni a Közértbe combfixet venni!”, na. Nem a Közértben adják? Ahh, erre iszok egyet. Énnekem már volt értelme eljönnöm. Hát tudjátok, most eszembe jutott egy történet. Érdekes lesz. Nem csak a combfixről, hanem hogy nem a Közértben adják. Mikor annak idején nem lehetett csak úgy nyugatra menni, na, volt ilyen. S úgy három évente, na. Igen ám, de én sportoló voltam, tehát én mehettem, ha volt rá okom. Márpedig volt. S akkor mentünk versenyre, és volt egy nagyon fiatal kedves ismerősöm, 20 évesen házasodott. Szült két gyereket két év alatt, visszeres lett a lába. 22-23 éves, tiszta visszér volt a lába. Nem lehetett Magyarországon olyan jó kis szorítós, gumis cuccot kapni, ami úgy fogja. Az orvos azt mondta neki „Hát valami ismerőse csak van nyugaton. Kérjen ilyet. – De nekem nincsen nyugaton ismerősöm.” Hát és akkor valahogy ez előkerült „Hát én megyek, én éppen megyek egy versenyre, majd én hozok.” Nem tudok németül. Bementem a Közértbe. Hát mit tudtam én, elindultam, hogy csak lesz egy ilyen bolt, valami, ilyen gumiharisnya bolt, vagy valami. Mentem, mentem, találtam is egy ilyet. Bementem, és próbáltam elmondani, hogy kinek lesz. Értitek ezt? Elmagyarázni a visszért. És így mutatom, hogy nyíí-óó-nyíí-óó. Úgy közben pedig a küldetéstudatnak a szenvedélye áthatott, hogy egy fiatal anyának az egészségéért melózok itt, és mondom, hogy nyíí-óó-nyíí-óó. Akkor, és képzeljétek, akkor elkezdtek ilyen szexi cuccokat mutatni. Bejött egy csávó, mondja nyíí-óó-nyíí-óó. Nyilván azt értették, hogy keletről jön, ugye elég bárdolatlan. Jó, kap akkor ilyen nyíí-óó… lesz neki, oszt’ viheti haza, mehet a hancúr. De nem… Na, így vettem Bécsben ilyen szorító harisnyát, vagy nem t’om, mi a neve. De vettem azért, vettem. Szóval. Ez a… tudom, hogy nem a Közértben adják, na, megtanultam 23 évesen Bécsben rájöttem. De köszönöm. (42:35)
Tehát ott tartunk, hogy természetszerűen sodródunk ide (biztonság – szerk.). De nem is sodródás ez. Abból a szempontból egy csomó tudatos döntés eredménye, a felelősség, családalapítás, a gyerek, a biztonság, a fizetés. Fészekrakó ösztön? A fészekrakó ösztön komoly dolog. A fészekrakó ösztön veszi rá a nőt, hogy rávegye a férfit, hogy munkahelyet váltson, ahol több a lóvé. „Mert ő ebbe a nyomorult albérletbe nem tud szülni.” Mire a férfi azt mondja „Nem az albérletben kell szülni, a kórházban. – Te mindent tönkreteszel, rohadék! Tudom, hogy nem az albérletben kell szülni. Te nem értesz!” De a férfi érti, csak próbál menekülni. (43:30)
Tehát egyfelől mi csináljuk ezt, nagyon érthető módon, nagyon érthető módon. Közben azonban ennek következményei lesznek az egyensúlyra nézve. Ez a biztonság és a szenvedély, vagy a kaland, vagy a vágy közti egyensúlyra nézve. Ez törtvényszerűen megtörténik. A helyzet félreértése újabb nehézségeket szülhet. „Ja, hát akkor már nem vagyunk fontosak. Már megszűnt a kémia.” Hát a kémia nem szűnik meg, nem, tehát szénatomok vannak, hidrogén, oxigén atomok, minden megfelelő mennyiségben áll rendelkezésre. Nem, a kémia nem szűnik meg, csak egy folyamatban valahol tartunk. De a helyzetet előszeretettel értjük félre. Jó, most csak itt a nehézségek, és aztán majd, hogy mit lehet csinálni. (44:25)
Értékrend, cselekvés megváltoztatása
A következő dilemma, hogy most akkor fölismerem-e, hogy tulajdonképpen ez a folyamat párhuzamosságot mutat a kiégéssel? Tehát az, hogy most itt vagyok, és úgy… „Pfúú, hát már… Tulajdonképpen bele se gondolok, hogy ebből mi lesz.” Megvan ez a szakasz nektek, ha házasok vagytok? Hogy már egy csomó minden nem működik jól, egy csomó minden. Belül őrzitek, hogy hűség és tisztesség, és a feleségem megbecsülése, a férjem tisztelete, ez mind megvan még, itt (fejben – szerk.) megvan. Már csinálni nem nagyon csináljuk, már ordítok, már nem akarom látni. A kulcs, ha zörög a zárban, gmmm, szétment az este. Az értékrend gyakorlati megváltozása már megtörténik, és az egészről próbálok nem tudomást venni. „Jó, mindegy, valahogy nyúzzuk, valahogy csináljuk, valahogy csináljuk. Idén is volt Karácsony, a gyerekek örültek neki, ennyi, jó, jó, valahogy. Nincs szex, nem baj, majd csak lesz. Majd, valahogy majd csak lesz. Hát most ebbe nem, kedvem sincs belegondolni.” Nincs érzelmi energiám, hogy egyáltalán ezzel elkezdjek foglalkozni. Mert ugyanis mikor elkezdünk beszélgetni, tgg-dgg, a rendszerszintű problémák fölőrlik a kommunikációt. Úgy érzed, megtámadtalak, úgy érzem, megtámadtál, dgg-dgg. Tehát már nem is tudjuk megbeszélni. (45:55)
„Mindegy, hát… majd, csak lesz, csak lesz valami. Na, hát csak valahogy, valahogy, valahogy csak lesz. Én azért mégis csak orvos vagyok, pap vagyok, nővér vagyok, mentős vagyok, tűzoltó vagyok, rendőr vagyok, na. Na, ezt csinálni kell, na ez van, csinálni kell. Még vasárnap elmegyek templomba, ott is a pap mondja, csinálni kell. Hát látszik, ő is ezt így csinálja. Jó, hát ha a pap boldogtalan, akkor én is lehetek. Most… hát látni is… csinálni kell, hát akkor csinálni kell.” Ismerős ez? Nem kell bólintani. Ugye, mert… de tényleg nem, gyorsan mondom, nehogy valaki grrsss, kap az asszonytól. (46:45)
Van egy előadás, amiben meglepően sokat beszélek a szerelemről, már ahhoz képest ugye, hogy én ki vagyok, és akkor ebben föl szoktam tenni egy kérdést. „Na, mondjátok meg nekem, hát van tapasztalatotok a szerelemről, hogy mennyi ideig tart?” És minél több a társkapcsolatban érkező hallgatóság, annál inkább… (Rezzenéstelenül áll – szerk.) Próbálnak meg se rezdülni. Ilyenkor az egyedülálló nők szokták a helyzetet megmenteni. Igen, mert ők válaszolnak. Igen, mint az a kedves hölgy, ezt meséltem nektek, de hát felejthetetlen, azt mondja „A szerelem meddig tart? A szerelem örök. A pasik jönnek-mennek.” Hát ezt egy házas nem fogja így elmondani mondjuk nagy plénum előtt. Szóval. Következő. (47:55)
A hűtlenség dilemmája
Itt akkor ha fölismerem, hogy miben vagyok, hogy most már ez nem a szenvedély tüde… Na, tüde! Nem a szenvedély tüze, hanem a kiégésé. Ez a kiégés. Most szép lassan ki fogok égni. De lehetne másképpen, mert ez már a hatodik lépés, ahol tartok. Jó szándékúan, igényesen csináltuk ezt együtt, ezzel lehet valamit kezdeni, ha fölismerem, hogy itt nem arról van szó, hogy megszűnt a kémia. Hát a… na. Nem, amíg szénatomok vannak, van remény. (48:40)
Jó, és hogy… Ugye hogyan akartam ezt ide kapcsolni? Hogy ezért amikor valaki hűtlenné válik, akkor egy… Szintén megjelenik egy nagyon kimondásra érdemes dilemma. Ez pedig az, ezt papként is gyakran megfigyeltem, hogy azt mondja, hogy… Most ez mind a kettő a hűtlen fél (a mogyoró és a fekete szék – szerk.), eljött a paphoz. Na, rakunk a papnak is egy széket. Sárga. S akkor azt mondja, itt vagyok a mogyoróban. Hát a mogyoróban azt mondom, hogy… most ez valódi lesz, amit mondok, mert eszembe jutott valaki már a 3000-ből gyúrok most egyet. Azt mondja, hogy „Hát életem legszebb három éve. Én ezt nem bánom meg, atya. Hát mit bánjak meg rajta? Hát amit én ott megéltem? Hát… azt, azt az életet, azt a pezsgést, azt a szenvedélyt, azt, hogy nő vagyok? Úgy éreztem magam nőnek, hogy… szavak nincsenek. Atya, ezt nekem ne mondja, hogy bánjam meg. Az ember voltom egyik… Dehogy bánom! Megyek is, ha azt mondja, hogy bánjam meg.” Ugye ilyenkor a bölcs pap hallgat. Majd ő továbbviszi. Hát de tényleg. Rondítsak bele az ő folyamatába? Nem, csinálja! Eljött, akkor csinálja. Ilyenkor majdnem mindig megtörténik, ha ugyanis… ez nagyon… ó, de most nem ez a témánk, csak elfogott egy picit a szenvedély, hogy ez milyen érdekes. (50:35)
Mi történik? Ha én azt mondom, hogy… Na, de így nem leszek, háttal. (a pap székében – szerk.) „Na, na, na, azért Margit! Hát azért…” Miért, a Margitok nem hűtlenek, csak a… De tényleg, ezen kezdtetek el nevetni. „Brünhilda…! – Ja, Brünhilda igen, az, az, vigye a Brünhildát, de Margitok nem.” Most az összes Margitot fölmentjük ez alól. Azt mondja, hogy „Na, na, na, de azért Margit kedves, hát azért ez csak hűtlenség. Ez azért egy házasságtörés. Na, nevén nevezzük a dolgokat, ez házasságtörés. Lélektani szempontból árulás.” Akkor mi fog történni? Kettőnk között létrejön egy küzdelem a helyett, hogy őbenne megjelenne a dilemma. Ezért nem szólalok meg. Hát ne velem harcoljon, magával. Ugyanis hogyha ezt nagyon sokáig mondja, és mondja, és mondja… „Na, igen, meg tudom érteni.” Hát egyébként tényleg így van. Ha valaki azt mondja, hogy „Soha nem éreztem annyira nőnek magam, mint ott.” Most erre én mondjam azt, hogy „Na, na, na, na, naaa! Na!” Milyen alapon? „Na, emlékezzen csak vissza, ott, ott a majorban, amikor szépen sütött az a tavaszi nap, mikor fogta a férje a kezét! Az mi volt?” Hát ha most ő azt mondja, hogy őt… Hát akkor azt mondta, ezért is hallgatok. De hogyha itt egy egészséges lélek van, márpedig azért annyira minden lélek egészséges, kivéve aki nem, akkor ugye azt mondja, hogy… (52:30)
Egyszer csak átül ide (fekete szék – szerk.). Itt nem volt ellenállás. „Na jó, de hát na most tulajdonképpen azért jövök, mert azért hát ami bánt, tulajdonképpen na ezt meg tudom bánni, hogy látom, hogy a férjem hogy szenved. Kiderült, és tényleg, tehát lefogyott hat kilót. Hát tulajdonképpen szinte olyan, mint egy csontváz. Nagyon… Atya, te ezt látnád, durván néz ki, na. Nagyon… sz’al… Tehát azért ennyi… na. Hát atya, az a nehéz, hogy én nem akarok neki rosszat. Na de… nagyon padlón van. Azt nem t… most ezzel mi lesz?” Látjátok, ez egy belső dilemma. Nem velem van az ő feszültsége, vagy dilemmája, hanem magával. Hogy azt mondja (a szenvedélyes székben – szerk.), hogy „Ezt és ezt éltem meg, éltem meg.” Most azt, hogy (a másik székben – szerk.) „Jó, de hát az értékrendem csak a megvalósításban változott meg, elméletileg nem. Tehát azért most ha megkérdezi tőlem valaki, hogy hogyan érdemes élni, hát nyilván hűségesen, vagy összetartozva, vagy felelősen. Hát nyilván, hát így érdemes. Hát most is ezt mondom, hát csak gmmm…” (54:05)
Ez egy belső dilemma, ami nagyon sok párhuzamot mutat az előző dilemmával. Oltalom, biztonság – szenvedély, titok, kaland. Miért hozom ezt ide? Mikor megjelenik ez a dilemma, akkor jelenik meg az, hogy „Hát akkor tulajdonképpen, hát hivatást kell váltani. Abba kell hagyni.” A hivatásváltás párhuzama annak, hogy „Akkor nincs tovább, mert rájöttem, hogy… na.” Akkor abbahagyom az orvoslást, abbahagyom a papságot, abbahagyom… és akkor csinálok valami mást. Ez a társkapcsolatban úgy jelenik meg, hogy „Akkor jöjjön egy másik férfi!” Akkor vele tulajdonképpen elölről kezdem ezt az egyensúlyozást. Mert vele most akkor itt tudok lenni, élet és szenvedély. De hogyha megházasodunk, (megy a másik szék felé – szerk.) elindulok ebbe az irányba, természetszerűen elindulok ide. Vagy pedig ugye az is lehetséges, hogy azt mondom „Nem, én mind a kettőt akarom, ezért fönntartok egy viszonyt.” Mert akkor mind a kettő megvan. Otthon – amennyire lehet persze – biztonság, kiszámíthatóság. Tényleg, amióta van a szeretőm, azóta tulajdonképpen otthon… még szívesebben is megyek haza. Tényleg, tényleg, mert otthon vagyok, akkor tudom, hogy meddig vagyok, tudom, hogy vár a szeretőm, tehát egész normális tudok lenni.” (55:50)
De akkor két személlyel hozom magam egyensúlyba. Ővele (1. házastárs – szerk.) ezt a részemet élem meg, ővele (2. szerető – szerk.) meg azt a részemet élem meg. Ez hosszú távon meghasonláshoz vezet. Tulajdonképpen mind a két kapcsolatot fenyegeti. Hát ezt (1) nyilvánvalóan, mert hogy itt történik egy árulás, egy hűtlenség, na de ezt (2) is, mert itt meg lehetetlen, hogy ne merülne föl, hogy „Váljon már el! Hagyja már abba! Hát már régen kihűlt.” Ugye, itt a harmadik fél ezt szokta mondani „Hát már ni…, nincs mit fönntartani, hát kihűlt már, nincs kémia.” Amíg szénatomok vannak, kémia is van. (56:40)
Érthető, hogy mi történik itt? Hogy ez egy mennyire érthető folyamat. Ahh, gyerünk tovább! És bele se kezdtem a pozitívumokba, ez szörnyű. Ugye, ez már bajos, ez már bajos. Egyébként tudjátok, az is milyen érdekes, ez a 15. év, hogy itt vagyunk. Nem itt, hanem hogy úgy együtt, az itt az együtt. Hogy ez azt jelenti, hogy eléggé itt vagyunk. Nem tudunk máshol lenni? Hát tulajdonképpen egy folyamatos erőfeszítést kell tennem ahhoz, hogyha elmegyek egy ismeretlen helyre: kaland. Ismeretlen emberek, nagy nyitottság. „Hííí! Naaa? Naaa?” Hát ott könnyű, könnyű, értitek. Ide eljövök, már mindent tudtok, már mindent mondtam, mmm, nyemm, nyemm. És hogy nagyon izgalmas, hogy esetleg megjelenik az, hogy… Ha egy olyan helyre megyek, ahol megvan ez a kaland, az izgalom, egy új hely, akkor ott nem egyszer – persze lehet másképpen, de nem egyszer – az elvárás is kisebb. Van egy ilyen nagy „Naa! Nahh, itt van!” Ugye, mikor a szerelmes megérkezik, és akkor „Naahh!” Ugye, itt meg idejöttök, azt mondjátok „Jöjjön… jó, gyerünk, kezdjük már, kiégés, jól van, csinálja már…! Remélem lesz új anyag. Mindig ugyanaz a bugyi, már… csináljon már valamit, pezsegjünk már!” Ugyanaz a folyamat. Törvényszerű, nem kell semmit se rosszul csinálnom, csak az, hogy 15 éve nézlek, az már „Hát jól van…” Értitek. Az én szenvedélyem se ugyanaz. Jó. Érthető, vagy most megbántódtatok? Ilyenkor az szokott lenni, nézek öt embert, azt mondja „Nem.”, a többiek így merev arccal… „Megdöglik, se látja rajtam.” Jó, hát a nyakad olyan merev lesz 10 percig, látom, vigyázz, látom, megsértődtél. Na most! Szóval. Na, tehát tulajdonképpen most benne vagyunk ebben a folyamatban, a vágy fölkeltésének a folyamatában. Hmm? Tudjátok, ezért van az, hogy ide nem jólfésült előadásokat hozok. Nem hozok ide jólfésült előadásokat, nem, hanem itt néha csak úgy vagyok. Na. Következő. Igen. (59:35)
Tehát akkor fölmerül a dilemma, hogy két személlyel próbálom-e meg a személyiségem egészét megélni. Mert ha itt (1) vagyok, itt már nincs szenvedély, nincs kaland, nincs, nincs. És ezt hogy élem meg? Valahogy az élet kiment belőle. Pont úgy, mint a kiégett ember. Már először csak a negatív érzések lesznek túlsúlyban, a negatív gondolatokkal, és utána meg már szinte minden életerőm elvész. Amikor egyszer csak a vágy tüze föllobban a titkárnőm iránt, úúú-óóó-hohohóóó, hát ilyet érezhet az olimpiai bajnok a dobogón, öcsike. Haha-hahaaa, ez már valami! Mhh, gyerünk vissza! Tehát akkor ez a dilemma merül föl, hogy mitévő leszek itt. Hogy megpróbálom ezt a két részemet, mert ez az én két részem, és nem csak két személy, hanem a személyiségem két fontos értéke, szükséglete, nagyszerűsége. Hogy hogyan próbálom ezt az egyensúlyt magamban megtalálni? Megpróbálom így, vagy ehhez mindenképpen két személyre van szükségem? Ez egy nagy dilemma. Azt mondom, hogy lehetséges úgy is, hogy nem kell hozzá nekem olyan értelemben harmadik személy, hogy föltétlenül hűtlennek kéne lennem, mert ez az élet rendje. Hát… na! Ki mondta? Igen. S akkor most jönnek a pozitívumok. (61:20)
A kiégés és a társkapcsolat – a pozitívumok. Mit lehet csinálni?
A vágy, a szenvedély és az erotika fönntartása
Ezt érzem most kifejezetten olyan témának, ami testhez áll. Na. Nézem ezt a tojást. Mit mond a szakirodalom? Esther Perel gondolatait használom előszeretettel. Google-zzátok ki, Esther Perel. Na most! Az derül ki, hogy… Hogyan tartható fönn… kicsit fölhúzom ezt… (megigazítja a nadrágját – szerk.) a gatyám… nem, nem a gatyám. A vágy, a szenvedély, az erotikus kisugárzás, ez hogy tud megmaradni? Most mindig összefüggésbe hoznám a kiégés irodalmával, és közben pedig utalásokat tennék a papságra. De rögtön ezt el is kezdem, ezt el is kezdem. (62:35)
Ahogy néztünk egy házastársi kapcsolatot, a házastársi kapcsolat jó esetben azért ebből (1. szenvedély – szerk.) tartalmazott bőven. Nem? Tehát volt szenvedély, tudtalak hercegnek látni, és királykisasszonynak, és „Ahh-hahhh! Feküdj le! Velem.” Na, de… szép lassan, ugye természetes módon egy folyamatban elkezdtünk ide (2. biztonság – szerk.) jönni azért, hogy biztonság, család, oltalom, erről beszéltünk. Mutathatunk egy párhuzamot az egyház történetével. Mivel kezdődik az egyház? Egy hatalmas kavarodással, szenvedély, emberek fölforr…, megőrülnek, kimennek, Jézust le akarják taszítani a szikláról. Hát ott aztán…na. Hát hogy ott az elején van szenvedély bőven, azt tudhatjuk. Szenvedély, az ismeretlen, a kaland, a teljes fölfordulás. Beleértve azt a valóságos fölfordulást, Jézus fölforgatja az asztalokat. Na de itt is elindul egy történet. Ahogy minden szép lassan, akkor legyen szabály, és legyen törvény, és legyen előírás, s akkor egy szervezet is, elindul így. A család is egy szervezet, egy élő rendszer, a társkapcsolat egy élő rendszer, az egyház egy élő rendszer. S akkor végül ott vagyunk, hogy (mutatja a kereteket és a szabályokat, mint egy falat, rácsot, korlátot – szerk.) Vfffhhh, zzözzö, fok, fok, fok, uahh, uahh. Na. Ezt sem kell, hogy bárki elrontsa, csak itt vagyunk. (64:15)
Milyen érdekes, ezért az istenképünk is elkezd egyre inkább ennek a kifejeződésévé lenni. Isten az oltalom, a gondviselő isten, a jó pásztor, aki megvéd, aki szeret, aki föltétel nélkül elfogad, akihez mindig oda lehet menni, aki mindig meghallgat, aki nem hagyja, hogy elvesszél. Halljátok, ez a szőrös maci, akinek odabújsz az ölébe, és azt hóóó-óóó. Majd két nap múlva kapok egy levelet, hogy Isten nem szőrös medve. Tudom. Tulajdonképpen az istenképünk ennek a maximális kidolgozásával kezd dgg-dgg-dgg, ez van. Ugye? (65:00)
Mikor hallunk olyan, mondjuk olyan beszédeket, hogy Isten a szenvedély, Isten a kaland, Isten a megismerhetetlen, a kiismerhetetlen. Háhh! Hogy Istennek hogy van a vágya? Hogy nekem hogy van a vágyam? Ez el se hangzik, mert ez (2) van. Ha nagyon ez (2) van, és Isten is nagyon ez a valaki… Isten sokkal több, de ezt az arcát kezdjük el kidolgozni, mert ugye itt ezzel törődünk. Közben pedig egyre fenyegetőbbnek érezzük azt, hogy valakiben egyszer csak valami szenvedély tüze… Mert még esetleg olyasmit mond, ami nem elég kocka, ugye, ha olyat mond. Hú, akkor nem, akkor nincs oltalom, nincs biztonság, nincs rend, nincs kiszámíthatóság, nincs, aááhh! (65:50)
Mi lesz ennek a következménye? Rengetegen, akik Istent megélik a vonzalmuk, a vágyuk, a szerelmük, a nem t’om minek a gháhhh, akkor azt mondják „Hát úgy látszik, ez a katolikus egyház nem alkalmas arra, hogy ez ott legyen.” Hát ezt az arcát nem látjuk. Jó, hát akkor biztos egy harmadik személyre van szükségünk, valaki máshoz kell fordulnunk, úgy látszik, hogyha ott az nincs. Azt látjuk, hogy nagyon megbízható, tényleg ugyanazt mondja 2000 éve, nagyon megbízható, nagyon kiszámítható, ez nagyon rendben van. De hát hiába böködjük, hogy „Na, na, na!”, nem, ő mondja, az akkor is úgy van. Hát ehhez lehet igazodni, tényleg. De akkor mi van ezzel (1) a részemmel? Mi van ezzel a részemmel a spiritualitást illetően? (66:50)
Elmondanám egy élményemet. Hogy.. tényleg, itt járkálok, mint a mérgezett egér. Hogy az istenkapcsolatomnak a súlypontja nekem inkább itt (1) van, mint ott (2). Hát emlékszem, ott voltam a papnevelő intézetben, és éveken kere… (majdnem leesett a dobogóról – szerk.) Na ugye, ha itt vagyok, ez történik. De ha leestem volna, egy olyan tapasztalat birtokába jutok, ami egyébként sosincs. Na, ugye, akkor mi lett volna, ha leesek? Semmi nem lett volna, leestem volna. És? Akkor itt valami lett volna, és abból is lett volna valami. Na! Emlékszem, hallottam az unalmas beszédeket reggelente. Reggelente, mert az, hogy egy unalmas beszédet délután, az rendben van, de éppen csak hogy fölébredtem. Tehát azért hogy mondjam, na, hát én tényleg ilyen jegesmedve szerű szívrendszerrel, 36-45-öket ver a szívem, mikor fölébredek. Sportoló szív, ilyen pfff. Úgy körbe néz, elkalandoz, pfff. Hát ezzel van itt. A vérnyomásom, hát prrr, hrrr-hhh – alsó érték nem mérhető. Szóval. (68:25)
Reggel fél hétkor unalmas beszédeket hallgatni Istenről, az olyan volt nekem, mintha én… az elmondhatatlan. Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy nekem azt mondják, hogy ez a képzésem része. Hogy ez nagyon fontos, így leszek jó pap, hogy ezt hat évig ezt, ezt így. Hát én ebben csak kiégni tudok, meg fogok őrülni ettől. S akkor hoztam egy döntést, ott, a papnevelő intézetben az unalmas beszédek nyomán. Egyszer csak hirtelen megvilágosodtam. Na, ez elmúlt, nem kell már félni. A megvilágosodás így szólt, rájöttem, hogy Isten nagyon érdekes. Hogy Isten nagyon érdekes, és nagyon vonzó, és nagyon színes, és Istennek erotikus kisugárzása van. Mennyivel inkább, mint hogy ANYA? Isten anyai vonásokkal rendelkezik, és erotikus kisugárzással. Hát ha azt merem mondani, hogy Istennek anyai vonásai vannak, akkor van neki erotikus kisugárzása is. Hmm. Akkor eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó Istenről unalmasan beszélni, mert ezzel meghamisítom őt. Hoztam egy döntést. Az lehetetlen, nem beszélhetek róla unalmasan, mert az bennem olyan… „Beszélj a szerelmedről! – Ó, a szerelmem? Hmm, igen, hmm… 178 centi, 90-89-76, 38-as a lába, félbarna hajú, ívelt szemöldökű, hosszúkás körmökkel. Végzettségeit is mondjam? – Ne, a végzettségeit ne mondd.” Szóval, jó, értitek, ugye. Akkor most mondanám az első pontot. (70:50)
1. Képzelőerő
Az első pont, hogy innen egy társkapcsolatban ne a kiégésnek a legvégéig jussunk, és utána azt mondjuk, hogy most már annyira nem élek, hogy mindegy, valamit csinálok csak azért, hogy el ne pusztuljak. A vágy fönntartása, a szenvedély. Az első gondolat, a képzelőerő. A képzelőerő fönntartása a gyermeki kíváncsisággal együtt. A képzelőerő. A vonzalomban és a vágyban rengeteg képzelet van. Beleképzelem, beleálmodom, belelátom, belefantáziálom. Különben van az unalom… A képzelőerő. Az történt, juj, ú, elment az idő! Egy záró történet. Mhh. (71:45)
Néhány nappal ezelőtt esett a hó. Ez egy drámai, drámai befejezés. És aztán elállt. Tényleg így volt, ez a történet szempontjából nem lesz közömbös. Mentem hazafelé, és nem messze tőlem van egy kis bolt. Nem harisnyabolt, hanem rendes, olyan Közért, na. Nem, ilyen nincs is már, de mindegy, Közért, ABC, ilyen sincs, Közért. Szép lassan mentem, mert csúszós volt az út, és egyszer csak kilépett egy édesanya a kislányával a boltnak az ajtaján. A kislány fogta az édesanyjának a kezét, az édesanya is fogta a kislány kezét, és ahogy kiléptek, egyszer csak az anya azt mondja „Nézd csak, hogy nem esik a hó, a szél fújja a hópelyheket.” S ott ez a… 4-5 éves volt a kislány. Egyszer csak… estefelé volt, nagyon szépen a közvilágítás… és nézte, hogy fedezte ezt föl, hogy ez most nem hóesés, a szél fújja a hópelyheket. Nézte, nézte… De ahogy az anya mondta, hogy “Nézd csak! Nem esik a hó, a szél fújja a hópelyheket.”, engem is elkezdett érdekelni. De abban a pillanatban. Mentem hazaaa, jóóó, ehhh, és egyszer csak „Mi van a hópelyhekkel?!” Fölnéztem az égre, tényleg, tzzz, fújja, hogy fújja, és… Lelassítottam, ilyenkor le szoktam lassítani, hogy hogy megy tovább a történet, azt megnézem. Láttam, lassan mentem, láttam a kislányt, hogy ő is nézi, hogy hópehely, hópehely, szél, nem hóesés. És az anya pedig váltott, és azt mondja „Megnézzük azt az érdekes felhőt, amit néztünk, mielőtt bejöttünk a boltba?” Láttátok volna a kislány szemét „Igen! A felhőt!” És elkezdte húzni az anyukáját, hogy kimenjenek onnan ahonnan már nem lehet jól látni. Ugye, hogy kicsit, egy kereszteződésbe, és nézzék azt a felhőt, ami nagyon érdekes volt, mielőtt bementek. Mi lett a felhővel? Hát tudjátok, arra gondoltam, ilyen anyát akarok. Nem baj, hogy már nem lehet, ilyet akarok! Nem érdekel a logika, ilyen legyen! (74:35)
Milyen, ez nem a kisgyereknek volt a fantáziája, hanem az anyának. Annak a fáradt és elgyötört anyának a kevés GYED-del, délután, ahogy a gyerek csimpaszkodott bele. Ez az ő fantáziája volt, ahogy fölfedezte a hópelyhet, ami nem esik, hanem a szél fújja, és utána hogy mi lett azzal az érdekes formájú felhővel. Jó lehet a férjének! Szerbusztok! (taps – szerk.) (75:20)
Lejegyezte: vinkozoli